Magyar Tudomány, 2006/12 1539. o.

Kitekintés


Év végi vigasságul ismét az IgNobel díjak bemutatását kínáljuk. A név szellemes angol szójáték, a Nobel és az ignoble (közönséges, nemességgel nem bíró, alantas) szavak felhasználásával született. Röviden emlékeztetünk a díj jellemzõire. Olyan támogatókra számítanak, akik nyilvánosan is bevallják, hogy kedvelik a tudományt és van humorérzékük. Az IgNobel díjazottai olyan eredményeket értek el, amelyeken elõször nevetünk, de késõbb gondolkodóba esünk. A díjjal a szokatlanra irányítják a figyelmet, a képzelõerõt ismerik el, egyúttal érdeklõdést akarnak kelteni a tudomány iránt.

A díjra bárki jelölhetõ, a jelöléseket a marca chem2.harvard.edu címre várják. Ez Marc Abrahamsnak, az Annals of Improbable Research szerkesztõjének, az IgNobel mozgalom motorjának a címe. A gyõzteseket kiválasztó testületben több Nobel-díjas is szerepel, továbbá tudományos szakírók, sportolók, köztisztviselõk és a hagyományoknak megfelelõen egy véletlenszerûen kiválasztott utcai járókelõt is felkérnek a döntésben való részvételre. Idén már a 16. alkalommal ítélték oda a díjakat, átadásukra a Harvard Egyetemen került sor.

A fizikai díjat a párizsi Pierre és Marie Curie Egyetem munkatársai kapták, mert feltárták, hogy miért törik a meghajlított száraz spagetti rendszerint kettõnél több darabra. Richard Feynman (1918-1988) a múlt század fizikájának egyik nagy alakja és színes egyénisége már Nobel-díjas volt, amikor spagettifõzéshez készülve arra figyelt fel, hogy a két végén megfogott és meghajlított spagettiszál sohasem két darabra, hanem legalább három, de inkább többfelé törik. Barátjával együtt sorra tördelték a szálakat, és magyarázatot kerestek a megfigyelésre. Sajnos sem a kísérletek, sem az elméleti meggondolások nem vezettek eredményre. Feynman késõbb nem foglalkozott a megoldás keresésével. A spagetti rejtélye akkor került újra elõ, amikor 1991-ben fizikai Nobel-díjat kapott a folyadékkristályokkal kapcsolatos munkásságáért a francia Pierre-Gilles de Gennes. De Gennes ott állt friss Nobel-díjasként a kamerák elõtt és Feynmanra utalva a spagetti problémáját nevezte meg a fizika legfontosabb megoldandó feladataként. Látta ezt a tudósítást egy akkor érettségi elõtt álló francia fiatalember, Basile Audoly, aki késõbb fizikát tanult, és tavaly megoldotta a spagetti rejtélyét, legalábbis a rejtély nagy részét. Eredményét a szakmában a legrangosabbak közé tartozó amerikai fizikai folyóirat, a Physical Review Letters közölte.

Audoly és kutatótársa, Sébastien Neukirch hatféle, különbözõ keménységû spagettivel kísérletezett. A spagetti egyik végét befogták, a másikat mozgatták, a történéseket nagysebességû kamerával követték nyomon. Csaknem törésig feszítették a spagetti szabad végét, majd elengedték. A felvételek megörökítették, hogy a szálon hullámzás alakult ki – az oda-vissza futó hullámok egymással találkozva hol gyengítették, hol erõsítették egymást. A tészta ott tört el, ahol a két hullám azonos fázisban volt, az egyirányú erõhatások összegezõdtek. Hasonló eredményre vezettek a számítógépes szimulációk is. A számszerû adatok elemzésébõl érdekes következtetés adódott: a szál hosszától függetlenül a törés helyébõl és az elengedés óta eltelt idõ négyzetgyökébõl képzett hányados állandó. Eddig nem sikerült a törés várható helyét elõre jelezni. Nincs magyarázat arra sem, hogy miért csak néhány, s miért nem nagyon sok darabra törik a spagetti.

A kémiai díjat Az ultrahang sebességének változása a cheddar sajtban a hõmérséklet függvényében címû, egy élelmiszertudományi folyóiratban közölt tanulmányért kapta négy spanyol egyetemi kutató. Változik-e vagy sem? – a kérdésre kísérletekkel kerestek választ, és úgy találták, hogy van hõmérsékletfüggése a sebességnek. Nulla °C-on a sebesség 1590 m/s, 35 fokon viszont már 1696 m/s. A méréssel feltárt összefüggés a továbbiakban felhasználható hõmérsékletmérésre, a sajtgyártás során zajló hõkezelések (melegítés vagy hûtés) közben az ultrahang sebességének megmérésével azonnal adódik a minta átlagos hõmérséklete. A sajtmester ennek ismeretében dönthet a következõ lépésrõl. A kutatók nem elégedtek meg a puszta tény, a sebesség hõmérséletfüggésének megállapításával, hanem kiderítették az okot is. A hõmérséklet emelkedésével olvadni kezd a sajt zsírtartalma, szabad olaj jelenik meg. A hõmérséklet – sebesség összefüggés a 0-17 °C tartományban bizonyult legmegbízhatóbbnak.

A matematikai díjat két ausztrál kutató kapta. Kiszámították, hány fényképfelvételt kell készíteni ahhoz, hogy csaknem bizonyosak lehessünk abban, a megörökített csoportból senki sem csukta éppen be a szemét az exponálás pillanatában. A fotózásra váró személyek rendszerint tízszer pislognak percenként, egy pislantásnál átlagosan 250 milliszekundumig tartják csukva szemüket. A valószínûségek számításánál a pislogásokat függetlennek tekintették, az egyik ember pislogása nem hat a másikra. Ugyancsak joggal feltételezhetõ, hogy a pislogások eloszlása véletlen, nem hat másodpercenként követik egymást. Itt nem részletezett gondolatmenettel ezt az eredményt kapták n ember esetére (x a pislogások várható száma, t az idõ): (1 – xt)n a jó felvétel, vagyis annak a valószínûsége, hogy éppen senki sem pislogott. Az elkészítendõ fotók száma tehát ennek a reciproka. 99 %-os biztonság eléréséhez 30 ember esetében, rossz fényviszonyok mellett kb. 30 felvételre van szükség. 50 emberrel még jó megvilágítás mellett is reménytelen pislogásmentes felvételben reménykedni. A valószínûség-számítástól idegenkedõknek egyszerû tanácsot adtak: húsznál kevesebb ember estén jó világításnál a szereplõk számát osszák el hárommal, rossz világításnál kettõvel, és ennyi felvételt készítsenek.

Akusztikai díjat is adtak ki idén. Vezetõ amerikai egyetemek munkatársai azt vizsgálták, miért nem szeretik az emberek az iskolatáblát végigkarcoló köröm keltette hangot. A díjazottak szerint a csikorgás ugyanabba a frekvenciatartományba esik, mint a csimpánzok veszélyt jelzõ rikácsolása, és hasonlít is ahhoz. Még élnek bennünk majomõseink évmilliókkal ezelõtti ösztönei?

A békedíjat walesi feltaláló kapta. „Tinédzserriasztó” eszközt alkotott: a szerkezet olyan magas frekvenciájú hangot bocsát ki, amelyet a felnõttek már nem hallanak, csak a fiatalok. A fiatalokat irritálja ez a hang, ezért eltávolodnak a forrásától. A biztonsági riasztókkal foglalkozó feltaláló akkor alkotta meg a szerkezetet, amikor fiatal lánya nem mert elmenni a boltba a környéken lebzselõ tinédzserek miatt. A készüléket a bolt közelében a falra szerelte, azóta az ifjak eltûntek onnan, a környékbeliek pedig bátran járnak az üzletbe. A tinédzserriasztó másik változatának viszont éppen a tinédzserek a vevõi, haszonélvezõi. A moszkitó nevû készülék egyik változata mobiltelefonba szerelhetõ, az általa adott csengést csak a fiatalok hallják meg. A készüléket sokan vásárolják – nyilatkozta a büszke feltaláló –, mert így a tanár az iskolában nem hallja az sms-ek megérkezését.

J. L.


Bár Francis Fesmire (University of Tennessee, College of Medicine) saját bevallása szerint mindig remélte, hogy egyszer Nobel-díjas lesz, a bolondos orvosi Nobelt sem utasította vissza. A kardiológusként, illetve a sürgõsségi betegellátásban tevékenykedve, Fesmire lelki szemei elõtt azonban minden bizonnyal nem a Nobel-díj lebegett, amikor megírta Makacs csuklás megszüntetése végbél-ujjmasszázs segítségével címû cikkét (Annals of Emergency Medicine. 1996. 17, 872.). A közleményben ismertette egy férfi esetét, aki azért jelent meg a rendelésen, mert három napja egyfolytában percenként harmincat csuklott. A megállíthatatlan csuklást az egyik ideg elszabadult elektromos impulzusai okozzák, és Fesmire többféle ismert eszközzel próbálta ingerelni az ideget. Egyik sem volt eredményes. Ekkor eszébe jutott, hogy olvasta valahol, hogy a végbél masszírozásával lelassították valakinek a túl gyors szívverését, és mivel a folyamatos csuklás hasonló okokra vezethetõ vissza, gondolta, õ is megpróbálja. A módszerrel megszabadította betegét a szörnyû csuklástól. Az izraeli Majed Odeh (Bnai Zion Medical Center, Haifa) két évvel késõbb jött rá ugyanerre, és cikket írt ugyanazzal a címmel (Journal of Internal Medicine. 1998, 227, 2.), így Fesmire-nek meg kellett osztania az elismerést.

Az IgNobel átadásán azonban Fesmire elmondta, hogy a végbélmasszázst elavult dolognak tartja, és azóta kitalálta az igazán jó módszert a makacs csuklás megszüntetésére: szexelni kell, az orgazmus ugyanis ugyanúgy stimulálja a nervus vagust, mint a rektális masszázs, és a páciensek körében minden bizonnyal népszerûbb lenne.

Madártanban Ivan Schvab és az idõsebb Philip RA May kapott IgNobelt, cikkük, amely arra a kérdésre próbált válaszolni, hogy a harkályoknak miért nem fáj a fejük az állandó kopácsolástól, címlapsztori volt a British Journal of Opthalmology címû folyóiratban (2002, 86, 843.). Hát mi lenne velünk, emberekkel, ha fejünket folyamatosan és iszonyú erõvel falba vernénk? És velük miért nem történik semmi? Miért nem válik le szemükrõl az ideghártya, miért nem kapnak agyrázkódást és egyebeket?

A rengeteg faj közül a Kalifornia Egyetem munkatársai Észak-Amerika legnagyobb harkályával (Dryocopus pileatus) foglalkoztak. Ez a madár kopácsoláskor másodpercenként hússzor üti meg a fatörzs kemény felszínét, naponta akár 12 ezer kalapálást is végezhet. Csõre olyan erõvel ütõdik a fához, mintha 26 km/órás sebességgel csapódna oda. A kutatók megállapították, hogy a madarat speciális mechanizmusok és struktúrák védik az agyi sérülésektõl, a szem bevérzésétõl, a szem ideghártyájának leválásától.

A csõrkávák példál erõs izmokkal kapcsolódnak a koponyához, és ezek az izmok egy milliszekundummal az ütés elõtt összehúzódnak, segítve ezzel az erõk eloszlását, így az ütés pillanatában az agy védelmét. Megállapították azt is, hogy a madárnak vastag, csontos koponyája van, ez a csont azonban szivacsos, rugalmas. Az agynak ez olyan „csomagolást” jelent, mint a mûszaki cikkek számára a dobozokban elhelyezett mûanyaghab, a hungarocell. A harkályt méretei is „ütésállóvá” teszik: agya ugyanis relatíve apró, agytömegének és agyfelszínének aránya kicsi, így egy viszonylag nagy felszínen oszlik el az ütések ereje, „ami valahogy ezt a konstrukciót az emberi agynál ellenállóbbá teszi a rázkódásra” – mondja Ivan R. Schrab.

A biológiai díjat a holland Bart Knols és Ruurd de Jong (Wageningeni Mezõgazdasági Egyetem) kapta, mert számos cikket közöltek arról, hogy a malária kórokozóját hordozó nõstény szúnyog (Anopheles gambiae) egyaránt kedveli a limburger sajt és az emberi láb szagát. (Egyik cikkük igen jelentõs lapban jelent meg: The Lancet. 1996, 348, 1322.)

G. J.


Jéki László – Gimes Júlia


<-- Vissza a 2006/12 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]