George Gerbner
1919–2005
Múlt év december 24-én elhunyt George Gerbner professzor, a kommunikációkutatás világszerte elismert szaktekintélye. Azok közé a Magyaroszágról elszármazott tudósok közé tartozott, akik külföldön vívtak ki nemzetközi elismertséget. Budapesten született, 1939 óta élt az Egyesült Államokban. Egyetemi tanulmányait már Kaliforniában végezte. A kommunikációs stúdiumok professzoraként 1964-től 1989-ig dékánja, majd nyugdíjba vonulása után tiszteletbeli dékánja volt a Pennsylvaniai Egyetem Annenberg Kommunikációs Iskolájának (University of Pennsylvania The Annenberg School of Communications), amely munkásságának köszönhetően a médiakutatás egyik fellegvárává vált az Egyesült Államokban. 1990-től a telekommunikáció Bell Atlantic professzora volt a Temple Egyetemen, emellett elnökként szervezte és vezette az általa alapított Kulturális Környezet Mozgalmat (Cultural Environment Movement). Nemzetközi tudományos kapcsolatai között (számos egyetemen tanított vendégprofesszorként) kiemelt hely jutott a magyarországi társadalomtudományi műhelyekkel fenntartott együttműködésnek. Gyakori látogatásai alkalmával szakmai tanácsaival támogatta az itteni intézetek munkáját, és számos (fiatal) magyar kutatót segített hozzá ahhoz, hogy bekapcsolódhassanak a nemzetközi tudományos életbe.
Gerbner professzor tudományos vizsgálódásainak középpontjában az a kérdés állt, hogy milyen kulturális változásokat eredményezett a modern elektronikus tömegmédia, elsősorban a televízió megjelenése és elterjedése a XX. század második felében. E változások leírására kulturális mutatók (cultural indicators) rendszerének kidolgozását kezdeményezte. A kulturális mutatók a kultúra tartalmát és időbeli folyamatait jellemző mérőszámok, amelyek annak kimutatására szolgálnak, hogy a televízióban a nézők elé tárt szimbolikus világ miképpen járul hozzá a közönség világképének, a társadalomról alkotott hiedelmeinek, az embertársakkal kapcsolatos attitűdjeinek formálódásához. Gerbner professzor gondolatainak eredetiségét nem utolsósorban az adja, hogy a médiával kapcsolatos társadalmi hatalom működését, a közvetített tartalmak (a műsorfolyam) összetételét, a felszín alatti tényleges üzenetét és jelentését, valamint mindennek a kulturális környezethez való hozzájárulását és a szocializációban játszott szerepét szoros kölcsönhatásban szemlélte, következetesen érvényesítve sokat hangoztatott tételét, hogy a médiában a társadalom az üzenet.
Terestyéni Tamás
MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Magyar Kommunikációtudományi Társaság
Magyar János
1911–2006
2006. január 17-én elhunyt Magyar János rubindiplomás erdőmérnök, az MTA rendes tagja, a Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának (NYME EMK) nyugalmazott egyetemi tanára, az Erdészeti Tudományos Intézet volt igazgatója, Sopron város díszpolgára. Ez év január 26-án Sopronban, az Egyetem aulájában felállított ravatalánál búcsúztak tőle az egyetem, a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya és Erdészeti Bizottsága, valamint a magyar erdészet, egykor volt pályatársai és tanítványai. A NYME nevében Faragó Sándor rektor, az MTA nevében Solymos Rezső akadémikus, a NYME EMK és egykori tanszéke nevében Mészáros Károly dékán méltatta Magyar János gazdag életútját és búcsúzott az elhunyttól.
Magyar János 1911. október 14-én született. 1935-ben szerezte meg Sopronban erdőmérnöki oklevelét, és kezdte el uradalmi segéderdőmérnökként szakmai pályafutását. 1936-1940 között az Egyetem Erdőrendezéstani Tanszékén és az Erdészeti Kutató Intézetben dolgozott. 1941-1952 között Gödöllőn, az Erdőközpontban és a Földművelési Minisztériumban Budapesten különböző vezetői beosztásokba került. 1952-1954 között volt az Erdészeti Tudományos Intézet (ERTI) igazgatója. Innen került Sopronba, az akkori Erdőmérnöki Főiskola Erdőrendezéstani Tanszékének élére. 1957-1960 között az Erdőmérnöki Főiskola igazgatója, majd rektorhelyettese volt. 1982-ben vonult nyugdíjba. Ezután nyugdíjasként főleg a tudományos utánpótlás nevelésével foglalkozott.
Halálával a magyar erdészeti gyakorlat, kutatás és felsőoktatás, valamint a Magyar Tudományos Akadémia évszázados fájáról egy olyan arany levél hullott le, amelyet együtt gyászol a hazai tudományos élet az erdészekkel, az erdészeti kutatókkal és oktatókkal. Bár tudjuk a meg nem változtatható igazságot, amely szerint: „Longius aut propius mors sua quemque manet” vagyis: „Előbb-utóbb mindenkit elér a halál”, mégis nehéz elfogadni, hogy egy legendás emlékű erdészgeneráció utolsó tagjainak egyike az örök vadászmezőkhöz vezető úton átlépte a földöntúli világ kapuját. Ezen az úton elkísérték az erdő fái, bükkök, gyertyánok, égerek, az égig érő fenyők és az erdészek szeretete, akiket oktatott, akikkel egy életen át dolgozott a magyarországi erdőkért, és kutatta az erdők élővilágának titkait.
Akadémikusi, kutatói és oktatói elhivatottságának méltatására a legjobb lehetőséget az nyújtja, ha áttekintjük, hogy tevékenységével miként szolgálta az Akadémia, az erdészettudomány, az erdészeti kutatás és felsőoktatás feladatainak a megvalósítását.
A Magyar Tudományos Akadémia küldetése az, hogy:
• legyen kutatóhely,
• legyen a nemzet tanácsadója,
• legyen a kutatás és a kutatók érdekeinek képviselője.
Úgy vélem, hogy az akadémikusi, kutatói és oktatói életutat a felsorolt három szempont alapján tudjuk talán a legméltóbban kifejteni. Magyar János életútjával széleskörű lehetőséget teremtett az ilyetén való búcsúzó megemlékezésnek.
A kutatóhelyre vonatkozó akadémiai célok és feladatok teljesítéséhez sokoldalúan járult hozzá – bár nem dolgozott akadémiai kutatóhelyen. Főleg az erdészeti faterméstani kutatásaival ért el újabb eredményeket. Ennek során kidolgozta a fatermési táblák alapkérdéseit, szerkesztésének metodikáját, feltárta hazai állományalkotó fafajaink valóságos termőhelyi szórásmezejét, új termőhelyi osztályozási módszert vezetett be, rámutatva a faállományok felsőmagasságának célszerű alkalmazására. Az Erdészeti Tudományos Intézetnek is az igazgatója volt, amely intézmény az ország egyetlen főhivatású erdészeti kutatóhelye. Kutatásait már kezdő erdőmérnökként elkezdte. Az Egyetem Erdőmérnöki Karán kifejtett kutatásszervező, irányító munkájával kedvezően hatott a hazai erdészeti kutatás eredményességére és a kutatási eredmények gyakorlati hasznosítására. Munkásságát az a szüntelen törekvés jellemezte, hogy egyre többet tudjon meg az erdő fáiról, az emberi tevékenységnek az erdőre kifejtett hatásairól. Tudományos tevékenységét a természet ERDŐ-i könyvének a feltárása jellemezte, amelynek kiváló összefoglalását nyújtotta akadémiai székfoglalóival. Levelező tagként elhangzott előadásának címe (1967): Erdőrendezés-fejlesztési problémáink, különös tekintettel az élőfakészletre mint munkaeszközre volt. Akadémiai rendes tagként székfoglalójának témájául: Erdőgazdálkodásunk közérdekű továbbfejlesztésének elvi-eszmei feltételei-nek kifejtését választotta (1985). Norbert Wienerrel együtt vallotta: „Tudósnak lenni hivatás és elhivatottság, nem pedig foglalkozás.”
A nemzet tanácsadója néven említett akadémiai célok megvalósításához elsősorban az erdőrendezés, valamint az erdészet fejlesztésére vonatkozó javaslatai és közreműködése útján járult hozzá. Ha szükségesnek tartotta, felemelte szavát az erdőgazdálkodás korszerűsítése érdekében, miközben bátran ostorozta az esetleg felmerülő hibákat. Mindezekre jó lehetőséget nyújtott számára az Akadémia Agrártudományok Osztálya, amelynek munkájában aktívan vett részt, valamint az MTA Erdészeti Bizottsága, amelynek több cikluson át volt elnöke. Munkásságának nagyrabecsülését is jelentette, hogy az elmúlt és a jelenlegi ciklusban az Erdészeti Bizottság tiszteletbeli elnökévé választotta. Tanácsadó tevékenységének sokat köszönhet az oktatás és a szakemberek továbbképzése is. Tudományosan megalapozott tanácsaival egyetértését fejezte ki Charles Richet állásfoglalásával, amely szerint: „Az emberiség jövője és jósorsa a tudománytól függ. Jaj az emberi társadalomnak, ha nem értik meg ezt a nyilvánvaló igazságot!” Joggal idézhetem ez alkalommal Bertrand Russelt is, akivel Magyar János akadémikus is egyetértett. Eszerint: „A tudomány emberének rá kell bírni a világot arra, hogy szívlelje meg, amit ő felfedezett”. Ebben a szellemben irányította rövid ideig az Erdészeti Tudományos Intézetet is, amellyel egész élete során tartotta a kapcsolatot, és támogatta az intézet kutatóinak a tudományos fokozatok megszerzésére irányuló törekvéseit. Szoros kapcsolatban állt mindenkor az erdő- és vadgazdasági gyakorlattal. Tanácsai legtöbb esetben a különböző országos és regionális szakmai körökben nyilvánosan hangzottak el. Szakirodalmi munkássága, tudományos cikkei és előadásai az erdőrendezésen keresztül hatottak a hazai erdő- és fagazdaság fejlesztésére. 1936-tól kezdve több mint száznyolcvan publikációja jelent meg.
Hosszan lehetne felsorolni a kutatás és a kutatók érdekeinek képviseletével kapcsolatos tevékenységének eredményeit. Egyike volt azoknak, akik sokat tettek a tudományos utánpótlás nevelése érdekében. Az erdész kutatók sora kereste fel rendszeresen, akiket mindenkor önzetlenül segített. Emberi közvetlenségét, mely meg nem alkuvó jó szándékkal és segítőkészséggel párosult, az erdőmérnökhallgatóktól kezdve a minisztériumi vezetőkig egyaránt értékelték. Ezen a téren is jó példával szolgált az utókor számára, egyetértve Einstein megállapításával, amely szerint: „Okosan nevelni csak példaadással lehet, ha más nem segít, elrettentő példával.” Érdekképviseleti tevékenységének a legfontosabb fóruma az MTA Agrártudományok Osztálya, az egykori Tudományos Minősítő Bizottság és az MTA Erdészeti Bizottsága volt.
A Magyar Tudományos Akadémia küldetéséhez kapcsolt, az előzőkben röviden összefoglaltak is bőven igazolják, hogy Magyar János akadémikus élete folyamán mindvégig méltó volt és maradt a legmagasabb tudományos elismerésre, az akadémiai tagságra, az egyetemi tanszék vezetésére.
Akadémikusi munkásságának záróakkordjaként szeretném Kepler, a hívő protestáns tudós imáját idézni, azért, mert mondanivalója most már reá is vonatkoztatható: „Most íme befejeztem hivatásom munkáját, fölhasználtam az erő mértékét, amelyet nekem adtál Istenem! Köszönöm Neked, Uram és Teremtőm, hogy teremtéseddel megörvendeztettél.” Joggal mondhatja el ezt az imát hivatásának befejeztével ő is, mert élete során az erdő talaján állva egyre magasabbra jutott alkotásaival. Ezzel is hasonlított az erdő fájához, amely gyökereivel a talajba kapaszkodik, koronájával az ég felé tör, és évgyűrűi átölelik szívét, elmesélik életét. Ő is az erdészettudomány egének magassága felé törekedett egy életen át, mígnem elérkezett az utolsó évgyűrűhöz. Életének évgyűrűi azonban az elmondottaknál sokkal többre emlékeztetnek.
A sok között ki kell még emelni realista felfogását, amelynek révén az adott helyzettel mindig ki tudott békülni, és elégedett volt mindaddig, amíg a dolgok elveivel egyeztethetően alakultak. Horatius szavaival elmondhattuk róla: „Bene est, cui Deus obtulit Parca, quod satis est, manu.” Boldog az, akit Isten úgy áldott meg, hogy elégedett. Ehhez szolgált alapul egyetemi tanári és akadémikusi elhivatottsága is.
A soproni, egyetemi búcsúztatás után január 27-én Budapesten a Deák téri evangélikus templomban tartott szertartáson vettek búcsút azok, akik itt kívánták leróni tiszteletüket a tudós erdész akadémikus előtt, akinek itt is köszönetet mondtak, és lélekben Te Deum-ot énekeltek azért, hogy egy roppant nehéz időszakban oly sokat tehetett és tett a magyar erdészetért, erdészettudományért, felsőoktatásért. Berzsenyivel együtt most már ő is joggal mondhatja el: „Partra szállottam. Levonom vitorlám. A szelek mérgét nemesen kiálltam” .
A baráti, munkatársi nagyrabecsülés és szeretet hozta össze a gyászolókat Magyar János akadémikus ravatala köré. Ez a szeretet egyrészt növelte az emlékező szomorúságot, másrészt megerősítette azt a szándékot, hogy emlékét a magyar erdészet, az erdészettudomány művelői, a NYME, az ERTI, és nem utolsósorban a Magyar Tudományos Akadémia, az MTA Agrártudományok Osztálya és Erdészeti Bizottsága tisztelettel őrzi.
Solymos Rezső
az MTA rendes tagja, kutatóprofesszor
<-- Vissza a 2006/4 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]