Történetek a magyar média közelmúltjáról
A francia forradalom, 1789, még túl közel van ahhoz, hogy időtálló értékelését el lehessen végezni, ezt az éppen harminc éve halott Csu En-laj, a Kínai Népköztársaság első miniszterelnöke válaszolta anno egy francia újságíró kérdésére. Majd két évszázaddal az események után talán megengedhetett magának egy nagy államférfi ilyen véleményt, különösen akkor, ha egy ráérősebb kultúra reprezentánsa, de azt is látnunk kell, hogy a közvetlen utókor kíváncsi érdeklődői a maguk életén belül keresik kérdéseikre a hiteles válaszokat.
Talán nem tévedek, ha úgy látom, hogy a magyar média elmúlt negyedszázadának története az adott terjedelemben tudományos igénnyel nem írható le, s ha az volt a szándék, amit a cím sugall, akkor a szerzők nyilvánvalóan lehetetlenre vállalkoztak. Történetek, elemzések a magyar média elmúlt negyedszázadáról, ez a meghatározás jobban megfelel a könyv műfajának, amely inkább tanulmánygyűjtemény, semmint monográfia. E recenzió sem átfogó, a nyolc fejezetet egyenként elemző írás, hanem inkább csak egy-két utalás arra, amit fontosabbnak tartok.
A magyar média közelmúltjának története is nyilván sokakat érdekel, hisz a médiáról szóló narratívák tudományos és populáris változatainak egyaránt megvan a maguk közönsége. A kötet szerzői elsősorban a főiskolák és egyetemek kommunikáció és média szakos hallgatóinak szánják munkájukat, s valószínűleg nem is csalatkoznak majd abbéli reményükben, hogy mondandójuk eljut hozzájuk. Ugyanakkor jogos a kérdés, és mélyebb elemzést is érdemelne, hogy miért éppen az 1979 óta eltelt negyedszázad az elemzés tárgya – magam például nem tudnék választ adni arra, hogy mi is történt éppen 1979-ben a magyar médiában vagy társadalomban, ami ezt a kezdőévet indokolná –, de fogadjuk el, hogy a szerkesztő, Bajomi-Lázár Péter ezt így látta jónak. Az ő általa jegyzett bevezető fejezetet, amely a médiapolitikáról szól egy, az újságírás normáiról szóló írás követi, majd jön három ágazati tanulmány (rádiózás és televíziózás, lapkiadás, új média), az utolsó három fejezet pedig a jogi szabályozással, a műfajokkal és a médiaháborúkkal foglalkozik. Az olvasót segíti egy, a kötet elején elhelyezett indító glosszárium, valamint a tanulmányok mögé illesztett eseménykronológia.
Minden könyv átka a formai pontatlanság (például a téves forrásmegjelölés), amiből itt is előfordul jónéhány. Kevésbé bocsánatos az a megoldás, amit a 3. számú kép aláírása foglal magában: a Magyar Televízió Hírháttér műsorában (1982) megjelenő vendég csak vendégként van aposztrofálva, miközben a másik három, a képen látható televíziós személy, Nagy Richárd elnök, Kígyós Sándor főszerkesztő és Baló György műsorvezető nevét a képaláírás feltünteti. Vajon ki lehet az a vendég, tűnődhet el a főiskolás-egyetemista olvasó, akiért az MTV politikai műsorainak akkori nagyágyúi – az elnök, a főszerkesztő és a sztárriporter – felsorakoztak?! A kérdés itt maradjon költői, illetve tessék majd megkérdezni a tanárt!
A második fejezet, Újságírói normák, sok érdekeset elárul a közelmúlt újságíróiról, de számomra mégsem elég meggyőző a kifejtés. Személyes tapasztalataim szerint az 1970-es évek elejétől kezdve számos olyan ember került az újságírói pályára, akinek műveltsége, szakmai felkészültsége, emberi tartása és valóságtisztelete már óhatatlanul is más ideált, szerepfelfogást eredményezett, mint a pártállami határozatokban unos-untalan visszaköszönő pártosság, elkötelezettség stb. kritériumrendszer vonalas újságírója képviselt.
A nagyobb szerkesztőségekben egyébként a két szerepfelfogás együtt létezett, sőt egyfajta hallgatólagos munkamegosztás is kialakult a két táborhoz tartozók között. A pártállami sajtóirányítás és a szerkesztőségek konfliktusai a mindennapok rutineseményei, részei voltak, s ki-ki másként élte meg ezeket: az elfogadás, a kényszerű alkalmazkodás, az öncenzúra, az egyensúlyozás kavalkádjából is kijött azért néha valami, amit újságírásnak nevezhetünk. Ma már talán hihetetlen, de a legnagyobb hatású műfajok egyike a televíziókritika volt: miután a televíziót már akkor is nyíltan lehetett szidni a sajtóban, a rendszert viszont nem, a televíziókritika az újságíráson belül kiemelt műfajjá vált.
Az sem mellékes egyébként, hogy a rendszerváltozás egyfajta új fajtáját is kitermelte az újságírónak: ő az az információs szakmunkás, aki technikai kérdésként tekint a tevékenységre, és a termék sikerkritériuma nála egyértelműen a pénz (példányszám, nézettség). Az infotainment szolgálatába állás, úgy tűnik, a műfaj jeles és kevésbé jeles művelői számára nem szakmaetikai kérdés, a politikai marketing pedig felébe kerekedik mindennek. Mindez a saját tapasztalatom, amit viszont nem találtam meg a könyvben. Pedig ha hinni lehet az új idők egyik újságíró sztárjának, van ilyen: „Újságíró vagyok 1990 óta, sokáig voltam belpolitikai újságíró, legalábbis azt hittük még, hogy létezik televíziós újságírás. Akkoriban, ha történt valami, mi beszámoltunk róla, ma mindenki termékben, bizniszben, logóban, márkában gondolkodik, már nincsenek hírműsorok… A politikusok nagy része tudja, hogy branding nélkül esik a népszerűsége. A médiában pedig ma már nincs szükség komoly szakújságírásra, itt show-t kell csinálni, és ez egyaránt vonatkozik a televízióra és más orgánumokra is.” (Az idézet helyes megfejtői a recenzensnél beírathatják a jelesüket).
A Sajtó- és médiajog fejezetben, amit egyébként kitűnőnek tartok, érdemtelenül kevés szó esik a médiatörvény előkészítésének szakmai részéről. Értem én, hogy a kibontakozó első médiaháború, az alelnökök 1991. év tavaszán történt kinevezése körül kerekedett politikai skandalum és eltérő jogértelmezések hálásabb témák, mint a később elbukott törvényjavaslat szakértői anyagainak vagy különböző szövegváltozatainak elemzése, illetve magának a törvényelőkészítési folyamatnak a bemutatása, de a dolgot akkor is fájlalom. Így ugyanis nem derül ki, hogy igenis megvolt az a szakmai tudás és erőfeszítés, ami egy, a kor igényeinek megfelelő, a nemzetközi összehasonlítást kiálló médiatörvény elfogadásának nélkülözhetetlen kiinduló eleme.
Tananyagot írni a leghálátlanabb vállalkozás, ez a legszemélyesebb, tanárként megélt tapasztalatom. Ezért minden kritika ellenére ajánlani merem a könyvet a felsőoktatás hallgatóinak, hisz nekik szól, de mellettük talán a szélesebb, a média mélyebb rétegei iránt érdeklődő közönség is megtalálhatja benne, amit keres, vagy amivel vitázni szeretne. Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Szerkesztette Bajomi-Lázár Péter. Budapest, Akadémiai Kiadó, 368 p.)
Gálik Mihály
egyetemi tanár
Dénes Iván Zoltán (szerk.)
Liberty and the Search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires
A Köztes-Európához tartozó, azaz a Németország és Oroszország közötti országok/népek/nemzetek történetében, kultúrájában, intézményeiben az összeurópai humán tudomány még mindig nincs igazán otthon. A közvélemények számára továbbra is a XIX. és XX. századi nacionalista propagandahadjáratok közhelytára a mérvadó.* Ebbe a feloldhatatlannak tűnő görcsbe ütközik bele az európai Unió ma, amikor pedig a kontinenst szétromboló, egymással háborúzó, esetleg csak farkasszemet néző blokkok kora a múlté. Dénes Iván Zoltán vállalkozásának ez az érdeme és a lényege: megmutatni, hogy lehet a köz- és önbutító klisék ismétlése helyett gondolkozni és írni az európai politikai kultúra történetéről.
A kötet megteremtője és szerkesztője a Bevezetőben felvázolja a vállalkozás mintegy húszéves történetét. Elméleti kiindulópontja az – és tegyük rögtön hozzá, ebben igaza volt –, hogy a magyar liberalizmust és konzervativizmust csak összehasonlító elemzés segítségével lehet megérteni, és hogy az összehasonlításnak csak úgy van értelme, ha nem szorítkozik Közép-Európára. Ehhez az összehasonlító elemzéshez nyújt izgalmas nyersanyagot a három nyugati (skót, holland és belga), hat közép-európai (német, svájci, osztrák, cseh, magyar és lengyel) és öt keleti (orosz, szerb, román, bolgár és török) nemzeti liberális mozgalom bemutatása. A 17 tanulmány közül csupán egy készült több nemzetről, Diana Miškováé a Balkán-liberalizmus egyik közös vonásáról, arról tudniillik, hogy mind Bulgáriában, mind Szerbiában, mind pedig Romániában a liberális középosztályok által létrehozott nemzetállamot hogyan vették át radikális antiliberális pártok. Az időhatárokat a szerzők maguk választották. A könyv főtémája a hosszú XIX. század, csak a román (Daniel Barbu–Cristian Preda) és a török (Eyüp Özveren) tanulmány követi korunkig a liberalizmus pályáját. Kiváló nyersanyag gyűlt össze, az összehasonlítás az olvasó feladata.
A liberális nacionalizmus természetes szellemi közege mindenütt a nemzeti történelem. Hollandiában a köztársaság XVII. századi fénykora adta az ihletet és a mércét (Henk te Velde), Csehországban a huszitizmus (Otto Urban), Magyarországon az abszolutizmusnak sikeresen ellenálló képviseleti rendszer (D. I. Z.).
A vallás döntő szerepet játszott az újkor századai során az európai nemzettudatok kialakulásában, akár egyvallásúság, akár vallási pluralizmus formájában. A liberalizmus mindenütt ehhez a vallási háttérhez igazodott. Skóciában a jakobita katolicizmust félreállító presbiteriánus (kálvinista) egyházzal fonódott össze (David McCrone), Belgiumban viszont a liberálisok és katolikusok szövetsége vívta ki a függetlenséget a kálvinista Hollandiától (Janet Polasky). A XIX. századi szláv szolidaritás diskurzusához szokott közép-európai olvasó számára talán meglepő, hogy a presbiteriánus skót liberálisok elszánt ellenfelei voltak az angol szupremácia ellen lázadó katolikus ír mozgalomnak, azaz a közös kelta gyökér nem került be a politikát formáló tényezők közé (R. J. Finlay). Bulgáriában a liberális nacionalizmus első sikeres akciója a görög egyházi hierarchiától független bolgár exarchátus kivívása volt 1871-ben, a török kormány segítségével (Miškova).
A kötet „nyugati” cikkei Ernest Renan nem faji, nem nyelvi, hanem történelmi közösségként meghatározott nemzetfogalmát fogadják el. A renani nemzetfogalom ugyanúgy alkalmazható az angol szuverenitással megbékült, önálló államot nem igénylő royalista skót (David McCrone), mint a többnyelvű, republikánus svájci közösségre (Albert Tanner). Ebben a szellemben gondolkozott egyébként Magyarországról a magányos Berzeviczy Gergely 1810, a mindenki által kiközösített és azóta gondosan elfelejtett Hoitsy/Hojci Sámuel 1840 táján. De az Elbától és Lajtától keletre mind a liberális értékrendszert hordozó, mind pedig a liberális értékrendszert elvető nacionalizmusok nyelvi/faji identitástudatra épültek. „A nacionalizmust Európában találták fel, és ez a találmány majdnem megsemmisítette Európát”, írja a kötet előszavában Michael Frieden. A XX. sz.-ban, Köztes-Európa vált a találmány par excellence áldozatává, mert a soknyelvű történelmi közösségeket felrobbantotta az elszabaduló nyelvi-faji szenvedély.
A liberalizmus csak ott juthatott vezető pozícióba, ahol abszolutizmus elleni ellenzéki mozgalomként lépett fel, így az ebből a szempontból nem egy rokon vonást mutató Belgiumban (Polasky) és Magyarországon (D. I. Z., Szabó Miklós). Az oroszországi oktrojált (Kun Miklós), az ausztriai megengedett (Heiszler Vilmos) és a németországi önkorlátozó (Erdődy Gábor) liberalizmus szintén integráns része az európai politikai cselekvés és lehetőségek történetének, de e három ország sorsának alakulását más politikai erők és áramlatok döntötték el.
Dénes Iván jogosan és meggyőzően tiltakozik kötetet indító tanulmányában a nyugatosságot és nemzeti autenticitást szembeállító és Közép-Európában elég általánosan elfogadott, s ezért végtelenül káros, hamis alternatíva ellen. A hamis alternatívának van valós háttere. A kontinens keleti fele valóban szegényebb és műveletlenebb, bevett szóval elmaradottabb volt a nyugati országoknál. A XVIII. században született elmaradottság-tudat önálló szellemi tényezőként hat mindmáig bizonyos, főként intézmény- és szellemtörténeti kérdések vizsgálatánál. Talán ezzel a jelenséggel függ össze az az elképzelés, hogy „noha cseh városokban voltak magányos felvilágosult gondolkozók… a Felvilágosodás mint olyan gyakorlatilag nem létezett Csehországban” (Otto Urban), valamint a magyar felvilágosodás leszűkítése a „testőrírók és az ún. Martinovics-összeesküvés kis elit csoportjára” (Szabó Miklós).
Az „importált haladás” és „nemzeti jelleg” közötti összeütközés a kelet-európai pluralizmus egyik megjelenési formája. A kérdés 1848 előtt, a jobb jövőt ígérő liberalizmus születésének korában gyakorlati jellegű volt: elmaradottságra ítélik-e a román, magyar stb. nemzetet jelleme, kultúrája, hagyományai, vagy van-e lehetőség haladásra? Ebben az első szakaszban a liberálisok pontosan azzal érveltek például Csehországban (Urban), Szerbiában (Ress Imre, Miškova) és valamivel később Törökországban (Özveren), hogy a felélesztendő, középkorra visszanyúló nemzeti hagyományok összhangban vannak a nyugati liberális értékekkel. Az akkori liberális válasz szerint a haladás, a „felzárkózás” a Nyugathoz lehetséges, kívánatos, sőt történelmileg szükségszerű. A közép-európai és balkáni esettanulmányok az 1880-as évekre teszik a fordulatot, amikor megindul a liberalizmus térvesztése a jobb- és baloldali radikalizmusokkal szemben (Urban, Szabó, Miškova). A „nemzeti autenticitás” a jobboldali érvelés gerince idestova száz éve Lengyelországtól Bulgáriáig. Ma is az. Oroszországban, ahol I. Sándor uralkodása óta folyik a vita a nyugatosok és a szlavofilek között, a tét nemcsak belpolitikai, hanem elsősorban a nagyhatalmi státus (Kun, Semyonov). A nagyhatalmi állást feladni kényszerülő török liberalizmusnak talán még az oroszországinál is kedvezőtlenebb viszonyokkal kellett megbirkóznia. Hogy Törökországnak mégis sikerült kilépnie az ottomán jogból, intézményrendszerből és szellemi kultúrából, és megvalósítania a képviseleti rendszert és laikus államot, ebben döntő szerepe volt a kemalizmust előkészítő liberalizmusnak (Özveren).
A viktoriánus Európában liberális névjegy kellett a politikai szalonképességhez, de a névjegy jogosultságát nem kellett intézményekkel és intézkedésekkel igazolni. Nem létezett a liberális követelményeket tételesen felsoroló dokumentum a nyolcvan racionalista, liberális és antiklerikális tévedést elítélő, 1864-ben kiadott Sillabuszon kívül. A kelet-európai liberálisok a fejlett Nyugat elismerését keresték, Michelet és Quinet román tanítványai (Miškova) ugyanúgy, mint Vladimir Jovanovic Les Serbes et la mission de la Serbie dans l’Europe d’Orient szerzője (Ress). A XIX. századi Európában az általános választójog nem tartozott a liberális arisztokraták, polgárok és intellektuelek krédójához. A cenzus volt hivatva a szabadságot megvédeni a forradalmi anarchia és a cézárizmushoz vezető népszavazás ellen.
A kötet ugyanúgy felhívja a figyelmet a párhuzamokra, mint a kontrasztokra. A lengyel és magyar arisztokratikus politikai osztály reformelképzelésének talpköve az alkotmányos jogok kiterjesztése az egész népre, azaz a parasztságra (Dénes, Szabó, Janowski). A szintén arisztokratikus román politikai osztály a parasztságot kirekeszti a közéletből egészen Nagy-Románia megalakulásáig (Barbu–Preda és Mishkova). Ugyanez a román bojár-liberalizmus keresztülviszi a halálbüntetés eltörlését, míg Magyarországon a halálbüntetést megszüntető büntetőjogi reform 1843-ban elbukik a főrendek és az udvar ellenállásán. Rieger cseh liberalizmusához szintén hozzátartozott a felvilágosodástól örökölt abolicionizmus. A lengyel–magyar párhuzam olyan részletekre is kiterjed, mint a kaszinók szerepe az 1830-as években vagy a társadalmi-politikai jelentésű ‘intelligencia’ illetve ‘értelmiség’ szó megjelenése 1840 körül.
A szerkesztő és a szerzők kimagasló érdeme, hogy tudatosan és radikálisan szakítottak a közép-európai és balkáni nacionalizmusok öntömjénező és egymást gyalázó hagyományával. Az egyes cikkek nem a szomszéd agresszív barbárságát hirdető, lélekmérgező propagandát folytatják, hanem azt vizsgálják saját történetükben, hogy milyen társadalmi, gazdasági és szellemi tényezők vezettek a liberális és felvilágosult értékek feláldozására a nacionalizmus oltárán, Varsóban és Budapesten, Bukarestben és Isztambulban.
Polemizálni természetesen valamennyi cikkel lehet, hiszen a szerzők nem bizonyított tényeket sorolnak fel, hanem látásmódot javasolnak és összefüggéseket elemeznek, márpedig a történetírás e két mezőnyében nincs márványba vésett kinyilatkoztatás. Ugyancsak értelmetlen volna azzal foglalkozni, hogy még mi mindenről lehetett volna írni. Azt hiszem, ezzel a kötettel először történt kísérlet az európai liberalizmusok és nacionalizmusok harmonikusan induló, majd végzetesen összeütköző történetének felvázolására. Reméljük, lesz folytatása, nemcsak angolul, hanem magyarul, sőt talán franciául is. (Dénes Iván Zoltán (ed.): Liberty and the Search for Identity. Liberal Nationalisms and the Legacy of Empires [Szabadság és az identitás keresése. A liberális nacionalizmusok és a birodalmak öröksége] – Budapest, CEU Press, 2006, xv, 509 p.)
Kecskeméti Károly
történész, Párizs,
k.kecskemeti @ wanadoo.fr
* Ilyen, propagandán alapuló klisék a legváratlanabb helyeken bukkannak fel. Szinte hihetetlen, de Hannah Arendt klasszikusnak számító könyvében a totalitarizmus eredetéről lehet azt olvasni, hogy az első világháború előestéjén az Osztrák-Magyar Monarchia ugyanolyan despotizmus volt mint Oroszország, a parlamentnek nem volt törvényhozó funkciója, az állam rendeletekkel kormányzott stb.
A nyelv „cseles csalafintaságai” –
a tudomány tükrében
Forgács Erzsébet Nyelvi játékok. Kreativitás a viccekben, a reklámnyelvben, a sajtónyelvben és irodalmi szövegekben című könyve páratlan precizitással, tudományos műgonddal megalkotott élvezetes olvasmány. Ez a contradictio in adiecto a mű – egyebek mellett – legnagyobb érdeme: a nyilvánvalóan hosszan tartó, körültekintő gyűjtőmunkát igénylő kutatás eredménye nemcsak a szűkebb értelemben vett nyelvészszakma szakirodalmát gazdagítja, hanem jól hasznosítható kézikönyvet ad az anyanyelvet és a németet bármilyen szinten – az óvodától az egyetemig – közvetítő pedagógusok kezébe, és igényes ismeretterjesztést nyújt az érdeklődő laikusoknak.
A szerző a nyolc fejezetre osztott mű bevezetőjében világossá teszi, hogy a nyelvi játék fogalmát átfogó kategóriaként kezeli: ő a wittgensteini értelmezéstől eltérően a nyelv játékos felhasználását érti rajta. Majd gazdag szakirodalmi hivatkozásokra alapozva körüljárja a nyelvi norma, illetve az attól való eltérés fogalmát. A második fejezetben, amely még mindig a munka bevezetésének része, a kiválasztott funkcionális stílusok és szövegfajták: a vicc, a reklám, a sajtónyelv és a szépirodalom nyelvének jellemzőit tekinti át. A dolgozat törzsét az ezt követő négy fejezet adja, míg az utolsó kettő rövidebb, a grafikai, ortográfiai és onomasztikai játékokat számba vevő egység az olvasónak szinte minden érzékszervére, szellemére és humorérzékére ható „desszert” a mű végén.
A tankönyvet alkotó fejezetek: a fonematikai, grammatikai, szemantikai-pragmatikai, illetve az állandósult szókapcsolatokkal való nyelvi játékok – felépítése logikus és következetes: a fejezet élén a címadó nyelvi, illetve ahhoz kapcsolódó kategória tisztázása és a vizsgált terület behatárolása áll, ezt követi a részletes tipológia a rendkívül gazdag – főleg magyar és német nyelvű – példaanyaggal. (Németül egyébként mindenképpen ajánlatos tudni ennek a tudományos összefoglaló munkának a maradéktalan megértéséhez és élvezetéhez, bár a szerző mindenütt gondot fordít a német nyelvű példák megmagyarázására (íme egy „2 in 1”: a recenzens is él a literalizáció lehetőségével…).
A nyelvi játékok egyes típusainál a köznyelvi példák után a kiválasztott funkcionális stílusok területéről kap bőséges szemléltető anyagot az olvasó. Különösen a vicc és a reklám az a szövegfajta, ahol csaknem az összes nyelvi játéklehetőség képviselteti magát. Az egyes fejezeteket pedig – az ötödik és a két utolsó, egészen rövid kivételével – összegzés zárja.
A nyelvi kreativitás működési mechanizmusát vizsgálva a szerző rendkívül mélyre ható nyomozó, illetve feltárómunkát végez: mind a magyar, mind a német, esetenként angol vagy orosz nyelvű példák esetében – ha szükséges – a nyelvtörténeti vonatkozásoktól kezdve a fordíthatóság kérdéséig. Nemcsak alaposak, hanem különösen érdekesek a frazeologizmusokról, illetve a közmondásokról szóló alfejezetek – ez utóbbiaknál a szerző egy műszót: a közmondás-persziflázst is bevezeti.
A szerző – mint előszavában említi – könyvét igen széles célközönségnek szánja. Ennek a szándéknak a mű csaknem teljes mértékben meg is felel: minősített nyelvész-szakemberek, szigorló nyelvészhallgatók számára igényes és izgalmas tudományos kaland az egyes nyelvi játékok működési mechanizmusának nyomon követése. Nincs feltétlenül szükségük e mechanizmus magyarázatának maradéktalan megértésére a németül tanulóknak, illetve az idegen nyelvet tanító szakembereknek sem ahhoz, hogy haszonnal merítsenek a bőséges példaanyagból. Még az általános és középiskolai magyartanároknak sem, akiknek a könyv remek lehetőséget adhat arra, hogy a többnyire népszerűtlen nyelvtanórák az anyanyelvvel való ismerkedés játékos és élvezhető alkalmai legyenek. Viszont éppen nekik, a nyelvészetet régebben tanult, az újabb kutatásokat nem ismerő, de a továbbképzést, önművelést igénylő szakembereknek lenne nagy segítség a könyv végén egy fogalomtár, de legalábbis tárgymutató. A szöveg tartalmában is, nyelvezetében is egyre nehezebbé válik az ambiguitás különböző válfajait tárgyaló V. fejezettől kezdve, s noha a szerző gondosan ügyel arra, hogy a terminusokat ne hagyja magyarázat, illetve a céljainak megfelelő értelmezés nélkül, ezeket célszerű lenne egy külön is felkereshető helyen csoportosítani. A remotiváció szakszó magyarázatát például A frazeologizmus mint szövegstrukturáló elem – a literalizáció alcímet viselő egység egyik jegyzetében találjuk (180.), bár korábban már többször is előfordult. A VI., az állandósult szókapcsolatokkal foglalkozó fejezet zökkenőmentes befogadásához pedig még nagyobb segítség lenne egy szakszómagyarázat.
Külön említést érdemelnek a szöveget üdítően sok helyen kiegészítő, többségében színes (és jó minőségű), főleg magyar és német nyelvű reklámfotók, illetve karikatúrák, rajzok. Ezek nem pusztán kiegészítő illusztrációk (bár egy tudományos igénnyel írt könyv esetében sem feltétlenül hátrány, ha élvezet kézbe venni, lapozgatni); a képek minden esetben a törzsszöveg szerves részei, a verbális és vizuális üzenet interakcióját, egymásba játszását hivatottak szemléltetni.
Az olvasó a vonatkozó szakirodalomban is részletes eligazítást kap, nemcsak a mű végén található irodalomjegyzékben, hanem a jegyzetapparátusban is. Ez utóbbi esetében kétségtelenül a lapalji jegyzet az „olvasóbarátabb” megoldás, de ebben a műben – a jegyzetek mennyisége okán – talán meg lehetett volna kísérelni valamiféle átcsoportosítást. A gyakran igen terjedelmes, sokszor az oldal felét vagy több mint felét kitevő jegyzetek nagy része probléma nélkül beemelhető lenne a törzsszövegbe, hiszen többségük szervesen illeszkedik hozzá. A rövidebb utalásokat, kiegészítéseket, valamint a hosszabb idegen nyelvű hivatkozásokat, idézeteket pedig lehetett volna a lap alján hagyni vagy a függelékbe „száműzni”.
Grätzer József SICC (Szórakoztató Időtöltések, Cseles Csalafintaságok) című könyvének – amelyet a szerző is feltüntetett az irodalomjegyzékben – gyermekkorában e sorok írója a Játék a szavakkal című fejezetét böngészte a legnagyobb élvezettel. Most, e rendkívül hasznos és élvezetes gyerekkönyv első megjelenése után kereken hetven évvel egy, a nyelv „cseles csalafintaságait” tudományos igénnyel rendszerező, azoknak további kutatására is perspektívát nyitó tartalmas és értékes művet ajánlhat a szűkebb szakma és a szélesebb, a nyelvészet iránt érdeklődő közönség figyelmébe. (Forgács Erzsébet: Nyelvi játékok. Kreativitás a viccekben, a reklámnyelvben, a sajtónyelvben és irodalmi szövegekben.Szeged: SZEK Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2005. 290 p.)
Daczi Margit
főiskolai adjunktus
PTE Illyés Gyula Főiskolai Kara, Szekszárd
A hatalom „nyelvei”
A kecses kötet egy sor tudományág keresőjébe helyezi a „hatalom” jelenségét – elsősorban azonban nyelvészeti megközelítést használja. (Ormos Mária a történész szemével, Szabó Miklós a jogelmélet irányából, Csányi Vilmos az etológia felől, Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes a szociológia felől, Mihályi Péter a gazdaságelméletből kitekintve közelít a jelenséghez, ami új és rendkívül termékeny módszertani eredményeket hoz.)
A hatalom-probléma kutatásában az az érdekes, hogy a rendszerváltás óta alig esett szó a hatalom természetrajzáról, mintha kinőttük volna ezt a fogalmat. Korábban – elsősorban a demokratikus ellenzék jóvoltából, de az irodalmi nyilvánosság védelmében is – számos vita folyt természetéről: hatalom és erkölcs viszonya, a korrumpáló hatalom vitája, vagy elméletileg, a szociológiában, például Max Weber hatalom-elméletének felfedezése kapcsán. Mára a hatalom „rejtőzködő” lett, bár nyelvi alakban mindenütt jelen van. Ezért izgalmas e kötet tanulmányanyaga. Mert a hatalmi nyelvhasználat voltaképp eufémizmusokkal dolgozik – meg kell fejteni, amit a különböző hatalmi kódok jelentenek, ki kell csomagolni szándékát –, de még akkor sem érhető tetten a „nyílt” hatalmi akarat. (A kötet idézi Bańczerowski Januszt, aki szerint egy nagyobb konfliktus esetén nem társadalmi felháborodásról szól a hatalom nyelve, hanem „társadalmi emóciókról”. Ez a nyelv tehát metaforákkal dolgozik, nem érhető tetten a „felsőbbség parancsa”. („Megszorításokról és nem áremelésekről szól a nyelvi formula – ismerjük…)
A nyelv – hatalmi eszköz. Ezért volt találó Tóth Szergejnek és csapatának (a Szegedi Tudományegyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke) döntése, hogy a nyelvhasználat felől közelítenek a hatalom sokágú jelenségéhez. Mert nemcsak politikai hatalom (és hatalmi nyelv) él köztünk (felettünk), hanem ott van a férfi-nő viszonyban, az iskolai dresz-szúrában, sőt a marketingfogásokban is. (Például kellemetlen testszagról beszél a reklám, ami nyelvi parancsként funkcionál: szégyelld magad, rohanj vásárolni valami tusfürdőt, öblítőt, rágót…) De a PC (political correctness) is sajátos (ellen-) hatalmi) nyelvhasználat, nem dagadt emberről beszélsz, hanem „horizontális kihívással küzdő egyénről”.
A kötet Szabó Miklós revelatív tanulmányával indít (Hatalom és jog), amelyben azt bizonyítja, hogy nem a kikényszerítés a hatalom lényege; a demokratikus hatalomnak az autoritáson kellene alapulnia – azon, hogy mindenki elfogadja parancsait. Ami azért fontos gondolat, mert napjainkban épp az autoritás bomlik fel – család, iskola, egyház tekintélye –, miközben igencsak elkelne, ha besegítene a társadalom kaotikus alrendszereinek rendbe rakásába.
Ormos Mária (Hatalom és történelem) című dolgozata az emlékezetpolitikával foglalkozik. (A diktatúrák nyelve, a puha diktatúra metaforakészlete.) Ezen belül az a fejtegetés fogott meg, hogy a szavak, mondatok képesek arra, hogy eltávolítsák, elhomályosítsák a múlt egyes részeit, felfényesítsék más emlékeit. Hamisíthatnak, rehabilitálhatnak. Még inkább ezt a funkciót hordozza a hallgatás nyelve – például a lengyel jedwabnei pogrom máig a kötelező hallgatásba van temetve. Tanulmányának pompás gyöngyszeme az emlékezet működésének példája: Tell Vilmos nem létezett figura – mégis elevenebb, mint számos történelmi aktor. Tehát az emlékezetpolitika – a nyelvi kontroll – dönt arról, kire szabad emlékezni, kire kell, kit jobb nem említeni.
Rendkívül érdekes témát fejteget néhány (kevés) dolgozat, mikor a fiatalok nyelvhasználatába kirándul. A nyelvi újításról már sokat írtak, itt felbukkan a nyelvi lázadás gondolata: olyan nyelvi alakzatokkal élni, amit nem értenek a „felnőttek”, „öregek”. (Néhány példa: „arcoskodni”, „ne parázz!” „király vagy” stb.) Ami egy generáció nyelvi ellenállásáról hoz hírt. Amihez a kötet csak annyit fűz hozzá, hogy nem szerencsés, ha csak a felnőttek írják a nyelvi sztenderdet…
S végül érdekes jelenség bujkál a tanulmányok sorai között: számos szakma, politikai irányzat, hatalmi alakulat él az „újbeszél” fogásával: olyan nyelvhasználati móddal, ami meg is mondja, hogy mi van, mit akar, de nem is mondja meg, elleplezi. Alan Greenspanról, az amerikai központi bank legendás elnökéről mondták, hogy féléves beszámolói „greenspeak” nyelven hangzottak el – a piac, a döntéshozó, a pénzügyi szakember csak találgatni tudott, hogy miről is volt szó –, ugyanakkor pár hét (hónap) multán (miután a bank meghozta döntését) már érthető volt, mire is célzott a greenspeak egy-egy homályos mondata. Tóth Szergej is idéz ilyen jellegű nyelvi alakzatokat – a börtönnyelvből: „csomag nélkül készülődj” – a legrosszabbat jelentette; a fogoly nem számíthatott arra, hogy valaha is visszatér a cellába, az életbe. A mondat – halálos ítélet rafinált közlése volt.
Összefoglalva: ez az interdiszciplináris megközelítés megmozgatja az olvasó gondolatait, új rálátást kínál számos jelenségre, de belenyúl a nyelvészeti műhelyek házi gondjaiba is. Sikerrel. (Tóth Szergej szerk.: Hatalom. Interdiszciplináris megközelítésben. Szeged: Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, 2006. 233 p.)
Almási Mikós
egyetemi tanár
<-- Vissza a 2006/8 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]