A szerzők a tanulmányról 2005. október 24. 10 - 12 óra között fórumot és nyilvános vitát tartanak Budapesten, az MTA központi épületének Felolvasótermében. A rendezvényre minden érdeklődőt szeretettel várnak.
VEZETŐI ÖSSZEFOGLALÓ
Az elmúlt tíz-húsz évben a fejlett országokban a technológiai és innovációs teljesítmény a gazdasági növekedés egyik meghatározó elemévé vált. A közép-kelet-európai országok gazdaságpolitikájában - beleértve Magyarországot is - ez az általános trend nem vagy alig tükröződött.
A jelen kormányzati időszakban számos pozitív intézkedés született. Megalkották a törvényt a kutatási és technológiai innovációs alapról, a kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról, és létrehozták a végrehajtásért felelős Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalt. Mindezek együttes jelentősége az, hogy a rendszerváltás óta első alkalommal emelik ki a K+F-et és az innovációt az éves költségvetési alkuk csapdahelyzetéből, és teszik lehetővé a több éven átnyúló finanszírozást és tervezést.
A megtett intézkedések önmagukban azonban még távolról sem elégségesek ahhoz, hogy hazánk versenyképessége az elérni kívánt mértékben növekedjen. Valójában a K+F-et az elmúlt másfél évtizedben a kormányzati céloktól való állandó lemaradás jellemzi, és a jelen helyzet több mint nyugtalanítónak nevezhető. Ezt a rendszerváltás hagyatéka, a spontán átalakulás, a sokszor átgondolás nélkül meghozott, majd nemritkán hasonló módon eltörölt intézkedések egymásra rakódása, valamint a folyamatosság és az átláthatóság hiánya jellemzi. A helyzetet súlyosbítja, hogy 1990 óta a terület államigazgatási szervezeti keretei a folyamatos átalakulás állapotában vannak, ami a kormányzati beágyazottságot és ezen keresztül a hatékony működést, valamint a kormányzati döntésekben való érdemi részvételt egyértelműen gyengíti.
Jelentésünkben a diagnózis érdekében foglalkozunk a hazai K+F és az innováció helyzetének áttekintésével, nemzetközi keretbe illesztve, a főbb kapcsolati rendszerekkel és mindezek alapján olyan stratégiai gondolatok megfogalmazásával, amelyek segíthetnek a kitörési lehetőségek feltárásában. Vizsgálatunkban túllépünk a gyakran és leszűkítően alkalmazott indikátorok (például a GDP-hez viszonyított K+F kiadások, illetve ezek állami/vállalati aránya) elemzésén. Nemzetközi felmérésekre is támaszkodva megpróbálunk részletesebb képet felrajzolni, megkeresve azokat a pontokat, ahol jelentősen le vagyunk maradva. Ezek lehetővé is teszik a kívánatos felzárkózási pályák vagy a terápia felvázolását.
Az elvégzett elemzések alapján következtetéseink és javaslataink az alábbiak.
(1) Mire lenne szükség? Politikai és társadalmi felismerésre, konszenzusra, amely az innovációt a tudásorientált társadalom követelményével összhangban a gazdaság és a társadalom hosszú távú fejlődésének fő hajtóerejeként tudatosan építi be a modernizáció folyamatába. Több választási cikluson átnyúló, elemző műhelymunkával megalapozott és a pártok által elfogadott tudomány- és technológiapolitikára, koherens stratégiára és annak következetes végrehajtására, nem pedig szétforgácsolt, egymás hatását ritkán erősítő programokra. Ez a jelen dokumentum fő "üzenete".
(2) 2004-ben a teljes K+F ráfordítás Magyarországon a GDP 0,95 %-a volt. Ezen belül a vállalati hányad rendkívül alacsony, mindössze 0,38 %. A következő öt évre reális célként az tűnik megvalósíthatónak, hogy a GDP-arányos összes K+F ráfordítás évenként 0,10-0,15 százalékponttal növekedjen, oly módon, hogy a vállalati szektor ennek legalább a kétharmadát képviselje. Még ez is csupán a felzárkózás megkezdését jelenti az EU15 országok átlagához viszonyítva (1,98, illetve 1,30 %), alaposan elmaradva az EU lisszaboni célkitűzésétől (a K+F ráfordítás a GDP 3,0 %-a, kétharmad arányú vállalati hozzájárulással).
(3) Az innovációs érdekek érvényesítése szempontjából össze kell hangolni az oktatás-, a tudomány- és a technológiapolitikát. Okos programok, ösztönzők és megfelelő finanszírozási módok révén biztosítani kell a kulcsszereplő intézmények (kutatóintézetek és -helyek, egyetemek, spin-off cégek, kis- és közepes vállalatok stb.) közös érdekeltségű, win-win együttműködését, szemben a ma gyakran megfigyelhető elkülönüléssel és nemkívánatos ütközésekkel. Kormányzati szinten meg kell vizsgálni a már rövid távon megvalósítható és az innovációs aktivitásra kedvezően ható feladatokat, és ezekre ráépítve célszerű kialakítani a stratégiai célokat. A terápia elsődleges lépése az innovációs törvény végrehajtását biztosító kormányrendeletek átgondolt megalkotása (lásd a 2286/2004. (XI.17) kormányhatározatot).
(4) A magyar innovációpolitika alapkérdése a gyenge kereslet és diffúzió (vagy tudásáramlás) megerősítése. Egyértelmű, hogy az állami ráfordítások növelése önmagában "zsákutca". Alapvető a hazai vállalati szektor megerősödése és a kockázatviselő képességének növelése.
(5) Megkülönböztetett módon szükséges kezelni a hazai kis- és középvállalati (KKV) kört. Innovatív KKV-k fejlesztésére irányuló kormányzati stratégia kimunkálása az egyik legsürgetőbb feladat. Az állami támogatás ne egyszerűen tőkepótló eszköz, hanem az innovációs aktivitást élénkítő tényező legyen, amely szervesen kapcsolódik az adó- és monetáris politikához. A magyar gazdasági növekedés tartósan nem épülhet kizárólag a nemzetközi vállalatok befektetési "kedvére".
(6) A műszaki innovációk csak akkor sikeresek, ha a szükséges szervezeti, vezetési, piaci stb. innovációkat is bevezetik a vállalatok. Állami eszközökkel kell elősegíteni a diffúziót erősítő regionális hálózatok kialakulását és fejlődését, továbbá a tudásközpontokban az innovatív vállalkozásokat befogadó inkubációs rendszereket. Ez az előfeltétele annak is, hogy a célzott alapkutatások az innovációs folyamat szerves részeként hasznosuljanak.
(7) Felül kell vizsgálni a nyugdíjalapok és biztosító társaságok kockázati tőkealapokba történő befektetését korlátozó jogszabályokat. A kockázatok az állami és privát tőke kombinálásával mérsékelhetők. Olyan rásegítő mechanizmusokat kell bevezetni állami pénzügyi kötelezettségvállalással, amelyek a magántőke számára vonzó projektek piacát jelentősen bővítik.
(8) Felelős és az innováció mentén elkötelezett modernizációs politika olyan intézményrendszert hoz létre és üzemeltet, amely megfelelő "reflexiós" képességekkel segíti a kormányzati döntéshozatalt és a végrehajtást. Az ehhez szükséges műhelymunka (technológiai hatáselemzés, a K+F és az innováció statisztikai adatgyűjtése és elemzése, technológiai előrejelzés, intézmény- és programértékelés rendszerbe állítása) a politikai döntések helyességének biztosítékaként kezelhető.
(9) Alapvető a finanszírozási és jogszabályi gátak leépítése és a kiszámíthatóság biztosítása. A kutatás-fejlesztés állami finanszírozása ne váljék a költségvetési politika "reziduális" elemévé.
(10) Sürgető feladat a jelenleg futó, nagyszámú költségvetési finanszírozási program átvilágítása, értékelése, és ennek alapján azok folytatása, amelyek egyrészt a leghatékonyabbak, másrészt leginkább szolgálják a jelen elemzés alapján meghatározható innovációpolitikai célokat. A pályázati rendszer legyen átlátható, a rendszert az ésszerűtlen bürokráciától meg kell szabadítani, és gondoskodni kell a független testületek által történő monitorozásról. Biztosítani kell a prioritások meghatározását, a témakoncentrálást, a humán és anyagi erőforrások szétforgácsolásának elkerülését. Az egy K+F témára jutó kutató, fejlesztő személyek számát (a mai, átlagosan egy fő alattiról) az eredményességhez szükséges kritikus szint fölé kell emelni.
(11) Az innovációs sikerek kapjanak nagyobb nyilvánosságot; a K+F által az életminőség javításában játszott szerep fontosságát tudatosítani kell a társadalomban.
Bevezetés
1. Az elmúlt két évtized során a fejlett országokban a technológiai és innovációs teljesítmény a gazdasági növekedés egyik meghatározó elemévé vált. A közép-kelet-európai országok gazdaságpolitikájában azonban ez az általános trend nem vagy alig tükröződött. A 90-es évek növekedését alapvetően az országonként eltérő kiinduló feltételek, a különböző reformstratégiák és az egyes országok tőkevonzó képessége magyarázzák.
2. Az utolsó évek "két- vagy többsebességű Európa" vitái a politikai integrációs elszántságról és a kiegyenlítődés lehetőségeiről szóltak. A kétsebességű Európa a valóságban - egyebek között - a tagállamok eltérő innovációs képességeiben máris tetten érhető, jóllehet a közép-kelet-európai (KKE) országcsoportban, s így Magyarországon is viszonylag sok a kutató és elég jó a munkaerő végzettség szerinti összetétele.
3. A jelen kormány egyéves előkészítést követően 2003 nyarán hozta létre a Tudomány- és Technológiapolitikai Kollégiumot (TTPK) és a Tudomány- és Technológiapolitikai Tanácsadó Testületet (4T). Ezek a testületek más elnevezéssel korábban is léteztek. A kormányzati időszakban számos pozitív intézkedés született. A legfontosabbak: törvény a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapról, törvény a kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról, a kormányzati kutatás-fejlesztési és innovációs irányítási rendszer átalakítása (a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal, NKTH3, a Kutatási és Technológiai Innovációs Tanács, valamint a Kutatás-fejlesztési Pályázati és Kutatáshasznosítási Iroda létrehozása). A fenti két törvény és az irányítási rendszer átalakításának jelentősége az, hogy a rendszerváltás óta első alkalommal emelik ki a K+F-t és az innovációt az éves költségvetési alkuk csapdahelyzetéből és teszik lehetővé a több éven átnyúló finanszírozást és tervezést
4. A felsorolt fontos intézkedések önmagukban azonban még távolról sem elégségesek ahhoz, hogy hazánk versenyképessége az elérni kívánt mértékben növekedjen. Valójában a K+F-et az elmúlt másfél évtizedben a kormányzati céloktól való állandó lemaradás jellemzi, és a jelen helyzet több mint nyugtalanítónak nevezhető. Ezt a rendszerváltás hagyatéka, a spontán átalakulás, a sokszor átgondolás nélkül meghozott, majd nemritkán hasonló módon eltörölt intézkedések egymásra rakódása, valamint a folyamatosság és az átláthatóság hiánya jellemzi. A helyzetet súlyosbítja, hogy 1990 óta a terület államigazgatási szervezeti keretei a folyamatos átalakulás állapotában vannak, ami a kormányzati beágyazottságot, és ezen keresztül a hatékony működést, valamint a kormányzati döntésekben való érdemi részvételt egyértelműen gyengíti.
5. Jelentésünkben - az elmúlt két év tapasztalataira és vitáira alapozva - a diagnózis érdekében részletesebben foglalkozunk a hazai K+F és az innováció helyzetének áttekintésével, nemzetközi keretbe illesztve, a főbb kapcsolati rendszerekkel és mindezek alapján olyan stratégiai gondolatok megfogalmazásával, amelyek segíthetnek a kitörési lehetőségek feltárásában. Vizsgálatunkban túllépünk a gyakran és leszűkítően alkalmazott indikátorok (például a GDP-hez viszonyított K+F kiadások, illetve ezek állami/vállalati aránya) elemzésén. Nemzetközi felmérésekre is támaszkodva megpróbálunk részletesebb képet felrajzolni, megkeresve azokat a pontokat, ahol jelentősen le vagyunk maradva. Ezek lehetővé is teszik a kívánatos felzárkózási pályák vagy a terápia felvázolását.
6. A jelentés távolról sem kíván a szerteágazó területről teljeskörű képet adni. A tanácsadó testületnek nem is ez a feladata. Helyzetelemzésre és olyan kérdések felvetésére törekszünk, amelyek a válasz csíráját is tartalmazzák. Célunk az, hogy vitát gerjesszünk annak reményében, hogy elősegítsük az együtt gondolkozást, illetve a kívánatos változások irányainak meghatározását.
Kérdések a tudomány- és technológiapolitikáról
7. Mi a magyarázata annak, hogy nem rendelkezünk koherens tudomány- és technológiapolitikával, innovációs stratégiával és érdemi törekvés sincsen megalapozó elemzések elvégzésére? Miért nem jelentkezik az üzleti szektor innovációra építő szívó hatása, kereslete? Van-e különálló tudomány- és technológia-, valamint innovációs politika, vagy a gazdaság- és kormányzati politika egészének ilyen irányultságúnak kellene lennie?
8. Mennyiben helytálló az a felfogás, mely szerint Magyarország tudományos "nagyhatalom", amelynek "szürkeállománya" nemzetközi mércével mérve is jelentős? Ha ez így van, mi a magyarázata annak, hogy Magyarország az innovációs lánc mentén haladva "törpévé" zsugorodik, és például a megadott szabadalmak tekintetében hazánk az OECD-országcsoport egyik sereghajtója?
9. Hogyan ítéljük meg a hazai K+F és az innovációs rendszer jelenlegi intézményi és finanszírozási rendszerét? Az mennyiben alkalmas a kutatási és innovációs prioritások meghatározására, az erőforrások koncentrációjára, s az innovációs képességen keresztül a gazdasági versenyképesség javítására?
10. Tudjuk-e egyáltalán mérni a hazai innovációs kapacitást, a K+F szektor hozzájárulását a versenyképesség növekedéséhez, illetve a társadalmi problémák megoldásához, ami bármely stratégia kidolgozásának az alapját jelenti? A K+F tevékenységet felölelő adatgyűjtés és statisztikai rendszer összhangban van-e a tudomány- és technológiafejlesztési politika megalapozásához szükséges információigénnyel, továbbá a nemzetközi szervezetek - beleértve az EU-t is - innovációs adatgyűjtési követelményeivel? Miért nem alkalmazzuk a nemzetközileg elterjedt K+F és innovációpolitika eszközrendszerének zömét (technológiai hatáselemzés, előrejelzés, monitorozás és értékelés stb.)?
11. Hol találhatók a "húzóágazatok"? Egyáltalán, egy kicsiny és nyitott gazdaságban definiálhatók-e ilyenek? Vagy inkább hagyatkozzunk a piac szelektáló szerepére? Hol és hogyan jelennek meg a hazai "hungarikum" jellegű sajátosságok?
12. A jelenlegi trendek ismeretében Magyarország képes-e teljesíteni 2010-re azt az Európai Unió által kitűzött célt, hogy a GDP-arányos K+F ráfordítás úgy érje el a 3 százalékot, hogy ennek a kétharmad részét az üzleti szektor finanszírozza? Ha nemleges a válasz a feltett kérdésre, akkor mi a reális cél? Megvalósításához milyen intézkedések és strukturális átalakítások szükségesek? Rendelkezünk-e az igényeknek megfelelően képzett szakemberekkel?
Hazai helyzetkép - áttekintés
13. A KSH adatai szerint a kutatási-fejlesztési tevékenység ráfordításai Magyarországon 1991 és 2003 között 27 milliárd Ft-ról folyamatosan 176 milliárd Ft-ra növekedtek (a növekedés azonban csak látszólagos, mivel nem korrigált, azonos évre vonatkozó értékekről van szó). A GDP-hez viszonyított arány a 90-es évek közepéig csökkent (1,09 %-ról 0,67 %-ra), azt követően 2002-ig emelkedett (1,01 %), majd 2003-ban 0,95 %-ot tett ki. A források összetétele kedvezőtlen irányban módosult: az állami hozzájárulás 55-60 % körül állandósult, míg a vállalati finanszírozás 40 %-ról csaknem 30 %-ra csökkent, amit a külföldi, elsősorban EU-források pótoltak.
14. EU-összehasonlításban a kép kedvezőtlen: a K+F GDP-re vetített teljes ráfordítása az EU15-ök átlagának fele körül mozog, miközben a vállalati hányad annak harmadát sem éri el. Abszolút értelemben, a GDP-ből származó különbségek miatt természetesen az elmaradás még nagyobb, és az EU Barcelona-Lisszabon folyamatába történő becsatlakozás módja egyelőre tisztázatlan.
15. A K+F és az innováció intézményi rendszere és a finanszírozás módja állandó és ritkán kiszámítható változásokon ment keresztül (Keret 1 és 2), ami rendkívüli mértékben csökkenti a rendszer működésének hatékonyságát.
16. A kutató-, fejlesztőhelyek túlnyomó része a felsőoktatásban működik (2003-ban több mint 1600 egység). Kedvező tendenciaként talán egyedül a vállalati K+F helyek 1996-tól tartó folyamatos növekedése figyelhető meg. A K+F helyek száma közel megkétszereződött, azonban az itt foglalkoztatottak száma több mint 20 %-kal csökkent (az aktív keresők százalékában is negatív a változás 0,63 %-ról 0,59 %-ra). A kutatás-fejlesztésen belül a kísérleti fejlesztési tevékenység aránya a korábbihoz képest is tovább mérséklődött (mintegy 40 %-ról 35 %-ra), ám 2003-ban már nem az alkalmazott kutatások, hanem az alapkutatások javára.
Néhány részlet - kutatás és felsőoktatás
17. Az elmúlt tizenöt évben jelentős változások történtek a K+F területén. E változásokat nem annyira a tudatos szakpolitikai törekvések és döntések, mint inkább az esetlegesség jellemezte. A rendszerváltást követően nyilvánvaló volt, hogy az ország akkori gazdasági fejlettségéhez és geopolitikai pozíciójához képest a kutatás intézményhálózata és kutató-fejlesztői létszáma túlzott. Különböző forgatókönyvek és modellek készültek. A gazdaságpolitika akkori irányítói úgy gondolták, a piac majd eldönti, milyen kutatásra és innovációra van szükség. Azaz, az állami beavatkozást le kell építeni és a technológiapolitika elsődleges feladata a máshol bevált eszközök alkalmazásán keresztül a vállalkozások ösztönzése. A kialakuló új ipar nem a kutatásintenzív területeken kereste a kitörési pontokat (néhány ellenpélda a gyógyszeriparban, az elektronikában, a mezőgazdaságban az általános trendet nem változtatta meg). Így a K+F rendszer talán legnagyobb problémája nem a GDP K+F-re fordított arányának tartósan alacsony volta, hanem az, hogy a versenyszférából érkező forrás aránya legfeljebb az egyharmada a Nyugat-Európában szokásosnak, ami párosul azzal, hogy kutatáspolitikai prioritások sem léteznek. A piacgazdasági átmenet időszaka a fenti "piaci" megközelítés helyességét nem igazolta. Ma már azt is tudjuk, hogy a felismerés nemcsak az átmeneti időszak sajátossága, hanem a korszerű tudásorientált gazdaságok jellemzője.
18. A 90-es évek második felére - a különböző forgatókönyvekkel nem egészen megegyezően - az alapkutatások gondozójaként működő akadémiai kutatóhálózatot, bár a korábbi létszámoknál egyharmaddal alacsonyabb szinten, de sikerült stabilizálni, és ez mai szemmel nézve nagy eredmény. Az alapkutatás területén hazánkat az országok sorrendjében a huszadik körüli helyre sorolják, ami lényegesen megelőzi a gazdasági fejlettségi állapotunkból adódó helyezést (ha a fajlagos ráfordításokat tekintjük, akkor az első öt-tíz körüli helyen szerepelünk). A K+F egészéhez hasonlóan a fő gondot az jelenti, hogy hiányoznak a hosszú távú tervezhetőség feltételei: az MTA és az OTKA forrásokat sokszor kényszerűen vagy átgondolatlanul, kormányzati ciklustól függően is csökkentik, aminek hatása - késleltetéssel ugyan -, de jelentkezik az eredményességben, és alulfinanszírozáshoz is vezet. A magyar alapkutatás intézményei kiemelkedő kutatókat és tudósokat nevelnek, de a kiválóság eloszlása rendkívül egyenlőtlen. Ez az egyenlőtlenség a felsőoktatásban - ahol a kutatás minőségének ellenőrzése gyakorlatilag ismeretlen - jóval nagyobb, mint az MTA intézethálózatában.
19. Az egyenlőtlenség a kibontakozó felsőoktatási reformból következett. A reform a két évtizeddel korábbi nyugat-európai mintákat követve a beiskolázási létszám radikális bővítését célozta meg. Nálunk az adottságok azonban alapvetően eltérőek voltak: az állami források hiánya miatt az expanziót változatlan oktatószemélyzet és infrastruktúra mellett kellett megoldani. Az egyetemi oktatás és kutatás feltételei - bár nem mindenütt azonos mértékben -, de erősen romlottak. Egyre több állástalan pályakezdőt kibocsátó "szervező" és "menedzser" szak indult el. Az egyetemi felsőoktatásban a természettudományos képzés más, ún. nehéz szakokkal egyetemben visszaszorult. Ennek következtében a vállalkozások igényelte magasan kvalifikált felsőfokú képesítésű diplomások és szakmunkások egyaránt hiányoznak.
20. Az állami ráhatás elmúlt tizenöt évének legjobban érzékelhető, hosszú távúnak tűnő következménye az egyetemek virtuá-lis versenye az államilag finanszírozott hallgatói helyekért. Az intézményi működés szempontjából azonban a K+F hozzájárulás másodlagos, az intézményi kiválóság irányába hajtó tényezők között a kutatás, fejlesztés nem kap érdemi szerepet. Az egyetem kutatási tudásközpont funkciója alig működik, s a kreatív alkotások létrehozása sem szerepel a felsőoktatási intézmények prioritásai között. Nincsenek kutató egyetemeink, és hiányzik a teljesítményt mérő kritériumrendszer, ami az országos kutatási központként működtetendő néhány egyetem és az alapismereteket nagy tömegekhez megbízhatóan eljuttató képzési intézmények megkülönböztetésére alkalmas lenne. Szükségszerű a fiatalítás és gyors személyi megújítás is. A kutatói és egyetemi oktatói állásrendszert európai-amerikai nyitottságúvá kell tenni. A külföldön tapasztalatot szerzett, ígéretes szakemberek meghívása és a harminc-negyven év közötti generáció tudományos önállóságának elősegítése elsőszámú feladat. Hasonlóan fontos a doktori iskolák szakmai és finanszírozási önállóságának növelése. Szervezeti kapcsolatot kell teremteni a felsőoktatási K+F helyek és a kutatási-fejlesztési intézményhálózat között. Az egyetemeken meglévő tudományos iskolákat (kiválósági helyeket) önálló feladatú funkcionális egységként célszerű fejleszteni, az MTA kutatóhálózat érdemi hasznosításával. Nem kerülhető el a felsőoktatás K+F ügyének átemelése a belső "alkudozások" szintjéről a nemzeti kutatás-fejlesztési stratégia középpontjába.
21. A 90-es években lényegében nem változtak, sőt talán inkább még markánsabbakká váltak a K+F rendszer regionális egyenlőtlenségei. Komolyabb, nemzetközileg is jegyzett alapkutatás (nem egyéni produktumként, hanem intézményi eredményként) Budapesten és néhány nagy vidéki egyetemi központban folyik. Az új egyetemek és főiskolák jelentős részénél a felsőoktatási teljesítményt egyelőre nem kísérik azzal arányos tudományos eredmények. Az oktatók igen nagy hányada Budapestről vagy máshonnan jár tanítani ("intercity" professzorok), s az intézmény székhelyén csak az elengedhetetlenül szükséges minimális időt tölti. Ez a helyi kutatási készséget kétségtelenül korlátozza. Jelentősebb vállalati fejlesztőrészlegek, különösen nemzetközi kötődéssel is rendelkezők, ismét néhány kivételtől eltekintve, szinte csak a fővárosban működnek. Helyi, nemzetközi kisugárzású kutatásintenzív innovációs központok tulajdonképpen nincsenek. A Nyugat- és Közép-Dunántúl új technológiai körzetei lényegében helyi fejlesztésektől, új technológiai tudás-előállítási képességektől függetlenek, és a régió új felsőoktatási gócai, ún. tudásközpontjai még csak születőben vannak. A kelet-magyarországi hagyományos tudományos központok köré mindezidáig nem szerveződött érdemleges helyi adaptációs, diffúziós kapacitás, alkalmazó vállalatok hálózata.
22. A gazdaságszerkezet átalakításával, a multinacionális vállalatok megjelenésével és a nagyvállalati szférában meghatározóvá válásával az ipar kutatás-fejlesztési készsége és érdeklődése radikálisan megváltozott. A gazdaságszerkezetben a technológiaintenzív ágazatok aránya fejlettségi szintünkhöz képest nagy, az itt működő vállalatok azonban elsősorban a nemzetközi hálózatokban elérhető eredményekre, s nem itteni saját fejlesztéseikre építenek. A magyar gazdaság ágazati szerkezete már megfelel a modern gazdaságok technológiai jelleg szerinti struktúrájának, kutatásintenzitása, intellektuális tartalma azonban nem.
23. A 90-es évek második felére megjelent azon nagyvállalatok köre, amelyek, legyenek hazai vagy nemzetközi kötődésűek, hajlandóak és képesek jelentősebb hazai technológiai kapacitásokat működtetni. A kör azonban viszonylag kicsi, s növekedése igen lassú.
K+F és innováció
24. Az egyoldalúan input szemléletű megközelítés elfedi a K+F szektor teljesítményét, annak vizsgálatát, hogy a K+F output eredményei milyen mértékben járulnak hozzá az életminőség és az ország gazdasági versenyképességének javulásához. A KSH adatai szerint a K+F témák száma tartósan meghaladja a 20 ezret. Eszerint még egy fő teljes munkaidejű kutató, fejlesztő sem jut egy témára. Ez a humán és anyagi erőforrások szétforgácsolására utal, elsősorban az intézményes kutató szférában.
25. Az állami kutatóhálózatban a kormány intézményfenntartóként meghatározó, ám közvetlen programfinanszírozóként és innovációs szervezőként alig van szerepe. Az állam biztosítja az infrastruktúrát és a "vegetálás" megélhetési forrását, de nem biztosítja ezen infrastruktúra hatékony üzemeltetéséhez szükséges eszközöket - nemcsak pénzt, de értékelési rendszert, ami ösztönöz a jobbra, a kiválóra; olyan képességek folyamatos fejlesztésére, amelynek révén máshonnan is forráshoz lehet jutni stb. Nem állít fel célokat és követelményeket, de ha mégis, akkor ezt nem transzparensen, kiszámíthatóan teszi. Cserébe nem is kér semmit, leszámítva azt, hogy szeretné, ha a rendszer a projektpénzeket hatékonyan használná fel (a kutatói elit ezzel szemben azt szokta meg, hogy a hatékonyságról csak akkor kell beszélni, ha a támogatás nem garantált, és elvben valamilyen célhoz, megoldáshoz kötött). Az állam ezen túl megjelenik az OTKA, az NKFP (ma Jedlik Ányos Program) és más nagy programok finanszírozójaként.
26. A statisztikai adatok szerint az üzleti (vállalkozási) szektor K+F tevékenységének hozama, hatékonysága lényegesen meghaladja az állami K+F hálózatét. Tény, hogy ez ma elsősorban a külföldi és a vegyes tulajdonú cégeknek köszönhető. A magyar tulajdonú vállalatok tőkeereje és kockázatviselő képessége csak szerény mértékű K+F és innovációs tevékenység végzésére nyújt lehetőséget. Ebben a környezetben a kockázati tőke "normatív" hozama messze elmarad a külföldön elérhető hozamoktól. A gazdaságpolitika által teremtett bizonytalanságokat is figyelembe véve, a kockázati tőke meglehetősen tartózkodó az innovatív kezdő, illetve kisvállalatokba történő befektetésekkel szemben. A kockázati tőkepiac fellendítése előtt álló fő akadály azonban a vállalkozói projektkínálat hiánya.
27. Az EU-kutatásfinanszírozás merevsége és az abban erősödő strukturális bizalmatlanság a kutatók és a stratégiai szereplők között sok kutató számára egyre kevésbé teszi vonzóvá a közreműködést. Az igazán sikeresek jó része egyfajta hibrid stratégiát választ: készít egy-két EU-s projektet is, ne mondják, hogy nemzetközileg nem piacképes, de a könnyen felszívható kutatási pénzt mindemellett hazai forrásokból szerzi.
28. Az európai programokban (a kinti koordinátorok szintjén) az elmúlt években oligopolisztikus tendenciák erősödtek fel. Kialakult az intézmények és kutatási vállalkozások azon köre, amely megtanulta az eurobürokrácia nyelvét. Ezek a kutatási vállalkozók a legkülönfélébb területeken képesek közös projektek felépítésére és működtetésére, s ha nem is egy szűk területet monopolizálva, de folyamatosan ott vannak a működő projektek környezetében. Szinte kizárólag EU-forrásokat használnak, és inkább a pillanatnyi pályázati divatoknak megfelelően integrálnak. Igen sok témacsoportban az EU-projekteket a versenyt korlátozó ilyen összekapcsolódó és konzorciumként működő vállalkozások szerzik meg. Következésképpen, a hazai projektrészvevők számára az igazi kérdés, hogyan szerezhetik meg azt a bizalmi tőkét, amelynek segítségével (először csak partnerként, majd vezetőként) ezekbe az oligopolisztikus hálózatokba beléphetnek.
29. A kutatási rendszer munkaerőpiacként való működését jelentősen gátolja a törvényi szabályozás, különösen jellemző ez a közalkalmazotti rendszerre. A jelenleg hatályos jogszabály a közalkalmazottakat olyan mértékben védi, hogy az már érzéketlenné tesz a fejlődésre, és a kutatásirányítás sem tud a teljesítménykopásra, sőt a visszatartásra reagálni. A többiek számára ugyanakkor nehezen tervezhetővé teszi a "karriereket". Miközben a projektekkel kapcsolatos konkrét munka egyre nagyobb mértékben rájuk hárul, a team-tagok egyre nagyobb részének (doktoranduszok, projektekre felvett munkatársak stb.) szervezeti kiszolgáltatottsága megmarad.
STRATÉGIAI MEGÁLLAPÍTÁSOK A HAZAI INNOVÁCIÓS RENDSZERRŐL
Nemzetközi összehasonlítás
30. Egy ország innovációs kapacitásának mérésére az elmúlt években jelentős erőfeszítések történtek. Az EU az ezredfordulót követően évente publikálja a tagországok és a jelöltek helyzetére vonatkozó összehasonlító adatokat: European Innovation Scoreboard - EIS (Európai Innovációs Eredménytábla). A teljesség igénye nélkül a figyelembe vett indikátorok között találjuk az állami és a vállalati K+F ráfordítást (a GDP %-ában), a K+F dolgozók arányát, a szabadalmak számát, a GDP-arányos ráfordítást az oktatásban, a természettudományos és mérnökdiplomások arányát az összes végzetteken belül, a PhD-vel rendelkezők számát, a folyamatos továbbképzésben részesülők arányát a foglalkoztatottak összlétszámához viszonyítva, a közepes és high-tech termelésben részt vevő alkalmazottak és a high-tech szolgáltatások alkalmazottainak arányát, a szakképzési ráfordítás mértékét, az internetfelhasználók számát az összpopuláción belül és az IT ráfordítások GDP-re vetített értékét stb. Az innovációs kapacitás mérésére vonatkozó módszerek egységes keretül szolgálnak az adatgyűjtéshez és elemzéshez, lehetővé teszik különböző országok összehasonlítását és az ok-okozati kapcsolatok feltárását. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a jelenlegi hazai K+F statisztikai adatgyűjtés távolról sem kielégítő, és sajnálatosan hiányoznak a nemritkán sokoldalú kutatást igénylő stratégiai elemzések is.
31. Az EIS által közölt összesített innovációs indexen (Summary Innovation Index - SII) alapuló felmérések szerint 2004-ben hazánk az alsó középmezőnybe került, jóval a korábbi EU15-ök átlagos szintje alá. A magyar eredmény 0,25 (SII értéke 0 és 1 között változik), az EU15 átlag 0,44, miközben például Finnország 0,75, Németország 0,56, Franciaország 0,46 értékeket kap (az USA SII teljesítménye 0,70, stabilan magasabb, mint az EU15-é, Japáné pedig 0,77).
32. Az USA-nak az EU-val szembeni előnyét vizsgálva a siker - sok elemző szerint - a nem-technikai innováció jelentős szerepének is köszönhető. A különböző vállalatvezetési technikák megújítása gyorsabb és a társadalom jobban elfogadja a változásokat. Közép-Európában, s így nálunk is, a kép ellentmondásos.
33. Az EU25 országok tükrében a K+F iránti kereslet a legkedvezőtlenebb a KKE országokban, amelyek ebben a tekintetben elég egységes képet mutatnak. Ezen belül a "fejlettek" - így Magyarország - előnyét elsősorban a jobb abszorpciós képesség és a nagyobb arányú K+F kínálat jelenti. A kohéziós felzárkózás esélye viszonylag jó. Valójában a négy fejlett KKE ország (Szlovénia, Észtország, Csehország és Magyarország) az EU átlagához van közelebb, semmint a kohéziós országokéhoz. A kulcs a kereslet és a kínálat összehangolt javítása. Ez egyúttal azt jelenti, hogy az állami ráfordítás az üzleti szektor keresletének növelése nélkül nem sokat ér. Ezt követi a diffúzió, míg az abszorpciós képesség területén vagyunk a legerősebbek.
Stratégiai megfontolások
34. A viszonylag erős K+F kínálat részleteinek vizsgálata súlyos gyengeségeinkre mutat rá (lásd a 3. táblázatot, ahol feltüntettük az EU15-ök átlagát, továbbá az állami K+F ráfordítás szempontjából Magyarországhoz hasonló négy EU-ország adatait). Míg az állami K+F ráfordítások tekintetében az EIS értékelése szerint a középmezőnybe tartozunk, az ún. BERD/GDP mutató (vállalati ráfordítások) már az alsó kategóriába sorol minket, és leszakadásunk - Portugáliát leszámítva - roppant szembetűnő. Az EU15-ök átlagának a harmadát sem érjük el. Még kirívóbb a helyzet a szabadalmak vonatkozásában (3. táblázat) és a tendenciák is kedvezőtlenek. A bejelentett és megadott szabadalmak kutatóra vetített száma 1990 és 2002 között mintegy a harmadára csökkent. 2002-ben a száz teljes munkaidejű kutatóra és fejlesztőre 3,1 találmányi bejelentés és 2,1 megadott szabadalom jutott. Az ezer fő lakosra jutó szabadalmak 26 országra kiterjedő OECD-rangsorában Magyarország a sereghajtók csoportjába tartozik. A szabadalmakból a vállalkozói szektor mintegy 70 %-kal részesül. Szintén 70 % körüli a külföldi tulajdonú szabadalom, azaz a magyar teljesítmény meglehetősen gyenge. Mindez világosan mutatja a diffúziós problémákat: hol van a hasznosítható innováció a kutatói szektorból, és miért nem hasznosulnak a publikációs tevékenységgel mért kiváló alapkutatási eredmények? Közép-Kelet-Európa viszonylagos lemaradása valószínűleg kisebb részben a kutatás-fejlesztési tevékenység elégtelenségének, mint inkább a szabadalmi tevékenység elmaradottságából és a diplomás foglalkoztatottak viszonylag alacsony arányából következik.
35. Az innováció iránti alacsony hazai keresletet elsősorban a vállalatok szerkezeti tulajdonságával jellemezzük. Így például a mintegy 142 ezer jogi személyiségű vállalkozásra mindössze 670 K+F hely jut, ami nagyon alacsony érték. Ez csak látszólag meglepő, hiszen a statisztikai adatok szerint a vállalatok 63 %-a átlagosan egy főnél kisebb méretű és csak 0,1 %-a nagyobb 250 fősnél. A feldolgozóipar 90 %-a tíz fő alatti, és a regionális különbségek óriásiak Pest megye, Északnyugat-Magyarország és a Dunántúl javára. A vállalkozói szektor még mindig gyenge, és a tőkeerős közepes vállalatok klubja kicsiny. Mindezek következménye, hogy az innováció iránti kereslet szerény. Az EIS (2004) felmérése szerint Magyarországon a feldolgozó és szolgáltató szektorban működő vállalatok mintegy 75 %-a semminemű innovációt nem alkalmaz (3. táblázat), és a szabadalmakhoz hasonlóan itt is a sereghajtók közé tartozunk.
36. Az EIS-felmérés szerint Magyarország az abszorpciós vagy tudásfelszívó képesség tekintetében - legalábbis a KKE térségben - nem áll rosszul, sőt az jobb a K+F teljesítményünknél. Ahogyan azonban a részletekhez közelítünk, úgy válik a kép egyre sötétebbé. A jellemző tényezők közül a természettudományos és mérnökdiplomások aránya a húsz és huszonkilenc év közötti korosztály népességére vetítve az EU15 átlag felét sem éri el, és az 1. táblázat országai közül egyedüliként csökkenő tendenciát mutat. A folyamatos továbbképzésben részesülők aránya hasonlóan alacsony szintű.
37. A közepes és high-tech termelésben részt vevő alkalmazottak aránya látszólag magas, hasonló, mint Finn- vagy Svédországban, azonban paradox módon a BERD/GDP azokénak csupán mintegy nyolcada, ami roppant alacsony hatékonyságra utal. A jelenség azt mutatja, hogy míg a magyar gazdaság az ágazati megoszlásában, illetve az export szerkezetében viszonylag korszerű, a K+F erőfeszítések ezeket az arányokat korántsem képezik le. A magyar ICT (információs és kommunikációs technológiák) gyártás aránya a feldolgozóipar termelési értékben (2000-ben) meghaladta Kanada vagy Nagy-Britannia mutatóit, de a nemzetközileg is értékelhető innováció az ágazatban mégis elhanyagolhatónak tűnik.
38. Mindezek mellett a K+F szerkezeti átalakulása - ahogyan arra részben már utaltunk - számos kedvezőtlen jelet mutat. Így például 1990 és 2002 között megnőtt a felsőoktatási és vállalati K+F helyek száma, de ugyanakkor a K+F foglalkoztatottak száma és aK+F tevékenységre fordított munkaideje csökkent. Az átlagos létszám munkahelyenként mintegy a harmadára redukálódott (29 : 10), miközben az üzleti szférában csak 18 % dolgozik. Az egy lakosra jutó kutatók száma alig több mint az osztrák érték fele, a finnének pedig az ötöde. Ráadásul a vállalati szférában a kép még torzabb. Az MTA Szociológiai Kutató Intézete mobilitási felmérése szerint a természet- és műszaki tudományi K+F helyeken az elmúlt öt évben az egy kutatóra jutó munkahelyváltozások száma átlagosan 0,11. Ez a megmerevedett munkaerőpiac a K+F szakmai és intellektuális megújulásának egyik gátja.
39. Az elemzésekből következően a magyar innovációpolitikának nem az a fő kérdése, hogy nincsenek "hadra fogható" kutatás-fejlesztési kapacitásaink, vagy hogy most kellene új intézményeket létrehozni, hanem az, hogy a létező hálózat vegyes hatékonyságú, sőt egyes részeinek teljesítménye még romlik is. Vagyis alapvetően a keresletet és a diffúziót kell erősíteni. Ennek fontos előfeltétele az integrált K+F-, oktatás-, tudomány- és gazdaságpolitika kidolgozása és megvalósítása, új termékek, újszerű szolgáltatások és korszerű technológiák bevezetése. Az is egyértelmű, hogy az állami ráfordítások növelése önmagában zsákutca. Alapvető a hazai vállalati szektor megerősítése és a kockázatviselő képességének növelése.
Merre tovább?
40. Mire lenne szükség? Politikai és társadalmi felismerésre, konszenzusra, ami az innovációt a tudásorientált társadalom követelményével összhangban a gazdaság és a társadalom hosszú távú fejlődésének fő hajtóerejeként tudatosan építi be a modernizáció folyamatába. Több választási cikluson átnyúló, elemző műhelymunkával megalapozott és a pártok által elfogadott tudomány- és technológiapolitikára, koherens stratégiára és annak következetes végrehajtására, nem pedig szétforgácsolt, egymás hatását ritkán erősítő programokra. Ez a jelen dokumentum fő "üzenete".
41. 2004-ben a teljes K+F ráfordítás Magyarországon a GDP 0,95 %-a volt. Ezen belül a vállalati hányad rendkívül alacsony, mindössze 0,38 %. A következő öt évre reális célként az tűnik megvalósíthatónak, hogy a GDP-arányos összes K+F ráfordítás évenként 0,10-0,15 %-ponttal növekedjen, oly módon, hogy a vállalati szektor ennek legalább a kétharmadát képviselje. Még ez is csupán a felzárkózás megkezdését jelenti az EU15 országok átlagához viszonyítva (1,98 % illetve 1,30 %), alaposan elmaradva az EU lisszaboni célkitűzésétől (a K+F ráfordítás a GDP 3,0 %-a, kétharmad arányú vállalati hozzájárulással).
42. Az innovációs érdekek érvényesítése szempontjából össze kell hangolni az oktatás-, a tudomány- és a technológiapolitikát. Okos programok, ösztönzők és megfelelő finanszírozási módok révén biztosítani kell a kulcsszereplő intézmények (kutatóintézetek és helyek, egyetemek, spin-off cégek, kis- és közepes vállalatok stb.) közös érdekeltségű, win-win együttműködését, szemben a ma gyakran megfigyelhető elkülönüléssel és nemkívánatos ütközésekkel. Kormányzati szinten meg kell vizsgálni a már rövid távon megvalósítható és az innovációs aktivitásra kedvezően ható feladatokat, és ezekre ráépítve célszerű kialakítani a stratégiai célokat. A terápia elsődleges lépése az innovációs törvény végrehajtását biztosító kormányrendeletek átgondolt megalkotása (l.: 2286/2004. (XI.17) kormányhatározat).
43. A magyar innovációpolitika alapkérdése a gyenge kereslet és diffúzió (vagy tudásáramlás) megerősítése. Egyértelmű, hogy az állami ráfordítások növelése önmagában "zsákutca". Alapvető a hazai vállalati szektor megerősödése és a kockázatviselő képességének növelése.
44. Megkülönböztetett módon szükséges kezelni a hazai kis- és középvállalati (KKV) kört. Innovatív KKV-k fejlesztésére irányuló kormányzati stratégia kimunkálása az egyik legsürgetőbb feladat. Az állami támogatás ne egyszerűen tőkepótló eszköz, hanem az innovációs aktivitást élénkítő tényező legyen, ami szervesen kapcsolódik az adó- és monetáris politikához. A magyar gazdasági növekedés tartósan nem épülhet csak a nem-zetközi vállalatok befektetési "kedvére".
45. A műszaki innovációk csak akkor sikeresek, ha a szükséges szervezeti, vezetési, piaci stb. innovációkat is bevezetik a vállalatok. Állami eszközökkel kell elősegíteni a diffúziót erősítő regionális hálózatok kialakulását és fejlődését, továbbá a tudásközpontokban az innovatív vállalkozásokat befogadó inkubációs rendszereket. Ez az előfeltétele annak is, hogy a célzott alapkutatások az innováció folyamat szerves részeként hasznosuljanak.
46. Felül kell vizsgálni a nyugdíjalapok és biztosító társaságok kockázati tőkealapokba történő befektetését korlátozó jogszabályokat. A kockázatok az állami és privát tőke kombinálásával mérsékelhetők. Olyan rásegítő mechanizmusokat kell bevezetni állami pénzügyi kötelezettségvállalással, amelyek a magántőke számára vonzó projektek piacát jelentősen bővítik.
47. Felelős és az innováció mentén elkötelezett modernizációs politika olyan intézményrendszert hoz létre és üzemeltet, amely megfelelő "reflexiós" képességekkel segíti a kormányzati döntéshozatalt és a végrehajtást. Az ehhez szükséges műhelymunka (technológiai hatáselemzés, a K+F és az innováció statisztikai adatgyűjtése és elemzése, technológiai előrejelzés, intézmény- és programértékelés rendszerbe állítása) a politikai döntések helyességének biztosítékaként kezelhető.
48. Alapvető a finanszírozási és jogszabályi gátak leépítése és a kiszámíthatóság biztosítása. A kutatás-fejlesztés állami finanszírozása ne váljék a költségvetési politika "reziduális" elemévé.
49. Sürgető feladat a jelenleg futó, nagyszámú költségvetési finanszírozási program átvilágítása, értékelése, és ennek alapján azok folytatása, amelyek egyrészt a leghatékonyabbak, másrészt leginkább szolgálják a jelen elemzés alapján meghatározható innovációpolitikai célokat. A pályázati rendszer legyen átlátható, a rendszert az ésszerűtlen bürokráciától meg kell szabadítani, és gondoskodni kell a független testületek által történő monitorozásról. Biztosítani kell a prioritások meghatározását, a témakoncentrálást, a humán és anyagi erőforrások szétforgácsolásának elkerülését. Az egy K+F témára jutó kutató, fejlesztő személyek számát (a jelenlegi átlagosan egy fő alattiról) az eredményességhez szükséges, kritikus szint fölé kell emelni.
50. Az innovációs sikerek kapjanak nagyobb nyilvánosságot; a K+F által az életminőség javításában játszott szerep fontosságát tudatosítani kell a társadalomban.
1 Tagjai a megalakuláskor: Somlyódy László (elnök), Boda Miklós, Bogsch Erik, Frenyó V. László, Keviczky László, Kondor Imre, Kondorosi Ádám, Lepsényi István, Mandl József, Varga György. Közülük Boda Miklós, Frenyó V. László és Kondorosi Ádám más irányú kinevezésük illetve külföldi tartózkodásuk miatt 2004. elején kiváltak a testületből. Az új tagok, Bedő Zoltán, Bojár Gábor és Vámos Tibor kinevezése csak 2005-ben történt meg.
2 A jelentést a Tudomány- és Technológiapolitikai Kollégium (TTPK) 2005. június 28-i ülésén tárgyalta meg és hagyta jóvá.
3 Az NKTH első évi tevékenységéről szóló beszámoló a jelen elemzés befejezése után készült el. Gyors értékelésekor figyelemmel kell lenni arra, hogy stratégia hiányában a K+F és az innováció területén a rendszerváltás óta számos gond és probléma halmozódott fel, amelyek megoldását "azonnal", egyik évről a másikra nem szabad elvárni. Ezt előrebocsátva, a beszámolóból több pozitív lépés azonosítható: így például a törekvés az erőforrások koncentrációjára és a kritikus tömegszemlélet megvalósítására, a regionális innováció és az egyetemi tudásközpontok hangsúlyos támogatása, és a pályázati rendszer egyszerűsítése. Célszerű, hogy a beszámolót a közeljövőben részletesebb stratégiai elemzés kövesse, amely a monitorozásra, továbbá a K+F és az innováció irányítási rendszerének hatékonyságvizsgálatára vonatkozik.
Időtartam Intézmény Vezető, besorolása és a felügyelet
- 1990. jún. OMFB elnök, miniszterelnök-helyettes, kormány
1990. jún. - 1994. jún. OMFB elnök, tárca nélküli miniszter, kormány
1994. jún. - 1998. jún. OMFB elnök, államtitkár besorolású, ipari és
kereskedelmi miniszter (1994. jún. elnökváltás)
1998. jún. - 1999. dec. OMFB elnök, államtitkár besorolású, gazdasági miniszter
(1998. jún. elnökváltás)
2000. jan. - 2003. dec. OM KFHÁT helyettes államtitkár, helyettes államtitkár, Oktatási
Minisztérium (2002 nyarán helyettes
államtitkárváltás)
2004. jan. - NKTH elnök, államtitkár besorolású, oktatási miniszter
1. táblázat * A K+F és az innovációirányítás "exodusa", Keret 1
- 1993. dec. Központi Műszaki Fejlesztési Alap (a vállalati nyereség 4,5%;
1991. jan.-tól az OMFB-be koncentrálták a különböző
tárcáktól a KMŰFA-t)
1994. jan. - 2000. dec. Központi Műszaki Fejlesztési Alapprogramok célelőirányzat
(megszűnt az alapszerű működés)
2001. jan. - 2003. dec. Központi Műszaki Fejlesztési Alapprogramok célelőirányzat
és NKFP előirányzat a Széchenyi-terv részeként.
2004. jan. - Kutatási és Technológiai Innovációs Alap a cégek befizetéséből
(jogutódként örökölte a KMÜFA és NKFP összes forrását
és kötelezettségét is)
2. táblázat * A K+F és az innováció finanszírozási forrásának "exodusa"; Keret 2
Ország/ Állami Válallati Szabadalmi Zérus Térség K+F/GDP (%) K+F/GDP (%) kérelmek* innováció** (%) Magyarország 0,57 0,38 21 75 EU15 0,68 1,30 161 55 Ausztria 0,65 1,13 180 50 Belgium 0,57 1,60 152 50 Olaszország 0,55 0,56 81 65 Portugália 0,58 0,27 7 55
3. táblázat * A hazai és néhány EU-ország innovációját jellemző
tényezői (2004)
* Az Európai Szabadalmi Hivatalhoz benyújtott kérelmek száma egymillió
lakosra vetítve
** A feldolgozóiparban és a szolgáltató szektorban innováció alkalmazása nélkül
működő vállalatok aránya az EIS (2004) szerint (az EU15 értéke becslés)
IRODALOM
Állami Számvevőszék, ÁSZ (2004): Jelentés a központi költségvetésből kutatás-fejlesztési célokra fordított pénzeszközök hasznosulásának ellenőrzéséről. Budapest
Balogh Tamás (2002): A magyar kutatás-fejlesztés helyzete az Európai Kutatási Térséggel kapcsolatban kidolgozott, összehasonlító mutatók tükrében. Magyar Tudomány. 3.
European Innovation Scoreboard (2004): Commission of the European Union. Commission Staff Working Paper, November
Havas Attila (2004): Kutatás-fejlesztés, innováció és társadalmi-gazdasági felzárkózás. NKTH tanulmány, Budapest
Patkós András (2003): A magyar doktori iskolák helyzete és jövője. Magyar Tudomány. 8.
Radosevic, Slavo (2003): A Two-tier or Multi-tier Europe: Assessing the Innovation Capacities of Central and East European Countries in the Enlarged EU. University College London
Róna-Tass András (2003): A magyar doktori iskolák helyzete és jövője. Magyar Akkreditációs Bizottság, Budapest
Tamás Pál (2004): A hazai K+F állomány európai együttműködési tapasztalatai és innovációs elvárásai. NKTH tanulmány, Budapest
Varga György (2004): Látlelet a kutatásról és fejlesztésről. Avagy mit mutatnak a számok? Világgazdaság. 2004. május 3.
Varga György (2004): Megoldás?! Zsákutca! Népszabadság. 2004. november 8.
Varga György (2004): Több mint innováció: modernizáció. Élet és Irodalom, 2004. május 11.