A Polányi Mihály Szabadelvű Filozófiai Társaság tudományos folyóirata, a Polanyiana, legújabb dupla száma mindeddig a legszélesebb látképet festi névadójának szellemi horizontjáról, mégpedig elképesztő szerzői gárdával: Nobel-díjasokkal, akadémikusokkal, professzorokkal. Jó szélesre kell fogni a látószöget, mert Polányi Mihály, a nagy magyar tudósok egyik legsokoldalúbb egyénisége, a társadalomtudományokban, szűkebben a filozófiában, de a közgazdaságtanban és egyebekben is, éppoly alapvető műveket alkotott, mint a természettudomány zavarba ejtően sok területén. A magyar szakirodalomban először jelent meg a társadalomtudós és a vegyész Polányi Mihály együtt, egyazon folyóirat hasábjain, de most a természettudós dominál. Ám a Polanyiana két központi téma mentén elemzően foglalkozik Polányi Mihály jellegzetes filozófiai nézeteivel is. Angol nyelvű írásában C. P. Goodman a kognitív tudomány szempontjából is elemezi Polányi központi fogalmát, a hallgatólagos tudást, míg Phil Mullins Polányi tudományirányításra vonatkozó elméleti elgondolásait vizsgálja, melyek filozófiai tevékenységét is motiválták, ám itthon viszonylag kevéssé foglalkoztak velük. Szívós Mihály ismerteti Stefania Jha Polányiról szóló, Amerikában megjelent könyvét.
A dupla szám első és terjedelmét tekintve is túlnyomó részét a vegyész Polányival foglalkozó konferencia anyaga teszi ki. Beck Mihály életrajzi összefoglalójában áttekinti Polányi szakmai pályafutását, közte magyarországi indulásának történetét, főleg a Tangl Ferenc fiziológia tanszékén töltött időszakát. Mózsa Szabolcs gazdagon dokumentált előadásában az orvosi végzettségű Polányi itthon töltött éveit vizsgálja a történeti búvárkodást végző orvos szemével.
Ezután sorjáztak a mai tudományban is masszívan jelen lévő Polányi-eredmények ismertetései. Schiller Róbert elmagyarázza, hogyan is gondolhatta Polányi a 20. század tízes éveiben, voltaképpeni indulásakor, a termodinamika harmadik főtételének önálló értelmezését, amellyel Albert Einstein figyelmét is felkeltette. Többen, köztük Beck Mihály is, kitértek Polányi különös kudarcára az adszorpcióra vonatkozó elméletével, melyet kísérletei sugalltak, de még csak ígéretesnek sem látszott olyanok szemében, mint az érdeklődve figyelő Einstein vagy Walther Nernst. A szakmai közvélemény, ideértve a Nobel-bizottságot, az amerikai rivális, Irving Langmuir mellé állt, hogy aztán jóval később, sokkal fejlettebb apparátus birtokában kiderüljön Polányi igaza. Schiller Róbert másik tanulmányában Polányi és Wigner Jenő együttműködését is vizsgálva, kitér arra a gondolatmenetre, amely a bizonytalansági relációhoz nagyon hasonló formula felírásához vezetett jóval Werner Heisenberg előtt, mégpedig a kristályok szimmetriájával való foglalkozás során, mely Wigner figyelmét a csoportelméleti megközelítés felé, majd egészen az általánosan alkalmazott szimmetriaelmélet felé terelte..
Az 1920-as évek Berlinjében még vadonatúj röntgen-diffrakciós módszerrel tanulmányozta a fiatal Polányi a cellulóz szerkezetét, és, amint Bényei Attila cikke bemutatja, ennek alapján vetette fel a végtelen nagyságú molekula megdöbbentő gondolatát. Ez a kutatási irány a születőben lévő szilárdtestfizika egyik alapgondolata, a kristályhibák, köztük a diszlokáció fogalma és jelensége felé mutatott.
Polányi Mihály legsikeresebb elméleti munkája bizonyára az átmeneti állapot elmélet. Ez utóbbi a reakciókinetika tárgykörébe tartozik, amely hozzásegít a kémiai reakciók mechanizmusának feltáráshoz. Polányi szerint a reakciók során az egymásra ható anyagokból nem azonnal keletkezik a végtermék, hanem előbb igen hamar átalakuló, nem stabil közbülső anyagok jönnek létre. Képződésük és gyors bomlásuk energetikai okokra vezethető vissza, melyek nagyságát a még alakulófélben lévő kvantummechanika számításaival lehet megbecsülni, illetve Polányi és amerikai munkatársa, Henry Eyring szellemes grafikus módszerével. 1933 után Polányi manchesteri munkatársával, M. G. Evans-szal folytatta a kutatást. Bérczes Tibor és Keszei Ernő cikkei ezt az elméletet mutatják be világosan magyarázva, történeti dimenzióba helyezve. Oláh György, Nobel-díjas kémikus arra a Polányi-kutatásra hívja fel a figyelmet, amely a polimerizációs reakciók mechanizmusával foglalkozik, és egy bizonyos ponton érintkezik saját munkásságával is. A Berkeleyben élő Wolf-díjas Somorjai Gábor, Polányi reakciókinetikai munkásságából kiemelte a heterogén katalízissel foglalkozó egyik tanulmányt, melynek elgondolásait Somorjai igazolta vagy harminc évvel később.
Inzelt György arra az álláspontra helyezkedett, hogy a később elismert japán professzorral, Horiuti Juróval közösen írt egyik Polányi-dolgozat merőben új fazont szabott az elektrokémiának, közelebbről az elektródfolyamatok kinetikai vizsgálatának. Inzelt technikai részletekkel is bőségesen alátámasztott írása amellett érvel, hogy ez a Szovjetunióban publikált egyetlen cikk olyan jelentős, hogy ott lenne a helye a kémiatörténeti könyvek lapjain.
A végére hagytam három kedvenc tanulmányomat, amelyek ugyan nagyon különböző szögből, mégis egyaránt Polányi kutatói gondolkodására szórnak némi fényt, azaz nem a kész eredményeket, hanem ezek megszületését nyomozzák. Hargittai István írásában hosszan idéz Polányi két Nobel-díjas tanítványa, Wigner Jenő és Melvin Calvin visszaemlékezéséből, melyek közül kivált utóbbi mutatja be, pontosan hogyan is zajlott Polányi együttműködése a munkatársakkal, milyen ötletekből, feltevésekből indult a kiemelkedő tudományos eredmény. A ritkán olvasható eleven képet kiegészítik Hargittai István saját interjúinak Polányival foglalkozó sokatmondó részletei. Füstöss László írása a mások által is ismertetett Polányi-eredmények hátterét gondolja át, benne a kísérleti lehetőségeket, körülményeket, eszközöket, melyeket igen ritkán vesznek figyelembe a Polányiról szóló irodalomban, holott a nagy ívű elméleteknek nem csupán a bonyolult matematikai apparátus, az értelmezési nehézségek, hanem a rendelkezésre álló kísérleti technika is határt szabott. Polányi bámulatosan ötletes kísérletezőnek bizonyult minden témájában. Nagyon fontos tudnunk, hogy a nagy filozófus milyen nagyon otthon volt a kísérletező tudományban.
Végezetül a Polányi-hívők számára unikálisan fontos cikk: a szerkesztőknek sikerült rábírni az amúgy igencsak tartózkodó John C. Polanyit, Polányi Mihály fiát, aki az átmeneti állapot elmélettel összefüggő eredményeiért kapott Nobel-díjat, méltassa vegyész édesapja kutatásait. Hargittai István cikkében is közölte a Polanyival készített interjújának részletét, melyben John C. elmagyarázta, hogy pályaválasztásának édesapja örült ugyan, de éppúgy örült volna, ha filozófiára, közgazdaságtanra vagy akár teológiára adja a fejét, hiszen amikor mindez aktuálissá vált, Polányi már nem foglalkozott kémiával. Polanyi cikkében nem édesapjának nevezi Polányit, hanem Michaelnek. Nem a hőn szeretett apáról, hanem a korábbi kollégáról elmélkedik olyan tónusban, ahogy valószínűleg csak és kizárólag ő teheti. Számomra megvilágító erővel magyarázza el Michael életművének azt a talányát, hogy orvosként, azaz minden későbbi szakterületén amatőrként, értsd a megfelelő előtanulmányok híján, hogyan lehetett mindenben releváns eredményt felmutatni, amihez csak nyúlt. Polanyi cikke fényében sok Polányi Mihály-tanulmányt kellene újraolvasni. Talán érdemes lenne jobban utánanézni Polányi Mihály munkatársai életének és tudományos tevékenységének is.
Nagyon-nagyon érdekes a Polanyiana dupla száma.
A két ismertetendő kötet egyike a maga korában neves, azután hosszú időre elfeledett, az utóbbi években viszont újra gyakran idézett klasszika-filológus, Balogh József mára nehezen hozzáférhető tanulmányainak új kiadása, másika pedig e kötet szerkesztőjének, Demeter Tamásnak saját, a Baloghéval rokonítható témájú műve.
Ma, amikor tekintélyes mennyiségű empirikus anyaggal és számos elméleti feldolgozással rendelkezünk az olvasás kultúrtörténetének különböző korszakairól és a gondolkodás történetének médium-alapú vizsgálata is bevett kutatási területté vált, szinte magától értetődőnek tűnik Balogh József hosszú idő óta újra hozzáférhetővé vált, kötetben most először összegyűjtött írásainak fő tétele: az ókorban tipikusan hangosan olvastak, és ez a befogadói attitűd kihatott a szövegek szerkezetére és az akkori ember gondolkodására. Nem újdonságról van tehát szó, hanem éppen a tétel mai evidenciája az, ami érdekessé teszi korunk kutatója számára első felfedezője szövegeit.
Az 1944-ben a náci terror áldozatává vált, mindössze 51 évet élt Balogh József régebben főként klasszika-filológusként, Augustinus-fordítóként és kommentátorként, ezenfelül legföljebb Európa-szerte tudományos kapcsolatokkal rendelkező tudományos lapszerkesztőként volt ismert Magyarországon, külföldön viszont éppen a jelen kötet tételeit összefoglaló német nyelvű tanulmányát idézték gyakran, elismerve felfedezése elsőségét. (E tanulmányából magyarul eddig csak részletek jelentek meg a jelen kötetet is szerkesztő Demeter Tamás fordításában a Nyíri Kristóf és Szécsi Gábor szerkesztette, az Áron Kiadónál 1998-ban megjelent Szóbeliség és írásbeliség című kötetben.) Balogh jelentőségét a kommunikációtörténet kutatójaként előbb a magyar nyelvtudomány történetírói fedezték fel (Lásd például: Balázs János: Hermész nyomában. A magyar nyelvbölcselet alapkérdései. Budapest: Magvető, 1987), majd a főként Nyíri Kristóf kezdeményezésére megélénkült mai magyar kommunikációfilozófiai gondolkodás talált benne a maga számára olyan, fontos tudományos tradíciót, amely egyben a háború utáni kommunikációfilozófia talán legnagyobb hatású iskolája, a torontói iskola egyik előzményének is tekinthető.
Balogh József Augustinus Vallomásainak fordításán dolgozva, a filológiai munka melléktermékaként jutott el az ókori hangos olvasás feltételezéséhez, majd ezt a hipotézist az évek során pontos, meggyőző és szellemesen tálalt adatok sorával támasztotta alá. Ezt a folyamatot illusztrálja a kötetben időrendben közölt három tanulmány címe is: Vasa lecta et pretiosa: Szent Ágoston konfessziói; Voces paginarum: Adalékok a hangos olvasás és irás [sic!] kérdéséhez; A hangos olvasás és írás: Újabb adalékok a jelenség történetéhez és természetrajzához. Balogh számára felfedezése sohasem volt értéksemleges olvasástechnikai rekonstrukció. Augustinus esetében azt tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy az afrikai egyházatya voltaképpen az üresnek érzett, a hangos olvasással összefüggő antik retorikai hagyományból tért meg a maga néma olvasást követelő intellektuális kereszténységébe. Későbbi írásaiban megváltozik Balogh értékelése: már a középkori kolostorok szellemét látja a "holt betűben", és új-humanista hevülettel az antik hangos olvasás értékeinek megőrzésére, felújítására biztat a jelenség modernkori maradványaira keresve és találva vonzó intellektuális példákat. A már bő fél évszázada halott magyar gondolkodó e bevallott elkötelezettségeivel is a kommunikáció történetének későbbi kutatóit előlegezi meg, hiszen a kommunikáció szerkezeti változásait azóta is többnyire csupán hanyatlásként vagy fejlődésként vagyunk képesek leírni, a megfelelő érzelmek társításával.
Balogh József szövegeinek új kiadását régóta várják több humán tudomány művelői is, a sok szerkesztői munkáról, utánajárásról tanúskodó, tetszetős kötet megjelenése mégsem jelenthet felhőtlen örömet. A minden egyéb kiadványában hosszú éveken át nívós munkát végző, kortárs szerzőit céltudatosan, átgondolt tematika és szigorú minőségi elvek alapján válogató kiadó - melynek közelmúltbeli megszűnése a magyar bölcsésztudományok nagy vesztesége - itt érthetetlen hibákat követett el. Néhány helyen ismétlődnek az idegen nyelvű idézetek magyar fordításai, másutt teljesen hiányoznak; a kötet hol megtartja Balogh korabeli írásmódját, hol modernizálja azt, stb. E hibák különösen fájdalmasak egy olyan, immár klasszikus szerző esetében, akinek halála óta ez az első komolyabb, önálló magyar kiadása.
Érdemes külön foglalkoznunk a kötet szerkesztőjének Balogh-értelmezésével is. Demeter Tamás bevezető tanulmánya merész párhuzamot von Havelock Platón-értelmezése és Balogh Augustinus-interpretációja között azon az alapon, hogy mindkét 20. századi filológus valamiképpen az élőszó és az írásbeliség határán láttatja az elemzett ókori szerzőt: Platónt a mindennapi gyakorlattá váló athéni írásbeliség hajnalán, Augustinust pedig az antik hangos olvasáson alapuló hanyatló retorikai hagyomány végén és a majdani kolostori néma olvasás előzményeként. Demeter fölvetése ebben a formában - mivel mind az ókori szerzők, mind modern interpretátoraik jelentősen különböznek egymástól mind korukat, mind mentalitásukat tekintve - aligha több érdekes ötletnél, amely azonban fölvetésként helyénvaló ebben az előszóban Balogh József egyik úttörő értelmezési kísérleteként. A bonyolult, kettős párhuzam később viszont bizonyítást, avagy cáfolatot kellene kapjon Demeter önálló kommunikációfilozófiai munkáiban, hiszen itt már nem is annyira Platón-, Augustinus-; illetve Balogh- és Havelock-interpretációkról van szó, mint inkább arról, hogy Demeter saját véleménye szerint milyen hasonlóságok vannak a két említett kommunikációtörténeti fordulat, a szóbeliségből az írásbeliségbe, illetve a hangos olvasásából a csendes olvasásba való átmenet között.
Demeter Tamásnak Balogh-kiadása után nem sokkal saját kommuniációfilozófiai munkája is jelent meg. A kötet a médiakutatásoknak szentelt Jel-Kép Könyvtár hatodik tagja, és e sorozaton belül először jelenít meg filozófiatörténeti szempontokat. E művében, amely korábban megjelent tanulmányain alapul, Demeter ismét szót ejt a fönti dupla párhuzam mind a négy szereplőjéről, mégpedig két, meghatározó helyen: az első nagy fejezetben, ahol a kommunikációelméleti nézőpontú filozófiatörténet művelésének lehetőségeit vizsgálja, illetve a második nagy fejezetben, amelyben Balogh nagy felfedezését, a hangos olvasás problémáját járja körül. A kötet e dupla párhuzamot még meg is fejeli, amikor újabb korokat bekapcsolva a filozófiatörténeti gondolatmenetbe, fölemlíti Walter J. Ong Petrus Ramus-értelmezését. Demeter könyvének legnagyobb részében láthatóan egyszerre igyekszik vizsgálni a filozófiatörténetből sajátos szempontjai szerint kiválasztott néhány filozófus nyelvről, kommunikációról vallott nézeteit és azokat a változásokat, amelyek korukban a kommunikációjában bekövetkeztek.
Demeter érdeklődését - érthetően - a kommunikációs fordulópontokon élt filozófusok keltik föl: Platónban az általánossá váló athéni írásbeliségre, Augustinusban a néma olvasásra, Descartes-ban és Locke-ban a könyvnyomtatásra, Wittgensteinban pedig a poszt-tipografikus korra adott filozófiai reflexiókként értelmezhető mozzanatok ragadják meg. (A válogatás persze a kötet méreteiből adódóan is csupán önkényes lehet, az eredmény inkább néhány filozófiatörténeti példa fölsorolása a filozófia majdani kommunikációelméleti értelmezéséhez, mintsem egy kommunikációelméleti alapon megírt filozófiatörténet vázlata. A legfeltűnőbb hiány ebből a szempontból talán, hogy Demeter nem sok szót ejt a preszókratikáról, a filozófia görög kezdeteinek az írásbeliség elterjedésével összefüggő korszakáról.)
A kiválasztott filozófusok nézeteinek koruk kommunikációs módját figyelembe vevő értelmezésében Demeter valójában két különböző dologról beszél, amelyek azonban nem minden esetben különülnek el teljesen a szövegben: (1) a filozófus korának átlagos társadalmi kommunikációja; (2) a kor szellemi elitjének és benne a vizsgált filozófusnak erre épülő, de ettől mégis eltérő kommunikációja, amely nem is föltétlenül jellemző a korra, azonban jelentős nyelvelméleti teljesítmények tapasztalati háttere, máskor modellje lehet a vizsgált filozófus műveiben. Ehhez járul még legtöbbször a vizsgált filozófus időközben már szintén klasszikussá vált interpretátorainak - Balogh, Havelock, Ong - értelmezése, esetleg kitérve az ő korukban bekövetkezett kommunikációs fordulatra, amely érthetővé teszi, hogy miért érdekelték őket a korábbi, hasonló fordulatok.
Demeter e konstrukciójának bonyolultsága nem öncélú: a föntebb felsorolt megközelítések mind természetesen adódnak a filozófia kommunikációelméleti szempontú vizsgálatából. A vizsgálati módszer bonyolódása azonban azt is magával hozza, hogy a föntebb sorolt, önmagukban jogosult megközelítések sokszor összekeverednek. A tisztánlátást az sem segíti, hogy Demeter nézetei a könyv alapjául szolgáló tanulmányok első megjelenése óta érezhetően finomodtak, a szövegben azonban sok nyoma maradt a régebbi, sarkosabb, vitára ingerlő megfogalmazásoknak. Nem mindegy például, hogy (1) az újkori ember belső világa a nyomtatás és a csendes olvasás következményeképpen jött létre; vagy (2) a szellemi munka új, a nyomtatással és a csendes olvasással összefüggő stílusa hozzásegítette a kor gondolkodóit a "benső privát-mentális tartalmak képzetét" tartalmazó modellek létrehozásához.
Demeter Tamás szövegének e tisztázatlanságai már több jogos szakmai bírálatot kiváltottak: hiába világos ugyanis, hogy a "benső privát-mentális tartalmakról" jobbára a megismerés kérdésével foglalkozó filozófusoknak vannak "képzeteik", ha Demeter e szavai után általánosságban utal arra, hogy a hangos olvasás korában "a gondolkodás majdhogynem elképzelhetetlen volt a gondolatok azonnali publikációja nélkül" (101. o.). Ha az elsőkönyves szerző további műveiben a mostaninál következetesebben tartja magát a föntebb másodikként említett típusú, "gyengébb" állításokhoz, amelyekhez az előszó és a bevezető alapján mai álláspontja közelebb is áll, a bírálatnak ezeket a fajtáit valószínűleg elkerülheti. E jövendő mű kapcsán majd nem a szerző következetlenségéről, hanem az igazi tudományos problémáról vitázhatunk: lehetséges-e kommunikációelméleti szempontú filozófiatörténet-írás, és ha igen, hogyan. (Balogh József: Hangzó oldalak. Voces paginarum. Válogatott tanulmányok. Kávé Kiadó, Budapest, 2001. 253 o.; Demeter Tamás: Az eszmék tipográfiája. A modern filozófia kezdetei kommunikációelméleti nézőpontból. Osiris - MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest, 2002. 108 o.)