"Milyen messze van! Világgá ment, hogy betöltse öntörvényét: »A világ vagyok - minden, ami volt, van«. Most látjuk csak, »milyen óriás ő«. Nagy lett. Mint a mosóteknő falta Mama. Aki a világirodalom legszebb, leggyengédebb hasonlatát írta - »szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében« - immár a világirodalom elorozhatatlan tartozéka, egyik legdinamikusabb erőforrása: költő, aki makulátlan marad, és makulátlanná avat minden elnyomásból, jogtalanságból fakadó kétségbeesett gesztust..."
Fábry Zoltán 1965-ben az Élet és Irodalom, valamint a pozsonyi Irodalmi Szemle áprilisi számában - ismereteink szerint életében utolsó alkalommal - írta József Attiláról az idézett sorokat.
Meghatározásként is felfoghatjuk e mondatokat, miként az 1965-ben több és más lényeges kérdésben nyújtott definícióját is; mint például az általa értelmezett és képviselt vox humanát.
Az alábbiakban nem szólhatunk - bár komoly és nagy irodalma van - József Attila és a KMP kapcsolatáról. Legfeljebb amily mértékben érintett Fábry egy ilyen összefüggésben. Az 1931. szeptemberi levélre gondolunk. Bizonyos: József Attila életének nagyon nehéz, emberileg szinte elviselhetetlen korszakában fordult a stószi íróhoz.
Viszont szólnunk kell arról: mint József Attiláról írt cikkeiből (főként az 1945 utániakból) kitűnik - Fábry Zoltán vállalta a kor, az inkább ideológiai forrásokra visszavezethető közmegegyezés irodalmi kánonját, a lírai létformára utaló Petőfi Sándor - Ady Endre - József Attila "vonulatot".
Föl kell említenünk azt is: Fábry Zoltán számára többnyire a művek mögött föllelhető írói magatartás erkölcsi súlya élvezett elsőbbséget. Az általa írott József Attila-cikkekben sem tagadhatta meg önmagát.
Köztudott: nagymértékű volt, az egész írói pályát eldöntő Ady Fábry Zoltánra tett szellemi hatása. Már-már szállóigévé vált: "Ady igaza", Ady és Fábry. A "humánummal telítettséget" jelentette ez a szellemi kapcsolat.
Fábry értelmezésében létezett bizonyos különbözőség Ady és József Attila között. Ady: a gőgös nagyúr, a parancsoló; József Attila: a védtelen, a kiszolgáltatott, árvaságával. S ez összhangban áll(t) Fábry érzékenységével, a líraisággal, mely a stószi íróra oly jellemző; a végkifejletben, a már idézett írásban, annak címében is kifejezésre jut (Tejfoggal kőbe mért haraptál?). A szlovákiai magyar író megértette ezt az emberi és írói védtelenséget. Más összefüggésben: árulkodó Fábry 1948. februári noteszbejegyzése: "József Attilának a szegénység éppoly muszáj és ihletője, mint Adynak egy Léda. Az ebből adódó különbség: a különbség."
Ugyanakkor: maga Fábry Zoltán egyenlíti az említett különbözőséget; azzal, hogy az "Ady nem halt meg" formulához csak a "József Attila nem halt meg" ébresztő gondolat csatlakozhat.
Fónod Zoltán, Fábry pozsonyi monográfusa két kötetben is (Megmozdult világban, 1987; Perben a történelemmel, 1993) foglalkozik a stószi író Ady szellemi, illetve József Attila kapcsolatával. Szépen és pontosan "leltározza" e kapcsolatok idő- és térbeli változásait, viszonyítva is Fábry szellemi változásaihoz.
Fábryt idézve Fónod Zoltán egy más oldalú közelítéssel hívja fel a figyelmet az Ady-József Attila "egyenlítésre". Az Antisematizmust "szólaltatja" meg. A költészet lényegét a paradoxia műfajaként tekinti. A kollektívum és a magány kapcsolatában. Ugyanis - idézve Fábryt - "nagy az, aki többet tud, mond és tesz másnál és másokért. Nagy az, akit mások avatnak és emelnek maguk fölé. A költő magányát nagysága szünteti meg: visszhangja". Íme, a Fábry értelmezte költői magány és felolvadás a kollektívumban - Ady és József Attila példáján tanulva.
Fábryt, miként Fónod Zoltán utal is erre, József Attila példája és verse arra tanítja, hogy a Thomas Mannt köszöntő lírában az "emberhez méltó értelem" a vox humanát idézze és igazolja, és úgy vállalja az ugyancsak József Attila idézte "talpig hűséget"...
A József Attila-filológia egyik fejezete Fábry Zoltán írásaiban lelhető. Mit mutatnak e fejezet adatsorai?
Közel három és fél évtizedet ölelnek fel. Pontosabban: 1931 augusztusától 1965 áprilisáig. Verscímekben fogalmazva: a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötettel indulva a "Tejfoggal kőbe mért haraptál?" (Karóval jöttél) kérdéséig. A Fábry szerkesztette Az Út - szándéka szerint - "kristályosító pont"-ként indult (1931-ben). Sajátos; az 1948. decemberi, négy részből álló József Attila-emlékezés (József Attila szlovákiai emléke I-IV.) lett ilyen kristályosító pont; mint prizmán keresztül múlt és jelen) jövő élesedik meg. Vissza és előre... Mi már tudjuk, a sor a 60-as évek közepéig húzódik tova. A változásban - a Fábry-írások tanúsága szerint - az állandó tényező: Ady után és mellette - József Attila.
Egyébként az 1948. december 15. nevezetes dátum: az újjáéledő szlovákiai magyar sajtó újjáéledése - az Új Szóé. "Az első szóé".
Olvassuk csak a jellegzetes Fábry Zoltán-i hangvételű sorokat József Attiláról (1948. decemberében): "Sose járt tájainkon, az ökörnyállal befont őszi Csallóközt éppúgy nem ismerte, mint a fehéren szikrázó téli Tátrát... Tájainkon nem járt... Amikor beteg lett, gyógyírként a stószi fenyvesek várták, de helyette halálhíre jött csupán: a balatonszárszói tragédia... József Attila tizenegy éve, és ma alakja, költészete, élete és halála állandó magyar napirend: Petőfit és Adyt kivéve költő ennyire eluralkodón nem élt népében... Utcákat neveznek el róla... márványba, kőbe, bronzba faragják... Szelíd-keserű csillagdidergése feloldódott... Aki a csillagok távlatába énekelte bele magát, akit a csillagok néznek és óvnak, arra az ország is igent bólinthat: önmagát becsüli meg a nép, mely József Attilát vállalja..."
(Csak zárójelben, de nem mellékesen jegyezzük meg: ennek az írásnak többféle és többfelé mutató, szerteindázó változata létezik; egyik szára kapott helyet a József Attila-emlékkönyv-ben.)
S míg mi csodáljuk a sajátos hangvételű Fábry Zoltán-i sorokat, a lágyságot, ahogyan a stószi magányban írni tudott, Fábry már a figyelmet - egyetlen szellemi mozdulattal - a tizenöt év előtti történetekre fordítja. Arra az időszakra irányítja a figyelmet, melyben "József Attilának legvisszhangtalanabb kötete" jelent meg, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz!
Akkor, 1931-ben (Az Út-ban) sem hagyja cserben jellegzetes stílusa; ugyanis József Attila e kötetében "egy garabonciás fürgeségével jön, vágtat és rohan tovább. Csóvavető, tetőgyújtó, bizakodó hitet hunyorító, erőt paskoló és felrázó, aki széttép, szétmar, szétnevet, tönkresulykol mindent, ami nem az osztályharcot szolgálja. Még a verset is szétmorzsolja, félredobja, kijátssza, hogy bolondos fintorral annál jobban kisikolthassa a végső harcot... Aki a pesti atmoszférában ilyen hangot tud megütni, azt többé nem kell félteni. Egészséges és erős. Kacagva... önti, gyömöszöli a saját erejét, bizakodását másokba, csüggedőkbe, ahol ilyen hangra már képtelennek hittük az embereket. József Attila hangja: egészség, erő, az osztályharc mindig felújuló tavasza..."
Fábry Zoltán mindezt egy lélegzetre, egyetlen "szuszra" írta le; igaz, 1931-ben ő is radikális, osztályharcos korszakát élte. Nyilvánvaló, hogy ő is igenelte a Szocialisták sorait, mint programot: "Vers, eredj, légy osztályharcos! A tömeggel együtt majd felszállsz..." Őt is a Lebukott-ak sorsa érdekelte, hiszen ezt közölte (csonkán is) Az Út-ban.
Ez az a korszak, a pillanat, amikor - ismételjük - József Attila megírhatta neki, Stószra az emlegetett, 1931. szeptemberi levelét.
De hát az idő változásával - változtak a gondolatok. Fábry is elmélyültebb lett, bölcsebb lett. Korábbi hite beágyazódott az emberség, a költészet befogadó melegébe. Tíz-tizenkét évvel József Attila halála után - Juhász Gyula tragikus alakját is fölidézve - szelíd alázattal és igenlő megadással nyugtázhatta a történteket: "Az igazi költészet ára mindig egy ember élete. Értelme, a passió lényege: az áldozati felajánlás. El kell árvulnia, hogy mindenkié lehessen, el kell emésztődnie, hogy mindig és mindenütt mondható legyen..."
Igen, ezen a ponton, e pillanatban: József Attila - Fábry által - felemeltetett!
1950-ben azt a József Attilát ünnepli, aki mint "költő, tilalomfákkal volt körülvéve", aki mégis gazdag volt. Erkölcsileg gazdag: "neki sikerült: szabad maradt, tiszta maradt, egész maradt, egyetlen és egyéni: József Attila!" Íme: Szlovákiában, "Szlovenszkón" ölelő karokkal fogadják; hiszen Fábry - talán nem is leplezetten - önmagát is e képben látta: "József Attila szabad volt, szegény volt, tiszta volt. Pénz meg nem vette, nyomor nem tántorította, üldözés nem puhította, visszhangtalanság nem bántotta".
Két esztendővel később emígy nyugtázta József Attila vagyonát: "Szegény volt, de tudta kincsét, vagyonát: megtartó, megváltó halhatatlanságát. Rám tekint, pártfogón, e század: / rám gondol, szántván, a paraszt".
Így köti-fűzi József Attilát és költészetét a szlovákiai magyar költőkhöz, a Kassai Napló-hoz, no meg Földes Sándorhoz, Győry Dezsőhöz, Márai Sándorhoz, Komlós Aladárhoz, Simándy Pálhoz, Kozári Dezsőhöz és még másokhoz, legvégén - érthetően, de nem hivalkodón - önmagához, mint a kassai lap munkatársához...
Ma már úgy látjuk: az 1962-1965 táján a csúcsra értek, megőrző értékben, a csodálatot kifejező Fábry Zoltán-i stílusban a József Attila-emlékezések. Fölemelte a költőt és költészetének értékét a csillagok világába, vissza is nézve közel másfél évtizeddel korábbi önmagára, írására. "Aki a csillagok távlatába énekelte be magát - írtam volt itt, tizennégy év előtt, a meginduló Új Szó első számaiban -, akit a csillagok néznek és óvnak, arra az ország is igent bólinthat; önmagát becsüli meg a nép, mely József Attilát vállalja..."
Akár végszó is lehetne ez - írásunk végén.
De hát Fábry Zoltán még fokozni is képes, hiszen: "József Attila erősebb volt gyönge életénél: halálában óriássá magasodott... Az igaz ige testet öltött és József Attila világvalóság lett: világtényező, világhatalom..."
A végszó lehet az, amikén - mint említettük - utolsó írásában idézte fel és idézte meg Fábry József Attilát. "A már mindenütt jelenvalót", József Attila "világlélegző élő lelkét", az "óriást, kinek tejfoggal kellett kőbe harapnia..."
S ha Fábry az írása elején azt írta, így indított: "Milyen messze van!" - most itt, a végén csak ezt írhatta: "Öleljétek magatokhoz, magatokba! Tiszta szívvel... el ne engedjétek: milyen közel van!"
Kulcsszavak: Ady, emberség, vox humana, lírai létforma, költő, szépség, szabadság, árvaság, kiszolgáltatottság, erkölcsi gazdagság, csillagok.