Míg Magyarországon és a többi, szovjet uralom alatt álló országban Arthur Koestler neve valósággal ismeretlen volt a 80-as évek végéig,1 addig Magyarországon kívül - ez alatt az ún. nyugati világot értem - ez egészen másképpen volt. Az általam szerkesztett Koestler emlékkönyv-ben2 ízelítőt próbáltam adni arról, hogy könyveit hányszor és milyen sok nyelven adták ki, s a róla szóló számos könyvről és még több cikkről és tanulmányról is képet igyekeztem nyújtani. A Koestler emlékkönyv megjelenése óta e könyveknek, cikkeknek és tanulmányoknak a száma minden bizonnyal sokasodott. Kiváló példa David Cesarani sok vitát kavart könyve angolul és Christian Buckard könyve németül, valamint Michel Laval könyve franciául (Cesarani, 1998; Buckard, 2004 ; Laval, 2005). Említést érdemel, hogy a párizsi Robert Laffont 1994-ben ismét kiadta Koestler önéletrajzi műveit Oeuvres autobiographiques címmel, és az ugyancsak párizsi Calmann-Levy gondozásában három Koestler-könyv új kiadása jelent meg az idei évforduló alkalmából.3 Michael Scammel régóta várt Koestler-monográfiája e sorok írásáig nem jelent meg, noha egy részlet olvasható belőle a Bostoni Egyetem Agni című kiadványában.4
Dolgozatomban arról szeretnék áttekintést nyújtani, hogy miként ismerik Koestlert könyvei és nyilvános fellépései alapján világszerte.
Amikor Koestler a Sötétség délben és a The God that Failed (A bukott isten) kötetekben a kommunizmusból való kiábrándulásának történetét megírta, a Webb testvérek és hasonló hiszékeny nyugati entellektüelek éppen a Szovjetunióban látott "munkás-paraszt paradicsomról" áradoztak. Jellemző az angol drámaíró, George Bernard Shaw esete. Amikor Shaw a 30-as években a Szovjetunióba látogatott, a határállomáson a vonaton szolgálatba lépő stewardess megszólította, és lelkesen közölte, hogy felismerte őt képeiről, nagyra tartja drámaírói tehetségét, olvasta műveit stb. Shaw persze nem tudta, hogy a "stewardess" a szovjet titkosszolgálat ügynöke, és a végsőkig meg volt hatva, hogy a dicsőséges Szovjetunióban még egy stewardess is ismeri és tiszteli őt, ez az ország tehát csakis maga lehet az elképzelt Utópia. Természetesen ezek szerint zengte dicshimnuszait a látottakról - már amit idegenvezetői megmutattak neki. Koestler érdeme, és ezt számon tartják a mai napig, hogy megpróbált a dolgok mélyére látni akkor, amikor nálánál híresebb emberek mindent vakon elhittek a sztálini Szovjetunióról. Nem is csoda, hogy Shaw művei megjelenhettek Magyarországon 1945 után, Koestler könyvei pedig nem...
Jellemző a Sötétség délben sikerére, hogy döntő szerepe volt Franciaországban egy háború utáni választáson, és az is, hogy egy időben lehetséges volt valakit úgy jellemezni: Rubasov-figura. Ilyenkor nem kellett a hallgatónak vagy az olvasónak a szájába rágni, hogy egy bizonyos Koestler nevű író Sötétség délben című könyvének főszereplőjéről van szó, akit az olvasó egyszerre sajnál és megvet, mert ezt akkortájban egyszerűen tudni illett, és tudták is az emberek. Koestlernek a The God that Failed5 kötetben megjelent visszaemlékezése nagyszerű példa arra, hogy egy önálló ésszel gondolkodó ember nem nyelhet le szőröstül-bőröstül akármiféle ideológiát. Érdemes megjegyezni Koestler erkölcsi sikeréről a The God that Failed kötetben megjelentekre, hogy amint a kötet címe elhangzik, az emberek reakciója - legalábbis angol nyelvterületen -: aha, Koestler!6 Pedig a kötet szerkesztője Richard Crossman angol parlamenti képviselő volt, és a kötetben más, neves írók is szerepeltek, mint például az angol költő, Stephen Spender és az olasz író, Ignazio Silone. Mindezek ellenére az emberek a The God that Failed-et Koestler nevével asszociálják. Az is említésre méltó, hogy a bukott isten, azaz angolul The God that Failed avagy néha failed God kifejezést gyakran lehet hallani vagy olvasni angol nyelvterületen, más kontextusokban is, annak ellenére, hogy a kifejezés eredete kezd kissé feledésbe merülni. Hadd említsem meg, hogy az ausztrál író, Frank Hardy But the Dead Are Many című regényén néhány kritikus szerint a Sötétség délben hatása érezhető. Azt is hozzátehetem, hogy a Sötétség délben középiskolai és egyetemi ajánlott olvasmány volt számos országban. Érdekes lenne utánanézni, hogy ma is így áll-e a dolog...
Sajnálattal látom, hogy a Sötétség délben és a Bukott isten ismerete hanyatlóban van a nyugati világban. Én ezt azzal tudom magyarázni, hogy a berlini fal és a "puha diktatúra" tizenöt évvel ezelőtt megdőltek, az ennél kegyetlenebb sztálinizmus pedig még ennél is korábban. A nyugaton most felnövő és már felnőtt emberek részben a történelemtanítás hiányosságai folytán,7 vajmi keveset tudnak a sztálini időkről; amúgy is valahol, országuktól messze történtek. Ehhez járul, hogy az általános olvasottság és műveltség színvonala is megcsappant. A Koestler emlékkönyv előszavában arra céloztam, hogy illik tudni, ki volt Hans Castorp avagy Raszkolnyikov. Sajnálattal konstatálom, hogy már ez sem így van. Koestler és regényalakja, Rubasov csökkenő ismertsége is részben ennek a hanyatlásnak tudható be. A jelenség tehát egyszerre sajnálatos és örvendetes. Örvendetes, hogy eltűnt a világtörténelem porondjáról a kommunizmus és a sztálinizmus, viszont sajnálni tudom, hogy Koestler neve is ezzel párhuzamosan halványodik.
A Thieves in the Night című regényt8 az Egyesült Nemzetek 1947-es Palesztina Bizottságának számos tagja olvasta, és a könyv erős hatással volt véleményük kialakításában. A bizottság svéd elnöke gyakran említette később az izraeli kormány tagjainak, hogy Koestler könyvének olvasása nagyobb hatással volt rá, mint a különböző hivatalos memorandumok. Történt ez annak ellenére, hogy Koestler könyve nem is politikai, demográfiai vagy szociológiai tanulmány, hanem csupán regény, azaz fikció.
A pszichológia terén a kreativitás vitatott tárgy. Hogy is ne lenne az, mikor az ún. IQ, mely sokkal strukturáltabb és kvantifikálhatóbb fogalom a kreativitásnál, a mai napig vita tárgya. Koestler tanulmánya, The Act of Creation,9 sokat tett annak érdekében, hogy az emberi kreativitással többet foglalkozzanak a pszichológusok, és hogy a közember többet tudjon meg erről az izgalmas témáról.
A parapszichológiával korábban is foglalkoztak, néhányan félig-meddig tudományos módszerekkel próbálták vizsgálni. Koestler művei ebben a témakörben10 serkentőek és érdekfeszítőek voltak. Koestler ezirányú érdeklődését azzal koronázta meg, hogy végrendeletében egy, a parapszichológiát tudományos módszerekkel tanulmányozó tanszék felállítására hagyott anyagi alapot. Az intézet az Edinburgh-i egyetemen működik. Hogy a különböző parapszichológiai eseményeknek (például pszichokinézis, telepátia, azaz gondolatátvitel stb.) van-e a mai tudomány eszközeivel megismerhető alapjuk, avagy csupán események "véletlen" egybeeséséről van szó, az tudomásom szerint még nem dőlt el. Mindenesetre Koestler neve mindmáig ezen a téren is ismeretes.
Számos ügy érdekében vállalt közszereplést. Talán legjelentősebb volt a Congress for Cultural Freedom (Szervezet a Kulturális Szabadságért) beindítása. E szervezetnek fontos szerepe volt abban az időben (a 40-es évek végén és az 50-es évek elején), amikor számos hiszékeny nyugati értelmiségit megbabonázott a sztálini Szovjetunió.11 Angliában nagy port vert fel a halálbüntetés eltörléséért vívott harca. Számos újságcikk, lapoknak írt olvasói levél, előadás mellett egy volt londoni főfelügyelővel, a C. H. Rolph néven publikáló ismert újságíróval közösen adtak ki egy szenvedélyes hangú könyvet.12
Voltak kampányai, melyeken az Anglián kívül élők talán mosolyognának. Ilyen volt az Angliába bevitt állatok szigorú vesztegzárának megszüntetése. Az állatszerető angoloknak, akik imádott kutyájukat magukkal vitték külföldre, hazaérkezésükkor több hónapra vesztegzár alá kellett helyezniök kedvencüket. Koestler maga is kutyabarát és
-tulajdonos volt, így fellépése érthető. Az állatbarát angolok támogatták, de voltak, akik attól tartottak, hogy a rendelkezés lazítása állatbetegségek elterjedését okozza majd. A kérdésről heves vita tört ki, amelynek középpontjában Koestler állt.
Koestler néhány könyvének szerzői jogdíját jótékony célokra adományozta. Fegyencek részére művészeti díjat hozott létre, melyet Koestler Award-nak (Koestler-díj) neveznek, a mai napig évente odaítélik, és a nyertes művet kiállításon mutatják be. Koestler saját bőrén ismerte meg a börtönéletet, mikor Spanyolországban Franco börtönében a halálraítéltek cellájában várta kivégzését, s amikor Franciaországban, mint "gyanús külföldi", internálótáborba került a II. világháború kitörésekor. Ausztráliában, ahol élek, összehozott a sors egy Angliából idetelepedett nyugdíjassal. Mikor valahogy megtudta, hogy Koestler iránt érdeklődöm, felkiáltott: a Koestler-díj! - és amikor később is találkoztunk, mindig valahogy szóba hozta Koestlert. Másoktól tudtam meg, hogy az illető fegyőr volt Angliában, innen hát a Koestler-díj ismerete. Érdekes anekdota: egy alkalommal a kitüntetett műről kiderült, hogy alkotója a börtön könyvtárában egy könyvből másolta ki. Kaján újságcikkek jelentek meg, de ezáltal Koestler neve még ismertebbé vált. Természetesen nem az ő hibája a díj odaítélésénél elkövetett baki - a dologért legfeljebb a zsűritagokat lehet hibáztatni, és ezt az emberek is jól tudták. Az angliai Spectator-ben Koestler unokahúga közölt egy írást a Koestler-díjról egy évvel ezelőtt.13
Koestler számos "agytrösztnek" volt megbecsült tagja, különböző egyetemek hívták meg előadásokat tartani, a kanadai Queens University díszdoktorrá avatta. Koppenhága egyetemétől megkapta a Sonning-díjat - ezt előtte csak Winston Churchillnek, Bertrand Russellnek és Lawrence Oliviernek adományozták. Háromszor szerepelt a Nobel-díjra javasoltak listáján. A The Sleepwalkers kötelező olvasmány számos egyetem tudománytörténeti és tudományfilozófiai tanszékén.
Annak ellenére, hogy az angol nem volt anyanyelve, olyan szavakat alkotott, melyek széles körben elfogadottá váltak és bekerültek az Angol nyelv értelmező szótárába. Példa erre a holon szó és a bisociation, azaz "magyarul" biszociáció. Ezeken a természettudományok körébe tartozó szóalkotásokon kívül voltak más, az angol nyelvet gazdagító leleményei is. A közelmúltban a Spectator-ben14 megjelent egy visszaemlékezés, hogy Koestler egyszer a lumpen-bourgeoisie kifejezést használta egy cikkében. Egy német és egy francia szóból állította össze a szellemes új kifejezést, angol olvasóinak. Hadd idézzem a mondatot angol eredetiben: The intelligencia becoming lumpen-bourgeoisie in its decay.
Daphne Hardy (az író Thomas Hardy unokahúga) Koestler csak G-nek nevezett társa volt a Scum of the Earth15 című önéletrajzi könyvében. Gyerekkorában szülei a kontinensre küldték iskolába, így tudott franciául és németül is. Ő fordította angolra a Sötétség délben-t, sőt ő adta a könyvnek a címet is. (Ez volt az utolsó könyv, melyet Koestler németül írt - ezután már csak angolul írta műveit.) A II. világháború után Daphne Hardy jónevű szobrász lett, halálakor terjedelmes nekrológ jelent meg,16 amelyet átvett a Melbourne-ben megjelenő The Age is. Ami Koestlert illeti: Daphne Hardy nekrológjában terjedelmes leírást olvashattunk a vele való kapcsolatáról, visszaemlékezve arra is, hogy Franciaország összeomlásakor mindkettejüket jóformán az utolsó pillanatban evakuálták. Daphne egy kis hajón Angliába, Koestler pedig Portugáliába menekült, s egy darabig mindketten halottnak hitték a másikat.
Említettem, hogy legfőképpen Koestlernek az ún. "nyugati világban" való ismertségéről kívánok beszámolni. Engedelmet kérek a Magyar Tudomány Olvasóitól, hogy a következő epizód eredetéről nem szolgálhatok pontos referenciával - talán az azóta megszűnt Encounter-ben olvastam: egy nyugati volt kommunista elmondta, hogy a Kreml könyvtárában látta a Sötétség délben egy példányát, amely szamárfülesre volt olvasva!
Új és végleges hazájában, Angliában, számos alkalommal készítettek Koestlerrel rádiós és televíziós interjúkat. Emlékszem egy derűs mozzanatra: egy évekkel ezelőtt népszerű angol popegyüttes a Ghost in the Machine nevet választotta (vagy talán egyik számuk címe volt?). Arra gondoltam: vajon ismerték a latin Deus Ex Machina kifejezést, vagy inkább Koestler könyvének címe (melyet persze nyilván sosem vettek kezükbe, talán csak hallottak róla) adott nekik ötletet...
Nagy megtiszteltetésnek számított minden írónak, ha könyvében a nagyrabecsült Arthur Koestler előszavával dicsekedhetett.
Három Koestler-idézet bekerült egy tekintélyes gyűjteménybe. (Knowles, 1999, 443.) Az idézetek a következőek:
"One may not regard the world as a sort of metaphysical brothel for emotions." (Az ember nem tekintheti a világot az érzelmek valamiféle metafizikai bordélyházaként.) (Sötétség délben)
"God seems to have left the receiver off the hook and time is running out." (Isten minden látszat szerint mellétette a telefont, az időből pedig lassan kifutunk.) (Szellem a gépben)
"A writer's ambition should be to trade a hundred contemporary readers for ten readers in ten years' time and for one reader in a hundred years." (Az író ambíciója az legyen, hogy inkább tíz olvasója legyen tíz év múlva és egy olvasója száz év múlva, száz kortárs olvasó helyett.) (New York Times Book Review)
A The New Penguin Dictionary of Quotations a Sötétség délben-ből való idézeten kívül feltünteti az író ambíciójáról szóló idézetet, valamint egy másikat a The Ghost in the Machine-ből: "Two half-truths do not make a truth and two half-cultures do not make a culture." (Két féligazságból nem lesz igazság és két fél-kultúra nem eredményez egy teljes kultúrát.)
A Familiar Quotations ugyancsak feltünteti a Sötétség délben-ből való fenti idézetet, és egy másik idézetet ugyaninnen, ami így hangzik: "The definition of the individual was: a multitude of one million divided by one million." (Az egyén definíciója a következő volt: az egymilliós tömeg elosztandó egy millióval.) E kötet szerkesztőinek a jelek szerint megtetszett a The Yogi and the Commissar frappáns címe, s ez is említésre méltó idézetként szerepel.
Koestler 70. születésnapjára megjelent egy angol nyelvű emlékkönyv (Harris 1975),17 a párizsi L'Herne (sz. n., 1975) pedig különszámot adott ki ebből az alkalomból. Koestler tisztelői és barátai közé a 20. század olyan szellemóriásai tartoztak, mint George Orwell, Raymond Aron és George Steiner.
Végül: 1983-ban, Koestler halálakor az Encounter két különszámot jelentetett meg. Más lapokban is tekintélyes személyek méltatták Koestlert, mint például Malcolm Muggeridge. Ezenkívül emlékülést tartottak a Royal Society18 termében, míg szülőföldjén azon széplelkűsködtek, hogy nem is volt magyar. Némelyeknek csak ennyi mondanivalójuk volt róla. Jó tudni, hogy születésének századik évfordulóján a Magyar Tudományos Akadémia lapjának tematikus száma Koestlerre emlékezik.
A szerző a Koestler Emlékkönyv szerkesztője, és a Polányi Mihály és Koestler Arthur közti kapcsolatokról szóló tanulmány szerzője (lásd Polanyiana 4. évf. 4. szám)
1 Előfordult néhány kisiklás is a tilalom alól. 1962 vé-gén vagy 1963 elején Komlós Aladár az Élet és Iroda-lom-ban megemlítette Németh Andorról, hogy baráti körébe József Attila, Karinthy Frigyes ÉS (!) Koestler Arthur tartozott, és az akkori szerkesztő nem húzta ki Koestler nevét. Egy másik eset: Fehér Ferenc Az antinómiák költője. Dosztojevszij és az individium válsága című könyvében történt említés (Magvető, 1972). Vajda Mihály véleménye szerint ebben az esetben a Nagy Testvér helyi képviselője nem ismerte Koestler nevét. A harmadik, Koestlerről való említés Vas István Miért vijjog a saskeselyű? című önéletrajzi könyvében található, a szerző és Koestler találkozásáról. (Szépirodalmi Kiadó, 1981. I. kötet 334-335.)
2 Koestler emlékkönyv. Szivárvány Könyvek. Chicago, 1985 és bővített verziója Bethlen Gábor Könyvkiadó, Sopron, 1992.
3 Sötétség délben, Gladiátorok, Érkezés és indulás.
4 54. szám. 5 Magyarul a Folytatásos önéletrajz kötetben jelent meg (szerk.: Bojtár Endre), Gábor György fordításában (Osiris-Századvég, 2000). A magyar kötet tartalma - a Koestler-darabon kívül - nem azonos a Richard Crossman által szerkesztett kötet tartalmával.
6 A kötet címe más nyelveken nem szó szerinti fordítás, például németül Ein Gott, der keiner war, franciául Le Dieu des ténčbres, olaszul Testimonianze sul communismo (Il dio che e fallito).
7 Jellemző a nyugati tájékozatlanságra: a megkérdezett fiatalok igen nagy hányada nem tudta, hogy a II. világháborúban Németország vajon szövetséges avagy ellenséges ország volt-e.
8 Magyarul Mint éjjeli tolvaj címmel jelent meg (Fabula, 1992, fordította Borbás Mária).
9 Kiadta a The McMillan Co., New York és Hutchinson (London) 1964-ben. Magyarul A teremtés címmel jelent meg (Makovecz Benjamin fordításában, Európa Könyvkiadó, 1998).
10 The Roots of Coincidence (1972), The Challenge of Chance (1973), valamint a The Case of the Midwife Toad (1971) jelentős része.
11 A Congress for Cultural Freedom, beleértve Koestler és Polányi Mihály szerepét ennek megindításában, lásd bővebben Peter Coleman könyvét (Coleman, 1989).
12 Hanged by the Neck: An Exposure of Capital Punishment in England. Kiadta 1961-ben Penguin Books. Magyarul megjelent Egy mítosz anatómiája címmel (fordította Makovecz Benjamin). Osiris, 1999
13 2004. szeptember 18. Art Behind Bars címmel.
14 2004. szept. 25., Mind Your Language rovat.
15 Kiadta Jonathan Cape (London) és The Mcmillan Co. (New York) 1941-ben. Megjelent magyarul A Föld söpredéke címmel (ford.: Makovecz Benjamin, Budapest, Osiris, 1998
16 Daily Telegraph (London), 2003. nov. 26.
17 Ebből a kötetből két esszé megtalálható magyarul a Koestler emlékkönyvben (lásd fenn).
18 Néhol "Királyi Társaság"-nak látom a magyar fordítását. Szerintem helyesebb lenne "Angol (vagy Brit) Királyi Tudományos Akadémiának" nevezni.
Irodalom
Buckard, Christian (2004): Arthur Koestler. C. H. Beck, München
Cesarani, David (1998): Arthur Koestler The Homeless Mind. William Heinemann, London
Coleman, Peter The Liberal Conspiracy: The Congress for Cultural Freedom and Struggle for the Mind of Postwar Europe. (New York: Free Press, a division of Macmillan, 1989)
Harris, Harold (1975): Astride the Two Cultures: Arthur Koestler at 70. Hutchinson, London
Knowles, Elizabeth (szerk.) (1999): The Oxford Dictionary of Quotations. Oxford University Press
Laval, Michel (2005): L'Homme sans Concessions. Arthur Koestler et son sičcle. Calmann-Levy, Paris
Sz. n. (1975): Arthur Koestler. Cahier dirigé par Pierre Debray-Ritzen. Cahier L'Herne no. 27, Paris. Editions de l'Herne, 1975