Magyar Tudomány, 2005/9 1111. o.

Száz éve született Arthur Koestler

Márton László

író - malaci @ axelero.hu

SÖTÉTSÉG DÉLBEN


Az addig legfeljebb újságíróként és elsősorban német nyelvterületen ismert Arthur Koestlert a második világháború előestéjén írt, és nem sokkal ennek kitörése után kiadott Sötétség délben röpítette a világhír zenitjére. Az azóta eltelt hatvan év múltán a regény kritikai fogadtatása, népszerűsége nemcsak az életmű csúcsának tekinti, de a XX. századi regény hatalmas, maradandó teljesítményének is.

Koestler életében e korai siker egyszersmind súlyos terhet jelentett, hiszen mind baráti környezete, mind az irodalmi közeg az alig negyvenéves szerzőtől a korai remekművet meghaladó, de legalábbis ezzel felérő, újabb könyvekben reménykedett. Koestler ennek az elvárásnak úgy felelt meg, hogy kitért előle. Hetvennyolc éves korában bekövetkezett haláláig több nagyívű, a közvéleményt felkavaró munkát adott ki, de a Sötétség délben-hez mérhető regényt többé nem.

Az irodalomtörténészek nehézkesen határozzák meg a regény műfaját. Cselekménye a jelenkorban játszódik, de erősen elüt a szokványostól. Alakjai ugyan fiktívek, de létező és ismert egyének vonásait hordják, a helyszín is azonosítható. A szerző közvetlen élményei átütnek a történet szövetén, de nem az elbeszélő személyes sorsáról szólnak.

A Sötétség délben főhőse és tulajdonképpen egyetlen - tragikus - hőse Nyikolaj Szalmanovics Rubasov. A szövegben a Szovjetunió, a bolsevik párt, Sztálin, vagy a Komintern neve nem jelenik meg, ezeket a párt, az Egyes számú vezető, vagy a Nagy Egyes helyettesíti. Más jelzések, mint a Belügyi Népbiztosság, vagy az Első kongresszus félreérthetetlenné teszik, hogy a cselekmény a "forradalom" után két évtizeddel, azaz a harmincas évek második felében játszódik. Rubasov előélete a polgárháborúval kezdődik, amikor egy katonai egység parancsnoka volt, majd a Párt megbízásából többször és hosszabb ideig Nyugat-Európában dolgozott. Zsidó eredetéről csupán második vezetékneve (Szalmanovics) árulkodik.

A kevés mellékszereplő feladata, hogy Rubasov múltjának és jelenének, a letartóztatása és kivégzése között eltelt időszaknak valamely mozzanatát illusztrálják. Alakjuk szándékosan elnagyolt, csak annyit tudunk meg róluk, amennyi a főhős gondolatainak és cselekedeteinek megértéséhez szükséges. Arlovát, utolsó szeretőjét "lusta, húsos teste, hallgatag álmos" karaktere jellemzi. Ivanovról, az első vallatóról kiderül, hogy Rubasovval együtt harcolt a polgárháborúban, ahol fél lábát elvesztette. Az új nemzedéket képviselő Gletkinhez, a második vallatóhoz a neandervölgyi jelző társul - ugyanez illeti a később Rubasovot tarkónlövő hóhért. A szomszéd cellába zárt, a börtönmorze segítségével beszélgető társ, a másik táborhoz tartozó katonatiszt, akit a főhős személyesen nem láthat, képzeletében monoklit hord. A Rubasovra valló, így halálos ítéletében szerepet játszó fiatalember állandó jelzője: nyúlszájú.

A Sötétség délben-t George Orwell "harci regényként" jellemezte. A két világháború közötti időszakban, bár a megélt események regénybe ültetése elsősorban a mozgalomból és egyes esetekben - bár nem mindig - az eszmékből kiábrándult kommunisták szokása volt, más élethelyzetekből is hasonló művek születtek. T. E. Lawrence A bölcsesség hét pillére, Malraux Remény-e és Emberi sorsa, Ignacio Silone, Steinbeck, Hemingway, Déry Tibor regényei válsághelyzetekben ábrázolták az egyén és a történelem szelétől megérintett tömeg viszonyát, a hősök és ellenhősök pályáját, a jobbára vesztes csatákat és következményeiket. Ezek a szerzők, mint mások, a politikai időszerűség függvényében hosszabb-rövidebb időszakokra reflektorfénybe kerültek, azután helyükre mások léptek; olvasottnak, népszerűnek bizonyultak, majd az elhallgatás tisztítótüzébe vettettek. A Sötétség délben mindnél időállóbbnak bizonyult.

A regény egyediségét - értelmezésünk szerint - három tényező magyarázza. Az első belső szerkezete, az elbeszélés intenzitása. A második a téma "forrásvidéke", történelmi környezete. A harmadik, végül, fogadtatása, a megírás és az elterjedés között lezajlott világháború következményei.

A regény szerkezete

A regény szerkezetében különböző idomokat használ: a főhős emlékképeit, a cella és a börtönfolyosók részletes leírását, Rubasov börtönnaplójának fejezeteit, a tárgyalásról közölt tudósítást és a szöveg mintegy harmadát kitevő párbeszédet két kihallgatójával.

Rubasov letartóztatása után, de kihallgatása előtt három árulását idézi fel. Az első kettőt a Párt utasítására követte el, a harmadik, szeretőjének cserbenhagyása, azonban "magán"-bűn volt, amellyel egyedül kénytelen szembenézni. Az árulások felidézése kettős célt szolgál: egyrészt a cselekmény háttereként felrajzolja a kommunista párt módszereit Hitler hatalomra jutásának időszakában Németországban és egy nyugat-európai államban, másrészt megteremti az általános bűntudat légkörét, amelynek hatására Rubasov később beismer el nem követett cselekményeket.

A második rész, Rubasov kihallgatásainak sorozata, egyfajta fordított "fejlődésregény". A valódi, XVIII. századi fejlődésregények hőse kalandjai, vándorútjai során megtanul valamit, ráébred valamire, míg végül beavatásra méltónak bizonyul, megismeri a végső titkot. Rubasov az utat fordítva teszi meg: a cél érdekében minden eszközt felhasználó forradalmi cselekvéstől, az egyének és csoportok sorsát a célnak alárendelő, az "emberanyag" Pártnak tetsző formálása után, a kihallgatás folyamán, majd a kirakatper végén eljut a forradalom csődjének, saját élete hiábavalóságának felismeréséhez. A forradalmár útjának vége a semmibe torkollik.

Ha a főhős múltjáról csak információfoszlányokat kapunk, jelenét: lelkiállapotát, a kihallgatások közben és között gondoltakat, testének rezzenéseit, a börtönélet apró mozzanatait annál nagyobb részletességgel követhetjük. A két kihallgató, a börtönőrök, fogolytársak, a közelmúltból felidézett személyek, mind Rubasov tudatán szűrve jutnak el az olvasóhoz; az elbeszélésben voltaképpen csak az létezik, amit Rubasov érzékel, gondol, vagy amire emlékezik. Ezért válik a cselekmény folyamán az inkább funkcionális, a szovjet társadalmat és a börtönvilágot képviselő kétdimenziójú háttérszereplőkhöz képest hús-vér emberré.

"Kívülről", tehát nem Rubasov szemszögéből tekintve a regény egyetlen nagy kérdésre ad választ: hogyan jutott el az októberi forradalom egyik vezére (és a főhős által megtestesített vezérek csoportja), hogy nyilvános tárgyaláson beismerjen olyan fővesztéssel járó bűnöket, melyeket nyilvánvalóan nem követett el. A fizikai kényszer Rubasov esetében elsősorban alvásmegvonásból áll. Első kihallgatója, Ivanov utal arra, hogy más esetekben kínvallatástól sem riadnak vissza, de nála ezt értelmetlennek tartja.

A történeten végig húzódó vörös fonal a logika, pontosabban az ésszerűség egyféle történelmi szükségszerűséggel elegyített változata. A történelem zsarnokként uralkodik azok felett, akik valaha elfogadták a teleológia elvét; ugyanis ha a történelemnek felismerhető és meghatározható célja van, akkor azok, akik a történelem bábájának tekintik magukat, joggal dönthetnek az alanyok sorsáról, életről-halálról. "Vajon nem mindig is embertelen, gátlástalan építőmester volt-e történelem, hazugságból, vérből és sárból keverve malterét?" - faggatja önmagát Rubasov, és igennel válaszol. Ebből következik, hogy a győztes tábor vezére egyszersmind a történelem beteljesítője, a vesztes ellenzékieket vagy potenciális ellenzékieket egy emberfeletti akarat söpri el az eleve elrendeltetés útjából.

Ivanov, az első vizsgálóbíró, az elvtársi cinkosság révén kísérli meg a beismerő vallomás kicsikarását. A hajdani fegyvertárs, akivel polgárháborús múltja is összefűzi, tükörképként működik; Rubasov múltját képviseli. Formába önti félbemaradt gondolatait, kimondja, amire a vádlott képtelen, felmutatja a bolsevik gondolatrendszer végső következményeit:

"Ha arra a meggyőződésre jutnál, hogy a kapituláció logikai szükségszerűség és objektíve helyes - akkor megtennéd?" - kérdezi Ivanov. Ezután kihirdeti a gondolatmenet végső eredményét: "Megengedhetetlen, hogy az ember az érzelmek metafizikai kuplerájának nézze a világot. A mi számunkra ez az első parancsolat. Rokonszenv, lelkiismeret, undor, kétségbeesés, bűntudat és engesztelő áldozat a mi számunkra egyaránt viszolyogtató kurválkodás... A magunkfajta ember számára nincs is ennél nagyobb kísértés: lemondani az erőszakról, bűnbánatot tartani és megbékélni a lelkiismeretünkkel. A legnagyobb forradalmárok közül is sokan engedtek ennek a kísértésnek: Spartacustól Dantonig és Dosztojevszkijig; ez az ügy elárulásának legklasszikusabb formája. Isten kísértései mindig sokkal veszedelmesebbek voltak az emberiség számára, mint a Sátán incselkedései. De amíg a káosz uralkodik a világban, addig Isten anakronizmus: és minden, a lelkiismeretünkkel kialkudott kompromisszum nem más, mint árulás".

Ivanov alakja fiktív, de előképe pontosan azonosítható. Walter Krivitszkij, a szovjet katonai hírszerzés 1937-ben Amerikába menekült vezetője írta le Szergej Mracskovszkij és Abram Szlutszkij párbeszédét. A Kolcsak elleni hadjárat tábornokát, a Zinovjev-Kamenyev-per egyik vádlottját hajdani beosztottja, Szlutszkij NKVD-s vizsgálóbíró három nap és három éjszaka alatt győzte meg, hogy engedjen a párt kérésének, és vállalja a kém és összeesküvő szerepét. Koestler nem találkozott Krivitszkijjel, akinek emlékiratai a Sötétség délben után jelentek meg, de a "kor szelleme", az NKVD céljai és módszerei nem maradtak a Lubjanka falai között.

Ha érveit Rubasov a "logikus" végkifejletig követi, amint ezt tette, kénytelen volt elismerni, hogy elméleti véleménykülönbsége a Nagy Egyessel valójában gondolatban elkövetett árulás, végső soron pedig, a bolsevik logikát követve, a potenciális és a valódi áruló közötti különbség, a történelmi szükségszerűség magasabb szempontjából, elenyésző.

Rubasov a kihallgatás alatt és ennek szüneteiben az elpusztulásával járó logikai következtetéstől visszaszámol az eredetig:

"Valamennyi alapelvünk helyes volt, a végeredmény azonban mégis hibás. Ez a század beteg. Mi diagnosztizáltuk a kórt és mikroszkopikus pontossággal megállapítottuk a baj okait is, ám hiába folyamodtunk a gyógyító késhez, a testen új kelések támadtak. Az akaratunk kemény volt és tiszta, rászolgáltunk az emberek szeretetére... Miért vagyunk kitaszítottak és gyűlöletesek?"

A bukott forradalmár csődje egyúttal a módszer csődje is - mivel látásmódja szerint az egyén feloldódik a történelmi szükségszerűségben, a módszer csődje egyszersmind az egyén végét is jelenti:

"Mi hoztuk el az igazságot, a mi szánkból azonban hazugságnak hangzott. Elhoztuk nektek a szabadságot, a mi kezünkben azonban korbácsnak látjátok... A jövő ígéretét hoztuk, de akadozott a nyelvünk és csak kutyaugatás szólt a szánkból..." A szöveg Rubasové, de az érvelés Dosztojevszkij hőseié. Ez a párhuzam végighúzódik a regényen.

A második vizsgálóbírónak, a forradalom utáni bolsevik nemzedéket megtestesítő neandervölgyi jelzőt viselő Gletkinnek sikerül rávennie arra, amire a hajdani harcostárs képtelennek bizonyul, nevezetesen, hogy beismerje konkrét bűnösségét, részvételét a Vezér elleni összeesküvésben. Nyilvános vallomásra azonban nem a vallató nyomása és nem is a sajátos bolsevik logika végső következtései késztetik, hanem a bűntudat és a csalódottság elegye. Az első, az eljárás folyamán kivégzett vizsgálóbíróval ellentétben, aki rövid büntetéssel és politikai pályájának újrakezdésével kecsegtette, a neandervölgyi Gletkin nem ígér kegyelmet a kirakatper végén, csak az utókor igazságtételét. Gletkin és a regényben megjelenő többi neandervölgyi a forradalom új nemzedékét, a jövőt képviseli. A két vizsgálóbíró érvrendszere azonos, csupán kihallgatási technikájuk különbözik. Rubasov útja végén visszariad attól a jövőtől, amelyet a neandervölgyiek nemzedéke képvisel; lelke mélyén már megtagadja a forradalom gyermekeit, mielőtt még a forradalom képviselői kitagadnák őt. Ezért fogadja el az élete eldobásával járó alkut, képzelt bűnei beismerését.

"Megengedheti-e magának, hogy merő undorból, csüggedésből és hiúságból visszalépjen a szereptől? És ha kiderül, hogy mindennek ellenére a Nagy Egyesnek mégiscsak igaza van? És, hogy itt benn is, a mocsokban, a vérben, a hazugságok közepette is, mindennek dacára a jövő alapjait fektetik le?"

A per részleteiről az olvasó csak többszörös közvetítéssel értesül. Rubasov házmesterének, a hajdani vöröskatonának a lánya olvassa fel a sajtóban megjelent tudósítást. Ezzel az "elidegenítő effektussal" Koestler lemond arról, hogy a tárgyalás légkörét leírja, a főhős gondolatait, a közönség viselkedését elemezze. Az öreg bolsevik, aki saját gyermekétől is fél, gondolatban a Passióhoz hasonlítja Rubasov végét, majd egyetlen "legyen meg a Te akaratod"-dal reagál a történtekre, az emberi cselekvés szférájából mintegy a Gondviselés hatáskörébe utalja a bűn és bűntelenség számára veszélyes, ezért megválaszolhatatlan kérdését. Rubasov cellájában hasonló gondolatot jár körbe: "nyilvánvaló volt a számára, hogy csakis annak a szenvedésnek lehet értelme is, amely másrészt elkerülhetetlen egyúttal; vagyis csak az olyan szenvedésnek, amely biológiailag eleve elrendeltetett. Másrészt viszont minden társadalmi gyökerű szenvedés esetleges, következésképp céltalan és értelmetlen. A Forradalom egyetlen célja voltaképpen az értelmetlen szenvedés megszüntetése volt". Bűntudatának mélyebb oka: "Kiderült azonban, hogy a második fajta szenvedés felszámolása csak az összemberi méretekben vett hatalmas arányú, jóllehet ideiglenes megnövekedése árán érhető el. A kérdés, amelyre felelnie kell most így hangzott: Jogos-e ennek ellenére is elvégezni ezt a műtétet?... Kamaszkorában azt hitte, hogy a párt céljaiért munkálkodva majd választ kap mindenféle kérdésre... de a kérdést, amelyre választ remélt, amelynek kedvéért belevágott, mindjárt a kezdet kezdetén elfelejtette."

Az első vizsgálóbíró, Ivanov megfogalmazza Rubasov választási lehetőségeit: ha megtagadja a közreműködést, "adminisztratív" intézkedéssel azonnal kivégzik, ha elfogadja a nyilvános perben rárótt szerepet, erkölcsi öngyilkosságot követ el, bár Ivanov feltételezése szerint életét meghagyják. A pártnak pontosan arra van szüksége, hogy a belső ellenzék bukott vezére önmagát semmisítse meg; Ivanov még nem tudhatja, hogy a forradalom első nemzedékének tagjaiként mindkettőjüknek távozniuk kell az élők sorából.

A regény forrásai

A Sötétség délben elemzési kísérletei általában a műfaj besorolásánál akadnak meg. "Politikai regényként" kategorizálják, Orwell az 1984-gyel, Szolzsenyicin regényciklusával, Malraux Emberi sors-ával vetik egybe. A hasonlat kézenfekvő - túlságosan is az. Orwell azonban 1948-ban elképzelte a világ állapotát 1984-ben, Szolzsenyicin elbeszélő prózája a történelmi regény lukácsi meghatározásához illeszkedik; a műfajt tekintve közömbös, hogy mindhárom alapja a sztálinizmussá korcsosodó kommunizmus. Az 1984 antihősei hárman vannak, Szolzsenyicin regényfolyamában a történelem tektonikus mozgásában az egyén szerepe eltörpül, Koestler, mint Malraux, a cselekményt az egyén és a történelem párbeszédének, voltaképpen párbajának rendeli alá. Orwell a swifti szatirikus hagyomány egyenes ági folytatója, Szolzsenyicin tolsztoji gyökereit nem lehet nem észrevenni, míg Koestler montázstechnikája az újságírás eszközeiből kölcsönöz.

A Sötétség délben alakjainak megformálásában Koestler részben az általa ismert valóságra támaszkodott. A Szovjetunióban a polgárháború végétől perek sorozatát rendezték, melyben Buhariné az utolsó előtti volt. A cél minden esetben kettős; a valódi vagy potenciális ellenzék letörése és egyúttal "példa statuálása". Jelentős különbség azonban, hogy amíg az 1928-ban és 1933-ban rendezett, a gazdaság katasztrofális állapotát magyarázni hivatott, ún. ipari szabotázs-perekben a megvádolt külföldiek ártatlanságukat hangoztathatták, addig a nyílt politikai perek már kivétel nélkül beismerő vallomással zárultak. Koestler közép-ázsiai útján maga is látott egy ilyen, a helyi közönségnek szánt kirakatpert, de visszaemlékezéseiben gyanú helyett csak értetlenségéről ír.

Lenin már 1922-ben megrendelte az eszerek (szocialista forradalmárok) perét, amelyben egy tucat halálos ítélet született, de ezek végrehajtását a külföldi tiltakozások hatására felfüggesztették. Sztálin a harmincas évek elejétől fokozatosan számolt le ellenzékével; először a mensevikekkel, majd Trockij híveivel, végül a bolsevik párt első nemzedékéből mindazokkal, akiket ellenfeleinek vélt.

Életrajzában elmondja, hogy Rubasov Trockij, Buharin és Radek ötvözete. A név, Nyikolaj Szalmanovics Rubasov is kortárshoz kapcsolódik. Zalman Sneor Rubasov, orosz eredetű izraeli író, a Munkapárt lapjának szerkesztője, Zalman Sazar néven tíz éven át Izrael államfője volt. Koestler szovjet-oroszországi tartózkodása alatt a kegyvesztett, már száműzött Trockijt nem ismerhette, de Buharinnal és Radekkel találkozott. A két vizsgálóbíró, Ivanov és Gletkin testi vonásait a bakui politikai rendőrség (akkor GPU) két tisztje ihlette.

A Buharin-Rubasov párhuzam nem csupán az arcvonásokat, vagy a valóságos és a képzelt alak múltját tekintve érvényes. Koestler a regény írásakor nem ismerhette Buharin Sztálinhoz intézett búcsúlevelét, amely csak a Szovjetunió összeomlása után került elő a levéltárból (Kun Miklós közölte magyar fordítását). A kivégzés előtt írt levélben futó gondolatsort akár a Sötétség délben Rubasovja is írhatta volna.

Buharin azzal kezdi, hogy a "külvilág (a társadalom) szemében semmit sem von vissza" és Sztálintól semmit sem kér, mert "Eszemben sincs, hogy sorsom letérítsem a sínekről, amelyeken most gurul", de szükségesnek tartja, hogy Sztálin tudja, nem követte el a terhére rótt cselekedeteket. Ezután így jellemzi a vele történteket: "Létezik ma az általános tisztogatásnak valamifajta nagyléptékű és bátor politikai ideája, amely a háború előtti idők terméke. E tisztogatás érinti a) a bűnösöket, b) a gyanúsakat, c) a potenciálisan gyanúsakat. És engem lehetetlen volt kihagyni a szórásból." Ez a "grammatikai fikció", amelynek Rubasov nevezi beismerő vallomását és perét.

Buharin, Rubasovval ellentétben, megpróbál alkut kötni Sztálinnal: nyilvános tárgyalás nélkül végrehajtott halálos ítéletet kér, főbelövés helyett lehetőséget öngyilkosságra, vagy morfiuminjekciót. Búcsúlevelének végén megkísérli száműzetéssel vagy külföldi misszióval kiváltani a halált - amint Ivanov, a Sötétség délben első vizsgálóbírója sugallja Rubasovnak. "Egyik legtehetségesebb tábornokodat veszted el személyemben - írja Rubasov a Nagy Egyesnek -, olyat, aki valóban hűséges volt hozzád."

Amerikai életrajzírója hívta fel a figyelmet arra, hogy Buharin a per során nem tett az összeesküvés tényét megerősítő vallomást, beszédeiben taktikázott a beismerés és az ebből következő nyelvtani fikció különböző árnyalatai között, amelyet azután a vádló és az ítélet értelmezett egyértelmű beismerésként. Elutasította a szabotázs, a gyilkosságra felbujtás és a kémkedés vádját, de elismerte, hogy "a jobboldali és trockista csoport" egyik vezetője volt. Ez a kifejezés akár a külföldnek szánt, és a per jellegére figyelmeztető üzenetnek is tekinthető, hiszen a szovjet történetet ismerők tudták, és náluk is jobban tudta az akkor még élő Trockij, hogy Buharin Sztálin szövetségeseként részt vett a trockisták megsemmisítésében. A részleges, a politikai felelősséget vállaló beismerő vallomásnak egy másik, mélyebb értelme is volt. Buharin, akit Visinszkij népügyész "emberi trágyadombnak" és "a róka és a disznó undorító keverékének" nevezett, az utolsó tárgyaláson már tudta, hogy nem remélhet kegyelmet. Feltehetőleg ezért vállalta, Sztálin valódi ellenfeleként a politikai felelősséget.

Rubasov a "a végső logikára" hivatkozva a "nyelvtani fikció" értelmében ismeri el bűnösségét: "Számomra véget ért a politikai maskarádé, a viták és összeesküvések bábjátéka. Amikor az ügyész polgártárs halált kért fejünkre, akkor mi politikai értelemben már rég hullák voltunk... Ezennel teljesítem a magamra rótt feladatot. Megfizettem; nincs rendezetlen számlám a történelemmel" - mondja Rubasov. " ...kicsinyesség lenne részemről a világméretű történelmi feladatok mellé, amelyek elsősorban a te válladon nyugszanak, felvetni a személyemmel kapcsolatos kérdést" - írja Buharin Sztálinnak.

A Sötétség délben második forrása a pártot elhagyó kiábrándultak és útitársak könyvei. Ezek általában - bár nem minden alkalommal - egy szovjet-oroszországi útról visszatérve, az épülő "szocializmus" valóságát megismerve jutnak el a szakításig. Koestler nagyjából a sor közepén áll, számosan megelőzték, tömegek követték.

Az orosz-zsidó eredetű francia kommunista, Boris Souvarine, már 1924-ben a Sztálin-Trockij vitában az utóbbi mellett foglal állást. "Nem a bolsevizmus bukott meg, hanem karikatúrája, a leninizmus" írja, amikor kizárják a Kominternből, majd 1929-ben Trockijjal is újat húz. A moszkvai pereket már a Figaro-ban elemzi; nyolcvankilenc éves korában bekövetkezett haláláig a kommunizmust belülről ismerő ellenfele marad.

André Gide az 1934-es szovjet írókongresszus vendégeként jár az "épülő szocializmus" hazájában, onnan visszatérve írja meg Visszatérés a Szovjetunióból című könyvét, amely Magyarországon is megjelenik Déry Tibor fordításában. 1937-ben az útirajza nyomán kibontakozó vitát elemezve újabb könyvet jelentet meg a témáról, amelyben már a moszkvai perekkel is foglalkozik. Gide álláspontjáról a Szép Szó-ban és a Századunk-ban jelennek meg Fejtő Ferenc, Ignotus Pál és Szirtes Andor cikkei. Koestler feltehetően nemcsak Gide két könyvét, hanem a baráti köréhez tartozó budapesti baloldali értelmiségiek írásait is látta. Gondolati közösségüket nem elsősorban a Sötétség délben, inkább a háború alatt készült és később a Jógi és a komisszár című kötetben közzétett tanulmányai bizonyítják.

1927-ben, Koestler előtt járt a Szovjetunióban és számolt be a látottakról, onnan távozva, Panaďt Istrati. A franciául író román elbeszélőt kortársaitól az különbözteti meg, hogy nem bűntudattól gyötört értelmiségi polgárként, hanem koldusszegény családból származva valódi proletárként csatlakozott a mozgalomhoz. Keserűségének mértékét és az ellenne indított rágalomkampány hevét is osztályhelyzete határozta meg.

Sinkó Ervin Koestlerrel egyidőben tartózkodott a Szovjetunióban, bár csalódásának története, az Egy regény regénye, csak 1961-ben, Újvidéken jelenhetett meg. Ő is testközelből látta a moszkvai perek vádlottait, és hasonló következtetésekre jut. "Ha feltételezzük, hogy ezek a forradalmárok - egykor minden áldozatra kész hívők - valóban emberi söpredékké lettek, akik minden gaztettre habozás nélkül készek és hogy a sztálini Szovjetunió valóságának sikerült őket nem Koriolánná tenni, hanem Kalibánná aljasítani, - vajon ez a tény nem ébreszthetne-e kétségeket a sztálini Szovjetunió életfeltételeinek kvalitásai iránt és még aziránt a szocializmus iránt is, amelyet a sztálini Szovjetunió valósított meg?" Sinkónak a titói Jugoszláviából elhangzott kérdése a választ is tartalmazza.

A kortárs szemtanúk felidézése természetesen csak annyit bizonyít, hogy Koestler szembeszállása a dogmaként hirdetett hivatalos igazsággal nem volt egyedi cselekedet: aki akarta, tudhatta és feltárhatta a történteket, a perek mechanizmusát, a gépezetet működtetők okait és szándékait. Hosszú listán következhetne azok neve, akik nem kívánták tudni, nem szóltak, taktikai meggondolásból, hitelvekhez ragaszkodva, vagy szellemi tunyaságból elfogadták a szovjet propaganda tételeit. "Azt hiszem igazuk van, - mondta André Malraux, amikor lektorként visszautasította Souvarine könyvét -, de majd akkor csatlakozom hozzájuk, ha megerősödnek".

A moszkvai perek beismeréseit tényként kezelő értelmiségiek korántsem csak a két világháború közötti baloldalhoz tartoztak. A nyugat-európai és észak-amerikai értelmiség semmilyen, a Szovjetunió tényleges helyzetéről szóló információt nem volt hajlandó befogadni. Az erőszakos kollektivizálásról, az ezt követő éhínségről és deportálásokról szóló hírek nem jutottak el tudatáig - annál inkább hitelt adtak a hivatalos forrásokból származó, az első ötéves terv sikeréről, a vidám és elégedett munkásokról és parasztokról szóló történeteknek.

A fikció fenntartásában és megerősödésében a kommunista mozgalomtól távol álló erők is közreműködtek, Walter Duranty, a New York Times tudósítója, aki az ukrajnai atrocitásokat az ellenséges propaganda túlzásainak minősítette, Pulitzer-díjat kapott. Édouard Herriot fancia miniszterelnök 1933-as ukrajnai látogatása után kijelentette: csak a jólét jeleivel találkozott. Sydney és Beatrice Webb az európai társadalomtudomány legtekintélyesebb képviselői ezerkétszáz oldalas könyvben hirdették az új civilizáció jótéteményeit, míg a - szerintük elszigetelt - bajokat rendszerellenes szabotőrök számlájára írták. Az Egyesült Államok moszkvai nagykövete jelentéseiben a vádlottak bűnösségét hangsúlyozta, Hollywoodban játékfilmet forgattak, amelyben Buharin és társai sötét színekkel festett, "valódi" német ügynökként jelennek meg.

A Sötétség délben elsősorban azzal ütött el a perek kortárs irodalmától, hogy az útleírás, tanúságtétel, egyes szám első személyű vallomás helyett a jelenkorba ágyazott regényként eleveníti meg a történteket; ábrázol, nem polemizál. Teljesítménye ebben a műfajban - egy híján - egyedülálló. Nagy Péter a regény első magyar kiadásának utószavában emlékeztet arra, hogy az orosz Alekszandr Taraszov-Rogyionov 1922-ben, tehát a bolsevik hatalom harmadik évében megjelent regénye azonos témát dolgoz fel: "hogyan jut el egy ártatlan bolsevik vezető odáig, hogy a nép, a tömegek nevelése érdekében magára vállalja az el nem követett bűnt s annak büntetését". A Csokoládé hősének patetikus vége azonban a forradalom eszköztárát bemutatva nem teszi kétségessé ennek célját, az önkéntes áldozatot az egyén és a tömeg, de nem a vezetők és (meg)vezetettek nézőpontjából írja le.

Ha a Sötétség délben szerkezete a Bűn és bűnhődés "modelljére" utal, a kihallgató és a kihallgatott párbeszédében más Dosztojevszkij-figurák gondolatai ötlenek fel. Elsősorban a Karamazov testvérek Nagy Inkvizítora - ennek alakját Koestler maga is előrevetíti.

"Az inkvizícióhoz hasonlítottak bennünket, mert akárcsak ők, mi is, minden pillanatban magunkon éreztük a jövendő, egyének fölötti élet iránt viselt felelősségünk teljes súlyát. És abban is a nagy inkvizítorokra hasonlítottunk, hogy nemcsak az emberek tetteiben, hanem gondolataikban is üldöztük a gonosz magvait" - mondja Rubasov, a Sötétség délben főhőse.

"Mi helyesbítettük a te tanaidat, és a csalásra, a félelemre és a tekintélyre alapoztunk. És az emberek megörültek, hogy megint úgy vezetik őket, mint egy nyájat, hogy végre levették szívükről az oly félelmetes adományt, ami annyi gyötrelmet okozott nekik... Mi meggyőztük őket, hogy csak akkor lesznek szabadok, ha a mi javunkra lemondanak a szabadságról és meghódolnak előttünk... És mind boldogok lesznek, e lények minden milliója, kivéve az őket kormányzó százezreket, mert csak mi, mi, akik őket őrizzük leszünk boldogtalanok.

Tizenöt évszázada kínlódnak ezzel a szabadsággal, de most ennek vége és természetesen egyszer s mindenkorra. Meg vannak győződve arról, hogy teljesen szabadok, ők maguk hozták el nekünk a szabadságukat, és letették alázatosan a lábunk elé" - mondja a földre visszatért Krisztusnak a nagy Inkvizítor.

"A történelem arra is megtanított bennünket, hogy a hazugságok gyakran jobban szolgálják az ügyet, mint az igazság. Az ember ugyanis rest és mindig negyven esztendeig tévelyeg előbb a sivatagban, amíg megteszi a soron következő lépést fejlődésének útján...

Mi sokkal alaposabban megtanultuk a történelem leckéjét, mint a többiek. És abban is különbözünk mindenki mástól, hogy a gondolkodásunk következetesen logikus. Mi tudjuk, hogy a történelem színe előtt mit sem számítanak az erények és a bűnök is megtorlatlan maradhatnak; hetedíziglen ható következményei vannak viszont minden hibának. Ezért minden erőfeszítésünket a hibák megelőzésére összpontosítottuk, még írmagját is ki akartuk irtani. Soha még az emberiség történetében nem fordult elő, hogy ilyen kevés ember, ilyen óriási hatalommal bírt az emberiség jövőjének befolyásolására. Következtetésképpen minden hamis eszme, amit mi a magunkévá teszünk, a jövő nemzedékek ellen elkövetett bűntett. Ezért a hamis eszméket is ugyanúgy kell büntetnünk, mint más bűnöket: halállal..." - mondja a Rubasovot vallató Gletkin, a második vizsgálóbíró.

Koestler tovább viszi a Nagy Inkvizítor és a GPU-s vizsgálóbíró párhuzamát, a középkori katolikus egyház és a forradalom után kialakult szovjet rendszer ideológiai hasonlóságából eredő gyakorlat azonosságát.

"A tapasztalat arra tanít - mondta Gletkin -, hogy a tömegeknek minden nehéz és bonyolult folyamatra egyszerű, könnyen érthető magyarázatot kell adni. És abból, amit én tudok a világtörténelemből, szintén azt látom, hogy az emberiségnek mindig szüksége volt bűnbakokra... Mindig az az igaz, ami hasznára van az emberiségnek, ami viszont káros, az eleve csak hamis lehet... hogy Jézus igazat beszélt-e, amikor az állította magáról, hogy ő Isten fia és szűz asszony hozta világra, az épeszű ember számára teljesen közömbös. Azt mondják, ezeknek a dolgoknak jelképes értelmük van, csakhogy a paraszt ezt szó szerint veszi. Hát nekünk is éppen annyi jogunk van rá, mint a papoknak, hogy mindenféle hasznos jelképeket találjunk ki, amiket aztán a parasztok majd szó szerint vesznek."

A párhuzamokat szemlélve természetesen emlékeznünk kell arra, hogy a Nagy Inkvizítor példabeszédét, a katolicizmus rendszerkritikáját a pravoszláv Karamazov mondja el, míg a "neandervölgyi" Gletkin, a sztálini hatalom képviselője, a kommunizmus rendszerkritikája közvetett.

Rubasov a történet folyamán egyszerre vitázik önmagával, korábbi énjével és vizsgálóbíráival. A célok és eszközök szüntelenül visszatérő, feloldhatatlan ellentéte Koestler következő regényeiben, a Gladiátorok-ban és az Érkezés és indulás-ban is visszatér. Nem tudni, a regény alkotásának időszakában vagy éppen előtte, berlini éveiben, kezébe került-e Lukács György 1918-ban megjelent esszéje, amelyben a bolsevik forradalom előtt, megfogalmazza ugyanezt:

"A dilemma, amely elé a demokrácia követelése a szocializmust állítja, egy olyan külső kompromisszum, melynek nem szabad belső kompromisszummá válnia... Ezalól a kompromisszum alól való felszabadulásban rejlik a bolsevizmus faszcináló ereje. De akiket megbabonáz, azok talán nincsenek mindig teljes tudatában annak, hogy ennek elkerülése kedvéért mit vállalnak magukra. Az ő dilemmájuk így hangzik: lehet-e a jót rossz eszközökkel, a szabadságot az elnyomatás útján elérni; létrejöhet-e egy új világrend, ha létrehozásának eszközei csak technikailag különböznek a régi rend joggal utált és megvetett eszközeitől...", majd esszéje végén kimondja: "...a bolsevizmus azon metafizikai feltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, amint Razuhinin mondja a Bűn és bűnhődés-ben, az igazságig keresztülhazudni magunkat". Az 1918-ban fogalmazó Lukács azonnal hozzáteszi: "E sorok írója nem képes e hitet osztani." Gondolatmenetét rendszeresen félreidézik: a tételt, amint a szövegből kitűnik, nem Raszkolnyikov, a Bűn és bűnhődés főhőse, hanem egyik, a nihilizmust nála plasztikusabban megtestesítő mellékszereplő állítja fel, Lukács pedig ezen a ponton még elutasítja azt, amivel néhány hónap múlva a szükségszerűség ürügyén teljes mértékben azonosul.

Az orosz nihilisták gondolkodásmódja nemcsak Koestler figuráira, hanem az eredeti modellre is hatott. Buharin beszédeiben és írásaiban szinte szó szerint vallja Raszkolnyikov tételét: "Az emberek a természet törvényei szerint általában két fajtára oszlanak. Egyikük az alsóbbrendűek (közönséges) fajtája, úgyszólván nyersanyag... A nagy tömeg, a nyersanyag arra való a világon, hogy valamiféle erőfeszítés... útján nagy nekifeszüléssel létrehozzon legalább ezerből egy félig-meddig önálló egyéniséget." Az új ember kovácsai, a lélek mérnökei az ember korlátlan átalakíthatóságát hirdették, a tömegek nevében fellépő bolsevista vezetők megvetették, mai nyelven mondhatnánk: megvezették a tömegeket.

A regény befejezése, Rubasov kivégzése, Koestler eredendő, mindennél mélyebb pesszimizmusának kifejtése. A forradalom és a forradalmárok áldozata értelmetlen volt, a szovjet rendszer végleges csődbe jutott. Ha Vaszilij, Rubasov házmestere, korábbi harcostársa a pert Krisztus passiójához, Rubasov magát Mózeshez hasonlítja: azzal a nagyon is lényeges különbséggel, hogy számára az Ígéret Földje láthatatlan marad. Borúlátását kortársai nem osztották. Sztálin hívei meggyőzték magukat arról, hogy az 1922 óta tartó perek és "adminisztratív tisztogatások" sorozata, amely Kamenyev, Zinovjev és Buharin perével tetőzött, a bolsevik párt eredeti vezetésének, majd Tuhacsevszkij marsall és a Vörös Hadsereg többi főtisztjének kivégzésével végződött, szükséges és egyszersmind helyes volt. A Sztálinnal szembeforduló Trockij azt hirdette, hogy bár a forradalom eltért eredeti irányától, a szovjet rendszer alapja szocialista maradt, ezért lehetővé teszi a későbbi korrekciót.

Malraux Emberi sors-ának kommunista hőse rendületlen meggyőződéssel várja a véget: "...meghal, mint minden egyes társa, mert értelmet adott életének. Milyen értéke volna olyan életnek, amelyért nem hajlandó meghalni? Könnyű meghalni, ha nem vagyunk egyedül".

Koestler Rubasovja halála előtt beismeri az eszme teljes csődjét, az áldozat értelmetlenségét: "...aki szemmel látható bizonyosságot szerezhet legalább, hogy létezik csakugyan a cél, annak már könnyű meghalnia. Őt azonban, Nyikoláj Szalmanovics Rubasovot senki sem vitte fel semmiféle hegytetőre, ahonnan letekinthetett volna; bármerre nézett, ő mindenfelé csak pusztaságot látott és éji sötétséget."

Ebben különbözött a Sötétség délben a korszak többi, azonos témát tárgyaló műveitől, ezzel lépett túl Koestler kortársain: a nem csupán a szovjet propaganda által ábrázolt valóságot tagadta, nem csak a bolsevik hatalomgyakorlás módszerével szegült szembe, az eszközök kritikája után a cél, a bolsevizmus erkölcsi alapjainak megsemmisülését is feltárta. Sokáig és nagy árat fizetett érte.

A Sötétség délben fogadtatása

A regény megírása, első megjelenése és elterjedése között a világ rendje háromszor változott meg. Amikor 1936 nyarán hozzáfogott az "egy totalitárius államban" játszódó, Ördögi kör című történet írásához, a Szovjetunió az éledő, majd diadalmaskodó Harmadik Birodalom legjelentősebb és legelszántabb ellenfele, a nácizmust ellenző mozgalmak központja, az üldözöttek menedéke volt. Amikor 1939 tavaszán elkészült a kézirat, a Szovjetunió a franciákkal és németekkel hadban álló Németország szövetségese volt, a kommunista pártok, beleértve az emigráns német kommunistákat, a francia és angol kormány ellenfeleiként léptek fel. Amikor 1940-ben Londonban megjelent az első, angol nyelvű kiadás, már a Wehrmacht volt az európai kontinens ura. Végül, amikor 1945-ben a Sötétség délben Franciaországban, majd a többi nyugat-európai országban megjelent, a Szovjetunió, a győztes koalíció tagja, egyszersmind a háború legnagyobb emberáldozatát vállaló; önképe szerint legfőbb győztesének számított.

A totalitarizmus fogalma közép-európaiaktól származik. Először - valószínűleg - Franz Borkenau, hajdani osztrák kommunista könyvének címeként (A totalitárius ellenség) jelenik meg, majd a franciaországi internálótáborokat megjárt német zsidó Hannah Arendt és a lengyel kisnemes Zbigniew Brezinski munkáiban nyeri el mai értelmét. A Sötétség délben által megjelenített képletben kétségtelenül ott rejlik az emberi lét minden rétegét ellenőrző diktatúra, de a történet egyértelműen a Szovjetunióban és nem bármiféle önkényuralmi államban játszódik. Koestler elismeréssel, helyenként csodálattal ír az októberi forradalmat kirobbantó, a polgárháborúban felülkerekedő gárdáról, akiket "nagyszerű emberek"-ként jellemez. A regény témája egy szükséges és ezért igazságos forradalom elfajzása, nem ítélet a forradalom felett. Más kérdés, hogy a Sötétség délben-t megelőző Gladiátorok-ban, majd az ezt követő Érkezés és indulás-ban már a kitérők elkerülhetetlenségén töpreng, bár nem lel kielégítő választ. Személyes történetének megint más lapjára tartozik, hogy a forradalmi cselekvést, a radikális eljárásmódot soha nem ítélte el, pontosan meghatározott helyzetekben legitimnek, a gonosz elleni harc erkölcsileg vállalható eszközének tartotta. Mi több, a cionista mozgalom kompromisszumkereső szárnyából és általában a szociáldemokráciából éppen a célratörő határozottságot hiányolta.

A regény eredeti, német változatának címe - mondottuk - Ördögi kör volt. A Sötétség délben a záró fejezet egy mondatából: "Meglehet, most a nagy sötétség ideje jött el" ered, de egyúttal Milton verssorát idézi: (Oh, sötét, sötét, sötét a dél homálya), amely tulajdonképpen ószövetségi idézet. Mindhárom szövegváltozat napfogyatkozásra utal, a regény jelképrendszerében a Kirov-gyilkosságot követő terrorhullám tetőzésének időszakát tömöríti. Daphne Hardynak, a német szöveg angol fordítójának telitalálata, a legtöbb világnyelven e címmel jelent meg. A francia cím - Le zéro et l'infini - más, elvontabb megközelítést jelez; Koestler szerint azt, hogy a tömeghez képest az egyén nulla, de a világmindenséghez képest minden. Ezzel a latin népek gondolkodásmódjának érzékeny billentyűjét érintő címmel vált a francia könyvkiadás történetének példátlan sikerévé.

A Sötétség délben angliai, majd amerikai fogadtatása nem volt egyértelmű. Koestlert mint sajtótudósítót és a polgárháborúról szóló riportkönyv, a Spanyol Testamentum szerzőjét elsősorban a baloldalon kedvelték. Könyvét a Partisan Review, a New Statesman, majd a Time Magazine ismertette. Kritikusai kizárólag a szöveg szerkezeti gyengeségeit, emberábrázolásának egysíkúságát támadták, állításainak igazságtartalmával, a szerző személyes kötődéseivel, illetve nézeteinek változásával lényegében nem foglalkoztak.

A regény korai méltatói közül George Orwell emelkedik ki. 1944-ben megjelent esszéjében a moszkvai vádlottak bűnösségének kérdését taglalja, és arra a következtetésre jutott, hogy noha a szó jogi értelmében ártatlanok voltak, vallomásaik erkölcsi csődjük beismerését, de a pártjukhoz való változatlan lojalitásukat jelezték. Malcolm Cowley szerint Rubasov alakja mögött maga a szerző húzódik (ami így a Flaubert által idézett közhely: Madame Bovary én vagyok), de rámutat, hogy voltaképpen ő maga áll tulajdon lelkiismeretének bírósága előtt, leszámolva korábbi, kommunista énjével. V. S. Pritchett sem bánik kesztyűs kézzel a Sötétség délben szerzőjével: megállapítja, hogy az önként vállalt összehasonlítás Dosztojevszkij világával nem válik Koestler javára. A könyvet intellektuális detektívregényként jellemzi, amelyben villognak az érvek, de hiányzik az Ördögök mélysége, az orosz próza lélegzete.

A regény francia fordítása, a Le zéro et l'infini címmel 1945 telén került forgalomba. Megjelenésének körülményei szinte azonnal elfedték a könyv értékeit és fogyatékosságait, és majdnem egy évtizedig burjánzó, egyre hevesebb vita kezdetét jelezték. Három tényező határozta meg a Sötétség délben sorsát.

Az első a háború és a megszállás után energia- és papírhiánnyal küzdő francia gazdaság helyzete: a kiadók nem az olvasók igényei, hanem a minisztériumi kiutalások arányában dobták piacra könyveiket. Koestler regényének első tízezer példánya napok alatt elfogyott, a következő három húsz-, illetve harmincezres kiadás hasonló sorsra jutott. 1948-ban már háromszázezernél tartottak.

A második a Szovjetunió és a vele azonosuló, külpolitikai stratégiáját hűségesen és pontosan követő francia kommunista párt presztízse. A "hivatalos" történetből eltüntettek minden, a diadalút leírását zavaró elemet, a pereket, a Molotov-Ribbentrop-egyezséget, a francia kommunisták viselkedését a furcsa háború és a megszállás első éve alatt. A képviselők negyedét adó, miniszteri bársonyszékeket elfoglaló, a kor legjelesebb művészeit és vezető értelmiségét maga mögé állító párt hosszú ideig uralta a közbeszédet. A moszkvai perek igazságtartalmát, a szovjetrendszer szocialista jellegét tagadó Koestlert személyes ellenségének tekintette; tézisei visszautasítását leghűbb és legismertebb tollforgatóira bízta.

A harmadik tényező maga Koestler volt. Bár a kommunista párttal 1938-ban szakított, és ennek okait két, a párthoz, illetve a német nyelvű írók szövetségéhez intézett levélben kifejtette, világképe a világháborús évek alatt konszolidálódott, a Sötétség délben-ben a széppróza jelképes nyelvén kifejtett nézeteit, a szovjet rendszert az elemzés eszközeivel megközelítő értekezések követték. A Jógi és a komisszár-ban és más angol-amerikai folyóiratokban közölt esszéi, valamint az A Föld söpredéke című önéletrajzi elbeszélése a Sötétség délben-nel úgyszólván egy időben jelentek meg franciául; így az angolul hat év alatt töredékesen közzétett gondolatai a francia olvasó számára rendszerként váltak hozzáférhetővé: a regény fiktív és a tanulmányok tényelemei egymást kiegészítve és erősítve jelentek meg.

A szellemi környezet képlékeny volt: a kommunista kemény mag még nem különült el teljesen a polgári demokrácia híveitől, a Sartre-Beauvoir házaspár köre még nem szegődött társutassá, Koestler egyelőre zavartalanul közlekedett az értelmiségi csoportok között. A háború alatt az ellenálló írók szócsöveként alapított, de már kommunista irányba lavírozó Lettres françaises elragadtatottan üdvözölte a könyvet.

A fordulat 1946-ban, a hidegháború előkészületeivel egy időben következett be. A nyugat-európai - elsősorban a francia és az olasz - kommunista pártok ekkorra megértették, hogy a Szovjetunió stratégiai tervei nekik nem a hatalom megragadásának és gyakorlásának szerepét, hanem az immár ellenségesnek tekintett területen a lélektani hadviselés vezetését szánják. A párt szervezetét és az általa irányított, befolyásolt mozgalmakat, a propagandagépezetet, elsősorban a gazdasági kibontakozás mérséklésére és az új, alakuló katonai szövetség gyengítésére használták fel.

A Szovjetuniót ebben az egyre feszültebb, a marxista-leninista szójárás szerint élesedő osztályharcos hangulatban mint a megvalósult szocializmus hazáját, az egyedül követésre érdemes modellt mutatták be. A szovjet állam, a nyugatinál jóval fejlettebb demokratikus volta, a Nagy Honvédő Háborút megnyerő Sztálin tévedhetetlensége, alakjának sérthetetlensége, emberfeletti embersége olyan hittétellé vált, melynek kétségbevonása az eretnek azonnali kiűzetésével járt.

A Sötétség délben és szerzője ellen a minden fronton egyidejű támadás taktikáját választották. A Koestler elleni sajtókampányt a kommunista párt lapjaiban, elsősorban a L'Humanité-ban Jean Kanapa központi vezetőségi tag vezette; A proletár és az áruló címmel önálló kötetben is megjelentette a regény szerzőjének erkölcsi hitelét aláásni próbáló rágalmait. Cinkostársa a nálunk marxista esztétaként ismert, azelőtt katolikus, később muzulmán integrista, de minden minőségében gyűlölködő és leckéztető Roger Garaudy volt. A kor szóhasználatának megfelelően árulónak, a spanyol polgárháború dezertőrének, sikamlós viperának és a CIA ügynökének nevezték, közzétették Párizs környéki lakásának címét, mint az amerikai hírszerző szolgálat központjának székhelyét. A párt felszólította tagjait, hogy a regényt vásárolják fel, és elolvasatlanul semmisítsék meg, így vonják ki a piacról.

Az eleinte mesterségesen szított botrány hevét fokozta a Kravcsenko-ügy. 1947-ben jelent meg a szovjet titkosszolgálatot elhagyó tiszt A szabadságot választottam című könyve, amelyben a moszkvai kirakatperek mellett a kényszermunka-táborok később Gulág néven ismert világáról is hírt adott. A Lettres françaises ellen sajtópert indító Viktor Kravcsenko tárgyalásán szemtanúk és szakértők hosszan és részletesen elemezték a igazságszolgáltatás és büntetés-végrehajtás eszközeit, megerősítve és megsokszorozva a Sötétség délben és a Koestler-esszék állításait. Miután a bíróság elégtételt adott Kravcsenkónak, megállapítva, hogy a szovjet rendszerről szóló állításai megfelelnek a valóságnak, újabb per kezdődött. David Rousset, akit a német megszállók ellenállóként deportáltak, beperelte a Lettres françaises főszerkesztőjét, Claude Morgant helyettese Pierre Daix cikke miatt. A tárgy ismét a szovjet koncentrációs táborok léte és működése volt. A tárgyaláson a Gulág tucatnyi túlélője, közöttük az NKVD által a Gestapónak átadott Margerete Buber-Neumann és Alex Weissberg tanúskodott a szovjet börtönviszonyokról és koncentrációs táborokról. A két kommunista tollnokot súlyos pénzbüntetésre és kártérítésre ítélték. Koestler és az amerikai filozófus, Sydney Hook szerint a per visszhangját és jelentőségét a francia közéletben csak a Dreyfus-ügyhöz lehetett hasonlítani.

Koestler közvetlenül nem vett részt a vitában, de franciaországi évei alatt többször rokonszenvét nyilvánította a kommunistákkal szemben álló pártok, elsősorban gaulleisták iránt, ahol hajdani elvtársa és élete végéig barátja, André Malraux vállalt vezető szerepet. Nézeteit osztotta és írásait rendszeresen méltatta a polgári liberális hagyomány legnagyobb alakja, Raymond Aron is.

Higgadt szavaival és emelkedett stílusával tűnik ki a hangzavarból Maurice Merleau-Ponty, Henri Bergson katedrájának örököse, aki tanulmánya megírásakor, 1947-ben, még marxista és a kommunista párt híve. Koestler dilemmája címen közreadott esszéjének első felében, a Sötétség délben főhősével, Rubasovval vitázik, csak a záró bekezdésekben fedi fel, hogy ez szerinte Koestler történelemszemléletét képviseli. Tétele szerint az antikommunista nem vesz tudomást az erőszak egyetemességéről, míg a kommunista nem fogadja el, hogy az erőszakkal senki sem néz igazán farkasszemet. Mindkettő olvasata hamis, mert - így Merleau-Ponty - a könyv rejtett kérdése éppen az, amelyet a két ellentétes nézetet képviselő olvasó nem képes megfogalmazni.

A célok és eszközök kérdését a filozófus Hegelre hivatkozva kijelenti: "az igazság diktatúrája nem különbözik a nyers erőtől, ha ez elsőt védelmezzük, a másodikat is kénytelenek vagyunk elfogadni". Ehhez képest, amikor Rubasov a börtönben felidézi a marxi tételt, mely szerint az embereket nem szándékaik, hanem tetteik szerint kell megítélni, saját - marxi - logikáját követve szubjektív ellenzéki gondolatai joggal minősülnek objektív árulásnak, azaz beismerő vallomásának igazságtartalma nem vitatható, "Rubasovot Gletkin hangján maga Rubasov ítéli el". A történelmet faggató regényhős - mondja Merleau-Ponty - nem azonos a történelemmel. "A forradalmár nem a tudomány, hanem a felháborodás hatására válik azzá. A tudomány később érkezik, hogy betöltse és körülhatárolja a nyílt tiltakozást. Mivel az ember képtelen, hogy azzá váljék, aminek tartja magát és ugyanakkor szüntelen kívül keresi a dolgot. Amint a humanizmus megkísérli, hogy bármely tartalmat adjon magának, az ellenkezőjébe, nevezetesen az erőszakba torkollik."

Merleau-Ponty Rubasovot, illetve a hőst alkotó Koestlert Marx félreértelmezésével vádolja, ugyanis a hegeli tétel, "a valóságos racionális és a racionális valóságos" a fogoly Rubasov értelmezésében annyit tesz, hogy a történelem nála jobban tudja, merre tart, míg a marxisták tudatosan értelmezik és alakítják a történelmet. A Sötétség délben-hez címzett lecke után a filozófus újrafogalmazza Koestler politikai esszéinek kérdéseit: létezik-e alternatíva a humanizmus és a hatékonyság, a történelmi cselekedet és az erkölcs között... a népbiztos, aki az embereket kívülről, eszközzé változtatva kívánja alakítani és a jogi, aki kizárólag belső átalakulásra biztatja őket? Vajon Rubasov nem csak kitalált alak, problémái kizárólag képzeltek-e?" - kérdi végül a filozófus.

Az esszévé táguló kritika szóhasználata ugyan a skolasztikus marxizmust idézi, és mai szemmel túlhaladottnak tűnhet, annál is inkább, mert a vádlott és a vizsgálóbíró vitájában, a történelmi szükségszerűség nevében, Gletkinnek ad igazat. Ennek ellenére, a kor kommunista közbeszédéhez képest két jelentős erényt mutat fel. Egyrészt a regényíró Koestlertől nem a tényszerűséget kéri számon, hanem gondolatmenetét követve történelemszemléletét bírálja, pontosabban ehhez fűzi saját, a lényegre irányuló megjegyzéseit. Másrészt megközelítésének gesztusával mintegy leveszi a könyvet a politikai vitairatok polcáról, és méltó helyére, a történelmet faggató regények és az emberi sors nagy kérdéseit tárgyaló elmék közé helyezi.

A legnagyobb elismerés azonban - a történelem szokásos fintoraként - Koestler halála után érkezett. A hajdani rágalmazók közül Dominique Desanti és Pierre Daix nemcsak a kommunista sajtóval, de korábbi énjükkel is szakítottak. Mindketten elismerték, hogy tévedtek; a Sötétség délben híven, a valósághoz képest visszafogottan rögzítette a tényeket, szerzője mindenkinél pontosabban fogalmazta meg a sztálini rendszer lényegét. Pierre Daix, a Figaro Littéraire-ben, korábbi jobboldali ellenfeleivel együtt hajtott fejet Koestler, mint a XX. század egyik nagy szelleme előtt.

A legnagyobb és egyben legtragikusabb tiszteletadás a regény első megjelenése után másfél évtizeddel, 1952 novemberében érkezett. Otto Katz, Koestler hajdani munkatársa a Münzenberg-csapatban, a világháború után visszatért Prágába, ahol a párt hivatalos lapjának főszerkesztője, majd a külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője volt. A Slánsky-perben miniszterével, Vladimir Clementis-sel és Arthur Londonnal együtt állt bíróság előtt.

"Az utolsó szó jogán Otto Rubasov utolsó szavait idézte, olyan szöveghűen, amennyire emlékezetből képes volt rá - írja önéletrajzában Koestler: "Akasztófára való vagyok... Az egyetlen szolgálat, amelyre képes vagyok, az, hogy intő példa legyek mindazoknak, akik eredetük, vagy jellemük miatt hasonló, a pokolba vezető utat követik." Rubasov utolsó szavai, hangsúlyozva az utolsó szolgálatot és intő példa legyek Buharin 1938-as beszédének parafrázisa volt - és Otto tudta ezt. Otto utolsó szavainak fogalmazásával rejtjelzett, de félreérthetetlen üzenetet küldött, hogy ő is képzelt bűnök beismerésére kényszerült, mint Rubasov és Buharin."

A hajdani Komintern-ügynök, miután beismerte, hogy angol és cionista kém - azaz zsidó -, valamint szabotőr, az utolsó szó jogán Koestlernek üzent, a Sötétség délben szavaival kiáltva világgá a Rajk-, a Kosztov-, a Slánsky-perek vádlottainak ártatlanságát.


<-- Vissza a 2005/9 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]