"A hit fáklyája kihunyt,
vegyük elő az igazság mécseseit."1
Valamikor az ötvenes évek derekán, az elképzelt közeljövőben játszódik Arthur Koestler egyik legizgalmasabb regénye, a The Age of Longing (A vágyakozás kora, 1951). Megjelenése, mint egy súlyos kő, belecsobban a közép-kelet-európai országokban zajló koncepciós perek évekig tartó időfolyamába. A The Age of Longing-ból kirajzolódik, hogy a vezető nyugati értelmiségiek ekkor már eléggé megosztottak voltak a szovjetrendszerhez való viszonyukban. Amíg a háború utáni első éveket egyfelől a túlzó radikalizmus, másfelől némi hezitálás - vagy éppenséggel a hezitálást leplezni hivatott radikalizmus - jellemezte, a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején már jól láthatóan megjelentek azok a törésvonalak, amelyek egyre erősebben elválasztották a kommunista-szimpatizánsokat a nyugati demokrácia védelmezőitől. Sokféleképpen meg lehet fogalmazni, hogy mi okozta ezeket a törésvonalakat, de az biztos, hogy a rengés epicentrumában a milliókat rabszolgasorsra kényszerítő szovjet munkatáborok voltak.
Így került a szovjet-szimpatizáns oldalra Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir és Maurice Merleau-Ponty, az ellenkező oldalon pedig így került közös nevezőre George Orwell, Koestler, Albert Camus és André Malraux álláspontja.
Hitlert legyőzték a szövetségesek, de Sztálin regnálása töretlen: a Szovjetunió háborús részvétele és kétségkívül hatalmas veszteségei már a háború éveiben is, de főként a győzelem után a kommunizmus felé vezető útra lépett ország sajátos megerősödését jelentette több nyugati politikus szemében is. Hiszen, mint a történész François Furet megállapítja: "a hitlerizmus veresége nemcsak érintetlenül hagyta a másik, a győztes totalitarizmust, hanem ez utóbbinak a mindenhatóságán sem esett csorba." (Furet, 2000, 641.)
A háborús szövetségessel való jó kapcsolat sajátosan összekeveredett a rendőrállam "elfogadásával". A Nyugatnak a politikai taktika mocsaras talajáról vissza kellett farolnia saját, több évszázados gyökerű civilizációs eszményeihez. Ebben a kusza állapotban az értelmiség, a felelősen gondolkodó értelmiség volt az, aki mintegy felmutatta a Nyugatnak önnön demokratikus eszményeit. Mint Orwell, mint Koestler vagy mint Camus.
Mindannyian nagyon nehéz döntések után fordultak totálisan szembe a totalitárius állam szovjet válfajával. Nem az volt a kérdés most már, hogy a tökéletes demokráciát ki valósítja majd meg, hanem az, hogy hagyja-e magát a Nyugat tovább mérgezni egy totalitárius állam eszméivel, s végső soron fölpuhítani magát a szovjet terjeszkedés számára. Elgondolkodtató, hogy leghatározottabban és leghatásosabban éppen azok az értelmiségiek fogalmazták meg álláspontjukat, éppen azok figyelmeztettek a kommunizmussal való teljes szembefordulás morális parancsára, akik a baloldalról indultak. Álláspontjukat, ifjúkori eszményeiket felülbírálván - Orwell szocialista volt, Koestler a német kommunista párt tagja, a nagyon szegény családból érkező Camus is tagja volt rövid ideig a francia kommunista pártnak - állításuk lényege az volt, hogy a nem tökéletes nyugati társadalmak demokráciafoka össze sem hasonlítható a szovjet diktatúrával, beleértve a Közép- és Kelet-Európában létrejött terrorisztikus rezsimeket is. Ahogyan Camus metaforikus példájával megfogalmazta:
"Azon a napon, amikor a dolgozó felszabadítása olyan nagyszerű perekkel párosul, melyek során egy asszony a bíróság elé viszi gyerekeit, hogy ott apjuk ellen tanúskodjanak, és a lehető legsúlyosabb büntetés kiszabását kérjék, e napon az uzsorás kereskedő osztályok önzése és gyávasága könnyen feledésbe merül." (Todd, 2003, 118.)
Próbáljuk meg elképzelni, mit érzett Camus, amikor a szovjet követség egyik emberétől azt hallotta, "tízmillió politikai foglyunk volt, most már azért sokkal kevesebben vannak". (Todd, 2003, 242.) Akármerről közelítjük meg a baloldaliak közötti törésvonalat, a rengés epicentruma mindig ugyanaz lesz: a szovjet gulág. Tudomásul vehető-e, vagy sem? Aki tudomásul vette, aki mentegette, az maradt vakbuzgó baloldali. Aki nem, az elszigetelődött, mint Camus, renegátnak bélyegezték, mint Koestlert, megvádolták a szocialista eszmeiség elárulásával, mint Orwellt. Éles viták nyomán polarizálódtak az álláspontok: aki megpróbálta megmagyarázni a szovjet bizonyítványt, mint Sartre, olyan logikai bakugrásokra kényszerült, amelyet még a marxista dialektika emlőin csüngve sem volt könnyű elfogadni. Camus ekképpen gúnyolta ki a sartre-i "dialektikát":
"...igaz ugyan, hogy több millió ember deportálása súlyosabb bűn, mint egy néger meglincselése, de a néger meglincselése egy olyan helyzetből következik, amely száz vagy annál is több éve tart, s így végső soron az idő távlatában a több millió deportált cserkeszhez hasonlóan több millió néger tragédiáját jelképezi." (Todd, 2003, 62.)
Nem tarthatjuk véletlennek, hogy e demagógia éles kritikája - a Camus-éhoz hasonló irónia kíséretében - Koestler regényében, a The Age of Longing-ban, (sőt, majd cikkeiben) is megjelenik. Ő a nagy párizsi békegyűlésen egy fekete szónok szájába adja ugyanennek a Camus által megidézett Sartre-i okfejtésnek a parafrázisát. Amikor a közönség soraiból egy hang megkérdezi, hogy hány négert lincseltek meg ebben az évben, a gyűlés elnöke ezt mondja:
"Nem a szám a lényeges, hanem a barbár mentalitás, amely az ilyen eseteket kiváltja." (The Age of Longing. Koestler, 1951, 80.)
És a rendezvény, a párizsi kommunista és kommunista-szimpatizáns értelmiség által megrendezett békegyűlés majdnem botrányba fullad, amikor ugyanaz a közbeszóló bekiabálja: "Mi van a kétmillió mordvinnal, akiket az idén deportáltak a sóbányákba?"
Koestler párizsi éveiben írt naplójának tanúsága szerint ő is föltett egy ehhez igen hasonló kérdést Sartre-nak, illetve lapjának, a Le Temps Modernes-nek címezve.2 Kegyetlen iróniájára rendkívül jellemző, hogy a regényben elhangzó kérdés után a Sartre-ról mintázott Professor Pontieux, aki az elnöki emelvényen ül, magához ragadja a szót, és toleranciáról beszél - míg a közbeszólót hátul közrefogják a rendezők, és kivezetik.
Ám mielőtt a regény elemzésébe belebonyolódnánk, szögezzünk le egy fontos tényt: bármennyire is szeretnénk elsősorban és mindenekelőtt a Kelet- és Közép-Európa kisállamaival való szolidaritás hangjait kiolvasni a Szovjetunióval való szembefordulásról tanúskodó megnyilvánulásokból, ha tüzetesen szemügyre vesszük ezeket az álláspontokat és kifejtéseket, arra jutunk, hogy a kommunizmussal immár konfrontálódó nyugati elitértelmiség kijózanodó hányada az ötvenes évek elején elsősorban saját hazáját féltette a szovjet befolyástól. Saját hazáját először, a Nyugat civilizációs eszményeit és hagyományait másodszor, és csak harmadszorra jutott eszükbe (jó esetben), hogy mi folyik a balti országokban vagy a leigázott közép- és kelet-európai kisállamokban. (Jegyezzük meg: Koestler, feltehetően sokszor hangsúlyozott közép-európai gyökerei miatt, ebben a féltésben mindig élen járt.)
Mindez megérteti velünk, hogy még annak is különös jelentősége lehet, hogy miként "osztja ki" Koestler a nemzetek, országok "szerepeit" a The Age of Longing-ban. Ne gondoljuk véletlennek, hogy a Párizsban játszódó regény hősnője amerikai - végül is lehetne csábos párizsi asszony is.
A The Age of Longing a második világháború utáni nemzedékek hitvesztését jeleníti meg. Párizsban játszódik, javarészt értelmiségi szalonokban, gyűléseken, presszókban, éjjeli szórakozóhelyeken. E szempontból jellemzőnek tarthatjuk, hogy a német kiadás a következő - Cynthia Jefferies3 szerint "szörnyű" - címmel jelent meg: Gottes Thron Steht Lehr (Az Isten trónja üres).
A regény középponti hőse, Hydie, szintén hitehagyott. Ő a katolicizmusból ábrándult ki, nem tud hinni Istenben, de rendkívül erős nyomot hagynak benne zárdai évei, és ha elvesztette is, sóvárogja a hitet. Mivel nem képes arra, hogy ezt a hitvesztést egy új hittel semlegesítse, olyan spirituális űr keletkezik benne, amely egész lényét nyugtalanná és kiegyensúlyozatlanná teszi. Amikor megismeri Nikitint, és megérzi benne a kiábrándult nyugati értelmiségi társaság javarészétől annyira különböző karaktert, este így imádkozik: "Engedd, hogy higgyek valamiben!"
Ha sorsát nem is, de életének elkövetkező hónapjait eldönti ez a hitre való sóvárgás: nincsen sem politikai, sem elég élettapasztalata ahhoz, hogy Nikitinben az erős szovjet ember maszkja mögött fölismerje a hírszerző katonát. Amit a férfi jellemerejének hisz, az valójában a szovjet hírszerzői hatalom egy főre eső természetes arroganciája.
Hydie apja fontos politikai munkát végző tábornok: azokat a franciákat szervezi egyfajta ellenállási gócba, akik a várható szovjet invázió után Amerikából képesek egy nemzetfelszabadító harcot végigvinni. Mindazonáltal a tábornok a lányával való beszélgetésben így fakad ki: "Bárcsak abbahagynánk már egymás fölszabadítását."
A tábornok munkája, amely némiképpen Charles de Gaulle tevékenységére emlékeztető megbízatás, azért hiúsul meg, mert lánya egy szovjet kémmel kerül szerelmi kapcsolatba. A regény fikciós terében a szovjet megszállás lehetősége nem tűnik olyan abszurdnak, mint amennyire a valóságban annak tűnhetett a nyugati értelmiségnek. Ez a lehetőség meglehetősen hangsúlyos, a szovjet-szimpatizánsok megrajzolása gyilkos gúnnyal történik, és a regény utolsó lapjain éppen ennek az oly valószínűtlennek tűnő szovjet megszállásnak az egyértelmű jeleivel találkozunk.
Hogy mindez ténylegesen abszurd volt-e 1951-ben, abban - ezt közli velünk az író - ne legyünk olyan biztosak. Nyugaton biztosan az volt, nekünk például Rajk László halála után két évvel nem lett volna az, ha 1951-ben megadatik nekünk, hogy például a Csapajev vagy A volokalamszki országút helyett a The Age of Longing-ot olvashatjuk. (Talán az sem véletlen, hogy öt és fél évtizeden át senkinek nem jutott eszébe lefordítani.) De gondoljunk csak arra, hogy ami 1951-ben a nyugati olvasó számára fantazmagóriának tűnt (egy szovjet invázió nyomán az ország demokratikus rendjének - nálunk: a korlátozott parlamentáris demokráciának - teljes szétzúzása), az 1945 előtt nekünk, magyaroknak és más közép- és kelet-európai államok polgárainak ugyanúgy teljesen abszurdnak tűnt! Koestler hőseinek bűnös gyanútlansága és egyidejű rettegése a demokrácia szétverésétől nagyon sok tekintetben hasonlít Magyarország polgárainak érzületére a háború előtt és alatt kialakuló - jogosnak bizonyuló - rettegésére a "muszkától", a "csajkarendszertől".
Koestlert gyakran nevezték - jelentőségét kisebbítve - hidegháborús harcosnak, renegátnak, az eszmék hevesvérű váltogatójának. Azt azonban senki nem vitathatja el tőle, hogy 1951-ben a nyugati civilizáció féltésével azt a rettegést mutatta meg, amely ezeket a nemzetállamokat eltöltötte egy Nyugat-Európa lerohanását célzó sztálini hadművelet elképzelésekor.
A szovjetekkel történt politikai liaison, amely az USA kommunista pártjának szíves közreműködésével a 40-es évek végén a legfelsőbb kormányköröket is elérte, pikáns mellékízt ad a szovjet kémbe belebódult, amúgy igazán bátor és eszes amerikai nő kalandjának.4
Koestler már 1948-ban, amerikai körútján sort kerített arra, hogy hallgatósága számára egyértelművé tegye: a nem tökéletes amerikai társadalom minden hibájával együtt sokkal pozitívabb, élhetőbb rendszert jelent, mint az emberellenes szovjet diktatúra.
"Ne gondolják, hogy naiv turista, az Önök rendszerének romantikus bámulója vagyok. De azért hasonlítsák össze azt a bánásmódot, amelyben Önök a faji kisebbségeket részesítik, azzal, ahogy a Szovjetunióban kezelik mondjuk a Krími Köztársaságban, a Csecsen Köztársaságban vagy a Volgai Német Köztársaságban élő kisebbségeket; ezeket ugyanis az utolsó lélekig deportálták [...] Az Önök felvilágosult nyárspolgára egyenlőségjelet tesz egy tökéletlen demokrácia és egy tökéletes totalitárius rezsim közé; filozófiájának végső következtetése, hogy voltaképpen nincs valódi választás a lepra és a kanyaró között." (A hét halálos tévedés. Koestler, 1999, 193.)
Bár a The Age of Longing-ban a szovjet diktátor neve, hasonlóan a Sötétség délben megoldásához, egyszer sem íródik le, csak mint "No.1"-ről5 vagy mint "az öregember"-ről beszélnek róla, Sztálin árnyéka mindvégig jelen van. Jelen van a szereplők közti vitákban, s legfőképpen az ideges félelemérzetben. (Itt hívjuk föl a figyelmet arra a beszédes tényre, hogy Camus egy ideig bizonytalan volt abban, hogy regényének A pestis vagy inkább A rettegés címet adja-e.) Jelen van tehát ez az árnyék a Nyugat permanens fenyegetettségérzetében, és nem tűnik el "No.1"-nek a regény lapjain "megjövendölt" közeli halála után sem. (Mellesleg Koestler mint 20. századi Kasszandra ezúttal is jóstehetségnek bizonyul: Sztálin halálának időpontját csak egy-két évvel időzíti későbbre, mint az a valóságban bekövetkezett.)
A legtöbb regényíró legszívesebben vagy a közelmúltról ír, vagy a saját kora számára jelentésesnek bizonyuló történelmi korok valamelyikéhez fordul. A jelen hálátlan téma, hiszen arról mindenkinek közvetlen benyomásai vannak, ezért az olvasóban óhatatlanul ott szunnyad saját véleményének, korértékelésének titkos számonkérése. Talán ezért is történik meg olyan gyakran, hogy aki a jelent kívánja bírálni, az gyakran ezt a jövő ábrázolásával teszi meg. De az ábrázolásban szinte mindig a távolabbi, a legalább tíz-húsz évvel későbbi jövendő jelenik meg. Hiszen azt elképzelni, hogy mi lesz velünk húsz év múlva, "csak" fantázia kérdése. Ám regényt írni arról, hogy mi lesz velünk három év múlva - nos, ez az egyik legnehezebb, és a legkevésbé látványos írói vállalkozás. (Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen típusú regény megjelenése után elég eltelnie mindössze három-négy esztendőnek, hogy az olvasó "igazságtalanul" az időközben megtörtént valóságot kérje számon akaratlanul is az írótól.)
A The Age of Longing-ban Koestler írói teljesítménye két komoly erényben csúcsosodik ki: az egyik a lélektan, a másik a szellemi miliő rajza. Hydie, a regény középponti hőse, nőiességével együtt (vagy épp azért) egy hihetetlen precizitással megmutatott, nagyon érzékeny, nagyon bátor és nagyon intelligens asszony, aki hibáival, naivságával, esendőségével együtt is sokszor tűnik pozitívabbnak, tiszteletre méltóbbnak és élettel telibbnek, mint bárki a környezetében. Bármennyire is triviálisnak hat, de Koestlernek kifejezetten szüksége lehetett arra, hogy középponti hőse nő legyen: egy érzelmileg teljességre vágyó, erkölcsileg józan ítélőképességű és ösztöneiben is egészséges nőalakra. Aki nem bonyolítja agyon a dolgokat úgy, ahogy arra a férfiak annyira hajlamosak, akinek mindig van iránytűje ahhoz, mi a helyes, és mi nem az. Egy ilyen típusú, egészséges ösztönvilágú, érzelmileg teljes és gondolkodásában függetlenségre törő nőt mindig nehezebb elkápráztatni azokkal az intellektuális bukfencekkel, trapéz- és bűvészmutatványokkal, amelyek cirkuszába szívesen ül oly sok jobb sorsra érdemes, örök szellemi pubertásban élő férfi.
Ez a mű nem csak rendkívül bátor politikai mondandói miatt lebilincselő. Nem csak az izgalmas dialógusok egész sorozata miatt, amelyekben ott lélegzik a háború utáni nemzedékek teljes kiábrándultsága. A regény nagyszerűségét a belső pszichológia tökéletessége adja. Ősi, a legegyszerűbb képlet az alapja: egy férfi és egy nő vonzalma.
Kit hogyan és miért vonz a másik? Hydie a modern amerikai nő prototípusa. Elege van az önelemző, kilátástalanságba zuhanó intellektuelekből. Kedveli őket, de nem hatnak rá. Ősi női ösztönök működtetik: a férfit keresi. Aki lehet alacsonyabb nála. Lehet nem amerikai. Lehet más világnézetű is, hiszen ez számára végül is olyan érdekes!
De nem lehet hitehagyott. Nem lehet hitevesztett, mert akkor mitől több, mitől más, mint a bemutatott párizsi társaság? Akkor az a férfi belemosódik a szalonok világába. Akkor ugyanolyan lesz, mint azok. Sőt, még olyan se, hiszen akkor kiderülne, hogy Juliennél műveletlenebb, Herkulesnél alacsonyabb, Vardinál kevésbé lelkiismeretes, Borisznál kevésbé érzékeny, Commanche-nál, a francia belügyi alkalmazottnál udvariatlanabb, és mindannyiuknál ízléstelenebbül öltözik. (Amikor Fjodor Nikitint megismerjük, vadonatúj borjúbőr cipő és gyári öltöny van rajta, mely az elegánsnál "valamivel élénkebb kék". Ennyi elég is nekünk: máris előttünk van az ötvenes évek szovjet és NDK filmjeinek egész színskálája.)
Fegya Nikitint a titok aurája veszi körül. A többieknek nincs rejtegetnivalójuk. A társaság ismert tagjai nyitott könyvként fekszenek Hydie lábai előtt. Minek őket fölemelni?
De Nikitin rejtélyes. Hallgat, és másra gondol. (Ki gondolná, hogy a KGB-re - MVD-re - gondol?6 )
Ahogy egy nagyszerűen megkomponált nyitány megízlelteti velünk az opera egészét, a regény első fejezetében mindenkit megismerünk, aki fontos lesz. Ünnepi tűzijáték tanúi vagyunk, a vendégek a balkonra tódulnak, a francia forradalom évfordulójának ünnepén vagyunk. Kinek ünnep, kinek parti: együtt vannak hívők és hitehagyottak, hitüket éppen elvesztettek és hit után sóvárgók. Van köztük katolikus hitehagyott és dogmatikus kommunista hívő, baloldali kiábrándult és a civilizáció alkonyát érző polgár, Párizs szépségébe feledkező konzervatív liberális és új háborútól rettegő értelmiségi, szocialista szimpatizáns és egyházi diplomata. Koccinthat egymással a gulágot járt tüdőbeteg és a kigyúrt testű szovjet kém. Itt vannak mindannyian, együtt vannak és reménytelenül külön, vitába feledkezve és izoláltan.
Tapasztalataik függvényében a kiábrándulás különböző fázisában vannak, kivéve a középponti hőst, Fegya Nikitint, a szovjet kémet. Elbűvöli a fiatal amerikai nőt, mert árad belőle az a magabiztosság, amely csak a hitükkel azonosakra, a hitükben megingathatatlanokra jellemző.
Nagyszerű, filmbe illő jelenetek sorakoznak a The Age of Longing-ban. (Voltak kritikusai, akik a legjobb regényének tartották.) Bár az 50-es évek derekán játszódik, mi mégis alapvetően a háborút követő évek nemzedékének veszélyes kiábrándultságát érezzük belőle, a dezilluzionizmus hamisítatlan légkörét, amely ennek a nemzedéknek nemcsak a mindennapjait, de szerelmeit, vágyait, életeszményre, szilárd értékekre sóvárgását is megmutatja.
A szerelmi történet nem nagyon bonyolult, Nikitin értéktelensége várhatóan kiderül, méghozzá olyan drasztikus és megalázó módon, hogy Hydie úgy dönt, elégtételt vesz. Nem könnyű a szerelmi banalitások síkjáról Koestlernek visszajutnia ahhoz a kritikai mondandóhoz, amelynek a lényege a szovjetek iránti illúzióból való teljes kiábrándulás. De a regény végére sikerül neki egybefonni azokat a szálakat, amelyeket a történet regénylélektani hitele miatt kénytelen volt szétszálazni. Még azt is föl tudja használni saját céljaira, amibe akár bele is bukhatott volna: arról van szó, hogy olvasójával el kell hitetnie azt, hogy átlagon felüli intelligenciájú hősnőjét nem a szerelmi bosszú vezérli, amikor szovjet kém szeretőjét gyakorlatilag följelenti a hatóságoknál. Ahogyan a francia belügyi hatóságok embere (Commanche) kételkedik Hydie igazmondásában, abban, hogy az amerikai asszonyt nem a kicsinyes női bosszú vezérli, hanem a fölháborodás, hogy miként tűrheti el egy szabad ország a romboló céljaikat gátlástalanul érvényesítő ügynököket, ugyanúgy kételkedett a francia értelmiség tekintélyes része a szovjet veszély realitásában. De Koestler kiváló regénytechnikai tudással, tökéletes lélektani ábrázolással elkerüli a buktatókat. Nagy eredmény ez, gondoljunk csak arra, hogy például az Érkezés és indulás-ban ez mennyire nem sikerült neki.
Hydie személyes sorsára van tehát kivetítve mindaz a veszély, amit a szovjet hírszerzés, a kommunista ügynöki munka okozhat egy magát mégoly demokratikusnak érző ország szellemi struktúrájában, és közvetve a közvélemény befolyásolásában. Hydie személy szerint is veszélyben van, hiszen ha revolverét nem felejti el kibiztosítani és megöli vagy megsebesíti Nikitint, akkor börtönbe kerül. Önbíráskodása jogilag nonszensz, de morálisan - épp tehetetlen környezete miatt - nem az. Ha pedig morális okokból egy nem bűnöző hajlamú ember gyilkosságra, illetve gyilkossági kísérletre kényszerül, ott mindig fokozottan fölvetődik a felelősség kérdése. Koestler ennek eszközével mutat rá arra, hogy Hydie környezetében - apjától kezdve barátain át a diplomáciai bonyodalmaktól tartó miniszteriális hivatalnokig - valójában mindenki felelős. Hallgatásuk majdnem tragédiát okozott. Hallgatni arról, amiről "mindenki tud" (hogy Fegya szovjet kém), hallgatni csak azért, hogy a diplomáciai komilfó határai ne sérüljenek, elég nagy kockázat.
Természetesen az érzékeny és okos Julien lesz az, aki végül elmondja Hydie-nak, hogy mi is a feladata egy szovjet kémnek, és mit jelentett az, hogy Fegya noteszában az összeírt nevek mellett jelölések voltak. Julien kijózanító-fölvilágosító szavai után elhisszük az amerikai asszonynak, hogy megelégeli környezete gyávaságát, és halálos elégtételre készül. Nem érdekli a látszat. Igazságot akar. Hydie nevével kapcsolatban elhangzik a Marat-t meggyilkoló Charlotte Corday neve is. Az író ezzel nyílt utalást tesz arra, hogy hősnője nem szerelmi, hanem politikai indítékú gyilkosságra készül.
Koestler érzékenyen és izgalmasan mutatja meg hősnőjében a szerelemnek azt az archetipikus motívumát, amely szerint a spirituális hiány, a szellemi vagy akár hitbéli "éhség" a különböző áttételek és átvitelek révén a kínos tévedéseket is képes poézissal megtölteni a lélek erodálása nélkül. Mert Hydie nemcsak a határozott férfira vágyik, hanem a hitében erős emberre is, valakire, aki egészen más, mint a szalonból megismert fásult, kiábrándult, tönkrement, eszmeileg is másnapos értelmiségiek. Hogy miért éppen egy sokat próbált szovjet ügynök határozottsága az, ami elvakítja - nos, végül is ez a regény tárgya.
Julien és Fegya két ellentétes típust képviselnek: a bölcsész és a katona ellenpólusait, vagy ha úgy tetszik: a jógit és a komisszárt. Julien a regény vége felé azért megpróbál kilépni a kudarcnak bizonyuló jógiszerepből. Hiszen pontosan tudja, hogy Nikitin egész tevékenysége szovjet megbízóinak parancsára történt. E megbízás lényege pedig az, hogy ha megtörténik a kommunista hatalmi térnyerés a Nyugaton, akkor az "összeírt" és "megjelölt" emberek lesznek az elsők, akiket likvidálni fog az új hatalom. Ezért ezek az emberek: maga Hydie, az apja, a barátai, a gulágot megjárt Borisz és a többiek abszolút veszélyben lesznek, mert kiiktatásuk az ellenséges terület intellektuális állományát és befolyását föltérképező Nikitin följegyzései alapján fog végbemenni. A megszállóknak ugyanis szükségük van arra, hogy átlássák, kik lehetnek "valóságos és lehetséges ellenségek, a Nép Ellenségei, a Szociálisan Megbízhatatlan Elemek". Ahogy Julien összegzi:
"Metaforikusan szólva, szét kell zúzni a nemzet gerincét, kiiktatni a bordáit és összetörni a csontjait, lefokozni egy puhatestű - egy csiga vagy egy medúza - organizmusára, hogy meg lehessen emészteni. Ezt nevezhetjük a "kobra-hadművelet"-nek..." (Koestler, 1951, 297.)
Koestler valójában azt a folyamatot írta le, amely ebben az időben zajlott a közép-európai országokban, például abban az országban is, ahol megszületett, s ahol egész gyermekkorát, s részben kamaszéveit töltötte. Alapos tudása lehetett a szovjet terjeszkedés természetéről és az ügynöki munkáról, mert a regényben az is elhangzik, hogy a nevek összeírásakor különös módon nem a politikai nézet az elsődleges, hanem az, hogy ki mekkora befolyást tud gyakorolni a környezetére. Ugyanis ahhoz, hogy egy illegitim hatalom a legitimitás látszatára szert tehessen, mindenekelőtt a polgári ellenállás lehetséges gócait kell megsemmisíteni. A szovjet hírszerzés tehát - Koestler, illetve a regénybeli Julien értelmezésében - a külföldi demokráciákban valójában a civil társadalom megbuktatását készítette elő.
Hogy ez mennyire így volt, annak bizonyítására vessük össze a renegátsággal oly sokszor megbélyegezett Koestler eme állítását a kommunista hűség példájaként gyakran fölemlített Lengyel József hasonló nézeteivel. Lengyel, ahogy róla minden irodalomtörténeti elemzés megjegyzi, szibériai (norilszki) fogsága ellenére haláláig hívő maradt, mégis a Koestleréhez hasonló megfigyelést közöl velünk. A Szembesítés-ben Lengyel gulágot megjárt kommunistája a következőket mondja:
"...rájöttem, volt időm gondolkodni, de még empirikus tapasztalatokat is szereztem, hogy a 'rendszer', melyet lekicsinylés egyszerűen 'őrültségnek' nevezni, ha végeredményben az is, így mérlegel: 'Az az ember, aki valaha valahol kezet mert emelni bármifajta - érti! bármifajta - államrendre, az feltehetően újra megmerészelheti, hogy ilyen kísérletet tegyen'. Ilyenképpen hozta ez a rendszer, a sztálini, egy nevezőre a régi bolsevikot, a volt fehérgárdistát, a kronstadti matrózt, spanyolost, a schutzbundistát és persze minket, ide emigrált külföldi kommunistákat." (Lengyel, 1988, 55-56.)
Még a kiemelés jelölését is megtakaríthatom, mert Lengyel, a gondolatjeles közbevetéssel maga hangsúlyozta ezt az abszurditást. A célok és eszközök dichotómiájával nem csak Koestler foglalkozik, hanem szinte valamennyi, a kommunizmustól eltávolodó baloldali értelmiségi, ám az idézett Lengyel-szövegrészlet arra utal, hogy a valóságban sokszor inkább a kommunizmus elméletének és gyakorlatának dichotómiájáról volt szó. Figyelemreméltó, ahogyan Lengyel József kommunistája valójában a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy a volt fehérgárdistát, a kronstadti matrózt és a schutzbundistát gulágra toloncolják. Nyilvánvaló, hogy Lengyel nézetei szerint a sztálini rendszer csak abban igazságtalan, hogy képes a régi bolsevikot, a spanyolost és a külföldi kommunistát is gulágra küldeni. Nem veszi észre (mint annyi más baloldali vakhitű, aki még saját koncepciós perén sem döbbent rá erre az igazságra), hogy abban a pillanatban hozta meg maga fölött a sztálini rendszer ítéletét, amikor gondolatban jóváhagyta, hogy bizonyos személyek, csoportok és osztályok minden további nélkül gulágra küldhetők, akár milliós nagyságrendben is.
Koestler azért lett a kommunisták és a vakbuzgó társutasok halálos eszmei ellensége, mert túllépett ezen a gondolkodásmódon. Neki sem ment könnyen. A Föld söpredéké-ben még nála is kísért a Lengyel-féle gondolkodásmód, a magát tisztának, a jó ügyek felkentjének érző baloldali, akinek meggyőződése, hogy náluk az igazság. Hiszen ő és hittestvérei csakis jó ügyeket szolgáltak a spanyol polgárháborúban vagy a vörös eminenciás Münzenberg mellett. Koestlert az menti, hogy A Föld söpredéke megírása idején háború volt, hogy Hitler világuralomra tört, és valóban mindenkire szükség lett volna, aki a náci vezér ellen harcol. Csak jóval idősebb korában értette meg: nem volt a homlokára írva, hogy ő teljes szívvel a franciák szabadságáért akar küzdeni. (Sőt, francia katonai egyenruhában(!) szeretett volna harcolni Hitler ellen.) Az egyhangú hatósági nyilvántartások minden bizonnyal csak azt jegyezték föl róla, hogy ugyan nem Hitler, ám egy másik totalitárius rendszer híve volt. Koestler egy kései (halála után kiadott) önéletrajzi visszaemlékezésében (Koestler - Koestler, 1984) még mindig értetlen, amiért a Hitler-Sztálin paktum idején Anglia csak a börtönébe engedte őt be, beutazási vízumot nem kapott. Azt hitték, hogy még mindig kommunista vagyok? - teszi föl a kérdést. Vagy a szovjet ügynökök tevékenysége következtében maradtam még mindig gyanús? Megrázó, hogy már túl van a hetvenedik életévén, s még mindig ezekkel a kérdésekkel viaskodik. Miközben A Föld söpredéké-nek hiányosságait esztétikai értelemben is nagyon pontosan látja (sok helyütt "elviselhetetlenül érzelgősnek" tartotta már az 1968-as kiadáshoz írt előszavában is, amelyet itt idéz [Koestler - Koestler, 1984, 26.]), de a háborús idők politikai-állambiztonsági mechanizmusainak szempontjait legalább flegmatikusan minősíteni még ekkor sem képes. Mély érzelmi érintettségről tanúskodik ez a tény, és valójában az ilyen és ehhez hasonló sorok segítenek nekünk megérteni, hogy milyen nehéz lehetett Koestlernek szembefordulni ifjúkora eszményeivel.
Szintén a Stranger on the Square-ben Koestler igen tanulságos dolgokat jegyez le a The Age of Longing megírásának okairól, körülményeiről. A Macmillan Kiadó képviselője némi mentegetőzéssel - ne gondoljuk, hogy csak a téma banalitása miatt, a védekezés inkább a "megrendelés" tényének udvarias körítése lehetett - témát javasol neki: a szovjet kém és az amerikai nő románcát. Koestler visszaemlékezvén megjegyzi, hogy tett néhány pikírt megjegyzést arról, hogy a Rómeó és Júlia óta ennek a témának megszámlálhatatlan variációja létezik, de mikor a Macmillan képviselője távozik, benne mégis megfogamzik a regény terve, éspedig éppen az archetípusos téma miatt. A hitében megingatott katolikus Hydie alakja eszerint magában foglalta számára "a Nyugat univerzális hitének" megingását: "szükségtelen mondanom, a könyvet figyelmeztetésnek és nem próféciának szántam" (Koestler - Koestler, 1984, 75.) - jegyzi meg évtizedekkel későbbi emlékezésében.
De térjünk vissza a regény rétegeit tápláló lélektani és politikai tudáshoz. Esszéiben Koestler - például A jógi és a komisszár-ban - igen sokszor foglalkozott azzal, hogy a kommunistáknak mennyire más a viszonyuk az emberi élet értékéhez, mint a polgári értékrendet vallóknak. Ebből következően a halálhoz is eltérően viszonyulnak, a sajátjukhoz éppúgy, mint mások halálához.
"Az átlagember, amint túl van a transzcendentális fogzás időszakán, békés modus vivendit alakít ki az abszolútummal; a legtöbb, amire a komisszár számíthat, az, hogy talál egy békés modus moriendit." (Koestler, 1994, 25.)
1917 óta több mint három évtizeden át az élet elvétele vagy meghagyása felől a hithű kommunista nem erkölcs vagy ösztönök szerint, hanem a társadalmi hasznosság felől, tehát hitbéli meghatározottságok alapján döntött. (Hogy az élet elvételéhez az embernek amúgy nincs joga, az talán csak néhányukban, a kezdet kezdetén merült föl.) Azért az ilyesmi nem múlik el nyomtalanul. Fegya lényének is ez ideig-óráig sajátos titokzatosságot kölcsönöz. Talán még a hősiesség aurájának illúzióját is. Koestler kiválóan játszik azzal a lélektani törvényszerűséggel, hogy a metafizikával ily módon pertuban lévő államvédelmi "komisszárnak", mivel egész élete titok és álcázás, a legtöbb mondata is szükségképpen hazugság, és innen csak egy macskaugrás a "nőknek hazudó", "szélhámos" férfiak megmagyarázhatatlan vonzereje. Az olvasó pedig igen jól szórakozik, midőn a lelepleződéstől rettegő kém - ő is csak ember, ő is csak karrierre vágyik, de lehetőleg nem Kolimán - kénytelen bókok fedezékébe rejtőzni: amikor Hydie vissza akarja adni neki az elvesztett, a megfigyeltek listáját tartalmazó noteszt, s a retiküljébe nyúl, a férfi rémülten megállítja a kezét, "ne most, majd a taxiban". Az olvasó sejti, miről van szó: a szovjet hírszerzésben különösen gyakran alkalmazták az ügynöknek ügynök általi megfigyelését. Ellenőrzés nélkül semmi nem működött.
Ez a mesteri módon megírt randevú tehát a nőnek és a férfinak eléggé különböző okokból jelent izgalmat. A nőt vonzza az ismeretlen idegen, a férfi viszont attól tart, hogy valaki, akit ráállítottak, meglátja, hogy az ő titkos notesza egy amerikai nő retiküljéből kerül elő. És az neki lebukás. S aki lebukott, azt Moszkva hazahívja. S akit Moszkva hazahív, az könnyen közelebbi ismeretségbe kerül a sarkköri fakitermelésre szakosodott munkatáborokkal. (A Koestler által oly sokra tartott Willi Münzenberget 1938-ban többször is "hazahívta" Moszkva, de Willi nem ment, ahogy nem ment Ignatz Reiss sem, Krivickij sem, és sokan mások, akiknek sikerült Nyugaton maradniuk arra a rövid időre, amíg a szovjet titkosszolgálat emberei meg nem találták, s el nem tették őket az útból.)7
Hydie tehát nem tudja, milyen veszélyes játékot játszik, amikor viszonyt kezd Fjodor Nikitinnel. Azzal a férfival, akit apjának idős barátja, Anatole csak "neandervölgyi piperkőc"-nek, vagy ironikusan "Új-Bizánc követének" nevez. No persze Nikitin háta mögött. Mellesleg azon is elgondolkodhatunk, hogy azért ezt a Nikitint mégiscsak meghívták maguk közé a "highbrow" francia értelmiségiek.
Bár, mint említettük, a regény alapötletét a kiadó vetette föl, Koestler érezhetően megragadta az alkalmat, hogy regénybe rendezze tudását a háború utáni nemzedékekről. Olvasásakor úgy érezzük, hogy mindaz, amit Koestler negyvenöt éves koráig megtudott a kommunizmusról és a nőkről, azt fölhasználta a The Age of Longing megírásakor. (Mindkét téren elég tekintélyes volt a tudása.)
A mű méltatói nem felejtenek el rámutatni arra a tényre, hogy bizonyos szereplők megformálásakor Koestler ismert hírességeket használt föl modellként. Kulcsregényt írt volna? Nem érezzük annak. Igaz, félszáz év telt el a megírás óta: a mai olvasó számára Sartre, Beauvoir vagy Camus alakja a maga fizikai valóságában már eltávolodott, ők már félklasszikussá vált irodalom- vagy filozófiatörténeti személyiségek.
Kétségtelen, hogy ez a párizsi társaság meglehetős hévvel írta meg egymást. Camus is írt paródiát Sartre-ról. Beauvoir tolla alatt beszakad a papír, ha Koestlerről ír. S hányszor átkozza! Tollára tűzi A körülmények hatalmá-ban, a Mandarinok-ban, az Amerikai útinapló-ban, ahányszor csak teheti. Női megbántottságában Beauvoir eléggé alacsony szintre tudott süllyedni - ennyire szerette volna Koestlert?8 -, álljon itt erre egyetlen idézet:
"A homokos amerikai beszámolt róla, hogy Koestler egyre megrögzöttebb, állandóan részeg és verekszik. Az Egyesült Államokban hétvégeken társaságot hív meg szigetére, aztán leissza magát, és dulakodik. Egy szál barátja sem maradt, mint ahogy más országokban sem. Ha nincs más a közelben, a feleségét veri. Mindig is kurvázott, de mostanában szokása lett, hogy a legrosszabb fajtát szedje fel és vigye haza. Mégis ő kergette el a feleségét, ezt a kedves angol nőt,9 akinek az a tragédiája, hogy csak egy entellektüelt képes szeretni.10 Informátorom álnokul azt erősítgette, hogy Angliában nehéz lesz valami ahhoz hasonlót összeszedni... Talán Graham Greene? Szegény asszony, jól kijutott neki!" (Beauvoir, 2001)
Kétségtelen, Koestlernek sem kellett a szomszédba mennie egy kis vitriolért, mikor megrajzolta az Amerika-gyűlölő, ádáz, demagóg Madame Pontieux-ot, aki egyértelműen Beauvoir gúnyrajza.
Még azt sem tartom kizártnak, hogy Beauvoir a Mandarinok-at (1954) - amelyben ugyanúgy "fölvonultatja" a háború utáni párizsi értelmiség színe-javát, ahogy azt három évvel korábban Koestler megtette a The Age of Longing-ban - valójában "válasz"-regényt írt Koestlernek. Bosszúból, vagy ha szebben akarunk fogalmazni, elégtételként. Mindenesetre Koestlernél ott sejlik Julien mögött Albert Camus (Beauvoirnál Camus-t Henry Perronnak hívják), ott van a Pontieux-házaspár, azaz Sartre és Beauvoir (A Mandarinok-ban: Robert és Anne!), és maga Koestler, aki saját regényében a Camus-ra emlékeztető Julien alakjának kölcsönözte leginkább meglátásait, szintén jelen van Beauvoir könyvében: Scriassine alakjában. A sors fintora, hogy míg Magyarországon a Mandarinok-at évtizedek óta ismerjük, olvashattuk, de azt az alapművet, amelyre érezhetően reflektál Beauvoir regénye, még ma sem olvashatjuk magyarul.
Beauvoir kegyetlen rajzot adott Koestlerről. Javára kell írnunk, hogy bár kifejezetten ellenszenves figuraként ábrázolja, politikai tisztánlátását és a szovjet táborokhoz való viszonyát illetően - amelyet ő jellemzően nem tisztességként, hanem egyfajta politikai extravaganciaként mutat be - az elutasító attitűdöt nem vitatja el. Beauvoir, akinek regényét - mint azt a Camus-monográfus Todd javasolja - valóban nem ártana mélylélektani szempontból is elemezni (Beauvoir soha nem élt házasságban Sartre-val, és gyermekük sem volt, de regénybeli alteregója törvényes felesége a Sartre-ot mintázó Robert-nek, s közös gyermekük van), írói lámpásával még a paplan alá is bevilágít, ha a gyűlölt Scriassine-t kell kiszerkeszteni. Ehhez nem árt tudnunk - Koestler "párizsi napló"-jából, vagy Mamaine-nek nővéréhez, Celiához írott leveleiből -, hogy Koestlerben Simone de Beauvoir nem hagyott mély nyomokat: "két óra lidércnyomás" - jegyezte le férfi-kegyetlenséggel.
Ezt nyilván nehéz volt megemészteni. Az emésztés meggyorsítása elég sajátosan történt: erre a Mandarinok idevágó passzusai jelentik a bizonyítékot. A szinte kínos részletességgel leírt testi együttlét után Koestler-Scriassine váratlanul panaszkodni kezd Beauvoir-Anne-nak, hogy neki gyakran, így most is "lidércnyomása van", és ezért "maradjon vele"... (Beauvoir tehát a saját maga keltette "lidércnyomást" Koestler migrénjévé stilizálta.) Nem az a baj, hogy Beauvoir "eltért" a valóságtól - miért is ne tette volna? Hiszen ez az írás lényege. A baj inkább az, hogy a képlet túl egyszerű, és jellemzően nemcsak Koestler, hanem Camus is - aki (pechére) Simone-nal hosszú és bizalmas beszélgetéseket folytatott - "megkapta a magáét". Beauvoirt nőként megalázták, (Camus is lekékharisnyázta és lerázta), ezért íróként elégtételt vett. Mit is tehetünk hozzá mindehhez? Az igazi irodalom a szabadság birodalma. Az "alkalmazott irodalom" azonban csak egy tágas börtön ebben a birodalomban.
Aki itt a legrosszabbul járt, az mégsem Koestler volt, hanem Camus és felesége, Francine, aki gyakran depresszióval kínlódott. Beauvoir egészen kegyetlenül, kínos részleteket kitálalva vájkál magánszférájukban. Camus-t megviselte Beauvoir "női" aljassága, de ennek elemzése nem tárgyunk. Lényegesebb, hogy Beauvoir Henri alakjában (akinek tulajdonságai, külseje, történetei, folyóirata stb. mind-mind Camus-t idézték a korabeli olvasónak!) egy kollaboránsokat fedező, gyengejellemű nőcsábászt mutat be. Ráadásul azt a Camus-t állítja be egy nácikkal titokban összejátszó alakként, aki sokkal erőteljesebben vett részt az ellenállásban, mint akár Sartre! Beauvoir nyilvánvalóan nem tudta elviselni útjaik elválását, azt, hogy Camus-tól eltávolodtak, és az sem zárható ki, hogy a látványos politikai megrágalmazás főoka az volt, hogy Camus - Beauvoirral ellentétben! - aláírta a náci író, Robert Brasillach kivégzésének kegyelmi kérvényét. Camus ellenálló volt, nincs szüksége arra, hogy bizonygassuk, nem fertőzte meg "a métely". Ellenálló volt, de nem volt vérszomjas: elvből nem értett egyet azzal, hogy egy írót politikai nézeteiért kivégezzenek.
Beauvoir megkapta a Mandarinok-ért a Goncourt-díjat, Camus dühödt keserűséggel jegyezte meg a regényről: "Minden mocskukat az én nyakamba varrták." Amikor megkérdezték őt, miért nem reagál Beauvoir regénynek álcázott rágalmaira, ennyit mondott: "Az ember nem vitatkozik a szennyvízcsatornával." (Idézi Todd, 2003, 331.)
Koestler egészen más módszerrel dolgozott. Nem az ismert párizsi társaság magánéletének, szerelmi ügyleteinek "kiszerkesztése" vezette. Szellemi áramlatoknak, vitáknak adott helyet, egy értelmiségi miliőt rajzolt meg, kezdve a mártírsorstól a politikai naivitáson át a morális tehetetlenségig. Gondolkodási és viselkedéstípusokat vonultatott föl, olyan személyiségeket, akikben meglátta a mondandója számára nélkülözhetetlent, akik megmutatása révén legerőteljesebben tudott vallani a hitvesztések koráról. Arról az időszakról, amelyről úgy gondolta, hogy végre a kommunistabarátságot a tökéletes társadalomba vetett hittel együtt a történelem szemétdombjára kellene vetni. Mert a Szovjetunió iránti elkötelezettség a táborok és az újabb, a közép-kelet-európai perek tudatában - már bűnrészesség.
Koestler minden figurájában jelen van. Ez azért meglepetés számunkra, mert még Nikitinnek is vannak okfejtései, amelyek az ifjú Koestleréire emlékeztetnek. Másfelől nemegyszer tapasztalhatjuk, hogy bizonyos események és viselkedések, melyekről önéletírásaiból tudjuk, hogy különböző személyekhez tartoztak, rávetülnek egyetlen hősre, vagy éppen egyetlen ember tulajdonságai, kedvenc eszméi vannak szétosztva több hős között. Csak egyetlen példa: Sperbert, aki állítólag megsértődött, mikor fölismerni vélte magát Vardi alakjában, Koestler azzal nyugtatta, hogy hiszen ő az egyik legrokonszenvesebb figura.11 Ám amikor a regényben Vardi úgy dönt, hogy nem érdekli semmi, visszamegy hazájába, mert csak hazája nyelvén tud írni, váratlanul szinte "fölmondja" Németh Andor szavait, melyeket Koestler máshol12 rögzített.
Mindez rávilágít arra, Koestler miként alkotott meg egy regényalakot. Írói konyháján több fazékban sokféle étel rotyogott, és valószínűnek tűnik, hogy az ízek hatásosabb érvényesülése érdekében még a tálalás előtt besűrített, szétporciózott, átkevert és újrafűszerezett ezt-azt .
Leginkább a magyar olvasó lesz az, akiben visszhangozni fognak Németh Andor szavai, utolsó beszélgetése Koestlerrel. Amikor a két jóbarát, egyik a siker csúcsán, másik a nyomor közelében egy párizsi lakásban arról vitatkoznak, hogy szabad-e visszamenni Budapestre. Koestler tudta, hogy mit miért mond, amikor Némethet óvta a hazatéréstől. Szeretete iránta rendkívül erős volt, félig baráti, félig fiúi érzésekkel viszonyult hozzá, és alighanem e miatt a szeretet miatt Németh Andor kétségtelen, ám a zseniálistól igen messze eső tehetségét is kissé túlértékelte. Mi viszont azt is tudjuk, hogy egyúttal önmagát is győzködte: nem szabad és nem lehet hazamenni Budapestre.13 Bár Némethnek nem akasztottak koncepciós pert a nyakába, Koestler sajátos érzelmi elégtételt vehetett makacs barátján, midőn a The Age of Longing-ban a honvágytól szenvedő Vardi sorsát úgy rajzolja meg, hogy otthon a perbe fogás várta, öngyilkosságba rohant. Ráadásul Koestlernek több példája is lehetett arra nézvést, hogy aki nem tudta legyőzni a honvágyát, és hazament, akár az ötvenes évek Magyarországára, akár a Szovjetunióba, az kihívta a végzetet maga ellen: sorsának fonalát a párkák kezéből saját maga ragadta ki, s tette át az állambiztonság embereinek markába.
A Beauvoirt formázó Madame Pontieux nem jelentékeny figura, abszolút mellékszereplő Koestler regényében. Feminizmusba oltott, harcos Amerika-ellenességét hangsúlyozza az író leginkább. Az a típus, aki állandóan a középpontba akar kerülni, aki mindenkit helyre tesz és kioktat. Kérlelhetetlensége, állandó ítélkezésre késztetettsége mindenekelőtt kellemetlenné teszi, de a többé-kevésbé rejtett sztálinizmus, a Szovjetuniónak való behódolás sokkal inkább Pontieux professzor rajzában jelenik meg. Itt mindenképpen meg kell említenünk, hogy Koestler gúnyrajza Sartre-ról tartalmilag nem tartalmaz semmilyen különös túlzást. Hiszen maga Beauvoir, ha figyelmesen olvassuk a Mandarinok-at, sokkal több, ma már igen kínosnak ható megállapítást, állásfoglalást ad Robert Dubreuilh (Sartre alteregója) szájába, mint Pontieux professzoréba Koestler. Amikor a Camus-ról mintázott Henri Perron azt követeli, hogy a francia baloldal beszéljen végre a szovjet kényszermunkatáborokról, Dubreuilh így érvel:
"Ha a többségre támaszkodva bármilyen kérdésben harcot indítunk a kommunisták ellen, többé már nem arról van szó, hogy ellenzék vagyunk; hadat üzenünk nekik, átállunk a másik táborba. Akkor pedig joggal nevezhetnek bennünket árulónak." (Beauvoir, 1966, 477.)
Milyen ismerős ez! Ezzel a sartre-i logikával lett oly sokszor leárulózva, lerenegátozva Koestler is. Dubreuilh azt mondja a kényszermunkatáborokról: "létezésük bizonyos politikával függ össze, amelyet nyugodtan nevezhetünk sajnálatosnak" (Beauvoir, 1966, 477.). Csakhogy míg Beauvoir az abszolút tisztelet, néha már-már az áhítat hangján idézi föl a kortársak szerint is Sartre-nak tulajdonítható mondatokat, s az álláspontot, miszerint a Szovjetunióval szembekerülni árulás, addig Koestler ugyanezen állításokat éles kritika tárgyává teszi, és meglehetős iróniával közli.
Koestler más síkon mozgott, magasabb szinten gondolkodott, s idegen volt tőle a személyeskedő "kitálalás". Inkább elmosta, mintsem hangsúlyozta a személyekhez köthető történeteket, megnyilvánulásokat, karakterjegyeket.
Kíméletlensége más szférákban mozgott. A The Age of Longing befejezésében, amely Párizs megszállásának képeivel zárul, egyik szereplője tudomásunkra hozza, hogy Pontieux professzort az elsők között tartóztatta le a francia kormány. Intellektusa elárulta a szellemet, hangzik el róla, de Julien szarkasztikusan megjegyzi:
"Ő csak egy okos hülye14 volt. Nem az ő hibája, hogy az emberek komolyan vették. Ez őt lepte meg leginkább." (Koestler, 1951, 349.)
Koestler számára a párizsi értelmiségi körökben nyilván voltak Beauvoirnál sokkal veszélyesebb demagógok. Egy másik igehirdető, egy elvi alapokon álló békeaktivista filozófusnő is megjelenik a regényben, Mlle Tissier személyében. Ő szovjetunióbeli tapasztalatairól számol be hallgatóságának. Egy gyermekded történet révén azt próbálja bebizonyítani, hogy a Szovjetunióban senkit nem tartóztatnak le igazságtalanul. Elmeséli "kalandját": hogy a moszkvai pályaudvaron valahogy elbámészkodott, és elkavarodott az ő kedves szovjet kísérője mellől (mi tudjuk: tapasztalt, nyelveket beszélő MVD-tiszt lehetett, aki azonnal riasztotta az állambiztonságot), és mit tesz isten, az ártatlan francia filozófusnő mellett egyszer csak ott termett két rendőr, karon fogták, és bevitték a fogdába. Igaz, hogy napokig fogva tartották, vallatták, majd gyakorlatilag kiutasították az országból, de a hívő kommunista hölgy ettől sem ingott meg: elmondta hallgatóságának, hogy milyen tágasak a szovjet börtönök, és milyen udvariasan vallatták őt arról, hogy kém-e. Gyilkos történet ez arról, hogy a nyugati kommunisták "megingathatatlan hite" néha egyszerűen végtelen korlátoltságukból és a tények elemzésére és értékelésére való teljes képtelenségükből táplálkozott.
A regény egyik legokosabb, legrezignáltabb figurája a Camus-re emlékeztető Julien. Hangsúlyozzuk: Julien nem Camus, csak Koestler sokat merített a lényéből, de sok van benne magából a szerzőből is, hiszen mondataiban gyakran és erőteljesen megjelennek a Koestler esszéiből ismert kedvenc eszmék, következtetések. De hogy mennyire óvatosan bánnék az azonosításokkal, arra egyetlen példa: a regény elején Hydie kedveskedni akarván Juliennek, azt állítja, hogy évekkel ezelőtt olvasta a kötetét, de már nemigen emlékszik a versekre. Julien zavarba jön, és jelzi, hogy jobb is azokat elfeledni. De társalgásukba bekapcsolódik Vardi professzor, aki megkérdezi Hydie-tól: "Az Óda a Csekához-ra gondol?" Ekkor már Hydie-nek is eszébe jut néhány verscím, például az Elégia egy traktor halálára. Julien röstelkedik, de mi azért ne felejtsük el, hogy Louis Aragon volt az, aki ódát írt a Cseka utódjaként fölfogható GPU-hoz...
Nem tartjuk valószínűnek, hogy Koestler kajánságból "ajándékozta volna meg" a Camus-re hajazó Julient a bombasztikus Aragon-verssel, még ha ilyen fricskára lett volna is némi személyes oka.15 De az lehetséges, hogy egy ifjúkorban elkövetett vers címével közölte Koestler azt, hogy "Julien", azaz Camus is csak a francia kommunista párt kebeléből érkezett.
Mindent összevetve: Koestler regényt írt és nem kulcsregényt. Szabadon garázdálkodott a jellemek és viselkedések túlságosan is gazdag tárházában, szétszabdalt bármit és összevegyítette bármivel.
Erről a mozaik-szerkesztésről ő maga ír a The Age of Longing visszatekintő elemzésében: "A legtöbb jellem mozaikokból állt össze, azon élő modellek töredékeiből, melyeket én tördeltem szét és raktam újra össze." (Koestler - Koestler, 1984, 77.)
Mindazt megtette tehát, amire csak szüksége volt ahhoz, hogy körüljárható, plasztikus figurákat teremtsen - író volt. S bár egy regénynek rendkívüli érdekességet adhat az, hogy más írók, híres személyiségek modelljét sejthetjük benne, mégis, a "kulcsregény" fogalmával óvatosan kell bánnunk. Százötven, kétszáz évvel ezelőtt keletkezett regényeknél már senki nem törődik azzal, hogy mely regényhőshöz ki szolgált modellként. Az Ördögök olvasásakor mi már csak mosolygunk Dosztojevszkijnek Turgenyevről készített gúnyrajzán, és mindkét szerző nagyobb dicsőségére megállapíthatjuk, hogy Turgenyev életművén nem hagyott marásnyomokat a rosszindulat sava. Granovszkij professzor neve pedig - aki egy másik hőse az Ördögök-nek -, ma már valószínűleg csak a russzisztikával foglalkozóknak lenne ismerős, ha nem lett volna Dosztojevszkij számára modell az öreg Sztyepan Trofimovics megformálásához.
Így működik az irodalom: az idő múlása a zárba rozsdásítja a kulcsokat a hátsó ajtókon, és ha az épület még áll, s akad a homlokzat alatt szélesebb, impozánsabb bejárat, hát miért is akarna másutt közlekedni az utókor.
"Menj és tarts előadást a Lubjanka patkányainak!" (Koestler, 1951, 27.) - mondja a regény egyik hőse, a lengyel Borisz a párizsi értelmiségi szalon egyik szofisztikussá váló vitájában. Ő a sarkköri bányák egyikében dolgozott egy munkatáborban, feleségét és gyermekét megölték. A regény szereplőinek viszonya Boriszhoz kulcsfontosságú. (Természetesen Pontieux professzor az, akit leginkább közönyösen hagy Borisz sorsa, míg Julien többször is meglátogatja őt a kórházban.)
Bár Koestler hősei kemény vitákat folytatnak egymással, mégis az az érzésünk néha, hogy a dialógusokhoz a tartalmat s a muníciót is sok esetben Koestler saját korábbi gondolatai és elképzelései szolgáltatják. Sokszor, igen sokszor saját korábbi énje vitatkozik azzal, akivé később változott. Huszonéves hívő kommunista énje vitatkozik azzal a későbbi Koestlerrel, aki megjárta a vernet-i internálótábort, akinek barátait és elvtársait börtönbe vetették, vagy munkatáborba vitték a Szovjetunióba. Ahogy esszéiben a cionista diák vitatkozik azzal a későbbi Koestlerrel, aki hosszú ideig nem tudta, hogy anyjának sikerült-e elkerülnie azt, hogy Auschwitzba hurcolják, és mindkettőjükkel vitába száll az a Koestler, aki később leírja: anyja csak azért menekült meg, mert nem utazott Szlovákiában élő rokonához, hanem Budapesten maradt.
A hívő mindent torzultan lát. A nagyon fiatal és tapasztalatlan Hydie vakbuzgósága idején az inkvizíció védelmére kel: hogyhogy nem vettem észre, győzködi magát, hogy a katolikusok ellenfelei csak eltúloztak dolgokat! Hogy nem láttam én ezt meg! Csak az "ellenséges tábor" nagyította föl az inkvizíciót! A kamaszlány vakhite elképeszti az olvasót, de éppen ezáltal értjük meg, hogy miként is működik, hogyan is magyarázza a világot a vakbuzgó kommunista.
Koestler gyakran azzal bizonyítja egy-egy állítását, hogy átplántálja más körülmények közé. Ez egy sajátos, látványos bizonyítási eljárás, kiváló tanáregyéniségek élnek néha ezzel az eszközzel. Ha ugyanis Koestler csak annyit közölne: "barátaim, ne higgyetek annak, aki szerint a munkatáborok és a kommunista börtönök szörnyűségeit csak az ellentábor propagandája nagyítja föl!" - nos, az nagyon dicséretes lenne, de önmagában nem túl hatásos. De ha elénk állít egy vakbuzgó lányt, aki az inkvizíció bűneiről - amelyekről tényszerűen, "közmegegyezéssel" nagyon sokat tudunk - úgy beszél, hogy azok csak az ellentábor "fölnagyításai", az ellenfél "rosszakarata", akkor már előttünk áll a vakhit egész természetrajza. Koestler ehhez még hozzáteszi: egyetlen kommunista sem teheti meg, a hívő kommunista a legkevésbé, hogy ne vegyen tudomást a munkatáborokról, a mesterséges éhínségről, a börtönbeli kínzásokról.
Tudjuk, hogy Koestler és Sartre között - ahogyan Camus és Sartre között is - a majdnem baráti kapcsolat elsősorban a Szovjetunióhoz való eltérő viszony miatt romlott meg. Koestler párizsi naplójegyzeteiben több megjegyzést is találunk erre vonatkozóan. Az egyik legjellemzőbb afférjuk során Sartre megsértette és megbélyegezte Koestler ismerősét, Harold Kaplan amerikai újságírót, mire Koestler pofonvágta Sartre-t, és azt kérdezte: ki vagy te, hogy szabadságról beszélsz, te, aki kommunista lapot készítesz, és jóváhagyod, hogy milliókat deportáljanak a balti államokból?16 Persze, a regénybeli professzor Pontieux-ben keveredhettek Sartre és Merleau-Ponty vonásai. (A névválasztás is az utóbbira utal.) A The Age of Longing nem kegyelmez a kommunista szőrszálhasogatásnak és képmutatásnak. A marxista dialektika kíméletlen paródiája jelenik meg a filozófia bohócává süly-lyesztett Pontieux professzor állításában:
"Bizonyos körülmények között a demokrácia a diktatúra látszólagos formájában mutatkozik meg, míg más helyzetben a diktatúra megjelenhet a demokrácia látszatában." (Koestler, 1951, 82.)
Pontieux dialektikájának nincsenek határai: kijelenti, hogy egy világkormány pártján áll, bár ellenzi a nemzeti függetlenség korlátozását. S tovább: elítéli a tárgyalás nélküli bebörtönzéseket, de elismeri a haladás erőinek jogát, hogy könyörtelenül kirekesszék a reakciós tényezőket.
Pontieux újnihilista filozófus. Filozófiájának kulcsmondata: Why not? (Koestler, 1951, 81.) Követői a radikális neonihilisták, másképpen "why-not"-isták. (Nagyon szomorúnak tartom, hogy David Cesarani ezt a cinikus "miért ne" attitűdöt Koestler személyes tulajdonságává avatja könyvében.)
Pontieux-ben az elvontság és a képmutatás az, amit Koestler kiemel, egy helyütt elhangzik róla, maga a professzor lepődött meg rajta a legjobban, hogy őt mindenki milyen komolyan veszi. Ez halálos döfés: hogy a filozófust valójában egy önnön fontosságától megittasuló, légüres térben lebegő, nevetséges alakként ábrázolja. A regény egyik legmulatságosabb jelenete az, amikor Párizs egyik éjszakai bárjában megjelennek a neonihilisták (Sartre-Pontieux tanítványai), passzusokat olvasnak a mester Negation and Position (Tagadás és álláspont) című opuszából, és egyikük kísérletképpen beleönt az akváriumba egy dupla martinit. (Nincs még egy regény a világirodalomban, amelynek szereplői korra, nemre és világnézetre való tekintet nélkül ennyit isznak.) A halak persze elpusztulnak, ám az egész jelenet pompás alkalom Koestlernek, hogy ragyogó tollát megvillantsa. A részeg vendégsereg pillanatok alatt átalakul, rögtönöz egy bírósági tárgyalást. Az egyik neonihilista tanítvány - később talán egy másik, Párizsban filozófiát hallgató tanítvány, Pol Pot mellett tevékenykedett - a vádlott védelmében azt állítja, hogy ezek a halak a haláluk előtt valami olyasmit élhettek át, amely élményre halbiológiai szempontból rendes életük során nem tehettek volna szert. Egy másik vendég viszont a bírói szerepkörben kijelenti, hogy ezek a trópusi halak nagyon sokba kerültek, és a kárt meg kell téríteni a tulajnak. Professzor Pontieux tanítványai ekkor akcióba lépnek: kijelentik, hogy a bíró "...egy kollaboráns, egy fasiszta, a forradalmi proletariátus és a Szabadságszerető Közösségi Állam17 ellensége."18 Bojkottot hirdetnek a bárra - ami a felszolgálókat és a törzsvendégeket némi megkönnyebbüléssel tölti el. (Koestler, 1951, 222.)
Ne gondoljuk, hogy Koestlernek túlságosan meglódult a fantáziája, amiért félrészeg értelmiségijeivel a párizsi éjszakai bárban bírósági tárgyalást játszat. Említsük meg Claude Roy Nous (Mi) című művét, amelyben az író visszaemlékszik arra az 1951-es szilveszterre - Koestler könyve ebben az évben jelent meg! -, amikor vezető francia értelmiségiek a mulatság fokozására elhatározták, hogy "koncepciós pert" játszanak. Kiosztották a szerepeket: Roger Vailland kommunista író feszített az ügyész szerepében, Roy volt a vádlott. A játékot olyan szenvedéllyel, olyan indulatokkal játszották végig (a "védőügyvéd" halálos ítélet kiszabását kérte), hogy Roy felesége idegrohamot kapott az ítélet kihirdetésekor. (Idézi Bartosek, Közép- és Délkelet-Európa. In: A kommunizmus fekete könyve, 414.)
A regény egyik izzó jelenetében a gulágot megjárt Borisz kinyújtott karral Pontieux-ra mutat, és megkérdezi Julient: miért nem dobja ki ezt az árulót? "Igen, maga egy áruló, bár ennek nincsen tudatában" - teszi hozzá lázasan. A professzor fölháborodik, és a sértés hatására azt mondja, valamelyiküknek mennie kell az összejövetelről. Julien végül is úgy dönt, a professzort kíséri az ajtóhoz. Mentegetőzik ezért, s azt mondja vendégének: tudom, hogy azt kellene kikísérnem, aki sértő módon viselkedett, de mégsem tehetem, mert oly sok mindenen ment keresztül ez az ember... "Nem mentség a viselkedésére" - jelenti ki Pontieux. "De az" - mondja Julien.
Nos, néhány rövid mondattal visszaadva ez volt, ez lehetett a vízválasztó Sartre és Camus között. Vagy amit Camus olyan hatásosan fogalmaz meg A lázadó ember-hez írott bevezetőjében: "a szabadság lobogói alatt létrehozott rabszolgatáborokról" kialakított vélemény (Camus, 1992, 12.).
Szólnunk kell róla: Koestler igen gyakran tette szóvá a konzervatív liberális erőtlenséget. (A liberalizmus ekkortájt még valóban egy koherens világszemléletet és értékrendet, adott esetben a liberális jogegyenlőség alapján alapvetően konzervatív értékőrzést is jelenthetett.) Nem foglalkozott vele behatóan, de utalásszerűen többször is. A jelzett értékrendnek csak a létezése töltötte el nyugalommal; a modernkori használhatatlansága, avíttsága, késői reakciói és az erkölcsi alapú gátoltságok, amelyek bénulttá tették az ezer lóerővel működtetett kommunista energiaközponttal szemben, mélységes nyugtalanságot, sőt néha mintha kifejezett bosszúságot keltettek volna Koestlerben.
Egy szemléletes példa a regényből: amikor Hydie megtudja, hogy kidobott szeretője szovjet kém, és ezt őrajta kívül mindenki tudta, még az apja is, könnyekkel küszködve azonnal cselekedni akar. Apjának egy nagy veszekedés hevében azt mondja, hogy ha már eddig nem érdemesítette őt senki arra, hogy közöljék vele, kivel is flörtöl, most legalább abban segítsen neki, hogy tanáccsal látja el, kihez forduljon a rendőrségen. Meglepetésére az apja ugyanazt mondja, mint Julien: hogy ezzel a rendőrség semmit sem fog kezdeni, hogy Nikitin szovjet kém voltára végül is nincsen bizonyíték, és különben is diplomáciai védettséget élvez. Hydie ekkor közbevág: igenis van bizonyíték, méghozzá tárgyi bizonyíték, hiszen elolvasta a noteszt, amely véletlenül esett ki a férfi zsebéből, és abban nevek voltak, többek közt a szalonban előforduló értelmiségieké, megjelölt nevek, akkor apjától csak erre a kérdésre telik: Te megnézted egy idegen ember noteszét?
Ez a konzervatív értékrend tehetetlen a baloldal gátlástalanságával szemben. A tábornoknak fontosabb az, hogy saját normáit betartsa, hogy a polgári méltóság nevében ne szóljon bele a felnőtt lánya magánéletébe, mint hogy saját gyerekének tudomására hozza, hogy egy szovjet ügynök karmaiba került. Amikor Hydie fölzaklatva a rendőrségre akar rohanni, a tábornok azon botránkozik meg, hogy jó nevelést kapott gyermeke fölrúgta a polgári privátszféra sérthetetlenségének elvét. A formák uralkodnak az életösztönök felett. Koestler sokszor tematizálja azt a tételét, hogy a polgári értékrend szinte önpusztító jelek kíséretében nem tud megmérkőzni a baloldal hihetetlen immoralitásával, és eleve vesztésre áll pusztán önnön jellegénél fogva, és talán föl kellene ébredni végre, mert ez hihetetlenül veszélyes.
De nem ez az egyetlen példája Koestlernek arra, hogy a polgári értékrend, a polgári gondolkodás még csak föl sem ismeri, milyen veszélyes ellenféllel áll szemben. Ismét egy példa, ez már a regény politikai világából: a mű két részét összeköti egy különös, kurzívval szedett "tudósítás a jövőből". Lényege a következő: egy atombombát dobnak le kísérleti céllal a Szabadságszerető Emberek Közösségének területére, s egy véletlen folytán az egy lakott települést pusztít el. (A pusztulás föltérképezésére odaküldött pilóta fejében megfordul, hogy kísérleti céllal szándékosan dobták le egy városra a bombát.) A közösségi állam először hírzárlatot rendel el, majd egy hét múlva közlik, hogy a bombát csakis az ellenség dobhatta rájuk. A világsajtó fölkapja a hírt, a nyugati demokráciák védekezni kényszerülnek. "Nem mi dobtuk le", körülbelül ennyi telik tőlük, ezt ismételgetik. És ez a 20. század világában nem elég ahhoz, hogy ártatlanságuk kiderüljön. Sőt, mint Koestler szellemesen megjegyzi, mivel csak ennyi telt tőlük, még a "szimpatizánsaik szemében is gyanússá váltak". (Koestler, 1951, 288.) A Szabadságszerető Emberek Közössége pedig éles támadásra vált: úgy döntenek, megkeresik a bűnöst, és mert a szovjet belügyi szerveknek ez sosem volt probléma, találnak is bűnbakot. "Megtalálják" azt az embert, aki titokban szövetkezett az imperialistákkal, hogy az ellenség bombája elpusztítsa az ártatlan állam városát. A beismerés persze egy szovjet börtönben történik, és a világ elfogadja az álhírt, elfogadja, hogy a szovjet állam "megtalálta" és letartóztatta a "bűnöst", aki az ellenséges hatalmakkal összeszűrte a levet. Ne felejtsük el: Rajkot nem oly régen, mindössze két évvel a regény megjelenése előtt végezték ki, és a Slánský-per vádlottjai (köztük Otto Katz, Koestler barátja-munkatársa) majd csak a megjelenést követő évben fognak bíróság elé állni, és őket is kivégzik. Havas Endre pedig - emlékszünk rá, őróla mintázta Koestler az Érkezés és indulás hősét - ekkor már Rákosi börtönében sínylődik, nemsokára beleőrül a kínzásokba, és meg is hal a börtönben.
Ahogy a regényben a nyugati világ a francia szalonokban otthonosan mozgó Nikitin szovjet hírszerző bűnösségét nem firtatja, úgy Zinovjev vagy Buharin bűnösségét sem kérdőjelezte meg. És a nyugati világ nem tiltakozott akkor sem, amikor a moszkvai perek megismétlődéseként szovjet vezénylettel Közép-Európában is lefolytatták a koncepciós pereket. Koestler bemutatja, miképpen mond csődöt a hagyományos nyugati kommunikáció a totalitárius propagandagépezet produkciójával szemben. Ha a Nyugat a puszta védekezésre szorítkozik a rágalmakkal szemben, amikor azok már beszivárogtak a köztudatba, és megtették hatásos munkájukat, akkor önmagát ítéli vesztésre. Mint tudjuk, a modern kommunikációelmélet nagyon jól ismeri azokat a fortélyokat (természetesen már régen nem a "kommunista" vagy "totalitárius" propaganda kategóriáiban gondolkodik, sőt ezeket látványosan elítéli), amelyek ide, ebbe a korszakba eresztik a gyökereiket. Többé-kevésbé finomítva tudatosan alkalmazzák a megtámadás, a védekezésre kényszerítés, a féligazságok terjesztése, igazságokként való megvillantása, az ellenőrizetlen hírek "bedobása" stb. módszereit. Rosszabb esetben háborúk, enyhébb változatban választások dőlnek el azon, hogy milyen kommunikációs stratégiát tudnak előállítani a politikai versenytársak. S ahol nincsen erős beágyazottságuk a polgári értékeknek, ott nagyobb esélye van a győzelemre annak, aki gátlástalan. Ezt az egyenlőtlen küzdelmet a Koestler A láthatatlan írás-ban fogalmazta meg legpontosabban:
"...a propagandaháborúban a féligazság erősebb fegyver, mint az igazság (...) aki védekezik, elveszett. És mindenekelőtt azt tanultam meg, hogy ezen a téren a demokráciák mindig hátrányban lesznek a totalitárius rendszerekkel szemben. Münzenberggel töltött éveim során szkeptikus lettem a Nyugat esélyeit illetően az olyan ellenfelekkel szembeni 'pszichológiai hadviselésben', mint Hitler és Sztálin. Mert hatékony és eredményes pszichológiai hadjárathoz pontosan azokat az elveket és értékeket kell sutba dobni, amelyek nevében a Nyugat belekezdene." (Koestler, 1997, 230.)
A regény a különböző figurák révén nem kiábrándulás-típusokat, hanem hittípusokat vonultat föl. A The Age of Longing-ban mindenki másképpen hisz, és mindenki egyféleképpen kiábrándult. A zárdát otthagyó Hydie, az Európa megmentését egyre reménytelenebbnek látó Julien, a saját íróbohóc-szerepétől szabadulni akaró Leontyev mind-mind a csömörrel küzdenek. Még Commanche, a belügyi feladatokat ellátó francia minisztériumi hivatalnok is váratlanul kitör feladatvégzése kellős közepén, és gyakorlatilag beismeri az állam tehetetlenségét a szovjet hírszerzéssel szemben.
Ebben a világban tevékenységre leginkább azok képesek - például Hydie apja, az amerikai tábornok -, akikben a hit inkább feladattá változott, még a teljes kiábrándulás előtt. Ugyanez mondható el végül is Nikitinről, akit szinte sajnálunk, amiért egy szerelmi ügy miatt alighanem a gulágra fog kerülni. És persze fölvonulnak a balekok is: a sarkköri kényszermunkán tönkretett, félig megőrült Borisz, akinek kiirtották a családját, vagy Vardi, aki besétál a csapdába, átmegy a vasfüggönyön a hazájába, mert azt hiszi, "No.1-es" (Sztálin) halálával megtörtént az enyhülés, de ez a tévedés az életébe kerül. S említsük még meg azt is, hogy Vardi professzor sorsának megrajzolásakor Koestler gondolhatott Ignotus Pálra is, aki a 30-as években Londonba emigrált, és 1950-ben, édesapja temetésére minden figyelmeztetés ellenére hazaindult Budapestre. Ignotust letartóztatták, és kilenc évre ítélték kémkedésért és hazaárulásért. "Intelmeimet, hogy ne menjen Budapestre, szintén üldöztetési mániám jeleiként könyvelte el" - jegyezte meg Koestler rezignáltan. (Koestler, 1997, 203.)
Ami a regény befejezését illeti, Csehov óta az irodalomban elkövetett gyilkosságok (öngyilkosságok) céljára használt lőfegyverek valahogy nem akarnak elsülni. Kétségtelen, hogy a szovjet kém lakására igyekvő, elégtételre vágyó amerikai szerető - retiküljében egy revolverrel a púderkompakt mellett - túl magas labda a kritikusoknak: Koestler mint író a melodráma kivédésére nem is igen tehetett mást, mint hogy intézkedett, ne működjön a revolver. A jelképes kivégzés azért így is megtörténik: egy eszme-emberek dialógusaival átszőtt regényben a jelképes halál is halál. Így ráadásul Koestlernek még módja van csavarni egyet a végkifejleten: tudomásunkra hozza, hogy a férfi nyugati típusú hírszerzői karrierjének vége, most kezdődik a szovjet karrier: egy sarkköri fakitermelő telepen.
A The Age of Longing a tradíciókra érzékeny liberális Anatole úr temetésével végződik, akit a regény elején mint a szalon házigazdáját ismertünk meg. A szertartásra igyekvők tüntetőkkel találkoznak, a város a megszállás hangulatát árasztja. Munkások visznek plakátokat, rajtuk feliratok, melyek a Közösségi Államot éltetik. A megszállók üdvözlése zajlik. Koestler a Boszorkányszombat című, korábbi fejezetben, utaltunk rá, végletes gúnyrajzot ad a "békegyűlés" szónokairól, részvevőiről. Köztük is "Herkulesről", a társutas fizikusról, aki tanulmányt ír a táguló világról, majd miután a Szovjetunió terjeszkedő politikája miatt nem volt tanácsos a világ tágulásáról írni, írt egy másik tanulmányt, amelyben megcáfolta korábbi elméletét. Ez a fizikus lázad föl a regény végén, amikor Navarin fűzfapoéta kifejti, hogy nekik csakis az lehet feladatuk, hogy támogassák a Szovjetuniót, a fizikus (a megszállás szagára) egyszer csak azt mondja: "Ez hazaárulás."
Hány és hány alkalommal hangozhatott el ez a rádöbbenés Kelet-Közép-Európa leigázott országaiban! (És aztán hány és hány alkalommal nem hangzott el?)
A The Age of Longing a hidegháború lelki és természetesen eszmei hátteréről ad nagyon pontos képet. A regény 70-es évekbeli kiadásához írott új szerzői előszóban olvashatjuk:
"Szovjet-Oroszország drámai nyerseséggel szövetségesből ellenséggé változott. A hidegháború a tetőfokára hágott. Hasonlóan a sztálini terrorhoz. Az, hogy Sztálin paranoiától szenvedett, hétpecsétes titok volt, s csak sokkal később lepleződött le lányának memoárjából és utódainak beszédeiből. De mindez az életet Keleten és Nyugaton is kiszámíthatatlan kockázatokkal telítette. Oroszországban egy veszélyes őrültnek abszolút hatalma volt. Lehetetlen volt megjósolni, hogy kit fog legközelebb kiütni, és miféle fantasztikus vádakkal. A vádak és vallomások jóváhagyott abszurditása egyfajta ezoterikus rituálét jelentett: a hihető és a hihetetlen között megsemmisült a határ. Ez az Ezerkilencszáznyolcvannégy világa volt..." (Koestler - Koestler, 1984, 75.)
A The Age of Longing tehát a maga módján éppen úgy darázsfészekbe nyúlt, mint a Sötétség délben. Fogadtatását témája eleve meghatározta: a franciák fanyalogtak (miért is ne, hiszen róluk szólt), az amerikaiak nem tudták megemészteni a középponti hősnő karakterét, még leginkább az angoloknak tetszett.
A regény olyan igazságokat tárt föl, amelyek ismét elég sokaknak meglehetősen kényelmetlenek voltak. Vegyük sorra ezeket!
Koestler állításai, melyeket regényével megfogalmaz, a következőkben foglalhatóak össze: 1. Minden politikai bűnről beszélni kell. 2. Mindent, ami egyértelműen a politikai bűntényre való fölkészülés, azt a nyilvánosság erejével lehet csak semlegesíteni. 3. Nem elég a titkokról és a veszélyekről néhány embernek tudni. 4. Abban az országban, ahol a veszély létezik, de a veszélytudat kialakulása gátolva van, nem alakulhat ki a védekezés.
A regény utolsó lapjain már nemcsak egy feldúlt és megzavarodott, hanem egy megtámadott fővárosban vagyunk. Légiriadó szirénái vijjognak, és a talányos befejezés nyitva hagyja, hogy vajon ez most csak gyakorlat vagy pedig igazi légitámadás? Netán az utolsó ítélet napja?
A The Age of Longing feltételezése szerint Sztálin halála után a szovjet blokkban nem történik igazi, jelentős változás. A szó mélyebb értelmében véve Koestlernek igaza volt. A hruscsovi majd a brezsnyevi éra nem jelentett demokratizálódást, csak ahhoz képest volt enyhülés és olvadás, amit a sztálini terror jelentett. A szörnyű terror diktatúrába váltott át, a rendszernek a terror már csak kísérőjelensége - de ettől még a rendőrállam az marad, ami.
Camus írja valahol, hogy az a híres ember, akinek már nem fontos a keresztneve. Koestlernek már a Sötétség délben után sem számított a keresztneve. De a sors, ahol sikert oszt, ott mindig kísért az igazságtalanság is: esetleg éppen a sikert kíséri.
A The Age of Longing nagyszerű regény, megérdemelne legalább fele akkora olvasottságot, mint a Sötétség délben. Választásokat ugyan nem döntött el, de hihetetlen erővel mutatott meg egy kort, a hitvesztések máig tartó, máig ható korát. A regényíró Koestler olvasói befogadása nem állhat meg a Sötétség délben-nél.
Senki nem olvasna ma Koestler-műveket, ha az író életét befolyásoló változások nem hatottak volna rá vissza, ha fölismerései nem befolyásolták volna korábbi álláspontját. Senkit nem érdekelne, a nevét se ismernénk, ha megmaradt volna a Vörös napok "lelkes idióta" stílusban megírt brosúrája írójának.
Ha süket fülekkel reagált volna a sztálini koncepciós perekre. Ha elzúgtak volna mellette a Közép-Európát megmérgező kirakatperek világgá röpített hírei.
Ha nem akarta volna téglákkal beverni a londoni magyar követség ablakait az 1956-os forradalom hírére.
Ha nem lett volna Koestler.
Kulcsszavak: francia értelmiség, háború utáni kiábrándulás, nyugati szabadságeszmény, antitotalitarizmus, antikommunizmus, regénypszichológia
1 Koestler előszavából (Labin, 1949)
2 XX. Század Intézet Archívuma. Arthur Koestler-hagyaték. Párizsi napló. MS 2306/4.
3 Cynthia Jefferies, 1951-ben Koestler titkárnője, később felesége.
4 Koestlert mélyen foglalkoztatta az amerikai kormánykörökig beépülő szovjet kémek tevékenységének természetrajza, lásd erről Chambers, a gazember című cikkét, amelyben az Alger Hiss-ügyről fejti ki véleményét. (Koestler, 1999, 197.)
5 Hogy mennyire szimbolikussá vált Koestler megjelölése a kommunista diktátorokra, annak illusztrálására idézzük Háy Gyula önéletírásának egy mondatát: "Rákosi utóda Gerő lett, az új 'egyes szám' ". (Született 1900-ban, 385.)
6 Igaz, hogy a KGB csak 1953-ban alakult meg, Koestler tehát az elnevezést nem használhatta volna 1951-ben, de regénye az elképzelt 50-es évek derekán játszódik. Ezért valójában egyik elnevezés sem használható száz százalékosan.
7 Münzenberg holttestét egy Grenoble melletti erdőben, Ignatz Reissét a Genf-Lausanne-i országúton, Krivickijét egy whashingtoni szállodában találták meg.
8 Oliver Todd szerint Beauvoir "szerelmet vallott Koestlernek". (Todd, 2003, 64.)
9 Mamaine Paget-ről van szó.
10 Beauvoir valószínűleg Camus-re céloz, aki beleszeretett Mamaine-ba, s ez egy rövid időre kölcsönösnek tűnt. Camus tartott Koestler neheztelésétől, de Mamaine megnyugtatta azzal, hogy Koestler és közötte ez nem jelent problémát. (Lásd Todd, 2003, 64.)
11 Koestler Malraux-t, (aki viszont St. Hilaire megformálására adott neki támpontokat a regényben) ugyanezekkel a szavakkal és egy közös ebéd ötletével próbálta jobb kedvre deríteni. (Koestler, 1984, 133.)
12 Lásd még A láthatatlan írás Egy tipikus esettörténet vége című fejezetében a Németh Andorra vonatkozó részeket. (481-485.)
13 Karafiáth Judit A cég című írásában elemzi Németh Andor és Koestler barátságát, és arra jut, hogy kettejük közül az utóbbi volt az, aki mélyebben átélte kapcsolatukat; Karafiáth összeveti írásaikban a másikra vonatkozó mondatokat, és rámutat, hogy Németh sokszor közönnyel, néha már-már érdektelenséggel figyelte híressé vált barátja pályáját. (In: Európai Kulturális Füzetek. 16.)
14 Lenin ismert kifejezése a (társutas) értelmiségre.
15 Camus beleszeretett a gyönyörű Mamaine-be, de érzéseit Koestler miatt igyekezett eltitkolni. Majd miután Mamaine megnyugtatta őt, hogy Koestler ezt nem fogja zokon venni, elvitte őt Dél-Franciaországba. (Lásd erről Todd, 2003 A rettegés c. fejezetét, illetve Mamaine leveleit [Goodman, 1985])
16 XX. Század Intézet Archívuma, Arthur Koestler-hagyaték. Párizsi napló, MS 2306/4. Az ominózus jelenetet David Cesarani is fölidézi könyvében. (Cesarani, 1998, 288.)
17 A The Age of Longing-ban a Szovjetunió neve mindössze az említett lábjegyzetben szerepel.
18 Koestler a fikciónak megfelelő lábjegyzetben közli: a Szovjetunió neve az ötvenes évek elején a Békemarsall rendelete értelmében Szabadságszerető Emberek Közösségére változott.
Irodalom
A hét halálos tévedés. In.: Egy mítosz anatómiája, Osiris, 1999.
Beauvoir, Simone de (1966): Mandarinok. Magvető, Bp.
Beauvoir, Simone de (2001): Amerikai útinapló. (Lackfi János ford.) Nagyvilág. 2.
Camus, Albert (1992): A lázadó ember. Bethlen Gábor, Budapest
Cesarani, David (1998): Arthur Koestler: The Homeless Mind. Vintage, London
Furet, François (2000): Egy illúzió múltja. Esszé a 20. század kommunista ideológiájáról. Európa, Bp.
Goodman, Celia (ed.) (1985): Living with Koestler: Mamaine Koestler's Letters 1945-51. St. Martin's Press, New York
Koestler, Arthur - Koestler, Cynthia (1984): Stranger on the Square. Random House, New York
Koestler, Arthur (1951): The Age of Longing. Macmillan Company, New York
Koestler, Arthur (1997): A láthatatlan írás. (ford.: Makovecz Benjamin) Osiris, Budapest
Koestler, Arthur (1994): A jógi és a komisszár. Osiris-Századvég, Budapest
Koestler, Arthur (1999): Egy mítosz anatómiája. (vál. és ford.: Makovecz Benjamin) Osiris, Budapest
Labin, Suzanne (1949): Stalin's Russia. Victor Gollancz Ltd., London
Lengyel József (1988): Szembesítés. Magvető, Budapest
A kommunizmus fekete könyve (2000): Nagyvilág, Bp.
Todd, Oliver (2003): Albert Camus élete. Európa, Bp.