A terror metaforái
Valastyán Tamás
PhD, MTA–DE Vulgo Csoport
valastyantamas @ freemail.hu
Elliptikus reprezentáció
A terrorról szóló filozófiai diskurzusokban vissza-visszatérõen jelenik meg a probléma, amely a terror lényegének megragadhatóságát, e jelenség fogalmi-képi ábrázolását illeti. Jól kirajzolódó törekvés mutatkozik a tekintetben, hogy egyrészt a terrort történeti-kulturális fejleményként mutassák be, mint amely az európai szellemtörténet méhében formálódott ki, és amely a világ különbözõ kultúráinak harcában éppen a nyilvánvaló különbözõség érvényesülésére reakcióképp üti fel a fejét újra és újra. Másrészt a terror kormányzati-stratégiai formaként identifikálható, az épp elnyomó rezsim totális eszközeként arra, hogy hatalmát mindenek fölött érvényesítse. A terror aztán megjelenhet történetfilozófiai kontextusban – mint a forradalom szükségképpeni velejárója, amely elengedhetetlen a születõ szabadság lehetõségéhez és létrejöttéhez.
E fogalmi meghatározások némileg diszperz jellegét megerõsítik a terror mondhatni, indirekt tropikus megközelítései; azok a metaforák, amelyek a terrorról szóló szövegekben fel-feltûnnek. A 2001. szeptember 11-i támadások után, pontosabban az azt követõ félelemmel és bizonytalansággal teli hónapok történései hatására akadtak olyan szerzõk, akik a terror jelenségét és hatását a levélbombák természetéhez hasonlították, részint a teljes mértékben kiismerhetetlen és alattomos; bárhol, hirtelen lesújtó borzalom, részint az iszonyatos pusztítás értelmében.
A filozófiai diskurzusban a terrort megjeleníteni hivatott metaforicitás egy sajátos elliptikus reprezentációban formálódik, amelynek egyik fókuszpontja a kínzó megragadhatatlanság, a jelenség lényegének megközelíthetetlen, lebegõ mivolta, a másik fókuszpontja pedig az irtózatos, mindent elsöprõ pusztítás, a lehetséges történések rendjének kimenetelét a semmibe kitoló abrazív aktivitás. Az alábbiakban olyan metaforák bemutatására vállalkozom, amelyek a terror lényegének meghatározása közben születtek, és amelyek, mint látni fogjuk, a fogalmi megragadhatatlanság szülte megtorpanás és a romboló erõ táplálta mozgás elliptikus pályáján keringenek. Az elsõ metaforaegyüttest Hannah Arendt híres könyve, A totalitarizmus gyökerei. Ideológia és terror: új kormányzati forma címû fejezetében olvashatjuk, melyben Arendt a terrort a totalitárius politikai berendezkedés kontextusában mindentõl függetlenedni képes mozgásként, egyszersmind az embereket béklyóban tartó vasbilincsként jeleníti meg. A második és a harmadik metafora Sade gigantikus életmûvéhez és a francia forradalom történéseihez kapcsolódik: Georges Bataille az elszabadulás képével és mozgásrendjével igyekszik megvilágítani a Sade-i regényvilág és pusztítástörténet dramaturgiáját. Maurice Blanchot pedig a szabadság és a halál viszonyában érvényesülõ kiazmust leplezi le mint ürességet, Sade ambivalens teremtõi aktivitásához, ill. a francia forradalom és terror eseményeihez utalva az olvasót.
Kiragadott példáim merítési közege a terrorról szóló diskurzusok történeti vonatkoztatási rendszereként szignifikáns: hiszen a francia forradalomnak az ancien régime-et elsöprõ jellege az irodalmi és filozófiai szövegvilágban is megtette a maga szubverzív hatását. A XX. századi totalitárius politikai berendezkedések pedig sui generis hordozzák magukban a terror felforgató és alattomos erõmozgását.
Önmozgás és acélbilincs
Hannah Arendt a totalitarizmus értelmezésének kontextusában határozza meg a terror fogalmát. A totalitárius politikai formációkban érvényesülõ törvényekrõl megállapítja, hogy azok puszta mozgástörvényekként mûködnek: „Amikor a nácik a Természet vagy a bolsevikok a Történelem törvényeirõl beszéltek, sem a Természetet, sem a Történelmet nem tartották már a tekintély stabil forrásának a halandó emberek cselekedetei számára: a Történelem és a Természet náluk egyszerûen csak mozgás.” (Arendt, 1992, 581.) E változás Arendt szerint azért nagy horderejû, mert immár a törvény nem egy kodifikációs, az emberi cselekedeteket és az e cselekedetek révén alakuló történéseket meghatározó keretfogalom, hanem a történelem és a természet önmozgásában felszabaduló erõk kifejezõdése. És ezen a ponton jelenik meg a terror, mintegy a törvény szubverzív változataként, amely révén a természet és a történelem puszta mozgástörvényei valósággá változhatnak. A terror akkor válik totálissá Arendt szerint, amikor quasi mindentõl függetlenedik, semmi és senki nem áll az útjában. A terror lényege éppen ebben a mindentõl függetlenedõ önerõben és önmozgásban rejlik. Arendt pontos definíciója így szól: „A terror a mozgás törvényének megvalósulása; fõ célja, hogy lehetõvé tegye a természet vagy a történelem erejének, hogy szabadon, semmiféle spontán emberi cselekvéstõl nem gátolva söpörjön végig az emberiségen.” (Arendt, 1992. 582.) Arendt szövegének tropikus reprezentációja ugyanakkor bevezet egy másik metaforát is, az acélbéklyó vagy vasbilincs képét. Ami az elõbbi nagyszabású kinetikus trópushoz képest meglepõ fordulat – éppen hogy annak radikális ellentettje. Ugyanaz a totális terror, amely az elõbb még mindent elsöprõ, az ember pozitív törvényeit puszta mozgástörvényekké változtató erõként jelent meg az olvasó elõtt, most mint az emberek közötti határokat és kommunikációs csatornákat eltüntetõ, nota bene a köztük lévõ teret megszüntetõ acélbéklyó tûnik fel. Arendt szövege ezután e kettõs metaforikus reprezentáció tropikus feszültségében szervezõdik, a terrornak egyfelõl tehát „mint a természeti vagy a történelmi mozgás engedelmes szolgája”, másfelõl mint az emberek sokféleségét és sokaságát egységbe kovácsoló, a szabadság lehetõségétõl és kiteljesedésétõl megfosztó vasbilincs diszperz megjelenítése révén. Az abrazív mozgás és a vasbilincs közötti diszperzió azért zavaró némiképp – és ebben vélem én felfedezni a terror lényege megközelíthetetlenségének egyik nyomát –, mert a terror egynemûsítését és a sokféleséget ellehetetlenítõ jellegét kifejezni hivatott vasbilincs metafora éppen a mindent elsöprõ erõ mozgása során aktivizálódik szükségképpen, nem pedig tõle függetlenül. Ily módon az a kézenfekvõ viszonyítás a mozgás és a vasbilincs között, amely abban állna, hogy ez utóbbi mintegy megszünteti, ellehetetleníti a másikat, elveszíti létalapját. Ezáltal az arendti metaforikus reprezentációban születõ feszültség terméketlen marad.
Ugyanakkor persze Arendt metaforikus társításokban gazdag szövegének tropikus elevensége nem hal el ebben a helyenkénti terméketlen feszültségben. A fejezet vége felé a terror és az izoláció viszonyáról írva Arendt megkülönbözteti a magányt a magányosságtól, mondván, hogy „a magány egyedüllétet igényel, a magányosság viszont mások társaságában a legkínzóbb”. (Arendt, 1992. 596.) Magányban az ember saját énjével van együtt, ellenben amikor magányos, csupán egy a létezõk között, akit mindenki más, még a saját énje is elhagyott. A terror nem szereti egyedül hagyni az embereket önmagukkal, inkább olyan közösségeket törekszik teremteni, melyben mindenki magányos, mások társaságában van egyedül. A mozgás és az acélbilincs, a mindent elsöprõ erõ és a tér megszüntetése relevánsan érintkeznek egymással a terrornak ebben az elmagányosító törekvésében, melynek a mozgásba hozott sivatag a képi megfelelõje, hiszen a hiábavalóan adódó, s így szükségképp elhaló tér a mindent elborító sivatagban végül valóban a totális magányosságot eredményezi.
Elszabadulás – a semmibe
A féktelen, uralhatatlan mozgás Sade irodalmi és filozófiai hangoltságú szövegeire is jellemzõ. Mi több, a tér elvesztésének iszonyatát, a bezártságot, egy szûk börtöncellába való bepréseltséget is átélte a szerzõ a Bastille foglyaként. Sade – amint Bataille írja – „Isten helyére általában az állandóan mozgásban levõ Természetet helyettesíti be”, egyik levelében pedig azt írja címzettjének, hogy „hagyd meg a természetnek annak a gondját, hogy a kedvére mozgasson téged és a végtelennek, hogy megbüntessen”. (Bataille, 1999, 163., 164.) A mozgás elsöprõ erejének és a teret vesztés béklyójának feszültsége tehát Bataille szövegében is megjelenik. A francia szerzõnél ez a feszültség azért marad termékeny mindenekelõtt, mert mintegy a tér megszûntének punktuális erõsûrûsége robbantja ki a mozgást. Hiszen Bataille szerint a francia forradalom régi rendet elsöprõ ereje a bezártság szimbolikus és tényleges helyérõl, a Bastille Sade-ot rejtõ cellájából tör fel – „Bizonyos, hogy a zavargás elõestéjén Sade beszédet intézett a néphez: szócsõ gyanánt, úgy tûnik, a szennyvízlevezetõ csövet használta, és többek közt olyan provokatív szózatokat kiáltozott, hogy »lemészárolják a bebörtönzötteket«” (Bataille, 1999. 161.) –, útjára indítva azt a mozgást, amely késõbb a tényleges terror eseményeihez vezet, s amely végül valóban egyetemes történelemformálónak bizonyult.
De amely elsõsorban is az abszolút szabadság lehetõségfeltétele. Sade-ot „a lehetetlen szabadság szenvedélye tartotta fogva” (Bataille, 1999. 161.), s ez a szenvedély szabadul ki a Bastille-ból, és tombolja ki magát. Mindez persze a hegeli dialektikából ismert fordulat – ti. a forradalom, amely létrehozza az abszolút szabadságot (vö. például Hegel, 1979, 252.) –, de Bataille a szövegében végig inkább elszabadulásról beszél, amely fogalomban a mozgás szubverzív ereje és a szabadság lehetõsége finoman összeér. Az elszabadulás elõfeltételezi a bezártság feszültségét mint eredetpontot, és voltaképpeni létmódja az az abrazív erõmozgás, amely mindent megváltoztat, ami az útjába kerül.
Az elszabadulás tehát mintegy kapcsolatot létesít a forradalom, a terror történeti eseménye, valamint Sade mûvészete között. Persze nem direkt módon, hanem reflektáltan és körültekintõen: „Sade élete és életmûve különös módon kötõdik a forradalom eseményeihez. A forradalom értelme nem jelenik meg közvetlenül Sade eszméiben; ezek az eszmék semmiképpen nem szûkíthetõk le a forradalomra. Ha össze is kapcsolódnak, akkor olyan módon, mint egy befejezett alak különnemû elemei, ahogyan egy szikla a romhoz, vagy az éjszakához a csend.” (Bataille, 1999, 160.) Az elszabadulás erõmozgásában két irány rajzolódik ki s fonódik egybe: az önrombolás vágya és a tiszta tudat elérésének szándéka; e kétféle irányulás így együtt viszont egy nagyarányú történelmi-politikai átrendezõdést is képes volt gerjeszteni. Valóban félelmetes azt látni és belátni, hogy az individuális rétegekben bekövetkezett változások milyen uralhatatlan tektonikus történelmi-társadalmi mozgásokat képesek elindítani. Jelen esetben a sade-i mûben formálódó ambivalens folyamat, a semmibe veszni vágyó önrombolás mint „a tiszta és világos, vég nélkül megújuló és megtisztuló tudat” elérését elõsegítõ vad mozgás átcsap egy forradalmi szituációba, majd tovareng a terrorig. (Bataille, 1999. 170.)
A forradalom és Sade mûve a Bastille révén érintkezik. Az elszabadulás ereje a bezártság, térvesztés e robusztus épülettömbjét, egyszersmind a szabadság lehetetlenségének roppant szimbólumát a föld színével tette egyenlõvé. Eltüntette, pontosabban mégsem, hiszen az alaprajza vonalaiban még ma is látható és elképzelhetõ a Bastille. Nyomokban él, miként az elszabadulás semmítõ mozgása is eleven, rombol és épít, ritmikusan vagy hektikusan, ad infinitum. Az elszabadulás e semmítõ mozgása önnön metaforikus erejû azonosítási folyamatában is érvényesül, egy kimondhatatlan, megnevezhetetlen esemény keresi a nyelv áradásában a formáját, a történelem menetében a helyét. A börtön cellájának térnélküli feszültségpontjába sûrûsödik a teremtõi aktivitás, a robbanni, majd szétáradni kész erõmozgás, Sade írói extravagáns képzelete szárnyal és õrjöngve csapong a szexuális és erotikus féktelenség szövegáradatában, kitör a forradalom, elszabadul s tombol a terror. Törlõdik a föld színérõl minden dolog, fogalom és kép.
Az üresség
Maurice Blanchot szintén az individuális teremtõi aktivitás és az univerzális változások (legyenek azok akár történelmi sorsfordulók, egy adott emberi közösség politikai berendezkedésében bekövetkezõ váltások vagy épp metafizikai szinten formálódó módosulások) kölcsönviszonyát feltételezi, amikor az íróban arra a mozgásra fókuszál, „mely megállás nélkül és csaknem minden átmenet nélkül halad a semmitõl a minden felé”. E mozgás fõ jellemzõjét Blanchot a tagadásban véli megragadhatónak, „mely nem elégszik meg azzal a valószerûtlenséggel, melyben mozog, hiszen meg akar valósulni, és ezt csak úgy teheti, ha tagad valami valóságos dolgot, valóságosabbat a szavaknál, valódibbat, mint az elszigetelt individuum, aki a birtokában van: hajtja is szüntelenül a világ élete és a nyilvános létezés felé, hogy rávezesse, hogyan válhat írás közben éppen ezzé a létezéssé”. (Blanchot, 2003, 15-16.)
Az írói aktivitás és az elszigetelt individuum, valamint a nyilvános létezés megtestesítõje, illetve hordozója és példája Bataille-hoz hasonlóan Blanchot-nál is Sade és a francia forradalom. Csakhogy amíg Bataille-nál az elszabadulás metaforikus és tényleges mozgása a semmi felé tolja a lehetséges események kimenetelét, addig Blanchot a tagadás hangsúlyozásával éppen ellenkezõleg, a minden felé irányítja azt. És ez döntõ különbség, még akkor is, ha például a hegeli intenció és filozófiai háttér, valamint az egyén és a történelem rendkívül erõs egymáshoz viszonyítása, egymásra vonatkoztatása mindkettejüknél hasonló. Blanchot azzal, hogy abba az abrazív erõmozgásba, amely az írói teremtõi közegben és a történelmi szituációkban egyként releváns, beiktatja a tagadás valódi szubverzív mozzanatát, lehetõvé teszi, hogy a folyamatok ne a semminek akár a nihilizmussal rokon, akár a tényleges megsemmisüléssel ekvivalens övezetébe torkolljanak, hanem mintegy a minden által körülölelt semmit, azaz az ürességet érintsék, oda hatoljanak be. Az üresség léte a semmi, azonban lehetõségfeltételében a minden határozza meg. Tudniillik arra vár, hogy telítõdjön. Hogy megvalósuljon benne valami. Az üresség attól üresség, hogy kész telítõdni – jelen szituációnkban, Sade mûvészete és a francia forradalom esetében: a mindennel. Az írót mint elszigetelt individuumot a tagadás a világ, a nyilvános létezés felé hajtja. Tagad minden addig fennálló rendet, vallást, hitet, törvényt, és ekkor találja szembe magát a történelemmel, amely a megvalósulás lehetõségévé, azaz ürességgé változott: „a történelem a megvalósuló üresség, az eseménnyé vált feltétlen szabadság”. (Blanchot, 2003, 16.) Az ilyen korszakot nevezi Blanchot forradalomnak, amikor, lakonikusan fogalmazva, minden lehetséges. Az események ilyenkor kizárólagosak és feltétlen érvényûek lesznek. Tiszták és szükségszerûek. Minden cél végsõ cél, minden tett végsõ tett. De ha mindez így van, mondja Blanchot, a szabadság pandanja csupán a halál lehet. Nincs más alternatíva: „az egyedül elfogadható szavak ilyenkor: a szabadság vagy a halál”. (Blanchot, 2003, 16.) A kizárólagosságnak és az abszolúciónak, az alternatívák ilyen végletes és végzetes leszûkítettségének, a sors elvégeztetettségének az ideje, amikor az üresség semmire se tekintettel épp telítõdik, borzalmas méhében hordozva a megvalósítani vágyott mindent, nos ez a terror.
A terror mint a szabadság és a halál abszolút és végzetes kiazmusa a történelem transzcendentális ürességét telíti a mindennel. E telítõdés számtalan módon végbemehet, de közös bennük az, hogy a terror ideje könyörtelenül különös. Azért nem fogható semmi máshoz, azért oly különös az individuum életében és a történelem menetében, mert a két jellegformáló meghatározottsága – a szabadság és a halál irreálisan felértékelõdik, ellenben az emberi élet és a meghalás drasztikusan lefokozódik. A terror és a történelem érintkezésének, sõt egymásba íródásának e különös jellegzetessége, monstruóz aszimmetriája Blanchot-ban Hegel egyik gondolatát idézi fel: „A halál eseményének önmagában már nincs jelentõsége. A Terror idején az egyes emberek maghalnak, és ez lényegtelen dolog. Hegel egyik híres mondata így szól: »Ez a legközömbösebb, legértéktelenebb halál, nem jelent többet, mint levágni egy káposztafejet vagy lenyelni egy korty vizet.«” (Blanchot, 2003, 17.) Egyfelõl puszta absztrakciók népesítik be a történelem színpadát, másfelõl a tényleges halál tombol, és a valódi félelem szervezi a lényegtelenné vált mindennapi létezést. A terror a történelemnek az a pillanata, „amikor az élet magában hordozza a halált, és éppen a halálban marad fenn”. (Blanchot, 2003, 18.) A halálban fennmaradó élet az üresség telítõdhetõségének nyugtalanító, de rendkívül pontos leírása. Az üresség ugyanakkor a fogalom megszûnése is, mindenféle fogalmiság és képiség kioltódása, a metaforikus azonosítás szándéka és lehetetlensége.
Képtelenségek örökkévalósága
Meglehet, nem véletlen, persze nem is feltétlen szükségszerû az, hogy a terror metaforáiban mûködõ azonosítás maga is feszültségteli és romboló erejû. A metaforában az a legizgalmasabb mozzanat, amikor a benne s általa teremtõdõ képi önmagába fordítja a fogalmit, pontosabban amikor a fogalom és a kép határai megszûnnek: a fogalom átfordul képbe, egyúttal gazdagszik a fantázia távlatával, a kép pedig telítõdik a megnevezés rendjével. A metaforában az azonosító és az azonosított közötti viszony eredeti vagy inkább eredendõ, de mindenképp motivált. Ahhoz, hogy a metaforában a fogalom és a kép a különbség gazdagságában tudjon azonosulni, egy elemibb szinten is be kell hogy következzék a fúzió: tudniillik a világ és a nyelv között. A világ és a nyelv eleven kiazmusa a voltaképpeni létalapja a metafora tropikus azonosításának.
A terror metaforái megszüntetik, lerombolják saját magukat. Arendtnél a Természet és a Történelem puszta mozgástörvényeiként leleplezõdõ abrazív aktivitás, valamint az emberi sokféleséget megbéklyózó vasbilincs egymást szüntetik meg. Az elszabadulás bataille-i képében a semmítõ mozgás magát az azonosítást is eltörli. Blanchot-nál létében a semmi által, ám lehetõségfeltételében a mindentõl meghatározott üresség mintegy elnyeli a metafora azonosító erejét. A terror mindhárom metaforája tehát önmaga ellen fordul. Miután kifordítja a világot önmagából, a terror saját magát is felforgatja. S ettõl nem mentes önnön reprezentációja sem. A terror is kiazmusba rendezi a világot és a nyelvet. A terror a történelem és a természet egy lehetséges verziója, egyszersmind szubverziója. Felemelkedik vagy épp lesüllyed tényleges eseményeivel és fogalmi, képi reprezentációival az õrületes valószerûség történeti-nyelvi világába, egyúttal átfordul – Kant szavaival – a „képtelenségek örökkévalóságába”.
Kulcsszavak: terror, metafora, ellipszis, megragadhatatlanság, mozgás, acélbilincs, elszabadulás, semmi, tagadás, üresség
Irodalom
Arendt, Hannah (1992): A totalitarizmus gyökerei (Berényi Gábor, Braun Róbert, Erõs Ferenc és Seres Iván fordítása). Európa, Budapest
Bataille, Georges (1999): Sade (Kálai Sándor fordítása). Vulgo. június, 159–171.
Blanchot, Maurice (2003): Az irodalom és a halálhoz való jog (Szabó László fordítása). Vulgo. 2. 5–31.
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1979): A szellem fenomenológiája (Szemere Samu fordítása). Akadémiai, Budapest
<-- Vissza a 2006/12 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]