Arthur Koestler (1905-1983) élete végén saját műveiből összeállított egy "omnibusz-kötetet", amelyben végigkalauzolja az olvasót munkásságának labirintusában. A kötet válogatást tartalmaz pályája mintegy ötven évének írásaiból, hogy átfogó képet nyújtson szerteágazó életművéről. Erre elsősorban azért volt szükség - írja -, mert miután az ötvenes évek közepén "kaptafát cserélt" és a politikai témákról áttért a tudomány és a filozófia területére, időnként úgy érezte magát, mintha nemet váltott volna.
"Olykor összefutok olyan fiatalemberekkel, akik tanulmányaik során olvasták az Alvajárókat, vagy más könyvemet, amelyek a kaptafacserét követően íródtak, s akiknek halvány fogalmuk sincsen arról, hogy ugyanaz az író egykor politikai regényeket írt - és ugyanakkor összefutok másokkal is, többnyire az idősebbek közül, akik bár olvasták a Sötétség délben c. regényt, sohasem hallottak a második periódusban írt könyveimről." (Koestler, 1980, 9-10.)
Saját munkásságát Koestler két, illetve három részre osztja fel. Az első részt az Utópia keresésének kereszteli el, ami főként a politika kérdéseivel foglalkozik. A második részt a Szintézis keresésének nevezi, amely további két szakaszra oszlik: előbb a tudomány és a filozófia segítségével kutat a szintézis után, aztán "a miszticizmus egy új formájának" nyomába szegődik. Az ún. miszticizmus útjára az a - tulajdonképpen természettudományos - meglátása vezeti, hogy az atom alatti és a galaktikákon túli világok végtelen távlatai egy "kozmikus tudatosság" irányába mutatnak. A meglepő talán az, hogy Koestler szerint az általa érintett "kétféle kultúra" - a humaniorák és a természettudomány - nem választható el egymástól, és mindkettő mögött egy egységes struktúra húzódik. Ez pedig azt jelenti, hogy Koestler "miszticizmusa", élete utolsó szakaszában mutatott érdeklődése a metafizika és a parapszichológia iránt, szintén ugyanerre az egységes alapra, mintázatra épül. Így nincs igazuk azoknak az olvasóknak és kritikusoknak, akik elfordulnak Koestlertől, a misztikustól, és legyintve rá, mintegy az öregkori szenilitásnak tudják be az író érdeklődését a telepátia, a véletlen egybeesések és általában az ESP (extra-sensory perception - érzékfeletti észlelés) iránt.1
Az érdekes azonban éppen az, hogy amikor megpróbálunk utánajárni, hogy vajon mi képezheti Koestler változatos életművében a közös mintázatot, alapdilemmát, a közös vezérlő motívumot - az egységet a sokféleségben -, akkor számos ponton párhuzamot találunk Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij szellemével. Ekkor úgy tűnik, hogy ennek az egységnek a közvetlen előzménye ott található Dosztojevszkij szellemi hagyatékában; s éppen ezért a koestleri életmű sokszínűsége mögött meghúzódó egység egy bizonyos értelemben a dosztojevszkiji életmű továbbhajtása.
I.
Koestlert életének számos pontján sajátos, elválaszthatatlan kapocs fűzte általában az oroszokhoz és Oroszországhoz. Ott van mindjárt Leopold nagypapa, aki Oroszországból - nem tudni pontosan, melyik vidékről - érkezett Magyarországra az 1860-as évek közepén. Így amikor Koestler Szovjet-Oroszországba utazik 1932-ben, tulajdonképpen kétszeresen is az óhazát keresi fel. Egyrészt a nagypapa és az ősök révén, majd pedig mikor keletebbre ér: "Az ország egy további, furcsa okból is ismerős volt nekem... Nyugat-Turkesztán más néven Turáni medenceként ismeretes, s a feltételezések szerint ez volt a magyar nép szülőhelye... s így most bizonyos értelemben hazatértem... Valahányszor egy-egy művelt embernek megemlítettem, hogy magyar vagyok, szélesen mosolyogva neves honfitársam, Vámbéry Ármin nevével válaszolt... Mindenki azt mondta, hogy én vagyok a második magyar, aki nemzete bölcsőjét felkeresi, s amennyire én tudom, ez valóban így van..." (Koestler 1954, 121.)
Aztán a bécsi egyetemista években volt egy Orohov nevű orosz diáktárs, aki bizonyos értelemben megváltoztatta Koestler életét, és aki "olyannyira megtestesült Dosztojevszkij-figura volt, hogy hasonlóval soha nem is találkoztam: mintha egyenest az Ördögök-ből lépett volna elő". A vele való vitázás után - ami a szabad akaratról folyt - döntött úgy egyfajta szalmaláng-lelkesedés hatása alatt, hogy odahagyja egyetemi tanulmányait, hogy ezzel sarkából fordítsa ki a sorsát: "Hazaértem, egyfajta mániákus izgalmi állapotban gyufát gyújtottam, és lassan elégettem az egyetemi indexemet ... azonnal véget vetett minden reményemnek, hogy valaha tisztes polgár leszek, a mérnöki kar tagja." (Koestler, 1952, 131-132.) - A dosztojevszkiji orosz diáktárs nélkül - aki később öngyilkos lett - Koestler soha nem lett volna az a Koestler, akit ismerünk.
Oroszországhoz fűzi még a "megvalósuló Utópia" iránti rajongás a kommunista időszak hét esztendeje alatt, aztán pedig a hidegháborús harcos, a "cold warrior" feszült figyelme Oroszország és az oroszok iránt. - Van azonban még egy igen jelentős tényező, amelyre talán nem szoktak kellő figyelmet fordítani. Mind a kommunista hitből való kiábrándulás, mind pedig az ellene viselt harc szenvedélye mögött ott lapult Nagyezsda és a bakui szerelem. "A Kommunista Pártban eltöltött hét évem alatt az egyetlen személy, aki mindennél fontosabb és kedvesebb volt nekem, s az egyetlen személy, akit feljelentettem - vagy elárultam - Nagyezsda volt". (Koestler, 1954, 114.) Ez 1932-ben történt, de Koestler feltehetően sosem szabadult meg a bűntudattól, ami bizonyosan nagyban hozzájárult előbb kiábrándulásához a kommunista hitből, majd pedig cold warrior-kénti harcosságához. Amikor 1961-ben - hat évvel azután, hogy Koestler a nyilvánosság előtt letette a fegyvert és nem írt többé politikai témáról ("Kasszandra berekedt") - Karinthy Ferenc nála vendégeskedett Londonban, ezekkel a tapasztalatokkal tért haza: "Szünet nélkül a kommunistákat szidta. És minél dühösebben, annál erősebbé vált bennem a sejtés...: nem képes túljutni rajta." (Karinthy,1991, 240.)
II.
Ami első pillantásra feltűnik Koestler és Dosztojevszkij összevetésénél, ami egyedülálló módon összeköti életüket, az az, hogy mindketten halálra voltak ítélve. Közvetlen közelről szembenézni Thanatosszal - egy egész életre meghatározó élmény. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy mind Dosztojevszkij, mind pedig Koestler csak ez után válik nagyformátumú gondolkodóvá.
Koestler esetében a sevillai 40-es cella "ablakánál eltöltött órák" egészen közvetlenül meghatározták írói pályáját.
"A Gladiators, ... és a Sötétség délben ... megkísérelte az intellektus eszközeivel és fogalmaival megragadni az ablaknál töltött órák tapasztalatait ... Végül A jógi és a komisszár-ban ... próbáltam meg felderíteni a 40-es cellában folytatott egyszemélyes dialógusok végső jelentését. Ez az 1943-ban keletkezett könyv zárja a sort; öt évbe került, míg sikerült feldolgoznom az ablaknál töltött órák tapasztalatait." (Koestler, 1954, 415.)
Cellabeli tűnődései a végtelen fogalmánál indultak el, és egy magasabbrendű, metafizikai valóságban való bizonyosságig jutottak. Koestler bűnösnek érzi magát egyfajta elvont módon, jóllehet nem abban a konkrét vádban, ami miatt börtönbe vetették. Úgy véli, igazság tétetett azzal, hogy bezárták és halálra ítélték - ám olyan törvények szerinti igazságosság ez, amelyek felette állnak minden ország, minden konkrét közösség törvényeinek, minden közvetlenül tapasztalható vagy épp írásba foglalt tákolmánynak. Így fedezi fel Koestler a "téridő-kontinuum egy új dimenzióját" az igazságban. - Aztán a végtelen és a Minden Egy elgondolásának jegyében Koestler énje feloldódik egy kozmikus óceánban, ahol minden ember együvé tartozik, s ahol mindenki felelős a másikért.2
A valóságnak ez a szintje ("harmadfokú valóság") felette áll az érzékeknek, mint ahogy nincsen érzékszervünk a mágneses erő érzékelésére sem. A valóságnak ezzel a szintjével teremtünk kapcsolatot, amikor átéljük az ún. óceánérzést;3 ez a láthatatlan írás, amit kibetűzni nem tudunk, de a puszta tudat, hogy létezik, már önmagában reménnyel és bizakodással tölti el az embert. - Rendkívül lényeges körülmény azonban, hogy Koestler elgondolásában a valóság e metafizikai minősége mentes marad a vallásos elgondolásoktól és Isten fogalmától. Ennek mindenekelőtt két oka van. Egyrészt Koestler intellektuális gyávaságnak tartotta volna a megtérést "az utolsó pillanatban". Másrészt pedig úgy vélte, a megtéréssel az ember kénytelen alávetni magát egy másik dogmatizmusnak, egy másik "zárt rendszernek", mely alapjaiban alig különbözik például a kommunista párt ideológiájának zárt rendszerétől vagy a materialisztikus tudomány tautologikus dogmatizmusától.
Amikor Koestler Sötétség délben-jét kezünkbe vesszük, óhatatlanul felidéződnek bennünk a klasszikus orosz regények, már csak a nevek hangzása és az orosz környezet miatt is. Nem beszélve a könyvnek arról a lidércnyomásos hangulatáról - amit George Orwell is említ -, amely szinte már egyenesen Dosztojevszkijt idézi. Azonban maga a szerző mutat rá, hogy a kapcsolat ennél jóval mélyebb és alapvetőbb, amikor a regény elején feltüntetett mottóban Dosztojevszkijt idézi meg: Az ember nem élhet irgalom nélkül - idézet a Bűn és bűnhődés-ből.4
A Sötétség délben elején két idézet áll. Egy Machiavellitől, aztán a dosztojevszkiji. A kettő voltaképpen a könyvön végigvonuló két eszmét jelképezi, amelyek állandó harcban állnak egymással. A neo-machiavellista álláspont a Párté, amely egyedül a józan észben hisz, s az egyedüli értéket a hasznosságban - itt értsd: a párt haszna - látja, miközben elvet mindenféle hagyományos erkölcsöt, puszta "kispolgári érzelgősségnek", "szentimentalista miszticizmusnak" bélyegezve azt. Rendíthetetlen alapelve a cél szentesíti az eszközt - "mégpedig bármi eszközt, kivétel nélkül", ahogy Gletkin, a kihallgatótiszt mondja. (Koestler, 1940, 172.) - Ezzel szemben a dosztojevszkiji álláspont a Párt kritikáját fejezi ki, mely szerint "nyomban megmutatkozik az elv abszurditása", "ha az egyes »emberre« alkalmazzuk..., a húsból és vérből és csontból és bőrből való valóságos emberi lényre" az "emberiség" elvont fogalma helyett. Eszerint "csak az eszközök tisztasága szentesítheti a célt". (Koestler, 1940, 184., 188.)
A neo-machiavellista álláspont viszonylag könnyen megragadható. Hívei tulajdonképpen a természettudomány egzakt törvényeit alkalmazzák a társadalomra; hidegfejű, józan matematikai számításokat végeznek, s ennek eredményeit elviszik a logikai végkövetkeztetésig. Éppen ezért ilyesfélével érvelnek: a ma tízezrei feláldozhatók a jövő millióinak boldogsága érdekében; objektíve csak az helyes, ami hasznos a társadalomnak, illetve az emberiségnek stb. - s ugyanígy definiálják a tisztesség, a becsület fogalmát is. A tények lecsupaszítva állnak előttük, mentesen a "metafizikai kupleráj" minden lakójától. Az álláspont egyfajta erkölcs nélküli etikát hirdet.
A könyvben Ivanov és Gletkin, a kihallgatótisztek képviselik a Párt álláspontját. Úgy vélik, "megengedhetetlen, hogy az ember az érzelmek metafizikai kuplerájának nézze a világot. A mi számunkra ez az első számú parancsolat... A történelem a priori amorális; nincs lelkiismerete... Mostanáig mindig moralizáló dilettánsok csinálták a forradalmakat... Mi viszont, a történelemben először, következetesek voltunk..." (Koestler, 1940, 113., 117.)
Nehezebb a helyzetünk azonban akkor, ha a másik oldalt, a Párt kritikájának oldalát akarjuk tisztázni. (Vö. Koestler, 1943, 182. ) Maga Koestler később az expediency és a morality szembenállásáról beszél. (Lásd például [Koestler, 1947];5 [Koestler, 1954, 457.] ; [Koestler, 1984, 29-30.])
Eszerint tulajdonképpen az erkölcs az, amely alapján bíráljuk, és kritikával illetjük a Párt módszereit. (Itt különbséget kell tennünk a konvencionális, tehát egy adott helyen és adott időben ténylegesen érvényesülő erkölcs és aközött az erkölcs között, amely mindig és mindenhol ugyanaz, amely voltaképpen az emberi mivolt immanens része. Ebben az összefüggésben Koestler valószínűleg az utóbbit érti - azt tehát, amelynek védelmében a természetjog mindenkori hívei is szót emelnek.) - A moralitás kívül áll a tények és az okozatiság világán; nem materialista kategória, éppen ezért kívül reked a Párt látókörén is.6
A regényben viszont szó esik - bár csak a könyv legvégén - nemcsak az "erkölcs logikátlanságáról", hanem a végtelenről mint a Párt számára gyűlöletes mennyiségről, az én-ről mint a gyűlöletes minőségről, a szabad akarat tagadásáról, s mindezt egyetlen fogalomba gyűjti az ún. grammatikai fikció birodalma. (Grammatikai fikció tulajdonképpen a belső én irracionális hangja, "erkölcsi elragadtatása". Szélesebb spektruma, úgymint az "óceánérzés", csak a könyv legvégén bukkan fel, ahogy már mondtuk.) A grammatikai fikció birodalma ott kezdődik, ahol a józan ész, a logika birodalma véget ér. A metafizika világa ez: a már csupán a kivégzésére váró Rubasov felismeri, hogy "a halálban valósággá válik a metafizika". (Koestler, 1940, 185.) - Nem csupán a "morality"-ről, az erkölcsről van szó tehát, hanem az erkölcsöt is megalapozó metafizikai birodalomról - amely birodalomban helye van az olyan fogalmaknak, mint végtelen, szabad akarat, bűntudat, lelkiismeret-furdalás, igazságosság és igazságtalanság.
A két eszme és egymással való harcuk az egész könyvön végigvonul. Azonban a regényben egy helyütt direkt utalás történik arra is, hogy e két eszme harca nem sokban különbözik attól, amit a Bűn és bűnhődés vizsgál.
"Emlékszel még Raszkolnyikovra? - kérdi Rubasov - ... Ha jól emlékszem, a könyvben az az alapkérdés: vajon van-e joga Raszkolnyikovnak, a diáknak megölni az öregasszonyt? Raszkolnyikov ifjú és tehetséges; úgy is mondhatjuk, hogy beváltatlan kötelezvény van a zsebében, amely az életet ígéri neki; a vénasszony ezzel szemben nemcsak öreg, de merőben haszontalan is a léte a világ számára. Az egyenlet azonban mégsem áll meg a lábán. Először is, a körülmények folytán az öregasszonyon kívül kénytelen még valakit megölni; a látszólag egyszerű és logikus tett ezzel az előre nem látható és illogikus következménnyel jár. Másodszor, az egyenlet egyébként is felborul, amikor Raszkolnyikov rájön, hogy ha a számok helyett emberi lények szerepelnek, akkor a kétszer kettő nem négy..." (Koestler, 1940, 114-115. kiemelés tőlem - H. E.)
Erre Ivanov válasza a következő: "A te Raszkolnyikovod... nemcsak hülye, de bűnöző is; de nem azért, mert megöli az öregasszonyt, hanem mert önérdekből cselekszik. Az elv, hogy a cél szentesíti az eszközt, csakis és kizárólag a politikai etikában érvényes szabály; minden egyéb léha csevely csupán és szétfolyik az ember ujjai közül... Ha Raszkolnyikov a Párt utasítására verte volna agyon az öregasszonyt..., akkor igenis érvényes lenne az egyenlet." (Koestler, 1940, 114-115.)
Dosztojevszkij regényében a főhős Raszkolnyikov kidolgozza ún. napóleoni elméletét, mely szerint az emberek általában két fajtára oszlanak: közönségesekre és nem közönségesekre. Utóbbiak viszik előre a világot, mint például Caesar vagy Napóleon, és ennek érdekében mindig áthágják, sőt át kell hágniok a törvényeket, a szabályokat. A közönséges emberek pusztán ezeket a "nagy embereket" szolgálják.
"[A] nem közönséges embernek joga van... lelkiismeret-furdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét, másképpen megvalósítani nem tudja... [H]a Kepler vagy Newton felfedezését, a körülmények különös alakulása folytán, másképpen nem ismerhette volna meg a világ, mint egy, vagy tíz, vagy száz vagy nem tudom hány ember feláldozása árán, mert azok gátolták, útját állták, akkor Newtonnak joga, sőt, kötelessége lett volna eltávolítani ezt a tíz vagy száz embert, hogy felfedezése az emberiség közkincsévé lehessen. Amiből egyáltalán nem következik, hogy Newtonnak joga volt leütni, akit akart, aki éppen szembejött vele, vagy hogy lopni járhatott volna a piacra... [A]z emberiség jótevői és előrevivői... mind egytől egyig törvényszegők voltak, már csak azért is, mert új törvényt hoztak, és így lerontották a régit, amelyet az egész társadalom az ősöktől maradt szent hagyományként tisztelt, és nem riadtak vissza a vérontástól sem akkor, ha csak vér (mégpedig néha teljesen ártatlan, az ősi hagyományokért hősiesen ontott vér) árán tudtak célt érni." (Dosztojevszkij, 1866, 194. Harmadik rész, 5. fejezet. kiemelés tőlem - H. E.7 )
Feltűnően rímel mindez arra, amit Ivanov, a kihallgatótiszt mond a Sötétség délben-ben: "És mi riadjunk vissza csupán néhány százezer [ember] feláldozásától a világtörténelem legígéretesebb kísérletének az érdekében?" - Mindkét gondolat esetén a cél-szentesíti-az-eszközt elvének következetes, mindenáron történő keresztülviteléről van szó. (A Cél egyébként, ha mégoly ködösen, de megvan Raszkolnyikovnál is; az előbb kiragadott idézet után elmondja, hogy ez az állapot és az "erősebb joga" addig áll fenn, amíg el nem jön az "Új Jeruzsálem" - ugyanis hisz egy Új Jeruzsálem eljövetelében.)
Egyszóval az elméletét felállító Raszkolnyikov is a józan ész rendíthetetlen híve. "[M]aga még nagyon fiatal..." - mondja neki a vizsgálóbíró Porfirij -, "és ezért az emberi észt mindennél többre becsüli, miként a fiatalok általában. Az éles elme játéka és elvont következtetései elbűvölik." Ámde "a valóság és az emberi természet igen nagy dolog ám, drága uram, és sokszor keresztülhúzza a legravaszabb számítást!" (Dosztojevszkij, 1866, 255. Negyedik rész, 5. fejezet) - A dolog végül mégis úgy esik - ahogy Rubasov is elmondta -, hogy Raszkolnyikov nem képes áthágni olyan másfajta törvényeket, amelyek alapjaiban különböznek a józan ész logikailag levezetett törvényeitől vagy akár a társadalmi együttélés csinosan levezetett szabályaitól. Nem tud szabadulni saját lelkiismeret-furdalásától, nem tud elszakadni saját lelkétől, és rá kell jöjjön, hogy ha a józan ész absztrakt elveit emberi lényekre alkalmazzuk, akkor "kétszer kettő már nem négy".
A célszerűséget és hasznosságot mindenek fölé helyező "euklidészi" világképet Koestler a XIX. század második felének materialista-pozitivista szellemiségen alapuló nézeteiből származtatta, amely utat tört magának nemcsak a Párt soraiba, de az élet minden területére is, és amelynek nyomai máig érezhetőek. Koestler számtalan helyen a XIX. század tudományos nézeteinek "sekélyes optimizmusát" támadja, a benthamista utilitariánus etikát, mely egyfajta erkölcs nélküli etikát hirdet. Ezek a nézetek Dosztojevszkij idejében jelentették az új, haladó, progresszív irányt. Dosztojevszkij zseniálisan látja meg már a maga idejében, hogy a progresszív nézetek - melyeket ő nihilista eszméknek nevez - megnyomorítanak, eltakarnak valami nagyon lényegeset, valami nagyon emberit, s ezért menthetetlenül torzképhez vezetnek. Regényeiben meglehetősen éles, sokszor cinikus kritikáját adja a nihilistáknak: ilyen a meghasadtságot megelőzően az elméletét felállító Raszkolnyikov is.
A Bűn és bűnhődés-ben az ostoba Lebezjatnyikov az egyike a haladó eszmék szószólóinak. Kifejti, hogy az ő szemében az egyetlen érték a hasznosság, s ezért egy pöcegödör hasznosabb és értékesebb a szemében, mint a nemes értékek és nemes eszmények - mert jobban szolgálja a közösség érdekeit. A jövő társadalmának pedig ilyen elvek mentén kell felépülnie. Ezek alapján így vitázik Luzsinnal:
"És mondja, mondja meg, mi szégyenletes vagy megvetnivaló van akár a pöcegödrökben? Én leszek az első, aki vállalkozom akármelyik pöcegödör kitisztítására! És ez még csak nem is lesz önfeláldozás! Egyszerűen munka, mégpedig nemes, a közösség szempontjából hasznos tevékenység, és mint ilyen mérhetetlenül magasabb holmi Raffaellók és Puskinok tevékenységénél, mert hasznosabb!
- És nemesebb, kérem, nemesebb, hehehe!
- Mi az, hogy nemes? Én ilyen értelemben nem használom ezeket a szavakat, az emberek tevékenységi köreit nem határolom el. »Nemes«, »nagylelkű«... - ezek mind ostoba, elavult, előítélettel teli szavak. Minden nemes, ami az emberiségnek hasznos. Én csak egy szót ismerek: hasznos! Heherésszen, ahogy akar, mégis így van." (Dosztojevszkij, 1866, 277. Ötödik rész, 1. fejezet. Dosztojevszkij kiemelése)
Az önző és kapzsi Luzsin - Raszkolnyikov húgának, Dunyecskának a hódolója - "modern eszmékkel" kívánja alátámasztani önzését és kapzsiságát: "Ma viszont a tudomány azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek alapja a magánérdek, ha magadat szereted, dolgaidat is úgy intézed, ahogyan kell, és... mennél több a jól intézett magánügy..., annál szilárdabb a társadalom alapja, és annál jobban fejlődhet benne a közügy." - S hogy ez milyen fonák értékekhez vezethet, jól mutatja Raszkolnyikov megjegyzése: "Gondolja csak végig, következetesen, amit az előbb itt prédikált" - mondja Luzsinnak -, "és kiderül, hogy szabad embert ölni." - E megjegyzés ugyanakkor rámutat maga Raszkolnyikov napóleoni elméletének fonákságára is: nem sokban tér el Luzsinétól, akit pedig megvet és gyűlöl. - A nihilisták mindazokat az értékeket és hagyományokat, amelyek a régi világból származnak, puszta "előítéleteknek és ostobaságoknak" tekintik. Ahogy a szerencsétlen sorsú Marmeladov mondja Raszkolnyikovnak a kocsmában: "De hiszen Lebezjatnyikov úr, aki figyelemmel kíséri az eszmék haladását, éppen a minap fejtette ki, hogy ma már a tudomány egyenesen tiltja a részvétet." - Ismét a "kispolgári érzelgősség" iránti megvető gesztussal van dolgunk.
Azon túl, hogy a Bűn és bűnhődés-ből, és egyéb művekből kiolvashatók e korabeli eszmék elleni szelíd kiállások, Dosztojevszkij jóval közvetlenebbül is kifejti nézetét a modern, progresszív tudományok tanításairól Feljegyzések az egérlyukból című elbeszélésében. Ebben kifejezésre jut, hogy a természeti törvények, természettudományos következtetések, a matematika - azaz a "kétszer kettő négy" túlzott tisztelete a progresszivisták számára kőfalat emel az ún. "lehetetlenség", "lázálmok" és "előítéletek" előtt. "Ha egyszer bebizonyítják, hogy lényegében egyetlen csepp zsírod szükségképpen drágább neked, mint százezer hozzád hasonló ember, és hogy ennek folytán végül is feloldódnak az úgynevezett erények és kötelességek meg egyéb lázálmok és előítéletek, akkor fogadd el úgy, ahogy van, nincs mit tenni, mert ez a kétszer kettő: matematika." (Dosztojevszkij, 1864, 3. rész, 15.) - mondják ők. Erre Dosztojevszkij válasza: "Uramistenem! De hát mi közöm nekem a természet törvényeihez meg a számtanhoz, amikor nekem valahogy nem tetszenek ezek a törvények, és nem tetszik a kétszer kettő négy sem! Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nekem nincs elég erőm." (Dosztojevszkij, 1864, 3. rész, 15.)
Aminek nevében Dosztojevszkij szembehelyezkedik a korabeli eszméknek, az a szabad akarat és az ezzel járó felelősség: a bűn, a lelkiismeret, az önvád misztikussá dagadó titokzatos világa. Ebben a világban a tények helyett értékek vannak, minden átszellemült és rejtélyes lesz - szemben az új eszmék determinált, előre megjósolható, kiszámítható világával. Ugyanez a világ sejlik fel előttünk, amikor Rubasov és az ő grammatikai fikciójának oldalára állunk. Az "ablaknál töltött órák" misztikusának birodalma ez, ahol minden ember együvé tartozik, ahol mindenki felelősséggel tartozik a másikért, s ahol a normatív "kell" eleme parancsként visszhangzik a fülünkben. Hiába gondolják azt a nihilisták és XX. századi utódai, hogy ha az embert felvilágosítják igazi, számára előnyös érdekei felől, akkor rögtön felhagy az "ésszerűtlen" cselekedetekkel, és előre kiszámítható, józanul megfontolt, "helyes" tetteket visz majd véghez. Ugyanis az ember egy olyan jószág - mondja Dosztojevszkij -, amelynek bármily józan és ésszerű is volna az "igazi" érdeke, "csak azért is valami egészen végzetes ostobaságot, a gazdaságosságnak ellentmondó esztelenséget kíván, csakis azért, hogy ebbe az egész pozitív ésszerűségbe belekeverje a maga végzetes, fantasztikus elemét... csakis azért, hogy ezzel bebizonyítsa magamagának...: az emberek még mindig emberek, nem pedig zongorabillentyűk." (Dosztojevszkij, 1864, 8. rész, 32-33.) Ennek ellenére a progresszivisták "mégis szentül hiszik, hogy megtanul [úgy cselekedni, ahogy a józan ész és a tudomány diktálja], ha teljesen leveti néhány régi rossz szokását, és ha a józan ész meg a tudomány egészen újjágyúrja és helyes útra irányítja az emberi természetet." (Dosztojevszkij, 1864, 7. rész, 26.)
Az elméletét felállító Raszkolnyikovnak és ellenszenves eszmei hasonmásainak szellemi utódai az orosz forradalom Rubasovjai és Ivanovjai voltak. Ők voltak, akik e fenti nihilista elméletet - mellyel Dosztojevszkij már a maga korában erősen szembeszegül - át próbálták vinni a gyakorlatba, és egyedüli iránytűként a "józan észt", a "matematikát", a "logikát" és a "természet törvényeit" ismerték el.
Dosztojevszkij korának eszméit már nagyon korán végiggondolja, elviszi őket a "végső következtetésig", s rendkívül jó orral megsejti abszurditásukat. Azokat a problémákat, amelyek a maguk teljességében majd csak a XX. század első felében testesülnek meg. Innen Dosztojevszkij profetikus, látnoki ereje.
Lényeges körülmény az is, hogy Koestler nem utasítja el teljes egészében a kíméletet nem ismerő célszerűségi, hasznossági szempontokat sem. Jól tudja, hogy némi kíméletlenség elválaszthatatlan az emberi haladástól s a társadalmi fejlődéstől. A bárók lázadása nélkül nem lett volna Magna Charta, s a Bastille ostroma nélkül nem jött volna létre az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata. Ebből az elgondolásból kiindulva Koestler a haladás érdekében bizonyos mértékben és bizonyos keretek között elismeri a célszerűség vezérelte cselekedetek elsőbbségét. Azonban döntő jelentőséggel bír az a felismerés, hogy a Cél csak nagyon szűk keretek között szentesíti az Eszközt; s hogy ezeket a kereteket minden kornak újra és újra meg kell húznia.
"A sebész azért van feljogosítva fájdalom okozására, mert az operáció kimenetele többé-kevésbé előre megjósolható; a társadalom testén végzett drasztikus méretű operáció azonban számtalan előre nem látható elemet foglal magába, és megjósolhatatlan eredményekre vezet, így az ember sohasem tudhatja, hogy a sebész kése mikor válik egy hentes bárdjává." (Koestler, 1947, 13-14.)
A célszerűség tehát - s a vele járó kíméletlenség - hajtóereje lehet a fejlődésnek, akár egy motor az autóban, amennyiben nem lép át bizonyos határokat. Ugyanakkor a moralitás a fékező erő, ami meggátolja az autót abban, hogy ámokfutásnak eredjen. (Koestler, 1947, 15-16.)
Koestler mindenekelőtt első három regényét, a Gladiators-t, a Sötétség délben-t és az Érkezés és indulás-t tekintette egy egymással összefüggő trilógiának - variációknak egyetlen témára -, melyek a célok és eszközök dilemmáját járják körül. A sort záró Érkezés és indulás-ban az értékek világa melletti kiállás már átfogóbb szinten, szélesebb horizontot felölelve jelenik meg, s így Koestler látókörébe látványosan bekerülnek a tudományos nézetek bírálatai is. A főhős ugyanis ráébred arra, hogy az erkölcsi parancsok, az ösztönös meglátások, a művészeti értékek nem magyarázhatóak meg - vagy nem magyarázhatóak ki - azzal, hogy visszavezetjük őket feltételes reflexekre, gyermekkori traumákra, szexuális kielégítetlenségekre és végső soron biokémiai folyamatokra. "Az értékek vissza nem vezethetőségének e nézete - azaz nem vezethető vissza a létezés hierarhiájának magasabb szintjéről az alacsonyabb szintekre - éppen ellentéte a ma uralkodó visszavezethetőségi, redukcionista elméleteknek - úgymint a marxizmus, freudizmus, behavourizmus, logikai pozitivizmus és általában a materializmus." (Koestler, 1984, 31.) - Ez az anti-redukcionista álláspont - mely már a "csak az eszközök tisztasága szentesítheti a célt" elvében is kifejezésre jut - uralkodik aztán tovább a későbbi irodalmi és tudományos műveiben is. Ennek kifejtésével próbálkozik Koestler már A jógi és a kommisszár című esszégyűjteményben (1945), de éles kiállás érezhető az értékek és a hitek világa mellett a jó időre utolsó regényében, a The Age of Longing-ban (1950), majd pedig utolsó regényében, a The Call-Girls-ben is (1972).
Mint már mondtuk, Dosztojevszkij azokat az eszméket, amelyek ellen lázad, "nihilista" eszméknek nevezi - melyek a maguk következetességével eltorzítják az emberről alkotott képet, s alapját képezik azoknak az irányzatoknak, melyeket Koestler is támad. - Koestler maga az ortodox, megcsontosodott eszméket, melyek ellen ágaskodik, redukcionista eszmékként foglalja egybe, ám ő is megfogalmazza, hogy a redukcionizmus mint ideológia tulajdonképpen a nihilizmus egy változata. (Koestler, 1968, 140.) Tudományos és filozófiai értekezéseinek alapját tehát a redukcionista nézetekkel való szembehelyezkedés adja. Mintha indirekt bizonyítást végezne, cáfolatát adja az uralkodó, alapjukat a XIX. századi mechanikus-materialista szellemiségből merítő nézeteknek, s innen építi fel a saját teóriáját. Híres holon-elméletét kifejezetten a contrario: a behaviourizmus ellen fejti ki - a behaviourizmus mint a redukcionizmus szemléletes példája ellen.
E szellemiség jegyében Koestler a részek és egészek problémájának megoldására vezeti be új fogalmát, a holont.8 Úgy véli ugyanis: a redukcionista eretnekség abban áll, hogy "részigazságát egész igazságként kiáltja ki, a jelenség egy bizonyos konkrét vonatkozását az egész jelenségként értelmezi... A behaviorista számára az emberi cselekedet nem más, mint kondicionált válaszok láncolata. A megcsontosodott freudista számára a művészi alkotás nem más, mint a céljában gátolt szexualitás helyettesítése. A mechanikus beállítottságú biológus számára a tudat jelensége nem más, mint elektromechanikus reakciók összessége. S mindenekfölött a legnagyobb redukcionista eretnekség az, ha azt állítjuk, hogy az egész nem más, mint a részek összege. Ez még a 19. századi kezdetleges atomista elképzelések maradványa, amiket maguk a fizikusok is régen elvetettek." (Koestler, 1968, 135.)
Koestler a kommunista hit eretnekségét abban látta, hogy egy féligazságot próbál egész igazságként feltüntetni. (Ebből is látható, hogy a kommunista hit végzetes hibáját nem egyszerűen abban látja, hogy mindent vezérlő elve a cél-szentesíti-az-eszközt; hanem éppen abban, hogy a cél szentesít minden eszközt, kivétel nélkül.) És ugyanígy: a tudományos redukcionista elméletek végzetes tévedésének azt tartja, hogy egy részigazságot kíván egész igazságként beállítani. Kétségkívül van igazság abban, ha a központi idegrendszert pl. egy telefonközponthoz hasonlítjuk. "A redukcionista eretnekség a nem más, mint szavakban rejlik." Nem veszik figyelembe pl. azt, hogy a hagyományos természeti törvények mellett - felett? - más törvények is érvényesülhetnek.
Koestler tudományos és filozófiai munkássága során is kiáll tehát egy olyan világ mellett, amely az értékeket - melyek elsősorban erkölcsi értékek - nem torzítja el és nem szállítja le egyfajta "élettani folyamatokra". Olyan világ mellett áll ki, amely tiszteletben tartja a végtelent és a megfoghatatlant.
"[A] végtelentől nem szabadulhatunk. Arcunkba bámul, akár az atomokat nézzük, akár a csillagokat, akár a mert-ek végtelenbe vesző sorát... [A] tudománytörténet minden korszakának nagy felfedezői tisztában voltak azzal, hogy a megfigyelhető jelenségek áttetszőek, s mögöttük a valóság egy másik rendje dereng; hogy a gépben lakozó szellem jelen van mindenütt, még az olyan egyszerű készülékekben is, mint a mágneses iránytű vagy a leydeni palack. Ha egy tudós elveszíti érzékét a misztériumok iránt, lehet nagyszerű szakember, de soha nem lesz belőle bölcs." (Koestler, 1967, 287. kiemelés tőlem - H. E.)
Koestlernek ebből az erős anti-redukcionista beállítottságából - amely központi jelentőségű mind fikciós, mind pedig tudományos műveiben - érthető meg a maga egészében életének utolsó, harmadik szakasza, amikor az érzék feletti észlelés, a véletlen egybeesések és egyfajta kozmikus tudat - mint a miszticizmus egy új formája - kötik le érdeklődését. A redukcionizmussal való szembehelyezkedés ismét megerősíti benne a hitet és a kiállást a "valóság egy másik rendje" mellett. Így a parapszichológia iránt elkötelezett misztikus Koestler szerves folytatása lesz az antikommunista és az anti-redukcionista tudós Koestlernek. (Vö. Koestler, 1972b, 436-438.)
III.
Az individuum és az értékek, a szabad akarat és a felelősség tisztelete, megfoghatatlanságuk hangsúlyozása mind Dosztojevszkijnél, mind Koestlernél óhatatlanul elvezet egy metafizikai, érzékek feletti világhoz. Az emberi tudat és a szabad akarat az, ami szétfeszít minden olyan próbálkozást, amely az embert és az emberi társadalmat a vaslogika következetességével egy racionális keretbe próbál kényszeríteni. A szabad akarat alapján hozott döntés, az ezt követő felelősség, lelkiismeret, bűntudat kérdései túlemelkednek a tények világán és egy normatív világba mutatnak, ahol a puszta gondolatnak mágikus ereje lehet, ahol a szellemnek hatalma van az anyag fölött.9
Koestler életében a bűntudat kétségtelenül óriási szerepet játszott. Ennek kialakulását Koestler a mamának számítja fel még a gyermekkori napokból, azután úgy vonul végig életén, mint valami vezérmotívum. Élete végéig nyomasztja álmaiban az, hogy abbahagyta az iskolát nem sokkal a diploma előtt. Sohasem felejtette el Nagyezsda esetét. Öngyilkos hangulatú depresszió és bűntudat vesz erőt rajta, amikor második felesége, Mamaine fiatalon meghal; és a mindennapokban a legapróbb részletekben is felbukkannak a bűntudat jelei, mintha egyenesen szüksége volna rá. Naplójegyzeteiben szinte állandó, mindennapos téma.
A különbség aközött, hogy vajon a megtapasztalt bűntudat vélt avagy valós tetten, illetve mulasztáson alapul-e, csupán az okozatiság világában, a jog világában lényeges különbség. Így a büntetőjogban máig rendkívül fontos és vitatott kérdés az, hogy az ok-okozat láncfolyamatában vajon meddig lehet visszamenni, és melyik az az ok, ami miatt még megállapítható a vádlott felelőssége, és melyik az az ok, amelyik már kívül esik az adott személy felróhatóságán. Egy testi sértést elkövető személy felelőssége vajon megállapítható-e az áldozat haláláért is, ha a halál annak következtében állt elő, hogy az áldozatot szállító mentőautó balesetet szenvedett? - Koestler és Dosztojevszkij metafizikai világában, melyben a gondolatnak mágikus ereje lehet, a vélt vagy valós bűn közötti különbségtétel elmosódik. Az egyetlen valóság a megtapasztalt bűntudat és a felelősség érzése; az elmulasztott vagy megtett cselekedet megmásítására irányuló megszállott vágy, a visszafordíthatatlanság és a tehetetlenség sanyargató érzése.
Amikor a fiatal Dosztojevszkij tudomást szerez apja haláláról, a fiút mardossa a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás, mert épp azelőtt haragudott apjára annak fösvénysége miatt, ugyanis nem küldött a fiának pénzt az iskolai költségekre. Magában talán szitkozódott is és átkozta apját, akit most hirtelen elveszített, mert jobbágyai - akikkel az apa zsarnokul bánt - megölték. Dosztojevszkij felelősnek, bűnösnek érzi magát - de nem jogi értelemben, nem az ok-okozat világán belül; hanem egy olyan világ törvényei szerint, ahol a gondolatoknak és érzelmeknek kézzelfogható hatásuk van a külvilágra. Dosztojevszkij megrázkódtatása oly nagy, hogy bélyegétől nem szabadul többé, s lenyomatai műveiben is megtalálhatóak.
A Karamazov testvérek-ben "valójában" Szmergyakov öli meg az öreg Karamazovot. De ő talán kevésbé vétkes a gyilkosságban, mint a középső fiú, Ivan Karamazov, aki megálmodta azt, ha el nem is követte; aki a "mindent szabad" eszméjének10 következetes végigvitele mellett kardoskodva "eszmeileg" készítette elő a bűnös tettet.
"A főgyilkos ön és nem én, jóllehet én gyilkoltam" - mondja Szmergyakov.
"Ennyire kívántam hát apám halálát?" - kérdi magában Ivan.11
Az Ördögök-ben Pjotr Sztyepanovics fojtatja meg Sztavrogin feleségét, s Sztavrogin vállalja a felelősséget azért, amit titkon kívánt.
"Én nem gyilkoltam" - mondja aztán később -, "sőt elleneztem, de tudtam, hogy meg fogják ölni őket, és nem akadályoztam meg a gyilkosokat."
Ezekre az összefüggésekre figyelt fel Dosztojevszkij egyik életrajzírója:
"[E]lég a hallgatólagos belenyugvás, a vonzalom észrevehetetlen megtántorodása, és már bűntársak vagyunk. A gondolatnak ez a különös hatalma az anyag fölött, az anyagnak ez a túlhaladása a gondolat által az, ami Dosztojevszkijt szüntelenül kísérti.
A természet beskatulyázott törvényei, a természettudományok ravasz levezetései, a matematika hideg elméletei »kőfallá tornyosulnak«.
»Én természetesen nem töröm át a falat a homlokommal, ha valóban nincs erőm ahhoz, hogy áttörjem, de nem is békülök ki vele csak azért, mert kőfal áll előttem, és mert nekem nincs elég erőm.« (Feljegyzések az egérlyukból)
Nem hátrál meg. Megpróbál továbbhaladni. És átlépve a falat, egy logikátlan világba hull, amely hőseinek igazi hazája.
Mihail Andrejevics [az apa] meggyötört teteme juttatja erre a különös tájra, amely nem valóság és nem káprázat, ahol a földi törvények szerint ártatlanok más, kimondatlan törvények szerint bűnösök, ahol a cselekedetek nem a cselekvőtől függenek, ahol az érzések helyettesítik a bizonyítékokat, ahol az eszmék elpárolognak, ahol semmi sem biztos, semmi sem szilárd, semmi sem előre meghatározott. És minden új sorscsapásnál jobban távolodik a kézzelfoghatótól és jobban közeledik a titokhoz.
»Vannak dolgok, amelyeket önmagunk előtt is félünk föltárni...«" (Troyat, 1939, 47. kiemelés tőlem - H. E., ill. vö. Troyat, 1939, 175-176.)
Dosztojevszkij világában a gondolatnak ilyenképpen mágikus ereje van, ez magyarázza a kettéhasítottságot, ez magyarázza Doppelgänger alakjait, mint amilyen éppen Szmergyakov és Ivan. (Szerb, 1941, 638., illetve vö. Koestler, 1954, 465.; Troyat, 1939, 83. skk.) Hogy a puszta gondolat e mágikus ereje mily mélyen összefügg a bűntudattal és önváddal, Dosztojevszkij teljes mértékben tisztában volt. Egy levelében írja: "Maga közel áll hozzám, mert olyan kettéválás van magában, amely bennem is megvan, és egész életemben megvolt. Nagy kínszenvedés ez, de egyben nagy gyönyör is: ez az erős öntudat, az önmagunkkal való elszámolás következménye..."12
A "szellem hatalma az anyag felett" Dosztojevszkijnél az emberek egymás közti viszonyaiban is állandóan megjelenik. Félig képzelt, félig valószerű világában az emberek között valamilyen rejtélyes testvériség érzése alakult ki, telepatikus áramok kötik össze őket. Még a tett megszületése előtt megértik egymást, látnoki ösztönnel megérzik a jövőt. (Troyat, 1939, 300.; illetve lásd Troyat példáit a 300-301., 387-388. oldalakon.) Ebbe a rejtélyes testvéri közösségbe Dosztojevszkij be kívánja vonni az olvasót is; erre utal az az írói módszere, hogy a katasztrófát állandó nyílt utalások sejtetik: "és ekkor még nem tudta...", "ekkor valami rettenetes történt..." regényeinek visszatérő formulája. (Szerb, 1941, 637.) Ebben a titkos kötelékkel összekötött emberi közösségben minden ember együvé tartozik, és felelősséggel viseltetik a másik iránt, éppen úgy, ahogy azt Koestler érezte az ablaknál töltött órák idején az óceánérzés állapotában. Mindenki bűnös, mindenki előtt mindenért s mindenki nevében, mondja Zoszima, a szent öreg. (Troyat, 1939, 379. illetve Szerb, 1941, 639.)
A "végzetszerű vonás" megjelenik Dosztojevszkij véletlen-fogalmában is, és tulajdonképpen Koestler látszólagos véletlen egybeeséseinek, a koincidenciáknak a fogalmát idézi. A "véletlen" hagyományos fogalma számukra nem létezik. Koestler írja: "[A] látszólagos véletlenek a fizikai kauzalitás hálóján tátongó létfontosságú hézagok, melyeken át megnyilvánítja akaratát a deus ex machina; a valóság szövetének lyukai, amelyeken át beszivárog a Végzet és a Sors." (Koestler, 1964, 854.) - Raszkolnyikov esetében a sorsszerű véletlen az, amely szinte "húzza" őt a cselekvés irányába. Ezernyi véletlen sodorja őt a gyilkosság felé, melyek együttállása miatt nem csoda, hogy "...Raszkolnyikov az utóbbi időben hajlott a babonaságra, a babonaság nyomai... szinte belerögződtek. Ezt az egész dolgot is valahogy különösnek, titokzatosnak látta később, hajlandó volt feltételezni, hogy rendkívüli erők és rendkívüli véletlenek irányították." (Dosztojevszkij, 1866, 49. Első rész, 6. fejezet)
Koestler életének harmadik szakaszában egy "újfajta misztika" nyomába szegődik. (Koestler, 1972b) Kutatja az ösztönös megérzések, a jövőbelátás, a pszichokinézis, a szerialitás és szinkronicitás jelenségeit - amelyekben egész életében hitt, s melyek mögött a "valóság egy másik rendje dereng". A "véletlen" egybeeséseket úgy tekinti, mint ezen akauzális világ törvényszerűségeinek megnyilvánulásait, amely világ kívül esik a természettudományos törvények által meghatározott világon, nem ragadható meg e természeti törvényekkel, mégis hasonlóan hatással van az emberek életére. "...[B]ennem mindig is élt egy talán babonás, de mélységes hit afelől, hogy a sorozatban előforduló eseményeknek különös jelentőségük van. Amikor egy rövid időszakaszon belül összetorlódnak a kisebb-nagyobb csapások, abban - úgy tűnik - egyfajta jelképes figyelmeztetés fejeződik ki, mintha valami néma erő rángatná az ember kabátujját... Később megtudtam, hogy André Malraux-nak ugyanez a babonája - vagy hite; ő a látszólagos véletlen egybeeséseknek ezt a kabátujjrángatását le langage du destin-nek hívja." (Koestler, 1952, 349.) A végzet "kabátujjrángatása" formulát Koestler mindig előszeretettel használta; a Bűn és bűnhődés-ben Dosztojevszkij így utal ugyanerre a jelenségre: "mint akinek ruhája csücskét elkapta a kerék, és elrántja őt magát is".
Koestler esetében a bűntudat és a gondolat mágikus hatalma a leglátványosabb módon az Érkezés és indulás című regényében jelenik meg. Peter Slavek egy bátor, fiatal forradalmár egy náci típusú uralom alatti országban, aki a háború kitörésekor Neutráliába (Portugália) menekül, ahol választás elé kerül: vagy követi, amit a józan ész és a célszerűség diktál, és menyasszonya után ered az akkor még semleges USA-ba, vagy pedig az erkölcs parancsát követve beáll önkéntesnek a szövetségesekhez. E megoldhatatlan dilemmával szembekerülve mentális és fizikai leépülést szenved, s egyik lábára lebénul. A fiút Sonia kezeli, egy freudista pszichiáter, akinek segítségével újra átéli gyermekkora néhány megrázó élményét, és ráébred arra, hogy keresztes vitézi lelkesedése nem más, mint elnyomott bűntudat következménye. Ekkor az elmélkedődíványról felkelve elhatározza, hogy búcsút int a fegyvereknek, és azt az utat választja, amit a józan ész és a célszerűség diktál. A Sonia által alkalmazott módszer célja az volt, hogy a beteg képes legyen elfogadni a valóságot, és ha a valóság egy náci uralta Európa, akkor azon már úgysem lehet segíteni. Azonban legvégül e módszer csődöt mond, Peter meggondolja magát - vagy inkább egy megfoghatatlan belső hang, egy hang, ami nyilvánvalóan "kívül áll az ok-okozat vonzáskörén" (Koestler, 1943, 181-182.), másítja meg Peter helyett gondolatait. Így a regény végén Peter Slavek ejtőernyőn alászáll szülőhazájába, hogy csatlakozzon az ellenállási mozgalomhoz, és a jövője bizonytalan homályban marad. - Ennyiben a regény ismét a célszerűség és a moralitás dilemmáját járja körül. (Koestler, 1984, 30-31.)
A bűntudat és a gondolat mágikus ereje a felidézett gyermekkori traumában bukkan elő, melyből a főhős keresztes vitézi lelkesedése fakad. Peter - tudat alatt - önmagát okolja kisöccse haláláért. Gyermekkorában kistestvérét szülei elkényeztették, miközben őt magát elhanyagolták, s azt szerette volna, hogy a csecsemőt kidobják, mint a rongybabáját, aminek leesett az egyik szeme, és haszontalanná vált. Peter gyermekül úgy hitte, hogy ha a lurkónak is kinyomnák a szemét, többé már nem volna rá szükség, és őt is kidobnák, akár a babáját. Aztán később valóban úgy veszíti el kistestvérét, hogy a szemébe beleáll az evezővilla, és meghal - kinyomták a szemét. Mérhetetlen, elfojtott bűntudat marad utána Peterben - a "puszta gondolat mágikus ereje" (Koestler, 1943, 77., 126.) miatt. Jól tudta, hogy az emberi törvények szerint nem bűnös, mégis valamiféle más törvények alapján igenis annak véli magát: azt kívánta, hogy az öccse szemén kár essen, s végül úgy is lett. Íme az összekapcsolása a bűntudatnak, lelkifurdalásnak, önvádnak a "gondolat mágikus hatalmával". (Vö. a "kisnyúl epizódját". Koestler, 1943, 77-78.)
Lényeges és sokat sejtető hasonlóság van tehát Dosztojevszkij és Koestler életműve mögött. Erős párhuzam van abban, hogy a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás rendkívül fontos szerepet tölt be mind életükben, mind pedig műveikben; hogy műveik és filozófiájuk mögött felsejlik egy metafizikai világ képe, ahol a véletleneknek különös, végzetszerű jelentősége van, ahol a "puszta gondolat mágikus ereje", a "szellem hatalma a matéria fölött" áttöri az okozatiság megszokott, előre kiszámítható világának törvényeit.
Fontos azonban, hogy mind Koestlernél, mind Dosztojevszkijnél egy nagyfokú óvatosságot tapasztalunk abban, ahogy a misztikus elemekhez nyúlnak. Dosztojevszkij kínosan ügyel arra, hogy minél valóságosabbnak tűnjenek lázálmos, lidércnyomásos alakjai. Buzgón gyűjtögeti a tapasztalati részleteket, melyekkel hitelesíti a közönség előtt e másvilágból való történeteket: alakjait a földhöz horgonyozza az anyagi részletek tömegével.13 Ugyanakkor Koestler is nagyfokú tapintattal és kétkedő óvatossággal beszél a megfoghatatlan dolgokról, s amikor telepátiáról, parapszichológiai jelenségekről szól, akkor mindig hangsúlyozza kétkedését, s mentől inkább megpróbál a tudományosság keretei között megmaradni.14 Mindketten jól ismerik azt az íratlan kötelességet, hogy a szenvedélyt, az irracionális és misztikus elemeket a lehető mértékben formák közé kell szorítani, hogy hitele megmaradjon. Így válhat csak köztulajdonná, kollektív kinccsé.
A Dosztojevszkijjel rokon vonások hangsúlyozásával jól látható, hogy a misztikus mindig jelen volt Koestler műveiben, a kezdetektől fogva - mind a fikciós, mind a tudományos munkákban. Az alapvetően meghatározó élményt az ablaknál töltött órák elmélkedései jelentették, melyek hatása alól sohasem szabadult többé, és ami a szertelenül szétágazó életműben irányt mutat egy szakadatlan folytonosság felé a felszín alatti mélyben; az egységet hozza a sokféleségbe. Az ablaknál töltött órák misztikus lenyomatai ott lapulnak Spartacusban, Rubasovban, Peter Slavekben, Hydie-ban (The Age of Longing), Kepler alakjában, a tudós Koestler rendíthetetlen anti-redukcionizmusában, Szolovjevben (The Call-Girls) és a telepátia iránt elkötelezett Koestlerben.
A misztikum lápos és ingatag, mégis magába húzó talaja ott húzódik az örökös bűntudattal terhelt Koestler egész életén és életművén. Az embersors örvényeibe bepillantani akaró megszállottság, a végtelen és az örökkévalóság gondolatával folytatott állandó küzdelem, az értelmetlen és cél nélkül való világban való örök kételkedés teszi őt Dosztojevszkij unokájává, szellemi hagyatékának örökösévé.
Kulcsszavak: Koestler, Dosztojevszkij, Sötétség délben, Bűn és bűnhődés, redukcionizmus, metafizika, parapszichológia, kommunizmus, nihilizmus, szabad akarat
1 A legjobb példa Iain Hamilton életrajzi munkája, amely széleskörű bemutatását adja Koestler életének és munkáinak, majd a paranormális jelenségeket kutató időszakot mindössze néhány (pontosan hat és fél) oldalon összegzi, mondván, hogy "nem szimpatizál vele". (Hamilton, 1982)
2 Lásd Koestler (1954) 33. fejezet
3 Freud kifejezése, amit eredetileg Romain Rolland használt, és Koestler is előszeretettel alkalmazza.
4 Az idézetet így, ebben a formájában sehol sem találtam meg Dosztojevszkij regényében; sem pedig az emigráns, Münchenben kiadott fordítás által használt "Ember, ember nem lehet minden szánalom nélkül élni" fordulatot. Ugyanígy jártam az angol verzióval: "Man, man cannot live quite without pity".
5 Ebben az esszében a dilemma mint "Scott kapitány dilemmája" jelenik meg.
6 A Párt álláspontját képviselő oldal lenézi a másik, dosztojevszkiji álláspontot. Ilyen lekicsinylő kifejezéseket használ ez utóbbinak a "metafizikai világára": moralizálás; romantikus kispolgári érzelgősség; szentimentális vonatkozások; kispolgári morál; merő undor, csüggedés és hiúság; humanista nyavalygás; szentimentalizmus; moralizáló hajlam; magasztos erkölcsi elragadtatás; bűntudat, amit Ivanov erkölcsi elragadtatásnak nevezett; az irgalom bűne; metafizikai kupleráj; misztikus bódulat; gyerekes viszolygás; gyerekes mélázás; kispolgári miszticizmus; dilettantizmus; romantikus álmodozás; sarlatánság és így tovább.
7 Mivel a Bűn és bűnhődés-nek számtalan kiadása van, megjelölöm azt is, hogy az idézet a könyv melyik részében fordul elő.
8 Az "egészt" jelentő holosz, és a "részt" sugalló -on végződésből. (Lásd proton, elektron, neutron.) Vö. Koestler (1967, 69. skk.)
9 Vö. "[A] közönséges halandók számára a dolog [ti. az én keresése és a végtelen fogalma] csak akkor válik érdekessé, amikor cselekedeteikért való erkölcsi felelősségük felől kell gondolkodniuk - vagyis: amikor az aktuális problémában az ember szabad akaratának kérdése is megjelenik. A gondolatok irányultságáért és irányváltásaiért felelős tényező, és az emögött működő további erők talánya csak akkor nyugtalanítja az embert, ha bűntudatot érez szamár, haszontalan vagy bűnös gondolataiért és cselekedeteiért." (Koestler, 1967, 279.)
10 Természetesen erős a párhuzam Ivan Karamazov "mindent szabad" felfogása és a napóleoni elméletét felállító Raszkolnyikov, illetve Ivanov és Gletkin érvelése között.
11 A "bűnös eszme megtestesülése" egészen hasonlóan jelenik meg Koestlernél is Rubasov és a Nyúlszájú esetében: "Különös gyanú ébredezett benne [ti. Rubasovban]... Lehetséges volna, hogy ez a szerencsétlen fiatalember csakugyan levonta az ő gondolataiból adódó következtetéseket - hogy itt, a reflektorfényben, most a tulajdon gondolatainak megtestesült következménye áll vele szemben?" Koestler (1940 149.); vö. Troyat (1939, 375. skk).
12 Levél Junge asszonyhoz 1880-ból, idézi Bakcsi György (1970, 278).
13 Troyat (1939), például 259-261., 305., 388., illetve vö. Szerb Antal (1941), 645-646.: "Dosztojevszkij... szereti alkalmazni a groteszken csúnya, gyötrően hétköznapi vonásokat, hogy lázas, lidércszerű alakjait a földhöz horgonyozza velük..."
Irodalom
Bakcsi György (1970): Dosztojevszkij. Gondolat, Bp.
Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics [1864] (1982): Feljegyzések az egérlyukból. (ford.: Makai Imre) Európa, Budapest
Dosztojevszkij, Fjodor Mihajlovics [1866] (1998): Bűn és bűnhődés. (ford.: Görög Imre és G. Beke Margit) Raabe Klett, Budapest
Hamilton, Iain (1982): Koestler - A Biography. Secker & Warburg, London
Karinthy Ferenc (1991): Koestler. In: Karinthy Ferenc: Staféta. Magvető, Budapest. 228-242.
Koestler, Arthur [1940] (1988): Sötétség délben. (ford.: Bart István) Európa-Reform, Budapest
Koestler, Arthur [1943] (2000): Érkezés és indulás. (ford.: Makovecz Benjamin) Osiris, Budapest
Koestler, Arthur [1947] (1955): The Challenge of Our Time. In: Koestler, Arthur: The Trail of the Dinosaur. Collins, London, 11-16.
Koestler, Arthur [1952] (1996): Nyílvessző a végtelenbe. (ford.: Boris János) Osiris, Budapest
Koestler, Arthur [1954] (1997): A láthatatlan írás. (ford.: Makovecz Benjamin) Osiris, Budapest
Koestler, Arthur [1964] (1998): Teremtés. (ford.: Makovecz Benjamin) Európa, Budapest
Koestler, Arthur [1967] (2000): Szellem a gépben. (ford.: Makovecz Benjamin) Európa, Budapest
Koestler, Arthur [1968] (1994): Lázadás légüres térben. In: Koestler, Arthur: A jógi és a komisszár. (ford.: Hruby József) Osiris-Századvég, Bp. 131-141.
Koestler, Arthur [1972a] (1994): Tudomány és paratudomány. In: Koestler, Arthur: A jógi és a komisszár. (ford.: Hruby József) Osiris-Századvég, Budapest, 146-159.
Koestler, Arthur [1972b] (2002): A dajkabéka esete - A vak véletlen gyökerei. (ford.: Makovecz Benjamin) Európa, Budapest
Koestler, Arthur (1980): Bricks to Babel. Random House, New York
Koestler, Arthur (1984): Stranger on the Square. (Harris, Harold ed.) Hutchinson, London
Szerb Antal [1941] (1989): A világirodalom története. Magvető, Budapest
Troyat, Henri [1939] (1997): Dosztojevszkij. (ford.: Sárközy György és Déry Tibor) Filum, Budapest