Magyar Tudomány, 2006/12 1464. o.

Tanulmány



A törökországi bujdosók sírhelyei és a magyar tudóstársadalom


Seres István

PhD – istvan.seres @ gmail.com


A magyar közvéleményt már Mikes Kelemen leveleinek 1786 körül történt hazahozatala és 1794-es elsõ közzététele óta élénken foglalkoztatta a törökországi kuruc emigráció története. A 19. század második felétõl kezdve pedig számos kitûnõ magyar tudós látogatott el Törökországba, hogy felkeressék a magyarok sírjait õrzõ temetõket, és feltárják az emigrációkra vonatkozó korabeli forrásokat. Leginkább is három város számított a magyarok érdeklõdésére:

Isztambul, ahol a lazaristák galatai Saint Benoît-temploma õrizte Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc hamvait, valamint a feriköyi protestáns temetõ, ahol a fejedelem egyes bujdosótársai nyugodtak;

Rodostó (Tekirdag), a helyi görög templomban Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós udvarmester síremlékeivel, valamint a helyi görög, örmény és római katolikus temetõk magyar, illetve magyar vonatkozású sírjai; és nem utolsósorban

Izmit (ma: Kocaeli), Thököly Imre fejedelem síremlékével és az ottani magyar kolónia feltételezett temetõjével.

II. Rákóczi Ferenc és társai hamvainak hazahozatala már a reformkorban szóba került, az itthoni újratemetés gondolata azonban a politikai helyzet enyhülését követõen az 1860-as évektõl vetõdött fel egyre gyakrabban. A sírok feltárásának és a hamvak hazahozatalának legfõbb szorgalmazója Thaly Kálmán történetíró, függetlenségi párti politikus volt, aki 1862-tõl különbözõ napilapok, majd a Magyar Történelmi Társulat 1867-tõl megjelenõ folyóirata, a Századok hasábjain cikkek sorozatát jelentette meg a bujdosók nyugvóhelyeirõl és síremlékeirõl, 1873-ban pedig már több írásában is szorgalmazta a hamvak hazahozatalát. Thaly alapvetõ érdeme, hogy kitartó kutatással összegyûjtötte a bujdosókra vonatkozó elsõ hazai híradásokat, személyesen vagy levélben felkereste a fent említett városokban korábban megfordult magyar látogatókat, és kapcsolatot létesített az 1849 utáni törökországi magyar emigráció tagjaival is. Végül pedig, kitartó kutatómunkája alapján elsõsorban neki köszönhetõ, hogy a bujdosók hamvainak a Képviselõházban három évtizeden át szorgalmazott feltárása és hazahozatala megvalósulhatott. Az alábbiakban elsõsorban Thaly kutatásai alapján kívánjuk összefoglalni a bujdosók sírjainak felkutatását, a kezdeti lépésektõl egészen a hamvak feltárásáig.


A kezdeti lépések


A rodostói bujdosók nyughelyeirõl a hazai sajtóban megjelent elsõ hiteles leírás egy ismeretlen nevû kassai magyar „orvos-doctor” Isztambulban, 1794. június 12-én kelt levele számolt be. A levélíró még 1792-ben szakadt keletre, és Lengyelország ukrajnai részét, Moldvát, Havasalföldet, majd Bulgáriát beutazva 1794. május közepén érkezett Rodostóba, ahol a magyar bujdosók egykori utcájában szállt meg, és egy 116 esztendõs (!), Horváth István nevû magyar vendége volt. A levél többek között beszámol arról, hogy a helyi görög templomban három magyar – Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós – sírhelye található, „Rákóczy pedig Constantinápolyban, Szent-Péter (!) templomában fekszik”. A latin feliratú rodostói síremlékek közül Bercsényiét le is másolta az orvos, és a leveléhez mellékelve elküldte egy kassai barátjának. A levelet a címzett még július 30-án tovább küldte Bécsbe, ahol hamarosan nyomtatásban is napvilágot látott a Magyar Mercurius címû magyar újság augusztus 8-i, 63. számában.

Magyar utazók a késõbbiekben is eljutottak a bujdosók sírhelyeihez, mint például a fiatal Széchenyi István gróf, a nagyközönség azonban csak elvétve értesülhetett ezekrõl a látogatásokról. Jelentõsen megváltozott a helyzet 1849 után, amikor is az Oszmán Birodalom területére menekült magyar emigránsok közül többen is fontosnak tartották, hogy elzarándokoljanak Rodostóba és Izmitbe, például a tudós isztambuli antikvárius és könyvgyûjtõ Szilágyi Dániel, közülük azonban senki sem tette közzé tapasztalatait. Ennek ellenére az elkövetkezõ 10-12 év során egyre-másra érkeztek hírek Magyarországra a bujdosók sírhelyeirõl. Ezeket leginkább az isztambuli magyar kolónia tagjai közvetítették, 1861-ben pedig egy Donáth Mátyás nevû 48-49-es emigráns számolt be részletesen Thaly Kálmánnak Thököly fejedelem izmiti sírjáról. Csakhamar sor került az elsõ tudományos kutatóútra is, ám errõl a vállalkozásról is csak elszórt híradások, fõleg levélrészletek és késõbbi visszaemlékezések tudósítanak.

Még 1861-ben körvonalazódni kezdett Magyarországon egy törökországi kutatóút terve, amely a Magyar Tudományos Akadémia három tagját, id. Kubínyi Ferenc országgyûlési képviselõt, Henszlmann Imre régész-mûépítészt és Ipolyi Arnold történészt, törökszentmiklósi plébánost foglalta magába. A háromfõs társaság legfõbb célja a Buda török kézre kerülését (1541) követõen Isztambulba került „Corvinák”, azaz Mátyás király híres könyvtárának felkutatása volt, de mind Magyarországon, mind pedig a Törökországban élõ magyarok között elterjedt a hír, hogy valójában II. Rákóczi Ferenc illetve Thököly Imre bujdosásának helyszíneit, valamint a bujdosók Isztambulban, Izmitben és Rodostóban található sírjait kívánják felkutatni. A tudóstársaság az akkor már kisebb megszakításokkal ötödik éve Isztambulban tartózkodó Vámbéry Ármin, a késõbbi neves turkológus és utazó támogatását kívánta megnyerni. Bár Vámbéry meglehetõsen szkeptikus volt a tervezett kutatás sikerét illetõleg, mégis örömmel vállalta, hogy segíti a három akadémikus munkáját. Ennek megfelelõen még a Magyarországról történt elindulásuk elõtt lépéseket tett a Magas Portán, hogy Isztambulban és a rodostói örmény „pátriarkai okmánytárban” kutatásokat végezhessenek, illetve felkereshessék az izmiti örmény temetõt is. Vámbéry Ármint azonban ekkor már a számára világhírnevet szerzõ közép-ázsiai útjának megszervezése foglalkoztatta, mivel tervei szerint még áprilisban, a nyári forróság beköszönte elõtt szeretett volna elindulni. A magyar akadémikusok kérésére egy ideig hajlandó volt elhalasztani az indulást, mivel azonban Kubínyiék utazása is egyre jobban eltolódott, Vámbéry 1862. május 15-én elhagyta a török fõvárost, s ezzel kezdetét vette a kalandos perzsiai, illetve közép-ázsiai utazás. Nem sokkal távozását követõen a magyarok is megérkeztek Isztambulba, ahol sikerült is rátalálniuk Mátyás király elhurcolt Corvináinak egyik-másikára, sõt, Rodostóba is eljutottak. Ipolyi Arnold egyik évekkel késõbb írott visszaemlékezésébõl egyértelmûen kiderül, hogy igaza volt Vámbérynek, amikor a Thököly- és Rákóczi-emlékek kutatását (is) sejtette Kubínyiék utazása mögött. Errõl a tervükrõl azonban nem igazán mertek hivatalos körökben nyilatkozni, s éppen ezért nagy volt a meglepõdésük, amikor maga az osztrák nagykövet, Anton Prokesch von Osten báró vetette fel a kérdést, még rögtön az elsõ, Isztambulban töltött napok egyikén, hogy mikor akarnak Rodostóba látogatni. A hírük ugyanis jócskán megelõzte õket, s miként otthon, az isztambuli magyar emigránsok körében is az terjedt el, hogy a háromtagú társaság valójában Thököly és Rákóczi síremlékeit jön meglátogatni. A nagykövet biztatta is õket az utazásra, és ekkor derült ki, hogy Prokesch von Osten, aki maga is tudós ember volt, korábban több ízben járt Rodostóban – elõször még az 1820-as években –, és látogatásai során feljegyzéseket is készített naplójában. Az idõs diplomata elõ is kereste a megfelelõ kötetet, s kiderült, hogy legalább húsz-harminc latin nyelvû magyar vonatkozású sírfeliratot is gondosan lemásolt.

A tudósok három isztambuli magyar, dr. Vélics, Czakó Imre gyógyszerész, valamint az utóbbi neje kíséretében látogattak el Rodostóba. A nagykövet sajátkezû ajánlólevelével a kezükben felkeresték a helyi osztrák–magyar konzult is, aki azzal lepte meg õket, hogy az édesanyja egy Katinkay nevû magyar menekült leánya volt. Ugyancsak magyar vér csörgedezett házigazdájuk, dr. Stefanelli feleségének ereiben, aki Grimani leányaként a Kõszeghyektõl származtatta magát. Alig egynapos ott-tartózkodásuk alatt Ipolyi misét szolgáltatott Rákóczi egykori kápolnájában, s felkeresték a fejedelem által a rodostói római katolikus eklézsiára hagyott egyik házat, a „madzsar-cseszmé”-t (Rákóczi csorgókútját), valamint megtekintették a Bercsényi, Esterházy és Sibrik síremlékeit õrzõ görög templomot. Ipolyi emellett jegyzeteket készített a római katolikus anyakönyvekbõl, Henszlmann pedig lerajzolta a lakóházat, annak tornácfestményeivel, a csorgókutat és felirataikkal együtt a három síremléket. Egy késõbbi visszaemlékezésében Ipolyi említést tett arról is, hogy Mikes könyvével a kezében bejárta a tengerpartot, sõt, a Törökországi levelek alapján még Mikes egykori lakóhelyét is felismerni vélte. A rodostói látogatásukról pedig csak az isztambuli kutatásaikról írott korabeli jelentésük emlékezik meg néhány szóban. A tervezett izmiti zarándoklat viszont elmaradt, s bár a Henszlmann Imre által készített rajzok közül kettõ is Thököly izmiti síremlékét ábrázolja, ezeket korábbi rajzok alapján készítette, amelyekhez minden bizonnyal valamelyik Isztambulban élõ magyartól jutott hozzá.

Isztambuli tartózkodásuk során Kubínyiék felkeresték a galatai Saint Benoît-templomot – Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc nyugvóhelyét –, valamint Rákóczi orvosának, Lang Ambrusnak a feriköyi temetõben található síremlékét. Keleti útjuk során egyébként Henszlmann összesen 27 rajzot készített, melyek közül húsz volt magyar vonatkozású.

Mint korábban utaltunk rá, Kubínyiék rodostói látogatásáról egyetlen részletes ismertetés sem készült. Igaz, hazatérésüket követõen mindhárman sokat meséltek tapasztalataikról, többek között Thaly Kálmánnak is, Kubínyi azonban fenntartotta magának a jogot az expedíció történetének megírására, s e célra Ipolyi csekély jegyzeteit és Henszlmann rajzait is elkérte. A tervezett tanulmány azonban sosem készült el, s bár a jegyzetek és a rajzok utólag vásárlás útján Ipolyihoz kerültek, azok a mai napig nem kerültek elõ. Kubínyi csupán a három rodostói síremlék rajzát engedte át közlésre Thaly Kálmánnak. Az expedíció történetérõl is csak két rövid, késõbbi visszaemlékezés tudósít. Ipolyi 1878-ban hivatkozott rá a Prokesch von Osten nagykövetrõl írott megemlékezésében, Thaly pedig 1888 õszén, Törökországból történt hazatérése után kereste fel az akkor már nagybeteg Henszlmannt, aki alig egy héttel halála elõtt részletesen beszámolt neki a 26 évvel korábban történtekrõl.

Az elkövetkezõ két évtized során csak néhány, nem hivatalos látogatásról van tudomásunk. 1877-ben egy Kutschera Hugó nevû magyar, Thaly szerint az isztambuli osztrák-magyar követség vagy konzulátus egyik fiatalabb alkalmazottja rándult át másodmagával Rodostóba, ahol látogatást tett a római katolikus kápolnában, valamint a magyar síremlékeket õrzõ görög templomban és a helyi temetõkben. Élményeit a Pester Lloyd 1878. július 16-i és 18-i számaiban tette közzé német nyelven, s ugyanott a három sírfeliratot is közölte. Hasonló volt a helyzet Thököly Imre izmiti síremlékével is, amin elõször báró Vecsera nagykövetségi tanácsos végeztetett javításokat, és díszes vasráccsal keríttette körbe. Késõbb, 1870 körül pedig egy Izmitbe szakadt hódmezõvásárhelyi 1849-es veterán, Nogell István restauráltatta. Ezekrõl azonban a hazai közvélemény nemigen szerzett tudomást, és Thaly Kálmán is csak baráti értesülések során jutott az információk birtokába.

Kubínyiék utazását követõen közel húsz évet kellett várni, hogy a magyar tudóstársadalom és általában a magyar közvélemény újra konkrét értesüléseket szerezhessen a bujdosók nyugovóhelyeirõl. 1881 nyarán a fiatal, de már addig is jelentõs érdemeket szerzett történész, Thallóczy Lajos (1856-1916) elhatározta, hogy Törökországba utazik, és többek között felkeresi a bujdosók emlékeit is. Atyai jó barátja, Thaly Kálmán, aki már két évtizede szorgalmazta a bujdosók kutatását, a következõképpen reagált fiatal kollégája tervére:

Mi szép dolog, hogy te Isztambulba, Nicomaediába s Rodostóba mégysz! Mikor támadt ez okos és mégis bolond terved? Okos, per absolutum, és bolond, azért, hogy nekem idejében nem tudtál róla szólni, – mert igen nagy kedvem volt volna ez utat veled együtt megtenni…”

Levele utóiratában Thaly arra ösztönözte a fiatal kutatót, hogy Rodostóban feltétlenül emlékezzen meg róla, és tapasztalatairól készítsen alapos jegyzeteket. Thallóczy Rodostóba és Izmitbe tett látogatásáról csupán néhány magánlevele tudósít. 1881. szeptember 12-én a Héttorony õrszobájából írta meg Takáts Sándornak, hogy volt „Kis-Ázsiában Thököly sírjánál”, és Rodostóba készül, Hampel Józsefnek pedig ugyanakkor a következõ szavakkal köszönte meg otthoni segítségét: „hálámat az Album ügyében kifejtett fáradozásodat illetõleg lerovom egy Miatyánkkal Rákóczi és Thököly sírjánál”. Thallóczy látogatása mindössze tiszteletteljes zarándoklat volt a két emlékhelyen, ennek ellenére nem feledkezett el öreg barátjáról sem, akit hazatérése után két, a bujdosóktól maradt ereklyével is megajándékozott.

1888 õszén viszont már maga Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferenc fejedelem életének szenvedélyes kutatója látogatott Törökországba, abból a célból, hogy tudományos kutatásokat végezzen az isztambuli és rodostói Rákóczi-emlékek körében.


Thaly Kálmán törökországi kutatásai


Törökországba érkezését követõen Thaly elõször Izmit városát kereste fel, ahol Rákóczi fejedelem édesanyja, Zrínyi Ilona és mostohaapja, Thököly Imre fejedelem töltötték életük utolsó éveit. Az alig egynapos kirándulásra október 5-e reggelén került sor. Mivel Thaly nem tudott törökül, a Vámbéry-tanítvány Kúnos Ignác turkológust vitte magával, aki már három éve élt török földön. Útmutatóul Thököly titkára, Komáromi János törökországi naplóját vitték magukkal, s emellett Thaly rendelkezésére állt egy 1848-49-es magyar veterán, Donáth Mátyás 1861-ben hozzá intézett levele is Thököly sírjáról, valamint az egykori izmiti magyar kolónia feltételezett lakóhelyérõl. E levél a következõ adatokat tartalmazta a fejedelem síremlékérõl:

Izmithen az örmények mintegy kilencz év elõtt egy új örmény templomot építtetvén, a temetõben talált sírköveket mind a templom falaiba felhasználták. Akkor gyaníthatólag Thököly sírkövét is kiemelék helyébõl: mert az most helytelenûl fekvõleg, nagy fák sora alatt van, mindjárt az út mellett, egészen a földbe beereszkedve.”

A veterán szabadságharcos levele ugyanakkor nem csupán Thököly síremlékének hollétérõl tudósított. Részletesen beszámolt arról is, hogy merre lehetett a fejedelem és Zrínyi Ilona kíséretének lakóhelye, mivel Donáth a következõképpen folytatta levelét:

Továbbá Thököly hívei Kazuklu-Eszkele fölött voltak letelepedve egy faluban, melynek csak temetõje tudatik, hogy hol volt, – most is puszta magyar falunak hívják a törökök e helyet. Egy Madzsar-oglu (magyar-fi) nevû öreg ember még él Serajliban az unokák közûl. Múlt nyáron, hogy a nogaji tatárok átköltözének török földre, oda is levetõdtek s a temetõ-helyet áskálni kezdték, de mivel keresztekre találtak, – abbanhagyták. Továbbá onnan harmadfél óra járásnyira, Baktsadzsik nevû örmény faluban a cseszmébe vannak beépítve innen kövek, de felirataikkal befelé; vannak még emberek, kik jól tudják, hogy ezek a puszta magyar falu temetõjébõl vitettek oda.”

A tenger feletti hegyoldalban fekvõ örmény temetõ elõtt egy „õszbe csavarodott nagyszakállú, derék, tisztes örmény pap” várta Thalyékat a „fehér hajú vén sírkertõrrel”, néhány más öregember társaságában. A pap és a vén sírásó elmondták, hogy mintegy 60 évvel azelõtt, a régi örmény temetõ felszámolása után szállították át a fejedelem hamvait (és síremlékét) az új helyére. Mivel egyházi irataik szerint a magyarok a fejedelem nyughelyét örök idõkre vásárolták meg, az egyházi tanács kötelességének érezte, hogy Thököly hamvai is új helyre kerüljenek.

A sírkert délkeleti részén két óriási, több száz éves platánfa állt. Ezek egyikének lombsátra alatt pillantották meg Kúnosék a kuruc király síremlékét, az angolok temetõjében. 1888-ra ugyanis angolok kezdtek temetkezni a néhai magyar fejedelem síremléke köré, s a legutóbbi éppen Thököly szomszédságában, egy 1878-ban elhunyt fiatal angol tengerész sírja volt. Kúnos tolmácsolásában Thaly rögtön rákérdezett, hogy „ki gondozza így a madzsar kiráj nyugvóhelyét?” Mire a két helybéli illetékes a következõ választ adta: „Az angolok, uram, az angolok, – a kik ide temetkeznek melléje!” A síremlék ugyanis a magyar látogatók meglepetésére ép és jól gondozott volt. A díszes vaskerítést alig néhány évvel korábban festhették újra, mivel a szín még élénk volt rajta.

A síremléktõl öt-hat lépésnyire Thalyék Thököly egykori csurgókútjának márványkõ gyûrûjét is megtalálták, a hozzá tartozó két, négyszögletûre faragott koronakõvel együtt. Thököly hamvai azonban nem a síremlék alatt, és nem is a csorgó közelében feküdtek, hanem a másik platánfa közelében. Eredetileg ugyan a síremlék is ott állt, de az agg temetõõr szerint késõbb az angolok átvitették, hogy a saját temetõjüket díszítse.

Thaly törökországi útjának legfõbb célja ugyanakkor a Rákóczi-emigráció rodostói helyszínének feltérképezése volt. A kétnapos utazásra rögtön az izmiti kirándulást követõ napon, október 6-án délután sor került. Thaly tolmácsa ismét Kúnos Ignác volt, útitársakul viszont még hozzá csatlakozott Bárczay Oszkár királyi tanácsos, egykori honvédtiszt, valamint dr. Kincses Imre isztambuli magyar orvos. Ez utóbbi volt egyébként Thaly ismerõsei közül az egyetlen, aki török katonaorvosként ezredével korábban megfordult Rodostóban, ahol még 1888-ban is voltak ismerõsei. A kutatócsoport másnap kora reggel érte el a várost, ahol elõbb egy fogadóban foglaltak szobát, és érkezésükrõl értesítették a magyar származású Pierre Aslan osztrák-magyar és német birodalmi konzult. A délelõttöt a bujdosók egykori lakóházai, Rákóczi kápolnája, valamint a Bercsényiék sírjait rejtõ görög templom megtekintésére fordították. A kápolnában Francisco Randozzo plébános szívességébõl megtekintették a régi anyakönyveket, ezek tüzetes átvizsgálását viszont terjedelmük miatt délutánra halasztották. A görög templomban megtalálták gróf Bercsényi Miklós, gróf Esterházy Antal és Sibrik Miklós udvarmester síremlékeit, de a 95 éves sekrestyés elmondása alapján, mely szerint mintegy hatvan esztendõvel korábban a templomban nagyarányú helyreállításokat végeztek, Thaly arra a következtetésre jutott, hogy a sírköveket utólag más helyre tették. Gyanúját igazolandó, a konzulhoz fordult, hogy Bercsényi sírját felnyittathassák. (A szükséges engedélyeket ekkor ugyan nem sikerült megszerezni a helyi görög egyháztól, a legidõsebb rodostói lakos, egy 95 esztendõs görög azonban másnap határozottan állította, hogy a templom restaurációjakor a sírköveket nem mozdították el helyükrõl.) Ebéd után ismét visszatértek a parókiára, ahol a halálozási anyakönyveket 1800-ig maga Thaly jegyzetelte ki, az 1848-ig tartó adatokat pedig Bárczaynak és Kúnosnak mondta tollba. Az esketési anyakönyveket Kúnos, a születésieket pedig Bárczay másolta le, részben Thaly diktálásával. Az estig tartó kivonatolást követõen a társaság megtekintette Rákóczi egykori csorgókútját is.

Másnap reggel helyi görög és örmény földmûvesek érkeztek látogatóba, akik azzal a meghökkentõ ajánlattal hozakodtak elõ, hogy Thaly, a magyar küldöttség vezetõjeként adja el, vagy ha arra nem hajlandó, adja bérbe nekik a bujdosók parlagon heverõ egykori szántóföldjeit és rétjeit. Azokat ugyanis a török hatóságok senkinek sem engedik hasznosítani, mondván, hogy „azok a magyarok földjei”. A helyi földmûvesek kérelme alapján jutott Thaly arra a következtetésre, hogy III. Ahmet szultán az 1720-ban Rodostóba telepített bujdosóknak „nemcsak »egy egész utczát« vett meg, … hanem a Rodostóhoz tartozó vakuf- (állami) birtokok egy részét is”, s mi több, errõl ünnepélyes fermánt is kiállított, amely még 1888-ban is megvolt a helyi városházán. A tévhit hosszú évekig tartotta magát, és csak a késõbbiekben idelátogató magyar kutatók – Thallóczy, Szádeczky-Kardoss stb. – kitartó nyomozásának köszönhetõen sikerült megcáfolni. A rodostói városházán ugyanis semmilyen erre vonatkozó fermán nem került elõ, ami nem is véletlen, mivel III. Ahmet csupán meghatározatlan idõre vette bérbe az örmény városrészben a bujdosók számára kijelölt 24 házat.

Thalyék a bujdosókolónia temetkezési helyeit sem tudták már fellelni. A magyarokat eleinte a helyi görög és örmény temetõkben helyezték nyugalomra, az 1700-as évek közepétõl azonban egyre sûrûbben temetkeztek Rákóczi egykori kertjébe, amit eleinte a magyarok kertjebeli temetõnek, majd magyar temetõnek s legvégül katolikus temetõnek neveztek az anyakönyvek bejegyzései. Thalyék ottjártakor azonban a régi temetkezési helyeket már felszámolták, a sírköveket pedig a templomudvarokban fektették le, igaz, feliratukkal felfelé, de azok az eltelt évtizedek alatt teljesen lekoptak. Az 1830 táján felszámolt temetõkben talált maradványokat egy közös sírverembe hantolták el.

Ugyancsak október 8-án Thaly, Kúnos tolmácsolása mellett, elbeszélgetett a görög vendéglõs 95 éves apjával, aki a legöregebb rodostói lakosként még számos érdekes történetet tudott mesélni a rodostói magyarok életérõl. Itt feltétlenül meg kell említenünk azt a tényt, hogy az utolsó magyar nevû rodostói lakos, a 94 éves Kõszeghy Cecilia, alig két héttel Thalyék érkezése elõtt hunyt el.

Végezetül Thaly isztambuli tevékenységérõl kell beszámolnunk. Rövid törökországi tartózkodása alatt a történetírónak többször is alkalma volt felkeresni a lazarista misszió Galata negyedben található Saint Benoît-templomát. Jó kapcsolatot alakított ki François Lobry tartományfõnökkel, és sikerült tisztáznia, hogy II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina hamvai valóban a templomban találhatóak. Kitartó nyomozással sikerült feltárnia II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírboltjának és koporsóinak 1839. június 23-án történt felbontásának a történetét, ami azért is fontos, mivel az akkor jelen volt és 1888-ban még élõ francia papok, illetve az egyházi feljegyzések tanúsága szerint valóban megtalálták a fejedelem hamvait, ám a késõbbiekben már nem nyitották fel a sírt. Thaly felkereste a feriköyi sírkertet is, ahol megtekintette a Campo Grande-i ótemetõbõl 1859-1860 táján átszállított két Rákóczi korabeli sírt, illetve a síremléket is megvizsgálta. Ezek egyike Lang Ambrusnak, a fejedelem udvari orvosának sírköve volt, a másikat pedig, a rajta levõ francia jellegû címerek alapján Rákóczi egyik francia kísérõjének tulajdonította Thaly.

Az isztambuli kutatás során Thalynak egy magát hosszú évtizedek óta tartó téveszmét sikerült megcáfolni, mely az 1848-1849-es emigráció tagjai által terjedt el a törökországi magyarok között, illetve odahaza. Sokan ugyanis az utóbbi sírt tartották II. Rákóczi Ferenc nyugvóhelyének.

Thaly hamarosan hazatért, isztambuli ismerõseivel azonban továbbra is kapcsolatot tartott. A bujdosók ügyének megnyert François Lobry, valamint Bárczay Oszkár és a továbbra is török földön tevékenykedõ Kúnos Ignác segítségével számos kérdésre sikerült választ kapnia. Így törökországi tapasztalatairól a következõ évben kiadott Rodostó és a bujdosók sírjai – Történelmi kutatások a helyszínén címû kötetében már az újabb eredményeket is hasznosíthatta.

Thaly második törökországi útjára pontosan egy év múlva került sor, amikor is az öttagú Corvina-kutató bizottság tagjaként érkezett Isztambulba. Miután Bonetti kardinális, konstantinápolyi pátriárkától és pápai nagykövettõl, valamint a lazarista misszió galatai elöljárójától, François Lobrytól megkapta a sírfelbontáshoz szükséges engedélyeket, 1889. október 7-én ismét felkereste a Saint Benoît-templomot, és felnyittatta II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírját. A sírfeltárás a lehetõ legnagyobb titokban zajlott le, amire jellemzõ, hogy a városban tartózkodó öttagú akadémiai bizottságból Thaly csak Fraknói Vilmos nagyváradi kanonokot avatta be tervébe. Rajtuk kívül a pápai nagykövet, François Lobry, négy-öt francia lazarista pap, valamint a rend alkalmazásában álló segédmunkások voltak jelen. A feltárás során bebizonyosodott, hogy Rákóczit valóban oda temették el, és hamvai sértetlenek voltak. Zrínyi Ilonának azonban csak a koponyáját találták meg, de ez nem okozott meglepetést Thalynak, mivel Mikes Kelemen 1735-ben, Rákóczi temetésekor írt sorai szerint a fejedelemasszony hamvait már annyira elporladva találták, hogy csak a koponyáját emelhették ki, és azt helyezték a fia maradványai mellé. Mikes sorai ugyanakkor arról tudósítottak, hogy Zrínyi Ilona koponyáját a fia koporsójába tették, ennek ellenére Thalyék két egymás mellett fekvõ koporsóban találtak rá a maradványokra. A fejedelem hamvait Thaly egy külön erre a célra készült cédrusfa ládában helyezte el. A felfedezés egyértelmûen cáfolta a korábbi kósza híreszteléseket, és feltétlenül jelentõs tudományos eredménynek számított, ennek ellenére Thaly a lazarista misszió galatai elöljárójával, François Lobryval kötött szóbeli megegyezés értelmében – amely mindkét félt kétesztendei titoktartásra kötelezte – majd’ két és fél évig hallgatott a felfedezésrõl, és csak 1892. május 15-én számolt be róla a Magyar Történelmi Társulat negyedszázados emlékünnepén. A Rodostó második, átdolgozott és az új eredményekkel kibõvített 1893. évi kiadásában pedig a szélesebb olvasóközönség is megismerkedhetett a fejedelem hamvainak feltárásával, illetve az azt megelõzõ körülményes, s idõnként kalandos kutatásokkal.

1894 áprilisában a parlament két egymást követõ ülésén is foglalkozott a hamvak hazahozatalával, és Thaly 14-én és 16-án is beszámolt az elmúlt két évtized történéseirõl, és többek között az isztambuli sírfeltárásról is megemlékezett. Wekerle Sándor miniszterelnök ugyan nem zárkózott el a parlament határozatától, s bár a kérdés továbbra is napirenden maradt, újabb elõrelépés egyelõre nem történt. A millennium idején viszont ismét elõtérbe került a hamvak hazahozatalának kérdése. Miközben a napi- és hetilapok folyamatosan cikkeztek róla, Thaly Kálmán a Képviselõházban szorgalmazta, hogy a millenniumi ünnepségek keretében haza kell hozni a „szent hamvakat”. Bánffy Dezsõ miniszterelnök ígéretet is tett a hamvak hazahozatalára, valamint az e tárgyban meghozott 1894. évi országgyûlési határozat végrehajtására, de pontos idõpontot nem tudott megjelölni. 1896. március 25-i keltezésû levelében a miniszterelnök felkérte Thalyt, hogy részletesen tájékoztassa a korábbi törökországi kutatások eredményeirõl, aminek a történetíró az április 20-i miniszterelnökségi megbeszélésen eleget is tett, sõt, Bánffy kérésére javaslatokat is tett a további teendõk kapcsán. A miniszterelnök ezután felkérte Thalyt, hogy kezdje meg a tárgyalásokat a rodostói Missziós Kongregáció rendfõnökével a hamvak feltárásáról. A történetíró ezután fáradhatatlanul buzgólkodott a hamvak hazahozatalán, és 1906-ig a „legkülönfélébb politikai beállítottságú és színvonalú lapokban és folyóiratokba” készített publikációkat.


Szádeczky-Kardoss Lajos törökországi kutatásai


A hamvak feltárása és hazaszállítása a Rákóczi-szabadságharc 200. évfordulóján vált ismét napi aktualitássá, és 1903-ban az egyes vármegyék és városok egyre-másra intézték sürgetõ felhívásaikat a Képviselõházhoz. Ekkor került sor Szádeczky-Kardoss Lajos történész törökországi kutatásaira is. Szádeczky volt a szervezõje a „Rákóczi-zarándoklatnak”, melynek célja a bujdosók törökországi emlékeinek felkeresése volt. Szádeczky elõbb 1903 tavaszán egyedül, majd az õsz folyamán, októberben is látogatást tett Rodostóban, illetve Izmitben. Rodostóban felkereste a magyarok utcáját és Rákóczi kápolnáját. A Bercsényinek tulajdonított épületrõl Thalyénál részletesebb leírást hagyott hátra, a palota díszes mennyezetét és festett falát is nagyobb felületen épen találta. Ugyanakkor azt is tapasztalnia kellett, hogy az Esterházynak, Bercsényinek és Sibriknek nyughelyet adó Panagia Pneumatokratoria-templomot Thaly kutatásait (1888) követõen, 1896-ban teljesen újjáépítették, és akkor az eredeti sírokat is felbontották. Szemtanúk elmondása szerint a csontok mindhárom sírból mellékletek, sõt koporsók nélkül kerültek elõ. A templom felépítése után az addig zsákokban és ládákban körültekintõen, külön-külön felcímkézve félretett maradványokat a megfelelõ sírkõ alatt temették el újra, ismét csak koporsó nélkül, de a sírok eredeti (Thaly által leírt) sorrendjére már nem ügyeltek. Szádeczky ezért felásatta a Bercsényi Miklós síremléke alatt fekvõ csontvázat, a maradványokat egy rézlemezzel bevont ládába tetette át, s az újra elföldelt sírláda kulcsát magához vette.

Izmiti látogatásai alkalmával Szádeczky nem elégedett meg az örmény temetõ megtekintésével, és elhatározta, hogy felkeresi a Virágok mezejét, ahol Thököly és Zrínyi Ilona töltötték utolsó éveiket. Szádeczkyt nemcsak a „honfiúi kegyelet” ösztönözte erre, hanem annak tudata is, hogy addig magyar történetíró még nem járt arrafelé, sõt, még az udvarház pontos helyérõl sem volt tudomásuk. Erre buzdította egyébként maga Thaly Kálmán is, aki 1888-ban nem jutott el Thököly lakóhelyére. Szádeczky Thaly Kálmánnak A Rákóczi-emlékek Törökországban… címû nagysikerû kötetét is magával vitte, amely tartalmazta Donáth Mátyás 1861-ben írt levelét, valamint Thaly helyszíni tapasztalatainak összegzését.

Szádeczky a tavasz folyamán egy tizenöt éve Izmitben élõ, Pap Keresztély nevû magyart kért fel adatai ellenõrzésére, aki, mint szenvedélyes vadász, különösen jól ismerte a város környékét. A késõbbiekben Pap valóban rátalált a magyar kolónia feltételezett lakóhelyére, Thököly és Zrínyi Ilona csiflik-je kapcsán viszont csakis a Gök dag, azaz Szent Illés hegye jöhet szóba, ami Isztambulból Izmit felé haladva délkeleti irányban terült el. Szádeczky három honfitársa kíséretében október 17-én délután érkezett Izmitbe, és másnap Szádeczky és Pap kikocsikáztak a Magyarhegy lábánál elterülõ Karatepe faluba. A lakosok között sokan viselték a Madzsar nevet, és a helyi hagyomány szerint õk a falu határában egykoron lakott magyar bujdosók leszármazottjai voltak. A Magyarhegy aljában még akkor is megvoltak annak a háznak a romjai, ahol a „magyar vezér” lakott. Karatepébõl Pap Keresztély egyik ismerõse vezette tovább õket. A magyarok is tatár fanyergekkel felszerelt zömök hegyi lovakra ültek, és a puskás vezetõ, a lovak tulajdonosai, valamint egy sereg érdeklõdõ suhanc kíséretében elindultak, hogy megtalálják Thököly fejedelem egykori majorházának helyét. A Nagy patak („Büjük-dere”) és a Rezes-patak („Baki-ordsa-dere”) érintésével juttattak el a Magyar-patakhoz („Madsar-dere”), ahol végre felismerni vélték a csiflik romjait. Egy finom faragású márványoszlop-talapzatot is találtak, amelyen szép csigakövületek nyomai voltak.


A hamvak feltárása


Tisza István miniszterelnök 1904. június 22-ére egy bizalmas értekezletet hívott össze, többek között a Thököly izmiti síremlékének, illetve lakóhelyének felkutatásában érintett Thaly Kálmán és Szádeczky-Kardoss Lajos részvételével. A miniszterelnökkel együtt tizennégy fõs társaság ekkor döntött a hamvak hazahozatalának fontosabb mozzanatairól. Az egybegyûltek az isztambuli Saint Benoît-templom II. Rákóczi Ferenc és anyja, Zrínyi Ilona, valamint fia, Rákóczi József maradványainak, a rodostói Panagia Pneumatokratoria görög templomból gróf Bercsényi Miklós fõgenerális, gróf Esterházy Antal generális és Sibrik Miklós udvarmester hamvainak, Izmitbõl pedig Thököly Imre fejedelem földi maradványainak hazaszállítását határoztak el. Az 1723-ban Rodostóban elhunyt Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina hazaszállítása is szóba került, de az õ hamvai felett a Csáky család tagjai rendelkeztek, ezért elõször az õ hozzájárulásukat kellett megszerezni. Az értekezleten arról is döntöttek, hogy a hamvakat a kassai dómban fogják elhelyezni, kivéve Thökölyét, akit végakarata szerint valamelyik egykori szabad királyi város evangélikus templomában kívántak örök nyugalomra helyezni. A miniszterelnök felterjesztését 1904. július 11-én a király is helybenhagyta, és felhatalmazta a további intézkedések megtételére is.

A hamvak hazahozatalának elõkészítésével a miniszterelnök Thaly Kálmánt és Thallóczy Lajos történészt, közös pénzügyminisztériumi osztályvezetõt kívánta megbízni, de Thaly õszinte csalódására végül a kormány a fiatal Thallóczy mellett döntött. Thallóczy 1904. december 4-én báró Forster Jenõ titkár kíséretében Törökországba utazott, és sikeresen lezárta a tetemek hazaszállítására vonatkozó tárgyalásokat a török kormánnyal, valamint az illetékes egyházi hatóságokkal. Másik fontos feladata az volt, hogy a hamvakat és a síremlékeket elõkészítse a magyar kormány részérõl Isztambulba küldendõ öttagú bizottság részére.

Thallóczy elõbb december 17-én gróf Bercsényi Miklós, gróf Esterházy Antal és Sibrik Miklós hamvait tárta fel Rodostóban. Miután megállapították a három bujdosó azonosságát, a maradványokat egy-egy cédrusfa ládába helyezték, és Móricz Péter drinápolyi konzul jelenlétében hiteles jegyzõkönyvet vettek fel. A kulccsal lezárt, pecsétekkel ellátott ládákat ezután átszállították Isztambulba, ahol 19-én reggel elhelyezték a Saint Benoît-templomban.

A következõ napon került sor Zrínyi Ilona hamvainak feltárására és azonosítására. A feltárás során bebizonyosodott, hogy a fejedelemasszony hamvai, Mikes Kelemen leírásával ellentétben – mely szerint 1735-ben csupán a koponyát találták épségben, s azt II. Rákóczi Ferenc koporsójába helyezték – teljes egészében magmaradtak, és külön koporsóban nyugodtak. Ugyancsak sikerült azonosítaniuk Rákóczi József maradványait is. Ez ugyancsak fontos felfedezésnek számított, mivel róla többen is úgy vélték, hogy Csernavodában temették el, s csupán Thaly állította határozottan, hogy az apja mellé helyezték nyugalomra. II. Rákóczi Ferenc sírjához viszont nem nyúltak hozzá, mivel annak – Thallóczy véleménye szerint is – „egy országos küldöttség elõtt kell végbemenni”.

Végül Thököly sírjának feltárására került sor 21-én. Thallóczy a tényleges feltárás megkezdése elõtt az isztambuli Szent Gergely örmény iskola igazgatóját, Thoumayan urat küldte Izmitbe, hogy ott tájékozódjon a sír és síremlék jelenlegi állapotáról. Az iskolaigazgató és Thaly Kálmán útmutatásai alapján, a kétnapi ásatás során kétségkívül bebizonyosodott, hogy Thököly földi maradványai nincsenek a síremléke alatt, mivel azt 1871-ben vitték a jelenlegi helyére, a valódi sír pedig a Komáromi János titkár által jelzett platánfa tövében van. Thallóczy orvosok és Pap Keresztély jelenlétében, helybéli munkásokkal ásatta ki a sírt, amelyet teljesen áthatottak a platánfa helyenként egy méter szélességet is elérõ gyökerei. Nagy fáradozás után végül három méter mélyen sikerült rátalálniuk a Komáromi által említett négy nagy fedõ kõlapra, amelyek egyikét átvágva egy nagy kövekkel kiboltozott érintetlen sírüregre bukkantak. Elsõként nagy mennyiségû vaskapocs és szeg került elõ, annak a gerendázatnak a tartozéka, amivel Komáromi János lefedte a halottat. A szurokkal bekent gerendázat maradványai ugyancsak nagy mennyiségben bukkantak elõ. Thököly csontváza fejjel keletnek feküdt. A koponya teljesen épen maradt meg, a csontok azonban a csaknem két évszázad óta behatoló gyökerektõl elmozdultak, ezért nagy elõvigyázatossággal szedték össze õket. A sírban talált nagy mennyiségû arany- és ezüst skófiummal kivarrott szövetdarab, eredetileg a süveget díszítõ három gyöngy, bõrdarabok, hímzések bizonyították a tetem azonosságát. Kardot nem találtak, viszont rábukkantak egy pálcának vagy tõrnek a fogantyújára is. Az azonosításhoz jelentõsen hozzájárult a térdcsont, amelybõl Thallóczy beszámolója szerint „konstatálni lehetett, hogy egy seb következtében, bizonyos elfajulás állott elõ”. A feltárás után a csontokat orvosi felügyelet mellett elpakolták. Thallóczy lefényképeztette a fejet, és a sírban talált mellékleteket nagy gonddal ugyancsak a csontok mellé rakatta. Még a helyszínen hiteles jegyzõkönyvben rögzítették, hogy az örmény érsek mind a maradványokat, mind pedig a síremléket feltétel nélkül átadta. Thallóczy tisztában volt azzal, hogy a helyi örmény hitközség „bizonyos pénzbeli kárpótlást” vár a temetõ megbolygatásáért cserébe. Ezért sietett Isztambulba szállítani a sírkövet és a fejedelem földi maradványait.

Itt jegyezzük meg, hogy a törökországi bujdosók mellett néhány más sír felkutatását és újratemetését is tervbe vették. Thaly javaslatára a lengyelországi Danzigban 1719-ben elhunyt Vay Ádám udvari marsall, az ugyancsak Lengyelországban meghalt gróf Forgách Simon generális, a Franciaországban eltemetett gróf Bercsényi László (Bercsényi Miklós fia), valamint a források szerint a gyöngyösi ferences templomban örök nyugalomra helyezett Bottyán János generális sírját is szerették volna feltárni, hogy mindannyiukat a kassai dómban kialakítandó sírboltban helyezhessék el. Bottyán és Forgách maradványait azonban hosszabb kutatással sem sikerült azonosítani, Franciaország marsalljának magyarországi újratemetése ellen pedig a leányági leszármazottak emeltek óvást, habár a francia kormány is beleegyezett a hamvak hazaszállításába. Egyedül Vay Ádám hamvai kerültek haza, miután a kormány által kiküldött bizottság és a Vay család képviselõi 1906. június 16-án átvették, és elhelyezték a vajai családi sírboltban, majd utóbb egy számára készíttetett síremlék alatt. Végezetül a fejedelem emlékét haláláig õrzõ udvari kamarásról, Mikes Kelemenrõl kell szólnunk. Háromszék vármegye fõispánja már 1904-ben szorgalmazta a hamvak felkutatását, és Mikes szülõhelyén, Zágonban történõ újratemetését. Ez egészen 1906 szeptemberéig napirenden volt, mivel azonban Mikes hamvai számos társával együtt a régi rodostói temetõk felszámolása óta közös sírveremben nyugodtak, esély sem lehetett a feltárásukra.

Magyarországon közben döntés született arról, hogy II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Zrínyi Ilona és Rákóczi József hamvait a kassai dómban fogják örök nyugalomra helyezni. Thököly hamvaival kapcsolatban azonban korántsem volt ilyen egyértelmû a helyzet. Thököly végsõ nyughelyének a helyérõl ugyanis éles küzdelem alakult ki két felvidéki város, Késmárk és Eperjes között. Thököly végakarata ugyanis az volt, hogy egy ágostai hitvallású evangélikus templomban helyezzék örök nyugalomra. Eleinte kétségtelen volt, hogy csakis szülõvárosa, a nemesi elõnevét adó Késmárk jöhet szóba, a miniszterelnök azonban Prónay Dezsõhöz, a Magyar Evangélikus Egyház egyetemes felügyelõjéhez fordult, hogy Thököly hamvait készséggel fogadják-e Késmárkon, valamint, hogy méltó helyet találnak-e neki az ottani ágostai hitvallású evangélikus templomban? Prónay rögtön továbbította a kérdést a késmárki evangélikus egyházhoz, és az egyházközség augusztus 7-i rendkívüli közgyûlésén „nagy lelkesedéssel egyhangúlag” elfogadták az indítvány, és hálájukat fejezték ki Tiszának. Ugyanakkor kijelentették, hogy készséggel átengedik az evangélikus templomot.

Idõközben, 1906. június 24-én Wekerle Sándor miniszterelnök egy ötfõs delegációt jelölt ki, hogy Törökországba utazzanak a hamvak hazahozatalának lebonyolítására. A delegáció tagjai Thaly Kálmán, Thallóczy Lajos, Török Aurél orvos-antropológus, Fraknói Vilmos címzetes püspök és báró Forster Gyula, a Mûemlékek Országos Bizottságának elnöke lettek. Isztambulba érkezésük után október 16-23. között sorban átnézték a sértetlen ládákban átvett maradványokat. II. Rákóczi Ferenc 1889. október 7-én feltárt maradványait 17 éven át nem bolygatták meg, amit Thaly Kálmán is megerõsített, Török Aurél pedig megállapította, hogy a feltárás teljes gonddal ment végbe. A csontváz felépítése, és a Thaly által korábban már leírt mellékletek – a koponyatetõt fedõ ezüstfonalú horgolt hálódarab, valamint a „finom bársony és selyembõl készült ruha és aranyhímzésû szemfedõfoszlányok” – alapján a bizottság egyhangúan megállapította a fejedelem azonosságát.

Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós azonosításakor elsõsorban Thallóczy két évvel korábbi tapasztalatait vették alapul, s helybenhagyták a maradványok azonosságát. Thököly sírládájának a felbontásakor Thallóczy Lajos részletesen elõadta az izmiti feltárás körülményeit. Miután kétségkívül megállapították a fejedelem azonosságát is, lefényképeztették a koponyát és a perforálódott bal térdet. Ellenõrizték a „Thököly-féle láda” tartalmát is, amelybe Thallóczy 1904. december 23-án Kolossa Ferenc követségi titkár, Lázár Alfréd dragomán (tolmács) és báró Forster Jenõ titkár jelenlétében elhelyezte Thököly sírmellékleteit. A láda tartalmát szinte hiánytalannak találták, csupán a fejedelem süvegét díszítõ három gyöngy nem került elõ. Ezek feltehetõen a 25 kg súlyú vasalkatrészek alá kerülve porladhattak el.

Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina maradványait ugyancsak rendben találták. Ez utóbbit korábban Szendrey János akadémiai levelezõ tag tárta fel és helyezte el egy ládába a család megbízásából.

Október 22-én a bizottság tagjai elrendezték a koporsóba helyezett maradványokat, melyeket másnap szállítottak át a Kelet nevû hajóra, ahol már elhelyezték a sírköveket. Thököly sírmellékleteit egy külön ládában szállították a fedélzetre, hogy késõbb muzeális célokra, Késmárkra szállíthassák. A hajó 24-én délelõtt 10.25-kor indult el Isztambulból, és másnap, 9.15-kor érkeztek a Fekete-tenger melletti Constancába, ahol 13 óráig át is pakolták a Magyar Államvasutak díszesen berendezett kocsijára a hamvakat. Thököly koporsója II. Rákóczi Ferencétõl jobbra került, és mindkettõre fejedelmi jelvényeket – süveget, kardot és buzogányt – helyeztek piros bársonypárnán. A vonat 8 óra 20 perckor robogott be Orsovára október 27-én, ahol ünnepélyes külsõségek között Thaly Kálmán beszéde mellett átadták a hamvakat az országos küldöttségnek, akik között a magyar evangélikus egyház négytagú küldöttsége is képviselte magát.

Lelkiismerettel adhatjuk át a szent ereklyéket a hazának és – bocsánat, hogy magamról is szólok – áldom az isteni gondviselést, hogy az, amirõl ifjúkoromban álmodoztam, s amelynek elõkészítésére férfikoromban évtizedekig dolgoztam, most öregkoromban az õ kegyelme által megvalósulhatott, és e megvalósulásban a Képviselõház szíves jóvoltából magamnak is rész jutott. Most már én, öreg szolgája a Rákóczi-kultusznak, befejezem feladatomat” – hangzott el Thaly megható beszédében.


Kulcsszavak: Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársaik, kuruc emigráció, kegyelet, tudomány- és kutatástörténet, török-magyar kapcsolatok


Irodalom

Bene János (1997): Vay Ádám hamvainak hazahozatala 1906-ban. In: Heckenast Gusztáv – Molnár Sándor – Németh Péter. (szerk.): Rákóczi kori tudományos ülésszak II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Vay Ádám hamvai hazahozatalának 90. évfordulója alkalmából. 1996. október 25. Vaja, 103-10

Halász Hajnal – Katona Cs. – Ólmosi Z. (Válogatta, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta és az elõszót írta) (2004): Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetéséhez (1873–1906). Magyar Országos Levéltár, Budapest

Ipolyi Arnold (1878): Prokesch-Osten Antal emlékezete és Mátyás király könyvtára maradványainak fölfedezése. [Értekezések a történelmi tudományok körébõl VII.]. Budapest

Kincses Katalin Mária (2003): „Minden különös ceremonia nélkül” A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala. In: Kultusz és hagyomány – Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulójára. Argumentum, Budapest, 132–177.

R. Várkonyi Ágnes (1961): Thaly Kálmán és történetírása. [Tudománytörténeti tanulmányok I.]. Bp.

Seres István (2001): A bujdosók sírjai Törökországban – Kúnos Ignác életútjához. In: Hodossy Gyula (szerk.): Vámbéry Antológia. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 149–160.

Seres István (2002): A bujdosók sírjai Törökországban II. – Vámbéry Ármin életútjához. In: Hodossy Gyula (szerk.): Vámbéry Antológia. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 139–148.

Seres István (2004): Rákóczi Rodostója. História. 1, 34–35.

Seres István (2003): A Rákóczi-emigráció kutatásának törökországi forrásai. In: Tamás Edit (szerk.): A Rákóczi-szabadságharc és Kelet-Európa I. köt. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc kezdetének 300. évfordulójára. [A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 45.] Sárospatak, 395–309.

Serez, Mehmet (2001): Tarihte türk-macar iliþkileri. II. Rakoczi Ferenc ve Mikes Kelemen’in Türkiye Mektuplarý. (Tekirdag Valiligi Yaninidir), Tekirdag

Szádeczky Lajos (1904): A bujdosó kuruczok emlékei Törökországban. Századok. 38, 595–636.

Thaly Kálmán (1889): Rodostó és a bujdosók sírjai – Történelmi kutatások a helyszínén. Budapest

Thaly Kálmán (1893): Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczy Ferencz fejedelem hamvainak föltalálása. (Második, bõvített és számos képpel illustrált kiadás.) Budapest

Zachar József (1997): Aki holtában sem térhetett haza – Bercsényi László. In: Heckenast G. – Molnár S. – Németh P. (szerk.): Rákóczi kori tudományos ülésszak II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Vay Ádám hamvai hazahozatalának 90. évfordulója alkalmából. 1996. október 25. Vaja, 111–119.


<-- Vissza a 2006/12 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]