Idézet a könyvből: "A sumer-magyar rokonság kutatásának elhivatott őstörténész nyelvtudós képviselője a nemzetközileg elismert kiváló sumerológus, Bobula Ida volt" (128.). Művelt emberfő ilyenkor becsukja a könyvet, visszateszi a könyvesbolt polcára, s reménykedik, hogy senki nem látta őt ezt olvasva. Komoróczy Géza alapvető munkája óta (1976, 32-35.) ugyanis még a művelt nagyközönség is tisztában van a hölgy "érdemeivel", amit a nyelvészeti dilettantizmus népszerűsítése területén szerzett. Az efféle állításokat megfogalmazó munkák a szakmai vitát sem érdemlik ki, hogy mégis recenzió születik e könyvhöz, annak fő oka a könyv szerzője - a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja.
A könyv teljes mértékben alkalmas "a fogyasztó megtévesztésére". A keményfedeles, kellemes küllemű könyv hátlapján az akadémikus szerző életrajza szerepel, a címlapján olvasható a "Régészeti Tanulmányok" sorozatmegjelölés, s a kiadó magát "egyeteminek" címezi. Ezek után ki lenne az a laikus olvasó, akiben egy szemernyi kétely is felmerülne a munka komolyságát illetően? Ám a munka egésze - jóindulatúan fogalmazva - fatális tévedés.
Szabó István Mihályt mikrobiológiai munkássága emelte akadémikusi pozíciójába. Az önmagában még nem baj, ha egy mikrobiológus ír a magyar őstörténetről - feltéve, ha elsajátította a magyar őstörténet kutatásához szükséges számos diszciplína módszertanát, megismerte a forrásait és szakirodalmát: leginkább - többek között - a finnugrisztikáét és a régészetét; a mikrobiológia nem tartozik ide. Akkor sem, ha Szabó szerint az őstörténet-kutatás nem társadalomtudomány (125.). Az általa szorgalmazott természettudományos technikák jelen vannak a modern régészeti eszköztárban, de csak azt lehet vizsgálni, amit először a régész ásója a felszínre hoz - s a múlt feltárására alkalmas másik tudományt, a történeti nyelvészetet szintén nehéz lenne kiiktatni a társadalomtudományok köréből.
Szabó gondolatmenetének kiindulópontja Ornella Semino és tizenhét munkatársa (2000) nemes egyszerűséggel a magyar őstörténet-kutatás "kopernikuszi fordulatá"-nak titulált (72.) munkája, amelyből azt állapítja meg, hogy a magyarok, a lengyelek és az ukránok genetikailag rokonok, tehát (!) ez utóbbiak elszlávosodott ugorok (12., az elméletileg szintén lehetséges fordított magyarázat fel sem vetődik nála). Értelmezéséhez támogatást lel a Kalevi Wiik, Ago Künnap és Pusztay János neve fémjelezte kutatási irányzatban, mely azt állítja, hogy a felső paleolitikumban Európát a Rajnától az Urálig a még 25 ezer éve a Balkánon át érkezett uráliak lakták. Szabó szerint a mezolitikumban bekövetkező éghajlatváltozás következtében a visszaszoruló mamutokat követő - immáron - ugor vadászok eljutnak Szibériába is (ahonnan mint magyarok egyszer majd visszatérnek), sőt egy csoportjuk átkel Amerikába, mert Szabó azt olvasta egy helyütt, hogy a kaliforniai indián penuti nyelvcsalád - ugor. Az Európában maradt uráliak pedig fokozatosan indogermanizálódnak, s így jönnek majd létre a germán, balti és szláv csoportok (köztük a fentebb említett lengyelek és ukránok, akik egyébként "tudat alatt" magyarok: 59.).
Egy ilyen nagyívű elmélet esetén, amely ráadásul minden eddigi tudományos konszenzussal szembemegy, az olvasó bizonyítékok gazdag tárházát várja. A szerző azonban pusztán annyi bizonyítékot sorol fel, amennyi az előző bekezdésben olvasható volt, ám ezeket számtalan alkalommal elismételi (például a könyv második felét kitevő kronológiában, a végkövetkeztetésekben, az utószóban, az ábráknál és a szómagyarázatoknál is, amint ez látható lesz a hivatkozásokból). A hagyományos őstörténet eredményeit, a vele szemben álló elméleteket vagy nem említi meg, vagy nem veszi a fáradságot azokat érdemben megcáfolni.1 Ehelyett hatalmas mennyiségű, az érveléshez nem tartozó adatot közöl, elsősorban a középső és felső paleolitikum régészeti képét illetően (például 13-35., 82-89.), továbbá az antropológiai típusokról (109-133., passim), a penuti és más indián nyelvekről (98-100.), a vikingekről, Amerika benépesüléséről és a Bering-szorosról (92-97., 101-102.), ahol meg kellett jegyeznie, hogy a Bering-földhídat már "ősidők óta" átjárónak használják, amint már a dinoszauruszok is (96.) - 66 millió év kétségkívül valódi "ősidő".
Mindamellett három felsorolt "bizonyítéka" sem állja meg a helyét. Az első probléma mindjárt Semino és társai munkájának értelmezésével van. Ők mindössze annyit állítanak, hogy a magyarországi, lengyelországi és ukrajnai lakosság körében egy adott haplotípus (Eu19) kiugróan magas számban van jelen. Ennek oka nyilván az adott népesség genetikai rokonsága. S minthogy a vizsgálat alapja a jelenkori népesség, a jelenség magyarázatát az Ockham borotvája elv révén korunkhoz minél közelebb eső jelenségben kell keresni. A legkézenfekvőbb megoldást a magyar őstörténet kínálja: a honfoglaláskor itt talált nép(töredék)ek a honfoglalókhoz képest oly nagy számban voltak jelen, hogy beolvadásuk nagymértékben megváltoztatta a magyarság genetikai arculatát, amelyet valószínűleg tovább módosítottak a rákövetkező ezeregyszáz év eseményei és etnikai változásai. Ezzel párhuzamos, de nem ekvivalens jelenség, hogy az antropológusok szerint a kora Árpád-kori népesség nagyobb hányadát a honfoglaláskor helyben talált lakosság utódai alkották (Éry, 1983, 126). Ez természetesen megint arra a közhelyre utal, hogy a genetika, az antropológia, a nyelvészet és a régészet kategóriái egymással nem megfeleltethetőek.2 Vegyük észre, hogy a genetikusok állításai pusztán a vérrokonságról szólnak, és semmit sem mondanak az egyedek által beszélt nyelvekről: a nyelv átadása - mint társadalmi jelenség - ugyanis a gének átadásától teljesen független folyamat, ebből fakadóan a nyelvet átadók láncolata nem kizárólagosan azonos a genetikai ősökkel, így a két megrajzolható családfa egymásba nem illeszthető. Nem véletlen, hogy a kutatás már többször rámutatott a genetikai adatok módfelett problematikus őstörténeti felhasználhatóságára.3
Nem kell tehát évtízezredeket visszamenni a magyarázatért, már csak azért sem, mert a Wiik-Künnap-Pusztay-féle elmélet megsemmisítő kritikát kapott az uralisztika részéről (Honti, 2004, 142-147; vö. Rédei, 2003, 25-27), így nem szerencsés rájuk támaszkodni. E cikk írója a kérdésnek mindössze egyetlen, de döntő oldalát emelné ki. Az indoeurópai alapnyelv datálását illetően ugyan máig nem csitult el a vita, de abban mindenki egyetért, hogy a nyelvészeti paleontológia tanúsága szerint a neolitikum elé (vagyis nagyjából i. e. 7000 elé) nem datálható (Mallory, 1997, 295).4 Az ugyanakkor bizonyított, hogy az indoeurópai alapnyelv felbomlása után az indoiráni köztes alapnyelv igen élénk kapcsolatban állt a finnugor alapnyelvvel (Rédei, 1986). Ez ugyan nem datálja az uráli alapnyelvet, de érzékelteti az időmélységet (most eltekintve attól a roppant vitatott kérdéstől, hogy vajon az uráli alapnyelv beszélői álltak-e kapcsolatban indoeurópaiakkal [Rédei, 1986, 20-21]). Más szavakkal: a történeti nyelvészet nem rendelkezik olyan adatokkal, amelyekből tesztelhető hipotézist tudna megalkotni a paleolitikum nyelvi viszonyairól. Ezért minden ilyen állítás spekuláció és puszta hit kérdése - nem a tudomány tartománya.5 Egyúttal jelzi, hogy Szabó állításai - a Kelet-Afrikában (!) 120-80 ezer éve beszélt uráli nyelvről (11., 13., 15-16., 28., 56., 69., 76., 91.); az ugorok 25-15 ezer (60.) vagy 40/35-8 ezer (63.) évvel ezelőtti önállósulásáról; a magyar mintegy tízezer évvel ezelőtti kiágazásáról az ugor alapnyelvből (63., 81.) - légbőlkapottak. Meg kell jegyezni, hogy a magyar nyelv önálló élete az iráni jövevényszavak alapján általános felfogás szerint i. e. 1000 vagy i. e. 500 körül6 kezdődött meg. Így az olyan állítás, mint hogy "a szakemberek túlnyomó többsége (!) egyetért abban, hogy a magyar nyelv a Homo sapiens sapiens egyik legrégebbi verbális információközlő rendszere" (69., vö. még 28., 119.), egyszerűen értelmetlen és még félre is tájékoztat.
Eddig a pontig akár lehetne e munkát egy, a genetika szerepét messze túlértékelő, módszertanilag és nyelvtudományilag tájékozatlan, így téves őstörténeti dolgozatnak, mintegy a Wiik-irányzat újabb magyar hajtásának is tekinteni. Azonban a szerző még itt sem áll meg, és belecsúszik az áltudományos téveszmékbe. Könyvének második felét az ugorok állítólagos amerikai vándorútja teszi ki. Gondolatmenetének sarokköve Otto J. von Sadovszky munkája, melynek tétele: a kaliforniai indián penuti nyelvcsalád ugor. Ezért kell az ugorokat olyan korai időszakra datálni, hogy még átkelhessenek a Bering-földhídon, amelyet tudvalevőleg mintegy kilenc-tízezer éve elöntött a tenger: az amerikai őslakosság bevándorlásának terminus ante quem-je. Ám a penuti nyelvek a nyelvészet szerint nem rokonai az ugor nyelveknek. Szabó saját bevallása szerint Sadovszky munkájának amerikai nyelvész kritikáját nem látta, csak "nem indokolt szkepszissel" találkozott (41., 45., 50.). Magyar finnugristáét sem látta, mivel Sadovszky alapos cáfolata olvasható Rédei Károly munkájában (2003, 135-136). S ebben semmi meglepő nincs. Ugyanis az ugor alapnyelv datálására szigorúan nyelvészeti alapon felállítható kronológiai keret kizárja (lásd fentebb), hogy valaha ugorok kelhettek volna át a Bering-földhídon.
A kaliforniai ugorok azonban csak a kezdet. Ettől fogva végeláthatatlanul sorjáznak a sumer-magyaros dajkamesék (ezekből Szabó bibliográfiája - 135-142. - igen bő válogatást nyújt). Szabó ugyanis mindezeket ugyanolyan természetességgel használja, mint a genetikusok vagy a paleolitos régészek szakmunkáit. Az is belátható, hogy a Demokrata című sajtótermék nem épp a legideálisabb forrás egy őstörténeti munka megírásakor (116.). Teszi mindezt valamilyen pánugrista elmélet keretében: minden jelentékenyebb régészeti lelet az ugoroké - és csak az ugoroké - (86-88., 101-102.);7 ugorok/magyarok mindenhová eljutottak, és mindenhol nyomot hagytak (a teljesség igénye nélkül: Észak-India, Közép-Ázsia, Nyugat-Kína, Kaukázus, Mezopotámia, és persze az etruszkok s Amerika, 34., 61., 63., 94., 105-107., 113.).8 A kötet csúcspontja, záró gondolatmenete, melyből megtudjuk, hogy a maja kánok (sic!) árpádsávos lobogókat lengettek, továbbá az inkák (!) főistene Apu, a majáké Hunapa (107-109.)! A helyzet komikuma, hogy maga Szabó értekezik hosszasan az áltudomány természetrajzáról (110-111.).
Mindez elemi tájékozatlanságot sejtet, amely végig is vonul a könyv teljes szövegén. Számos tárgyi tévedése mellett9 nyelvészeti megnyilatkozásai külön figyelmet érdemelnek. Semmit nem tud a nyelvek szerkezetéről és a nyelvi változásról az, aki olyasmit állít, hogy a népek "(ki)fejlesztik", "csiszolják", "javítják", "konzerválják", "kezdeményezik" (!?) anyanyelvüket (33., 63., 69., 91., 119-120.); aki úgy gondolja, hogy a környezeti körülmények befolyásolják a kiejtést (31.); aki úgy véli, hogy a nyelveknek csírájuk van, melyből kibontakoznak (28.) és fejlődnek (91.); aki úgy gondolja, hogy "magas színvonalú verbális jelzőrendszer [értsd: nyelv - a rec.] kifejlesztése csakis ... letelepedett életmódot folytató nép ... velejárója lehet" (64.). Mindezt azzal egészíti ki, hogy a "nagyvad-vadászathoz feltétlenül szükséges szoros és koordinált együttműködés követelményeként ... a magyar nyelv, mint fejlett, mellérendelő szerkezetű, ragozó nyelv épülhetett ki, illetve stabilizálódhatott" (64.). A kulturális (nyelvi) relativizmus további szép példája, hogy Szabó szerint nyelvünk "különleges helyet foglal a Föld népeinek nyelvei között" (120.) (olyan tulajdonságai miatt, amelyek pusztán néhány száz másik nyelvre jellemzőek); továbbá, hogy a magyarul beszélőket valamilyen bensőséges kapcsolat fűzi a matematikához és hogy a "magyar és angol nyelv (kétdimenziós) kombinációja a tudomány számára új komplex látásmódot nyithat meg" és emiatt több mint ezer, angolul és magyarul is beszélő disszidens professzor van (120.) - de a recenzensnek őszintén meg kell vallania, hogy e fejtegetéseket már nem értette meg.10 Rejtély maradt továbbá az is, mit ért az ugor nyelveket "szabályozó" "hangzási törvényeken" (41.).11
Sajátos a mű stílusa is, amennyiben Szabó szabatos kifejezések helyett a nevetségesség határát súroló idegen megfogalmazással él: például "nyelv" helyett "verbális jel(ző)rendszer"-t (28., 31., 57., 74-75., 132.), "Amerikába való átvándorlás" helyett "interkontinentális transzlokáció"-t (50.); szárazföldi helyett "terresztrikus vándorút"-at ír (51.); s szerinte a mongol népek nyelvét "Mongolian language"-nek nevezzük (122.).12 Feltételezhetően úgy gondolta, hogy ettől tudományosabb lesz a szöveg. A magyar terminológiában való járatlanságát bizonyítják a szövegben maradt angol kifejezések13 és a téves magyarítások (különösen az indoeurópai és finnugor nyelvcsaládokat ábrázoló rettentően avítt ábráknál, 90., 94.).14 Számos értelmetlen, de jól hangzó kifejezés és mondat is fellelhető, mint "népünk több ezer, sőt, több tízezer éves ... sorsfonala" (59.), "a magyarrá vált (de ugornak megmaradt)" (95.); "a kunok, illetve a palócok a 21. század magyarságának erős bástyáját képezik" (118.); a magyarok "vitathatatlan genetikai önazonossága" (119.) vagy az etnikum definíciója: "közös verbális jelzőrendszert használó történelmi sorsközösség" (15., 57.).15
Mindennek szellemében megtudjuk, hogy a fentebbi genetikai kutatások "a magyar nemzet, az őseurópai eredetű magyar nép teljes történelmi rehabilitációja" (! - kiemelés az eredetiben) "a népünk ellen évszázadokon át felhozott igaztalan vádakkal szemben" (!) (72.).16 Jobb lett volna, ha Szabó pusztán a saját elméletét ért rövid, de tömör kritikákra (Róna-Tas, 2003; Honti, 2004, 146-147)17 válaszol érdemben.18
Mindez nem lenne meglepő, ha a táltosos - pilisi szívcsakrás szubkultúra egy jeles tagja lepett volna meg bennünket ezzel. De szerzője a maga szakterületén tudományos kutató, hazánk akadémikusa. Ennél nagyobb sokkot nehéz lenne okozni: tömény áltudomány és népbutítás egy magyar akadémikus tollából, egy magát "egyeteminek" tituláló - de a szakmai lektorálást nyilvánvalóan mellőző - kiadótól, hol bombasztikus, hol patetikus stílusban.
Kulcsszavak: uráli őstörténet, magyar őstörténet, régészet, uralisztika, genetika, módszertan, interdiszciplináris kutatások, áltudomány
* "Már ég a szomszéd, Ucalegon háza" (Vergilius, Aeneis II. 311, a szerző fordítása)
** Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2004. 142 p. "Régészeti tanulmányok". 2990 Ft.
1 Ezalól csak három, a kérdés szempontjából marginális művel tesz kivételt, Czeizel Endre (66-69.), Vékony Gábor (69-70.) és Fodor István (100.) egy-egy könyvével kapcsolatban. Határozottan van egy sajátos bája annak, ahogy e két utóbbi, valóban problematikus munkát (lásd a kritikákat: Makk, 2005 illetve Simon, 2004) tudományosan alaptalan érvekkel kritizálja.
2 Ezt legplasztikusabban David L. Clarke ábrázolta egymást metsző körök diagramjában, ahol a közös halmaz adja ki magát az etnikumot (1968, 373. 76. ábra).
3 Lásd kül. Sims-Williams, 1998 és Thornton - Schurr, 2004 módszertanilag tanulságos esettanulmányait.
4 Sőt valószínűleg az ún. másodlagos termékek forradalma elé sem, de ennek datálása eltérő, legalsó határa kb. i. e. 4000.
5 Sajnos még a tudományos kutatásban is felbukkantak efféle spekulációk (pl. Harmatta, 1971, 314, 321-322).
6 Pontosabb datálás jelenleg nem lehetséges, mivel az iráni jövevényszó-rétegek kutatása egyelőre gyerekcipőben jár (legújabb összefoglalása sajnos figyelmen kívül hagyja a történeti nyelvészet módszertanát: Harmatta, 1997).
7 Szabó fejtegetései alapján az uráli nyelvcsalád minden tagja nyelvcserével jutott a nyelvéhez, csak mi nem, 11-12., 15., 34., 38-39., 53., 56-57., 60., 63-64.
8 Kritikátlansága és tájékozatlansága abban is megnyilvánul, hogy az indoeurópaiak elterjedésére mindkét fő elméletet elfogadja (a Renfrew-i anatóliai eredetet és a gimbutasi kurgán-elméletet), holott azok kizárják egymást (például 35.).
9 Egy kis válogatás: a "dunai kultúra (a vonaldíszes kerámiája kultúrája)" (112.) helyesen dunántúli/közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája; nem i. e. 4500 és 3200 közötti, hanem i. e. 5500 és 5000 közötti; a besenyők nem a honfoglalás előtt csatlakoztak (65.); a pikt nem áll a kihalás szélén szórványaiban (28., 126.), mert már kihalt, és nem szigetnyelv, hanem kelta dialektus (Laing, 2003, 159. o); a kelták természetesen nem Mongóliából származnak (91.) s Galatia nem szinonímája nevüknek (91.), mivel az egy, a nevükből képzett anatóliai földrajzi név; a szkíták nyelve nem ismeretlen (129.), hanem óiráni (Schmitt, 1989, 86-94); a horvátok nem érkezhettek i. e. 530 körül a Balkánra (23.) és a lengyel nyelv nem alakulhatott ki a III-IV. században, mert a szláv egység csak a VII-VIII. században kezdett felbomlani; Tokarisztán (61., 63.) helyesen Tokharisztán; Iszhafán (116., kétszer) pedig Iszfahán; az újgúrok (130-131.) pedig ujgurok. Nyomdahiba-gyanús: Island (36.) Izland helyett; Attila halála 543 (115.), 453 helyett.
10 Nyilván azért nem, mert, mint Szabó rámutat, vannak, "akik az új nézeteket, megállapításokat, tudományos eredményeket ... természetes agykapacitásuk hiányosságai folytán képtelenek megérteni" (110.)...
11 Módfelett naiv és téves elképzelés a nyelvi szubsztrátum okozta változásokat "hiba"-ként jellemezni (75., különösen színtaktikai (!) hibaként, 25.), és valamiféle "átmeneti" uráli-indoeurópai nyelvről beszélni az ősgermán esetében (75.).
12 A többi szinte apróság: "moláris" (73.), "farmer" (23-25., 75., 78., 79., 112.), "natív amerikaiak" (123.).
13 Példák: Basque-Caucasian (18.), Szeletian industry (18., 29., 86.), radiocarbon dated (86.); 1-sigma range, 2-sigma-range (101.); Savoie (109.); morphosyntax (122., amely "a mondatképzés formatana" (!)), battle-axe-culture (91.), prairie (46.), corded, nordics, corded-danubian, (proto-)nordic, (Neo-)Danubian, ladogan (24-25.).
14 Mint Welsh, Gél, Flemish, Dutch, Provance, Pandzsáb, Bengál, Régi Perzsák; illetve Ostiakok, Votiakok, Zyrianok, Karelok, Ingrianok, Merianok, Cheremiszek, vö. még 26.: kammassz, koibal, taigi, khakas, rjazan-peskov. A battle axe egyébként magyarul nem kalapács (például 117.), hanem harci balta. A sudnadont (!) és sinodont fogazattípusok (39.) magyarul helyesen szundadonta és sinodonta. A baszkok és piktek neve mellé gyakorta odaszúrja az angol vagy az abból általa magyarított változatát: pict, pictek, picktek (90., 104., 126.), illetve basque (90.), a szinonímaként feltüntetett Iberian, azaz magyarul ibér azonban nem azonos a baszkkal, és még csak nem is rokona. A baszkok egyébként kiemelkedő szerepet játszanak Szabónál, mivel a Rajnától nyugatra eredetileg baszkok laktak volna (80. és 111.), akik Amerikába is eljutottak (94.), ahol nyelvük "beépült" a krí indiánok nyelvébe (36.)... Ám "napjainkban végső túlélésükért küzdenek" (!) (111.).
15 S egy hosszabb gyöngyszem: "A magyar őstörténet, népünk hosszú lejáratú életpályája, csakúgy mint évezredeken át számos hullámvölgyet átélve is felnövekvő, bár napjainkban már ismét félelmet keltően lombját vesztőnek látszó életfája, ez utóbbi elágazó gyökereinek felderítése elengedhetetlen létalapja a magyar nemzeti tudat, önismeret és önbecsülés kibontakozásának, mi több fenntartásának" (66.).
16 Lásd még "nem adhatunk még mi is lovat azok alá, akik a magyarsággal szemben ellenséges nacionalisták módjára viseltetnek, és akik még a jelen körülmények között is - így például az internetet felhasználva - és az ellenszenvkeltés célzatával, folyamatosan kirekesztő módon nyilatkoznak rólunk" (65.). Így viszont "a magyar őstörténet-kutatás legújabb eredményei ... mind politikai, mind nemzetstratégiai szempontból egyaránt nagyon komoly figyelmet érdemlő és le nem becsülhető szerepet játszanak" (65.).
17 A bírálatot egy Szabó által tartott előadás váltotta ki, melyet a História közölt: Farkas - Szabó, 2003.
18 S nem úgy, mint a 72. oldalon, illetve "válaszában": Szabó, 2004.
IRODALOM
Clarke, David L. (1968): Analytic Archaeology. Methuen, London
Éry Kinga (1983): Comparative Statistical Studies on the Physical Anthropology of the Carpathian Basin Population between the 6-12th Centuries A. D. Alba Regia. 20, 89-141.
Farkas Ildikó - Szabó István Mihály (2003): A magyar őstörténetkutatás új távlatai? História. 25/5-6, 43-46.
Harmatta János (1971): Az indoeurópai népek régi településterületei és vándorlásai. MTA Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályának Közleményei. 27, 309-324.
Harmatta János (1997): Iráni nyelvek hatása az ősmagyar nyelvre. In: Kovács László - Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. A honfoglalásról sok szemmel 3. Balassi, Budapest, 71-83.
Honti László (2004): Mítoszok a magyar nyelv eredete körül. Nyelvtudományi Közlemények. 101, 137-151.
Komoróczy Géza (1976): Sumer és magyar? Magvető, Budapest, 1976
Laing, L. (2003): Pikten. In: Reallexikon der Germanischen Altertumskunde. 23, 158-160.
Makk Ferenc (2005): Amicus Plato, sed magis amica veritas. Századok. 139, 459-476.
Mallory, James P. (1997): Indo-European Homeland. In: Adams, Douglas Q. - Mallory, James P. (eds.): Encyclopedia of Indo-European Culture. Fitzroy Dearborn, London-Chicago, 290-299.
Rédei Károly (1986): Zu den indogermanisch-uralischen Sprachkontakten. SbÖAW 468. ÖAW, Wien
Rédei Károly (2003): Őstörténetünk kérdései. A nyelvészeti dilettantizmus kritikája. (2. kiadás) Balassi, Bp.
Róna-Tas András (2003): Az őstörténet-kutatás vitás kérdéseihez. Észrevételek Szabó István Mihály elméletéhez. História. 25/10, 30-31.
Schmitt, Rüdiger (1989): Andere altiranische Dialekte. In: Schmitt, Rüdiger (Hg.): Compendium Linguarum Iranicarum. Reichert, Wiesbaden, 86-94.
Semino, Ornella et al. (2000): The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans. A Y Chromosome Perspective. Science. 290, 1155-1159.
Simon Zsolt (2004): Új kézikönyv a világ nyelveiről. Budapesti Könyvszemle. 16, 30-40.
Sims-Williams, Patrick (1998): Genetics, Linguistics, and Prehistory. Thinking Big and Thinking Straight. Antiquity. 72, 505-527.
Szabó István Mihály (2004): Őskori európai eredetű-e a magyar nép? História. 26/8, 34.
Thornton, Christopher P. - Schurr, Theodore G. (2004): Genes, Language and Culture: An Example from the Tarim Basin. Oxford Journal of Archaeology. 23, 83-106.