office.mta.hu
AZ ÁTALAKULÓ AKADÉMIA:
HÁTTÉR ÉS TÁVLATOK
AZ MTA REFORMFOLYAMATÁBAN
Pléh Csaba
pleh
office.mta.hu
Fábri György
fabrigy
office.mta.hu
Radácsi László
laszlo.radac
gmail.com
Közel fél éve tevékenykedik a Magyar Tudományos Akadémia Reformbizottsága, illetve zajlik a köztestületi vita az Akadémia átalakulási irányairól, lépéseirõl. Az MTA 2006. október 30-i rendkívüli Közgyûlésen elfogadott reformhatározata felhatalmazást adott, és felelõsséget rótt az akadémiai vezetés számára a reform konkrét lépéseinek megvalósításában. A döntés természetesen nem tartalmazhatta a felmerült javaslatok, dilemmák mindegyikét, mint ahogyan nem jelenti a közös gondolkodás lezárását sem. Ezért hasznosnak tartottuk, hogy élve a Magyar Tudomány szerkesztõségének meghívásával, bemutassuk a reformvita hátterét, fõbb tanulságait. (Mindehhez az érdeklõdõk figyelmébe ajánljuk az MTA honlapjának a reformrovatban található, folyamatosan frissülõ és gazdagodó összeállítását!)
Bár dolgozatunkat mint az MTA tisztviselõi írjuk,1 az itt kifejtettek nem tekintendõek a reformbizottság valamiféle hivatalos állásfoglalásának. Az összefoglalás célja a reformdöntések értelmezéséhez s a munka továbbfolytatásához segítséget nyújtó háttérinformációk mind szélesebb körû megismertetése. Az igen élénk és sokszínû vita a maga kétszázötvennél is több hozzászólásával önmagában is értéke, lenyomata a magyar tudós világ felelõs közösségi gondolkodásának. Mindebbõl a hozzászólások legnagyobb támogatást kapott, illetve legmarkánsabb felvetéseit igyekeztünk összefoglalni, néhol nevesítve is az indítványozó kollégákat.
A dolgozat ugyanakkor nem lehet teljességgel semleges, a válogatás és szerkesztés óhatatlanul tükrözi a készítõk személyes elkötelezettségét a reform fõbb irányai mellett. Emellett megfogalmaztunk olyan javaslatokat is, amelyek néhány területen évtizedes távlatú, ám feltétlenül mielõbb végiggondolandó átalakítási lépések szükségességét vetik fel. E kérdések ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia sajátos helyzetében rejlõ hungarikumok újraértékelését igénylik.
(Az MTA reformjának megvalósítása szinte valamennyi pontjában igényli a finanszírozás és a vagyongazdálkodás átalakítását is. Ennek kifejtését azonban külön írásban tartjuk célszerûnek, ezért itt csak a legszükségesebb pontokon utalunk ezen összefüggésekre. Ugyancsak nem része az írásnak az MTA kormányzati együttmûködéseit és az országos tudománypolitika dinamizálását megcélzó törekvések tárgyalása.)
Bevezetés
Az MTA mint a magyar tudományos közösség legnagyobb, az Alkotmány és az akadémiai törvény által garantált autonómiával rendelkezõ köztestülete – a tudományos gondolkodás nyitottságának szellemében – mindig a kor tudományos követelményeinek megfelelve alakítja saját szervezetét. Ahogyan a tudományt mindenkor a hagyomány tiszteletének és megújításának közös igénye vitte elõre, a tudományos élet szervezetei is a hagyomány és a megújulás igényét a középpontba állítva keresik a kutatás és a tudományos közélet optimális megoldásait.
Az elmúlt két évtizedben ennek a hagyományokra támaszkodó megújulásnak volt egy-egy fontos állomása az akadémiai törvény, az új alapszabály, a konszolidációs folyamat, a támogatott kutatóhelyek rendszerének átalakulása. Mindezzel az MTA alkalmazkodott a kor kihívásaihoz és nemzetközi mércék szerint is megõrizte a magyar kutatás magas színvonalát.
Ugyanakkor az utóbbi egy-másfél évben szükségessé vált az állandó megújulási folyamat nagyobb koncentrálása (ezt nevezzük reformfolyamatnak), elsõsorban azért, hogy megmaradjon a magyar tudomány nemzetközi versenyképessége és növekedjen szerepe az innovációban. Ezt több külsõ és belsõ mozzanat indokolja:
1. Az Innovációs Törvény és az új Felsõoktatási Törvény megváltoztatta az Akadémia jogi környezetét, s remélhetõleg ehhez hamarosan csatlakozik egy átfogó tudománypolitikai stratégia is. Az MTA-nak ezekhez a körülményekhez igazodva kell újrafogalmaznia helyzetét s szerepét a magyar tudományosságban.
2. A jelenlegi, javarészt testületi irányítás az Akadémián nem elég gyors és hatékony. Számos kérdésben mind a kutatóhálózat vezetõi és kutatói, mind az MTA választott vezetõi számára világossá vált, hogy szervezeti átalakításokra van szükség, éppen a demokratizmus, a szakmaiság és a hatékonyság optimális összekapcsolása érdekében.
3. Magyarország uniós tagsága és az EU 7. Keretprogram új kiválósági preferenciái is átalakításokat és hangsúlyváltásokat igényelnek. Ennek sajátos oldala a regionális diverzifikálódás igénye.
4. Az igazgatásban és közszférában egyaránt követelménnyé vált a gazdasági/szervezeti hatékonyság érvényesülése.
A folyamat során a belsõ és külsõ egyeztetéseken egyaránt számos érdekkülönbség és feszültség volt tapasztalható. Ezeket mi nem destruktív, hanem teremtõ, konstruktív feszültségekként fogjuk fel. Néhány példa:
• Demokrácia vs Hatékonyság
• Autonómia vs Világos vezetés és centralizáció
• Tudomány szabadsága vs Kutatás hasznossága
• Növekvõ testületi szerep vs Intézetek vállalatszerû mûködtetése
• Tudomány egésze vs Specializált intézményrendszer
Az MTA reformját ezen ellentétes igények között is az Akadémia saját értékrendjének határozottabb képviseletébõl fakadó belsõ változtatási igény mozgatja. Az MTA 2006. május 6-i, 175. közgyûlésén elhatározott és a 2006. október 30-i rendkívüli közgyûlésen továbbfolytatásra biztatott reformfolyamat ennek megvalósítását tûzte ki céljául az MTA életének minden vonatkozásában, a kutatóhálózat, a testületek, a gazdálkodás és az irányítási szervezet tekintetében is.
A széleskörû egyeztetések alapján készült javaslatokban kétségtelenül munkál az értékõrzõ jelleg. Az egyik õrizni kívánt mozzanat az Akadémia törvény által is megfogalmazott autonómiája, ami tiszteletre méltó hagyomány és egyben korszerû szervezõdési elv is. A Magyar Tudományos Akadémia, számos más külföldi testvérintézményétõl eltérõen, már közel két évszázada sem királyi akaratból jött létre, hanem az alapítók független, saját s közismerten önzetlen elhatározásainak köszönhetõen. Ma pedig azt látjuk, hogy világszerte újra hangsúlyozottá válik a tudományos kutatás szabadsága, a tudomány autonómiája mint a hitelesség és a kutatási produktivitás garanciája (Pléh, 2006; Róna-Tas, 2006).
A megújulás során további értékõrzõ célunk a XX. század második felének nagy vívmányát, a fõhivatású kutatóhálózat nélkülözhetetlen értékeit megvédeni. Ez az intézményrendszer Magyarországon jórészt a Magyar Tudományos Akadémia irányítása alá tartozik. Ilyen koncentrált kutatási kapacitás a fejlett tudományos világban majd’ mindenütt mûködik mint a kutatás, fejlesztés és innováció egyik legfontosabb bázisa. A tudós testület és a hazai körülmények között leghatékonyabb fõhivatású kutatóhálózat összekapcsolódása szerencsés helyzetet biztosít a magyar kutatásnak és fejlesztésnek. A testületi munka objektív, sokrétû és minden más megoldásnál költséghatékonyabb, olcsóbb szakmai felügyelet lehetõségét biztosítja a kutatóhálózat tevékenysége felett. A köztestület és a kutatóhálózat összetartozása termékeny konfliktusokat is magába foglaló szervezeti megoldás.
A Magyar Tudományos Akadémia mindezzel egyszerre tesz eleget annak a feladatának, hogy az egész magyar tudós közösség érdekében biztosítsa és védelmezze a tudomány autonómiáját, szabadságát, másrészt segíti azt, hogy a társadalom anyagi támogatása a kutatásra megfelelõ módon, s hatékonyan szervezõdjön. Ahogyan Róna Tas András fogalmazza meg a Magyar Tudomány 2006. augusztusi számában:
„A rendszerváltás utáni új alkotmány megkísérelte helyreállítani a társadalom és a tudomány közötti bizalmat. A korábbi, egy párt és ideológiája által irányított tudomány helyett kimondja: »70/G. § (1) A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és mûvészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát. (2) Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány mûvelõi jogosultak. « Ezt az alkotmányi helyet az utóbbi idõben többen is támadták. Ugyanakkor mások nem vették figyelembe az Alkotmány 35. § (1) f pontját, amely kimondja: ’A kormány meghatározza a tudományos és kulturális fejlesztés állami feladatait, és biztosítja az ezek megvalósulásához szükséges feltételeket.’ Ez ugyanis világos munka- és kompetenciamegosztást ír elõ. Leegyszerûsítve: a tudomány autonóm, a fejlesztés állami irányítású. S hozzáteszem: az egész csak akkor mûködik, ha köztük bizalmon alapuló együttmûködés áll fenn.”
Reformcélok
Stratégiai nemzeti szerepvállalás. Az MTA reformjának általános, legátfogóbb célja, hogy a magyar tudomány megõrizze nemzetközi versenyképességét ma is, amikor a nemzetközi tudáspiacon egyre több szereplõ van jelen. Emellett az MTA nemzeti küldetését figyelembe véve kutatóhálózatának munkáját mindenképp össze kell hangolni az olyan hosszú távú és átfogó nemzeti feladatokkal, mint a lakosság egészségi állapotának javítása, a környezetvédelem és fenntartható fejlõdés elõmozdítása, a szegénység elleni harc, és általában az életfeltételek javítása. Különlegesen fontos az ország európai és globális alkalmazkodóképességével és versenyképesebbé tételével kapcsolatos feladatok megvalósításának hatékonyabb segítése.
Rugalmas intézményi szervezet. Meg kell határozni, hogy milyen közvetlen és közvetett feladatokat kell az Akadémiának megoldania ahhoz, hogy a piacgazdaság feltételrendszerében, de nem a piac rövid távú és gyakran szûklátókörû céljainak és szereplõinek alárendelve, hatékonyabban tudjon dolgozni. Törekedni kell olyan, meghatározott idõre és feladatokra szervezõdõ hálózatok, stratégiai szövetségek kialakítására, amelyben akadémiai intézetek, egyetemek és üzleti vállalkozások vesznek részt bizonyos jól meghatározott és megvalósítható programok, projektek megvalósítására. Az MTA kutatóintézeteinek ki kell dolgozniuk azokat az optimális kereteket, amelyekben jobban tudják hasznosítani szellemi és anyagi erõforrásaikat. Ehhez magán az intézethálózaton belül is létre kell hozni a versenyszerû megméretést, s a független nemzetközi elbírálást.
Átfogó tudományképviselet. Az Alkotmány által is garantált tudományos autonómia és kutatási szabadság nem elvont elv, hanem a magyar tudósok közösségéhez kötõdik. Ez egyfelõl az egyetemi autonómiában valósul meg. Másik oldalról pedig az Akadémia mint országos köztestület gyakorolja a tudomány képviseletének jogát, és viseli ennek felelõsségét. Mindez konkrét stratégiaalkotásban is érvényesül. Az MTA a korábbinál határozottabb kezdeményezõ szerepet kell játsszon az állandóan újrafogalmazódó kutatási és fejlesztési stratégiák, tudománypolitikai koncepciók kialakításában. Meg kell jelenítenünk azt a belátást, hogy a tudományos kutatás szocializációja, az ennek során kiteljesedõ kreativitás, az innen származó innovatív megközelítések szolgáltatják az igazi hasznot hozó ötleteket. Nemcsak azért van szükség konjunktúráktól függetlenül is a tudományos intézetek, iskolák, mûhelyek fenntartására, mert a tudomány olyan kulturális közkincs, amely csak aktívan mûvelve és tanítva tartható fent, hanem azért is, mert nem tudhatjuk elõre, milyen interdiszciplináris együttmûködések, tudományterületi átrendezõdések szolgáltatják a következõ évek élenjáró technológiai újításait – márpedig tudományos mûhelyt megszüntetni egy nap alatt lehet, de felépítéséhez évtizedes munka kell.
A minõség és versenyszerûség elõtérbe állítása. Az MTA nemzeti jelentõségû feladata annak határozott képviselete és érthetõ bemutatása, hogy szelektív értékrendszere igen kompetitív. Ezen a rendszeren keresztül (MTA doktora, akadémikusok) sajátos hitelesítõ vonatkoztatási és értékelõ eljárást biztosít a hazai kutatás egésze, ezen belül különösen a felsõoktatás számára. Mind a testület (MTA doktorok, akadémikusok), mind a kutatóhálózat tevékenységében következetesen érvényesíteni kell, hogy az MTA mint rendszer versenyezzen a legjobbakért, a másik oldalon pedig a legjobbak versenyezzenek a bejutásért ebbe a rendszerbe. A kutatóhálózat szervezõdésében erõsíteni kell a belsõ versengést, és érvényesíteni kell a mozgékony és interdiszciplináris szervezõdések létrejöttét. Az erõsödõ nemzetközi versenyben, mely a sajátos globalizáció révén mind a tudományos munkaerõkben, mind a teljesítményekben egyre több szereplõt érint, komoly s új erõfeszítéseket igényel a magyar tudomány helyének megõrzése, a kutatóhelyek alkalmazkodóképességének növelése. (A magyar tudomány jelenlegi helyérõl s az ennek pontos megítélését illetõ vitákról részletes képet ad a KSZI 2006a néven szereplõ internetes összefoglaló.) Ehhez meg kell találni a biztonságos és kompetitív mozzanatok megfelelõ arányát s szereplõkhöz rendelését. A tehetséggondozás mellett ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy vonzóvá váljon a kutatói életpálya, valamint a csoportvezetõi és igazgatói állás, és valóban verseny folyjon a pozíciókért, a véglegesítésért (tenure). Ezek a megoldások fogják kialakítani a kompetitív mozzanatok és a jogosan igényelt kutatói és egzisztenciális biztonság közötti új összhangot.
Az MTA nyitottsága. A testületi elõrehaladás kompetitív rendszere, a zártnak és véglegesnek tûnõ tudományrendszertan egyaránt azt a benyomást kelthetik, hogy az MTA egy szigorúan zárt szervezõdésben mûködõ társadalmi alrendszer. A reform egyik célja ezzel ellentétes: a nyitottság kifejezésre juttatása és tényleges megnövelése. Ennek eszköze a kutatóintézetek irányításában a társadalom (kormányzati szféra és az üzleti élet) szempontjainak megjelenése, valamint a nemzetközi elem kitüntetett használata az értékelési folyamatokban. Ezt szolgálja egyebek közt az intézetigazgatói pályázatok már elindult nemzetközi megnyitása és a kutatóhálózat nyitása a határon túli magyarok s a nemzetközi tudományos kompetencia irányába. Az MTA pályázati rendszereinek biztosítaniuk kell külföldi szakértõk részvételét a bírálatokban. Sok erõfeszítésre van még szükségünk a fiatalítás és a nõk esélyegyenlõségének biztosítása érdekében.
Tudomány és társadalom. Az MTA-nak az oktatás és a felsõoktatás kérdéseiben is állásfoglalásokat kell kidolgoznia, melyek nem egyszerûen jelszavakat hirdetnek a tudásalapú társadalomról, hanem megfogalmazzák, hogy miként lehet a társadalom egészének értékrendjében központi szerepe a tudomány képviselte racionalizmusnak. Nem szabad szégyellnünk a tudományos világnézet képviseletét. Ennek egyik sürgetõ aktuális feladata annak kidolgozása, hogy milyen módon lehet és kell kiegyenlíteni a természettudományos gondolkodás, szaktudás és készségszint háttérbe szorulását, úgy, hogy közben nem feledjük el a humán és társadalomtudományok életmódalakító szerepének fontosságát. A társadalom felé tett lépések (Mindentudás Egyeteme) és a tudomány exponenciális fejlõdése eredményeképpen kiváltott társadalmi problémák nemzetközi megszólalása (WSF) mellett fontos, hogy az MTA a magyar gazdaság felé is nyitottságot mutasson. A tudomány világa által képviselt tudományos szemlélet és kutatások társadalmi hatásainak erõsítésére megjelenik mind a közvetlen hatásokban, az innovációs ciklus áttételeinek javításával, mind közvetetten, a tudományos értékrend megjelenítésével az oktatásban és a közvélekedésben, a tömegközlés közvetítésével. Az MTA törekedni fog arra, hogy javítsa a gazdasági környezet fogadókészségét a kutatási eredmények „felvételére”, alkalmazására, ezáltal saját környezetét is befolyásolva. A sokszor egyoldalúan megjelenõ azonnali pragmatikus haszonelvûség világában az MTA fontos iránytû annak megmutatására, hogy a közvetlen kormányzati és vállalkozói haszonmegfontolásoktól viszonylagosan függetlenített alapkutatás közvetett haszon- s közvetlen értékhordozó. A ma alapkutatása a holnap innovációját biztosítja.
Integritás. A reformfolyamat kiindulópontja, hogy az átalakítás közepette megõrzendõ az MTA hármas szervezetének – kutatóhálózat, köztestület, akadémikusok – összetartozása. Ez a közös szervezet biztosítja, hogy a kutatóhálózatban folyó munka állandó szakmai irányítás és ellenõrzés mellett menjen végbe, s a köztestületben megjelenõ átfogó tudás és képviselete biztosítsa az MTA tudásvezérelte közremûködését az ország felemelkedésében. Különösen fontos a köztestületi funkció megtöltése tartalommal, az akadémikusok mellett a kutatói közösség véleményének megjelenítése és képviselete.
Demokratizmus. A reformfolyamatban az MTA újra hangsúlyozza sajátos demokratizmusát, a tudás köztársaságának eszményét, mely a kiválóságot a teljesítményhez köti, s sajátos erkölcsi kötelezettségeket kapcsol a tudományos munkához. Olyan demokratizmus ez, melyben az alulról felfelé történõ szervezõdés mellett megvan a helye a felülrõl lefelé szervezõdésnek, az ott érvényesített primus inter pares megoldásokkal. Az etika attól sajátos, hogy korlátozni próbáljuk, meddig terjed a verseny és a hatalom. Az igazság kérdésében nem érvényes sem a jelképes hatalom, sem a többség. „A nyilvánosság vállalt kényszerével [a tudomány] sajátos etikai elveket követ, mert a versengés világa közepette kénytelen elkötelezni magát az együttmûködésre és a tények megosztására. Miközben ellenérdekeltek vagyunk, kénytelenek vagyunk az ellenérdekelt feleket is felvilágosítani, mert egyébként nem ugyanazokkal az adatokkal érvelünk és ezáltal kilépünk a tudományos közösségbõl.” (Pléh, 2006, 885.)
A reform szervezete és folyamata
A sok ironikus bírálat is indokolja, hogy az 1. ábrán bemutatjuk a reform irányítási rendszerét, a 2. ábrán pedig mintegy a folyamatábráját.
A féléves reformegyeztetések kiindulópontját a 2006. május 30-i elnökségi ülésen elfogadott határozatok jelentették:
„Az akadémiai reform eddig megtett intézkedései és lefolytatott vitáinak eredményei alapján már most konkrét reformlépések megtételére hatalmazzuk fel az MTA vezetését:
1. a kutatás szabadsága és a tudomány autonómiája alkotmányos elvének megvédése érdekében szükség esetén az Alkotmánybíróság állásfoglalásának kérése;
2. az intézethálózat koncentrálása az inter- és multidiszciplinaritás követelményeinek és a Nemzeti Kutatólaboratóriumok szervezeti elveinek megfelelõen, figyelemmel az uniós források elérhetõségének tartalmi és területi prioritásaira;
3. nemzetközi pályázatok kiírása a kutatóhelyek vezetésére;
4. a kutatói életpályamodell egységbe foglalt fejlesztése, az ehhez szükséges helyzetfeltárás, szervezés és képviselet ellátása az egyetemekkel szoros együttmûködésben;
5. a természettudományos szakember-utánpótlás drámaian rossz tendenciáinak megfordítására alkalmas kommunikációs és finanszírozási kezdeményezések indítása;
6. az Akadémia köztestületi demokratizmusának szélesítése a köztestület tagjainak tájékoztatása és bevonása révén, ami lehetõvé teszi, hogy a központi döntéshozatali mechanizmusban a túlburjánzott testületi rendszert egy hatékony, a kompetenciát és felelõsséget egyértelmûen megjelenítõ és kellõképpen rugalmas döntési folyamat váltsa fel;
7. a kutatóegyetemi fejlesztések támogatása az akadémiai kutatóhálózat közremûködésének egyetemi megállapodásokban rögzített kialakításával;
8. az MTA saját költségvetési tervezésében a matching fund elv továbbvitele, arányának további növelése a bázisfinanszírozás rovására;
9. egyetemi kutatócsoportok klaszterekbe szervezõdésének ösztönzése;
10. köztestületi kezdeményezések, amelyek érdemben bevonják a magyar tudományos közéletet a tudománypolitika, a kutatás-fejlesztés, valamint a tudományos hátteret és kultúrát igénylõ nemzeti ügyek megvitatásába, stratégiaalkotásába és végrehajtásába;
11. szervezeti átvilágítás alapján a központi titkárság szolgáltatáselvû átalakítása;
12. nemzetközi kezdeményezések az európai tudományos autonómiák és kutatásszervezetek körében az uniós alapkutatási potenciál megerõsítése érdekében.”
Mindezek nyomán a reformvita folyamata a következõképpen alakult (2. ábra):
A vázolt vitafolyamatban néhány kulcskérdés körül csoportosultak a markáns vélemények: az intézethálózat szerkezete, irányítása; a kutatói alkalmazások és életpálya feltételrendszere, az Akadémia felsõoktatási szerepvállalása, a köztestületi munka szervezete. Ebben a felosztásban mutatjuk be a megfogalmazódott törekvéseket.
Az akadémiai intézethálózat szerkezete és irányítása
Minden érintett az intézethálózat olyan reformjára törekszik, amely alapot ad a versenyképesség javításához, a társadalmi igényekhez való alkalmazkodáshoz, s növeli a mûködés hatékonyságát és eredményességét. Az MTA honlapján a reformrovatban is olvasható elõzetes, illetve közgyûlési hozzászólások (Dudits Dénes, Fésûs László, Vincze Imre, Pálinkás József) is részletesen érintették ezt.
A tét valójában hármas, mint azt az MTA már 2005-ös tudománypolitikai elõterjesztésében (Az uniós Magyarország tudománypolitikája) is kifejtette:
• Az MTA felügyelte saját kutatóhálózatnak mintaadónak kell lennie az egész magyar tudomány számára, éppen az MTA általános képviseleti és hitelesítõ szerepének megfelelõen.
• A kutatóhálózatnak átfogóan és egyénekre bontva is növelnie kell produktivitását.
• Az alapkutatás mûvelése és képviselete mellett stabilizálnia kell kapcsolatait az innovációs lánc gazdasági szereplõivel.
Az MTA kutatóintézeti hálózata a magyar kutatási potenciál és teljesítmény igen nagy és termékeny hányadát képviseli. 2005-ben a Magyar Tudományos Akadémiához 38 intézet tartozott, amelyek költségvetési támogatása 17 922 millió Ft volt. Az intézetekben az alkalmazotti átlaglétszám 4316 fõ, amelybõl 2402 fõ tartozott kutatói állományba. A 3. ábra mutatja ezek tudományos minõsítés szerinti létszámadatait a három nagy tudományterület bontásában.
Az intézetek pályázati és vállalkozási tevékenységébõl származó bevétele 13 185 millió Ft volt, vagyis a teljes pénzforrás 42 %-a. A teljes hazai K+F ráfordításnak mintegy 18 %-a jut az MTA intézethálózatába, ugyanakkor igen produktív szféráról van szó, amely például a hazai eredetû nemzetközi közlemények mintegy 50 %-át produkálja 2005. évi 6902 közleményének egy részével. Ezek az adatok azért (is) érdekesek, mert felhívják a figyelmet arra, hogy itt a teljes magyar kutatói állomány mintegy 8 %-áról van szó, mely a hazai K + F ráfordítás 17 %-ából (ebbe beleértve a pályázati forrásokat is) érte el az ezt jóval meghaladó eredményeit. Mindez kiemelt fontosságúvá teszi ezt a rendszert.
Az intézethálózat irányítása
A kutatóhálózat irányításának és felügyeletének kérdésköre számos belsõ és külsõ érintett számára kulcskérdés. Az intézetirányítás néhány alapelvében egyetértés mutatkozik:
• az intézethálózat maradjon a Magyar Tudományos Akadémia keretén belül
• csökkenjen a döntési szintek száma
• jelentõsebb intézetigazgatói képviselet szükséges
• a társadalmi-gazd. szereplõket valamilyen módon be kell vonni a stratégiai irányításba, a minõséget ellenõrzõ szervezetekbe
• független értékelési mechanizmusok alakítandóak ki, döntõen nemzetközi kompetenciákra alapozva
• a hálózat szervezetét a szakmai megújulás szempontjai alapján kell áttekinteni
Konszenzus mutatkozik abban, hogy az intézethálózat irányításában három olyan szint van, amelyhez világosan elkülöníthetõ feladatok rendelhetõk:
Stratégiai irányítás (döntés a hálózat összetételérõl, költségvetési és beruházási elõterjesztés stb.)
Operatív irányítás (az MTA érdekeinek folyamatos képviselete a hálózatban, illetve a hálózat érdekeinek képviselete az MTA-n belül)
Tudományos irányítás és ellenõrzés (a tudományos kiválóság biztosítása).
Az eddigi viták alapján mindenképpen megszervezõdnek, illetve megújulnak valamennyi intézet mellett a Tudományos Tanácsok. Ezek az intézeti kutatási stratégia figyelemmel kíséréséért, véleményezéséért és ellenõrzéséért lesznek felelõsek, mûködésük jelentõsen elõrelépést hoz a társadalmilag is elfogadott nemzetközi kompetenciák bevonásába. A Tanácsok összetételére vonatkozó javaslatok alapján ebben külföldi szakemberek, nem intézeti hazai tudósok, valamint a tudományos osztályok (szekciók) delegáltjai vennének részt. A tanács tagjaira tett javaslatokat az elnök és a fõtitkár együttesen hagyná jóvá, a tagokat is õk neveznék ki. Egységes ügyrendet kell kidolgozni az intézethálózat valamennyi Tudományos Tanácsa számára. Ebben rögzíteni kell a Tudományos Tanács tagjaira és tisztségviselõire vonatkozó rotációs megoldásokat. Az ügyrendnek tartalmaznia kell a Tudományos Tanács tisztségviselõi megválasztásának és kinevezésének módját, valamint átlátható mûködésére (az ülések nyilvánosságára, a jegyzõkönyvek és egyéb dokumentumok hozzáférhetõségére) vonatkozó szabályokat is. A külföldi szakértõk bevonásának járulékos költségeire forrásokat kell biztosítani.
Az átalakítás fontos vitatott kérdése, hogy miképp változzon a „súlyok és ellensúlyok” rendszere. Legalább négy érintett szerepét kell körültekintõen megvizsgálni és képviseletüket megoldani:
• az MTA választott tisztségviselõi
• a tudományos osztályok
• a kutatóintézetek igazgatói
• a társadalmi-gazdasági élet, valamint a kormányzat delegálta képviselõk.
Mivel az eddig felmerült javaslatok egy része valamelyik szereplõt háttérbe szorítaná vagy egyenesen kiiktatná, a reform megvalósítása során kell e kérdésben megnyugtató javaslatot elfogadni. Példaként két érzékeny kérdést említünk:
Ami a választott tisztségviselõket illeti, vannak olyan javaslatok, amelyek az õ irányító szerepüket pályázati úton helyzetbe kerülõ tudományos menedzserekkel váltaná fel. A vitához érdemes elõrebocsátani azt is, hogy a hatékonyabb vezetõ kiválasztásában a részletesebb megméretés, az összevetést lehetõvé tevõ, érvelõ meghallgatás olyan eljárás lehet, amely lehetõvé teszi, hogy a tudós közösség ne mondjon le elõre arról, hogy 300 feletti akadémikusból tud néhány olyan vezetõt választani, akinek bizonyított menedzseri adottságai és víziója is van.
Sok vitát váltott ki a gazdaság, valamint a kormányzat szereplõinek részvétele. Ezt helyes lenne úgy értelmezni, hogy eközben az Akadémia nem adja fel büszkén védett autonómiáját. Nem kormányhivatalnokok és önjelölt gyárosok kell a létrehozandó testületekben üljenek, hanem megfelelõ arányban lehetõséget kell adni az érintett minisztériumoknak, illetve parlamenti bizottságoknak, hogy tekintélyes egyetemi, illetve gazdasági szereplõket javasoljanak a testületbe, az MTA valamilyen észrevételezési jogának fenntartása mellett.
Az intézetek együttmûködésének formái
A reformviták során az intézetek közötti együttmûködés lazább-szorosabb formái egyaránt elõtérbe kerültek. Valójában, maguknak a kutatóhelyeknek kellene itt a lehetséges lépéseket végiggondolniuk, a vezetés az ilyen alulról felfelé szervezõdõ kezdeményezések megismerése és értékelése után véglegesítheti majd a teendõket.
Az integráció okai lehetnek szakmaiak és gazdaságiak. Nem feltétlenül intézeti összevonásokra kell törekedni, hanem a hatékony szakmaközi együttmûködést biztosító szervezeti formákra, és az új forrásokhoz való hozzáférést segítõ regionális szempont elõtérbe helyezésére. Az intézetek független mûködése és teljes szervezeti integrációja közti skálán már ma is sokféle átmenet létezik, és továbbiak is elképzelhetõk. Ugyanakkor nem lehet eleve kizárni az intézeti hálózat erõsebb módosítását, akár egyes intézetek megszüntetését, illetve az akadémiai körbõl való kiengedését. A lehetséges intézeti társulásokat egyenként kell megvizsgálni, elemezni kell a szakmai és a finanszírozási szempontokat.
A fõhivatású kutatóintézetben elsõsorban olyan kutatásokat célszerû folytatni, amelyek nem, vagy nem jó hatásfokkal végezhetõk egyetemi környezetben. A fõhivatású kutatóintézetek rendszerét – amely nem magyar esetlegesség – a nagy tudományos feladatok, a sok kutatócsoport közti együttmûködés, a kutatás különleges felszereltséget igénylõ jellege, a nem megszakítható kutatási jelenlét igénye (ûrkutatás, bizonyos mezõgazdasági kutatások stb.) indokolja, a magas kutatási hatékonyság és sokszor a teljes innovációs lánc integratív képviselete mellett. Mindenképpen indokolt az interdiszciplináris és az egyes témák kutatásához szükséges kritikus tömeget foglalkoztató intézetek megtartása. (Errõl részletesen szól Makara Gábor a köztestületi vitában, illetve egy interjúban: Makara, 2006, lásd még Freund, 2006.) A gazdaságosság feltétlenül a nagyobb szervezeti egységek létrehozását indokolja. Az intézethálózat egy lehetséges elgondolás szerint integrált kutatóközpontokból és önálló jogi személyiségû intézeteket tömörítõ intézetcentrumokból, továbbá centrumokba nem sorolható önálló jogi személyiségû intézetekbõl állna. Az egy telephelyen mûködõ intézetek kutatóközpontban vagy intézetcentrumban mûködhetnek, üzemeltetésüket közösen végeznék. (De a közös telephely kialakítása nélkül is létrehozhatók az új kutatási intézmények.)
Ebben az összefüggésben lehet majd nemzeti laboratóriumról beszélni, mert e rendszer megfelelõ hátteret képes biztosítani bármely, a szakterületen mûködõ hazai kutatóhely, egyetemi tanszék, vállalkozás számára. A nemzeti laboratórium az akadémiai értelmezés szerint olyan szervezet, amely tematikusan meghatározott mûködési területén hosszú távon kielégíti az ország speciális kutatási, fejlesztési igényeit, mind a K+F+I feladatok megvalósításában, mind a tanácsadási, elõretekintési programok kialakításában. Az MTA több területen javasolta ilyen nemzeti laboratóriumok létrehozását, már 2005-ös tudománypolitikai koncepciójában is. Az MTA regionális elkötelezettségei, valamint az uniós finanszírozási feltételrendszer miatt ezeket az intézményi központokat célszerû a strukturális alapokból támogatható régiókban és az ún. fejlesztési pólusok közelébe elhelyezni. A nemzeti laboratóriumok szellemi bázisa a meglevõ akadémiai kutatóhálózat lehet, amihez csatlakoznának egyetemek, más kutatóintézetek és vállalkozások. Mindennek során megvalósítandó az MTA kutatóhálózatának regionális kiterjesztése is. E folyamatban a regionális egyetemi tudásközpontoknak és az MTA területi bizottságainak meghatározó szerepük lehet majd.
Az alkalmazás, elõrejutás és a munka feltételei a kutatóintézetekben
Sok vitát kiváltó javaslatok keretében vetettük fel a reformmunkálatok során a kutatóhálózati alkalmazás és elõrejutás színvonalemelését – ezek a viták azonban jórészt félreértéseken alapultak. Érdemes röviden összefoglalni, mi is a javaslatok mögöttes célja, ami nyilván nem azonos valami olyan szándékkal, hogy felesleges bizonytalanság érzetet keltsen a kutatói közösségben.
• Az akadémiai kutatóhálózat vonzza a legjobbakat, versenyezzen a legjobbakért minden szinten, a munkatársaktól az igazgatókig.
• A vonzerõt a megemelt színvonal és követelmények biztosítsák (a meglévõ fõhivatású kutatási környezet remélhetõleg javuló körülményei mellett).
• Eközben a rendszeren belül is megnõ a versengés az erõforrásokért. Ezt azonban úgy kell szabályozni, hogy világos életkilátásokat vagy a rendszerbõl való kilépés vállalható formáit kínálja az érdekelteknek.
• Ez a követelményemelés világosan építsen a tudományos fokozatra s az MTA adományozta tudományos címekre. Az Akadémia nem teheti zárójelbe saját megméretési rendszerét a saját maga mûködtette kutatóhálózatban.
• Legyen a rendszer nyitott, abba minden szinten be lehessen kívülrõl is jutni.
• Ugyanakkor a követelményemelés bevallottan konfliktusba kerülhet az automatikus ekvivalenciaelvekkel a felsõoktatás és az MTA hálózata között. Ez kreatív konfliktus, mely remélhetõleg országosan követelményemelkedéshez vezet.
Az MTA kutatóhálózata humánpolitikájának is mintaadó, az emelt sztenderdeket képviselõ szerepet kell betöltenie a magyar tudományos (akadémiai és K+F) életben. Ennek kulcstényezõi: az állandó és világos értékelés, a véglegesítés magas teljesítményhez kapcsolása, a versenyeztetés a biztonságért, a vezetõi állások nagyobb vonzereje s magasabb kritériumai – mindez összhangban az MTA saját hitelesítõ és ’minõségbiztosítási’ támpontjaival. Ehhez elsõ lépésként ki kell dolgozni a lehetséges kutatói életpályamodelleket. Nemzeti hivatása mellett ez sajátos belsõ okokból is központi feladata az MTA-nak. Az egyik ilyen ok, hogy a közhiedelemmel ellentétben saját kutatóhálózatában, mint a 4. ábra mutatja, eredményesen törekszik a fiatalításra. A kutatók 30 %-a 35 év alatti. A másik ok az MTA intézményesített törekvése a kutatói pályán maradás elõsegítésére. Ennek országos intézménye a tíz éve mûködõ legstabilabb „posztdoktori rendszer”, a Bolyai-ösztöndíjak rendszere, sajátos belsõ, magára az MTA intézeteire érvényesített rendszere pedig a fiatal kutatói álláshelyek érvényességének meghosszabbítása 2006-ban (Meskó, 2006).
Kutatói életpályamodellek kialakítása
A korábbi akadémiai kezdeményezések, az említett saját gyakorlat alapján az MTA az érintett fiatal nemzedék aktív közremûködésével ki fog dolgozni egy olyan modellsorozatot, s ezt képviselni fogja az egész magyar kutatói és felsõoktatási közösség életében, amely kellõképpen rugalmas, nem elriasztja a tudomány iránt érdeklõdõ, tehetséges fiatalokat, miközben világos minõségi kritériumokat állít eléjük, hanem perspektívát nyújt a számukra.
Ennek fõbb elemei:
• a tehetséggondozás iskolai, közoktatási idõszaka (Kutató Diákok Hálózata);
• az egyetemi évek tudományos diákköri tevékenysége;
• szakdolgozati témavezetés;
• fiatal kutatói alkalmazások az akadémiai kutatóintézetekben (tisztázandó a PhD-hallgatói státus és a fiatal kutatói státus viszonya);
• szelektív, teljesítményen alapuló predoktori rendszer (igen érzékeny téma ez, hiszen semmiképpen nem szabad, hogy egy ilyen kezdeményezés a teljesítményhalogatás támogatásává váljon);
• posztdoktori ösztöndíjak, különös tekintettel a Magyary- és Bolyai-ösztöndíjra, az OTKA posztdoktori rendszerére, az EU és egyéb nemzetközi pályázatok posztdoktori lehetõségeire;
• külföldi munkavállalások idejére hazai kapcsolatok és visszatérési lehetõségek fenntartása (a külföldi munkavállaló álláshelyének fenntartása, a hazatérés biztosítása, kapcsolattartás a külföldön tartózkodó kollégákkal; álláshelyek biztosítása külföldi vendégkutatóknak, doktoranduszoknak, posztdoktoroknak és professzoroknak stb.);
• külföldi szakmai tevékenység beépülése a hazai tudományos elõmenetelbe (Ez a kérdés differenciáltan kezelendõ. Azok hazai tudományos elõmenetelét kell támogatni, akik külföldrõl „véglegesen” visszatértek, illetve azokét, akik itthoni kollégáikkal intenzív, a napi munkában megjelenõ kutatói kapcsolatot ápolnak. A többi, tartósan külföldön mûködõ egykori kolléga kiemelkedõ teljesítményét például megfelelõ díjakkal, tiszteletbeli címekkel stb. lehet elismerni, de nem azáltal, hogy számukra rendes hazai tudományos címet biztosítunk. Ez nem provincializmus, és nem is a külföldön végzett munka értékének lebecsülése, hanem annak az elvnek az érvényesítése, hogy tudományos fokozatot vagy címet ott kell szerezni, ahol a kutatómunkát végezték, mert a fokozathoz (címhez) szükséges habitust csak az érdemi munkakapcsolatban álló közösség képes megállapítani.);
• egyetemi-kutatóintézeti átjárások biztosítása az egész életpálya során, s speciálisan a kutatóévek/félévek rendszerének kidolgozása;
• akadémiai doktori minõsítés minõségbiztosítása;
• levelezõ és rendes akadémiai tagság tudományos értékének megõrzése.
A gyermeket nevelõ szülõk kutatói pályájának támogatása.
A nõi kutatói pálya
Sajátosan szükség lenne a gyermeket nevelõ szülõk kutatói pályaépítésmodelljének kialakítására. Ebben olyan lépéseket kellene megfogalmazni, mint
• családbarát munkahely teremtése az MTA intézetekben;
• nõk számára speciális ösztöndíjak és díjak;
• családalapítási korban lévõ nõk juttatásaiban a speciális személyi tényezõk figyelembe vétele;
• a sikeres nõi pályák kommunikációja.
Ezt ki kell egészítse határozott erõfeszítés a nõkkel szembeni elõmeneteli diszkrimináció csökkentésére. Mint Papp Eszter és Groó Dóra (2005) rámutatnak, itt a magyar tudományos világban is érvényesül az az „ollóhatás”, melynek lényege, hogy a ranglétrán elõrehaladva csökken a nõk aránya. Csupán a saját portánk elõtt seperve: míg a köztestület nem akadémikus tagjai között 18 % a nõk arány (KSZI, 2006b), addig összesen 13 akadémikus nõ van, s mint az 5. ábra mutatja, a PhD – MTA doktor arány is igen figyelemreméltó tendenciákat tükröz.
PhD mint belépési küszöb az akadémiai tudományos pályára
Ki kellene alakítani egy olyan eljárást s neki megfelelõ elvárásrendszert, amelyben az MTA kutatóhálózatában tudományos munkatársként (legalább) PhD-fokozattal rendelkezõk legyenek alkalmazhatók, segédmunkatársként pedig PhD-diák státus meglétének feltételével legyenek alkalmazhatók munkatársak. A tudományos fokozat nélküli diplomás alkalmazottak saját szakmájuknak megfelelõ besorolással dolgoznának (mérnök, biológus stb.). Eddig is lehetett mérnökként, vegyészként, biológusként, könyvtárosként stb. alkalmazni diplomásokat, õk a Kjt. bértáblája szerint kapták a bérüket.
Mindez visszacsatolandó az életpályamodellekhez. Elképzelhetõ egy olyan rendszer, ahol az elsõ PhD nélküli szakasz csupán három évig tarthat, ezt követné egy ötéves határozott idejû munkatársi ciklus, s az egész pályáját addig MTA-intézetben töltött kutatónál nyolc év után kellene eldõljön, megtörténik-e a véglegesítés. Lehet viszont 3 + 5 + 5, összesen 13 év (35-36 éves életkor) utánra is helyezni a véglegesítési döntést.
A reformbizottság javaslatainak vitája során megfogalmazódott az a vélemény is, amely már a segédmunkatársi szinthez is megkívánja a PhD-fokozatot. Mások, például a TUDOSZ képviselõi ugyanakkor megszorítónak és az intézeti pályától elriasztónak tartják ezt a javaslatot.
Két érv miatt mi továbbra is fenntartjuk a felvetést. Az egyik az érték és a minõségi követelmény általános vonzereje. Az MTA-intézetek nagyobb követelményei a legjobbakat fogják ide vonzani. Másrészt ezzel mintát adunk az egész országnak. Kiindulópontunk a 3. ábra, mely szerint az MTA intézeteiben a kutatók 61 %-ának van tudományos fokozata. Úgy érezzük, a tudományos munkatársi státusoktól kezdõdõen ezt 100 %-ra kell növelni, optimális esetben azonnal, de legfeljebb egy öt-hét éves folyamat során. Az MTA intézetei már ma is jobban állnak, mint az általános helyzet. Országosan ez az arány (2004-ben) 37 %, a felsõoktatásban pedig 42 % (Forrás: Kutatás, fejlesztés pályázatok és programok a felsõoktatásban). A követelmények emelése emeltyû lesz az egész magyar kutatói rendszer számára, ami – ne feledjük – a frissen PhD-t szerzett jövendõ nemzedék számára a kapuk megnyitását jelenti majd.
Egyértelmû, megemelt habilitációs kritériumrendszer a véglegesítésre
és a fõállás becsületének visszaállítása
Egyik javaslatunk szerint – s ez az életpályamodellt, valamint a kutatás szervezését is érinti – véglegesítésre (tenure) csak tudományos fõmunkatársi besorolástól kerüljön sor. Ezt a nemzetközi szintû tudományos teljesítményhez kell kapcsolni. Az akadémiai habilitációs kritériumrendszert az egyes intézmények már meglévõ eljárásainak finomításával kellene tovább formálni, s egységes értelmezési keretbe helyezni. A véglegesítés feltétele, alapértelmezésben, az MTA doktora fokozat lenne. Ennek hiányában elõterjesztõ bizottságot (search committee) kell felkérni, mely az adott területen érvényes MTA doktori habitus vizsgálat kritériumait alkalmazza. Ismét a 3. ábrára utalunk. Ha ezt az emelt kritériumot mechanikusan s azonnal alkalmaznánk mai érvénnyel, a jelenlegi helyzetre, akkor ma a kutatók 19 %-a, 466 kutató kerülne véglegesítésre a mintegy 2500-ból. Lehet ezt fenyegetõnek tekinteni, de másik oldalról, a 20 %-os stabil szenior gárda nem is olyan aggasztó arány.
Kétirányú kritika érte javaslatunkat. Az egyik az egzisztenciális bizonytalanságot emeli ki. A másik szerint viszont sosincsen szükség véglegesítésre. A probléma pontos elemzéséhez újra kell értelmezni a ’véglegesítés’ fogalmát a nemzetközi tapasztalatok alapján is. Az akadémiai honlap reform-rovatában Tolnai Márton áttekinti a releváns európai körképet, érdemes azonban az amerikai tapasztalatot is mérlegelni, ahol mintegy két évtizede folyt nagy vita az egyetemi véglegesítésrõl. Ennek ott a több összetevõjû, a tehetségért versengõ rendszerben az volt a konklúziója, hogy a véglegesítés intézménye a szerényebb intézményeknek is érdeke. A véglegesített kutatót-oktatót nehezebb ugyanis elcsábítani.
Mi magával a felvetéssel csupán vitát szeretnénk generálni a végleges megoldás elõtt. A kérdés átgondolása során kell eldönteni azt is, hogy már most érvényesíteni kell-e ezt a javasolt elvet és rendszert, vagy csupán elõrefelé, a mostani alkalmazásoktól kezdve. Fontos elõrebocsátani, hogy az ehhez kapcsolódó szociális kérdéseket – bankkölcsön-garancia s hasonlók – meg kell oldani. A hazai helyzetben nehezen elképzelhetõ azonban az a szakszervezet javasolta megoldás, hogy maradjon meg általános határozatlan idejû foglalkoztatás a kutatóknál, s ezt egészítse ki az idõi pontokhoz tartozó teljesítés megítélése. Ismerve a hazai összefonódásokat, ez a rendszer nehezen vezetne bárkinél is a közalkalmazotti jogviszony megszüntetéséhez.
Mindenképpen szükség van arra, hogy ez az átalakítás a közalkalmazotti státussal kapcsolatos jogi megfontolásokat s tervezett állami kezdeményezésû módosításokat is figyelembe vegye. Gyakori ellenérv a javasoltakkal szemben az MTA-egyetemek teljes konvertálhatóságának elve. Ez bizonyára fontos elv a juttatások egyenértékûségében. A konvertálhatóság, azonban, nem szabad akadálya legyen a követelmények s a színvonal emelésének. Nem lehet olyan fétis az automatikus ekvivalencia, melyet nem kísér azonosság a teljesítményelvárásokban.
Külön sajátos kérdés az, hogyan érvényes mindez a támogatott, jórészt egyetemi kutatócsoportokra? Ott ugyanis az MTA-alkalmazottakra, épp a pályázati rendszer miatt, nem lehetséges a véglegesítés. Megoldás kell arra, hogy az MTA doktori cím elérésénél a kutatót véglegesítse, s így mintegy vegye át az egyetem vagy valamely MTA-intézet.
Másik javaslatunk a kutatóhálózatban a teljes munkaidejû foglalkoztatás egy helyen történõ kizárólagosságát emeli ki. Ez növelné a tényleges kutatói létszámot, ugyanis az MTA-alkalmazottak nem vennének el másutt munkahelyeket a friss PhD-s fiatalok és például a hazatérõk elõl. Másrészt azzal, hogy az MTA kutatóhálózatában kutatóként dolgozók másutt nem vállalhatnának teljes állású munkaviszonyt, el tudjuk kerülni az érdekek konfliktusát és a színlelt munkahelyeket. Alapesetben az akadémiai kutatóknak legfeljebb egy 50 %-os munkaidejû másik, tudományos vagy oktatói munkaviszonyuk lehet. Mivel ezt alapesetnek nevezzük, a kidolgozandó részletes szabályozás ismerhet kivételeket, de ezek mérlegelt engedélyezését magasabb, s testületi szintre kell emelni. Egy intézetigazgató párhuzamos állása például az AKT engedélyéhez lehetne köthetõ. Az intézeti igazgatóknak különösen tilos vezetõ állás (tanszékvezetõi, dékáni stb.) beosztás elvállalása más intézményben, hiszen ez érdekütközésekhez is vezet.
Mindennek kidolgozása során elsõ lépésben az MTA vezetése pontos képet kellene kapjon a különbözõ alkalmazási formák (teljes munkaidejû, részállású stb.) gyakoriságáról a különbözõ kutatói rétegekben és szakterületeken. A pontos adatok híján is jelenleg igen heterogén a kép. Bizonyos helyeken az a gond, hogy a diákokat az intézmény ellenszolgáltatás nélkül fogadja, másutt viszont a teljes munkaidejû párhuzamos vezetõi foglalkoztatások is jellemzõek. Ugyanakkor módot kell találni arra, hogy a pályázati pénzforrásokból szabályozott – például az amerikai „nyári fizetéshez” hasonló – módon emelkedjen a teljesítõ kutató jövedelme. Ez megtörténhetne a legfeljebb két hónapos nyári fizetés betervezhetõségével a pályázatokba. Az OECD sokat emlegetett, de keveset idézett országjelentése is ezt mondja: „A reform azt is megkívánhatja, hogy növekedjen a teljesítményalapú bérezés az MTA kutatóinál” (OECD, 2005, 15.). Kétségtelen, hogy félállásban a kutatók kevéssé vonzók az egyetemek számára. Ennek kezelésére a kutatóintézetek és az egyetemek között szerzõdések s nem egyéni munkavállalások kell megoldást adjanak.
Mindezek a távlati kompetitív elemek az intézményhálózatban azt is jelentik, hogy a pozitív oldal – nyitottság – mellett vesztesek és csalódottak is lesznek. Az MTA központi apparátusának tervezett szolgáltatói megoldásaiban szüksége lesz a versenyszerû rendszerbõl fakadó pályamódosításokat segítõ tanácsadó szolgáltatásra is.
Igazgatói pályázatok
Egy versengõbb rendszerben magát az igazgatói pozíciót is vonzóbbá kell tenni. Egy akadémiai kutatóintézet vezetéséért a legjobbaknak kellene versengeniük. Önállósággal és teljesítményhez kötött anyagi juttatásokkal vonzóbbá kell tenni az igazgatói beosztást. Jogosítványait a dolgozók irányába – intézeti stratégia és ebbõl fakadó preferenciák érvényesítése, pályázatok mérlegelése, külsõ állások bejelentése – növelni kell, miközben az intézetek irányításában (humánpolitika, gazdálkodás, kapcsolatmenedzsment), ezzel együtt megnõne az igazgató tervezési és elszámolási felelõssége is. Az igazgatói pályázatokat nemzetközileg már nyitottá tettük. Ezt a gyakorlatot intézményesíteni kell, s eljárásait rögzíteni. Magyar pályázóknál legyen követelmény az MTA doktora fokozat, külföldieknél az ennek megfelelõ, elismert kutatóhelyen végzett, legalább tízéves egyetemi tanári vagy kutatásszervezõi munka. Ezek is olyan követelmények, amelyek alóli kivételre indokolt esetben csak magasabb szintû testület adhasson engedélyt.
Az intézetigazgatói pályázatok elbírálásánál az eddigieknél lényegesebb szemponttá kell válnia a menedzsment, pályázati és vezetõi képességeknek. Az igazgatói pályázatnak világos koncepciót kell tartalmaznia a vezetésre, s külföldi pályázók esetén a magyar jogi s adminisztratív helyzetben történõ eligazodás vezetõi megoldására. Az igazgatói pályázatok elbírálására aktív keresési joggal is rendelkezõ elõterjesztõ bizottságot (search committee) kell kialakítani. Meg kell találni a megfelelõ módot és idõzítést arra, hogy a bizottság az érintett kutatói közösség véleményét is megismerje. A megfelelõ osztály megkérdezése alapján a háromtagú bizottságot a fõtitkár kéri fel, úgy, hogy annak legalább egy külföldi tagja is legyen. Az igazgatót a bizottság javaslata alapján a fõtitkár terjeszti fel kinevezésre az elnökhöz. Külföldi pályázónál mindenképpen nemzetközi bírálóbizottság szükséges.
Az intézetek belsõ mûködésének átalakulása
Az intézethálózaton belül fokozatosan olyan szervezeti formákat kell kialakítani, melyek módot adnak arra, hogy véglegesített állású vezetõ kutatók köré csoportosulva a kutatási erõk koncentrálódjanak, jelentõs méretû és támogatású, versenyhelyzetben lévõ munkacsoportok mûködjenek. (Ezeket részletesen jellemzi a köztestületi vitában s a közgyûlésen elhangzott hozzászólásában is Fésûs László. Szövegünk jórészt az õ javaslatán alapszik.) Ezek a csoportok öt-hét évre alakuljanak, majd kerüljenek felülvizsgálatra, és a támogatások legyenek újra megpályázandók. A kritikus tömeg elérését és fókuszált kutatást lehetõvé tévõ, projekt alapú mûködési rendszer jönne így létre, amely biztosítja nyolc-tíz kutató az „elnyert” idõszakra nem közalkalmazottként történõ alkalmazását, az infrastruktúra fenntartását és a mûködés alapfeltételeit – ehhez nyerhet el a csoport további hazai és külföldi pályázati forrásokat. Hasonló méretû csoportok lennének ezek tehát, mint az MTA támogatott kutatóhelyi pályázati rendszerében. Itt viszont a stabil elemet nem az egyetemi állású vezetõ kutató, hanem az MTA állású vezetõ kutató nyújtaná. Ez a versenyszerû megoldás módot ad két további nyitottság megjelenítésére. A rendszer kialakítása után – maga ez a kialakítás feltehetõen az egyes intézetekbõl kellene induljon, s teljeskörû bevezetése négy-öt évet igényel – módot kell adni arra, hogy „külsõ” csoportok is pályázhassanak. Továbbá így érhetõ el, hogy a kutatóintézetek tematikája a stratégiai váltások tekintetében követni tudja a tudomány inherens változásait.
Az MTA és a felsõoktatás közti kapcsolatok megújítása
„Vannak, akik szerint a diákokkal való kapcsolat hiánya ezekben a kutatóközpontokban csökkenti a kreativitást, s sok kutató, miközben keményen megküzd az intézménybe való bejutásért, amint bekerült, elveszíti lendületét” (OECD, 2005, 118.) Bár sokunkban kételyeket hagyhat a mottóban látható jellemzés, biztos, hogy az MTA kutatóhálózatában a belsõ élet egyik kulcskérdése is a felsõoktatással való kapcsolatok mikéntje. Amellett érvelünk, hogy ezt a kapcsolatot az egyéni szerepvállalás helyett intézményesítetté kell tenni, mintegy behozni az intézetek falai közé a diákokat. Ez a kérdésnek csupán az egyik oldala. A MTA országos felelõssége a tudományért kiemelten elõtérbe állítja a felsõoktatás kérdéskörét.
A magyar kutatási potenciál legnagyobb rétege a felsõoktatásban, elsõsorban az egyetemeken dolgozik, 63 %-a, teljes munkaidõre átszámítva ez a hazai K + F munkaidõ 40 %-át jelenti, költségvetésben pedig a teljes K + F ráfordítás 26 %-át (Forrás: Kutatás, fejlesztés, pályázatok a felsõoktatásban). Ez már önmagában is indokolja, hogy a magyar tudományosság egészéért is felelõs Magyar Tudományos Akadémia kiemelten foglalkozzon a felsõoktatás és saját rendszere kapcsolatával. Ezt a sajátos felelõsséget növeli, hogy az MTA testületeiben a tagok többsége felsõoktatási, dominánsan egyetemi munkahelyû – másfelõl pedig az utóbbi tíz évben átlagosan számolva 175 akadémikus és 1073 MTA doktora dolgozik a felsõoktatásban.
A 6. ábra mutatja a felsõoktatás domináló szerepét a köztestületben, a 7. ábra pedig a különbözõ ösztöndíjak és tiszteletdíjak rendszerében. Ez utóbbi azért fontos mozzanat, mert arra utal, hogy a személyi juttatásokban az MTA által kezelt források hozzájárulnak a felsõoktatásban dolgozó és kutató kollégák méltóbb életszínvonalához, ahhoz, hogy a kvalifikált munkára tudjanak összpontosítani.
A felsõoktatási terület iránti közös felelõsség miatt kezdeményezzük, hogy közös, operatív MTA – Magyar Rektori Konferencia (MRK) bizottsági rendszer jöjjön létre, s foglalkozzon a kutatási és innovációs stratégia kérdésével, tehetséggondozással, az MTA kutatóinak részvételével a PhD- és a mesterképzésben, a kutatócsoportok közös finanszírozásával. Részletezve: feladatai lehetnének:
• az MTA kutatóhelyek szervezett részvételi kereteinek kialakítása az egyetemi irányítású PhD-képzésben;
• a természettudományos és mûszaki képzés felfejlesztésének stratégiái;
• a kutatóegyetemi fejlesztések koncepciójának kialakítása;
•a tudományos életpályamodell változatainak kidolgozása;
• a nõk tudományos karrierjének támogatása;
• a kutatóhelyek szerepe a középiskolai tehetséggondozásban, a korai ’tudósnevelésben’;
• a fiatal (pre- és posztdoktori) kutatók elhelyezkedési lehetõségeinek bõvítése;
• a külföldi kutatóhelyeken mûködõ fiatal kutatók hazai kutatási környezetének megteremtése;
• a felsõoktatási támogatott kutatócsoportok stratégiai kérdései;
• az MTA és a felsõoktatás közötti konzultáció során meg kell találni azt a formát, ahol a kutatócsoportok létesítésének és értékelésének döntési folyamatába az egyes egyetemek, illetve az MRK is be tud kapcsolódni.
Az MTA és az egyetemek együttmûködésében lehet hatékony a nemzeti tudománypolitikai és K+F innovációs stratégia kidolgozása, amely az alapkutatások mellett képes jövõképet adni az alkalmazott kutatási irányokra. A három szereplõ – MTA, egyetemek, gazdasági/felhasználói szféra – együttesen tudná a politikai döntéshozókat meggyõzni a nemzeti K+F stratégia fontosságáról, a K+F GDP-arányának növelésérõl. Közös célja ennek az együttmûködésnek, hogy három év alatt, összhangban a formálódó tudománypolitikai stratégia terveivel, hazai forrásból a GDP-arányos kutatástámogatás érje el az 1,5 %-ot, szigorú beszámoltatással a befektetés hozadékáról, természetesen nem feladva a hosszabb távú, 3 %-os célt. Mint a 8. ábra mutatja, mind az egyetemi, mind az akadémiai szféra igen alulmarad az egy kutatóra jutó ráfordításban a vállalati területhez képest. Ez is mutatja, hogy nem egymás rovására, hanem együtt kell küzdjenek a forrásokért.
Az MTA kutatóhálózatának oktatási szerepe
E téren vannak rövid távú, közvetlen és hosszabb távú megfontolások. A rövid távú, már létezõ, illetve azonnal kialakítható megoldások mellett törekedni kell a hosszabb távú tíz-tizenöt év alatt kialakítható megoldások körvonalazására is.
Az Akadémia egyik hozzájárulása az egyetemi képzéshez a támogatott kutatócsoportok oktatási szerepvállalása, amely félévente mintegy 1600 felsõoktatási kreditet jelent, vagyis mintegy száz magasan minõsített oktató munkáját „váltja ki”. Ez mintegy mintát is jelenthet az egész kutatóhálózatnak. Megoldást kell keresni arra, hogy az intézeti kutatók vállalt oktatási tevékenysége beszámítódjék intézeti munkájukba, összhangban azzal a törekvéssel, hogy csökkenjen a többszörös közalkalmazotti foglalkoztatás aránya. Ehhez természetesen az OKM szabályozó munkájával lehetõséget kell találni arra, hogy az akkreditációs folyamatokban az érintett képzõhelyekkel szerzõdéses viszonyban álló kutatóintézetek kutatói is számításba jöjjenek.
Rövid távon arra van szükség, hogy – a támogatott kutatócsoportok gyakorlatát követve – az MTA intézetei is szervezett, intézményes formában kapcsolódjanak a felsõoktatáshoz. Ennek jogilag rendezett formájáról az MTA és az OKM között központilag, másrészt és ez után az intézetek és az egyetemek között egyedileg kellene megállapodni, s már a készülõ PhD-képzési rendeletben is figyelemmel kellene lenni erre. Ebben a rendszerben az egyetemek „elõnye” a speciális tudás bevonása mellett az MTA kutatási potenciál akkreditációs figyelembe vétele lehetne.
Ugyancsak szeretnénk már rövid távon is megnyitni az intézeteket a felsõoktatásból jövõ kollégák számára. Megoldást kell találni arra, hogy a felsõoktatásban dolgozó, már véglegesített, docens és egyetemi tanár kollégák öt-tíz hónapos idõszakokra az MTA kutatóhálózatának feltételeit és közegét élvezve dolgozhassanak. Pályázatokat kell kiírni meghatározott tudományterületeken az MTA intézeteibe, nem ragaszkodva ahhoz, hogy az adott témát az érintett intézetben is kutassák, csak ahhoz, hogy ne legyen teljesen idegen az intézet tudományterületétõl. Erre vannak már példák, az MTA Nyelvtudományi Intézete köztük az egyik. Kenesei István igazgató megfontolt véleményére építve ez a javaslat a megindult gyakorlatot próbálná meg intézményesíteni. Ennek forrásait átfogó OKM–GKM–MTA megállapodás biztosíthatja. Mindez természetesen nem érinti azt, hogy ellenirányú folyamat is lehet a rendszerben, mely az intézetektõl az egyetemek felé irányul, sem azt, hogy a felsõoktatásban dolgozók számára a kutatóév legfontosabb célpontjai a külföldi mûhelyek.
Az Akadémiának a felsõoktatással kapcsolatban sajátos hitelesítési szerepe is van. Az MTA nemzeti jelentõségû feladata annak bemutatása, hogy szelektív értékrendszere igen kompetitív. Ezen a rendszeren keresztül (MTA doktora, akadémikusok) sajátos hitelesítõ vonatkoztatási és értékelõ eljárást biztosít a hazai kutatás egésze, ezen belül különösen a felsõoktatás számára. Az MTA doktora cím megszerzése nem csupán az MTA belsõ ügyének tekinthetõ. Az akadémiai doktori eljárásban egy-egy pályázó tudományos teljesítményének és benyújtott mûvének értékelésében mintegy száz, a pályázó tudományterületéhez kapcsolódó szakértõ vesz részt, összesen mintegy kétszáz órányi, magasan kvalifikált szellemi munkával. Ezért az MTA doktora cím odaítélése felfogható úgy is, mint a magyar tudományosság minõségbiztosítási rendszere. Ez az MTA egyik fontos szolgáltatása a magyar társadalom számára. Az egyes intézmények, különösen az egyetemek igen nehezen lennének képesek saját minõségbiztosítási rendszerükben hasonlóan munkaigényes és külsõ, objektív rendszert alkalmazni. Értékmérõ lehet ez a cím a felsõoktatásban történõ professzori kinevezéseknél is. A magyar felsõoktatás meghatározó része el is fogadja ezt, és a professzori kinevezéseknél megköveteli az MTA doktora cím meglétét. Erre jogszabály nem kötelezi, ezt önként vállalja, ami növeli az Akadémia tekintélyét is.
Ugyanakkor itt egy állandóan újra hangsúlyozandó mozzanatról van szó. Mint a 9. ábra mutatja, ennek a külsõ, objektív értékelésnek a figyelembe vétele a felsõoktatásban aggasztóan csökken. Az MTA és az egyetemek közös felelõssége, hogy megfordítsák a trendet. Ez nem a cím miatt fontos, hanem azért, mert a mögötte rejlõ tendencia az egész magyar felsõoktatás bizonytalan minõségtudatának, a kutatás intézményi elhanyagolásának fenyegetõ jele.
Stratégiailag, hosszú távon az MTA intézetei elõtt az is lehetõség volna, hogy nem közvetve és szerzõdésekkel, hanem saját jogon váljanak a felsõoktatás szereplõivé, saját egyetemet alapítva és szervezve. Az MTA honlapján olvasható hozzászólásában Szelényi Iván tagtársunk felvetette ezt a javaslatot. Ebbõl hozunk egy idézetet annak illusztrálására, milyen stratégiai lehetõségeket lehetséges a reformról töprengve kidolgozni.
„Mondandóm lényege: elvként kellene leszögezni, hogy az alkalmazott kutatóintézetek kivételével minden kutatónak fizetéséért oktatást is kell végeznie, illetve minden egyetemi oktatónak alkotó kutatómunkát is kell végeznie. […] A bolognai reform csak akkor vezethet kiváló egyetemi oktatásra, ha a BA/BSc szinten a legjobb kutatók is oktatnak, s nem válik privilégiumukká, hogy csak PhD-diákokkal kell foglalkozniuk.
Mindebbõl következik, hogy hosszabb távon a jelenlegi akadémiai intézeteknek egyetemi oktatási feladatot is vállalniuk kell (s nem egy-egy „oktatóévben”, hanem rendszeresen s nem külön díjazásért, hanem rendes fizetésükért). Ez vagy úgy képzelhetõ el, hogy az intézetek beolvadnak létezõ egyetemek tanszékeibe, vagy a teljes intézményhálózat idõvel átalakul egy új egyetemmé. Számomra a legvonzóbb egy új egyetem létrehozatala lenne, ami fokozatosan építené ki oktatási profilját s fokozatosan – akár több évtizedes folyamat alatt – válna le az MTA-ról.
Érvek emellett:
1. Az MTA az egyetlen igazi »unversitas« Magyarországon, egyetlen olyan intézmény, mely minden tudományszakot egy intézményben valóban integráltan mûvel. Olyan, mint Harvard, Yale, Oxford vagy Cambridge.
2. A bolognai reform rendkívüli alkalmat kínál arra, hogy az MTA által alapítandó egyetem valóban a bolognai szellemben mûködõ BA/ MA/ PhD fokozatokat adományozó intézmény lehessen. Míg más egyetemeken az örökölt struktúrák miatt a BA minden valószínûség szerint túlspecializált lesz, az új egyetem meg tudna valósítani egy »liberal arts« BA programot, ami elvégzése után teljesen »átjárható lenne«: a diákok szabadon választhatnák, milyen MA/PhD programokat vesznek fel…
3. Ez stratégia lehetne az intézmény hosszabb távú finanszírozására. Tandíj úgyis lesz – az MTA által alapított egyetem lehetne nonprofit magánegyetem, mely néhány éves átmenet után el tudná érni, hogy mûködésének alapköltségeit a tandíjak fedezzék, s azok ne az MTA, illetve az állam költségvetését terheljék.” (Szelényi Iván hozzászólása az akadémiai reformhoz)
A köztestület megújulása
Az MTA testületi világa meglehetõsen kompetitív piramisszerûen építkezõ rendszer, mint a 10. ábra emlékeztet rá.
A testületi rendszer a Magyar Tudományos Akadémia legrégebben mûködõ alrendszere, melynek hagyományai és az általa képviselt nemzeti tudományos kompetenciák révén is központi jelentõsége van. A rendszer az 1994-es akadémiai törvénnyel fontos demokratikus átalakuláson ment át. Az akadémikusok és az akadémiai bizottságok hagyományos szervezetét ettõl fogva egészíti ki a köztestület nyitott rendszere, amely jelenleg egészében több mint 12 000 tagot számlál. A teljes testületi rendszer kompetitív demokratizmusát mutatja, ha összevetjük a három szintet: 341 akadémikus mellett 2424 doktor és 8972 PhD és kandidátus tagja van. A releváns arányok 7,1 és 3,7.
A rendszer kompetitivitása az utóbbi évtizedben inkább növekedett, különösen a köztestület és az MTA-doktorok viszonyát illetõen. Természetesen a kompetitív rendszer meritokratikus mûködésmódokat (is) eredményez, s a rendszer lépcsõi közötti átjutásban mindig vannak vesztesek, akik hajlamosak a szabályok megkérdõjelezésére. Javaslataink azonban nem ezeket a mozzanatokat érintik, hanem a rendszer tartalmasabb és hatékonyabb mûködését. Ez a többszintû rendszer felfogásunk szerint a meritokratikus és a mai demokratikus hagyományok szerencsés találkozásából keletkezett, s mûködési hatékonyságát éppen az õt övezõ irigységgel teli viták is mutatják.
Itt nem foglalkozunk maguknak a szinteknek a meglétével, s a hozzájuk kapcsolódó, a tudományos teljesítményhez méltóbb életszínvonalat biztosító kedvezményekkel. Javaslataink nem a rendszert, csupán annak mûködését érintik. Ugyanakkor a bemutatott közvetlen javaslatok mellett itt is kitérünk néhány stratégiai kérdésre.
Az osztályszerkezet és a testület bizottsági rendszere
A hatékonyabb mûködés, valamint a tudományos osztályok és az intézeti irányítást végzõ szervezet közötti tartalmasabb kapcsolatok kialakítása érdekében merült fel a tudományterületi szekciók (tagozatok) létrehozásának koncepciója. Ezek nem váltanák fel az osztályokat, hanem meghatározott kérdésekben az osztályok konzultatív összefogására törekednének. Egy példa a lehetséges csoportosításokra:
1. Természettudományok (nem élõ és matematika): III., VI., VII., X., XI.
2. Élettudományok: IV., V., VIII.
3. Társadalomtudományok: I., II., IX.
A testületi vita során más javaslatok is születtek a szekciók szervezésére: ezek lényege bölcsész és társadalomtudomány megkülönböztetése, illetve az alkalmazáson alapuló szervezés.
A szekciók munkájának összehangolására két vezetési változat fogalmazódott meg: vagy az érintett osztályelnökök közül saját maguk által kiválasztott osztályelnök végzi a koordinálást, vagy az Akadémia alelnökei lennének a „szekcióvezetõk”. Néhány, a szekciókkal kapcsolatos funkció:
• Az új tagok választása továbbra is osztályszinten történik; ugyanakkor a szekcióvezetõ (alelnök) és az érintett osztályelnökök elõzetes konzultációja elõsegíti a tagválasztás gyakorlatának harmonizációját.
• Tudományági és intézeti nagy áttekintések, trendelemzések létrehozása.
• Külsõ (például kormányzati) megkeresésekre adott akadémiai válaszok tudományos elõkészítése.
• Közös szakmai bizottságok létrehozása.
• Közösen rendezett (multidiszciplinaritás!) szakmai elõadóülések.
• A Szekció a Közgyûlés keretében átfogó rendezvényen mutatná be a legfontosabb és távlatilag legígéretesebb tudományos eredményeket.
A szekciók kialakításával párhuzamosan a titkársági szervezet is átalakítható lenne a megváltozó kompetenciáknak megfelelõen csökkenõ adminisztrációs igény alapján. Az új szervezetben az MTA Titkárságának „testületi” és „intézeti” része párhuzamosság helyett összekapcsolódna.
A tudományos bizottságok munkája és szervezõdése is újragondolandó. A bizottságok rendszerének kiindulópontja a köztestületi tagságot is szervezõ tudományági bizottságok rendszere, melyeknek fel kell eleveníteni áttekintõ és orientáló szerepét. Ezekhez a bizottságokhoz tartoznak a szakmai áttekintések és a minõsítési ügyek. Ezt egészítenék ki a szekciók kezdeményezésére kialakult interdiszciplináris bizottságok. A tudományági bizottságoknál meg kell erõsíteni az áttekintések szerepét, valamint beszámoltató és konzultatív kapcsolatot kell kialakítsanak a doktor képviselõkkel. Az eddigieknél érvelõbben, nyitottabban kellene megszervezni a bizottságok kialakítását is, a szakmai érdem, s a szakterületi szempontok artikulálásával. Ez a demokratizmus egyik kulcskérdése lehet az Akadémia testületi világában.
A közgyûlési doktor képviselõknek csak MTA doktora fokozattal rendelkezõk legyenek megválaszthatóak. (Ez zömmel eddig is így volt.) Azért tartjuk fontosnak, mert ez is egy olyan mozzanat, ahol az MTA a saját maga képviselte minõségelvet nem szabad elfeledje, amikor saját hierarchiájáról van szó. Ezzel párhuzamosan az osztályok tanácskozási jogú tagjait – ha ez a státus továbbra is megmarad – a doktor képviselõk közül válasszák. Vannak olyan jogértelmezések is, amelyek szerint a ’tanácskozási tag’ nem is létezõ kategória. Ez alól kivételt képezhetnének bizonyos szakterületeken azok az esetek, ahol például országos intézetek vagy más intézmények indokolják a tanácskozási tagságot. Ha gond van a nevekkel, ezt át lehet nevezni ’állandó meghívottnak’. Ugyanakkor a doktor képviselõk minden kérdésben szavazzanak, kivéve az akadémikusválasztást.
A köztestületi tagság és képviselet
A testületi munka újragondolásának kitüntetett kérdése a demokratizmus. Ki kell dolgozni annak eljárásait, hogy a majd 10 ezer fõnyi külsõ köztestületi kör is kapcsolódjon az Akadémia életéhez, s módja legyen szavának hallatására. Kiegészíti ezt a magyar tudományosság egészének képviseleti igénye. Újra kell fogalmazni a határon túli magyar tudományosság képviselõinek szerepét és jogosítványaikat, amint az 2006-ban, a tagválasztás konkrét kérdésében meg is történt.
A köztestület megújításában szembe kell néznünk azzal, hogy ezt a tizenkétezres szakmai korporációt az 1994-es törvény nagy demokratikus vívmányának tartjuk, azonban igen kevés funkcionális köze van az Akadémiához ennek a ’külsõ körnek’. Megfontolásra javaslunk ezért két, egymást nem kizáró javaslatot. Az egyik szerint a köztestületi tagságot valahogyan elbírálandó ’folyamatos’ tudományos munkához kell kötni. A másik szerint alakítsuk ezt egy PhD-fokozathoz kötött igen vonzó szervezetté, tagdíjjal s szolgáltatásokkal (Magyar Tudomány-elõfizetés, adatbázisok, konferenciameghívások stb.).
A demokratizmus jegyében és a döntések következményviselése elvének érvényesülése érdekében a közgyûlés összetételében is a realitásokhoz igazíthatnánk a szabályokat. Megfontolható egy olyan, az 1994-es törvénybõl kiinduló megoldás, amelyben a közgyûlésben egyenlõ létszámuk lenne a doktor képviselõknek és az akadémikusoknak (200-200). Az akadémikusok maguk döntenék el, hogy a kétszáz 70 év alatti tagtársuk vagy egy belsõ választással kialakított kör képviselje õket a közgyûlésben.
Az akadémikusválasztás elvei
A reformbizottság által megvitatott javaslatok között szerepeltek olyanok, amelyek a választásba valamiképpen bevonták volna a tágabb köztestületet. Ez azonban nem aratott sikert, a többség úgy tûnik, ragaszkodik a felülrõl szervezõdõ meritokráciához.
Ugyanakkor fontos mérlegelni azt, hogy a meritokratikus rendszeren belül milyen változások növelik a véleményösszehangolás lehetõségeit. Jelenleg a szavazás az osztályokban is egyfordulós, s számos értelmezési vita is kíséri a megelõzõ véleménypuhatolózásokat. A vádaskodásoktól sem mentes fejkopogtatások helyett javasoljuk, hogy a szavazás az osztályok szintjén legyen többfordulós. Ez segítené a támogatottság mérlegelõbb feltárását. Fontos lenne bevezetni az interdiszciplináris jelölést, mind az akadémikusválasztásnál, mind a doktor képviselõknél. Ez az éppen legdinamikusabban fejlõdõ területek megjelenítését segítené elõ, elõzetes nemzetközi és hazai trendelemzésekre alapozva, hogy mely területek kerüljenek be ebbe a sávba.
Megoldandó továbbá az MTA-tagok megválasztási életkorának emelkedésébõl származó probléma, amit a 11. ábra mutat. Eszerint ugyanis fennáll az a veszély, hogy olyan arisztokráciát hoz létre az Akadémia, amelyben másokról olyanok hoznak döntéseket, akik nem vesznek kockázatokkal részt a társadalmi élet azon területeinek munkájában, amire döntéseik irányulnak. Ez az „új arisztokrácia” különösen kockázatos a gyorsan változó tudományos és társadalmi világban, ahol a bölcsesség szerepe nem mindenben világos. Korlátozódik a lehetõség nem egyszerûen a fiatalok, hanem az új tudományos területek és témák bekerülésére a magyar tudomány egészét képviselõ és irányító testületbe.
Mindezek miatt továbbra is fontosnak tartjuk, hogy az elutasító vélemények ellenére napirenden tartsuk a tagválasztás néhány elemének átgondolását. Valóban ne legyen-e szerepe a köztestületnek az akadémikussá válás teljes folyamatában? Eredetileg két javaslatunk volt: reprezentatív jelölés, meritokratikus választás. Illetve meritokratikus jelölés, reprezentatív választás. A kettõ eltérése abban van, hogy mikor jelenítheti meg véleményét a tágabb köztestület.
*
Hogyan is állunk elsõ lépéseinktõl számítva, mit teljesítettünk abban az értelemben, hogy foglalkoztunk vele? A 2006. május 22-i, az elnökségi ülést elõkészítõ „tézistáblában” bejelöltük, mely javaslatokat „kezeli” valamilyen értelemben a mostani állapot (+), s melyeket nem, ezeknél nem szerepel jel. Oda is + jelet írtunk, ahol nagy vitákat váltott ki az eredeti tézis, de valamilyen formában továbbra is mintegy állva maradt. Hivatali tekintetben nem voltunk feledékenyek. A májusban felvetett 40 kérdésbõl a jelenlegi határozatok 25-öt továbbra is életben tartottak. Stratégiai megjegyzéseink a szövegben azt is megmutatták, hogyan lehet távlatosabban gondolkodni olyan kérdésekrõl, amelyekben van már lokális, rövid távú javaslat.
Végezetül – visszautalva az akadémiai rendszerrõl megfogalmazódott konstruktív feszültségekre – hasonló tipológia rekonstruálható a reformfolyamatot ért kritikákból is:
Túl gyors – Túl lassú
Túl radikális – Túl konzervatív
Túl önfejû – Túl sok a vita
Túl belterjes – Túl kifelé tekint
Bízunk benne, hogy jelen összefoglaló alkalmas lesz e polarizáltság termékeny feloldásához, s hozzájárulni a további vitákhoz!
1. ábra • A reform vezetési szerkezete
1. A 2006. májusi elnökségi ülés nyomán 2006. június 26-án megalakult a reformbizottság.
2. A reformbizottság által megfogalmazott kezdeményezésre 2006. június-augusztus között mintegy 140 írásos elõterjesztés, illetve javarészt vélemény érkezett be, ezt szeptemberben további 40, javarészt intézetigazgatói vélemény követte.
3. Elõzetes szövegkonzultációk alapján fogalmaztunk meg hét összegzõ elõterjesztést az MTA vezetése számára.
4. Ezek megvitatása alapján született az egy hónapon át az MTA testületeiben vitatott és az MTA honlapján szeptember 4-i változatként közzétett nyilvános vitaanyag, melyhez nyilvánosnak szánt hozzászólások is kapcsolódnak.
5. Ennek a megvitatása alapján készült egy elõterjesztés (szeptember 19-i dátummal), amelyet 2006. szeptember 25-én a reformbizottság vitatott meg.
6. Ennek a vitának az alapján a szeptember 26-i elnökségi ülés már egy ELÕTERJESZTÉST és egy 18 feladatot elõsoroló MELLÉKLETET vitatott meg és fogadott el.
7. Az október 17-i elnökségi ülés elfogadta a közgyûlési határozati javaslatot, s annak MELLÉKLETEKÉNT egy 16 pontos feladatlistát.
8. Az október 30-i közgyûlés az e számban közölt határozatot fogadta el, további feladatokat tûzve ki a reformbizottság és az MTA vezetése számára.
2. ábra • A reform folyamatábrája
3. ábra • Az MTA kutatóintézeteiben kutatóként dolgozók megoszlása tudományos stallumok szerint abszolút számokban (bal oldal) és százalékban (jobb oldal)
4. ábra • A kutatók életkori megoszlása az MTA intézeteiben (forrás Meskó, 2006).
5. ábra • A nõk aránya egyes tudományterületeken a különbözõ fokozatosok és címek világában (Forrás Papp – Doór, 2005)
6. ábra • A köztestület tagjainak munkahelye
7. ábra • A különbözõ munkahelyek részesedése az ösztöndíjak és juttatások rendszerébõl
8. ábra • Az egy kutatóra jutó kutatási ráfordítás (millió forint) alakulása az utóbbi években (forrás: Kutatás, fejlesztés pályázatok és programok a felsõoktatásban)
9. ábra • MTA-doktorok aránya az egyetemi tanári kinevezési eljárásban a MAB adatai szerit (Szántó Tibor szíves segítségével)
10. ábra • Az MTA testületi rendszerének piramisa
11. ábra • Az akadémikus életkorának alakulása az utóbbi 15 évben
Tézisek az akadémiai reformhoz
2006. május 22.
Sorszám Tézis Mai állapota
Tudományos testületi rendszer
Az MTA mint autonóm köztestület, vegyen át bizonyos K+F államigazgatási
T/1 feladatokat, azaz országos feladatokat is lásson el, és ehhez kapjon + megfelelõ jogosítványokat.
A köztestület bizottsági hálózatára alapozva az MTA képes és alkalmas
T/2 arra, hogy a kutatás területén betöltse az értékelõ és „minõségbiztosító” +
szerepet, mely alapvetõ a tudományos sztenderdek nemzetközi igazításában.
T/3 Az osztályok rendszeresen országos tudományági helyzetelemzéseket
készítenek, ciklusonként néhány kiemelt területrõl. +
Az osztályok, az AKVT, a választott vezetõk és a „bizottságok” viszonyát
T/4 újra kell rendezni. (A vált:: testület szerepe növekedjen a kutatásirányításban; +
B vált.: a testület minimalizálódó szerepét önigazgatás váltja fel.)
Az osztályok bizonyos munkákra – tagválasztás elõkészítése,
T/5 tudományterületi elemzések stb. – alkossanak szekciókat (három vagy +
négy szekciót), alelnöki vezetéssel.
A köztestülethez tartozás jelentõsége és a hozzá kapcsolódó feladatvállalás
T/6 növekedjen. Ennek részeként a választott képviselõk vegyenek részt +
az osztályok munkájában, s szûnjön meg a tanácskozási jogú tag kategória.
A tiszteletdíjakhoz kapcsolódjon feladatellátási kötelezettség a tudományos
T/7 közélet meghatározott formáiban való részvételre. Aki ezt nem vállalja,
a címet használhatja csak, tiszteletdíj nélkül.
T/8 A szenior tagok önkéntes kivonulása (75 év felett) a testületi munkából.
Az MTA kutatóhálózata
A kutatóintézeti hálózat átalakításának alapelvei között kiemelt
K/1 jelentõsége van a kutatói autonómia és a mûködési hatékonyság +
egyidejû érvényesülésének.
K/2 Az intézethálózat reformjában figyelemmel kell lenni az egyes
tudományterületek eltérõ sajátosságaira.
K/3 Az intézetek küldetésnyilatkozatait újra kell fogalmazni. +
Világos alapfeladatokat kell körvonalazni.
K/4 Az intézetek értékelésének rendszerében növelni kell a hosszabb (3–5 éves)
ciklusonként megvalósuló, az intézetektõl független auditok szerepét. +
Ebben kulcsszerepet játszhatnak a megalakuló nemzetközi felügyelõ tanácsok.
Az intézeti teljesítmények értékelésének közvetlen hatással kell lennie
K/5 az intézet vezetõségének megítélésére, a vezetõket érdekeltté kell tenni
a kutatási teljesítmények minõségéért, a kutatásszervezési folyamatok
hatékonyságáért, a kutatói és kiszolgáló személyzet fejlesztéséért.
Az igazgatói pályázás, követelmények, kinevezés beszámolás rendjét
újra kell szabályozni. Emelni kell a követelményeket, kizárni az összeférhe-
tetlenségeket. A kutatóintézetek igazgatói megbízásuk ideje alatt ne
K/6 tölthessenek be másik fõállást, és a nem vezetõ beosztású intézeti +
alkalmazottak körében is törekedni kell a fõállású akadémiai munkahely
tekintélyének – újonnan elkészítendõ szabályzási irányelvekkel
alátámasztott – védelmére.
Az intézetigazgatói pályázatok elbírálásánál az eddigieknél lényegesebb
szemponttá kell válnia a vezetõi képességeknek. Az igazgatói
K/7 pályázatoknak tartalmazniuk kell a vezetõi csapatra és a vezetési +
struktúrára vonatkozó elképzeléseket is. Az intézeti mûködésben
(pályázatok kezelése, folyamatszervezés, emberi erõforráspolitika stb.)
meg kell honosítani a kutatásszervezés legjobb nemzetközi gyakorlatait.
K/8 Az új irányítási rendszerben az AKVT-nek a mainál nagyobb szerepet kell adni. +
A kutatói közalkalmazotti státus alapfeltétele legyen a tudományos fokozat.
K/9 Meg kell szüntetni a korai véglegesítést a kutatóknál, azt személyes, +
nemzetközileg elismert teljesítményhez kell kötni.
Az MTA kutatóhálózata – önállóságát megõrizve – alapja lehet a létrejövõ
nemzeti kutatólaboratóriumoknak. A strukturális alapokból származó,
K/10 decentralizált fejlesztések „nyitott kutatóhálózatot” teremtenek,
ahol e rendszer megfelelõ háttért képes biztosítani bármely, a szakterületen
mûködõ hazai kutatóhely, egyetemi tanszék, vállalkozás számára.
K/11 Megfontolandó egyetemi kutatócsoportok klaszterekbe szervezése,
intézet felé alakulása, ahol sok kapcsolódó téma van.
Finanszírozás, vagyongazdálkodás
F/1 Az MTA és a pénzügyi kormányzat által közösen elfogadott költségvetési irány-
elvek idõbeli hatálya a jelenlegi egy évrõl öt évre nõjön, így teremtve meg
a stabilitást a legfontosabb finanszírozási célok prioritásainak érvényesülésében.
Ezen a csomagon belül kiemelt szerepe van a kiszámítható alapellátás
F/2 biztosításának, valamint a gazdálkodásnak és a vagyongazdálkodásnak +
a jelenleginél kiszámíthatóbb tervezést lehetõvé tévõ átalakításának.
F/3 Az Akadémiának mint köztestületnek – a köztestületi tulajdon modellje +
szerint – hozzá kell jutnia az MTA saját vagyonához és a rábízott vagyonhoz.
F/4 A vagyongazdálkodásban az Akadémia a felsõoktatási intézményeknek +
törvény által biztosított jogaihoz hasonló jogosultságokat kíván érvényesíteni.
Szükség van a kutatóintézetek mûködési hátterének racionalizálására.
Az MTA által jelenleg is nyújtott és a késõbb nyújtandó háttérszolgálta-
F/5 tásokat a méretgazdaságosság elvének megfelelõen kell kialakítani, azaz +
át kell alakítani az infrastruktúrával (kiemelten a telephelyekkel) való gazdál-
kodás, a pénzügyi-számviteli kiszolgálás, a közbeszerzések menedzselése
és az egyéb szolgáltató folyamatok rendszerét.
A kutatásra fordítható MTA-források elosztásánál a „teljesítmény és
kiválóság” finanszírozására, a feladat- és projektfinanszírozásra, az elnyert
F/6 külföldi pályázatok saját forrásból történõ kiegészítésére (matching fund), +
valamint az interdiszciplináris kutatások támogatására központilag biztosított
összegek aránya a költségvetésben 3%-ról indul, évi 30%-os növekménnyel
öt év alatt elérheti a 12%-ot.
F/7 Szabadalmi jogok és copyright munka fejlesztése. +
F/8 Intézetek alapította vállalatok s bevételeik sorsa.
F/9 Az MTA mintaadó szerepe a védett és a közösségi hozzáférésû
intellektuális jogok viszonyában.
F/10 Az MTA vállalati résztulajdonosi szerepének optimális +
érvényesítése (AKKRT, Mindentudás Egyeteme)
Titkárság (hivatal)
A Titkárság jövõbeni feladatait részben a kialakuló új akadémiai intézményi, testü-
leti és döntéshozatali struktúra és feladatmegosztás fogja meghatározni. Ugyan-
H/1 akkor bármilyen titkársági szervezettel szemben elsõrendû követelmény +
a magas szakmai minõség, a modern közszolgálati mûködés kihívásainak való
megfelelés. Ennek érdekében szükség van a jelenlegi szervezet külsõ átvilágítására.
A kutatóintézeti teljesítmények nyomon követése, azok belsõ és külsõ kom-
H/2 munikációja, valamint az Akadémia minõségi elvárásainak közvetítése +
érdekében felvethetõ a Titkárság jogosítványai bõvítésének szükségessége.
A Titkárság egyik központi feladata az MTA teljesítményének belsõ és külsõ
kommunikációja. A közvélemény, a hazai és nemzetközi tudományos
H/3 közösség, a kormányzati döntéshozók, a gazdálkodó szféra, a civil +
társadalom, a felnövekvõ generációk tájékoztatásának rendszerét úgy kell
kialakítani, hogy biztosítható legyen az Akadémia tudományos és
tudományszervezõi törekvéseinek támogató bázisa.
A Titkárságnak aktív szerepet kell vállalnia a korszerû kutatásszervezési eljárá-
H/4 sok és folyamatok (pályázatok, projektmenedzsment, emberi erõforrás +
fejlesztés, teljesítményértékelés stb.) kutatóhálózaton belüli meghonosításában.
Ezek a feladatok a titkársági szervezet jelentõs átalakítását igényelhetik.
H/5 Növelni kell a Titkárság „szolgáltató szervezet” jellegét +
(sajtó, jog, nemzetközi ügyek stb.).
1 Radácsi László, aki a Reformbizottság titkáraként mûködött, a cikk leadásakor legnagyobb sajnálatunkra már nem az MTA alkalmazottja. A reformfolyamat azonban igen sokat köszönhet az õ hozzáállásának, mely a hivatásos közgazdász és az értékeket szem elõtt tartó köztisztviselõ hozzáállásának sikeres kombinációja.
Irodalom
Ádám György (2005): „Ej, ráérünk arra még”? Magyar Tudomány. 166, 612–613.
Az uniós Magyarország tudománypolitikája. (2005): http://www.mta.hu/index.php?id=1515
Enyedi György (2004): A bölcsészet és társadalomtudományok a Magyar Tudományos Akadémián. Magyar Tudomány. 165, 1382–1386.
Freund Tamás (2006): Mi van a háttérben? Természet Világa. 137, 11,
Közgyûlési hozzászólások a reformhoz. http://www.mta.hu/index.php?id=634
Köztestületi vita az akadémiai reformról. http://www.mta.hu/index.php?id=1632
KSZI (2006a): A magyar tudomány mérhetõ teljesítménye. http://www.mta.hu/index.php?id=1598
KSZI (2006b): Köztestületi adatok. 2006 november. Kézirat.
Kutatás, fejlesztés, pályázatok és programok a felsõoktatásban. Az Oktatási Minisztérium Felsõoktatás-fejlesztési és Tudományos F?osztályának 2005. évi jelentése. http://www.okm.gov.hu/letolt/felsoo/felsoo_jelentes_2005.pdf
Makara Gábor (2006): „A vita súlyos szakmai hibákkal terhes”. Természet Világa, 137, 11,
Meskó Attila (2006): Az akadémiai reform. Prezentáció az MTA 2006. október 30-i közgy?lésén. http://www.mta.hu/index.php?id=634&backPid=390&tt_news=3154&cHash=37fae0b158
OECD (2005): OECD Economic surveys: Hungary. OECD
Papp Eszter – Groó Dóra (2005): A nõk helyzete a magyar tudományban. Magyar Tudomány. 166, 1450–1453.
Pléh Csaba (2006): A tudomány szabadsága és a pénz világa. Magyar Tudomány. 167, 879–887.
Róna-Tas András (2006): Tudomány, akadémia és a piac. Magyar Tudomány. 16, 996–1007.
Török Ádám (2005): A társadalomtudományok fejlõdése és az akadémiai osztályszerkezet. Magyar Tudomány. 166, 596–605.
Vámos Tibor (2005): Pszeudodialógus a platóni akadémia kései imitálójáról. Magyar Tudomány. 166, 606–611.
Venetianer Pál (2006): Botrány a tudomány körül. Élet és Irodalom. 50, 21,
Vizi E. Szilveszter (2006): Új értékek teremtése, régiek megtartása: az átalakuló Akadémia. Magyar Tudomány. 16, 766–772.
<-- Vissza a 2006/12 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]