2004. december 14-én örökre távozott sorainkból Kiss István, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen a mikrobiológia professzora, a Magyar Tudományos Akadémia kültagja, a több évszázados múltra visszatekintő erdélyi magyar tudományosság kimagasló egyénisége, a környezettudomány egyik legmodernebb irányzatának, a környezet-biokémiának világviszonylatban elismert, széleskörű nemzetközi idézettségű, úttörő kutatója. 1926. augusztus 15-én Szatmárnémetiben született, ahol később a református gimnáziumban, 1946-ban, 131 érettségiző közül az első helyen végzett. 1950-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Vegyészeti Karának biokémiai fakultásán "érdemdiplomát" szerzett. 1952-től az egyetem Mikrobiológiai Tanszékén mint tanársegéd, illetve adjunktus, 1968-tól a Babes-Bolyai Egyetem előadó tanáraként, 1976 és 1984 között ugyanott kari dékáni minőségében, végül 1990-től a Biológia-Földrajz-Geológia Fakultáson a mikrobiológia professzoraként dolgozott.
Szakkönyveiben és jegyzeteiben folyamatosan modernizált tananyaggal az egyetemi hallgatók nemzedékeit közel ötven éven át magas szinten oktatta. Mint kutató, előbb a talajenzimológiai, majd a tárgykörében akár a bioszféra totalitásának szintjére is kiterjeszthető környezetenzimológia elméleti és módszertani alapvetésével a biokémia modern szemléletét és laboratóriumi minősítési gyakorlatát az általános környezettudomány szakterületére alkalmazta. Mindezzel mára már egy nemzetközi szinten is elfogadott, új tudományág alapjait rakta le.
Munkásságában vezérelvként szerepelt az a felismerés, hogy a mezőgazdasági talajok termékenységét, a talajokban zajló ásványosítási folyamatokat, az ipari komposztálási eljárások hatékonyságát, a természetes folyó- és állóvizek öntisztulását, illetve higiénés állapotát stb. döntően befolyásoló közösségi mikrobiológiai anyagcsere anyag- és energiaforgalmi útvonalainak felderítését és aktivitásaink mérését a szerteágazó, idő- és munkaigényes bakteriológiai-mikológiai-protisztológiai analízisek helyett gyors, megbízható és szükség szerint differenciáltan kivitelezett, összesített mennyiségi és minőségi környezet-enzimológiai mérésekkel eredményesebben közelíthetjük meg. Más megfogalmazásban: "A természetben a különböző holt szervesanyagok lebontását, értékesítésüket, energetikailag avagy tápelemforrás minőségében, biológiai transzformációjukat - miként a bioszintéziseket általában - és az idegen élő vagy holt szervezetek sejtjeinek illetve azok biológiai szintézistermékeinek fizikai kémiai degradációját is alapvetően közvetlen enzimatikus aktivitásokra vezethetjük vissza." Ezért gyakran adott miliők mikrobiológiai dinamikájának jellegét gyorsabb felderíteni közvetlen aktuális enzimaktivitás-mérésekkel, semmint nehézkes mikrobiológiai analízisekkel. Álljon itt egyetlen példa: "Amennyiben egy valamely természeti (talaj-, iszap- stb.) mintában, a korrekt módon kivitelezett teljes (tehát valamennyi, a kolloidális komplexusban adszorbeálódott, de aktív szabad enzim, plusz valamely sejtautolízist kiváltó kémiai ágenssel [például toluol] a minta intakt élő vagy holt sejtjeiből felszabadított endogén enzimek) celluláz, (cellulózbontó) enzimaktivitást mérünk, úgy az utóbbi nagyságrendje alapján kielégítő betekintést nyerhetünk a növényi maradványok cellulózkészlete lebontásának a minta által képviselt miliőben zajló dinamikájába, mégpedig anélkül, hogy a helyileg tenyésző cellulózbontó mikrobák fajai tiszta tenyészeteinek izolálásával és vizsgálatával rendkívül hosszú időt kellene eltöltenünk."
Évtizedeken át dolgozott a legeltérőbb természeti környezetekből (talajtípusok, tőzeglápok, tavi üledékek, gyógyiszapok, állatok ürülékhalmazai stb.) vett minták specifikus enzimaktivitásainak korrekt meghatározásához szükséges és a minták sajátos, mindenkori fizikokémiai paramétereihez igazodóan változó laboratóriumi módszerek kidolgozásával. Ezzel egyrészt mélységében gazdagította ismereteinket számos szelektált természeti miliő korábban rejtve maradt biokémiai dinamikájáról, másrészt az ökológiai kutatások terén katalizátorként járult hozzá a környezetenzimológia világviszonylatában végbement gyors térfoglalásához. Fő- vagy társszerzőként, magyar, román, német, orosz és angol nyelven több mint 2500 értekezést tett közzé. Összesen nyolc szakkönyvet írt. Közöttük többet olyan elismert nyugati kiadók közvetlen felkérésére, mint az Elsevier vagy Kluwer Academic Publishers. Tanulmányaira hivatkozást eddig mintegy 94 szakkönyvben és közel kétszáz különböző európai és tengerentúli ország folyóirataiban találhatunk.
Kiss István fáradhatatlan, rendkívüli munkabírású, felületességet nem tűrő, a pontos munkát megkövetelő igényességét hallgatóival, munkatársaival és elsősorban is önmagával szemben a mérce legmagasabb fokára állító tudós volt. Mint gyógyíthatatlan beteg is élete végső percéig dolgozott. Utolsó doktorandusa téziseinek nyilvános megvédésére halála előtt egy héttel került sor.
E sorok írója, úgy is, mint szakterületi kollégája és szatmári földije, Kiss István első levelét még 1955-ben, Sopronban vehette kézhez. Az utolsó, A mikroorganizmusokkal beoltott talajok enzimológiája című kiváló könyvét (Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2004) kísérő, reszkető kézzel és apró kis betűkkel aláírt levelét, mintegy ötven évvel később, halála után néhány nappal kézbesítette a posta.
Kiss Istvánt, a nemzetközi rangú magyar talajtani tudomány egyik, vagy talán legkiválóbb képviselőjét hűen megőrizzük emlékezetünkben.