Kozári Monika: A dualista rendszer (1867–1918).
Modern magyar politikai rendszerek
A történetírás speciálisan a múlt feltárását végzi, a rendelkezésre álló írásbeli források, tárgyi emlékek, szóbeli közlések segítségével. Fejlõdését módszertani alkalmazások befolyásolják, sõt mindemellett a történetíró egyénisége is rányomja egy adott munkára a bélyegét. A történeti korok, szakaszok bemutatásában újdonságként hat a szándék, és immár gyakorlat, hogy a száraz tények helyett, eseménytörténeti felsorolások elkerülésével a tágabb értelemben vett mûködési mechanizmust és rendszert mutatja be a Modern magyar politikai rendszerek sorozat dicséretes módon. Ennek egyik rendkívül olvasmányos és élvezetes stílusban megírt kötetét tarthatjuk kezünkben, amely egyszerre tesz eleget a rendszerben történõ gondolkozás és az ismeretközlés tényszerû feladatának. A munka kézikönyvnek készült, azonban az információk a szövegben visszakereshetõek, ugyanis Kozári Monika azt a módszert választotta, hogy a szövegkörnyezetben szerepelteti a hivatkozott munkákat és szerzõket.
A módszer, amit Fernand Braudel német hadifogsága idején dolgozott ki, ami könyv formájában 1949-ben jelent meg, fontos inspirációt jelentett a rendszerszemlélet alkalmazására. Braudel módszerét vonatkoztatta az idõstruktúrákra, az ember és környezet kapcsolatára, nagyobb – az emberi társadalom szervezeti és mûködési keretei – rendszerekre, mint az állam és társadalom, illetve kultúrára, majd a politikai és katonai eredményekre is. A hazai történetírás eddig kevésbé használatos módszere volt a rendszerek bemutatása. Különösen érdekes ebben a vizsgálati mezõben nézni Kozári Monika könyvét, mert a rendszerszemléletû megközelítés érinti a dualista államszervezet, a közös szervek, közigazgatás és szakigazgatás és bíróság szervezeti rendszerét is. Mindezek befolyásolták az itt élõ emberek életét, alakították mindennapjaikat, hiszen azok mûködtették õket, a szervezeti struktúrák pedig kihatottak az emberi kapcsolatokra. Ez a törekvés, a rendszerek és az egyes ember kapcsolatba hozása sajátos randevú, ami ez esetben igen-igen jól sikerült, s a kor maga megfelel a modernitás követelményeinek.
A dualista rendszer, a kettõs monarchia, nemzetközi jogi értelemben vett reálunió szinte egyedülálló képzõdmény volt, hozzá hasonlóként talán valóban csak a svéd–norvég uniót említi meg a szakirodalom, illetve a lengyel-litván államközösség (unió) volt ehhez hasonlatos. Kozári Monika jól érzékelteti az uralkodó Ferenc József álláspontjának változását, az abszolutizmus feladását a kiegyezés megkötése érdekében, ugyanakkor a magyar fél álláspontját, amely szerint a föderalizmus már elfogadhatatlan. A sajátos alkufolyamat, amely jellemezte az Osztrák–Magyar Monarchia mûködésének gyakorlatát, jelentett bizonyos függõséget, ugyanakkor mindkét állam belügyeiben, közigazgatásában, igazságszolgáltatásában, közoktatásában és többnyire pénzügyi és közgazdasági területeken független volt. Fontos Kozári Monika megállapítása a közös ügyek döntési folyamatára vonatkozóan, miszerint közös birodalmi parlament hiányában a döntések abszolutisztikus jelleget öltöttek az uralkodó befolyása miatt (29.).
A magyar állami mûködés mellett nagyon érdekes része a könyvnek a közös társnemzeti külpolitikához tartozó állampolgárság kérdése, ennek kiváló bemutatása. A kérdés rendkívül érdekes, mivel közös osztrák-magyar állampolgárságról nem is beszélhetünk.
Az államhoz való tartozás jogi kifejezõdése, melyhez sokszor jelentõs jogok tartoztak. Elõször az állampolgársági törvény szabályozására 1879-ben került sor.
Tisza Kálmán miniszterelnök 1879. október 8-án terjesztette a képviselõház elé „a magyar állampolgárság megszerzésérõl és elvesztésérõl” szóló törvényjavaslatot, amelyet a képviselõház egy hónap múlva elfogadott. Miután a fõrendi ház is megtárgyalta, Ferenc József 1879. december 20-án szentesítette. Hatályba a következõ év január 5-én lépett. Az ellenzék kemény kritikával illette a javaslatot, az õ olvasatukban nem magyar jellegû és megteremti a közös osztrák-magyar állampolgárságot, az Ausztriával való közös hazát, amely ellen a magyar állampolgároknak tiltakozni kell. A másik sérelem a honosítás volt, hogy az uralkodói jogkörbe került. A törvény 1948-ig érvényben volt, 1922-ben és 1939-ben módosították (40–42.).
A mindenkori külpolitika másik fontos területe az úti okmányok kérdése, az utazási lehetõségek szabályozása.
Európában a XIX. század második felében alig volt szabályozva a kérdés, nemigen használtak útlevelet és vízumot. Kivétel volt Oroszország és a Török Birodalom, ide útlevél és vízum is kellett.
„Az Osztrák-Magyar Monarchia az úti okmányok szempontjából sem viselkedett egységes államként.” Nem létezett osztrák–magyar útlevél sem, csak külön magyar és osztrák. A magyar állam egészen 1903-ig nem alkotott útlevéltörvényt. Az alapállás szerint Európába (Oroszország és a Török Birodalom kivételével) nem kellett, de az Amerikai Egyesült Államokba sem, Ausztriába és Horvátországba szabadon lehetett utazni, Szerbiába és Romániába nem mindig lehetett úti okmány nélkül beutazni (44–45.).
Az elsõ útlevelek egylaposak voltak, már tartalmaznak személyleírást, de még fényképet nem. Késõbb családi útlevél, ahol a családfõ útlevelébe beírták a hozzátartozókat, rokoni fokot stb. A vízumot az elsõ világháborúig láttamozásnak nevezték. A vízumkényszer az elsõ világháború idején viszonossági alapon alakult ki.
Az elsõ átfogó szabályozás „az útlevél-, illetve a határszéli szolgálat szabályozása tárgyában” kiadott belügyminiszteri rendelettel 1898-ban történt. 1903 korszakhatárt jelentett az útlevéljogban, sorra jelentek meg törvények a lakhatásról, határrendõrségrõl, útlevelekrõl. (Elvileg 1960-ig volt érvényben Magyarországon.)
Az elsõ világháború határkõ, mivel az addigi liberális gyakorlatot egy szigorúbb rendszer követte, a kötelezõ fényképhasználattal (46–47.).
Finom precizitással elemzi a közös szervek tevékenységét, a delegációk államjogi kérdésfelvetéseit Andrássy idején, majd egyre inkább a költségvetés árasztotta el a közös tárgyalásokat. Goluchowski idején pedig a kereskedelmi szerzõdések megújítása uralta a tárgyalásokat (77.). Mégis a közös költségvetésben mindvégig egyértelmûen a katonai kiadások domináltak, az egyes állami kiadásokban pedig nem a közös büdzsébe való befizetések, hanem az adósságszolgálat kiadásai álltak az egész korszak átlagában az elsõ helyen. A két társállam saját kiadásaiban az osztrák fél nagyobb összeget fizetett a közös költségvetésbe, mint Magyarország. Ugyanakkor a kvótabefizetésekben a magyar befizetések százalékban fokozatosan nõttek. A kiegyezés alapján egyik fél sem volt gazdaságilag alárendelve a másiknak, mégis a kiadások és fejlesztések eldöntésénél sok szállal kapcsolódtak egymáshoz.
Ilyen eset volt a haditengerészet fejlesztésének ügye 1904-ben, ami fontos fordulópontot jelentett a hadi kiadásokban. Az erre fordított összegek 1905-tõl gyorsan nõttek. Ekkor nagyarányú fejlesztést, illetve többéves rendkívüli hitelt szavaztak meg a haditengerészet számára. A kormány a Kereskedelemügyi Minisztériumot felhatalmazta, hogy tárgyaljon a haditengerészettel.
A haditengerészet igyekezett megnyerni a flottafejlesztéshez a magyar delegációt, hogy a szavazás során megkapják a szükséges hiteleket, a magyar delegáció viszont ezt igyekezett kihasználni, alkalmazva a kompenzáció eszközét, miszerint a magyar ipar, ahol arra képes, a kvótaarányon felül szállíthasson a haditengerészetnek.
Különösen élesen merült ez fel az 1906. április 6-i konferencián, melyet Szterényi József kereskedelemügyi államtitkár vezetett, késõbb fontos szerepe volt a Monarchia felszámolásakor keletkezett alkufolyamatban.
Szterényi azt kérte a tárgyalásokon, hogy a magyar fél, ahol nem képes betartani a kvótaarányos teljesítést, a hadsereg szállításainál kapjon kárpótlást, mintegy kompenzációt.
Végül kompromisszumos megoldás született, a teljes kompenzáció kimaradt a megállapodásból, de az 1904-es megállapodás titkos záradékában a lövedékszállítás esetén 50 %-os lehetõséget biztosítottak a magyar ipar számára.
Az országgyûlés mûködését vizsgálva helyesen mutat rá Kozári Monika a parlamentarizmus fogyatékosságára, a váltógazdaság hiányára (87.).
A szerzõ könyvében folytatja azt a módszert, hogy a legnagyobb rendszerektõl tart a legkisebbekig, ennek következõ állomása az 1885-ös fõrendiház reformja (85.). Nagyon hasznos a házszabályokról, választójogról, a dualizmuskori pártok strukturálódásáról írott rész. A politikaformálásban, valóban, a sajtónak ekkor már jelentõs szerep jutott, különösen a századforduló után, mikor sorra alakultak a világnézeti pártok (135.). A dualizmus korának színes egyesületi élete (142.) a civil társadalom mûködésének eredményességét igazolja. A társadalomtörténeti optika a magyar minisztertanács összetételét, miniszterek és hivatalok társadalmi összetételét mutatja be (155–157.). A kormány és az országgyûlés viszonyát oknyomozó módon közelíti meg, csupán két esetben szavazták le a hivatalban lévõ kormányt (169). A minisztertanácsnak rendkívül sokoldalú volt a tevékenysége, ennek részleteit fõleg Tisza Kálmán miniszterelnöksége idején vizsgálta Kozári Monika (173.). A rendszer sajátosságai miatt döntõen az állandó érdekképviselet foglalta le Ausztriával szemben.
A dualizmus korának tõkeimportja, majd belsõ fejlõdése az államháztartási egyensúly megteremtésével párhuzamosan a modern állam és infrastruktúra kiépítése mellett kötelezte el magát. Ennek a fejlesztésnek egy kiemelt területe volt a közigazgatás. Egyetértve Kozári Monikával, talán ebben az alrendszerben lehet tapasztalni a legnagyobb fejlõdést. Ennek megszervezése, irányítása, a központi rendeletek végrehajtása, az állampolgárok védelme rendkívül fontos terület. Mindemellett utal a könyvben korábban is arra, hogy számos jogi, közigazgatási kérdésben létezik egy folytonosság, a Monarchia felbomlása után kimutatható egyfajta továbbélés.
A tisztviselõi kar vezetõje az alispán volt, helyettese a vármegyei fõjegyzõ. A járások élén a fõszolgabíró állt, õt a szolgabírók segítették (202.). A megye elsõ embere a fõispán volt, ellenõrizte az önkormányzatot, õrködött az állami közigazgatás érdekein (203.), Tisza miniszterelnöksége idején teremtette meg a nyugdíjképességüket (204.).
Az önkormányzatok, a közigazgatás több reformot élt meg, ezek közül is kiemelkedett Tisza Kálmán közigazgatási átszervezése (1876-1881), amit Kozári Monika a közigazgatás polgárosításának harmadik hullámaként jellemez. Tisza elsõdleges célja volt, hogy a gazdaságot rendbe hozza, pénzügyileg talpra állítsa az országot. Ebben vélte fontosnak a közigazgatás reformját. Tisza szándéka szerint nem akarta államosítani a közigazgatást, viszont szakszerûbbé és racionálisabbá akarta tenni (221.).
Fontos lépés volt a közigazgatási területrendezés, mivel a megyék területileg rendkívül nagy eltérést mutattak (229.). Tisza Kálmán kormányának egy sor reformja volt, a tempós gazdasági fejlõdését követnie kellett a közigazgatás átalakulásának. Ezt a tisztviselõi kar képzettségi szintjének emelése mellett az állampolgárok védelmének minél teljesebb biztosításával kívánta elérni. A kormány hatalmat akart az önkormányzatok fölött, a felügyeleti (fõispán) jogkör eszközével (233.).
A dualizmus korának utolsó alrendszere volt a szakigazgatás, errõl a bíráskodást 1869-ben választották le. A szakigazgatás fejezetben részletesen bemutatja a karhatalom szerveit, a belügyi szakigazgatás egyes területeit, a gazdasági szakigazgatást. Bemutatja a pénzügyi közigazgatást, a kultusz- és gazdasági közigazgatást, majd az igazságügyet (269.).
A kiegyezés megkötésekor nem volt országos rendõrség Magyarországon, ennek megteremtése a Monarchia felbomlása után történt. A csendõrség újjászervezésére 1880 augusztusában került sor (270–271.).
A civil társadalom életét befolyásolta a közegészségügyi törvény és a gyámügyi igazgatás. Gazdasági szempontból a pénzügyi közigazgatásnak egyrészt a pénzügyõrség megszervezésével, másrészt az illetékek kiszabásával, a földadó nyilvántartásával kellett foglalkoznia (275–276.).
Mindemellett kiemelkedett a nevelési és oktatási közigazgatás, a közlekedés és hírközlés, kereskedelem, ipar és földmûvelésügyi igazgatás megszervezése, amelynek egyesületi tevékenysége mellett Kozári Monika a szakoktatás eredményeit is kiemeli (282.).
A bírósági szervezet bemutatását a szerzõ 1848 elõttrõl kezdte, a dualizmus korára vonatkozóan megállapította, hogy akkor a bíróságot hatóságnak tekintették, a bírót pedig hivatalnoknak. A bíró sokféle feladatot látott el, viszonylag nagy hatalma volt, amit a bírói felelõsség ellensúlyozott (291-292.). Sajátos feladatuk volt, a választási, a kiskorúakkal foglakozó, a tõzsdei, a fõudvarnagyi, és konzuli bíróságoknak. Fontos volt a hadbíróság és az esküdtbíróság mûködtetése (296–297.).
Az igazságszolgáltatás a büntetés-végrehajtási intézetek korszerû hálózatát mûködtette. Végül fontos lépésnek tekinthetjük, hogy a telekkönyvezéssel a törvényhozás a járásbíróságokat ruházta fel.
Az Osztrák-Magyar Monarchia nemcsak szerkezetében, de felbomlását tekintve egyedülálló a történelemben, a lexikonok a dismembratio klasszikus eseteként tárgyalják. Ez az államstruktúra bomlását jelentette, de egyben a rendszer bizonyos elemeinek továbbélését. Ezt kísérheti végig a könyv elolvasása során a figyelmes olvasó.
A könyv értékét számottevõen növeli a – korunk gazdag hazai könyvpiacán egyáltalán nem általános – gondos szerkesztés és módszertani kimunkálás, amely szakavatottan igazít el, mindeközben a dualizmus korának hétköznapi világát is hitelesen hozza közel az olvasóhoz. (Kozári Monika: A dualista rendszer (1867–1918). Modern magyar politikai rendszerek. Sorozatszerkesztõ: Romsics Ignác. Budapest: Pannonica Kiadó, 2005. 320 p.)
Szávai Ferenc Tibor
az MTA doktora
Politika és filozófia? Monográfia az igazságosság és politika viszonyáról
Balogh István neve nem ismeretlen a társadalom- és politikaelmélet iránt érdeklõdõ olvasók számára. Az MTA Filozófiai, majd a Politikatudományi Intézetének munkatársa, utóbbinak több éven át igazgatója, egyetemi tanár, több, az MTA kiadásában megjelent monográfia szerzõje, és szerkesztõje több tanulmánygyûjteménynek. A sorozatot, amelyben újabb kötete jelent meg, G. Fodor Gábor szerkeszti, és a Politikai filozófia címet viseli.
Politikáról és filozófiáról a kettõ szerves kapcsolatát szem elõtt tartva manapság ritkán beszélünk. 1989 elõtt, amikor Magyarországon és a keleti blokk többi országaiban a „tudományos szocializmus” volt a politika legitimációs ideológiája, a filozófia gyakran vált a politikai botrány és manipuláció tárgyává. A „hivatalos” filozófusok közel kerülhettek a hatalomhoz, a „disszidenseket” pedig elnyomták, publikációs, foglalkoztatási, utazási tilalmakkal sújtotta õket a hatalom. A rendszerváltást követõen a politika és a filozófia viszonya „elhidegült”, avagy normalizálódott, a demokratikus rendszerben a filozófiai kutatás a kultúr- és társadalomtudományok „normál” szereplõjévé vált, a filozófusok többé nem lettek politikai botrányhõsök, sem pedig hivatalos ideológusok.
Balogh István és mindazok, akik ma a „politikai filozófia” kutatási irányát követik, nyilván nem az 1989 elõtti „politikus” filozófiát mûvelik, hanem a régtõl, talán Platón óta jelen lévõ igényt és kihívást válaszolják meg a társadalom és a politika alapjainak elméleti feltérképezésével. Magyar és nemzetközi kutatói hálózatok részeseként Balogh mind az angolszász, mind a német társadalom- és politikaelmélet irányzatainak avatott ismerõje, és a hazai politikai filozófia egyik doyenje, nemrég töltötte be 70. életévét.
Új könyve, mely az igazságosság és a politika viszonyával foglalkozik, olyan témát választott, amely központi mind a német, mind az angolszász kutatásokban, sõt gyakorlati politikai relevanciával is rendelkezik. Belpolitikailag a szociális és gazdaságpolitika útkeresésében, EU- és globális politikában pedig az integráción és a világrendszeren belüli szociális, ökológiai és politikai egyensúlyok keresésében és bizonyos elõzményei vannak a magyar kutatásban is (Heller Ágnes, Tanyi Attila munkái). Az igazságosság a társadalom és politika alapvetõ követelménye, olyan normatív tartalmú, filozófiai megalapozást igénylõ problematika, amely mind a társadalom-, a jog- és politikai filozófiát, mind a társadalom-, a jog- és a politikatudományokat megmozgatja az utóbbi években itthon és külföldön egyaránt. Ezeknek a nemzetközi vitáknak a legtöbbet idézett alakja a nemrég elhunyt kanadai filozófus, John Rawls igazságosságelméletével, akinek kritikai méltatása Balogh könyvében is központi szerepet kap. A szerzõ munkájának fõ célkitûzését a jóléti állam normáinak és struktúráinak újragondolásához köti. Aligha kell részletesebben taglalni, hogy az igazságosságprobléma hátteréül szolgál egy sor releváns politikai döntésnek. „A korábban már megszokottá vált és otthonosan berendezettnek tekintett intézmények, körülmények és cselekvési tér megváltozása, átalakítása azonban – továbbra is demokratikus politikai berendezkedést feltételezve – óhatatlanul felszínre hozza az említett háttér problémáit. Az egymással szembefeszülõ érdekek közötti tartós konszenzus, az elkerülhetetlen változások végrehajtása és stabilizálása, valamint az azokat szolgáló új közmegegyezés csak a világosan megfogalmazott normáknak és elveknek az érintettek általi megvitatása és a – vita eredményeként – elfogadása esetén lehetséges.” (10.)
A globális politikában kibontakozó trend az igazságosságkoncepciók újraértelmezése, a jóléti állam átalakulása és a globális érdekkonfliktusok rendezésének igénye következtében kerül elõtérbe. „Ebben van a magyarázata annak, hogy az ezredforduló kezdeteitõl Európában és a tengeren túl is, a politikai pártok (újra) felfedezik az igazságosság fontosságát, és programjaikban, reformkonvencióikban az igazságosság valamely elve meghatározó szerepet foglal el.” (10.) A pártoknak persze nem feladatuk a filozófiai elmélyülés, de a liberálisok, a konzervatívok, a szocialisták és a zöldek egyaránt megkísérlik saját társadalmi-politikai értékrendjeik alapján tisztázni saját igazságossági koncepciójukat. Ennek során a gyakorlati politikai vitákban is nagyon sokszor hivatkozzák fõleg John Rawls nevét és munkásságát.
Rawls, bár az angolszász politikai filozófia ügyeletes sztárjai közé tartozik, de részben a német klasszikus filozófia hagyományait folytatja, így fõként Kant munkásságának kritikai elsajátítására építi fel saját fordulatát a morál- és politikai filozófiában. Annak a Kantnak a munkásságára, aki a XVIII. századi Königsbergben – ma Kalinyingrád – alkotott, és ma is a globalizáció filozófiájáról folytatott viták egyik legtöbbet hivatkozott szerzõje! Persze a németek nem csupán a klasszikus hagyomány, de a mai társadalom- és politikaelmélet vonatkozásában is „beleszólnak” a globális igazságosságról folytatott vitákba, így Balogh, aki saját álláspontját a kortárs szerzõk kritikájából fejti ki, bõven foglalkozik a más mûveiben is elemzett Jürgen Habermas, Niklas Luhmann, Ottfried Höffe és Richard Münch a téma szempontjából releváns elméleteivel.
A szerzõ úgy értelmezi az igazságosság-elmélet feladatát, hogy „az igazságosság társadalomelmélete annak tisztázására irányul, hogy melyek azok a feltételek, amelyek az emberek (közösségek, csoportok, egyének) között kialakult egyenlõségek és egyenlõtlenségek elosztásának erkölcsi-normatív értékelését meghatározzák, valamint melyek azok az elvek, amelyek az egyenlõség és az egyenlõtlenség jövõbeli elosztását az említett erkölcsi-normatív értékeléshez közelítik” (357.). Az igazságosság területeit Balogh Rawls és mások nyomán a politikai, a szociális és a társadalmi szférákra osztja fel (377–385.). A két utóbbi különbsége abban áll, hogy míg az elõbbi az újraelosztás, az utóbbi a társadalmi makrostruktúra felépülésének jellegét és szerkezetét állítja elõtérbe (415.). Mindegyik területen elemzi a szakirodalom által vitatott problémák sorát, így például a politikai és a szociális területeken az állam legitimációjának és limitációjának, a társadalmi területen pedig például a társadalmi struktúra kulturális alapjainak, ill. hátterének kérdéseit. Kitekint minden ilyen kérdéskör kapcsán a nemzeti politikai, szociális és társadalmi színtérrõl a világpolitika, a világméretû politikai-szociális kérdések a „világtársadalom” (Luhmann) problémáira (283–351.).
Balogh az „önbecsülés normatív igazságossági elvei” (415.) alatt a következõket érti.
„Elsõ alapelv: minden ember joggal tart igényt képességei és adottságai kifejlesztését és gyakorlását szolgáló feltételekre.
Második alapelv: az egyén felelõsséggel tartozik képességei kifejlesztésért és gyakorlásáért.
Harmadik alapelv: az egyének közötti kapcsolatok és intézmények úgy kialakítandók, hogy a képességei kibontakoztatásában és gyakorlásában felelõsségteljes egyén teljesítménye önbecsülésének alapjává válhasson.”
A szerzõ következtetései és megközelítésmódja több kérdést vetnek fel. Bár gyakran hangsúlyozza, hogy nem törekedhet teljességre a monográfia a téma és a szakirodalom szerteágazó volta következtében, de markánsan antropológiai jellegû álláspontjának kifejtésében és megalapozásában lemond olyan, még a hivatkozásokban sem szereplõ klasszikusok felelevenítésérõl, amelyek az Arisztotelész, Thomas Hobbes, Kant sort kellene hogy folytassák. Gondolok itt John Stuart Mill, Alexis de Tocqueville és Wilhelm von Humboldt munkásságára. Ugyancsak nagyobb súlyt kellett volna véleményem szerint kapnia a felelõsségproblematikának a kötetben, amely régebb óta felvetõdik az igazságosság-kérdéskörhöz való viszonyban mind a hazai, mind a nemzetközi szakirodalomban. A globalizáció problematikája pedig elválaszthatatlan a regionalizáció kérdéskörétõl, így különösen az Európa-problematikától és az eurocentrizmus kérdésétõl, amely alig nyer említést, holott a globalizációprobléma megvitatásának szempontjából megkerülhetetlen. Ez a részben szubjektív hiánylista azonban nem feledtetheti a kötet gazdagságát, jól felépített és az áttekinthetõséget biztosító szerkezetét, úttörõ kérdésfeltevéseinek sokaságát, gyakorlati relevanciáját, amelyet a kötet zárómondata jól vet fel. „A kérdés akkor ez: van-e esély az önbecsülési igazságosság elveinek intézményesítésére, amely lehetõséget ad az embernek ahhoz, hogy kontingenciáinak világát és rendszerjellegû széttagoltságának szociális adottságait személyiséggé integrálja, ezáltal kidolgozza belõle önmagát, anélkül, hogy annak a bázisnak a megsemmisítésére törne, amelybõl mint talajából kiemelkedett. Ennek a kérdésnek a megválaszolásától függ a modern társadalmak jövõje és alkotó szereplõinek a sorsa.” (416.)
A kötet számot tarthat a társadalom és a szélesebb értelemben vett „ember”-tudományok mûvelõinek érdeklõdésére, de elolvasása nem teljesíthetetlen feladat a természettudományok mûvelõi számára sem. A társadalmi élet normatív alapjaira való rákérdezés manapság – nem divat. A társadalomirányítás és szervezés szívesen tekint el tõle, és csupán a szociáltechnológiai szempontokat érvényesíti. A közvéleménykutatások is megrendítõ adatokat szolgáltatnak már régóta a politikai intézmények legitimációjáról, amelyeket csak rontott a 2006 õszén kirobbant morális-politikai válság. Mindez nem csupán a meglévõ alapelvek és gyakorlatok „reformját”, „jobbítását”, hanem alternatív megközelítések és megoldások keresésének igényét támasztja feladatként a politikai filozófusok számára. A politika, a nevelés, a média és a tudomány, valamint a kultúra fõárama is könnyedén lemond az alapértékekre való rákérdezés feladatáról – szánjunk hát idõt és energiát ezekre legalább mi, a tudomány emberei! (Balogh István: Igazságosság és politika. Budapest: L’ Harmattan, 2006. 441 p.)
Szabó Máté
egyetemi tanár, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar
Heller Farkas: Etikai tudomány-e a közgazdaságtan?
A Budapesti Corvinus Egyetem szellemi adósságtörlesztõ folyamatának újabb állomása Heller Farkas válogatott írásainak megjelentetése a Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozatban. Heller Farkas (1877-1955) a magyar közgazdasági gondolkodás egyik legjelentõsebb és legismertebb alakja, fontos szerepe volt a teoretikus közgazdasági gondolkodás formálásában és terjesztésében a két világháború közötti Magyarországon. Professzori tevékenységével oktatóként, nemzetközileg is elismert mûveivel tudós kutatóként, szakmai-közéleti munkásságával a felsõoktatási és tudományos élet szervezõjeként, fontos tisztségeket betöltve járult hozzá a magyar közgazdasági kultúra szintjének emeléséhez.
A két világháború közötti közgazdaságtan problémái és gondolatvilága iránt érdeklõdõ olvasó hasznos kötetet kap kézbe, hisz az itt közölt mûvek eredetileg folyóiratcikként, önálló elõadásként, alkalmi kiadványként jelentek meg 1906 és 1946 között, így ma már elsõ megjelenési helyükön sem lelhetõk fel könnyedén. Ráadásul a cikkek, önálló tanulmányok Heller életmûvében jelentõs szerepet töltenek be, a mai olvasó számára elevenebben hozzák vissza a kor nagy elméleti vívódásait, mint nagy összefoglaló munkái. Két közelmúltban megjelent mûvét is beleértve, a sokáig méltánytalanul mellõzött helleri életmû legfontosabb írásai így már újabb kori kiadásban is léteznek magyar nyelven.
A második világháború utáni hallgatás elõször 1988-ban tört meg kétkötetes Közgazdaságtan-ának reprint kiadásával. Majd a mai generációk számára 2001-ben vált hozzáférhetõvé a Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozatban a magnum opus, az 1943-ban megjelent A közgazdasági elmélet története címû grandiózus tematikus összefoglalás. Közgazdasági Lexikon-a, mely külföldi recepcióját tekintve a leglátványosabb sikert hozta számára, ugyan csak kitartó antikváriumi vadászat után lelhetõ fel, ez azonban már nem akadálya az életmû mai megismerésének és elismerésének. Az is pozitív jel, hogy a Heller halálának 50. évfordulója kapcsán rendezett szakmai megemlékezés-sorozatot, melynek voltaképpen a jelen kötet is részét képezi, eredetileg a Corvinus Egyetem Heller-szakkollégiumának diákjai kezdeményezték.
Heller Farkas élete és életmûve egyszerre viseli magán a tudósi életút ideáltipikus és a csak Európa e táján elõálló szituációk összetevõit és nyomait. Nagy mûveltségû apja Heller Ágost, valamikori heidelbergi diák, természettudós és fizikatörténész, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, akinek három fia közül kettõ egyetemi tanár és akadémikus lett: a közgazdász Farkas mellett az ifjabb fiú, a büntetõjogász Erik is elnyerte a tudós társaság tagságát. Heller Farkas ugyanakkor nehezen jutott professzori katedrához, bár 1904-ben akadémiai díjat nyert A határhaszon elmélete címû munkájával, többszöri, különbözõ helyekre benyújtott pályázatot követõen csak 1914 elején nevezték ki tanárrá a budapesti Mûegyetemen. Ekkor viszont a háború szólt közbe. Katonai szolgálatát nem a fronton, hanem Bécsben a Monarchia közös hadügyminisztériumában teljesítette, a Wissenschaftliches Komitte für Kriegwirtschaftban hivatalnokoskodott. E kitérõ nem volt szakmai karrierjének ártalmára, hiszen például Bécsben ismerte meg Othmar Spannt, aki késõbb a lipcsei Quelle und Meyer kiadó figyelmébe ajánlotta Hellert. Ennek alapján jelent meg 1921-ben elsõ német nyelvû könyve, a Die Entwicklung der Grundprobleme der volkwirtschaflichen Theorie, mely négy további bõvített kiadást ért meg. Heller publikációs tevékenysége jól mutatja korabeli európai elfogadottságát, hiszen számos munkája nemcsak német, hanem spanyol, francia és finn nyelven is megjelent. A mai kutatónak már közgazdaság-történeti érdekesség, ám egyáltalán nem tekinthetõ véletlen momentumnak, hogy Közgazdasági Lexikon-a német nyelvû kiadásának recenzense – mely munka egyébként spanyol nyelven is hat kiadást ért meg – Friedrich August von Hayek, az osztrák iskola késõbb világhírûvé vált képviselõje, a majdani Nobel-díjas volt, aki a Zeitschrift für Nationalekonomie-ban (1929/1) írt elismerõen Heller mûvérõl. A nagyívû tudósi pálya szakmai megkoronázását azonban a XX. századi történelem megakadályozta. A már a háborús években publikált nagy összefoglalása, A közgazdasági elmélet története (1943) beemelhette volna abba a hivatkozáskörbe, amely magyarok közül addig csak Kautz Gyulának sikerült. A Macmillan szerzõdést is kötött angol nyelvû megjelentetésére, de ez a kiadás már nem realizálódhatott: egyrészt, mivel a félig kész fordítást bombatalálat pusztította el, másfelõl, ennél lényegesebb akadályként, a háború utáni korszak magyar hivatalossága már elsõdlegesen nem a siker elõsegítésén, hanem a tudós szakmai megalázásán munkálkodott. A korábban minden szakmai elismerést elnyerõ tudóst – rektorság, akadémiai osztályelnökség, a legmagasabb kitüntetés, a Corvin-lánc elsõkénti odaítélése stb. – politikai feddhetetlensége ellenére több tudóstársával és testvérével együtt megfosztották akadémiai tagságától. Az újjáalakult Közgazdasági Egyetemen sem taníthatott többé. 1955-ben hunyt el. Az Akadémia 1989-ben vette vissza tagjai sorába. Lényegében csak a ’90-es években, azaz a rendszerváltást követõen jelentek meg újólag hivatkozások tevékenységére, s munkásságára.
Hellert a határhaszon-elmélet leghatározottabb képviselõjének tartották Magyarországon, mûveiben azonban nemcsak az osztrák iskola nézetvilágát használta fel, más irányzatok eredményeibõl is merített, a vitatott kérdésekben szuverén módon nyilvánult meg. Éppen e tekintetben érdekes válogatott írásainak kötete, a négy évtizedet átfogó intervallumon született tanulmányok a kor, mi több, a közgazdaságtan másfél évszázada elméleti fejleményeinek megértéséhez (érték-, konjunktúra-, hitelelmélet, a közgazdaságtan és a gazdaságpolitika kapcsolata, a statikus és dinamikus közelítés szerepe, stb.) nyújtanak hiteles fogódzkodókat.
Már a kötet címadó írása is kitûnõ példaként idézhetõ. Az Etikai tudomány-e a közgazdaságtan? a Szent István Akadémia székfoglaló értekezéseként hangzott el 1926-ban. A téma és a problémakezelés azonban ma is érvényes, a mindenkori közgazdaságtan egyik nagy dilemmájával viaskodik: azt elemzi, lehet-e összhangot teremteni a gazdasági élet önálló törvényszerûségeit vizsgáló felfogások és az ember társadalmi beépítettségét egészében tanulmányozó organikus szemléletmód között.
A másik hasonló jellegû, a közgazdasági gondolkodás örök dilemmáihoz, számtalan elméleti és gyakorlati összefüggést súlyozni szükséges problémáihoz tartozó téma a gazdasági liberalizmus kérdése. Több pompás tanulmány tárgyalja ennek elméleti, történeti megjelenését és összefüggéseit, a közérdek-magánérdek ütközõmezejét, az állami szerepvállalás kérdését, a verseny elfajulását, a vállalatok méretnövekedésének következményeit. Az elmélet a tudás, a politika a cselekvés síkján fekszik – írja, s írhatná ma is. Felfoghatnánk máig érvényes üzenetnek azt a nyolc évtizede a Közgazdasági Szemle (1925) szerkesztõi beköszöntõjeként írt szavait is, hogy „ha súlyossá akarjuk tenni szavunkat, az elmélet mélységeitõl nem szabad visszariadnunk”.
A kortárs, némileg hasonló sorsú Navratil Ákossal csak egyetérthetünk, aki így jellemezte 1937-ben: „Heller tudása imponáló, jólesõ. Aki ennyit ismer, annak az olvasó elhiszi és el is hiheti, hogy sem fölöslegeset, sem lehetetlent nem tanít.”
A kötet szövegeit Madarász Aladár, az osztrák iskola kitûnõ szakértõje válogatta; értõ bevezetõ tanulmányában felveti azt az izgalmas kérdést is: lehet-e sikeresen ötvözni a nemzetközi tudományosság adaptálását és az eredetiség igényét. (Heller Farkas: Etikai tudomány-e a közgazdaságtan? Válogatott írások. Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozat. Budapest: Aula, 2006, 302 p.)
Bekker Zsuzsa
tszkv. egy. tanár, Budapesti Corvinus Egyetem
<-- Vissza a 2006/12 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]