Magyar Tudomány, 2005/7 901. o.

Vélemény, vita

Horváth Pál

professor emeritus, Pázmány Péter Katolikus Egyetem

GONDOLATOK AZ EGYETEMI AUTONÓMIA ÜGYÉHEZ


Talán nem véletlenül hivatkoznak ma is gyakran arra, hogy az akadémiai kutatóbázisok helyenkénti örvendetes (és eredményes) felfutása ellenére a tudományt művelő szellemi erők súlypontjai még mindig az egyetemeken nyugszanak. Nyilvánvaló, hogy távolról sem ennek a körülménynek a megszüntetésére kell törekednünk, hanem éppen a követelményrendszer szférájában kell a tudományos minősítéssel összefüggő elvárásokat megújítani. Nem deminuálva az újfent joggal előtérbe kerülő alapkutatási eredmények értékét, meg kell honosítani végre "a kimagasló szakmai eredmény" egyenértékűségét a megfelelő tudományos fokozattal, illetve az ilyen eredmények birtokában levő nevelőket (valamint a kreatív munka bármely területén kimagasló tudományos vívmányt teremtőket) az előírt eljárási szabályok mellőzésével tudományos fokozathoz kell juttatni. Nemcsak a főiskolákban - miként az idevágó tervezet nemrég megfogalmazta -, hanem mindenütt, ahol az "oktatói, mesterségbeli tudás" alkotó (tudományos) munkával alátámasztva van jelen.

Korunk egy sor jogos követelménye tapad az újjáéledő tan-, illetve tudományszabadság gondolatához. Ebből is fakad napjainkban az a meggyőződés, hogy a magyar nemzeti értelmiség új nemzedékének kitermelő bázisaira az eddigieknél nagyobb figyelemmel legyünk. Egyetemeinknek a közgondolkodásra, illetve a társadalmi haladásra gyakorolt hatásából arra következtethetünk ugyanis, hogy ezek az intézményeink (a főiskolákat is természetszerűen beleértve) a mai bonyolult társadalmi-gazdasági változásokhoz számottevően hozzájárulhatnak. Jogos ez a következtetés a tudományos utánpótlás, illetve a tudományos igazságok útján történő személyiségformálás vonatkozásában is, annak ellenére, hogy az egyetemek a nyilván korszakot alkotó előrelépések dacára sem tudták megőrizni például a tudományos graduációhoz fűződő, történelmileg megszentelt jogaikat. Ezen jogok egy részét - miként ismeretes - az önmagában tudományos nagyüzemmé formálódó egyetemek átadni kényszerültek a tudományos akadémiák országos méretekben szervezett tudományos minősítő bizottságainak. Ez a munkamegosztás vitathatatlanul sok értékes eredményt hozott a tudományos minősítés rendezetté tételében és a környező országok közel egységes gyakorlatának a kialakításában, de mindmáig nem tette meggyőzővé a korszerű tudományos szinten működő főtanodáink (így elsődlegesen az egyetemeink, sőt esetenként a tudományos képzést ténylegesen vállaló főiskoláink egynémelyike) tudományos fokozatadó jogának feladását. Nem pótolhatja ezt az egyetemi PhD-fokozat megszerzésének a kiterjesztő gyakorlata sem, amely egyes szakokon ismét az utóbbi évtizedekben bontakozhatott ki. Az egyetem tudományos nagyüzemmé válása, illetve az erre irányuló szakadatlan törekvés tehát elvitathatatlanul magába kell hogy foglalja az Akadémia illetékes szerveivel teljesen egyenlő rangú tudományos graduálás lehetővé tételét. A tudományos minősítő bizottságok gyakorlata is jelzi immár nemzetközi méretekben, hogy nagy gyakorisággal csak az egyetemek közvetlen közreműködésével lehet megnyugtató eredményt elérni a fokozat megszerzését célzó értekezés megítélésében. A formálisan kihelyezett minősítő viták gyakorlata helyett tehát racionálisabbnak tűnik, ha végre a minősítést minden esetben oda helyezzük, ahol az adott tudományág meghatározó jellegű bázisai eredményesen működnek.

Az egyetemek immár nem nagy reputációval rendelkező intézmények, a történelem tapasztalatai alapján juthatunk el az ún. Venia legendi hasonlóan problematikus gyakorlatához. Általában a tudományos munkára való alkalmasságot kifejező PhD-, DLA- fokozat megszerzését követi egyfajta sajátos graduális promócióvá válva az egyetemi docensi kinevezés, gyakran szinte minden didaktikai kritérium figyelmen kívül hagyásával. Pedig mint látható, éppen a harmadik nagy (egyetemi) világmodell útvesztőit megjárt népeink történelmi tapasztalatai bizonyítják igen meggyőzően, hogy a tudományos illetve oktatói utánpótlásra kiszemelteknek a tudományos igazságok hirdetésére is módszeresen fel kell készülniük. A módszertani-didaktikai ismeretszerzések, illetve bizonyos ide sorolható készségek meglétéről kellene megbizonyosodnunk tehát ahhoz, hogy a jól ismert anomáliák kiküszöbölhetők legyenek. Valamiféle célravezető megoldást sürget újabban az az egyébként jogos elvárás, hogy az akadémiai kutatóbázisok neves szakemberei egyre nagyobb teret kapjanak a közvetlen (tudományos) személyiségformáló tevékenységben, vagyis a különböző szintű főtanodáink képzési feladataiban. Az is nyilvánvaló azonban, hogy például a pedagógiai (és) tanárképző tevékenységtől távol álló szakokon - ily módon kerül be ab ovo nagy számban a tudomány igazságainak a közvetítésére módszeresen fel nem készült szakember az egyetemi oktató-nevelő munkába.

Nem kétséges, hogy ezeket az ismereteket, sőt egy bizonyos szintű jártasságot is meg lehet szerezni az intellektuális munka más területein. Mégsem volna haszontalan, ha ezek a jeles szakemberek talán éppen újszerű és a megszokottnál (illetve a módszeresen megszerzettnél is) eredményesebb, prelegáló és gyakorló (demonstratív) munkáját láttatnánk. Nem egyszerűen a tanszabadság egyes, kellően ki nem aknázott intézményéhez való visszatérést hirdetünk ezzel, hanem azt, hogy ami a társadalmi tapasztalatok útján igazolt, annak a létjogosultsága nem vitatható.

Nehezen volna egzakt módon felmérhető, hogy a legkülönbözőbb tudományágazatokat képviselő egyetemeink mai szerepváltása valójában milyen léptékkel viheti előbbre a tudományok fejlődését.

Teljesen nyilvánvaló azonban, hogy a tan-, illetve a tudományszabadság fogalmához való visszatérés olyan új lehetőségeket érlel, amelyek figyelmen kívül nem hagyhatók. Nem egyszerűen a tanszabadság eszmerendszeréhez tapadó megszentelt hagyományok újjáéledésében rejlő lehetőségekről van itt szó (bár ezek sem lebecsülhető értékek, miként már Kármán Mór figyelmeztetett erre bennünket), a születő civil társadalmunk ugyanis alulról intézményi szinteken fogja kitermelni rövidesen a tudományos utánpótlás megújított rendszerét. Ezt jelzi az universitas autonómiáját tárgyazó megélénkült intellektuális érdeklődés a hazai közgondolkodás szférájában. Remélhető, hogy az idevágó törekvés a konkrét megoldásformákat is kitermeli majdan, mert el nem idegeníthető jogosítványa az egyetemnek az arra érdemes állampolgárok graduálása. Inerciánál nem egyéb tehát, ha erről a fontos ügyről ismét csak értekezünk, mert nem elég csupán a megújulás igénye, tenni is kellene már valamit. A Magyar Tudományos Akadémia akkor áll hivatása magaslatán, ha a minősítés elavult rendszerének felszámolását és a tudományszabadsággal összefüggő egyetemi és főiskolai jogok helyreállítását támogatja. Ez már egyfajta morális kötelezettsége is az Akadémia értékeit képviselőknek, miután az egyetemek a kialakult akadémiai tudományos fokozatok létjogosultságát a rendszerváltás címén sem kérdőjelezték meg. Álláspontunk tehát, hogy egyik sem zárhatja ki a másikat, ha az adott intézmény valóban tudományos érték hordozója.


<-- Vissza a 2005/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]