Magyar Tudomány, 2005/7 918. o.

Könyvszemle


Az Észak Mágusa: Hamann, az első nyelvfilozófus

Az Észak Mágusának is nevezett Johann Georg Hamann (1730-1788) königsbergi filozófus, esztéta és kritikus írásai jelentőségükhöz képest kevéssé ismertek Magyarországon. Pedig ő volt Immanuel Kant egyik első olyan bírálója, aki a kritikai filozófiában azt a lépést hiányolta, amit a filozófiatörténet majd egy jó évszázad múlva tesz meg: a nyelv filozófiai jelentőségének elismerését és figyelembevételét. Hamann egyébként annak az észellenes, felvilágosodásellenes szellemnek volt az egyik képviselője, amelyet aztán Németországban a Sturm und Drang mozgalom jelenített meg. A felvilágosodásban azt kifogásolta, hogy nem az egész embert veszi figyelembe, hanem elválasztja a gondolkodást az érzelmektől, az elméletet a cselekvéstől. Antiracionalizmusa azonban nem a későbbi romantikusoké, hanem inkább a befelé forduló, tizenhetedik századi pietizmusé.

Hiánypótlónak tekinthető Rathmann János vállalkozása, hogy Hamann néhány jellemző írását magyarra ültette és közreadta. A kötetben Hamann elmélkedéseit, "filológiai bírálatait", esztétikai írásait és filozófiai kritikáját találhatjuk, a szerkesztő és fordító információkban gazdag utószavával.

Hamann megszakította egyetemi tanulmányait, soha nem tanított egyetemen, amolyan magántudós volt. Nyilván ebből a státusából is következett, hogy szövegeinek írásakor soha nem kellett figyelembe vennie azokat az akadémiai követelményeket, amelyek szigorúságukkal esetenként fenyegethetik ugyan az eredeti gondolatok megfogalmazását, de megtaníthatnak olyan gondolatvezetésre és szövegszerkesztésre, amelyek feltételei annak, hogy egy szöveget tudományosként vagy filozófiaiként ismerjünk el. Hamann nemcsak azt a kérdést nem tette föl magának soha, hogy szövegeit érteni fogják-e tanítványai vagy olvasói, de azt sem, hogy például filozófiai szövegeinek nem kellene-e legalábbis valamiféle feltárható gondolatmenetet követnie. Filozófiai és egyéb szövegei is asszociációkra alapozottak, csapongóak, számtalan görög, latin, francia és egyéb idézettel telítettek, és semmi esetre sem szolgálják a folyamatos gondolatmenet követésére törekvő olvasást.

Ha Hamann nagyrészt ismeretlen maradt, akkor ez legalább annyira köszönhető nehézkes és burjánzó stílusának, mint annak, hogy nem voltak tanítványai, akik művét továbbvitték volna. Észellenes felfogása és motívumai pedig semmi esetre sem feleltek meg azoknak a folyamatoknak, amelyek a tizenkilencedik századtól kibontakoztak. Feltehetőleg senki nem beszélne ma már róla, ha Kant első kritikáját nem a nyelv filozófiai relevanciáját megsejtő állításaival bírálta volna. Bár ebben megelőzte korát, abban viszont irányt tévesztett, hogy ironizálva Kant meglátásain, nem vette észre, hogy Platón és Arisztotelész óta filozófiai értelemben Kant hozta a legjelentősebb változást az emberiség gondolkodásában.

A huszadik századi nyelvfilozófia gyakran ki nem mondott alapelve, hogy míg a gondolatokat nem tudjuk együtt, tudományos közösségben vizsgálni, így ki vannak szolgáltatva a szubjektív megítélésnek, addig a nyelv mindannyiunk rendelkezésére áll, és a nyelv mint a gondolatok hordozója tudományos vagy tudományoshoz hasonló vizsgálatoknak vethető alá. Hamann nem hoz létre nyelvfilozófiai rendszert, és metodológia helyett csapongó szövegeibe ágyazza azokat a nyelvfilozófiai meglátásait, melyekkel több mint egy évszázaddal megelőzi korát. A legtöbb huszadik századi nyelvfilozófus vállalná kijelentését, amelyben hangsúlyozza, számára "nem annyira az a kérdés, hogy mi az ész, hanem sokkal inkább, hogy mi a nyelv... szavakat fogalmaknak tartunk, fogalmakat pedig maguknak a dolgoknak". (273.) Ugyanakkor értelmetlen lenne elemezni, hogy mi következik e kijelentés után a rapszodikus írásmódú szerző szövegeiben. Talán poétikusként jellemezhető szövege filozófiailag (tehát logikailag is) rekonstruálhatatlan, és néhány mondat után arra fut ki, hogy sajnos a "megismerés fája elveszi tőlünk az élet fáját... mindig a régi Ádám példáját követve". Ezek után Hamann gondolatmenete követhetetlen vallási asszociációkban oldódik föl.

Ráadásul, miután a gondolkodás megértésében a nyelv elsőrendű mivoltát hangsúlyozza, siet megnyugtatni bennünket, hogy "a nyelv egyben az ész önmaga általi meg nem értésének a középpontja is." Természetesen ezt a kijelentését sem magyarázza tovább, de feltehetően arra gondolhatunk, hogy amiként a nyelv a megértés feltétele, a megértés hiánya is nyelvileg jelenik meg.

Nyelvfilozófiai tételével a kanti filozófiát nemcsak abból az irányból közelíti meg, mint később a huszadik századi gondolkodók, hanem a nyelv tudati megragadása felől is. A nyelv nemcsak a gondolatok hordozója és helye, hanem olyan, amit a tudatnak meg is kell ragadnia, mintegy maga is a tapasztalati megismerés tárgya. Bár ezt a tételt nem fogalmazza meg, de állításainak következménye, hogy az empirikusan megjelenő nyelvet egy olyan tudat ragadja meg, amelynek gondolatai maguk is nyelvi szerkezetűek. Amikor Hamann kijelenti, a "szavaknak... esztétikai és logikai képességük" van (268.), akkor azt sugallja, hogy nyelvhasználat során a szavakat érzékileg megragadjuk, halljuk, látjuk, ugyanakkor a szavak a fogalmakhoz és az észhez is "tartoznak". Ha így van, akkor a nyelv és a szavak bizonyos értelemben a gondolatok formái, másrészt viszont Hamann által "kritikai jelenségek"-nek nevezett ottlévő dolgok, "kísértetek, nem-szavak vagy szószörnyek (Unwörter), és csak meghatározott tárgyakra való használatuk alkalmazása és jelentése által jönnek létre az értelem számára." (268. fordítás módosítva) A megragadott és megismert szavak korrelálnak a tárgy szemléletével, amire az adott szó vonatkozik, és kialakul a jelentés.

Hamann gúnyolódik königsbergi polgártársán, Kanton, aki az észt a tapasztalattól függetlenül mint annak feltételét kívánja vizsgálni, mondván, "miután nem tudjuk, mit is keresett az ész 2000 éven keresztül a tapasztalaton túl, nemcsak egyszeriben elcsügged elődeinek előrehaladó pályáján, hanem egyben éppoly nagy daccal odaígéri a türelmetlen kortársaknak, mégpedig rövid időn belül azt az általános ... bölcsek kövét, melynek a vallás tüstént alárendeli majd a maga szent voltát, a törvényhozás pedig a maga fenségét". (264.) Látható, hogy a különös nyelvfilozófiai megsejtések dacára, mint később Nietzsche is, félreérti, ironikus játéka kedvéért leegyszerűsíti Kant kritikai elméletét. Ami a leginkább megbocsájthatatlan ennek a nyugtalan és hóbortos rajongónak a művében, hogy semmi jelét sem láthatjuk, hogy fölismerte volna kortársában azt a géniuszt, akinek művei döntően meghatározták az utóbbi kétszáz év nyugati gondolkodását. (Johann Georg Hamann válogatott filozófiai írásai. Válogatta, fordította, a jegyzeteket, az elő- és utószót írta Rathmann János. Pécs, Jelenkor, 2003, 302 p.)

Boros János

filozófus


A tudatos és a tudattalan

A Tudomány-Egyetem sorozat keretében jelent meg a hazai élettani kutatások egyik jelentős alakjának, Ádám György akadémikusnak a könyve, mely az ember központi idegrendszerének és az elme folyamatainak kapcsolatáról, vagyis az agy (a test) és elme problémájáról szól (Hogyan hozza létre agyunk az elme folyamatait?). A téma rendkívül szerteágazó és napjaink egyik legintenzívebben kutatott interdiszciplináris területe. Egyszerre foglalkozik a test és az elme viszonyával a filozófus, a pszichológus, az orvos, az idegtudós és a modellező is.

Ádám professzor könyve, összefoglalva az író kutatási területének számos fejezetét, a test és a tudat kérdéskörének egy speciális területére, a zsigeri funkciókra és azok érzékelésére, tudatosulására koncentrálva tekinti át a témát. Mi is az úgynevezett zsigeri érzékelés? Az egyed azon képessége, hogy belső szervi, zsigeri válaszait és funkcióit ismeri, azoknak "tudatában van". A szerző munkái szerint az ilyen zsigeri információk nagy része, bár sokszor befolyásolják viselkedésünket, nem lépik át a tudatosság határát. Ez a gondolat vezet a könyv központi kérdésköréhez: hol is van a tudatos és tudattalan közötti határ, mikor, hogyan és miért lép át egy esemény az egyik oldalról a másikra?

A gondolatkör bevezetéseként egy rövid, de lényegre törő filozófiatörténeti bevezetést kapunk, ami a neurobiológiai eredményeket nagyobb keretbe helyezi. Ezután a könyv Descartes nyomán a tudattalan három fő folyamatát ("triász") tárgyalja. Először a tudattalan folyamatok bemeneti, vagyis szenzoros oldalát foglalja össze, kitérve a mérési módszerekre is. A figyelmet (amit sokan magával a tudattal azonosítanak) mint tipikusan a tudatosuló küszöb fölé kerülő folyamatot írja le a szerző. Talán ez a fejezet az, melyet a kognitív idegtudománnyal foglalkozó kutatók kritikája illethet: vitatható a szerző azon állítása, amely szerint ezen a téren csak "töredezett és szegényes adatok állnak rendelkezésre". A napjainkban születő számos modern fMRI és humán és állatkísérletes elektrofiziológiai adat ennek ellentmondani látszik, és azok tárgyalása talán több teret igényelt volna. Terjedelmi korlátok okán azonban érthető ennek a fejezetnek a rövidsége. Annál is inkább, mert a bemeneti oldal következő fejezete, a zsigeri érzékelés, ami Ádám professzor szűkebb kutatási területe, jogosan kapott nagyobb helyet a könyvben. Az itt leírt kísérletekben a szerző szemelvényeket ad jó pár évtizednyi saját kutatásából. Ez a fejezet önmagában is hiánypótló, mivel nagyon kevés magyar nyelvű összefoglaló jelent meg erről, a hazánkban oly nagy hagyományokkal bíró kutatási területről.

A könyv következő része a tudattalan folyamatok kimeneti, motoros oldalával foglalkozik, összefoglalva a legfontosabb mozgásformák reflexes, illetve akaratlagos jellegét. A tudattalan triász harmadik, leghosszabban tárgyalt eleme a központi ellenőrzés. Tulajdonképpen az agy-elme kutatás összes fontos neurobiológiai területét taglalja ez a fejezet. Összefoglalja a tudat ontogenezisét, a gyermeki érzékelés és észlelés fejlődését, evolúciós oldalról leginkább a beszéd keletkezését, a tudat "székhelyének" kutatását, a placebojelenségeket, a motivációs állapotokat, az érzelmek elméleteit, az alvást mint tudatállapotot, a tudat kóros megnyilvánulásait (disszociációs jelenségek stb.) és az implicit, nem tudatosuló memóriát. Mindezeket a jelenségeket a tudatos és tudattalan folyamatok folyamatos kettősségének szempontjából tárgyalja a szerző.

Igen nehéz feladatra, egy nagyon szerteágazó témakör, nagy kutatási terület összefoglalására vállalkozott Ádám professzor, amikor mindezen, fent említett témákat egy rövid, 160 oldalas könyvben mutatja be. A könyv ennek ellenére nem tények száraz felsorolása, hanem olvasmányos, rendkívül jó összefoglalása egy napjainkban oly divatos területnek, a tudat neurobiológiai kutatásának.

A szerző tapasztalataiból és munkásságából eredeztethető fő mondanivalója, ami szerint a tudatos megismerés hátterében mindig meghúzódik a tudattalan, mely két szféra folyamatosan "hullámzik" és átfolyik egymásba az egyed pillanatnyi szükségleteinek megfelelően, végighúzódik a könyv fejezetein, és egységes keretet ad annak.

A Rejtőzködő elme feltétlenül ajánlott minden központi idegrendszer-kutatónak, biológia és pszichológia szakos egyetemi hallgatóknak, orvostanhallgatóknak és az elme filozófiájával foglalkozó szakembereknek. Tanulságos olvasmány a könyv önmagunk megismerése, az emberi tudat iránt érdeklődő hétköznapi ember számára is. (Ádám György: A rejtőzködő elme. Egy fiziológus széljegyzetei. Budapest, Vince Kiadó, 2004)

Kovács Gyula

egyetemi docens


A fogyasztás új katedrálisai

Szeretjük-e a bevásárlóközpontokat? Jóllehet ez a kérdés nemcsak publicisztikákban, hanem urbanisztikai és szociológiai tanulmányokban is felmerül, úgy vélem, egy kutató nem tehet fel ilyen kérdést. Ha egy új városi térhasználati forma széles körben elterjed, akkor mögötte nyilván olyan új társadalmi-gazdasági folyamat húzódik, mely e formát törvényszerűen létrehozza. A jogos kérdések pedig: milyen társadalmi mechanizmusa van az új forma (esetünkben a bevásárlóközpontok) megjelenésének? Hol (mely városokban, mely városrészekben) jelennek meg? Melyek a tovagyűrűző társadalmi hatások? Szabályozható-e elterjedésük, s hogyan? Milyen életciklus prognosztizálható számukra? Hoffmann Istvánné és Sikos T. Tamás könyvének fő erénye, hogy sok kérdést tesz fel, s átfogó válaszokat ad; jelentős nemzetközi szakirodalomra s terepmunkára támaszkodó, színvonalas elemzéseket alkalmazó mű. Szintetizáló szemléletével úttörő a hazai szakirodalomban, s nemzetközi szinten is megállja a helyét.

A mű a bevásárlóközpontokat a kereskedelem történelmi folyamatában helyezi el. Megjelenésük s városon belüli (vagy kívüli) megtelepedési formáik ugyancsak különböztek Észak-Amerikában, Nyugat-Európában s hazánkban; más-más hatással voltak a fogyasztási szokásokra és a városi térhasználatra. Észak-Amerika korai (két világháború közötti) motorizációja a bevásárlóközpontokat jelentős mértékben az elővárosokat és a központi várost összekötő útvonalakra vonzotta; a nyugat-európai nagyvárosok legtöbbje a belvárosi hagyományos bevásárlóutcák kereskedőinek védelmében korlátozta elterjedésüket. A posztszocialista nagyvárosokban a hiánygazdaságról a piacgazdaságra történő áttérés egyszeriben megnövelte a kereskedelem városi térigényét, melyet a csenevész belvárosi bevásárlóövezetek képtelenek lettek volna kielégíteni. Ezért nyomulhattak be a főleg külföldi tőkebevonással épült, új kereskedelmi formák a belvárosba vagy legalább annak közelébe.

Fontos résznek tekintem a bevásárlóközpontok telepítési elveit s telephelyválasztási modelljeit elemző fejezetet. Minden gazdasági tevékenység sikerének egyik első alapfeltétele az optimalizált telephelyválasztás. Úgy tűnik, ezt néhány budapesti bevásárlóközpont építésénél nem vették figyelembe, fejlesztőik eléggé nagy tandíjat fizetnek érte.

Nagyon alapos és sokoldalú a budapesti bevásárlóközpontok vizsgálata. Hatásuk nemcsak a kereskedelemben, a fogyasztási szokások módosulásában jelentkezik, hanem az ingatlanpiacon, a városi forgalomban is. Hozzáteszem, hogy a bevásárló központok szimbolikus jelentéssel is bírnak, a város arculatának kialakításában pedig fontosak a szimbólumok. Az első pillantásra kissé hatásvadásznak tűnő cím e szempontból is találó: a katedrálisok nemcsak a hitélet szakrális helyei, de városuk jelentőségét megjelenítő szimbólumok is.

A bevásárlóközpontoknak is meglesz a maguk életciklusa, ahogyan az 1860-as években születő nagyáruházak is, úgy tűnik, élet-ciklusuk végére érkeztek. Feltehető - amint a záró fejezet latolgatja - az elektronikus kereskedelem módosíthatja a ma még új bevásárlóközpontok életpályáját. Ne feledjük azonban, hogy e központok új közösségi terek is, a városlakók informális találkozási terei. Az ember nemcsak célszerűen vásárol, hanem - a bioszféra részeként - társas lény is. Nemcsak a társadalmi szokások, de biológiai szükségletei is kívánják, hogy személyes kapcsolata legyen embertársaival. Az internet erre csak részlegesen nyújthat megoldást.

A könyv az MTA Stratégiai Tanulmányok sorozatának 40. köteteként jelent meg, jól mutatva e sorozat fontosságát az MTA és a gyakorlati-üzleti szféra kapcsolatában. (Sikos T. Tamás - Hoffmann Istvánné: A fogyasztás új katedrálisai. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, 2004)

Enyedi György

Akadémikus


Ligeti Katalin:

Büntetőjog és bűnügyi együttműködés az Európai Unióban

(Elhangzott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának tanácstermében 2005. február 9. napján tartott könyvbemutatón.)

Sikeres vállalkozása a Karnak a könyvbemutatók megszervezése, valóságos kultúrmisszió. A mostani már a sokadik. Ehhez több dologra van szükség. Kellenek legelőször is olyan könyvek, amelyek a rendezők szerint érdemesek arra, hogy megfelelő formában bemutatásra kerüljenek.

Hál' Istennek, ilyen bőven akad. Ilyen Ligeti Katalin imént felkonferált könyve is.

De a kitűnő könyvek mellett kell egy érdeklődő szakmai közönség, amely kedvet kapva a meghívóban feltüntetett könyvektől (és persze szerzőiktől), ide rendre eljön.

Ligeti Katalin az ifjabb magyar büntetőjogász-nemzedék kiemelkedő tehetségű tagja, aki most egy kitűnő könyvet írt.

A könyvhöz jeles büntetőjogász írt előszót: Bárándy Péter, a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság magyar nemzeti csoportjának elnöke, volt igazságügyminiszter és jeles bűnügyi védő. Az ő előszavából tudhatja meg az olvasó, hogy a szerző 2003-ban a Hamburgi Egyetemen ezzel a munkával, pontosabban ennek német nyelvű változatával - szerzett doktori tudományos fokozatot. A konzulense, vagy ahogy a németek hívják: "Doktorvatere", a jó nevű Michael Köhler professzor volt.

Fokozatát az elmúlt esztendőben nosztrifikálták. Amit az előszó írója még nem közölhetett, az az, hogy Ligeti könyvét az egyik legrangosabb német jogi könyvkiadó, a Duncker & Humblot német nyelven fogja közreadni. Megjelenés: ez év májusában.

Ligeti Katalin most bemutatandó munkája immár a harmadik könyve. Az első egy 186 oldalas munka volt, amely 2000-ben jelent meg Europäisches Strafrecht címmel, német nyelven, az MTA Jogtudományi Intézetének Working Papers sorozatában. A második, 124 oldalas könyve 2001-ben jelent meg Nemzetközi bűnügyi együttműködés az Európai Unióban (ez magyar nyelven látott napvilágot ugyanabban a jogtudományi intézeti sorozatban).

Ezeket tekinthetjük az itt szőnyegen lévő könyv előtanulmányainak is. De nemcsak arról van szó, hogy a szerző a jobb feldolgozás érdekében többször nekifutott volna a témájának, hiszen maga a téma is változott, fejlődött az eltelt esztendők alatt, és a szerző azon volt, hogy lépést tartson a változásokkal.

A könyv iránti érdeklődést mérhetjük azon is, hogy a Magyar Jog, talán a legolvasottabb hazai szaklap, ez évi első számában Hollán Miklóstól elismerő hangú recenziót tett közzé a könyvről.

Ami már most a könyvet illeti, a rövid bevezetést követően két fő részből áll. Az első foglalkozik a nemzetközi bűnügyi együttműködés (a jogsegély) szabályaival és az európai bűnüldöző szervekkel.

Az első rész élére került a bűnügyi együttműködés intézményi kereteinek bemutatása az Európai Unióban (Európa Tanács, Európai Politikai Együttműködés, TREVI, Schengen, Harmadik Pillér). Ezt követően a büntető joghatóságot tárgyalja, a joghatósági elveket és ezek lehetséges konfliktusait. Majd ezután a bűnügyi együttműködés általános feltételeit mutatja be. Itt tárgyalja a ne bis in idem elvét a nemzetközi jog alapján, majd mint uniós alapjogot, aztán a Schengeni Megállapodás 54. cikkét.

Ezt követően kerít sort az egyes jogsegélyfajták tárgyalására, és veszi sorra a kiadatást, az átadást, az európai elfogató parancsot, majd az "egyéb" bűnügyi jogsegélyfajtákat (köztük a rendőri, vámügyi együttműködést) és az úgy nevezett végrehajtási jogsegélyt (közte a büntetésvégrehajtás átadását). Az első részt az európai bűnüldöző szervek és működésük bemutatása zárja. Itt esik szó az OLAF-ról (korábban: UCLAF), a rendőri együttműködés más szerveiről, köztük az EUROPOL-ról, majd az igazságügyi együttműködés uniós szerveiről. Ez utóbbi körben méltatja szerző az Európai Ügyészség létesítésére vonatkozó elképzelést, a Bizottság által készített ZÖLDKÖNYVET, és amit eddig ebből a gondolatból megvalósítani sikerült: az Alkotmányszerződésnek az Európai Ügyészség létesítésének lehetőségére utaló rendelkezését. Ezzel ér véget az első rész.

A második rész tárgyalja a közösségi jogharmonizáció kérdéseit, a közösségi jog és a büntetőjog, illetve az uniós jog és a büntetőjog viszonyát.

Szemünk láttára alakult át a világ! A Közösségben a büntető jogalkotás kizárólag a tagállamok belső ügye volt, még ha adódtak is ritka példák a közvetett büntetőjogi védelemre. Az Unióban Amszterdamot követően a kerethatározat a büntetőjogi integráció legfontosabb eszközévé vált, nemcsak a tényállásokra vonatkozó minimumkövetelményekben, hanem a büntetési tételeket illetően is. Az Unió pénzügyi érdekeinek védelme kezdettől fogva fontos helyet foglalt el a közösség feladatai között.

Az Unió támogatási rendszere magában hordozza az illetéktelen előnyök megszerzésére irányuló törekvések lehetőségét. Az uniós jogharmonizációs ambíciók jelentős mértékben kapcsolódnak a közösségi jogtárgyak védelméhez. Három bűncselekményfajtát tárgyal a szerző e körben: a közösségi csalást, a korrupciós bűncselekményeket (a hivatali és a gazdasági vesztegetést és a befolyással üzérkedést), valamint a pénzmosást, amely a szervezett bűnözés elleni fellépés részeként vált az Európai Unió büntetőpolitikájának prioritásává.

A könyvet a szerző záró gondolatainak megfogalmazásával fejezi be: egyik fontos megállapítása az, hogy az európai büntetőjog meghatározható, valóságos tartalommal bíró fogalom, és nem csupán a büntetőjog európaizálására irányuló tendenciákat felölelő elnevezés - szemben a magyar jogi irodalomban olvasható egyes nézetekkel.

Ligeti szerint az európai büntetőjog fejlődését két tényező határozza meg: egyfelől a büntetőjog hagyományos, nemzetállami felfogása, másfelől az Európai Unióban jelenleg zajló igazságügyi integráció. A tagállamok szívesen védenék a büntetőjogi szuverenitásukat, de nem vonhatják ki magukat az európai integráció hatása alól. Ligeti szerint a fejlődés az egységes európai jogi térség létrehozásához vezet.

Szerinte az európai büntetőjog tartalmát három cél határozza meg: 1. a tagállamok büntetőjogi harmonizációja; 2. a bűnügyi és a rendőri együttműködés hatékonyságának a növelése; 3. az európai szervek büntetőjogi hatáskörének a bővítése.

Ez az egyértelmű állásfoglalás jelentős.

Gondoljuk csak meg, nem is olyan régen, az ismert osztrák professzor asszony, Marianne Löschnig-Gspandl az osztrák büntetőbírák hagyományos ottensteini továbbképző szemináriumán tartott előadása címét egy kérdéssel adta meg: "Gibt es ein europäisches Strafrecht?". Nos, erre Ligeti válasza az: "Ja, es gibt."1

Ligeti felfogása szerint az európai büntetőjog jelenlegi és jövőbeni fejlődését az egységes európai jogi térség létrehozása határozza meg, amely a kölcsönös elismerés elvén alapulna. A kölcsönös elismerés elve már eddig is számos harmadik pilléres dokumentumban kifejezésre jut. Ligeti felrajzolja a jövő képét is. Az egységes európai jogi térség kialakítására két lehetséges utat képzel el: az egyik szerint a nemzeti törvényhozók belső büntetőjogukat úgy alakítják át, hogy az a jövőben ne csak a hazai közélet tisztaságát, igazgatási és igazságszolgáltatási rendjét, valamint pénzügyi érdekeit védje, hanem ugyanilyen védelemben részesítse a többi tagállam és az Unió ilyen érdekeit is. A másik lehetséges út: a büntetőhatalom részbeni átruházása az Unió jogalkotó szerveire; tehát az Unió alkothat büntetőtörvényeket, és létrehozhat büntető igazságszolgáltatási apparátust.

Utóbbira még nincs reális kilátás, de az Alkotmányszerződés kilátásba helyezi a nemzetek feletti büntető jogalkotás lehetőségét.

Ligeti pártolója az Európai Ügyészség felállításának, de ezt jelenleg még a tagállamok többsége elutasítja.

Ligeti könyvével kapcsolatban azt az eretnekséget tudnám az érdeklődő olvasónak ajánlani, hogy kezdje a könyv végén, olvassa el először a záró gondolatokat. Így vezérfonalat kap a szerző fejtegetéseihez, mert tudhatja, hová kíván majd kilukadni. De persze elkezdhető a könyv az elején is.

Ligeti Katalin könyve nagyon alapos és széleskörű irodalmi megalapozással készült.

A felhasznált munkákat 330-ig számoltam, jó részük monografikus feldolgozás. Ami ezekben egy uniós polgár számára érdekes, az a könyvbe "be lett dolgozva".

Hollán Miklós a recenziójában megemlíti Ligeti idézési technikáját.

Ennek a módszernek előnye, hogy a folyamatos olvasást nem tördeli össze a lábjegyzetekbe való önkéntelen és minduntalan bekukkantás. Mindannyian ismerjük azt az olvasói élményt, amikor az ember a tolakodó lábjegyzeteket olvassa, nem pedig magát a könyvet.

Nagyon jók a könyvben a paragrafusok élén elhelyezett orientáló szövegek. Korszerű kifejezéssel élve, ezt a szerkesztési módot olvasóbarátnak is nevezhetném.

Ligeti könyve mint írásmű, szép élménnyel ajándékozza meg az olvasót.

Áttekinthetően megszerkesztett, gondosan, pontosan, de ugyanakkor gördülékenyen megfogalmazott, szép magyarsággal megírt munka ez. Biztos vagyok abban, hogy tankönyvként is megállja a helyét. A legszigorúbb kritikus mindig a hallgató. Neki a dolog a bőrére megy. (Ligeti Katalin: Büntetőjog és bűnügyi együttműködés az Európai Unióban. Budapest, KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., 2004. 274 p.)

Györgyi Kálmán

az állam- és jogtudomány kandidátusa, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar


Halmos Tamás - Kautzky László - Suba Ilona:

Metabolicus syndroma

A szerzők 1995-ben jelentették meg (egy másik kiadónál) hazánkban először a Metabolikus X szindróma. Elhízás, diabetes, szív- és érbetegségek kapcsolata címmel monográfiájukat. Nem vitás, hogy az azóta eltelt tíz év számos kutatási eredménye, klinikai megfigyelése több vonatkozásban árnyaltabbá tette a metabolikus szindrómáról alkotott elképzelésünket. Úgy látszik azonban, hogy a Reaven-féle eredeti koncepció nem rendült meg, hanem további adatokkal bővült. A legfontosabb azonban az, hogy az elméletben olykor fellelhető bizonytalanság ellenére a gyakorlat számára a teendők nem vitatottak: a rohamosan terjedő elhízással összefüggésben a metabolikus szindrómában szenvedő betegek száma nő, a társuló macroangiopathiás szövődmények súlyos terhet jelentenek nemcsak az érintett egyének, hanem az egész társadalom számára. A harc eredményességét azonban csak megfelelő kezeléssel, s leginkább hatékony megelőzéssel biztosíthatjuk. Ehhez szolgál jó útmutatóul a könyv jelenlegi, harmadik, kibővített, jelentősen átdolgozott kiadása.

A 349 oldalas könyv 278 oldalon keresztül 13 fejezetre tagozódik, ehhez csatlakozik a könyv végén az igen gazdag, 850 citátumot felölelő irodalomjegyzék, az első szerzők betűrendi sorrendjében. A bevezető fejezet a metabolikus szindróma eredeti koncepcióját ismerteti, rámutatva, hogy néhány más elmélet is létezik, ami a Reaven-féle koncepciótól eltérően igyekszik magyarázni a szív- és érrendszeri betegségek klasszikus kockázati tényezőinek együttes előfordulását. A metabolikus szindróma kritériumai között az ATP-III adatai lelhetők fel. Tehát jó lett volna megemlíteni, hogy a diagnosztika terén két koncepció (patofiziológiai és epidemiológiai megközelítés) vetélkedik jelenleg egymással, s ennek következményeként más kritériumrendszerek is ismeretesek. Nem vitás azonban, hogy jelenleg az ATP-III a legnépszerűbb, de az is valószínű, hogy ez a kritériumrendszer nem tekinthető még véglegesnek. Ez a rész az elmélet utáni érdeklődők figyelmére számíthat elsősorban. Az inzulinrezisztencia, hyperinsulinaemia és a kardiovaszkuláris szövődmények összefüggését analizálja a következő fejezet. Nem vitás, hogy az összefüggés bonyolult, ezt jól szemléltetik a fejezet ábrái. Külön fejezetként tárgyalják a hipertónia szerepét a metabolikus szindrómában. A külön történő említést a hipertónia klinikai jelentősége megalapozza, viszont elméleti okok alapján talán az előző fejezethez lett volna sorolható. A következő fejezetben az atherotrombosis folyamatát részletezik a szerzők, külön kitérve az endothel központi szerepére, s bő teret szentelve a napjainkban reneszánszát élő gyulladásos elméletnek. Kicsit érthetetlen ezért, hogy miért foglalkozik a 7. fejezet külön (két oldalon keresztül) a gyulladás és a metabolikus szindróma összefüggéseivel. A 8. fejezet a metabolikus szindróma és a kardiovaszkuláris rizikótényezők kapcsolatát taglalja, kiegészítve, s inkább klinikai vonatkozásokra helyezve azt (IFG, IGT, microalbuminuria, ACE-gén polimorfizmus, homocystein, Lpa, centrális elhízás, hiperuricaemia). A genetika rejtelmeit és az epidemiológiai adatokat a szerzők röviden érintik, két fejezetben. Értelemszerűen hosszú fejezet foglalkozik a kezelési és gondozási feladatokkal, itt a szerzők kitérnek a nem-farmakológiai intervenció és gyógyszeres kezelés részleteire, külön említve az egyes összetevők (hipertónia, lipid-eltérések stb.) terápiában szóba jövő gyógyszereit. E fejezetben számos nagy klinikai tanulmányt citálnak a szerzők. Talán célszerűbb volna e részben hangsúlyosabban említeni a napjainkra jellemző célérték-orientált kezelési elvet, azzal a kiegészítéssel, hogy a metabolikus szindrómában szenvedők kardiovaszkuláris veszélyeztetettsége erősen fokozott, s így a terápiás erőfeszítéseknek erélyeseknek és kitartónak kell lenniük. A 12. fejezet a prevenció lehetőségeit foglalja össze, helyesen mutatva rá, hogy napjainkban a nem-farmakológiai megelőzés a követendő, s bár vannak biztató adatok különböző gyógyszerekkel, ezek egyike sincs jelenleg hazánkban regisztrálva prevenciót célzó indikációval. Az utolsó, rövid fejezetben a szerzők azt hangsúlyozzák, hogy az elmúlt években a metabolikus szindróma léte ténnyé vált, s noha az elméleti összefüggések távolról sem tekinthetők tisztázottaknak, a metabolikus szindroma létének bizonyítottsága (annak ellenére, hogy a hazánkban használatos BNO nem ismer még jelenleg ilyen klinikai entitást) a jelenleginél jobban szervezett, hivatalos egészségügyi teendőket tenne szükségessé a kezelés és a megelőzés terén. Az irodalomjegyzék meglehetősen bőséges, sajnos azonban alig tartalmaz 2004-ből származó citátumot, ettől eltekintve a legjelentősebb külföldi munkák fellelhetők benne, s külön öröm, hogy a szép számú hazai munka hivatkozásáról sem feledkeztek meg a szerzők. A könyv külleme, tipográfiája példás, a nyelvezet hangsúlyosan a latinos írásmódot követi.

Összességében véve csak egyértelműen üdvözölni lehet, hogy a hazai szakirodalomban egy olyan monográfia látott napvilágot a metabolikus szindrómáról, ami kellő elméleti és gyakorlati útmutatással segíti a belgyógyászokat, diabetológusokat és a háziorvos kollégákat. (Halmos Tamás - Kautzky László - Suba Ilona: Metabolicus syndroma. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2005)

Jermendy György

diabetológus professzor


Tudás az időben

A magyarországi tudománytörténeti és tudományfilozófiai kutatások egyik fájó pontja a tudományterület eredményeinek bemutatását, a nyitott kérdések és problémák megvitatását lehetővé tevő, a szakmai közösség szerveződését támogató magyar nyelvű folyóirat hiánya. A témakör kutatói arra kényszerülnek, hogy természet- és társadalomtudományi, filozófiai, illetve tudománynépszerűsítő orgánumokban vendégeskedve tegyenek eleget az ilyeténképpen visszafogottan fejlődő szakmai közélet kívánalmainak.

Ebben a helyzetben különösen nagy jelentőségű Fehér Márta és a körülötte szerveződő fiatal kutatók kezdeményezése, akik tematikus tanulmánygyűjtemények közlésével tudománytörténeti és tudományfilozófiai évkönyvek rendszeres megjelentetésére vállalkozván - a fent említett hiányt némiképp enyhítve - tudományszervezési és kulturális missziót is ellátnak.

A könyvsorozat első kötete Tudás az időben címmel arra törekszik, hogy a változófélben lévő tudományos tudást mutassa be. A kötet tanulmányai különféle területeken és diszciplínákban jobbára olyan tudománytörténeti fordulópontokat analizálnak, amelyekben jól megmutatkozik a változások összetettsége, a hagyományok és az újítások konkrét összjátéka, az ezekkel kapcsolatos attitűdök és viták, sőt esetenként a változásokat befolyásoló, tudományon kívüli tényezőkre is fény derül. A cikkekből kiviláglik, hogy a kötet hat magyar és három külhoni szerzőjének tudományfelfogása némileg eltérő ugyan, de valószínűleg meg tudnának egyezni egy mindannyiuk által elfogadható externalista minimumban, hiszen tudományszemléletükben a tudományos gondolkodás, elméletalkotás és kísérletezés változásait generáló tényezőkként megjelennek világnézeti, filozófiai, technikai, sőt politikai és jogi összefüggések is. A tanulmányok egyértelműen történeti elemzéseket nyújtanak, szerzőik tudományfilozófiai előfeltevései kizárólag a történeti szituációk értelmezésének céljait szolgálják.

A kilenc tanulmányból négy a matematika történetével foglalkozik. Kutrovátz Gábor bemutatja a görög matematika kialakulásával és jellegével kapcsolatos megközelítéseket, s arra következtet, hogy Szabó Árpád nézetei alapján állíthatjuk: "a tiszta matematika ideálja a filozófiai tapasztalatkritikában és az ezáltal életre hívott logikai tudatosságban gyökerezik". A matematika deduktív tudománnyá válásának Szabó-féle elméletében a "tapasztalatkritika" hordozója az eleai filozófia, ebből eredeztethető a matematikában is érvényre juttatott reductio ad absurdum típusú érvelés, valamint a bizonyítás iránti igény. A kötet legjelentősebb tanulmányában Fehér Márta tudásszociológiai indíttatású gondolatmenete a matematikai gondolkodás létrejöttének szokásos magyarázatait meghaladva - Szabó elmélete nyomán - arra tesz nagyszerű kísérletet, hogy azonosítsa az eleai filozófiában (valamint platóni dialógusokban és szofista érvelésekben) és a görög matematikában egyaránt megjelenő sajátos gondolkodás- és érvelésmód társadalmi és politikai összefüggéseit. Megállapítja, hogy a görög kultúrához kötődő deduktív gondolkodásmód forrása az athéni társadalom szerkezetében rejlik. A közügyek intézésében, a köztestületekben, bírósági tárgyalásokon folytatott viták jellegzetes érvelésmódja az indirekt bizonyítás, olyannyira, hogy ennek a nyomai fellelhetők Euklidész és Proklosz fogalomhasználatában is. A matematika karteziánus fordulatának jellegzetességeit Ivo Schneider elemzéséből ismerhetjük meg. Tanács János a "párhuzamosok problémájának" XVIII. századi történetét áttekintve meggyőző érvekkel támasztja alá Tóth Imre sejtését, mely szerint a téma iránti érdeklődés szorosan kapcsolódik a protestáns teológiai gondolkodás "semmiből való teremtés" elképzeléséhez.

A fizika történetét elemző tanulmányokban Friedrich Steinle amellett érvel, hogy az elektromágnesesség korai történetében emlegetett "romantikus" kísérletezés helyett inkább exploratív (felderítő) kísérletekről beszélhetünk, Giora Hon pedig Ernest Rutherfordnak, valamint James Francknak és Gustav Hertznek az atomszerkezet megértését szolgáló kísérleti technikáit veti össze. Zemplén Gábor Isaac Newton optikai kutatásainak történetébe illesztve ábrázolja Newton színelméletének hányattatásait: forrásait, sikereit és kudarcait, elutasításának, majd elfogadásának körülményeit. Szegedi Péter a klasszikus és modern fizika közötti átmenet két meghatározó személyisége, Max Planck (a konzervatív forradalmár) és Niels Bohr (a radikális konzervatív) szemléletmódjainak jellemzésével írja le e forradalmi átmenet működésének finomszerkezetét.

Láng Benedek érdekes - és a magyar olvasó számára bizonyosan hozzáférhetetlen - források felhasználásával elemzi a középkori tudományosságnak a tanult mágiához fűződő ellentmondásos viszonyát, rávilágítva a tudomány határainak időbeli változásaira.

A kötet magyar szerzői Vekerdi Lászlónak ajánlják munkájukat 80. születésnapja alkalmából. Remélhetőleg a sorozat első kötete kritikus olvasókra talál, számos további kötet követi - s ilyenformán az általa Magyarországon is meghonosított diszciplína művelhető marad. (Fehér Márta - Láng Benedek - Zemplén Gábor (szerk.): Tudás az időben. Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Évkönyv. 2004. I. évfolyam 1. kötet. Kiadja a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék és az MTA-BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet Kutatócsoport.)

Ropolyi László

tudományfilozófus


<-- Vissza a 2005/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]