Az elmúlt száz év legjelentősebb tudományos eredményeinek elérésében nagy, számarányunkat lényegesen meghaladó szerepet játszottak a magyar, illetve magyar származású tudósok. Ezzel a kérdéssel nem csupán mi foglalkozunk, hanem világszerte az időszak tudománytörténeti és tudományszociológiai kérdéseit tárgyaló számos könyv és közlemény. Elegendő talán Laura Fermi: Illustrious Immigrants: The Intellectual Migration from Europe 1930-1941 című könyvére utalni. E cím jelzi, hogy az úgynevezett magyar jelenség része egy általánosabb problémának.
Palló Gábor könyve e kérdéskör legteljesebb elemzését nyújtja. Nem csupán a vonatkozó irodalomra, közte számos saját közleményére, hanem levéltári kutatásokra és több, személyes megbeszélésre is támaszkodik.
Áttekinti a különböző migrációs lépcsők mozgatóit, elemzi mind a migráció tényét, mind pedig irányait meghatározó politikai motívumokat. Nagyon fontos kérdés az, hogy kit tekinthetünk magyarnak. Palló válasza meggyőző: magyar az, aki kulturálisan kötődik a magyarsághoz. Ezért nem tekinti idetartozónak a kétségkívül magyar származású Zsigmondy Richárdot, és a magyarokhoz sorolja a torzult világnézetű Lénárd Fülöpöt. (Bár Lénárd formálisan nem tagadta meg magyarságát, később teljesen elszakadt a hazai kultúrától, és például Eötvös Lorándot arra kérte, hogy németül írjon neki!)
Nagyon meggyőző, amit a matematika és a kémia szerepéről ír. Ez utóbbi jut kifejezésre abban, hogy milyen sok vegyész képzettségű szerepel a legkiválóbbak között, olyanok is, akiknek későbbi, világhírt szerzett munkássága nem a kémia területére esik. Elegendő csak Neumann János nevét említeni.
Rámutat arra, hogy a migrációban egyaránt szerepeltek vonzó és taszító hatások. (Úgy vélem, felesleges volt ezeket az angol szavakkal push and pull modellként leírni, a magyar megfelelők legalább annyira kifejezők.) Rámutat arra is, hogy milyen fontos volt számos külföldre szakadt magyar tudós egymás közötti kapcsolata: közöttük szinte hálózat alakult ki, amit az angol network szóval kívánt jellemezni.
A magyar jelenség okainak elemzése nagyon alapos és meggyőző. A legfőbb okot a kiegyezés utáni Magyarország sajátos és a tehetségeknek kedvező társadalmi viszonyaiban találja. Foglalkozik a magyar iskolarendszer szerepével. Kitűnik elemzéséből, hogy milyen sok kiváló gimnázium volt a történelmi Magyarországon, de rámutat arra, hogy az iskolarendszer szerepének tisztázása még mélyebb vizsgálódást igényel. Meggyőzően fejtegeti, hogy a genetikai tényezőknek aligha volt szerepük a zseniális magyarok burjánzásában. (Megjegyzem, hogy a XX. század első évtizedében egy, az Egyesült Államokba bevándorlókra vonatkozó intelligenciavizsgálat azt állapította meg, hogy a magyar és a zsidó bevándorlók IQ-ja volt a legalacsonyabb. Ez talán az IQ-tesztek érvényét is megkérdőjelezi.)
Palló Gábor bevezetőjében jelezte, hogy rövid könyve egy nagyobb jövőbeni munka alapjául is szolgál. E kitűnő könyvecske alapján nagy várakozással tekinthetünk a részletesebb elé. (Palló Gábor: Zsenialitás és korszellem. Áron Kiadó, Bp., 2004, 216 p.).
A rendszerváltozás különböző vetületeit, körülményeit, következményeit számos meghatározó politikatudományi és szociológiai munka vizsgálta az elmúlt években. A Napvilág Kiadó gondozásában megjelent Gazsó Ferenc és Laki László-könyv, a Fiatalok az újkapitalizmusban mégis sajátos metszetből vizsgálja a rendszerváltás tanulságait. Az empirikus alapokra épülő ifjúságszociológiai szakirodalom egyik komoly adóssága volt, hogy a téma átfogó, rendszerszintű elemzésére generációs szegmensből nem vállalkozott. Gazsó és Laki kitűnő monográfiája ezt az űrt tölti be. A szerzőpáros életpályájának mintegy betetőzése e könyv, ami mondandóját, újszerűségét és világos vonalvezetését tekintve kitűnik a hazai ifjúságszociológiai szakirodalomból.
A munka talán legfontosabb (de latens) kérdésfeltevése azt a témát feszegeti, hogy lehet-e egyáltalán az ifjúságot, mint a modern társadalom sajátos szociológiai, pszichológiai, tudati jellemzőkkel rendelkező életkori társadalmi csoportját - amely azonban a szerzők szerint nem önálló társadalmi réteg - önmagában vizsgálni. Gazsó és Laki egyértelmű válasza erre: nem lehet. Sem az államszocializmusban, sem az újkapitalizmusban. A szerzők a Bevezetésben nyilvánvalóvá teszik, hogy az ifjúság léthelyzetét, belső tagoltságát mindenkor a társadalom alapszerkezetének sajátosságai határozzák meg annak ellenére, hogy a fiatal nemzedék társadalmi tagoltságát, belső rétegzettségét sajátos vonások jellemzik. A könyv igyekszik ezt a társadalmi meghatározottságot mindvégig egyértelműen alátámasztani.
Gazsó és Laki szerint a kiindulópontnak - és részben összehasonlítási pontnak - tekintett államszocialista berendezkedés időszakában a hatalom igyekezett az ifjúság problematikáját elkülönült ifjúságpolitika keretei között kezelni azon feltételezésre alapozva, hogy az ifjúsággal kapcsolatos - épp az ifjúságszociológiai vizsgálatok által feltárt - funkciózavarok kialakulása elsősorban azzal függ össze, hogy a fiatal generációknak nincs megfelelő érdekreprezentációja a hatalmi mezőben. A szerzőpáros azonban egyértelművé teszi, hogy mind a problémaérzékelés, mind a rá adott államszocialista válasz helytelen volt. Az államszocialista modellben alapvető erőforrásoktól fosztották meg a nemzedéki újratermelés legfontosabb ágensét, a családot.
A család folyamatos devalválódása oda vezetett, hogy amikor a nyolcvanas évek közepétől az állam elkezdett kivonulni a közszféra egyes ágenseiből (így az egészségügyből, az oktatásügyből, a lakásügyből), a finanszírozást teljes egészében arra a családra hagyta, amely akkorra a tartalékképzés hiányában lassan már önmaga egzisztenciális szükségleteinek fenntartására is képtelen volt. Azok a családok, amelyek a második gazdaságból - a családtagok önkizsákmányolása révén - nem tudtak új forrásokhoz jutni, kilátástalan, reményvesztett helyzetbe kerültek, mert a családi reprodukció a korábbi alacsony szinten sem volt biztosítható. Ezekben a családokban, főleg az ipari városokban élő, alacsonyabban iskolázott, esetleg roma szülők gyermekeinek léthelyzetét és jövőjét a rendszerváltás "újkapitalizmusa" még kilátástalanabbá tette.
A Gazdasági és társadalmi makrofolyamatok című alfejezetben a szerzőpáros azt bizonyítja, hogy a rendszerváltás nyomán kialakult társadalmi, gazdasági berendezkedés a családok erőforrásgazdag létére támaszkodik. Az általuk bevezetett terminológia szerinti újkapitalista átalakulás az anyagi és tudástőkét automatikusan nem biztosítja a társadalom többsége - így a fiatalok reprodukciójában kulcsszerepet játszó családok - számára. Ennek oka, hogy Magyarországon a nyolcvanas évek közepétől elinduló gazdasági rendszerváltás egy világszintű gazdasági átalakulás kellős közepén vette kezdetét. Nem elég, hogy a magyar gazdaságot valamilyen szinten modernizálni és versenyképessé kellett tenni, ez pont akkor történt, amikor egyrészt létrejön a "posztfordi" gazdasági paradigmaváltozás, azaz a világméretű termeléskihelyezési rendszer, de ekkor teljesedik ki a globalizáció is. Magyarországnak ehhez a gyorsan változó, megrázkódtatásokkal és bizonytalanságokkal telítődött világhoz kellett alkalmazkodnia, méghozzá egyenlőtlen versenyfeltételekkel, ami a globalizáció által kialakított újfajta "centrum" és "periféria" munkamegosztásban jött létre, ahol országunk a fejletlenebb oldalra, a perifériára került. Mindezek a magyar társadalom szervetlen fejlődéséből adódnak. A kívülről érkezett és a politikai elitek által elfogadott megoldási alternatívák állnak annak a folyamatnak a hátterében, amelynek következményei a versenyképtelen gyárak, üzemek bezárása, a tömeges munkanélküliség és elszegényedés, illetve a területi egyenlőtlenségek tartós megszilárdulása. A szerzők kimutatják, hogy a külföldi beruházások az ún. kapuvárosok, Budapest, Székesfehérvár, Győr és környékére összpontosultak, a települések többsége azonban nem élvezte a kétségkívül bekövetkező befektetési boomot. A háromezer falusi településből ötszázban gyors modernizáció ment végbe, a többiben viszont állandósult a lemaradás. Ezek után nem meglepő az a közölt adat, mely szerint a rendszerváltozást követő néhány évben másfél millió munkahely szűnt meg Magyarországon, az aktív keresők 4,8-5,0 milliós létszáma 3,6-3,7 millióra csökkent - 2004-ben mintegy 3 900 000 fő a foglalkoztatotti arány.
A munkanélküliség a fiatal korosztályokat is nagymértékben sújtotta. A generációs újratermelődés néhány jellemzője című alfejezet egyik alapállítása, hogy ennek a generációnak éppen a munkanélküli lét a közös alapélménye. Az adatok szerint 1992 és 1997 között a 15-19 évesek munkanélküliségi rátája 30, a 20-24 éveseknél pedig 15 százalékpont körül mozgott. Ezeket a drasztikus folyamatokat az állam nem tudta vagy nem akarta kompenzálni. A kilencvenes évek elejétől kezdve tovább folyt, sőt rohamossá vált az állam kivonulása a közszolgáltatásokból.
A Magyarországon kialakult sajátos, bizonyos szegmenseiben tudásalapú társadalom jegyeit mutató berendezkedés által felállított követelményrendszer alapjaiban rengette meg a korábbi időszakban többé-kevésbé megszilárdult oktatási rendszert - veti fel a Tudásszerkezet, tudáselosztás fejezet. Egyrészt azokra a makroszintű társadalmi feszültségekre és problémákra, amelyek a munkanélküliségben öltöttek testet, a politikai elitek válasza az oktatás expanziója volt. Másrészt viszont kétségtelen, hogy az újkapitalizmus megköveteli a magasabb ismeretszintet, a nyelvtudást, a számítástechnikai ismereteket. Vagyis a tudásalapú társadalomban a fiatalok esélyeit és mozgásterét a versenyképes tudásjavakhoz való viszony befolyásolja.
A tudástőke birtoklása szerint elemezve az iskolaszerkezet átalakulását, megállapítható, hogy az alapiskolai, illetve a szakmunkásvégzettség át- és leértékelődött. Azok az elsősorban alsó társadalmi csoportokhoz tartozó fiatalok, akik semmiféle olyan tudástőkét nem halmoznak fel, amit kedvező munkaerő-piaci pozícióra tudnának konvertálni, a "roncstársadalomba" kerülnek. Gazsó a felsőoktatás mindenhatóságába vetett hitet is szertefoszlatja. Bár kétségtelenül a középiskolába járás tömegessé válik, és másfél évtized alatt közel háromszorosára bővül a felsőoktatás befogadóképessége, ez a látszólag kedvező átalakulás azonban nem járt együtt a társadalmi esélyek jelentős javulásával. Sőt, az iskolázási esélyegyenlőtlenségek inkább konzerválódtak. A felsőfokú végzettségű apák gyermekei jóval a társadalomban képviselt súlyukat meghaladó arányban reprezentáltak a főiskolákon és egyetemeken. És fordítva: minél alacsonyabb iskolázottságú a szülő, annál kisebb a gyermek esélye a felsőfokú intézménybe való bekerülésre. A közölt adatok szerint 2000-ben a felsőoktatásban továbbtanuló fiatalok alig három, illetve négy százaléka tatozott abba a körbe, akinek az apja legfeljebb 8 osztályt végzett vagy annyit sem.
A recenzió készítőjében természetes módon merül fel a kérdés: milyen társadalmi és milyen egyéni szintű következményei vannak a tudásalapú kapitalizmus kialakulásának az ifjúság egészére? Erre a szerzők csak részleges választ adnak. Jelzik ugyan, hogy az iskolarendszerben eltöltött idő meghosszabbodása következtében a huszadik század utolsó évtizedeiben látványosan kitolódott az első munkába állás ideje az iskolából a munkaerőpiacra kilépni akaró és tudó fiatalok körében. Az 1971/72-ben született fiatalok közül minden tizedik 16 éves vagy fiatalabb korában munkába állt, az 1979/80-as születésűeknél ez az arány 2,5 százalék. Azt azonban, hogy ezzel a folyamattal párhuzamosan kitolódott a családalapítás és a gyermekvállalás időszaka, a szerzőpáros már nem elemzi.
Részletesen kitér ugyanakkor a mű a rendszerváltásra adott egyéni szintű válaszokra. Azon belül is az ifjúságpolitikai alrendszert érintő véleményére. Albert O. Hirschman hipotézise alapján egy társadalom tagjai háromtípusú választ adhatnak bizonyos problémák kezelésére: a kivonulást, a tiltakozást és a hűséget (Hirschman: 1995). A magyar ifjúság egyértelműen az első opciót választotta.
A szerzőpáros beszédes példákkal támasztja alá azt a közönyt, azt az elfordulást, ahogy a rendszerváltozás ifjúsága a politikai alrendszer egészét, ill. annak aktorait szemléli - erről részletesen lásd a Rendszerváltozás generációs fogadtatása című alfejezetet. A közölt adatok több, a szerzőpáros közreműködésével készített empirikus vizsgálat eredményeiből származnak. Ezekből kitűnik, hogy a rendszerváltás gazdasági-társadalmi következményeit még 2000-ben is a fiatalok többsége negatív minősítéssel jellemzi. Az ifjúsági csoportok családjuk pozíciójának retrospektív értékelésekor többségében a kárvallottak, vesztesek közé sorolta önmagát. Minden második fiatal generációhoz tartozó állampolgár arról számol be, hogy nem tudta (ő vagy családja) még az államszocializmusban birtokolt társadalmi pozícióját, stabilitását és a társadalmi emelkedés sem megőrizni.
A rendszerváltás negatív megítélése a demokratikus mechanizmussal való elégedetlenséggel párosul. A fővárosi fiatalok 46, míg a községben lakó társaik több mint fele negatívan ítéli meg a demokrácia működését. Mindez megnyilvánul egyrészt a kilencvenes években kialakult szervezeti háló elutasításában, pontosabban a szervezeti tagság hiányában, másrészt a politikai érdeklődés elégtelen voltában, harmadrészt a direkt politikai aktivitás kerülésében. 2000-ben 100 fiatalból 10 érdeklődött valamilyen szinten a politikai iránt, egy 8000 fő megkérdezésén alapuló vizsgálat során 32-en jelentették ki, hogy valamilyen politikai pártnak vagy szervezetnek a tagjai. Az "Ifjúság 2000" adatfelvétel szerint minden harmadik választókorú fiatal egyértelműen elzárkózott a pártoktól és az esetleges parlamenti választásokon való részvételtől. A fiatalok közönye és kivonulása mögött az új politikai elit tevékenységének negatív érzékelése áll.
A Fiatalok az újkapitalizmusban című rendkívül tanulságos, hiánypótló és minden érdeklődő számára meleg szívvel ajánlott monográfia mondanivalója nem teszi boldogabbá az olvasót. Nem ad katartikus élményt, inkább újabb és újabb kérdéseket vet fel, amelyek arra késztetik az olvasót, hogy továbbgondolja a mélyülő egyenlőtlenségek lehetséges végső következményeit. Bizakodjunk! Ha tudunk. (Budapest, Napvilág Kiadó, 2004. 215 o.)
Magyari Beck István tizenhetedik könyve az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg 2003 végén. A szerző, a BKAE egyetemi tanára, több mint ötven idegen nyelvű tanulmány közlője. Széleskörű műveltségének döntő része két érdeklődési területre fókuszál. Az egyik a kreatológia (az alkotás interdiszciplináris tudománya, mely kifejezést a szerző alkototta meg), alapjait a szerző fektette le, és mely a külföldi szakirodalomban egyre látványosabb karriert fut be. A másik kutatási területe a gazdaságpszichológia. Jelen munka a megelőző kb. kétszáz tudományos közlemény metszéspontjának újabb fejezete.
A könyv elején az értékfogalom hagyományos filozófiai, gazdasági, esztétikai, szcientometriai kiterjedéseit társadalmi kontextusba ágyazva tárgyalja. Kutatói szabadságát igyekszik maximalizálni a gondolatáramlás fékeinek tudatos kiküszöbölésével, azzal, hogy a vizsgált probléma korábban érintetlen aspektusait tárja fel. Szuverenitását jelzi, hogy nem az értékkutatás nemzetközi és hazai klasszikusainak (például Rokeach, Schwartz, Váriné vagy Hankiss) gondolatait és módszereit ismételgeti, hanem új struktúrát teremt. Tudatosan vállalja a kockázatoktól sem mentes úttörő munkát, amikor az ortodoxia veszélyére utalva, a heterodoxia értékét hangsúlyozza: "tilos ragaszkodni bármilyen konkrét irányhoz... egy dimenziós jelszó-elmélethez". A szerző nem mér, nem statisztikázik, hanem hitet vall, mély krédót fogalmaz meg az emberről. A mű a befogadót gondolkodó olvasásra készteti, szerkezete olyan, mint egy mandala, egyszer ránézni nem elegendő, mert a részletek csak az egész ismerete által mutatják meg mélyebb összefüggéseiket.
Az empirikus kutatások hagyományos trendje egy adott társadalmi kontextus értékeinek hierarchikus szerveződését térképezi fel. A szerző számára ez nem járható út, mert a társadalom liberalizálódásával az érték elvesztette statikus jellegét. Az aktuális értékek rövid időn belül devalválódnak, illetve újrastrukturálódnak. Mivel szituációnként más-más értéket tart adekvátnak, ezért tézisei az értéktan egy lehetséges kontingencia-elméletét körvonalazzák. Ezáltal helyezi az értékvizsgálatot teljesen új elméleti alapokra.
A vállalkozás praktikus lényege egy pedagógiai értéktan vázolása. A cél alapján - három fő pedagógiai értékstruktúrát azonosít (táblázat).
A munkaerőpiaci értékeken a szerző a neumanni játéktevékenység értékeit érti, hangsúlyozva, hogy a sztereotip szerkezetű munkák értékei rendszerint ezek ellentétei.
A pedagógiát nem szűkíti a társadalmi értékek reprodukciójára, hanem az értékek innovációját hasonlóan fontos nevelési célnak tekinti. Ma a permanens értékforradalom korában, a globalizálódó társadalomban az értékek viszonylagossá válnak. A társadalom terepein nyíltan és folyamatosan súrlódnak a relativizált értékek. Magyari Beck István nem hasonlítja össze a különféle társadalmi szegmentumok értékeit, ezért nem tesz utalást a lehetséges értékkonfliktusokra sem. Nyitva hagyja, hogy az értékek mely szocializációs törvények szerint alakulnak ki, milyen társadalmi erővonalak mentén változnak. Arra helyezi a hangsúlyt, hogy milyen lenne az optimális állapot, és kevésbé arra, hogy milyen értékeket preferál a ma létező hazai pedagógiai gyakorlat vagy a munkaerőpiac. Azt anticipálja, hogy a pedagógiai és gazdaságlélektani tapasztalatok alapján, milyen értékek megvalósítása lenne helyénvaló, és nem azt, hogy milyen tényleges értékváltozások valószínűsíthetőek a jövőben. Nem köti meg a pedagógus kezét a célok megvalósításában, mivel bármilyen pedagógia módszertani konzerv, ortodoxia ellentétes lenne a szerző hitvallásával. Következtetéseihez nem egyetértést, hanem továbbgondolást kér, hiszen a legfontosabb értékek egyike a heterodoxia, az újragondolás képessége. A szerző újszerű látásmódja, írásmódjának gondolat-provokatív ereje kiválóan szolgálja ezt a célt. (Magyari Beck István: Érték és pedagógia. Akadémiai Kiadó Rt. 2004, 116 p.)
Munkaerőpiaci értékek A személyiség értékei Szocializációs értékek Parciális belátás Rendező értelem Azonosulás a kultúrparadigmákkal Feszültségtűrés Belső harmónia Reálérzék: a társadalmi korlátok Intellektuális merészség Külső-belső feltételek és lehetőségek megkülönböztetése Kockáztatás aktív értelmezése Kulturális tanulás Bizonytalanság- és Nagyfokú tudatosság Kritikai érzék feszültségtűrés Konstruktivitás Mentális és fiziológiai érzékenység Az újdonság Értékalapú belső építkezés Önbírálat és innováció kedvelése Önszabályozás: Az újra szocializálódásra Frusztrációtolerancia autonómia, nyitottság, való készenlét Optimizmus kiegyensúlyozottság Játékosság Az újrakezdés készsége
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal vezetője, Varga Kálmán, aki hosszú éveken át volt a Gödöllői Kastélymúzeum igazgatója, és módja volt elmélyülni a kastély történetére vonatkozó adatokban, már a második javított és bővített kiadást készítette el a kastélyról igen részletes és sokoldalú kutatások alapján.
A könyv érdemben két nagyobb részből áll. Az első, terjedelemre rövidebb a kastély építéstörténetét mutatja be. Varga utal a magyarországi barokk kastélyok jelenségére, a gödöllői részben néhány más ilyen kastély hatása alatt jött létre, részben, a továbbiakban, maga is mintává lépett elő. Az építéstörténetben is alapvető az alapító atya, ha úgy tetszik, Grassalkovich I. Antal (1694-1771), aki a 18. század egyik fantasztikus hazai jelensége. Egyszerű köznemes, aki azonban gazdasági tevékenysége, a kamarában végzett munkája (aminek sokáig elnöke volt), hatalmas vagyont szerzett, bárói, majd grófi címet is kapott, fia majd herceg is lesz, Mária Terézia kedves embere és nagy híve, aki egyébként országosan is jelentős mecénása volt a korszaknak. Ő kezdi meg az építkezést, amire a Salzburgból származó Mayerhoffer Andrást sikerült megnyernie, aki egyébként a korabeli nagy bécsi építészek tanítványa is volt, az ő iskolájukat folytatta. Az építkezés első szakasza valamikor az 1730-as évek derekán kezdődött, 1745-ben fejeződött be, ekkor egy három szárnyból összetevődő kastélyt építettek fel. 1746-49 közt, miután Grassalkovich újranősült, és felesége révén családja létszáma is gyarapodott, ötszárnyúvá építették át. A későbbiekben még újabb átalakítások következtek, Varga Kálmán nagy szakértelemmel tudósít ezek részleteiről is. Az 1760-as években az eredetileg földszintes kastélyt emelettel egészítették ki. A kastély voltaképpen kettős U alakban épült fel. Grassalkovich ekkor már a magyar kamara elnöke volt, többfelé építtetett még kastélyokat, többek között Pozsonyban (ma ismét a szlovák köztársasági elnök székhelye). A szerző külön kitér arra a kérdésre, hogy a számos Grassalkovich-kastély közül egyikben sem volt képtár, és ezt a családi hagyomány hiányával magyarázza. Grassalkovich II. Antal (1734-1794) már nem sokat építkezett, Gödöllőt magát is kevéssé látogatta, hivatali teendői Pozsonyhoz kötötték. Részleges átalakításokat 1781-84-ben hajtott végre. A család harmadik tagja, Grassalkovich III. Antal (1771-1841) már 1798-ban átalakításokat kezdett, érdemben az 1830-as években került sor jelentősebb átépítésekre, ekkor még fürdőszobát is építettek. Az átalakításoknál ő már a 19. század jelentős építészét, Hild Józsefet foglalkoztatta. Ő alakíttatta át a parkot angol típusúvá, ami eredetileg a hagyományoknak és a kornak megfelelően barokk francia park volt.
III. Antallal kihalt a dinasztia. Rövid időre a korabeli jelentős görög bankárcsalád, a magyar közéletben is szerepet játszó Sina bárók szerezték meg a kastélyt, és magyarországi rezidenciájukká akarták kiépíteni, aztán mégis visszatértek Görögországba. 1867-ben a magyar állam vásárolta meg mint királyi nyári rezidenciát, ez egyértelműen Erzsébet királyné kívánsága volt. Ekkor is folyt még átalakítás, a színházteremből vendégszobákat hoztak létre. A belső berendezés ekkor már nem volt olyan fényűző, mint az eredeti Grassalkovich-korszakban. A századforduló éveiben szerelték fel a villanyvilágítást. A szerző részletesen közli a berendezések készítőit és szállítóit - rendszerint helyi mesteremberekről volt szó. A két világháború közt inkább csak a belső berendezést modernizálták, ekkor hozták létre az úszómedencét. 1945-től szociális otthonként a kastély teljesen tönkrement. 1982-ben a kastélyprogram keretében határozták el a teljes felújítást, 1985-91 között csak állagmegóvás folyt, 1992-től gyors ütemben megkezdődött a helyreállítás. Az első, lezárult szakaszban a királyi lakosztályokat fejezték be. A teljes helyreállítás 2008-ra lesz kész.
Ezt a fejezetet követi, ha úgy tetszik, az építéstörténet után a kastély "társadalomtörténete". Először az alapító Grassalkovich idejéről, amikor a kastély teljes barokk pompában ragyogott. Varga Kálmán itt tér ki arra, hogy a gödöllői kastély (és a többi) nem befogadó, hanem bebocsátó jellegű volt, tehát barátságtalan a külső emberekkel szemben. Grassalkovich kapcsán még arra is kitér a szerző, hogy a kamaraelnök a gyakorlatban a magyar kamara ügyigazgatási nyelvévé a magyart tette. Ha képgyűjteménye nem is volt, de fegyverek és érmék jelentős számban akadtak.
II. Antal a "fényes" Esterházy Miklós herceg leányát vette el, hercegi címe mellé birodalmi és cseh honosságot is kapott. Valójában apjánál sokkal inkább udvari ember volt, palotáiban színházakat is működtetett, a zenei élet is élénk volt.
III. Antal viszont már egyenesen a hanyatlást jelentette, egyre több volt az adóssága. Gödöllőre csak vadászni járt, de a mecénási tevékenységet folytatta. Bőkezűsége révén közkedvelt is volt. Ő ajándékozta oda a készülő Nemzeti Színháznak egyik, a városkapu közelében fekvő telkét (manapság az East-West Business Centrum épülete áll rajta). Halála után az egykori birodalom már szétesett. 1849 tavaszán Gödöllőn állapodtak meg Kossuth hívei a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásában.
Az 1867-ben kezdődött királyi korszak fellendülést hozott, mert Erzsébet szívesen járt ide, és nemegyszer Ferenc József is megfordult a kastélyban. 1918-ban a kastélyt mint Habsburg-vagyont elkobozták, de nem döntöttek sorsáról. 1920-ban a kastélyban volt Horthy Miklós főhadiszállása. A politikából azonban továbbra sem maradt ki, Ráday Gedeon gróf itt ajánlotta fel Horthynak a koronát, amit azonban Horthy kereken elutasított. A világháború végén a kiugrási kísérleteket is részben itt tárgyalták meg.
1945-ben először a németek, azután két ízben is a szovjetek foglalták el a kastélyt, és vittek el mindent, ami mozgatható (a németek által elvitt étkészleteket még sikerült visszaszerezni). 1995 augusztusában hozták létre a Királyi Kastélymúzeumot, ez lett a végleges elnevezés.
A kötet végén a szerző részletesen felsorolja az egyes levéltárak feldolgozott anyagát, és terjedelmes bibliográfiát is ad. És közli a széles értelemben vett család (tehát a leányági leszármazottak) genealógiáját is.
Mindez azonban még mindig nem mond el mindent a könyvről. Mert egyrészt a szövegben sok egyéb ismeretanyag is van (például a kastély személyzete az egyes korszakokban), másrészt igen bőséges az illusztrációs anyag, magas szintű kivitelezésben.
A szövegben a pártállamból megmaradt függetlenségi szólamokat nyugodtan el lehetett volna hagyni, és az 1918 utáni rövid fejezetek az államfői szerepről és Gödöllő kapcsolatáról ugyancsak rövidebben lehettek volna elintézendők. Ez a néhány kritikai megjegyzés mit sem változtat azonban a könyv igen pozitív értékelésén. Szerencsére van a kötetnek angol és német nyelvű, viszonylag részletes összefoglalása. Ha a képek jegyzéke is megvolna ezen a két nyelven, a kötet a külföld igényeit is jórészt kielégíthetné.
Varga Kálmán könyve kitűnő olvasmány, sok szép képpel, de egyúttal olyan könyv is, amelyet elolvasása után is érdemes megtartani, hogy bármikor utána lehessen nézni a szövegekben szereplő gazdag tényanyagnak. Ez talán a legnagyobb dicséret, amit egy könyvről el lehet mondani. (Varga Kálmán: A gödöllői kastély évszázadai. Bp., Műemlékek Állami Gondoksága, 2003, 311 p.)