1. Nyelvünkben élt növényismeretünk
Történészeink szerint népünk középkora a sikeres honalapítástól (895-900) a végzetes mohácsi vészig (1526) tartott. E mozgalmas és sikeres, de inkább megpróbáltatásos több mint hat és negyed század, melynek folyamán, bár többet kellett forgatni a kardot, mint a tollat, a megmaradás a táj, a környezet ismeretét, a benne való tájékozódást, annak békés és viaskodó kihasználását is megkövetelte.
A magyarság, más népekhez hasonlóan, anyanyelvében rögzítette, gyarapította és örökítette a környező világról képzett ismereteit, fogalmait, közöttük a növények, virágok neveit is. "A nyelv elemei közül a szavak vannak a legszorosabb, legközvetlenebb kapcsolatban a nyelvet beszélő nép történetével. A szavakban tükröződik ugyanis legjobban a nép anyagi és szellemi műveltségének, életkörülményeinek, gondolkodásmódjának jellege és változása" (Benkő, 1995). A magyar nyelv önállóságában is maradandósága azon erélyének köszönhető, hogy ismétlődő idegen helyzetekben is képes volt megjelölni környezetének tárgyait és jelenségeit úgy, hogy még a kölcsönzött kifejezéseket is saját szavaivá csiszolta.
A magyarság növényismereteinek gyökerei a honfoglalás előtti időkbe nyúlnak vissza. A hazát kereső vándorlások folyamán a gyakran változtatott környezet, a más éghajlati és tájszerkezeti viszonyokhoz való alkalmazkodás, az újabb s újabb népekkel való kapcsolatok (békés csere, háborúskodások) kialakítása gyarapította a magyar törzsek szókészletét, bővítette fogalomkörét.
2. Az Őshazában
Az őshaza (Magna Hungaria, talán a jelenlegi Baskíria) táj- és növényzetváltozatossága mérsékeltebb volt, mint a későbbi szálláshelyeké (Levédia, Etelköz). Ez a viszonylagos egyhangúság tűnik ki Lev Tolsztoj több mint ezer évvel az ősmagyarok elvándorlása utáni (XIX. század közepe) regényes leírásából is.
"Baskíriában a sztyepp nem egyszintű, hanem vízfolyásokkal szabdalt. Felülről tekintve zöld szalagok kék gyöngyfüzéreihez hasonló. A zöld szalagok a bokrokkal szegélyezett keskeny folyók, a kék gyöngyök pedig az áradási tavak. Az árvalányhaj (Stipa pennata) kiterjedt mezőkön talán ezer esztendeje borította a tájat, ugyanis annak gyökere nem pusztul ki. A sztyepp gyönyörű tavasszal, különösen a folyók és a tavak környékén. Kedvező években a sztyepp szénatermése jobb és bőségesebb a vizes völgyekénél. Az enyhe lejtőket kéklő zsálya (Salvia nemorosa /ligeti zsálya, méhfűvirág/ S. pratensis /mezei zsálya, lóbárzsing/, S. verticillata /lózsálya/, S. nutans /kónyazsálya/), fehér üröm (Artemisia absinthium /nesédfű, taplófű/), borsfű (Satureja vulgaris /szöszösfű, pereszlény/) és kakukkfű (Thymus vulgaris /vadzsombor/) borítja.
Tavasszal a levegő enyhe és tiszta. A baskírok, az őseik szellemeivel együtt, minden tavasszal kiviszik a sztyeppre a télutáni ványadt lovaikat, bégető szennyes juhaikat, hogy azok nyárvégére a felismerhetetlenségig feljavuljanak.
Az árvalányhaj buján kinő, a hangafa (Amygdalus nana /törpe mandula/) és a vérállítófű (Sanguisorba minor /csabaíre/) virágba borul. Az eper (Fragaria collina /földieper, koseper/) egy kissé később tűnik fel, amikor majd érni kezd a meggy (Prunus fruticosa).
Tavasszal a kivirágzott meggyfák fehérlő ligetekként látszanak, melyek fölött szorgalmas méhek raja zümmög. Az aranyló méhek a rózsaszínű meggyfákra szállnak a nyomukban azok nyárra sötétvörössé válnak. A folytonos gyepeléstől az árvalányhaj is kéklő bíborszínűvé válik. Furcsa ez e tájtól idegen számára...
A szabadság és életkedv levegője lebeg a sztyeppen. A jurtából kiárad a kumisz illata. Még a munkában megöregedettek is álmodozásba merülnek" (Shklovszky, 1988).
Ez a tájleírás meglehetősen jól egyezik a XIX. század végi magyar botanikatörténészek elképzeléseivel is, akik szerint "az ősmagyarok lakta Volga és mellékfolyóinak vidéke ligetes, csalitos, itt-ott bozótos, mocsaras lehetett, melyen a felsorolt növények virultak" (Horváth, 1896).
Kétségtelen, hogy sokkal több növény virult azokon a tájakon az ősmagyarok idején és később is, megismerésük azonban, ami közvetlen felhasználásukhoz kapcsolódott, érdektelen lehetett a termelőgazdálkodás és gyógyítás hiánya vagy alacsony volta miatt. Azokban a korokban ugyanis, de még jóval később is, csak a fákat, a gabonát, a hasznos füveket és a gyógynövényeket ismerték (Rapaics, 1932).
A baskíriai tájleírásban előforduló kilenc növénynév mellett finnugor hagyatéknak tekintik a nyelvészek és történészek a fagyal, fenyő, fűz, hárs, mogyoró, nyár, nyír, szil, sás, nád, szeder, tapló, hagyma, köles, len és gabona neveket (Gombocz, 1936; Bartha, 1988), valamint az olyan általános növényzeti fogalmakat mint: fű, fa és az olyan növényi részek megnevezését mint: gyökér, tő, kéreg , ág, levél, rügy (Rapaics, 1940). Innen származtatják, ősiráni nyelvjárásokból, a méh és méz szavakat is (Bartha, 1988).
Az idő messzesége (VII. évszázad forduló) és az emlékek tompulása is oka lehetett a hagyományok és növényismereti nyomok gyér voltának; a valóságos növényismeret még ebben a korban is gazdagabb lehetett.
3. Levédiában
A kulturális ökológia alaptétele szerint a táj mélyrehatóan és jellegzetesen határozta meg a benne élő népet (Nagy-Tóth, 1996). Az Őshazához képest sokkal változatosabb vidéket, kedvezőbb földrajzi és természeti környezetet, gazdagabb élővilágot és több hasznosítható növényt talált a magyarság újabb hazájában (Levédia), délebbre, a Don és Kubán folyók és az Azovi- (Meotisz-)tenger mellékén, a Kaukázus lejtőinek lombos-erdős, ligetes, füves-sztyeppés tájain. A vidék, a természetes környezet változatossága, az enyhébb éghajlati viszonyok, a föld termőereje, a társadalmi és más népekkel való kapcsolatok meghatározták az alapfoglalkozásokat (pásztorkodás, halászat-vadászat, állattartás, földművelés, kézműipar) és a megszerezhető megélhetési javakat, amelyek együttesének eredője a sajátos életmód és a népre jellemző kultúra kialakulása.
A magyarság Levédiában (700-800) még nem vált állandó földművelő-kertészkedővé. De az őshazabeli növényismereteit az új környezetében megtermő hasznos növények megtanulásával, számontartásával és esetleg gondozásával bővítette; elsajátítva a szomszédságban élő, fejlettebb termelőgazdálkodást folytató népek ismereteit is. A bolgár-török és alán népek hatására ismerte meg a környezetében előforduló gyümölcsfákat és a fontosabb élelmiszernövényeket. Levédiából, illetve e korból eredeztetik a következő növényismereti és növénytermesztési vonatkozású szavainkat: alma, körte, szőlő, som, kökény, gyümölcs; árpa, búza, borsó, kender, komló, torma; gyopár, kökörcsin, kikerics, bojtorján, cökény, csalán, gyékény, káka, kolokán, üröm; kocsány, kóró; gyertyán, gyürü, hanga, kőris; eke, sarló, szór, arat, tarló, tiló, csepű, orsó, kölyü, őröl, dara, ocsú, bor, seprő, szűr.
Hogy Levédiában (és jelenben is) a növények megismerését mennyire közvetlen hasznuk határozta meg, szemléltetheti két onnan eredeztetett virág esete. "A gyopár szó ősi kincse a magyar nyelvnek és minden bizonnyal már Levédiából hozta magával a magyarság, természetesen a pusztai környezetnek megfelelő jelentésben" (Rapaics, 1932). A szó alapja a "gyap", "gyapjú", ami szőrös, gyapjas növényre utal, illetőleg "gyapon", "gyappan", ami lángra lobbanást jelez ("ebbe aztán úgy bele gyappanik", "ájtatosságra gyaponjál"). Az akkori "gyopár" tehát olyan növény lehetett, amelyet szárazon tűzgyújtásra használtak. Ennek alapján, és földrajzi elterjedését is tekintetbe véve, elsősorban a homoki szalmagyopár, sárga gyopár, molyfű (Helichrysum arenarium) virággal azonosították (Rapaics, 1932). Van azonban egy másik gyopár is (nem a mészkősziklák virága), amely elsősorban Erdélyben jobban elterjedt és rég ismeretes; nevezetesen a parlagi gyopár, gyapjasfű, szőrösfű, papírvirág, parlagi macskatalp (Antennaria dioica), egykori határrészek névadója, miként: "az Gioparos labon" (1667, Zabola, Háromszék vm.); "A' Gyapáros Dombon" (1740, Gyerővásárhely, Kolozs vm.) (Szabó, 1984). Hozzáadva e két gyopárfajhoz a növényrendszertanilag jelenleg érvényes harmadikat, a havasi gyopárt (Leontopodium alpinum) is, nyilvánvalóvá válik az ősi szó, a hagyomány maradandósága a jelölt növény változásával szemben; igazolva ezáltal a botanikatörténészek egykori óvatosságát őseink növénytani ismereteinek megállapításában. "Az eredeti finnugor és honfoglalás előtti török jövevényszavak vetnek némi világot az ősmagyarok növénytani műveltségére, de tekintetbe kell vennünk, hogy igen sok ma használatos elnevezést más értelemben használhattak" (Gombocz, 1936).
A másik virág, amelyet a magyarság Levédiában (vagy már azelőtt is) ismert, a kökörcsin (lókökörcsin, leánykökörcsin, tikdöglesztő /Pulsatilla grandis, P. nigricans/). A kökörcsin és rokonszavai "Kék, vadkék, kökény, kökörcsin azt bizonyítja, hogy a magyarságnak vannak olyan növénynevei, amelyek az ősi pogány hagyományokhoz tartoznak. Ez a szócsoport valahol messze keleten alakult ki török hatás alatt, s eredetét valamikor a VIII. században kereshetjük" (Rapaics, 1932). A kezdeti írásbeliség más növényekre is alkalmazta ezt a nevet, a köztudatban azonban változatlan maradt, mert meghatározta évszázados folyamatos használata. Összetört gyökerét sóval keverve juhoknak adták himlő ellen (Casanate Korvin-kódex, XV. század), leveleivel pedig lovak fekélyes sebeit gyógyították (Beythe, 1583, cit. Gombocz. 1936, 12.). Föld feletti részeit kehes lovak füstölésére is használták a Szilágyságban (Monó) még a XX. század harmincas éveiben is. Bizonyára e használatait őrzi egyik régi neve (lókökörcsin), mert különben mint virág nem feltűnő. A kökörcsin színe mindig azt az általánosan ismert kéket jelentette, amelyet régente az erdélyi vagyonosabb vásárlók kétkedés nélkül megrendeltek; "keókórchyn zin zoknya" (1560); "kökörcsin szín posztó" (1691, 1705); "kökörczien atlac" (1703); "kökörtsén szin Aranyas karkötő" (1768) (Szabó, 1995).
4. Etelközben
Földrajzilag kedvezőbb, növényzetileg változatosabb és bőségesebb tájakat, társadalmilag pedig különböző kultúrájú népeket talált a magyarság a kelet-európai folyók (Dnyeper-Szeret) közötti, a Fekete-tenger északi partjai menti tartományokban (Etelköz, 830-860). E körülmények a magyarság életmódjában is jelentős változásokat idéztek elő. Az itt talált természeti és népességi környezeti viszonyok között fokozódott bizonyára a már Levédiában kazár hatásra elkezdődött nomád állattartó gazdálkodás szerkezetének átalakulása; növekedett a szarvasmarha- és juhtenyésztés aránya, s ezeknél is lényegesebb az, hogy megjelent az ekés földművelés. "A középkori Magyarország gazdálkodási rendszerének, nevezetesen az ekés földművelésnek, szőlészetnek és az állattenyésztésnek a kezdetei a szaltovo-majaki kultúrkörben (Szaltov és Majak környékén feltárt kazárkori települések után) lelhetők fel... Ha földművelésünk szláv hatásra a Kárpát-medencében alakult volna ki, akkor legrégibb szántó-vető szókincsünk nem csuvas, kazár lenne" (Bartha, 1988).
Csuvas szóból származtatják a dió, iráni kurdból a birs, alánból a kert, asz (Aszlár, Eszlár), asszony és gazda, oszétból a tölgy szavainkat, melyeket a makkal együtt Etelközben ismert meg a magyarság. Nagyon valószínű, hogy már itt (vagy még régebbről) ismerte a magyarság a cseresznyét, hiszen a Fekete-tenger déli partjai mentén, Giresun környékén kiterjedt erdőségeket alkotott. E helységtől nyerte nevét is, melyet a rómaiak közvetítésével minden európai nyelv átvett (Settle, 1991). Alán eredetű a zöld szó is, amely valamely füvet vagy csak gyepet jelenthetett. Régente a kert csak kerítést jelentett (Rapaics, 1940), s a Szilágyságban még az 1930-40-es években is a vesszőből fonott és szalmával fedett közkerítést értették alatta (akit csak a "kertugró-leánya" szeretett, az a kutyáé volt). Ebből az következne, hogy a magyarság Etelközben még nem volt kertészkedő nép, bár a gyümölcs fontos táplálékát képezte (Rapaics, 1940). Ám ha a földművelés és kertészkedés itteni meghonosodását elfogadjuk (Bartha, 1988), akkor a kert fogalmán is megművelt és gondozott területet kell értenünk. "Dula király elrabolt leánya tanította meg Magort (Magyart) a kert ismeretére" (Rapaics, 1940).
5. Itthon, a Kárpát-medencében
A Kárpát-medencében úgyszintén az új földrajzi és éghajlati környezet, valamint a szomszédos népek kapcsolataiból adódó kényszerű feltételek, illetőleg az azokból következő új feladatok és foglalkozások határozták meg a kalandozásoknak véget vetni és letelepedni kényszerült magyarság kultúrájának fejlődését. "Az új hazában a helyhez kötöttség, a földművelés elkezdése szabta meg a növényismeret fejlődését" (Gombocz, 1936).
Bizonyos azonban, hogy a Kárpát-medencébe érkezett honalapító magyarság már megfelelő táj- és élőlényismerettel rendelkezett ahhoz, hogy az új feltételek között eredményesen gazdálkodhasson, állatokat tartson, növényeket gondozzon és termesszen. "A honfoglalók műveltsége fejlett és sokrétű volt... Az ugor magyarság az alapvető gabonanövények és termesztésük megismerését nem kerülhette el; bárhol is lett légyen lakóhelye" (Bartha, 1988). A vándorlások idejének életmódjából eddig kikövetkeztetett megismert és használt növények száma megközelíti a nyolcvanat. Ezekhez hozzáveendők még az olyan alapvető élelmiszernövények mint az árpa, a búza és a köles, amelyet kétségtelenül ismerniük kellett, hiszen évezredes földművelő népek vonzáskörében is éltek (Kramer, 1962). A kultúrtörténelem által számon tartottakon kívül mindenkor sokkal több lehetett a szájhagyományokban öröklődő hasznos növények ismerete; miként az az írásbeliség megjelenése utáni oklevelek feljegyzéseiből kitűnik.
A termelőgazdálkodás állandósulása és fokozatos fejlődése mellett a növénytani ismeretek kibontakozását, legfőképpen pedig haladásának irányát a kereszténység felvételével járó írásbeliség, a tanulás terjedése határozta meg. Persze ez nem jelentette az öröklött növényismereti hagyományok kihalását; régi nevek (például kásavirág /Primula/, káka /Thypha/, ürüm /Artemisia/) és gyógyászati eljárások továbbra is megmaradtak (és talán némely helyeken még ma is megvannak). Ezek figyelembevételével a középkori magyar botanika kibontakozásának a következő szakaszait lehet megjelölni:
a.) oklevél-(szájhagyomány-) szavak,
b.) szójegyzékek,
c.) szótárak.
a.) Oklevelek növényei
Az oklevelekben előforduló magyar növényneveket csak akkor értékelhetjük eredményesen és helyesen, ha a művelődéstörténeti környezettant az egész Kárpát-medencére vonatkoztatjuk, mert a természet, a környezet érzékelése (percipiálása) a különböző népcsoportok sajátos ökológiai tapasztalata által valósul meg (Nagy-Tóth, 1996). "Kultúránk természeti képzetei, jelképei azt igazolják, hogy a Kárpát-medencében letelepedett magyarság a kulturális ökológia szerint egységesnek tekinthető" (R. Várkonyi, 1993). "A helységnevek az egységes magyar kultúra részeiben is összetartozó nemzet elemei" (Szabó - Péntek, 1996).
A magyar nyelvterület egészén levő mintegy húszezer településnévből csaknem ezernek valamely növénynév az alapja. Ezeknek a régi magyar településneveknek száz növényfaj képezi eredetét. Gyakoriságuk sorrendje a következő: alma 57; mogyoró 43; som, körte, meggy, kökény, szilva 30-20; szeder 20-10; kender, árpa 10-5 (Murádin, 1996). A településnevek eredetének egy része növénynevű személynév (Almás, Árpád, Kökény, Meggyes, Som) (Rapaics, 1932). A helységnevek gyakorisága és elterjedtsége a gyümölcsfák termőhelyeinek is bizonyítékai; Erdélyben több mint a Kárpát-medence más tartományaiban (Nagy-Tóth, 1998).
Sajnos a megszerzett szépséges, földrajzilag és ökológiailag egységes hazában sem lelte nyugalmát a magyarság. Mintha nem lett volna elegendő az idegen népekkel való háborúskodás, egymás között is folyton viszálykodtak, és osztozkodtak a már birtokba vett területeken. A sok pereskedés bizonyára csupán a táj- és növényismeretet gazdagította, ugyanis az ezek miatt ismétlődő határjárások leggyakoribb gyepüi /1212/, jelzői (meta) a feltűnő fák /1055/ (fűz 1001, szil 1015, kőris 1055, nyír 1055, berkenye 1055, éger 1067, hárs 1093, nyár 1113, bükk 1130, tölgy 1181, kökény 1228) vagy a számon tartott tájalakulások (sövény 1015, tó 1015, kert 1055, aszó 1055, láp 1055, bokor 1055, mező 1055, fű 1061, liget 1121, zsombék 1137, erdő 1138,mál 1156, berek 1158, rét 1210, tarló 1212, semlyék 1244, irtoványok 1271, cserjék 1358) voltak.
Különösen makacs osztozkodások folytak a megművelt területek (szántók 1002, szőlők 1075) és a rendszeresen megszedett gyümölcsösök (1130) és gyümölcsfák (som 1001, alma 1009; veres alma 1296; dió 1015; körte 1055; aprókörtvél 1145, sárkörtvél 1258, veres körtvél 1275, szürke körtvél 1295, kalamár körtvél 1304, remete körtvél 1325, csákán körtvél 1330, farkasakasztó körtvél 1368, gyöngyös körtvél 1386, árpával érő körtvél 1395; mogyoró 1055, meggy 1220) és makkosok (1186) birtoklásáért.
Nem kétséges, hogy az oklevelekben felbukkanó növénynevek csak egy részét, a feltűnőbbeket, a "hasznosabbakat" képezik az általánosan ismerteknek, mely utóbbiak száma jóval több kellett hogy legyen. Ez tűnik ki a későbbi vagy egyidejű szójegyzékek viszonylagos bőségéből.
Az oklevelekben, idegen (latin) írásszövegekben felbukkanó növénynevek (az előbbieken kívül még: fenyő 1075, gyertyán 1242, szömörce 1282, tövis 1135) mint tájékozódási pontok, határjelek mindenki részéről (még a jobbágyok által is) ismertek kellett hogy legyenek; és természetesen ma sem idegenek számunkra, talán a godolya (körte) kivételével.
A középkor évszázadainak hiteles anyagaiból (nem csak oklevelek) összeszedett és azonosított növénynevek és növényismereti és termesztési fogalmak száma megközelíti a háromszázat (kb. 272). Ebből szabadföldi vadontermő növény: 91, termesztett: 89, növényismereti és tájnévi fogalom: 92 (Benkő, 1990-1995). Néveredeti százalékos arányuk megoszlása a vadon termő növények neveiben 65 % ősi örökség, 30 % szláv kölcsönzés; a termesztett növényekben 35 % régebbi szerzemény, 27 % pedig szláv eredetű; a fogalmak közül 72 % ősibb eredetű és csak 25 % a szláv elem.
Az 1023 és 1300 között kelt 603 erdélyi oklevélben (Jakó, 1997) harmincöt növény neve fordul elő; 13 termesztett, 17 szabadföldi növény és 5 növényzeti szó. Nagy részük, természetesen, a Magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában (TESz) is megvan, de az erdélyi anyagban találhatók korábbi említésűek; például a szőlő és a szilva már az 1060-1063. évekből ismert. Ebben az anyagban található Rogerius beszámolójának azon részlete (1241-1242), amelyben a tatároktól való megszökése után, a Kárpátoktól Gyulafehérvárig és onnan Frátáig (Kolozs vm.) tartó útja van leírva, s amelyben megrendítően említi a tölgyfakéregdara és liszt keverékéből készített fekete kenyeret, és a tönkrement falusi kertekben a fokhagyma, porcsin (Portulaca oleracea) és hagyma, továbbá a mályva, cicardis és cicutaria (gémorr) maradványait. E növények megléte a korhoz képest fejlett növénytermesztést, következésképpen megfelelő növényismereti színvonalat jelez.
A termelőgazdálkodás fokozódása és a velejáró növényismeret bővülése tűnik ki a kolozsmonostori konvent 1289-1484. évi jegyzőkönyveinek (Jakó, 1990, 1997) anyagából is, amelynek birtokpereskedési és hagyatéki tárgyai a legtöbb esetben gyümölcsösök, szőlők, megművelt területek. Így például Deréte (Kolozs vm.): kúria és vele szemben csűrös- és gyümölcsöskert (1469); Felsőtök (Doboka vm.): szőlőhegy (1442); Bikal (Kolozs vm.): szántóföldeken, szénafüveken és erdőkön osztozkodtak (1444); Kisbuda (Kolozs vm.): Cseresznyefabérce nevű erdő eladása (1451); Kide (Kolozs vm.): Bekekörtvél nevű rét elfoglalása (1440). A jegyzőkönyvekben harmincöt növényről és vonatkozó fogalomról történik említés, s az oklevelekéhez képest több a termesztett, megszedett növény (búzaasztag, Bekekkörtvély, cseresznye, meggy, kölesmező) és hasznosított terület (szénamező, irtovány, gyepü). Itt történik említés ültetett fűzről is (1430).
Élénk és jövedelmező termelőgazdálkodásról tanúskodnak a váradi püspökség középkori iratai is. Várad első lakosai (1083-1095) közül nem hiányoztak a szántóvetők, vincellérek, méhészek és betegápolók. A Váradi Regestrum (1205-1235) a lakosság foglalkozásai között feltünteti a föld- és szőlőművelőket meg a méhészeket. Elvin püspöknek (1189-1200) Biharon öt szőlője, Micskén pedig palotája volt. Góg ispán (1231) a lelkészének egy ekényi (150 hold) földet rendelt és annak megművelésére szolgákat, akik neki arattak, fát hordtak és sert főztek (amihez pedig árpa és komló is kellett). A lelkészeknek, egyébként, minden házaspár évenként egy véka búzát meg egy csirkét fizetett. Mindezek előállításához megfelelő növényismereti és termesztési tudás kellett. "Az ősök karddal szerezték e hazát, de papjaink tartották meg azt számunkra kereszttel és ekével" (Bunyitay, 1883), és hozzátehető: ma a tudás fogja megtartani.
A növényismeret bővülésének jele a fajszámnövekedés mellett a faj- és fajtamegkülönböztetés (tölgy, cser; nyár, jegenye; vackorkörtvély, nagykörtvély, Bekekörtvély) is. De ezekben a régi okmányokban meglelhetőek a jelenlegi botanika újabb ágazatának, a növényzeti (vegetáció) kutatásoknak egyes ma használatos szakkifejezései is (gyep, tölgyes, nádas, gyékényes, somos).
b.) Szójegyzékek
A királyoktól kapott nagykiterjedésű birtokok és számos kiváltság, a kötelező jobbágyi szolgáltatások révén a kolostorok szerzetesrendjei döntően befolyásolták a termelőgazdálkodás folyamatosságát, s ezáltal a helyhez kötött életmód végleges kialakulását, az írásbeliség és műveltség terjesztését. A kereszténység felvétele után létrehozott kolostorok (1003-1172) körül vált rendszeressé a földművelés és kertészkedés. A termesztett növények megválasztását és megismerését részben a szerzetes papok nyugat-európai tanulmányai határozták meg, részben pedig - kiegészítően és szükségből - a helybelileg ismert és használt növények. Valószínűsíthető, hogy a megtelepedett magyarság által addig ismert és termesztett, begyűjtött némely őshagyományos növény feledésbe is merült.
Ismeretes, hogy a Nyugat-Európában termesztett legfontosabb kerti növényeket Nagy Károlynak (742-814), a frankok császárának tulajdonított jegyzék, a Capitulare de villis et cortis imperialibus (795) tartalmazza. Ebben a jegyzékben nyolcvankilenc növény termesztése van előírva, melyekből hetvennégy lágyszárú (herba). Ez a magyarázata annak, hogy a szójegyzékek főleg lágyszárú konyhakerti és gyógynövények neveivel gazdagították a középkori magyar növényismeretet.
A Pray-kódex (XII-XIII.század fordulója) összesen huszonhét magyar növénynevet tartalmaz, melyek közül tizenöt a Capitulare-ban is előfordul (Rapaics, 1932). A szőlő és boróka kivételével valamennyi lágyszárú, és csak kevés közöttük a magyar tájakra (is) jellemző. Legtöbbjük gyógynövény.
A Besztercei szójegyzék (1395 körül) a füvek, gyümölcsök és fák köréből kb. kétszáz növénynevet tartalmaz, de túlnyomó többségük gyógy-, fűszer- és zöldségnövény. A TESz-ben előforduló növénynevek egy része (kb. harminc) e forrásból származik.
A Schlägli szójegyzék (1405 körül) fogalomköre (4) és növénynév-jegyzéke (kb. 250) is bővebb, de sok szó ismétlődik. E két szójegyzéket azonos származásúnak tartják (Rapaics, 1932).
A Casanate Korvin-kódexében (XV. század vége) nyolcvanhárom magyar bejegyzés található, melyek közül negyvenkettő itt fordul elő először. Nagy számuk népies növény (bakfű, bogácskóró, farkasalma, farkashárs, gezemice, iglice, sárkerep, vadkék), más részük ezeknek is nyugati hatás eredménye. Két állatorvosi receptet is tartalmaz. Gombocz Endre (1936) szerint "ez az első írott nyom, mely arra enged következtetni, hogy növénytannal, legalábbis mint az orvostudomány részével foglalkoztak a középkorban".
A szójegyzékek közül a Pray-kódexet tekintik az első magyar gyógynövényjegyzéknek. A növényismeret kibontakozására általában, a botanika tudomány fejlődésére mindenkor talán a legserkentőbb hatással a gyógyítás volt. A legtöbb gyógyír már a suméroknál is a növényvilágból (kasszia, mirtusz, csombord, fűzfa, körte, fenyő, füge, banán) származott (Kramer, 1962). Jelenleg is van olyan vélemény, hogy minden növény lehetséges gyógynövény. Nem véletlen, hogy a középkorból ismert növények nagy része ma is javallott gyógynövény.
A szójegyzékek fokozatosan gazdagodó növénynévanyaga bizonysága a növényismeret fejlődésének. Ennek ellenére nem tükrözi a Kárpát-medence középkori növénytermesztésének és kultuszának akkori európai színvonalát. Az Anjou-királyok (1308-1437) és Mátyás király (1458-1490) korában jelentős gyümölcsösök és mesés reneszánsz kertek keletkeztek, melyekben "a kertészet minden művével, a virágok különféle fajtáival megrakott ágyak" léteztek, sajnos azonban a hársfa volt az egyetlen, amelyet megneveztek (Rapaics, 1932).
A szójegyzékek a középkor legfontosabb iskolai feladataiként a latin nyelv tanításának az eszközei voltak (Rapaics, 1932). Szikszai Fabricius Balázs vallotta, hogy "tanítványai az őket körülvevő tárgyakról tudjanak szabatosan latinul beszélni, hogy a magyar fiúk a magyar viszonyok közt előforduló tárgyakat tudják latinul megnevezni." Az ő szójegyzéke (Nomenclatura, 1590) több mint hatszáz növénynevet tartalmaz, a növényalaktani és növénykórtani, valamint más természettudományi fogalmak mellett.
A szójegyzékek vezettek el a szélesebb körű könyves botanika (mint szótárak, füvészkönyvek) létrejöttéhez, mely azonban már a következő korszakok eredménye.
6. Következtetések
a.) A magyarság növényismerete anyanyelvében gyökeredzik; azzal egyidejűleg gyarapodott és fejlődött.
A növényismeret folytonosan bővült és csiszolódott az ekés földművelés és kertészkedés színvonaláig még a honfoglalás előtt, a többször változtatott természeti és társadalmi környezetnek megfelelően.
b.) A középkori növénynevek és növényismereti fogalmak eredetének 25-30 százaléka szláv. A szláv jövevényszavak aránya, a Kárpát-medencei új természeti viszonyokon kívül, a kolostorok és nemesek birtokain alkalmazott szláv eredetű jobbágyok nagyobb számának is tulajdonítható.
A Kárpát-medencébe letelepedett magyarság nem kényszerült termékbehozatalra, ami a növényismeret és termesztés akkori európai színvonalát bizonyíthatja.
c.) Az oklevelek és szójegyzékek magyar növénynevei csak kis része ("kövülete") az élő nyelvben létezettnek, ami kitűnik olyan ma is használt és oklevelekben nem szereplő régi nevekből (káka, kásavirág), amelyek bizonyára ősi eredetűek.
A honfoglalás és a kereszténység felvétele után sok idő telt el (talán százötven-kétszáz év) míg a magyarság saját népéből kinőtt írástudói kinevelődtek, akik az ősi és hazai hagyományokat és növényismeretet az akkori nyugat-európai kultúrával azonosítani tudták.
Kulcsszavak: anyanyelv és növényismeret, a magyar növényismeret kezdetei
Irodalom
Bartha Antal (1988): A magyar nép őstörténete. Akadémiai, Budapest
Benkő Lóránd (főszerk.) (1976-1995): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I-III. Akadémiai, Budapest
Bunyitay Vince: (1883): A váradi püspökök. A Püspökség alapításától 1566. évig. Nagyvárad (A püspökség hasonmás kiadása 1999)
Clusius, Carolus. - Beythe István (1583): Stirpium nomenclator Pannonicus. in Gombocz Endre: (1936): A magyar botanika története. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest
Gombocz Endre: (1936): A magyar botanika története. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest
Horváth G. (1896): A honfoglaló magyarok természetrajzi ismeretei. Természettudományi Közlöny. XXVIII. 513.
Jakó Zsigmond (kivonatokban közzéteszi) (1990): A Kolozsmonostori Konvent jegyzőkönyvei (1289-1556). I. (1289-1484). Akadémiai, Budapest
Jakó Zsigmond (közzéteszi) (1997a): Erdélyi okmánytár. I. Akadémiai, Budapest
Jakó Zsigmond (1997b): Társadalom, egyház, művelődés. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest.
Jávorka Sándor (1925): A magyar flóra. Studium, Budapest.
Kramer, Samuel Noah (1962): Istoria începe la Sumer. Ed. Stiintificâ, Bucuresti
Murádin László (1996): Anyanyelvünk ösvényein. Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely
Nagy-Tóth Ferenc (1996): Művelődéstörténeti környezettan. Korunk (Kolozsvár). III, VII, 6, 98-101.
Nagy-Tóth Ferenc (1998): Régi erdélyi almák. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kiadása, Kolozsvár
Rapaics Rajmund (1932): A magyarság virágai. Királyi Magyar Természet-tudományi Társulat, Budapest
Rapaics Rajmund (1940): A magyar gyümölcs. Királyi Magyar Természet-tudományi Társulat, Budapest
Rápóti Jenő - Romváry Vilmos: (1987): Gyógyító növények. Medicina, Budapest
Settle, Mary Lee (1991): Turkish Reflections. Prentice Hall Press, New York
Shklovsky, Victor (1988): Lev Tolstoy. Raduga, Moskow
Soó Rezső (1965): Fejlődéstörténeti növényrendszertan. Tankönyvkiadó, Budapest
Szabó T. Attila (szerk.) (1984): Erdélyi magyar szótörténeti tár. IV. Kriterion, Bukarest
Szabó T. Attila (szerk.) (1995): Erdélyi magyar szótörténeti tár. VII. Akadémiai-Kriterion, Budapest-Bukarest.
Szabó T. Attila - Péntek János (1996): Ezerjófű. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Szamota István - Zolnai Gyula (szerk.) (1902-1906): Magyar oklevél-szótár. Horánszky Viktor Könyvkereskedése, Budapest (Utánnyomás, 1984)
Szikszai Fabricius Balázs (1590): Nomenclatura. Exudebat Ioannes Czaktornyaj, Debrecini (Melich J. kiadása. Akadémiai Értesítő a Nyelv- és Széptudományok köréből. XIX. 9.)
R. Várkonyi Ágnes (1993): A legfiatalabb tudomány. Történelmi és a művelődés históriája. In: R. Várkonyi Ágnes - Kósa László (szerk.): Európa híres kertje. Orpheusz, Budapest
1. Táblázat
Középkori magyar növénynevek és növényismeretekre utaló fogalmak (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1990-95)
| Termesztett növények | Szabadföldi növények | Növényismerettel kapcsolatos fogalmak és tájnevek |
| alma, 1009; ótörök | barkóca 1257; szláv (Sorbus torminalis) | ág 1158; ősi örökség |
| aprókörte 1145; ótörök | beléndek 1395; szláv (Hyoscyasmus niger) | aszó 1055; ősi örökség |
| ánizs 1378; latin (Illicium anisum, Pimpinella anisum) | berkenye 1055; szláv (Sorbus aucuparia) | asztag 1395; szláv |
| árpa 950, ótörök | bodza 1237; szláv | avar 1485 |
| atracél 1401; szláv (Anchusa (Borrago) officinalis) | bojtorján 1230; ótörök | barka 1469 |
| bab 1211; szláv (Vicia faba) lóbab | borköles 1328; szláv (Echinocloa crus-galli) kölesfű, futómuhar | becő 1416 |
| barack 1395; szláv | borostyán 1282; szláv (Hedera helix) repkényborostyán | berek 1158¸finnugor |
| birs 1395; ősi | bukszus 1416, latin | bimbó 1456 |
| bors 1075, ótörök | bükk 1130 | boglya 1291; ősi |
| borsó 1229; ótörök | bürök 1405 | bogyó 1505; ősi |
| búza 1138; csuvas | cédrus 1395; latin | bokor 1055 |
| cékla 1322; szláv | csabaíre; 1500, magyar (Sanguisorba officinalis, S. minor) vérállítófű, vérharmatfű | bor 1116; ótörök |
| ciprus 1508; latin | csalán 1214; ótörök | bújt 1416 |
| cirok 1465; szláv | cser 1193; szláv | burján 1343; szláv |
| cseresznye 1256; latin | csiperke 1211;szláv | csemete 1211 |
| csicseri (borsó); latin (Cicer arietinum) lófogúbab | csormolya 1261;szláv (Melampyrum arvense) fekete búza, rókafark | cserje 1358; magyar |
| csombor 1220; szláv | éger 1067 | csipke (bokor) 1113; szláv |
| dinnye 1093; szláv | encián 1520; német | dudva 1509 |
| dió 1015; csuvas | ezerjófű 1395; (Dictamnus albus) szarvasfű (Paliurus spina-Christi) krisztustövis | eke 1358; ótörök |
| egres 1395; latin | fagyal 1395; ősi örökség | erdő 1138; magyar |
| eper 1075; ősi örökség | fagyöngy 1525 | fa 1055; ősi örökség |
| fokhagyma1395; ősi örökség | fenyő 1075; ősi örökség | fonnyad 1456; ősi örökség |
| füge 1395; olasz | fűz 1001; ősi örökség | fű 1061; ősi örökség |
| godolya (=körte) 1275; szláv | galagonya 1327; szláv | gabona 1405; szláv |
| görögdinnye 1395; bizánci | gesztenye 1244; bajor-latin | gereblye 1319; szláv |
| gyapot 1372 | gomba 1138; szláv | gerezd 1395¸szláv |
| gyömbér 1395; latin (Zingiber officinalis, Geum urbanum) | gyékény 1219; ótörök | gubacs 1067; finnugor |
| hagyma 1211; ősi örökség | gyertyán 1225; ótörök | gyep 1272 |
| hajdina 1495; szláv (Fagopyrum esecullentum) pohánka, tatárbúza | gyopár 1346; ótörök | gyepű 1212 |
| izsóp 1165; latin (Hyssopus officinalis) | halyag 1254 (Physalis alkekengi) papmonya | gyökér 1130; ősi örökség |
| jácint 1416; latin | hanga 1293 (Amygdalus nana) törpe mandula (Calluna vulgaris) hangafű, vad cipros | gyümölcs 1130; ótörök |
| kapor 1405; szláv (Anethum graveolens) uborkafű | haraszt 1225; szláv (=éger) | határ 1061; ősi örökség |
| káposzta 1336; szláv | hárs 1093; ősi örökség | irt 1271; ősi örökség |
| kender 1192; ótörök | herep 1336 | kalangya 1370; szláv |
| köles 1138; ősi örökség | hinár 1367 | kalász 1211; szláv |
| kömény 1405; görög-latin | horfű 1395; (Origanum vulgare) fekete gyopár, vargák füve | kapa 1138, szláv |
| körte 1055¸török | hunyor 1395; ősi örökség | kasza 1138; szláv |
| lednek 1471; szláv (Lathyrus sativus) szeges borsó, csicseri borsó | ibolya 1340; latin | kazal 1330; szláv |
| len 1181; szláv | imola 1193 | kenyér 1210; ősi örökség |
| lencse 1325; szláv | iszalag 16. sz.; szláv | kert 1055¸ősi örökség |
| levendula 1533; latin | jegenye 1239; szláv | kobak 1340; kun-besenyő |
| levesztikom 1405; latin (Levisticum officinarum) lestyán | juhar 1232; szláv | kóró 1150; ótörök |
| liliom 1252; latin | káka 1138; ótörök | láp 1055; ősi örökség |
| mák 1395; szláv | kákics 1500; (Cicerbita (lactuca) muralis) sebfű | lapu 1285; szláv |
| mályva 1395; latin | kakukkfű 1395 (Thymus vulgaris) tömjénfű, vadzsombor | liget 1121; ősi örökség |
| mandula 1328; olasz (Amydalus (Prunus) communis) | kapotnyak 1525; szláv (Asarum europaeum) vadgyömbér | liszt 1279; ősi örökség |
| meggy 1220; ősi örökség | katáng 1395; török (Cichorium intybus) napranéző fű | lugas 1284 |
| menta 1395; latin | komló 1130; ótörök | mag 1130; ősi örökség |
| meténg 1516; (Vinca minor) télizöld, szárfű | konkoly 1193; szláv | makk 1186 |
| mézes körtvél 1422 | kökény 1228; ótörök | mál 1156; ősi örökség |
| mogyoró 1055; ősi örökség | kökörcsin 1395; ótörök (Pulsatilla grandis) lókökörcsin | méz 1253; ősi örökség |
| mogyoró-hagyma 1395 | kőris 1055; ótörök | mező 1055; ősi örökség |
| murok1516; szláv | kikerics 1405; ótörök (Colchicum autumnale) | mocsár 1231; szláv |
| narancs 1481; olasz | loboda 1378; szláv (Atriplex hortense) ízetlen fű | molva (mocsár) 1240 |
| naspolya 1395; latin | lómenta 1500; magyar-latin | nádméz 1493 |
| pálma 1416; latin | lóhere 1326 | ocsú 1211¸ótörök |
| paraj 1395; ófrancia (Chenopodium ambrosioides, Ch. capitatum, Spinacea oleraceu) | lórom 1395 | olt 1278; ősi örökség |
| párhagyma 1456; latin (Allium porrum) póréhagyma | lucfenyő 1255; szláv | palánta 1372; latin |
| petrezselyem 1395; latin | magyal 1193 | parlag 1223; szláv |
| pohánka 1494; szláv (Fagopyrum esculentum) hajdina | muhar 1283; szláv | pázsit 1303; szláv |
| pomagránát 1470; olasz | nád 1121 | pelyva 1372; szláv |
| porcsin 1516; olasz (Porlulaca oleracea) poresfű | nadragulya 1490 (Atropa belladonna) ördögszőlő, farkasszilva | pozdorja 1416; szláv |
| puszpáng 1525; bajor-osztrák | nyár 1055; ősi örökség | puszta 1306; szláv |
| raponc 1516; olasz | nyír 1055; ősi örökség | rét 1210 |
| répa 1310; szláv | páfrány 1209; szláv | sarjú 1364 |
| retek 1395; szláv | paponya 1500 (Physalis alkekengi) papmonya halyag | sarló 1109; csuvas |
| rizs 1493; olasz | perje 1471; szláv | semlyék 1244 |
| rozmaring 1533; latin | pipacs 1252 | sör 1392 |
| rozs 1137; szláv | pipitér 1409 | sövény 1015 |
| rózsa 1181; latin | pöfeteg 1525 | szalma 1130; szláv |
| ruta 1395; latin | rekettye 1181; szláv | szánt 1002; magyar |
| sáfrány 1395 | sás 1220 | széna 1055; szláv |
| saláta 1500; olasz | sulyom 1075; ősi örökség | szilács 1469; magyar |
| som 1001; ótörök | száldob 1221 | tarló 1212; ótörök |
| sóska 1430 | szeder 1193 | tenyészik 1519 |
| spárga 1525; olasz (Asparagus officinalis) istenlovafarka | szegfű 1395 | terem 1195 |
| spenót 1500; német | szil 1015; ősi örökség | természet 1372 |
| szilva 1192; szláv | szömörce 1282; magyar (Cotynus coggygria) parókafa | tó 1015; ősi örökség |
| szőlő 1075; csuvas | szömörcsög 1198; szláv | toklász 1402; szláv |
| tárkony 1234; arab (Artemisia dracunculus) üröm | tapló 1395; török | torzsa 1219; olasz |
| tatárka 1533; ukrán | tiszafa 1250 | tő 1055; ősi örökség |
| torma 1252; ótörök | tisztesfű 1500; szláv (Stachys officianalis) sebfű, betonika | törek 1262 |
| tök 1198; szláv | topolya 1113; szláv | törzsök 1150 |
| tönköly 1498; német | tölgy 1181; oszét | tőzeg 1082; török |
| uborka 1405; szláv | tövis 1135; ősi örökség | ugar 1299; szláv |
| viola 1276; latin | turbolya 1516; szláv (Anthriscus cerefolium) turbolya (Chaerophyllum bulbosum) baraboly | venyige 1475; szláv |
| wereskörtvély 1275 | tüske 1512; ősi örökség | vessző 1325; ősi örökség |
| zab 1211; szláv | üröm 1362; török | vet 1138; ősi örökség |
| zsálya 1237; latin | vadalmafa 1395 | vetemény 1416 |
| vadkörtvély 1560 | virág 1237; ősi örökség | |
| vadszőlő 1395 | zsombék 1137 | |
| zsúp 1476; német |
2. Táblázat
Erdélyre vonatkozó 1023-1300. évek közötti oklevelekben előforduló növénynevek és növényzeti kifejezések (Jakó Zs. 1997)
| Termesztett (gyűjtött) növények | Szabadon (vadon) növő növények | Növényzeti fogalmak |
| Almas 1234-1235 Almaspataka 1268 Almazeegh (Almaszeg) 1274 | Nogebik (Nagybükk) 1223 Biku (Bükk) 1223 Byk (Bükk) 1299 Bikpotoka (Bükkpataka) 1282 | (Husse) Berke 1177 Gekenes (Gyékényes) 1261 Gykynus (Gyékényes) 1292 |
| Wachuncurtuely (vackorkörtvély) 1270 Nagheozthwely (Nagykörtvély) 1299 | ||
| Gyoud 1282, Gyog 1299 (Diód) Gyomál (Diómál) 1299 | Nadus (Nádas) 1269 Nadasd 1296 | |
| Eperjes 1296 | Ligueth (Liget) 1299 | |
| Gezthene Berche (Gesztenyebérce) 1268 | Cher (Cser) 1299 | Ret (Rét) 1177 |
| Sciluas 1060-1063, 1177, Zyluas 1275 (szilvás) Zyluastelwke (Szilvástelke) 1296 | Eguerpatak (Égerpatak) 1223 | |
| Sceleus (Szőlős) 1060-1063 | Feketefa (?) 1274 | |
| Sumuspatak (Somospata) 1234-1235 | Feny(w) (Fenyő) 1299 | |
| Gemelchen (Gyümölcsénes) 1227 | Fyzeskuth (Füzeskut) 1177 | |
| Arpas 122 | Fwz (Fűz) 1299 | |
| Bursors (Borsós) 1229 | Jartan (Gyertyán) 1259 | |
| Kenderhelfew(Kenderhelyfő) 1259 Kethkenderfend (Kétenderföld) 1268 | Gurtanus (Gyertyános) 1261 | |
| Malva (Mályva) 1241-1242 | Ghyorthyan (Gyertán) 1299 | |
| Gumbas (Gombás) 1231 | ||
| Harazt 1282 | ||
| Jegenye 1296 | ||
| Yhar (Juhar) 1299 | ||
| Kukener (Kökényér) 1256 | ||
| Monyorospatak (Mogyoróspatak) 1177 | ||
| Mynorow (Mogyoró) 1259 | ||
| Nyar 1299 | ||
| Nyr (Nyír) 1219 Nyreserdw (Nyíreserdő) 1268 | ||
| Rekety (Rekettye) 1269 | ||
| Zylkerek (Szilkerék) 1275 Sylkereke (Szilkereke) 1292 | ||
| Tulgpotoka (Tölgypataka) 1282 | ||
| Thwl (Tölgy) 1299 |
3. Táblázat
A kolozsmonostori konvent középkori (1289-1484) jegyzőkönyveiben előforduló növénynevek (Jakó Zs. 1990)
Növénynév, évszám Helység Almas 1440 Zenthhyral, (Colos vm.) Kerthwelfa 1441 Petherlaka, (Thorda vm.) Kerwelfa 1461 Zomordok, (Colos vm.) Bekekertwel 1440 Kyde Kertwelkapw 1481 Sarumberek Chereznyefaberche 1451, 1452 Obuda, Wybuda, (Colos vm.) Meggesdomb 1468 Iklód, (Colos vm.) Byk 1444, Bykes 1448 Bykal, (Colos vm.), Hywd, Acintus, (Fehér vm.9 Bagychehereye 1414 Bykal, (Colos vm.) Kewmegychereye 1444 Bykal, (Colos vm.) Nyr 1444 Bykal, (Colos vm.) Diomál, Dyod 1452 Diód Ad, Od (Diósad), Sampson, Diósad, (Külső-Szolnok vm.) Dyos, 1430, 1441, 1455, 1458 Kelesmezew, Kewlesmezew 1455, 1458 Kölesmező, (Colos vm.) Zylvas 1440, 1454, 1481 Szilvás (Doboka vm.), Zwchák (Colos vm.) Zyluasthelek 1427 (Colos vm.) Kewkenpathataka 1453, 1482 (Colos vm.9 Szewlews 1427, szőlő 1430, 1442, 1451 (Colos vm.); Papfalva, (Colos vm.); Felsewthewk (Doboka vm); Cluswar Jeghenye 1427 (Colos vm.) Egeres 1427; Egerfa 1430 (Colos vm.); Répás (Hunyad vm.) Nadas 1427 (Colos vm) Monyorokerek 1440 (Colos vm.) Búzaasztag 1461 Baach (Colos vm.) Syl 1430; Zylfa 1466; Zyl 1473 Répás (Hunyad vm.); Lele, Gewcy Nyres 1457 Gyerthyanus 1475 Belthewk (Közép-Szolnok) Thwl 1430; makkos 1455, 1475 Répás (Hunyad vm.), Ilyesthelek (Közép-Szolnok), Hydweg (Fehér vm.) Nyaras 1430 Répás (Hunyad vm.) Fűz (ültetett) 1430; Bongarth (Doboka vm.), Thordalaka Fyzegpathaka 1449, 1450; Fewzygh 1450, Fywzkwth 1455 Rakathyakuth 1430 Sampson (Külső-Szolnok) Thywsseswewlg 1453 Zabed (Kykellew vm.) Kuthchereye 1442 Zenthyvan Gyümölcsöskert 1469; Gyümölcsös 1468 Derythe (Kolos vm.), Zenthkeresztmachasa Malwabercz 1461 Zenthkyral (Colos vm.) Zenamezew 1440 Alsójára Gyekenes 1457, 1461 Gyékényes (Belső_Szolnok vm., Közép-Szolnok vm.) Gyepew 1475 Hydweg (Fehér vm.) Yrthowan 1441 Inakthelke (Clus vm.)
4. Táblázat
A középkori magyarság által ismert jelenleg is hasznosított gyógynövények (Jávorka S. 1925, Soó R. 1965, Rápóti J., Romváry V. 1987)
| Rendszertani név | Jelenkori népi név | Gyógynövény név |
| Beléndek (Hyoscyamus niger) | Ördögszem, beléndfű, boszorkányfű | Hyoscyami folium, semen off. |
| Bodza (Sambucus nigra) | Gyepü bodza, borzafa | Sambuci cortex, flos, folium, fructus |
| Bojtorján (Arctium lappa) | Nagy lapu, keserű lapu | Bardamae radix, med. |
| Bürök (Conium maculatum) | Sípfű, bürök | Conii maculati herba, fructus med. |
| Csabaire (Sanguisorba minor) | Vérállító fű, vérszopóka | |
| Csalán (Urtica dioica) | Csillyan, csohány | Urticae folium, herba, med., Köszvény ellen |
| Csiperke (Psalliota campestris) | Cseperke, pecserte | |
| Csormolya (Melampyrum arvense) | Fekete búza, rókafarkfű | Vetési gyom, búzaliszt méreg |
| Ezerjófű (Centaurium umbellatum, Dictamnus albus) | Kis-ezerjófű, eperfű, földepe, cintória, szarvasfű, körösfalevelű fű | Centaurii herba, off. |
| Fagyal (Lingustrum vulgare) | Fagyal | |
| Fagyöngy (Viscum album) | Enyves bogyó | Visci frons et herba |
| Galagonya (Crataegus monogyna) | Csipkefa, istenalma, ibafa, disznókörte | Crataegi folium, flos et fructus |
| Gyopár (Leontopodium alpinum, Helichrysum arenarium, Gnaphalium uliginosum, Antennaria dioca | Havasi gyopár, Homoki gyopár, Iszapi gyopár, Macskatalp | Helichrysii flos, tűzgyújtás |
| Horfű (Origanum vulgare) | Szurokfű, gyapor, fekete gyopár, vargák füve | Origani herba, med. |
| Hunyor (Helleborus purpurascen, H. dumetorum) | Kígyófű, Krisztusvirág | |
| Hellebori rhizoma et radix, Állatok szügyébe, fülébe húzzák | ||
| Ibolya (Viola odorata) | Kék viola, kékicse | Viola odoratae radix, flos et folium |
| Imola (Centaurea jacea, C. cyanus) | Búzavirág, csüküllő | Cyani flos |
| Iszalag (Clmatis vitalba) | Vénic, ördögcérna | Lábáztatás, főleg gyermekek lábkiegyenesítésére |
| Kákics (Mycelis / Lactuca, Cicerbita / muralis | Sebfű, tolvajfű, porcogó saláta Vérző és gennyező sebekre | |
| Kakukkfű (Thymus vulgaris, T. serpillum) | Balzsamfű, mézfű, tömjénfű, vadzsombor | Thymus vulgaris et serpylli herba, fűszer és tea |
| Kapotnyak (Asarum europaeum) | Tömjénfű, vadgyömbér, kerek kapor | Asari herba cum radice |
| Katáng (Cichorium intybus) | Napranézőfű, mezei kék liliom, katlankóró | |
| Cikória kávé, virága frissen vérző sebre (aratáskor) | ||
| Konkoly (Agrostemma githago) | Ördögborda, sonkó | Vetési gyom, magvai mérgezőek |
| Kikerics (Colchicum autumnale) | Kökörcsin, őszike, kutyadöglesztő fű, guzsalyülő | Colchici semen, tuber, Kolchicin-méreg |
| Kökörcsin (Pulsatilla grandis) | Leánykökörcsin, lókükörts, tikdöglesztő | |
| Pulsatillae herba, lovak sebeire, kehes lovak füstölése | ||
| Laboda (Atriplex hastata, hortensis) | Német paréj, ízetlenfű | Tavaszi saláta |
| Lómenta (Mentha longifolia) | Lúminta, vizimenta | Menthae aquaticae herba, forrázata öblögetésre |
| Lórom (Rumex acetosella) | Lósóska | Rumicis fructu, tea, friss levele töltike, tehenek tisztulására |
| Muhar (Setaria verticillata, S. viridis, S. italica) | Mohar, kölesfű, selyemfű | Táplálék, termesztették |
| Nadragulya (Atropa belladonna) | Bolondítófű, Ördögszőlő, farkascseresznye, álomhúzó | Belladonnae radix, folium, Tinctura Belladonnae |
| Paponya (Physalis alkekengi) | Zsidócseresznye, paptöke, Vénusz köldöke | Főzete reumás fájdalmakra |
| Pipacs (Papaver rhoeas) | Vadmák, píp, cúcik | Papaver rhoeas flos, gyermek altató (píp) |
| Pipitér (Anthemis cotula, A. arvensis) | Székfűvirág, kutyakapor | Főzete lábfájásokra |
| Szömörce (Cotinus coggygria) | Cserszömörce, festőfa | Cotini folium, Cserzőanyag, sárgafesték |
| Tisztesfű (Stachys recta) | Tarlóvirág, parlagi fű | Betonicae herba, Sideritidis herba) |
| Turbolya (Anthriscus cerefolium, A. silvester, Chaerophyllum bulbosum) | Árticsóka, Vadturbolya, Olaszsaláta, mogyorósaláta, forrázófű | Cerefolii herba, fructus et semen, Gyökerét táplálékul |
| Üröm (Artemisia vulgaris, A. absinthium) | Taplóüröm, kálomista tapló, féregmag, anyafű | Artemisiae herba, radix, Absinthii folium |