Kialakulás és elvi alapvetések
Noha az ártalomcsökkentés mint drogpolitikai fogalom az 1980-as évek végén és a 90-es évek elején jelent meg (Newcombe, 1987; 1992), már a hippokratészi primum non nocere elv is tartalmazza. A drogpolitikához közelítve lényeges eleme, hogy a droghasználathoz kapcsolódó ártalmakat kívánja elsősorban csökkenteni, és nem magát a droghasználatot. Az "ártalom" jelentkezhet az egyén, a közösség és a társadalom szintjén, illetve egészségügyi, szociális és gazdasági ártalomként (Newcombe, 1992). Szokás még a kockázatcsökkentésről és ártalom-minimalizálásról beszélni, elkülönítve ezeket a fogalmakat egymástól, azonban a nemzetközi szakirodalomban az ártalomcsökkentés (harm reduction) kifejezés terjedt el. David B. Abrams és David C. Lewis (1998) az ártalomcsökkenés megjelenését a kuhni értelemben vett paradigmaváltásnak tartja a betegségalapú és absztinenciaorientált modellekhez képest. Mint minden új irányzat, az ártalomcsökkentés is később megpróbálta előzményeit a korábbi időszakok praxisában megtalálni: így egészen az 1926-os Rolleston Report-ig sikerült visszanyúlni. Ekkor az ópiátfüggőség kezelésére - egyes, speciális esetekben - az ópiátok orvosi adását megengedhetőnek tartották. Az újabb korban Hollandia és Anglia (Merseyside régió) szolgálhat rá az ártalomcsökkentés úttörőjének címére. Az ártalomcsökkentés módszereinek igazi "áttörését" a HIV/AIDS járvány hozta magával; a HIV/AIDS közegészségügyi veszélye mellett - némi túlzással - eltörpülni látszottak az illegitim droghasználat egyéb ártalmai. Az első, ártalomcsökkentéssel foglalkozó nemzetközi konferenciát 1990-ben tartották Liverpoolban (főként az előbb emlegetett merseyside-i tapasztalatok miatt), ennek a konferenciának az anyaga könyv alakban is megjelent, ami megalapozta az ártalomcsökkentés mint tudományos megközelítés önállóságát: ez A hittől a tudományig jellemző alcímű mű.1 A könyv címe arra utal, hogy az ártalomcsökkentés képviselői sokáig a tudományon kívül szervezték mozgalmukat. Az ártalomcsökkentésnek azonban ez csak az egyik, "mozgalmi" ága volt (lásd Rácz, 2002). A másik az amerikai drog-diskurzusban gyökerezett; mégpedig abban, hogy a prohibíció és a - kisebbségben levő, de olyan nevekkel fémjelezhető, mint a Nobel-díjas Milton Friedman - legalizációs nézetek képviselői eljutottak oda, hogy már tárgyalóasztalhoz sem ültek egymáshoz. Ebben a helyzetben az ártalomcsökkentés egy harmadik út lehetőségét kínálta, zárójelbe téve azt, ami a két tábort a leginkább megosztotta (kell-e tiltani a kábítószerek fogyasztását, van-e különbség a kábítószernek nevezett - azaz az ENSZ kábítószerlistáján szereplő - anyagok között), és az elsősorban az injekciós kábítószer-használathoz fűződő ártalmak (abban az időben elsősorban a HIV/AIDS) csökkentését tűzte ki célul. Mi az ártalomcsökkentés lényege? A következőkben kéttípusú jellemzést mutatok be; az egyik egy nemzetközileg elismert elméleti szakember és kutató, a University of Washington munkatársa (Marlatt, 1998) nézetei, a másik egy droghasználókkal foglalkozó intézmény állásfoglalása:
1. Az ártalomcsökkentés a morális/büntetőjogi, illetve a betegségmodell közegészségügyi alternatívája a droghasználat és a drogaddikció tekintetében.
2. Az ártalomcsökkentés elismeri az absztinenciát mint végső célt a droghasználók kezelésében, de elfogadja azokat az alternatívákat, melyek a droghasználathoz kapcsolódó ártalmakat csökkentik.
3. Az ártalomcsökkentés "filozófiája" alulról fölfelé, a gyakorlati szakemberek felől indult el, és nem felülről, a politikacsinálók részéről, innen adódik a "felhasználóbarát" megközelítés, valamint az ún. alacsony küszöbű, könnyen elérhető programok iránti elkötelezettség.
4. Az alacsony küszöbű szolgáltatások preferálása a magas küszöbűek mellett. Az "alacsony küszöb" azt jelenti, hogy a jelentkező kliensekkel szemben nem támasztják az absztinenciavállalás követelményét, a szolgáltatás geográfiai elhelyezkedésében (közel a droghasználó populációkhoz), nyitva tartásában is könnyen hozzáférhető, nem igényel beutalást, ingyenes, és sokszor az anonimitás lehetőségét is biztosítja.
5. A "szenvedélyes" pragmatizmusra épül a moralizáló idealizmus helyett. Ez megmutatkozik a stigmatizációt kerülő fogalomhasználatban is, nem "drogfogyasztásról", hanem "ártalmas droghasználatról" beszél, nem droghasználó betegekről vagy kliensekről, hanem a szolgáltatás "használóiról" (user, consumer) (Marlatt, 1998).
Ezekhez a megállapításokhoz hasonló a szakmai szervezet - a Pszichoaktív Szerrel Való Visszaélés Kanadai Központja (Canadian Centre on Substance Abuse - CCSA) által 1996-ban kiadott állásfoglalás:
1. Pragmatizmus: elismeri, hogy a tudatmódosító szerek használata az emberiség történetét végigkísérte, és a használatukkal járó ártalmak csökkentése járhatóbb út, mint a használatuk teljes megszüntetése (akárcsak az illegitim szereké).
2. Humanisztikus értékek: a droghasználó döntésének elfogadása, ami nem jelenti azt, hogy az illegitim droghasználatot támogatnánk. A droghasználót ugyanazok a jogok illetik meg (például az egészségügyi kezeléshez, szociális ellátásokhoz való jog), mint a nem használót.
3. Középpontban az ártalom: akár egészségügyi, szociális vagy gazdasági ártalomról van szó, amely az egyén, a közösség és a társadalom szintjén jelentkezhet, ennek csökkentése kell hogy a nagyobb prioritást kapja. Az ártalomcsökkentés nem mond le a droghasználó kezeléséről, és nem zárja le az absztinenciához vezető utat sem.
4. Figyelembe veszi a drogpolitikai intézkedések költség-haszon elemzéseit: a büntetés jóval drágább, mint az ártalomcsökkentés; az ún. alacsony küszöbű szolgáltatások sokkal kevesebb pénzből több droghasználóhoz jutnak el, mint a magas küszöbűek.
5. A célok hierarchiája: elsősorban a legártalmasabb droghasználati szokásokat veszi célba (például cél a steril tűhasználat), majd ha ezt elérte, akkor jön a következő, kevésbé ártalmas vagy veszélyes forma (például injekciós használat helyett nem injekciós, addiktívabb drog helyett kevésbé addiktív, illegitim helyett orvosilag ellenőrzött drog - például metadon - használata, és végül az absztinencia).
Ártalomcsökkentés a nemzetközi színtéren
Az ártalomcsökkentés fogalma az elmúlt tíz évben a drogpolitika területén talán a legnagyobb karriert futotta be. A nemzetközi szervezetek szóhasználatából kitiltott szó mára bekerült oda - vagy legalábbis bekerültek nézetei és legfőbb módszerei, általában az "injekciós droghasználók fertőző betegségeit megelőző módszerek" címszó alatt. (lásd a WHO, az ENSZ2 AIDS, illetve kábítószerellenes intézményei [UNAIDS, és korábban: UNDCP, jelenleg: UNODC] dokumentumait). A felsorolt szervezetek 2004-ben közös útmutatót jelentettek meg az injekciós droghasználók HIV/AIDS prevenciójával kapcsolatban, amely ártalomcsökkentő gyakorlati programokat mutat be (lásd: www.who.int/hiv/pub/advocacy/en; továbbá: www.who. int/hiv/pub/advocacy/idupolicybriefs/en). Ezt annak ellenére teszik, hogy az amerikai kormány folyamatosan nyomást gyakorol ezekre a szervezetekre (mint a legnagyobb donorország), és megkérdőjelezi például a tűcsereprogramok hatékonyságát. A területen a legkonzervatívabbnak számító ENSZ (2000) egyik bizottsága is ajánlást fogadott el a témával kapcsolatban. A fogalom tartalma - például az injekcióhasználók célhierarchiája vagy a tűcsereprogramokkal kapcsolatos állásfoglalások - ugyancsak megjelent az amerikai kormányintézetek módszertani ajánlásai között (NIH - National Institute of Health, NIDA - National Institute on Drug Abuse, CDC - Center for Disease Control and Prevention) - míg az amerikai kormányzat legfeljebb csak "tűri" (de retorikájában inkább "tiltja") az ártalomcsökkentő szemléletmódot.
Módszerek: bizonyítékokon alapuló ártalomcsökkentés
Az utóbbi években - az orvostudomány más területeihez hasonlóan - az ártalomcsökkentés vonatkozásában is megjelent a "bizonyítékokon alapuló" ártalomcsökkentési módszerek iránti igény. Egy ilyen összeállítás megalkotására vállalkozott munkatársaival együtt Neil Hunt (2003). E dokumentumból idézek néhány összegző vizsgálatot, egyben bemutatva az ártalomcsökkentés módszereit is. Meg kell jegyezni: az ártalomcsökkentéssel kapcsolatos fenntartások (pl. a tűcsereprogramok hatására nő az injekcióhasználók száma) nem nyertek megerősítést.
Tűcsereprogramok: steril tűt adnak használt injekciós tűért cserébe; a szolgáltatást más injekciós szerelékkel és információs anyaggal, sokszor személyes tanácsadással is összekötik. Fő célja a vérrel terjedő vírusfertőzések csökkentése (elsősorban a hepatitisz különféle formái, HIV, tbc). Az 1970-es évek óta működnek (Magyarországon 1994 óta, a Pszichiátriai Szakmai Kollégium szakmai protokolljával). Eredményességét ma már nem vitatják. David R. Gibson, Neil M. Flynn és Daniel Perales (2001) tanulmányukban negyvenkét vizsgálatot összegeznek, ebből huszonnyolc pozitív eredményeket adott (új fertőzések számának csökkenése), tizennégy kevert (pozitív és negatív), illetve negatív (nem hatott) eredményeket hozott. A tűcsereprogramokkal kapcsolatos ellenvéleményeket - nő a droghasználat, nő az injekciós droghasználat, csökken a terápiát vállalók száma - már a National Institute of Helath (NIH) 1997-es összefoglaló tanulmánya is cáfolta. A NIH összefoglalása azért is érdekes, mert az ártalomcsökkentést mereven elutasító amerikai kormány egyik intézményéről van szó! Ma úgy látjuk, hogy a módszer eredményes a HIV-fertőzés visszaszorításában, de kevésbé a hepatitisz C fertőzésnél. Vitatott, hogy lehet-e, szabad-e tűcsereprogramokat börtönben működtetni.
Közösség alapú megkereső programok: olyan helyszíneken (bárok, parti helyszínek, utcák) és közösségekben keresik meg az elsősorban "problémás" droghasználókat, ahol azok élnek, sokszor hajdani vagy jelenlegi droghasználó (vagy más, érintett, például prostituált, meleg személy) alkalmazásával. Ekkor lehetőség van a személyes segítő kapcsolat kialakítására, tűcserére, kezelő intézménybe utalásra. Elsősorban a költségmegtakarítást emelik ki ezekkel a programokkal kapcsolatban: egy új-zélandi becslés szerint minden egyes új-zélandi dollár 20 dollárnyi megtakarítást hoz a megelőzött, egyébként kezelésre szoruló betegségekkel kapcsolatban (The Centre for Harm Reduction, 2002).
Metadonfenntartó kezelés: a 70-es évek elejétől terjedt el az USA-ban (amikor az ártalomcsökkentés fogalma még nem is létezett!), az 1990-es évektől mindegyik európai uniós országban létezik ilyen kezelés (Magyarországon lényegében 2002 óta van erre a gyakorlatban is lehetőség). A metadon ópiát-agonista szer, amely azonban nem okoz eufóriát, így használója képessé válik arra, hogy "mindennapi" életét élhesse. A módszer haszna, hogy csökken az injekcióhasználat (és a vele járó fertőző betegség transzmisszió), csökken az illegitim szerhasználat, és emiatt a drogbeszerzésére irányuló bűnözés, illetve a "feketepiaccal" való kapcsolat; valamint a fenntartó kezeléssel kialakuló segítő kapcsolat alapja lehet egy későbbi, akár absztinenciára orientált kezelésnek is. Bizonyítékokon alapuló eredményessége a Cochrane-követelményeknek is eleget tesz (Mattick et al., 2003). A Pszichiátriai Szakmai Kollégium megalkotta a kezelés szakmai protokollját Magyarországon is. Michael Gossop és munkatársai (2001) angliai vizsgálatai szerint egy font kiadás a programra három font megtakarítást jelent a bűnözéssel és a bűnüldözéssel kapcsolatos költségekben. Vannak országok, ahol a metadon helyett egy másik, parciális agonista szert (buprenorfin) adnak. Javasolják a börtönökben történő alkalmazást is. Vitatott kérdés a heroinfenntartó kezelés (ezzel kapcsolatos tapasztalatok Svájcban: Uchtenhagen et al., 1999; és Hollandiában: van den Brink et al., 2002). Utóbbi mellett szóló érv az, hogy néhány súlyos heroinfüggő még a fenntartó metadonkezelésből is "kiesik", illetve jelentős mértékben használ heroint a kezelés mellett. Számukra mintegy "utolsó lehetőség" az orvosilag ellenőrzött formában történő heroinfenntartó kezelés, melynek a retenciós rátája jó, és csökkenti az illegitim szerhasználatot, valamint a kriminalitást. A WHO nemzetközi szakértői munkacsoportja (ami nem egyezik meg a WHO hivatalos állásfoglalásával!) ezt a kezelési formát elfogadhatónak ítélte (Ali et al., 1999).
A kriminalizáció csökkentése: akár a büntetési tételek csökkentésével, akár bizonyos magatartásformák és drogok (például fogyasztás, saját használatra történő tartás, illetve a kannabiszfélék) de facto dekriminalizálása, vagy pedig a büntetés felváltása terápiával ("elterelés") csökkenti a kriminalizációból fakadó ártalmakat. A kérdés elsősorban politikai, nem pedig szakmai.
Információ, edukáció és kommunikáció: a cél ebben az esetben a biztonságosabb droghasználat - hasonlóan a biztonságosabb szexhez - azoknál a csoportoknál, melyek drogot használnak, és ezen a közeljövőben nem is tudnak vagy nem is akarnak változtatni. A módszerben egyes országokban kitüntetett szerepet szánnak a droghasználók szövetségeinek (users' union), amelyeket több EU-országban kormányzati pénzből, illetve az EU-n belül közösségi alapokból is támogatnak. Egyes szövetségek (például a holland LSD nevű szervezet) már nem is ártalomcsökkentésről, hanem a "használathoz való jogról" beszél. Fontos látnunk, hogy ezekkel a törekvésekkel egyik EU-tagország sem ért egyet - még ha adott esetben támogat is ilyen szervezeteket.
Használószobák (lásd még injekciós vagy belövő szobák): egészségügyi felügyelet mellett történik a droghasználók által magukkal hozott drogok használata. A Drogok és Drogaddikció Európai Monitorozási Központja (European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction - EMCDDA) összefoglalója szerint - bár több EU-országban vitatják vagy egyenesen tiltják ilyenek létesítését, így Magyarországon is -, tehát a működő szolgáltatások pozitív eredménnyel szolgálnak: az "utcai" (nem biztonságos) és a nem steril tűvel történő injekcióhasználat csökkenése, segítő kapcsolat kialakulása a leginkább peremre szorult droghasználókkal (Hedrich, 2004). A használószobák környezetében nem nő a droghasználat, s a közrend elleni vétségek száma csökken.
Tablettatesztelés: elsősorban ecstasy tabletták bevizsgálására használt módszer. Ma az "ecstasy tabletta" közel sem a "hagyományos" MDMA3 hatóanyag-tartalmú tablettákat jelöli, hanem minden olyan "tabletta-szerű" anyagot, amit ecstasyként árulnak. Ezek különféle pszichoaktív vegyületeket, valamint más, mérgező anyagokat tartalmazhatnak. A bevizsgálás során tájékoztatják a fogyasztót a tabletta összetételéről, felhívják figyelmét a veszélyforrásokra. A koncerteken, partihelyszíneken végzett tesztelést - az alkalmazott módszerek megbízhatatlansága miatt - általában elvetik, és inkább a laboratóriumokban végzett vizsgálatot javasolják azok a szakértők, akik országaiban ez a módszer működik. Ilyenkor a drogambulanciákon lehet a bevizsgálandó anyagot anonim módon leadni (EMCDDA, 2001). Alkalmazását vita kíséri, egyes EU-országokban jogi okok miatt nem is fordul elő, Magyarországon sem. Túl sok adat nem áll rendelkezésre a módszer hatékonyságát illetően.
Az Európai Unió és Magyarország gyakorlata
Az Európai Unió intézményei az ártalomcsökkentés elismertetésében úttörő szerepet vállaltak: az Európai Unió 2000-2004 közötti drogstratégiája és akcióterve egyértelműen megfogalmazott ártalomcsökkentő célokat. Sokan éppen itt mutatnak rá az európai (azaz európai uniós) és az amerikai drogpolitika egyre kifejezettebbé váló divergenciájára. Míg az Egyesült Államokban folytatódik a "háború a drogok ellen", addig Európában (pontosabban az Európai Unió tagországai többségében) egyre inkább teret nyernek az ártalomcsökkentő intézkedések, ideértve a kábítószer-használat dekriminalizálását vagy de facto legalizálását is. Itt ismét fontos megjegyeznünk, hogy az ártalomcsökkentő drogpolitika híveinek jelentős része utóbbi kérdéseket (a fogyasztás büntetlensége, dekriminalizálása, a használat vagy az előállítás, a terjesztés engedélyezése, legalizálása) nem tekinti az ártalomcsökkentés részének, azokat politikai és nem szakmai kérdésnek tűnteti fel - így a válasz keresését is a politikára hagyja, mentesítve a szakmát a nagy vitákat kiváltó állásfoglalásoktól. Ezért van az, hogy a nemzetközi szervezetek nem szívesen használják a kifejezést (nehogy a drogliberalizáció gyanújába keveredjenek), hanem a korábban emlegetett módon körülírják a fogalmat.
Magyarországon az Országgyűlés által 2000-ben elfogadott Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítására című határozat tartalmaz ártalomcsökkentő elemeket; az összes "klasszikus" ártalomcsökkentő módszert felsorolja (tűcsere, metadonfenntartó kezelés, megkereső programok, felvilágosítás); kiemelve a droghasználó egészségügyi kezeléshez való alapjogát (ami akkor is érvényes, ha droghasználatát nem képes abbahagyni). Az ártalomcsökkentő módszereket még ma is vita kíséri Magyarországon, noha már a nagyobb vidéki városokban is működnek tűcsereközpontok, és kb. háromszáz kliens vesz részt metadonfenntartó kezelésben (a magyar helyzetről Nyizsnyánszki Anna Eszter [2003] jelentetett meg összefoglalót, valamint a Gyermek-, Ifjúsági és Sportminisztérium éves jelentései 2000 óta tartalmaznak a témával foglalkozó fejezeteket).
Ártalomcsökkentés általában
Ma már szó esik ártalomcsökkentő alkohol-politikáról (az absztinenciacélú politika helyett például a moderált ivást megcélzó programokról), nikotinkezelésről (áttérés a dohányzásról a nikotin más úton történő szervezetbe bevitelére, illetve helyettesítésére), általában a kockázatos viselkedések ártalomcsökkentő megközelítésű felfogásáról: például nagy kockázatú szexuális magatartásokat vagy ilyen magatartást folytató populációkat célzó stratégiák kialakításáról (Marlatt, 1998). Sőt, általánosságban is beszélnek ártalomcsökkentő pszichoterápiákról (Tatarsky, 2002); abból a kiindulásból, hogy az implicite feltételezett teljes gyógyítás, illetve meggyógyulás az esetek jelentős részében nem valósulhat meg. A legtöbb, amit megtehetünk, hogy az ártalmakat olyan mértékben csökkentjük, hogy az az egyén és a közösség számára még elfogadható legyen, illetve növeljük a programok hozzáférhetőségét (csökkentjük a "küszöböt"), akár azon az áron is, hogy a programok "maximalista" (teljes gyógyulás) kívánalmait feladjuk.
Kulcsszavak: ártalomcsökkentés, drogpolitika, társadalompolitika, alkoholpolitika, bizonyítékokon alapuló orvoslás, metadonfenntartó kezelés, tűcsereprogramok, EU
1 Jellemző, hogy az 1993-as, eredeti kötetet a Whurr Kiadó 1999-ben újra megjelentette. Magyarországon először 1994-ben javasoltunk ártalomcsökkentő drogpolitikát: lásd Fridli et al., 1994
2 UNAIDS: az ENSZ AIDS-szel foglalkozó szervezete (Joint UN Programme on HIV/AIDS). Az ENSZ kábítószerkérdéssel foglalkozó szervezete: korábban UNDCP: UN International Drug Control Programme, ill. jelenleg UNODC: UN Office on Drugs and Crime.
3 MDMA: metilén-dioxi-metamfetamin
Legalizálás Prohibíció
Droghasználó: aktív döntéshozó Passzív áldozat
Egyéni felelősség A közösség védelme
A droghasználó emberi jogai A droghasználó beteg és/vagy bűnöző
A droghasználó "mássága" Betegség, bűnözésmodellek
Kialakulás: társas-társadalmi folyamatok, Járványügyi megközelítés
identitáskeresés, öngyógyítás Drog: mint fertőző ágens
Díler: a folyamat résztvevője Díler: megrontó; a drogpolitika célpontja
Legitim és illegitim szerek közötti határ Nem problematikus a határmeghúzás
problematizálása
Illegitim szerek között különbség Nincs különbség (zéró tolerancia)
(például kannabisz)
Együttélés a drogokkal (pszichoaktív szerekkel) Drogmentes társadalom víziója
Legalizáció Prohibíció
Prevenció: Just Say Know! (ismeret) Just Say No! (absztinencia)
Cél: biztonságosabb használat Absztinencia, prevenció
Ártalomcsökkentés
Tiltás kérdésének zárójelbe helyezése
Cél: ártalomcsökkentés, biztonságosabb használat
Használók szerepe ("sorstárs modellek") a szakértők mellett
Vitatott módszerek:
Használó szobák (user room)
Tablettabevizsgálás
Szerhasználó szövetségek (users'union)
Heroin-, kokainfenntartás
Európai uniós modell?
1. táblázat * A "legalizáló", a "prohibicionalista" és az "ártalomcsökkentő" szemlélet leegyszerűsített összehasonlítása
Irodalom
Ali, Robert - Auriacombe, M. - Casas, M. - Cottler, L. - Farrell, M. - Kleiber, D. - Kreuzer, A. - Ogborne, A. - Rehm, J. - Ward, P. (1999): Report of the External Panel on the Evaluation of the Swiss Scientific Studies of Medically Prescribed Narcotics to Drug Addicts. World Health Organisation, Geneva
Abrams, David B. - Lewis, David C. (1998): Foreword. In: Marlatt, G. Alan (ed.): Harm Reduction. Pragmatic Strategies for Managing High-Risk Behaviors. The Guilford Press, New York, ix-xiii.
CCSA (1996) Harm Reduction: Concepts and Practice: A Policy Discussion Paper, Canadian Centre on Substance Abuse (CCSA) National Working Group on Policy. http://www.ccsa.ca/pdf/ccsa-006491-1996.pdf
EMCDDA (2001): On-site Pill-testing Interventions in the European Union. European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction, Lisbon
ENSZ (2000): Preventing the Transmission of HIV Among Drug Abusers. A Position Paper of the United Nations System. Annex to the Report of 8th Session of ACC Subcommittee on Drug Control.
Fridli Judit - Pelle A. - Rácz J. (1994): Drug Policy Before and After the Regime Change. A Study of Criminal Proceedings in Budapest Between 1990 and 1992 in Cases of Drug Abuse and Inducement of Pathological Addiction. Working Paper No. 4. Central European University, Budapest
Gibson, David R. - Flynn, N. M. - Perales, D. (2001): Effectiveness of Syringe Exchange Programs in Reducing HIV Risk Behavior and HIV Seroconversion among Injecting Drug Users. AIDS. 15, 11, 1329-1341
Gossop, Michael - Marsden, J. - Stewart, D. (2001): NTORS After Five Years (The National Treatment Outcome Research Study), Changes in Substance Use, Health and Criminal Behaviour during the Five Years After Intake. National Addiction Centre, London
Hedrich, Dagmar (2004): European Report on Drug Consumption Rooms. European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction, Lisboa
Hunt, Neil - Ashton, M. - Lenton, S. - Mitcheson, L. - Nelles, B. - Stimson, G. (2003): Forward Thinking on Drugs. A Review of the Evidence-Base for Harm Reduction Approaches to Drug Use. http://www.forward-thinking-on-drugs.org/review2-print.html
Marlatt, G. Alan (ed.) (1998): Harm Reduction. Pragmatic Strategies for Managing High-Risk Behaviors. The Guilford Press, New York
Mattick, Richard P. - Breen, C, - Kimber, J. - Davoli, M. (2003): Methadone Maintenance Therapy Versus No Opioid Replacement Therapy For Opioid Dependence (Cochrane Review). In: The Cochrane Library, Issue 1. Oxford: Update Software.
Nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítására. A kormány kábítószer-ellenes stratégiájának koncepcionális alapjai (2000): Ifjúsági és Sportminisztérium
Newcombe, Russell (1987): High Time for Harm Reduction. Druglink. 2, 1, 10-11.
Newcombe, Russell (1992): The Reduction of Drug Related Harm: A Conceptual Framework for Theory, Practice and Research. In: O'Hare et al. (eds.): The Reduction of Drug Related Harm. London Routledge
Nyizsnyánszki Anna Eszter (szerk.) (2003): Ártalomcsökkentés Magyarországon. Társaság a Szabadságjogokért, Budapest
Rácz József (szerk.) (2002): Drog és társadalom. Az addikció mintázatai. Új Mandátum, Budapest, 325.
Tatarsky, Andrew (ed.) (2002): Harm Reduction Psychotherapy. A New Treatment for Drug and Alcohol Problems. Jason Aronson Inc., Nortvale, New Jersey
The Centre for Harm Reduction (2002): New Zealand Needle and Syringe Exchange Programme Review Final Report. Wellington: Campbell Aitken.
Uchtenhagen, Ambros - Dobler-Mikola, A. - Steffen, T. - Gutzwiller, F. - Blattler, R. - Pfeifer, S. (1999): Prescription of Narcotics for Heroin Addicts: Main Results of Swiss National Cohort Study, Vol 1: Medical Prescription of Narcotics. Karger, Basel
UNAIDS (2004): Report on the Global AIDS Epidemic, 2004. Executive Summary. Joint United Nations Programme on HIV/AIDS (UNAIDS)
van den Brink, Wim - Vincent, M. - Hendriks, V. M. - Blanken, P. - Huijsman, I. A. - van Ree, J. N. (2002): Medical Co-Prescription Of Heroin Two Randomized Controlled Trials. Central Committee On The Treatment Of Heroin Addicts, Utrecht