A terror metafizikája
Balogh László Levente
PhD, egyetemi tanársegéd, DE Politológia Tanszék
baldro @ freemail.hu
Kétségtelen, hogy az erõszak az emberi történelem egyik legváltozatosabb alapmotívuma. Ha az emberiség történetét úgy fogjuk fel, mint az erõszak témájának számtalan variációját, akkor minden további nélkül megállapíthatjuk, hogy az erõszak nem egyszerûen csak változatos formákat öltött a történelem folyamán, hanem morfológiai gazdagsága arra is utal, hogy az erõszak funkciói együtt változtak annak különbözõ formáival. Az erõszak történetét felfoghatjuk úgy is, mint az erõszak eszközeinek állandó tökéletesedését, és úgy is, mint az erõszakról való lemondás folyamatát. Az emberiség pusztító képessége a modern korra elérte, hogy már nemcsak ellenségét képes elpusztítani, hanem saját magát és világát is, ám ez a lehetõség el is rettenti attól, hogy rombolóképességét korlátlanul alkalmazza. A modern korban az ember bizonytalansága és kiszolgáltatottsága folyamatosan csökkent környezete kihívásaival és általában minden, életét veszélyeztetõ jelenséggel szemben. A modern politikai intézmények, a jogállam és az emberi jogok korábban soha nem tapasztalt mértékben korlátozták az erõszak alkalmazásának lehetõségeit, és a javak szûkössége is egyre kevésbé vált az erõszak okává. A civilizálódás és az anyagi javak bõvülése egyre inkább lehetõvé tette, hogy az ember hétköznapi viszonyai közül kiiktassa az erõszakot, és békés eszközöket keressen konfliktusai megoldására. Ebben az értelemben az emberiség története felfogható egy paradoxonban, amely szerint az egyik oldalon a pusztítóképesség állandó növekedése, a másik oldalon pedig az erõszaktól való félelem, illetve az arról való lemondás folyamata áll. Úgy tûnik azonban, hogy ez a paradoxon is a modernitás azon ellentmondásai közé tartozik, amelyeket aligha vagyunk képesek feloldani. Tudomásul kell venni, hogy a folyamatos civilizálódással együtt nõ a pusztító hajlam és a pusztításra való képesség, és bármennyire civilizált is egy társadalom, mindig lesznek olyanok, akik az erõszak újabb és újabb formáit fedezik fel és alkalmazzák a legkülönbözõbb célokra.
Erõszak és terror
Az ember mindig is ki volt téve az erõszak alkalmazásának, és õ maga is folytonosan alkalmazott erõszakot. A puszta túlélés ugyanis mindig elõfeltételezi az erõszak alkalmazásának valamilyen formáját, és mint ilyen, az emberiség történetével egyidõs és annak egyik meghatározó eleme. Visszavezethetõ az ember biológiai létére, amely minden, puszta életét veszélyeztetõ jelenséggel szemben védekezik, azaz erõszakra erõszakkal válaszol. Az erõszak tehát hozzá tartozik az ember életéhez, túlélésének eszköze, és ebbõl a szempontból tulajdonképpen nem lényegi a különbség, hogy az erõszakot a természettel szemben, vagy veszélyesnek tartott embertársaival szemben alkalmazza. Ám ez az erõszak spontán formája. Ez a harc végsõ soron a biológiai egyed túlélésének folyamata, ami minden modernitás elõtti emberi viszonyt természetes módon jellemez.
Az emberi együttélés különbözõ formáiban tehát mindig is jelen volt az erõszak direkt vagy indirekt formája. A görögök mindennapi életében éppúgy jelen volt az erõszak, mint ahogyan isteneik tetteiben. Éppúgy alkalmaztak erõszakot, mint ahogyan az általuk megvetett barbárok. Ám számukra az erõszak valami alapvetõen antipolitikai jelenség volt, hiszen nem a városhoz, hanem a háztartáshoz tartozott. Nem a polisz, hanem az oikosz jellemzõje volt. A poliszok teljes jogú polgárai az erõszakot nem egymás legyõzésére használták, hanem a nõk és a rabszolgák elnyomására, akik azonban nem tartoztak a poliszhoz. Számukra az iszonómia nem egyszerûen egyenlõséget jelentett a nem szabadokkal szemben, hanem az egyenlõk között az erõszakról való lemondásra is utalt, hiszen egyenlõk között nincs uralmi viszony, s így nincs szükség erõszakra sem. Platón szerint, amíg a görögök közötti vitákat és ellentéteket, amelyek a poliszokon belül vagy azok között adódnak, a lehetõ legkisebb erõszak árán vagy annak alkalmazása nélkül kell megoldani, addig a barbárokkal szemben az erõszak bármilyen formája megengedett. A görögök számára tehát az erõszak a politikával alapvetõen ellentétes jelenség volt, amit a polisz viszonyai közül igyekeztek kiiktatni, ugyanakkor azonban az oikosz viszonyai között természetesnek tekintettek, hiszen ez itt számukra az élet fenntartásának biztosítékát jelentette. (Arendt, 1981) Az erõszaknak ezt a formáját azonban aligha nevezhetnénk terrornak.
A terror mindig a politika eszközeként jelenik meg, egészen pontosan azt helyettesíti. Terrorról akkor beszélhetünk, ha politikai ellenfelekkel szemben alkalmaznak rendszeres erõszakot, és annak célja az ellenfelek megsemmisítése, illetve megfélemlítése. Rómában találkozunk elõször azzal a jelenséggel, hogy különbözõ politikai erõk egyetlen politikai cél nevében egymás megsemmisítésére törekszenek. Az erõszaknak ez a formája arra utal, hogy lehetséges az erõszakot rendszeresen alkalmazni egy magasabb rendû cél érdekében, ha egy adott problémát meg akarnak oldani. Itt végsõ soron a terror egy olyan folyamat, amelynek során az erõszak instrumentalizálódik. Ez a jelenség a történelem folyamán sem kivételesnek, sem ritkának nem tekinthetõ. Ezekben a folyamatokban az adott problémák megoldására való törekvés szorosan egybefonódott az eszközzel, sõt adott esetben feltételezték is egymást, ám a terror nem vált öncélúvá, és jobbára átmeneti jellegû maradt. Azért folyamodtak az erõszak alkalmazásához, mert más eszközök elégtelennek látszottak, és egy adott konfliktust meg kellett oldani. A terror végül is mindig arra utal, hogy a békés eszközök elégtelennek tûnnek, esetleg kimerültek vagy fel sem merültek a konfliktusok során.
Terror és modernitás
A modern korban azonban átalakult a terror természete, és az erõszak gyakorlásának korábban ismeretlen formái jelentek meg. Nem egyszerûen arról van szó, hogy a terrorban megnyilvánuló erõszak pusztító ereje összehasonlíthatatlanul nagyobb lett, mint bármelyik korábbi idõszakban. Itt alapvetõen más természetû jelenségrõl van szó. A modern korban olyan politikai rendszerek és mozgalmak születtek, amelyek nem egyszerûen rendszeres erõszakot alkalmaztak, hanem a terror éppen legjellemzõbb tulajdonságukká vált. Itt az erõszak nem spontán és nem egyszerûen rendszeres. A terror a rendszer vagy a mozgalom szerves részévé vált, annak hajtóereje és végsõ soron célja lett. (Arendt, 1992) Az eszköz azonosult a céllal.
Így azonban a terror révén már nem egyszerûen az ellenséget akarják legyõzni, hanem a világot megváltoztatni. Az erõszak már nem a túlélés eszköze, hanem az emberiség és a világ megváltásáé valamilyen eszme nevében, de leginkább bármilyen módon és bármilyen áron. E mögött mindig egy meggyõzõdés és egy feltevés áll. Az a meggyõzõdés, hogy a világ rossz, és az a feltevés, hogy a világ megváltoztatható és megváltható. A cél mögött mindig ott húzódik egy elképzelés, ami általában egy ideológia tudományos vagy egy vallás üdvtani formáját ölti, és elõrevetíti egy olyan új világ képét, amelyben minden ellentmondásosság és egyenetlenség megszüntethetõ. Nem állítom persze, hogy bármilyen eszme önmagában elegendõ ok lenne az erõszak alkalmazására, ám a terror nem létezhet eszme vagy legalábbis annak valamilyen pervertált formája nélkül. Az eszme azonban eszköztelen, legfeljebb vonzereje van, ami cselekvésre hívja azokat, akik hisznek benne, és hajlandók érte cselekedni. A szép új világ ígérete mozgósítja a türelmetleneket, akik elégedetlenek a világ fejlõdésének menetével, vagy egyenesen romlottnak tekintik azt. Számukra minden olyan eszköz megengedhetõ, ami a paradicsom földre hozatalának folyamatát felgyorsítja. Ennek a folyamatnak elsõ lépése, hogy a terrorista megveti a világot és az életet, azaz a valóságot, amelyben él. Elveti ezeket, és úgy gondolja, hogy inkább azonosul azokkal a történelmi és természeti szükségszerûségekkel vagy isteni parancsokkal, amelyek számára a millenarista eszméket közvetítik, és amelyeknek ezért minden lelkiismeret-furdalás nélkül alávetheti magát. Feloldódik a törvényben és a parancsban, és világát is ezeknek a szükségszerûségeknek veti alá. Mindent, ami ezzel kapcsolatban zavaró tényezõként vagy vigasztalan bizonytalanságként jelenik meg, azt igyekszik kiirtani.
A terror a modern korban a legváltozatosabb formákat öltötte. Egész népekkel, társadalmi osztályokkal vagy a társadalom perifériájára szorított csoportokkal szemben éppúgy alkalmazták, mint uralkodókkal, politikusokkal vagy akár tetszõlegesen kiválasztott egyénekkel szemben. Államok éppúgy alkalmaztak terrort alattvalóikkal, mint idegen népekkel szemben, és demokratikus államokra éppúgy támadtak rá, mint diktatorikusokra. Kétségtelen, hogy a terror mint az állami erõszak pervertált formája, és a terrorizmus mint az erõszak különösen represszív formája között lényegi különbségek vannak, amelyek elsõ pillantásra szinte lehetetlenné teszik, hogy ezeket a jelenségeket egyetlen fogalomba sûrítsük. Mégis vannak olyan meghatározó szempontok, amelyek alapján összeköthetjük ezeket. Ezek szerint a terrorban az erõszak, amely direkt vagy indirekt formában állandóan jelen van, fokozatosan instrumentalizálódik, miközben állandósítja a félelmet. A terror ugyan rutinizálódhat, de nem szabad domesztikálni, hiszen azzal éppen hatékonyságát veszélyeztetnék. Ezért szükségszerûvé kell tenni, és igyekezni kell elhitetni, hogy a terror az élet természetes velejárója. Az embernek hozzá kell szoknia, és meg kell tanulnia vele együtt élni. Az ember valóban hozzászokik ahhoz, hogy konfliktusainak megoldására szavak helyett erõszakot alkalmazzon, illetve szavai is ennek az erõszaknak lesznek kiszolgálói és közvetítõi. A szavakat kiforgatják és megerõszakolják. Minden szó új értelmet nyer, mivel környezete lényegileg megváltozik.
A terror alkalmazása során minden olyan eszközt elvetnek, amelyek a konfliktusok megoldására irányulnak, mert itt már régen nem a konfliktus megoldásáról van szó. A békés eszközök ugyanis elégtelenek a modern társadalmi konfliktusok megoldáshoz, ezért hatékonyabb eszközök után kell nézni, és ezeket a terror biztosítja. A terror megdicsõül ugyan, a konfliktust azonban nem megoldja, hanem elmélyíti. Ha kiderül elégtelensége és eredménytelensége, akkor a terror általában fokozódik, s így állandóan újratermelõdik. A terror mindig arra utal, hogy a békés eszközök kimerültek, vagy nem is léteztek soha, amelyekkel a problémákat megoldhatónak gondolták. Az erõszak néma és instrumentális, képes ugyan a szavak helyére lépni, pótolni azonban nem képes azokat. (Arendt, 1981) Az eredeti konfliktusok végül feloldódnak a nagy mozgásokban, és már nem is látszanak, csak az a horizont látszik, amelyen az ellenség marad, aki valamilyen módon útjában áll a történelmi vagy természeti szükségszerûségeknek. Ez az ellenség lesz a terror állandósult tárgya, ugyanis kiirtása vagy behódolása ellenére is ellenség marad, hiszen másként lehetetlen fenntartani a terrort. Egyre inkább szimbolikus jelentéssel telítõdik, ugyanis amíg õ létezik, addig útban van, és nem engedi a cél megvalósulását, a történelem vagy a természet beteljesülését. A terrorban a harc a jó és a rossz között zajlik. Jó az, aki megértette a történelem és a természet parancsát. Rossz az, aki nem képes ezt felfogni, vagy vonakodik elfogadni, netán kételyét fejezi ki, esetleg ellenáll. Ez a gnosztikus felfogás telítõdik aztán morális és esztétikai tartalommal, ami a legszélsõségesebb érzelmi megnyilvánulásokon keresztül artikulálódik, és mindent a feje tetejére állít.
A terror metafizikája
Hogy mennyire ellentmondásos és kiforgatott viszonyok képesek kialakulni a terror körülményei között, azt talán a terror moralista és esztéticista relációin keresztül lehet a legvilágosabban bemutatni. A terror folyamatában az áldozat fokozatosan helyet cserél a tettessel. Ha ugyanis valaki valamilyen felsõbbrendû törvényszerûségnek vagy szükségszerûségnek, mint a természet vagy a történelem, aláveti magát, vagy valamilyen isteni parancsnak engedelmeskedik, akkor lényegében áldozatot hoz. Az áldozat pedig megnemesíti a tetteket, hiszen egy magasabb rendû elv nevében való cselekvést jelent. Minden tett ebbõl a szemszögbõl válik értékelhetõvé, ez lesz minden tett abszolút mércéje. Itt már nincs értelme arról vitatkozni, hogy egy cselekedet helyes vagy helytelen. Ebbõl a szempontból jó és rossz abszolút pozíciókat foglalnak el. Mindenrõl a felsõbbrendû elv dönt, mindent ez határoz meg, és ha valaki ennek aláveti magát, akkor egyesül is vele. Azonosul az elvvel, aminek nevében cselekszik. Ám ez nem egyszerûen meghatározza a jót és rosszat, hanem minden erkölcsi megfontolást jón és rosszon túlra helyez. (Taylor, 2002) Aki ennek áldozata lesz, azt felruházzák azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a magasabbrendû elvek nevében célszerûnek tûnik kiirtani. Ezzel azonban el is veszi a lehetõséget a valódi áldozattól, hogy áldozat lehessen, és csak a bûnösség lehetõségét hagyja meg számára. Az igazi áldozatot a tettes hozza, amikor magára veszi a bûnt, ám ez a bûn sajátos módon fel is menti õt mindenféle felelõsség alól. Ilyen összefüggésben lehetetlen bármilyen felelõsségrõl beszélni, hiszen aki a törvénynek vagy parancsnak aláveti magát, az már nem ura tetteinek, hanem a természet, a történelem vagy éppen az isteni harag eszköze. (Taylor, 2002) Igazából médium az eszme és a terror között. Az áldozat nem vállalja az áldozatot, de nem is menekülhet elõle. Õ a természet, a történelem vagy az isteni parancs útjában áll, de nem képes sem elrejtõzni, sem kitérni, sem szembeszállni vele. Az áldozatot kiszemelik az adott szerepre anélkül, hogy õ bármit tehetne ezen személytelen erõkkel szemben, amelyeknek a terror „csak” manifesztációja. Az áldozat elszenvedi a terrort anélkül, hogy bármit tudna annak okáról, és így bármit tehetne ellene. A terrorral szemben lehetetlen védekezni, mert ha kialakul, akkor annak elõfeltételei magukban hordozzák az áldozatok paralizálását és így az ellenállásra való képtelenséget is. A terror végül is csak ott érvényesülhet, ahol a világ és az élet valósága elveszett azok számára, akik már valóban csak az erõszakot látják. Ezzel együtt is megmarad azonban a reménytelenség, hogy lehetetlen valóra váltani a tökéletes világ eszméjének ígéreteit, amelynek nevében cselekszenek. A reménytelenség benne van a terror minden formájában. Az eszme megvalósításához azonban nem kerülnek közelebb azáltal sem, ha fokozzák a terrort, és még brutálisabb eszközöket alkalmaznak. Ennek nem az a fõ veszélye számukra, hogy így távolabb kerülnek az eszmétõl, hiszen attól abszolút végtelen távolságban vannak és voltak mindig is, hanem az, hogy a terror rutinizálódik. Az emberek egyre inkább hozzászoknak jelenlétéhez, egyre inkább megtanulnak vele együtt élni. Ez a felismerés reménytelenné tenné a terrort gyakorlók harcát, de azok nem adják fel. A reménytelenség tehát fennmarad a terror minden formájában, hiszen a valóság csak akkor hathatna, ha a világ létezne számukra. A világ valósága esélytelenné tenné számukra a terror alkalmazását. Ezért van az, hogy minden, ami a világhoz kötõdik és valóságos, az elpusztítandó. A világot azért kell elpusztítani, hogy lehetetlenné tegyék maradék valóságának összevetését a fikciókkal. A terror végsõ soron annak eszköze, hogy a valóság és a fikció közötti hézagokat kitöltse. (Arendt, 1992) De mivel a fikció egy könyörtelen szükségszerûségnek van alávetve, lehetetlen megváltoztatni. Így nem marad más, mint a világot erõszakos eszközökkel megváltoztatni, és nem bízni többé a spontán változások hatásaiban. A terrorban nem idealizmus nyilvánul meg, hanem cinizmus és nihilizmus.
A terror legújabb formáiban az erõszak egyre újabb dimenziói nyilvánulnak meg, amennyiben mindennek szimbolikus jelentést és jelentõséget tulajdonítanak. A terrorista a valóság helyett ezeket a szimbólumokat látja. Az õ világa egy alapvetõen esztétizált világ, amelybõl minden egyenetlenséget képes kiiktatni, és amely esztéticizmusa és morális felszabadító ereje révén óriási vonzerõt gyakorolhat. Ebben a szimbólumokkal teli világban semmi sem az, aminek látszik, minden új jelentést nyer. Ám ezek a jelek nem nehezen megfejthetõ titkos jelek, hanem jelképek, a szükségszerûségekbõl viszonylag könnyen kiolvasható világos utalások. A látszatnak kell mindent alárendelni, hiszen a valóság végsõ soron annak függvénye. A terror valójában azért esztétizált, mert nézõkre van szüksége. Közönség nélkül hatástalan és értelmetlen. Mert a terror lényege a hatás. A látvány nem egyszerûen félelmet kelt, bár ez a vonása is kétségtelen, hanem egyben lebilincsel a nagysága. Nem fogalmaz meg bonyolult, komplex relációkat közvetítõ üzeneteket, ezért jól látható szimbólumokat teremt és helyez el a világban. A szimbólum pontos jelentése azonban éppúgy homályos, ahogyan a terrorista személye is egyre inkább háttérbe húzódik, hiszen még az õ megszemélyesülése is zavarná a jelképek szimbolikus erejét. A titokzatosság, ami a terrort körülveszi, nem mond ellent a nyilvánosság állandó igényének. Titok és nyilvánosság ebben az esetben ugyanannak az éremnek a két oldala, hiszen ahhoz, hogy az elõadás igazán hatásos legyen, szükség van a meglepetés erejére. A megdöbbentés fokozza a hatást, hiszen ekkor valami olyasmi válik valósággá, ami korábban elképzelhetetlen volt. A képek azt sugallják, hogy minden lehetséges. A terror ilyen körülmények között szinte tökéletes hatást képes elérni.
A terror soha nem érvényesülhetett szimbólumai és nézõi nélkül, és ez az esztétizált vonása mára csak még hangsúlyosabbá vált. A mediatizált világban a terror nem egyszerûen cselekvés, hanem egyben elõadás is. A performatív elem kiiktathatatlan ebbõl a folyamatból, annak lényegéhez tartozik. (Bubner, 1995) Mindent elõ lehet adni. A gyõzelmet éppúgy, mint a vereséget, a hõsiességet éppúgy, mint a gyávaságot, a szabadságot éppúgy, mint a szolgaságot. A terrorista a szó legszorosabb értelmében véve képmutató. Az õ világa képi, amelynek középpontjában szimbólumok vannak elhelyezve, és viszonyuk ezekhez szintén szimbolikus. Minden terrorista tett szimbólum egyben. Ám ezek a szimbolikus cselekedetek egyre kevésbé utalnak másra, mint önmagukra. A terror végül függetlenedik minden eredeti céltól, és egészen öncélúvá válik. Egyre kevésbé befolyásolják morális megfontolások, és egyre kevésbé gyötrik kételyek, ám a kezdeti reménytelenség így hangsúlyosabbá válik, mint valaha.
Kulcsszavak: erõszak, terror, modernitás, áldozat, esztétizálódás
Irodalom
Arendt, Hannah (1981): Vita activa oder Vom tätigen Leben. 7. Auflage. R. Piper & Co. Verlag, München–Zürich
Arendt, Hannah (1992): A totalitarizmus gyökerei. (Berényi Gábor et al. fordítása) Európa, Budapest
Bubner, Rüdiger (1995): Symbolische Politik und praktische Urteilskraft. In: Kunst, Symbolik, Politik. Kulturbox, Berlin
Taylor, Charles (2002): Gewalt und Moderne. Transit – Europäische Revue. 23. Wien
<-- Vissza a 2006/12 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]