Az értelmező szótár szerint a telep "kisebb (különálló) ideiglenes, illetve sajátos célú vagy helyzetű település", amit ha a lakás funkcióval kapcsolunk össze, többnyire valami szegényes dolog jut az eszünkbe: munkástelep, szükségtelep, cigánytelep. Nem véletlen, hogy az 1945 előtti legismertebb magyarországi telepről, az eredetileg munkástelepnek épült és sokáig úgy is számon tartott kispesti beépítésről szóló könyv 1994-ben már Kertvárosunk, a Wekerle címmel jelent meg.1 Munkástelepen nem szeretnénk lakni, kertvárosban annál inkább. A munkástelep és a kertváros szavak kettőse jól kifejezi a telepszerű építéshez kapcsolódó negatív és pozitív tartalmakat. A telepszerű építés magában hordja a központi akarat jelenlétét, a telepítés mesterséges voltát a hagyományosan létrejött városrészek spontaneitásával szemben, s a tudatos társadalmi szegregációt, azzal, hogy adott csoport lakóhelyéül szolgál. Másrészt épp az egyidejűség és a tervezettség az, ami lehetőséget ad a kísérletezésre, egy új településforma megvalósítására, a kertváros esetében például a városi és a vidéki életmód előnyeinek egyesítésére. A telepszerű lakásépítést elsősorban a politika és a gazdaság határozza meg, ugyanakkor egy kor társadalomképének a lenyomata is, amely legtöbb esetben a jelen viszonyait mutatja, néha mégis az elképzelt jövőnek teremt keretet. A munkástelep a szükségmegoldást idézi, a kertváros az ideális környezetet.
Körner Zsuzsa könyvében a telepszerűség kategóriáját három kritérium teljesülésével határozza meg: az egyidejűség, a célzott népességi csoport és az egységesség elve. Az elvek sorrendje egyúttal azok fontosságát és a vizsgálat körébe bevont épületegyüttesek válogatási szempontjait is meghatározza: a szerző minden olyan építési akcióra kitér, ahol akár egy háztömbnyi területen egyszerre, egy koncepció szerint épültek lakóépületek. A tágra szabott keretekbe aztán számos, sokszor nagyon különböző telep is belefér. A minták az államilag finanszírozott, mezőgazdaságra épülő telepes falvaktól a nagycsaládosok részére szervezett városszéli ONCSA-telepekig, a szoba-konyhás bányászlakásoktól az Óbudai Gázgyár tisztviselőtelepéig terjednek, de említésre kerül a magánerős bérházépítés néhány nagyobb területet érintő budapesti példája is. A gazdag háttéranyagra és elmélyült saját kutatói munkára épülő könyv a téma teljes áttekintését nyújtja, ha nem is vállalkozik minden egyes akció részletes elemzésére.
A könyv a telepszerű lakásépítés történetének nemzetközi áttekintésével indul, mintegy előzményét, majd párhuzamát adva a hazai példáknak. Ezt követi a telepszerű építés általános kérdéseivel foglalkozó rész, a vizsgálati kör meghatározása és a vizsgálati szempontok megadása. A lehetséges rendszerezési elvek közül a szerző hármat emel ki: 1. Az építtetők köre szerinti rendszerezés. 2. A telepek lakóinak társadalmi státusa szerinti rendszerezés. 3. Morfológiai rendszerezés. A ki, kinek és hogyan épített telepet hármas kérdéséből a szerző végül az építtetők kilétét ítéli meghatározónak, ami átfogja a telepszerű lakásépítés egészét, s a további fejezetekben az építtetők szerint tárgyalja a témát. Az építtetők körének - állam, városok, vállalatok, Országos Társadalombiztosító Intézet, házépítő szövetkezetek, magánerő, egyház - kiemeléséből több előny is származik. Áttekinthetővé válik, hogy ki épít, milyen célból, és hogyan finanszírozza a programot, majd vizsgálható az így létrejött telepek társadalma, végül a telepek helyszíne, telekhasználata, morfológiája, lakásösszetétele és építészeti értékei. Az építtetők szerinti rendszerezésnek vannak azonban hátrányai is. Mivel a könyv száz év építkezéseit tekinti át, az olvasó számára annyiszor indul újra a történet, ahányszor egy új építtető tevékenysége kerül tárgyalásra, ami nem kevés, hiszen a korábban felsorolt hét főbb építtetői körön belül a könyv külön tárgyalja az egyes minisztériumok és nagyvállalatok építkezéseit. Az események így töredezetté, összefüggéseikben nehezen követhetővé válnak. A következtetések levonására, a telepszerű lakásépítés hazai lakásépítésen belüli súlyának a meghatározására, általános jellemzőinek a megfogalmazására a szerző sem vállalkozik.
A könyvet végigolvasva a recenzens számára mégis kirajzolódik egy kép a hazai telepszerű lakásépítés első száz évéről. Az építtetők és a finanszírozás szerepét kiemelő feldolgozás egyértelmű tanulsága a szinte állandó (valós vagy csak hivatkozási alapként használt) pénzhiány, amely indokként szolgált arra, hogy a mennyiségi szempontok fontosabbak a minőségieknél. "Ha az adott évben a rendelkezésre álló összegből rövid idő alatt tudtak nagy számban az igénylők anyagi helyzetének megfelelő egyszoba-konyhás lakásos telepeket építtetni, akkor mindig megszavazták a nagy sűrűségű földszintes telepek építését" - írja a szerző a főváros lakáspolitikája kapcsán, de a mondatot szinte minden építtetőnél megismételhette volna. A fenti szemléletből is következik, hogy az egyes lakás- és épülettípusokat, a minőséget, a telepítést, a díszítettséget sokkal inkább meghatározta, hogy kiknek a számára építették, mint az, hogy ki volt az építtető. A társadalmi különbségeket tükröző-kifejező építészeti megoldások a nagyobb vállalati telepeken belül különösen jól láthatóak, az ózdi munkáskolónián belüli, a tisztisor, az altiszti lakóházak és a munkásházak közötti látványos szegregációra a szerző is rámutat. Végül a könyv szomorú tanulsága, hogy a telepszerű lakásépítésben rejlő kísérletekre - az ideális forma, az ideális, de legalább előre tekintő környezet keresésére - szinte alig van felmutatható példa a hazai telepszerű lakásépítésben.
Körner Zsuzsa hiánypótló művet hozott létre, amikor a hazai telepszerű lakásépítés száz évének történetét megírta, közzétette gazdag kutatási anyagát, és a leírtakat számos ismert és sok új ábrával illusztrálta. A könyv szerkesztése jól segíti a megértést, a harmadik kötetével új külsőben megjelenő Urbanisztikai füzetek pedig végre a sorozat tartalmához illő formát kapott. (Körner Zsuzsa: A telepszerű lakásépítés története Magyarországon 1850-1945. Urbanisztikai füzetek 3. Budapest: TERC, 2004)
1 Nagy Gergely: Kertvárosunk, a Wekerle. F. Szelényi Ház, Veszprém, 1994
Az ismeretszerzés és ismeretfeldolgozás folyamataira vonatkozó tudományelméleti felismerések a múlt század második felében meghatározó szerepet játszottak a modern nyelvészet létrejöttében. A hatvanas-hetvenes években a tudományelmélet közvetítésével egyre nagyobb teret nyert a természettudományos szemléletmód a nyelvészeti kutatásokban. Ezzel párhuzamosan a nyelvészeti kutatások új eredményei is ösztönzően hatottak a tudományelmélet és a tudományfilozófia fejlődésére.
Az elmúlt két évtized során azonban érezhetően megváltozott nyelvészet és tudományelmélet harmonikus együttműködése. A tudományelmélet képviselőinek figyelme ma többnyire a naturalizmus valamelyik népszerű problémájára irányul, a nyelvészek pedig saját szakterületük belső kérdéseinek elmélyítésére koncentrálnak. Elsősorban ezzel az érdeklődésbeli különbséggel magyarázható, hogy az utóbbi időben csak elvétve fordult elő termékeny párbeszéd a két tudományterület szakértői között.
Nemrég megjelent, német nyelvű kötetében Kertész András e párbeszéd megújításának lehetőségeit mutatja be. Kertész meglátása szerint a tudományelmélet nyelvészeti alkalmazása a kutatás jelenlegi stádiumában mindkét szakterület számára előnyös lehet. Több érvvel is alátámasztható, hogy a kortárs nyelvészeti elméletek szempontjából miért lenne hasznos újratárgyalni néhány alapvető tudományelméleti kérdést. Először is, a nyelvészeti kutatások gyakran olyan előfeltevésekből indulnak ki, amelyek a tudományelméleti reflexió fényében ma már elfogadhatatlannak minősülnek. Másodszor, a nyelvészetben felmerülő elméleti kérdések egy része - az alapkérdések túlnyomó többsége - csak a nyelvészet hatókörén kívül eső ismeretek alkalmazásával válaszolható meg eredményesen. Végül megemlíthető, hogy a tudományelméletben felhalmozott tapasztalatok hozzájárulhatnának a nyelvészeti munkában alkalmazott argumentációs módszerek finomításához és a következtetésekben felmerülő esetleges hibák kijavításához.
Vitathatatlan, hogy a tudományelmélet számára is előnyökkel járna a nyelvészettel való szorosabb együttműködés. A szemantikai, szintaktikai vagy pragmatikai kérdéseket elemző nyelvészek ugyanis olyan árnyalt nyelvhasználati problémákra is érzékenyen reagálnak, amelyek a tudományelmélet saját nézőpontjából általában nem is észlelhetőek. Ennélfogva a nyelvészet fogalmaival gazdagítani lehetne a tudományelmélet hagyományos szótárát, és bővíteni lehetne azon kérdések körét, amelyekkel a tudományelmélet jelenlegi képviselői foglalkoznak.
E megfontolások alapján Kertész egy olyan metalingvisztikai kutatási programot vázol fel, amelyben a nyelvészeti és a tudományelméleti szempontok egyenlő hangsúllyal jutnak érvényre. A gondolatmenet kiindulópontja és egyben vezérfonala a tudományos naturalizmus álláspontjának részletes és újszerű elemzése. Kertész rámutat, hogy a naturalizált szemléletmódra hagyatkozva a nyelvészet egyes részterületein belül eredményesen alkalmazható metatudományos elméleteket lehet létrehozni. Különösen érdekesnek számít ebből a szempontból a metafora George Lakoff és Mark Johnson nevéhez fűződő kognitív nyelvészeti elmélete és a kétszintű moduláris szemantika Manfred Bierwisch és Ewald Lang által kidolgozott modellje. Kertész szerint mindkét elméletre érvényes, hogy tudományelméleti reflexióval ellentmondások mutathatóak ki tárgytudományos állításaikban, és tipikus logikai hibák fedezhetőek fel következtetéseikben, de e reflexió önmagában véve egyik esetben sem alkalmas arra, hogy megfelelő szaktudományos megoldást is kínáljon a feltárt nehézségekre. Ez végső soron azt jelenti, hogy a tudományelméleti reflexió módszerével feltárt problémák megoldásán a nyelvészeknek már saját eszközeikkel kell tovább dolgozniuk.
Nemzetközi mércével mérve a Kertész által felvázolt metalingvisztikai program egyik legszembetűnőbb újdonsága fogalmi és látásmódbeli nyitottságában áll. A szerző végleges tézisek és zárt elméletek helyett mindenütt új problémamegoldási lehetőségeket keres, olyan szabályokat, amelyek az egzakt tudományos elméletalkotás előfeltételét képezik. Ezért illusztrálja elemzéseit számos esettanulmánnyal. A metafora kognitív elméletének elemzése során például a nyelv fogalmához kapcsolódó fogalmi metaforák sokaságát veszi szemügyre, a moduláris szemantika áttekintésekor pedig a szemantikai aluldetermináltság tipikus példáit mutatja be.
Az elkövetkező évek egyik izgalmas kérdése, hogy a metalingvisztika kutatási programja milyen módon és milyen mértékben támasztható alá újabb alkalmazásokkal. Várjuk a folytatást. A téma iránt érdeklődő olvasók figyelmébe ajánlom Kertész András egy további, szintén a közelmúltban megjelent kötetét is: Cognitive Semantics and Scientific Knowledge. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins, 2004. (András Kertész: Philosophie der Linguistik. Studien zur naturalisierten Wissenschaftstheorie. Tübingen: Gunter Narr Verlag, 2004. 440 p.)
"Lehetséges-e enciklopédikus tudás a 21. században? Lehetséges-e ma a tudás valamiféle teljességét birtokolni; ha nem is mindent, de mindenképpen lényegeset tudni; s jelesül a tudományoknak - ha nem is minden területén, de legalább - minden alapvető területén otthonosan mozogni?"
E kérdéseket Nyíri Kristóf akadémikus fogalmazta meg a Mindentudás Egyeteme széleskörű publikuma előtt. Ez nemcsak szólásforma: aki nyomon követi a Mindentudás Egyetemének sikertörténetét, pontosan tudja, hogy ez a publikum a szó értelmének teljességében széleskörű. Korántsem csupán a Műszaki Egyetem impozáns auditóriumát hétről hétre birtokba vevő, szívet melengetően változatos összetételű hallgatóságot jelenti, hanem mára bizony a magyar felnőtt népesség nem kevesebb, mint felét érinti.
A hazai hagyományokra építkező, az angolszász és francia tudománykommunikációs gyakorlat tapasztalatait feldolgozó, de mindettől több ponton is elrugaszkodó tudományos ismeretterjesztő projekt az elmúlt három évben a társadalom összes információs csatornáját meghódította. Olyan eredményességgel állítja a maga szolgálatába a manapság egyre kevesebb értéket felmutatni képes elektronikus és írott sajtót, olyan hozzáértéssel nyúl a Gutenberg-galaxis végnapjaiban vergődő könyvkultúrához, hogy ez már önmagában is komoly tanulságokkal jár. A Mindentudás Egyetemé-nek katedráján elhangzó előadásokat felvonultató könyvsorozat negyedik kötetének megjelenése megfelelő alkalmat kínál arra, hogy az érdeklődő megpróbáljon e tanulságok közelébe férkőzni.
A Nyíri professzor által konkrétságában felvetett - de áttételesen minden egyes előadás során megfogalmazódó - dilemma, hogy tudniillik miben is áll és hol lakozik a tudás, a jelenkori ember egyik legnagyobb problémája. A legkülönbözőbb forrásokból rázúduló információáradat alatt elevenen eltemetve nemhogy értelmezni és osztályozni nem tudja, de jószerivel felfogni sem nagyon bírja mindazt, amit tudásnak hisz. Ez az inkompetencia egyrészt rendkívüli szorongást, másrészt indokolatlan magabiztosságot szül. Az egyes ember még sosem állt ilyen nagyszámú információ birtokában az őt körülvevő világról, és ad absurdum még sosem volt ennyire védtelen - zavarodott és tanácstalan.
E mára közhelyszámba menő státusz megállapítása a kötetek szempontjából csak annyiban érdekes, amennyiben a Mindentudás Egyetemének befogadó közegét írja le. Így válik ugyanis érthetővé, hogy milyen kényes feladat előtt álltak e projekt gazdái éppúgy, mint a kötetek tervezői és szerkesztői. Rendelkezésükre állt a tudós társadalom a maga - esetenként specifikus, de mindenképpen - jól strukturált ismeretanyagával, amit aztán el kellett juttatniuk az általánosságban túlinformált, de arányaiban kevéssé kvalifikált egyes emberhez. Ez már csak azért is nehéz feladat, mert az alaphelyzetből fakadó gátlások az egyes emberben nehezen oldódnak.
Az, hogy ezek a kötetek utat találtak saját közönségükhöz, jórészt annak tudható be, aminek egyébként maga a Mindentudás Egyeteme is köszönheti népszerűségét, hogy tudniillik híján vannak mindenféle intellektuális gőgnek és megváltó küldetéstudatnak. Egyszerűen kommunikálnak, mindenféle modorosság nélkül invitálnak: "volna itt egy s más, ha érdekel, szívesen beszélünk róla". Ez a magatartás a napjainkban oly divatos és megvalósulásában oly ritkán értelmet nyerő interaktivitás alapja. Az interaktivitásé, ami a Mindentudás Egyetemének napi gyakorlatát és annak lenyomatát, a megjelent köteteket egyaránt jellemzi.
A külső megjelenésükben egységes, A4-es formátumú kötetek táblaborítását envelop védi, melynek halvány szürkéjén a cím (MINDENTUDÁS EGYETEME) és az embléma dombornyomása elegáns, de nem hivalkodó. Az igényes papírválasztás, a megszokottnál nagyobb betűméret, a tagolt tördelés élvezhetővé, ezáltal könnyebben befogadhatóvá teszi a tartalmat. Mindez nem jelent mást, mint hogy a négy kötet mindegyike szép könyv, jó kézbe venni, izgalmas nézegetni, kellemes olvasni.
A belső tipográfia szintén egységes, ami egy sorozattól jogosan elvárható. A széles margón elhelyezett képek és illusztrációk a szövegtestben alkalmazott kiemelésekkel (fetteléssel) együtt tovább differenciálják az előadások jelentésrétegeit. Bizonyos momentumok képi megjelenítésének szándéka ugyanis nemcsak abból a feltevésből táplálkozik, hogy tudniillik bizonyára akad, aki nem pontosan érti vagy tudja, miről is ejt szót az előadó, hanem vélhetően legalább ilyen fontos szempontként merül fel a továbbgondolásra, további tájékozódásra késztetés igénye is. Ez utóbbira talán egyes hivatkozott művek borítólapjának szerepeltetése a legnyilvánvalóbb példa, hiszen illusztrációként mi más célt szolgálna, ha nem azt, hogy az olvasó érdeklődését felkeltse, illetve megkönnyítse az utánjárást.
A képszerkesztés - kínálatának vitathatatlan bősége és változatossága mellett - némi következetlenséget mutat. A műalkotások, műemlékek adatolása hiányos és többféle összetételben fordul elő. Ami bizton szerepel minden képaláírásban, az a remekmű címe - amit pedig bizton hiába keresünk, az az illető alkotás fellelhetősége. A mester a legtöbb esetben megneveztetik, de előfordul az is, hogy említetlenül marad. Magának a beszerkesztett képnek az eredetéről pedig nemhogy a képaláírásokban, de még az impresszumban sem olvasható semmi.
A képek mérete és elhelyezkedése is esetlegesnek tűnik. Nem jelenthető ki, hogy magyarázó ábra csak a szövegtestben, portré, illetve illusztráció csak a margón jelenhet meg. Olybá tűnik, hogy van, aki, ami elfér a margón, és van, aki, ami bekéredzkedik a sorok közé. Ez utóbbiak mindig nagyméretűek, ami nemegyszer a fotó minőségének rovására megy.
A tudósportrék azonban feledtetik az előbb említett átgondolatlanságokat: elhelyezésükben, méretükben, kivitelükben és persze tartalmukban egyaránt nagyszerűek. (Jó volna tudni, hogy a felvételek kinek a tehetségét dicsérik, sajnos, az impresszumból sem derül ki...)
A kötetek segédeszköztára nem hagy maga után kívánnivalót - teljessége egyben pozicionálja a kiadványt. A névmutatót és a tárgymutatót angol nyelvű tartalomjegyzék követi, ezután minden egyes előadás angol nyelvű rezüméje áll. A professzorok irodalmi ajánlásaikat előadásaik végén teszik meg.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a lapszéli szómagyarázatok formai megjelenésükben és szerkesztettségükben egyaránt a kiadvány ékességei. A Mindentudás Egyetemének alapvető - és a fentiekben már érintett - szervezőelvéről árulkodik az, hogy nemcsak szakkifejezések, illetve idegen szavak, hanem köztudottnak vélt jelentéssel bíró szavak, szókapcsolatok is helyet kaphattak itt. Ez erőteljes kifejeződése annak a kommunikációs attitűdnek, mely a lehető legkevésbé számol előfeltevésekkel és hozott tudással, így egyrészt minimalizálja a félreértés lehetőségét, másrészt kikapcsolja a kommunikáció folyamatából a befogadó nemtudásból származó szégyenérzetét. És ez a kulcs.
Akik úgy gondolják, hogy e kijelentésemmel túlzásokban esem, engedjenek meg egy rövid kitérőt. Próbáljanak meg visszaemlékezni az első matematika-, de még inkább az első fizika- vagy kémiaórájukra. Ez ugye az ember tizenegy éves kora körül esedékes. Azután próbálják meg megbecsülni, vajon hány osztálytársuk döntötte el azonnal, hogy "én ezt úgysem értem". Ha megvan, üssék föl a Mindentudás Egyetemének első kötetét, és lapozzák át a nyitóelőadás anyagát. Vizi E. Szilveszter professzor úr az élet és a halál biologikumáról beszél. Vannak itt szabad gyökök, isémia, atrófia, Parkinson-kór, akciós potenciál, egypetéjű ikrek, klónozás - némelyik egészen ismerősen cseng. Most pedig azt tessék megbecsülni, vajon az egykori osztálytársak közül hányan éreznének kedvet ahhoz, hogy egy ilyen gondolatmenetben elmélyüljenek. Tovább megyek: hányan vennék a bátorságot hozzá?
Márpedig a Mindentudás Egyetemének előadásai iránt a magyar felnőtt lakosság fele érdeklődést mutat. A Mindentudás Egyetemének első három kötete 30 ezernél is magasabb példányszámban fogyott. Meggyőződésem szerint azért, mert nem támaszt erőltetett elvárásokat: a Mindentudás Egyeteme olyan struktúrájú közeget teremtett tudósok és laikusok számára, amelyben sem előbbiek, sem utóbbiak nem kényszerülnek szerepváltásra. A professzoroknak nem kell konyhanyelven előadniuk, a hallgatóságnak pedig nem kell úgy tennie, mintha értené azt, amiről valójában fogalma sincs. Ez minden bizonnyal ennyire egyszerű.
Az egyes kötetekről
I.
A sorozat nyitókötetének elsőségét jószerivel csak az alapítók: a Magyar Telekom (akkor még Matáv) elnök-vezérigazgatójának és az MTA elnökének ajánlása, valamint az MTA kommunikációs és tudománypolitikai igazgatójának összefoglaló igényű utószava teszik egyértelművé.
Ezektől eltekintve gyakorlatilag bármely utána következővel felcserélhető. Sem megjelenésében, sem szerkezetében nem hordoz olyan elemet, amelyet a későbbiekben a szerkesztők újragondoltak volna. A Mindentudás Egyetemének első tizenkilenc előadását közli szerkesztett formában. Sorrendiségüket az eredeti időbeliség, nem pedig tematikus szempontok határozzák meg.
Az első előadás az Akadémia elnökéé. Pléh Csaba a nyelv és az emberi gondolkodás összefüggéseiről beszél, Venetiáner Pál a gének befolyásolhatóságát firtatja. Romsics Ignác a történelem definícióját keresi, Marosi Ernő a művészettörténetet mint az emlékezés tudományát mutatja be. Kroó Norbert a fizikai tudás, Hámori József az emberi agy teljesítőképességének határait kutatja. Almár Iván arra vár választ, vajon egyedül vagyunk-e az Univerzumban, Láng István pedig arról beszél, milyen szerepet játszik a környezetvédelem abban, hogy egy darabig még maradhatunk. Jéki László a radioaktivitásról, Szegő Károly magáról a Naprendszerről tesz megállapításokat. Borhidi Attila a növények, Ferge Zsuzsa az emberek társadalmát elemzi. Vicsek Tamás szerint az igazán érdekes dolgok mindig a rend és a rendezetlenség határán történnek. Andrásfalvy Bertalan a néprajzudománynak szerez rangot a diszciplínák között. Zrínyi Miklós az intelligens anyagok valóságosságát bizonyítja, Bencze Gyula a nukleáris energiát illető téves hiedelmeket oszlatja, Somlyódi László pedig arra figyelmeztet, hogy ne higgyünk a szemünknek, a vízkészletünk bizony apad.
A sort Bor Zsolt előadása zárja: a fizikus a lézerről, annak mibenlétéről és hasznosításának lehetőségeiről fejti ki álláspontját.
II.
A sorozat második kötetében visszaköszönnek témakörök. Ormos Mária a történelem puszta létével kapcsolatban fogalmaz meg kérdéseket, Klement Zoltán a növények önvédelméről beszél, Mészáros Ernő a Föld lakhatóságának kritériumait, Falus András génjeink szerepét magyarázza el.
Vékás Lajos az EU-n belüli jogalkotás egyre aktuálisabb kérdését taglalja, Horn Péter az agrárgazdaság uniós kilátásait elemzi. Palánkai Tibor az európai integráció hasznát és terheit állítja rendszerbe, Gángó Gábor a nemzetekről, népek életéről és haláláról elmélkedik. Ormos Pál a fény biológiai szerepét, Papp Zoltán a magzatkort mutatja be.
A tavaszünnepek eltérő hitbéli-vallási hagyományait bemutató Schweitzer József és Erdő Péter előadása tettében korszakalkotónak bizonyult. Az MTA elnökét, Vizi E. Szilvesztert dicséri, hogy akarta és tudta egy asztalhoz ültetni a katolikus és a zsidó főméltóságokat. Aki ott volt, megélte, aki pedig a kötetben lévő portrét látja róluk, elhiszi, hogy aznap fontos dolog történt. Köszönet érte.
Radnóti Sándor az ízlést veszi górcső alá, Erdei Anna pedig az immunrendszert. Vissy Károly az időjárás előrejelzését magyarázza, Tringer László a depresszió aspektusait elemzi. Mihály György a kvantumfizika hasznát, Furka Árpád a gyógyszerkutatás forradalmát mutatja meg. Sólyom Jenő az alacsony hőmérsékleti viszonyok jelentőségét taglalja, míg Tulassay Tivadar azt firtatja, hogy megelőzhetőek-e a civilizációs betegségek. Pap László a globális helymeghatározásról, Lovász László a számítógépek és a matematika kapcsolatáról szól.
Az MTA elnökének húsvéti bevezetőjével együtt huszonhárom előadást vonultatnak fel a szerkesztők. Az első két kötet alapján az már jól látható, hogy egyfajta tudástár létrehozása a cél: egy olyan - enciklopédikus igényű, de semmiképpen sem enciklopédia jellegű - gyűjteményé, ami legalább annyira érdekes és látványos, mint amennyire tudományosan releváns és társadalmi szempontból mértékadó.
III.
A harmadik kötet új színt hoz, miközben régiekkel is operál. Esterházy Péter személyében bevétetnek az előadók közé az írók, a költők - a nyelv napszámosai.
Palló Gábor a magyar tudós-zsenikről, Tompa Anna az egészségtudatról beszél. Kovács Ferenc a bányászat, Jaksity György a pénz természetrajzát adja. Fésüs László szerint a természetes sejthalál valójában egy magától értetődő döntés. Sajó László azt a kérdést teszi fel, hogy vajon ésszerűek-e a jog előírásai. Horváth Zoltán a Mikrokozmoszt, Patkós András a Mindenséget mérné. Tóth József a régiót mint közigazgatási egységet igyekszik felderíteni, Gyulai József a nanovilágig vezető utat írja le. Szabad János az anyai öröklődést vizsgálja, Nádasdy Ádám a nyelv változását. Havass Miklós az információs társadalom kialakulásának hosszú folyamatáról, Máray Tamás az internet működésének rejtett összefüggéseiről ad elő. Csányi Vilmos az emberi természetet biológiai gyökeréig vezeti vissza, Nyíri Kristóf pedig az emberi tudásvágy jelenkori céljait mérlegeli.
A karácsonyi előadásokat ezúttal is Vizi E. Szilveszter vezeti be - Gáncs Péter a karácsonyi evangéliumot elemzi, Szabó István pedig a szeretet keresztényi dimenzióiról elmélkedik.
E kötet végén Tudomány és (multi)média címmel interjú-összeállítást közölnek a szerkesztők. A Mindentudás Egyetemének alapítói fejtik ki véleményüket a jelenkori tudományos ismeretterjesztésről, ezen belül is elsősorban saját projektjükről.
IV.
A Mindentudás Egyetemének negyedik kötete a napokban látott napvilágot. Formájában és szerkesztési elvei alapján az előzőek folytatása: talán csak visszafogottabb, fegyelmezettebb képszerkesztése teszi némileg eltérővé, no és a két vállalati alapító Matáv és Axelero Internet megváltozott logója. Itt érdemes megjegyezni, hogy az angol nyelvű tartalomjegyzéket megelőzi egy kitüntetés: A Mindentudás Egyeteme 2004-ben elnyerte a Prima Primisszima díjat, annak "magyar oktatás és köznevelés" elnevezésű kategóriájában.
A kötetben Heller Ágnes a modernitást szeretné megszabadítani negatív felhangjától, Vidor Ferenc a városok jövőjét ecseteli. Szegedy-Maszák Mihály a nemzeti irodalom és a világirodalom jelenkori viszonyát elemzi, Róna-Tas András pedig a magyarság kialakulását. Raskó István az emberi populációk eredetének nyomába szegődik, Dudits Dénes pedig a növények szexuális életének molekuláris titkait boncolgatja. Hunyadi György a nemzeti sztereotípiákat értelmezi, Lámfalussy Sándor pedig az euró bevezetésének kívánatos hatásait és kevésbé megnyerő érveit sorakoztatja fel. Borsos Antal a nemek kialakulását ismerteti, Bán Zsófia pedig az irodalom nemét keresi. Ádám Veronika táplálkozási szokásaink átalakításának szükségességét támasztja alá tudományos magyarázattal, Iván László pedig az öregedés folyamatába enged bepillantást. Horváth Iván a régi magyar irodalom és a mai számítástechnika összekapcsolását példázza, Besznyák István az emlőrák diagnosztizálásáról és kezeléséről tart előadást, Agócs Zoltán pedig a híd mint építmény lehetséges besorolására kérdez rá - Komárom szlovákiai részében tartott előadása a műszaki szerkezeten túlmenő szimbólumot is jelent. Kondor Imre a banki kockázat, Roska Tamás az érzékelő számítógépek rejtelmeibe kalauzol.
Az évet lezáró előadásban Detrekői Ákos beszél az űrkutatás jelentőségéről, illetve annak a Föld vizsgálatára gyakorolt hatásáról.
A Mindentudás Egyetemének eddig megjelent négy kötete határozott irányba mutat. Az élet teljességét felölelő, formálódó tudástár a végtelenségig bővíthető egészen addig, ameddig a rutin meg nem öli a színvonalat. De ennek ma még nincs jele.
Ikerpár születetett, ez azonnal látszik, hiszen akárhogy forgatjuk a köteteket, azonos díszítésekkel találkozunk - elöl Szabolcs Péter emlékérmével, hátul mellszobrával, mindkettőt Zemplén Győzőről mintázta. Közelebbi vizsgálat után látjuk, hogy a nagyfokú hasonlóság ellenére csak féltestvérekről van szó, mert ugyan közös szerkesztőtől - Kovács Lászlótól - származnak, de más kiadótól: a Zemplén Győző emlékkönyvet a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium adta ki, míg az angol nyelvű válogatás a Studia Physica Savariensia immár XI. köteteként látott napvilágot.
Mindkét könyv a 125 éve született Zemplén Győzőről szól, de szerencsére nem egy magyar nyelvű emlékkönyvről és rövidített változatának angol fordításáról van szó. Az angol kötetben szövegből is, képből is értelemszerűen kevesebb van, ám akad többlet is: néhány mondatos ismertetések a korszak jelentős magyar természettudósairól, tanárairól, valamint egy háromoldalas beszámoló az első világháború olasz frontjáról katonaorvosi szemszögből. Ez utóbbi a magyar változatban is helyén lett volna - majd kilencven évvel a harcok után legendáink megbízhatóságában egyre bizonytalanabbak vagyunk.
Mindezek előrebocsátása után térjünk vissza kiindulásunkhoz - mondanivalóját tekintve könyv-ikerről számolhatunk be. Mindkét kiadvány az életpálya bemutatásával indít, egy nagy ívű tanulmánnyal, ami adatszerűen minden lényegest elmond Zemplénről, és egyúttal érzelmileg megalapozza azt az állítást, hogy aki őt ismerte, az - mondjuk - a feketegyémántos Berend Ivánról is elhitte, hogy élt. (Ez a mondat - mint lefordíthatatlan - az angol változatban nem szerepel.) Fényképek a nagykanizsai szülőházról, a fiumei gimnáziumról, az Eötvös Kollégiumról, bizonyítványokról és oklevelekről, valamint az olasz front helyszíneiről mindkét kiadványban szerepelnek.
Zemplén Győző irodalmi munkásságának százhét tétele pusztán a címek alapján is tanulságos. Nem ez a helyzet az angol változattal, mert ott csak a legjelentősebb munkák címfordítása található meg - a magyar címekkel megtöltött majd öt oldal feleslegesnek tűnik.
A magyar változat következő fejezetében Kovács László újabb kutatási eredményekről számol be Zemplén életének helyszínein: Budapesten, Fiumében, az első világháború olasz hadszínterén. Az a kezdeményezése is megalapozott, hogy készüljön el a Zemplén családfa vizsgálata, hiszen feltűnően nagyszámú tehetséges oldalági rokon és leszármazott található rajta. Ebben az interaktív fejezetben még az olvasó is házi feladatot kap: a Zemplén Győzőt méltató Kozma Andorról, majd az elestéről versben beszámoló Kobozról kell megállapítani kilétüket. Az internet felhasználásával hamar kiderül, hogy csak egy feladatról van szó, hiszen a két név mögött ugyanaz, a ma már kevéssé ismert író, költő található.
Hét oldalon olvashatunk A fizikai oktatás reformjáról. Az Országos Középiskolai Tanáregyesület közgyűlésén 1912-ben elhangzott beszédben felsorolt gondok és érvek közel száz éve ismétlődnek, ha nem is mindig ilyen magas színvonalon kifejtve. A teljes szöveg angol fordítása is indokolt - elég Richard Feynman hasonló érvelésű írásaira utalnunk az amerikai műszaki felsőoktatás alapozó fizikájának gondjairól; aminek mintájára immár itthon is a felsőoktatásra maradt Zemplén terveinek megvalósítása.
Abonyi Iván tanulmánya Az elektromosság és gyakorlati alkalmazásai címet viseli, és ennek megfelelően méltatja is Zemplén 650 oldalas könyvét 1910-ből a könyv tizenkét ábráján keresztül. Ám mindez a cikk utolsó harmadára marad, a bevezető kétharmad Eötvös Loránd és Zemplén Győző tudományos munkásságát mutatja be, azt a kapcsolatot, amely nélkül a 37 évet élt kutató tevékenysége nehezen lenne értelmezhető.
A legterjedelmesebb tanulmány úgy illik az emlékkönyvbe, hogy szerzője, Zemplén Gábor Áron dédunokaként próbálgathatja oroszlánkörmeit. A próbálgatás áldozatai a kortárs hazai tudománytörténet és tudományos ismeretterjesztés. A dédapától vett jó példa alapján különösen az ismeretterjesztőket marasztalja el, beállítva a szkeptikus sarokba az inkontinencia haszonélvezőit nem megfelelő stílusban (le)kezelőket. Remélhetően az évfordulókhoz kényszeríttet tudománytörténészek és az áltudományokkal nehezen birkózó ismeretterjesztők felismerik a morgolódás mögött a szövetségest. Az angol nyelven kemény tudománykritikához szokott olvasók számára is tanulságosnak ígérkezik a százéves szöveggel operáló érvelés, legfeljebb a főként magyar nyelvű hivatkozási oldalakat fogják átugrani.
Az Emlékkönyv utolsó harmadát a Zemplén Győző Fizikaversenyek és Emléknapok felidézése tölti meg, sok fényképpel, eseménynaptárral, az eredményt elértek névsorával. A középiskolások számára először 1970-ben meghirdetett verseny sajátossága, hogy kísérleti feladatokat is tartalmazott - ezt az újítást azóta számos országos és helyi szervezésű fizikaverseny is átvette. A versenyek a kiválasztás és tehetséggondozás fontos eszközei azóta, hogy 1894-ben elhatározták, hogy "... a Mathematikai és Physikai Társulat minden év őszén ... versenyt rendez oly célzattal, hogy a versenyzők a nevezett szaktárgyak művelésére való rátermettsége megállapíttassék." A Zemplén versenyek feladatainak rátermettsége megállapítható annak a néhány oldalnak alapján, amelyek az 1981-ben kiadott kötetből változtatás nélkül kerültek át az Emlékkönyv utolsó lapjaira.
A Studia Physica Savariensia kötetei alapján a magyar fizikatörténet fontos helyszínévé lett Szombathely, a Berzsenyi Dániel Főiskola. Tíz kötete már tekintélyt ad, talán a tizenegyediknél esetleg már nem kell érvelni, hogy miért és kiről szóljon. Ahhoz, hogy két kötet születhessen, szükség lehetett a 125. születésnapra. Ha évfordulóról évfordulóra araszolva is, de gazdagodik a magyar tudománytörténet hozzáférhető kiadványainak köre - ebben az esetben mindjárt két nyelven, a megcélozható olvasóközönség érdeklődését szem előtt tartva. (Kovács László szerkesztésében: Zemplén Győző emlékkönyv. Nagykanizsa, Batthyány Lajos Gimnázium, 2004; Kovács László editor: Zemplén the Scientist and the Teacher. Szombathely, Studia Physica Savariensia XI., 2004.)
Fontos kötetet tartok a kezemben: egy vaskos tanulmánygyűjteményt a huszadik század egyik legérdekesebb, legellentmondóbb és legsokoldalúbb gondolkozójáról.
Carl Schmitt sokoldalúságát ez a kötet is tanúsítja. Szó van benne politikai elméletről, jogelméletről, teológiáról, filozófiáról és filozófiatörténetről egyaránt. Schmittnek mindezekről van fontos és érdekes, ugyanakkor persze problematikus, mondandója. A kötet egyes részei s azok fejezetei Schmitt érdeklődési területeinek minden fontos tárgyára fókuszálnak.
Schmitt ellentmondásossága már az előszó íróját is mélyen foglalkoztatja, ahogy a kötet számos más szerzőjének írásait is. Schmitt nemcsak katolikus hitű, de katolikus meggyőződésű is volt, méghozzá meggyőződéses konzervatív katolikus. Ugyanakkor a szélsőséges politikai radikalizmus töretlen híve is, Lenintől egészen Hitlerig, olyannyira, hogy a náci Németországban fontos jogászi hivatalt töltött be. Számos tanulmány kétségbe is vonja katolicizmusának hitelességét, míg mások inkább politikai radikalizmusának hitelességélt kérdőjelezik meg.
Schmitt érdekessége és elméletének vonzóereje olyanokra is erősen hatott, akik politikai ellenfelei voltak. Alig találkozunk politikai elméletekkel a huszadik század második felében a Schmitt-féle elméletek elemzése vagy kritikája nélkül. A hivatkozások gyakorisága szempontjából csak Hannah Arendt vetekszik vele. Ennek a - bár kritikus - népszerűségnek a titka, hogy Carl Schmitt a szó legszorosabb értelmében önálló gondolkozó volt. Közvetlenül, minden körítés nélkül fejtette ki gondolatait, melyek saját gondolatai s ugyanakkor újszerűek voltak. Tömör író volt, nem fecsérelte idejét és terét empirikus tények felvonultatására, másokra való hivatkozásokra Mindig a tárgyra tört, a - szerinte - lényegesről szólt, méghozzá világosan, minden olvasó számára érthetően. De maga a mondandó bonyolult volt, Schmitt nem egyszerűsített le semmit. Tehát nemcsak gondolatai, hanem stílusa is egyik oka volt növekvő népszerűségének.
A Schmitt-"reneszánsz" illetve -vita még a hetvenes években kezdődött, s akkoriban elsősorban "a politikai fogalmának" értelmezéséről majd a szuverenitás kérdéséről folyt. Schmitt szerint van valami, amit "politikainak" lehet nevezni, aminek jelenléte egy összeütközést, egy eszmét, egy tettet "politikaivá" varázsol. Szerinte a barát-ellenség bipoláris fogalom. A barát-ellenség bipoláris fogalma ugyanúgy a politikai szféra jellemzője, ahogy az etikai szférát a jó-gonosz jellemzi, vagy az esztétikait a szép-rút. A kötet második részének első fejezetében különböző szerzők különböző szempontból értékelik ezt a gondolatot. Ugyancsak ebben, majd a harmadik fejezetben szerepelnek azok a munkák, melyek a "szuverenitás" kérdését elemzik, különös tekintettel az úgynevezett "különleges helyzetre" és az efféle szélső vészhelyzetekben való végső döntés jogára. Schmitt szerint az államban az tölti be a szuverén hatalom szerepét, akinek kezébe van letéve a végső döntés joga. Erről a döntésről nem vita dönt, s a döntés nem racionális. Ez a koncepció, melyet "decizionizmusnak"' kereszteltek, a maga idején éles viták tárgya volt.
Schmitt politikai teológiája mind a mai napig megmaradt az érdeklődés középpontjában. Nem csoda tehát, hogy ebben a kötetben számos újszerű írás elemzi a problémát. Többek között azt a Schmitt-féle elméletet is, mely szerint a ma használatos politikai fogalmak voltaképpen szekularizált vallási fogalmak. Ugyanakkor olyan, a II. rész második fejezetében elemzett témák, mint amilyen a szentség és a politika egymáshoz való viszonya, messze túl is mutatnak ezen a kérdéskörön.
Schmitt jogelméletét (harmadik fejezet) is ebben a tágabb kontextusban lehet csak értelmezni. Mondanom sem kell, hogy mind a szuverenitás kérdése, mind a politikai teológia maga is - többek között - a jogelmélethez tartozik. De ennél többről és másról is van szó. Carl Schmitt érdeklődése a nemzetközi jog iránt sosem szünetelt, s az erre vonatkozó gondolatainak és elméleteinek ma különleges aktualitásuk is van.
Schmitt minden elemzésének van egy közös vonatkozási pontja. Ez pedig az emberi természetről vallott felfogása, antropológiája. Nem csodálkozhatunk, hogy ez az antropológia erősen pesszimista színezetű. Schmittnek a liberalizmus elleni egész életében folytatott küzdelme nagyon is kapcsolatban van ezzel az antropológiával. Az embert nem lehet "szabadon engedni", kordában kell tartani, ráncba kell szedni, mivel nemcsak tévelygő kreatúra, hanem bűnös is. A könyv harmadik és negyedik fejezeteinek írásai ezt a kérdést járják körül. A liberalizmus problémát Cs. Kiss Lajos külön is részletesen tárgyalja a kötetet lezáró három exkurzusában.
A kötet első része Cs. Kiss Lajos alapos és részletes tanulmánya Schmitt magyarországi jelenlétéről és távollétéről, hatásáról vagy inkább hatásairól Ez a tanulmány voltaképpen egy önálló könyv egy könyvön belül.
Cs. Kiss Lajos külön érdeme az írások összegyűjtése és a kötet megszerkesztése. (Carl Schmitt jogtudománya [Tanulmányok Carl Schmittről]. Válogatta, szerkesztette, a bevezetéseket és a I. és III. részt írta Cs. Kiss Lajos. Budapest, Gondolat, 2004.)