Magyar Tudomány, 2006/2 151. o.

A kutya mint az emberi viselkedés modellje: múlt, jelen, jövő

Richard W. Byrne

egyetemi tanár, Department of Psychology University of St. Andrews, Fife, Skócia - rwb @ st-and.ac.uk

Állati kommunikáció evolúciója: hogyan képes a kutya megérteni a gazdáját?1,2


A kutya és az ember közötti viszony egészen más, mint a többi háziállattal fenntartott kapcsolat. Egy nemrégiben végzett vizsgálat szerint ez inkább a domesztikáció, semmint a farkasviselkedés folyománya. Elképzelhető, hogy olyan egészen egyszerű mechanizmusokon alapul, mint amilyen például a kutya orientációs viselkedésének megváltozása.

Domesztikált kutyák és szelíd farkasok

Naponta tucatnyi alkalommal kapjuk el és követjük embertársaink pillantását. Önkéntelen tevékenységünk során egyben arra is következtetünk, mire gondolnak éppen. Mivel legközelebbi rokonaink, a csimpánzok is követik mások tekintetét, nyilvánvalónak tűnt, hogy ők sem lehetnek közömbösek mások figyelmi állapota és gondolatai iránt. Ám az aprólékos laboratóriumi kutatás nem erősítette meg ezt az elképzelést, noha az egyértelművé vált, hogy a csimpánzok valóban jól követik az emberi tekintetet. Nem hagyják becsapni magukat, ha a tekintet útjában átláthatatlan akadály áll, sem akkor, ha a céltárgy közel van hozzájuk, de mégsem elérhető. Úgy tűnik azonban, hogy a tekintetkövetés közben a csimpánzok az emberekkel ellentétben mégsem igyekeznek kikövetkeztetni, hogy a másik mire gondolhat. Példa erre az a kísérlet, amikor az állatok nem találtak meg egy elrejtett táplálékot, ha a kísérletvezető kizárólag tekintetével jelezte a táplálék hollétét. Sőt, még abban az esetben is nehézségeik támadtak, amikor a kísérletvezető ujjal, kézzel vagy karral mutatott. Ezzel szemben a kutyák - fajtától függetlenül - könnyen megoldják ezt a feladatot.

A kutyák megbízhatóan követik a fejjel, szemmel, kézzel történő mutatást, még akkor is, ha a céltárgy a kézzel átellenes oldalon van, vagy mozdulatlanul mutat egy irányba, esetleg a mutató személy a mutatással ellenkező irányba halad. Ez a figyelemreméltó képesség felveti azt a kérdést, hogy van-e valamilyen speciális evolúciós háttere ennek a viselkedésnek, vagy inkább egy képességkomplex egyik megnyilvánulásáról van szó? Az emberek a mutatást és a tekintetkövetést egy utalásrendszerben értelmezik. Ez a referencialitás a nyelv egyik alappillére (Lyons, 1975). Jelentőségük mellett szól az is, hogy az említett két viselkedést - mások mellett - általában felelősnek tartjuk az "elmeteória" megjelenéséért is (Baron-Cohen, 1994).

Egy átlagos kutya viselkedésében semmi nem utal arra, hogy ez a faj rendelkezne a tudatállapotot vagy éppen a referencialitást értelmező képességgel. A további kutatások talán rácáfolnak erre a lelombozó állításra, de addig kénytelenek vagyunk az első, vagyis a speciális célú adaptációt felvető magyarázatot elfogadni. De vajon mi lehetett a cél: hogyan és mikor kerültek be ezek a képességek a kutyaviselkedés repertoárjába? Sokan azt válaszolnák erre a kérdésre, hogy nem kell mást tennünk, mint megvizsgálnunk a kutya vadon élő rokonát, a farkast, amelynek csoportos vadászati módszerére biztosan előnyös hatást tett volna a zsákmány helyének és mozgásának szemmel és orral történő finoman hangolt jelzése. Két kutatócsoport (Hare et al., 2002, Miklósi et al., 2003) azonban meggyőzően bizonyította, hogy a kutyák mutató- és mutatáskövető képessége valahonnan máshonnan ered, vagyis a háziasítás, a domesztikáció során jelentkezett.

A bizonyítékot kölyökkortól emberek által nevelt, tehát a kutyákkal összevethető mértékben szocializált farkasok adták. Brian Hare és munkatársai (2002) egy sor különböző jelet használtak a két edény közül az egyikben elrejtett táplálék megmutatására: tekintet, tekintet és mutatás, tekintet és mutatás hallható edényérintéssel. Míg a farkasok nem követték a jeleket, addig a kutyák valamennyivel jól elboldogultak. Különösen meglepő, hogy ezek a farkasok harminc, a helyes választást táplálékkal jutalmazó próba alatt sem voltak képesek megtanulni, hogy az edény megérintése összefügg a táplálék helyével.

Miklósi Ádám és munkatársai (2003) könnyen megmagyarázzák ezt a rejtélyt: az ő megközelítésük szerint a Hare és munkatársai (2002) által tanulmányozott farkasok egyáltalán nem voltak megfelelően szocializálva. Valóban, ezeket a kölyköket ugyan tíznapos kortól emberek nevelték, de bármikor találkozhattak az alomtársaikkal, és az emberhez szoktatás öt hét múltán be is fejeződött. Az Etológia Tanszék kutatói és segítőik sokkal keményebben dolgoztak farkaskölykeik szocializációján. Minden kölyökről külön személy gondoskodott négynapos kortól három hónapon át, napi 24 óra folyamatos kontaktus során: a kölyköket a nevelők kenguruban magukon hordták, és együtt is aludtak védenceikkel. Mindennek következtében a farkasok sokkal szorosabb kapcsolatot alakítottak ki a nevelőjükkel, aki mindig részt vett a tesztekben. Hare és munkatársai kísérleti alanyaival ellentétben ezeknek a farkasoknak a tesztek során egyáltalán nem okozott gondot az érintéses jel, sőt az ujjal történő mutatás felismerése sem, ha az ujj közel volt az edényhez. A távoli mutatást is megtanulták, igaz, csak sok próba után.

Akárhogyan is, tény, hogy még a legjobban szocializált farkas teljesítménye is elmarad a kutyákétól a mutatásos teszt során, és ami a legfontosabb, semmi jelét nem adják annak, hogy megértenék: tekintettel is meg lehet mutatni egy céltárgy helyét. Nem sok valóságtartalma lehet tehát annak a népszerű elképzelésnek, hogy a kutyák kivételes képességeiket a farkasőstől örökölték volna. De akkor pontosan mit is tett a domesztikáció a kutyával? Hare és munkatársai (2002) erre mindössze annyi magyarázatot adnak, hogy "a kutyák szociokognitív képességeinek némely aspektusa együtt fejlődött... az emberekével" az "enkulturalizáció filogenetikus folyamata során, amely bizonyos szempontból talán hasonló az emberek által nevelt emberszabásúak egyedfejlődési enkulturalizációjához".

Brian Hare és munkatársai (2002) javaslatának lényege elsőre nem nyilvánvaló. Az egyedfejlődési enkulturalizáció fogalmát Michael Tomasello és munkatársai (1996) vezették be annak magyarázatára, hogy sok kognitív tesztben az emberek által nevelt majmok sokkal jobban teljesítenek, mint az állatkertben vagy laboratóriumban felnőtt állatok. Az ötlet dióhéjban annyi, hogy az emberi elme nagymértékben kulturális termék, és ezért az emberi nevelés úgy alakult ki, hogy kulturális transzformációt idézzen elő (Tomasello, 1999). Még ha az alany történetesen egy emberszabású majom is, az emberi kogníció kulturális termékei a nevelés során részben átadódnak. E szerint az enkulturált emberszabásúak olyan képességekre tesznek szert, amelyek az embereké, nem pedig a fajuk sajátja. Számos kutató ezzel messze nem ért egyet. Frans de Waal (2001) meggyőzően érvel amellett, hogy az emberi nevelés egyszerűen csak az állat orientációjában okoz változást, vagyis megtanulja, hogy az ember számára jelentőségteljes lény, sőt talán magát is embernek tekinti. Ennek következtében kész arra, hogy emberszerű módon és az emberre vonatkozó feladatokat hajtson végre, és teljesen feltárja fajából adódó természetes képességeit. A "filogenetikus enkulturalizáció" azonban egyik esetben sem több, mint egy ravasz, de semmitmondó címke.

A szemkontaktus mint kommunikációs jelzés

A korábbi elméleti megközelítéssel ellentétben Miklósi és munkatársai (2003) kísérleti úton igyekeztek választ adni a kérdésre. Számukra a kulcsmozzanat az, hogy a farkas nem néz az arcokra: következésképpen csekély az esélye arra, hogy megtanulja a tekintet iránya és a világ eseményei közötti rejtett összefüggéseket. Ha így van, akkor ez nem befolyásolja az érintéses, a közelre és (talán) a távolra történő mutatás eredményét, de hatással van a tekintetkövetésre.

A teória tesztelésére kutyákat és fokozottan szocializált farkasokat egy táplálékszerzési feladattal szembesítettek, majd megoldhatatlanná tették a feladatot. Az egyik ilyen kísérletben például az állatoknak meg kellett tanulniuk, hogy egy madzag ketrecből való kihúzásával hozzájuthatnak a madzag végére rögzített húsdarabhoz. Miután a feladatot sikeresen elsajátították, a kutatók a madzagot "láthatatlan módon" a ketrechez rögzítették, ami megakadályozta a kihúzást. A problémával szembesülő kutyák reakciója gyors és egyértelmű volt ebben a helyzetben: a gazdájuk arcára néztek, és tekintetüket váltogatták a feladat és a gazda között. Az emberi kommunikáció fontos része a szociális referencia, és ez az odafordulás megértésre is talál. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a kutyák ugyanabból az okból fordultak a gazdához, mint adott esetben egy kisgyerek, aki tisztában van a felnőtt többlettudásával. Éppen ellenkezőleg: ez a magyarázat olyan állat esetében is működik, amely nem képes ugyan felfogni mások tudatállapotát, de gyorsan tanul, és - főként - ránéz az emberi arcra.

A fokozottan szocializált farkasok ezzel ellentétben továbbra is önállóan próbálták megoldani a feladatot, és nem néztek fel a nevelőre. Mivel hiányzik belőlük az az ösztönös indíték, hogy ránézzenek az emberi arcra, a farkasoknak esélyük sincs arra, hogy megtanulják, milyen fontos szerepe lehet a tekintetnek. Úgy tűnik, ez az igen egyszerű jelenség megmagyarázhatja a megfigyelt kognitív képességek közötti különbséget: a domesztikáció során azokra a kutyákra történt szelekció, amelyek hajlamosak voltak bizonytalan helyzetben az emberre tekinteni. Hosszú és termékeny kapcsolatunk a kutyával talán ebből az egyszerű viselkedésváltozásból ered, amely lehetővé tette, hogy kinyíljon az ajtó egy másik faj szándékainak és szükségleteinek kölcsönös elsajátítása felé.

További megoldatlan kérdést jelent, hogy miképp zajlott le a kutya domesztikációja, amely lehetővé tette e speciális képességek kialakulását. A háziasítás az emberek és állatok közötti kapcsolati skála egyik végpontja. E skála a "megszokással" kezdődik, amikor egy vadállat elfogadja az emberek jelenlétét. A türelmes és feltűnésmentes közeledéssel elérhető megszokás lehetővé teszi, hogy zavarás nélkül gyűjtsünk adatokat egy állatról. Ezután a "szelídítés" következik. A szelíd állatot biztonságosan lehet gondozni, eltűri az emberi kezelést. Példa erre a fakitermelésre és szállításra befogott és betanított elefánt vagy a hobbiból tartott papagáj. A felnőtt állatokat is meg lehet szelídíteni, de a fiatal állatokat még könnyebben, ezért jelent előnyt a fogságban történő szaporítás. Lényeges azonban, hogy a szaporodó párok kiválasztása nem szelektív. Ha mégis, és a szelekció szempontja egy vagy több, az ember szempontjából kívánatos tulajdonság, akkor egy háziállat kialakulásával számolhatunk.

A válasz tehát egyszerűnek tűnik: egy faj domesztikálódásához olyan egyedek szelektív szaporítása vezet el, amelyek hordozzák a kívánatos tulajdonságokat. Ha e tulajdonságok hiányoznak egy egyedből, akkor nem szaporítják tovább, bármilyen szelíd is. Így ha például táplálékforrás biztosítása a cél, akkor a szelekció szempontja a kedvező hús-csont arány, kövérségre vagy soványságra való hajlam, gyors növekedés és évszaktól független szaporodás. Ha igavonóra van szükség, higgadt viselkedés, taníthatóság és erő a kívánalom. Barát esetén, aki segít a vadászatban, jószágterelésben, a vagyon- és személyvédelemben, az emberrel való együttműködési készség, az emberi kommunikáció értése és az emberi kívánságok teljesítése előnyös.

Vajon valóban ez a háziállatok igaz története? Balszerencsénkre nagyon kevés a történelmi emlék, mert a legtöbb háziállat már a történelem előtti időkben kialakult, a közelmúlt erőfeszítései pedig nem vezettek igazán jól használható háziállatfajok megjelenéséhez. Ennek oka Jared Diamond (1997) szerint az, hogy a domesztikáció ideális alanya egy sor előfeltételnek meg kell, hogy feleljen, ezt pedig csak kevés faj teljesíti. Az általa megnevezett kritériumok közül "az ember legjobb barátja" (azaz a kutya) domesztikációjáért a következők felelősek: fogságban is jó szaporodóképesség (ellentétben például a gepárddal), felnőttkori csökkent hajlam agresszívitásra (a barnamedvénél például nem így van), valamint csoportos életmód jól fejlett dominanciastruktúrával és átfedő mozgástérrel, szemben a magányos és territoriális életmóddal.

A farkasok a lista legtöbb feltételének megfelelnek, és nyilvánvaló, hogy többször és több helyen meg is történt a domesztikációjuk. A kutyával történt ismételt esetenkénti keresztezés megnehezíti az eredeti domesztikáció idejének molekuláris módszerekkel történő meghatározását. (A modern kutyák törzsfája még a domesztikáció előtti időkbe nyúlik vissza.) Mindenesetre, általánosan elfogadott, hogy az első házikutya legalább i. e. 15 ezer körül alakult ki, minden más háziasított fajnál korábban. A modern kutyák elképesztő változatossága pedig egyértelműsíti a hosszú időn át tartó szelektív szaporítás szerepét.

Mesterséges szelekció szelídségre

Ám egy egészen kivételes kísérlet, amelyet az 1950-es évek második felétől egy szibériai szőrmetelepen végeztek, kétségessé teszi, hogy pontosan mire történt szelekció a történelem előtti időkben (Trut, 1999). Ebben a több mint negyven éven át tartó kísérletben olyan rókákat szaporítottak tovább, amelyek a legkevesebb félelmet és agresszivitást mutatták az emberrel szemben, spontán megközelítésük és az emberi kontaktus harapás nélküli tűrése alapján, gondosan ellenőrzött körülmények között. Párhuzamosan egy kontroll vérvonalat is továbbtenyésztettek e szelekció mellőzésével.

Meglepő módon nemcsak a viselkedési tesztekkel mérhető szelídség mértéke, amelyre folyamatosan szelektáltak, hanem az egyedek morfológiája is egyre inkább eltért a két vérvonalban. A szelídségre szelektált rókáknál gyakran lógó fül, felkunkorodott farok és rövid, kerek pofa jelent meg - egy sor olyan tulajdonság, amelyet Konrad Lorenz "gyereksémaként" azonosított és írt le emlőskölykök esetében. Úgy vélte, hogy kutyáknál és macskáknál e tulajdonságok az ember preferenciája miatt maradnak meg felnőttkorban is.

Az emberi preferencia valós, hisz ugyanezek a jellegzetességek "evolválódtak" a gyerekek játékmackóiban is. A Theodore "Teddy" Roosevelt amerikai elnök által ihletett korai mackók még inkább egy grizzlymedvére emlékeztettek hosszú, lapos pofáikkal és apró szemeikkel. Elképzelhető volna, hogy a farkas pusztán szelídségre történő szelekció miatt alakult volna át vizslává? Talán szintén felesleges elem volt a farkasok bonyolult szociális viselkedése: bundás barátunk, amely annyira odaadóan bámul ránk a póráz végéről, éppenséggel egy róka is lehetett volna?

Hare és munkatársai (2005) újabb vizsgálatai a szelídségre szelektált rókák esetében feltárták, hogy a két hónapos kölykök ügyesen követik a tekintettel kísért mutatást - jobban, mint a kontroll vérvonal rókakölykei, és ugyanolyan jól, mint a kutyakölykök. A szelídségre szelektált kisrókák sokkal gyakrabban vizsgáltak meg egy ember által megérintett tárgyat, és több elrejtett táplálékot találtak meg emberi mutatás alapján is. Korábbi munkákból ismert, hogy a szelektált rókák sokkal hajlamosabbak az explorációra, és kevésbé ijednek meg új ingerektől, mint a kontroll rókák.

Hare és munkatársai (2005) mindebből azt a következtetést vonják le, hogy a kutya figyelemre méltó szociokognitív képességei talán a szelídségre történő szelekció melléktermékeként fejlődtek ki. Sőt, továbblépve azt állítják, hogy a kognitív képesség az emberek esetében is valamilyen látszólag független fenotipikus jegyre történő szelekció hasznos mellékterméke.

Legyünk azonban óvatosak ezekkel a következtetésekkel. A kutyák szociokognitív képességei jelenleg is aktív kutatás alatt állnak, de azt már most is tudjuk, hogy a karral történő mutatás követése korántsem jelenti a kutyák teljesítményének határát (Miklósi et al., 2004). Ráadásul a rókák esetében a mutatást mindig kísérte az emberi tekintet is, így a jelek szétválasztása nem történt meg. Emellett az egyes kutyafajtákra jellemző néhány fajtaspecifikus viselkedésforma (például a King Charles spánielek háló alatt azonnal lelapulnak; a collie-k bekerítenek és egybeterelnek egy birkanyájat) esetében teljesen valószínűtlen, hogy korrelálnának a szelídséggel.

A kérdés tehát: vajon a mutatás követésének képessége olyan elsődleges jegy volt-e, ami lehetővé tette a kutya domesztikációját. Míg az ember által nevelt farkasok csak megtanulni képesek a karral történő mutatást, a szelídségre-szelektált rókák spontán megteszik ezt. Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy bizonyos mértékig még a szelektálatlan rókák is képesek erre. Talán a rókák egyszerűen csak jobban értik ezeket a gesztusokat, mint a farkasok? Ha így van, akkor a két vérvonal között nem a kognitív képességek, hanem a félénkség jelenti a legfőbb különbséget, ami adott esetben elfedheti az összes rókában jelen lévő látens tulajdonságokat.

Az említett kísérletek alanya az ún. "ezüstróka", a vörös róka (Vulpes vulpes) egyik régóta csapdázott és szőrméjéért tenyésztett színváltozata, amely vadon nem él Európában. A szelídségre történő szelekció, amely során az állatoknak kevesebb, mint 25 %-át tenyésztették tovább, elkerülhetetlenül egy viszonylag beltenyésztett populáció kialakulásához vezetett, amelyen belül gyors genetikai változások várhatók. De milyen öröklött jellegzetességek nyilvánulhattak meg a kísérlet során? A vörös rókák monogámok vagy több szuka él egy kannal. Magányosan szerzik meg rovarokból és kisrágcsálókból álló táplálékukat, gyakran éjjel, amikor látszólag nem sok hasznát vennék a valamire utaló mutatásnak. Ugyanakkor tojásokat és földön fészkelő madarak fiókáit is fogyasztják, tehát más fajok elrejtett táplálékforrásra utaló jeleinek olvasása előnyükre válhatott. A farkasok csoportosan vadásznak, ezért sokkal valószínűbb, hogy számukra a kerülő, kitérő mozdulatok megjósolásának képessége nagyobb hasznot hajtott.

Az értelmezési eltérések azt hangsúlyozzák, hogy a kogníció evolúciójának megértéséhez sokkal többet kell tudnunk számos vad és háziállatfaj természetes szociokognitív képességeiről. Addig azonban a szelídségre szelektált rókákról származó figyelemre méltó adatok alapján azt feltételezni, hogy az emberi kognitív rátermettség valamilyen ismeretlen, nem-kognitív jegy véletlen mellékterméke, elhamarkodott következtetés.


Kulcsszavak: interspecifikus kommunikáció, farkas, kutya, szemkontaktus


1 A cikk a szerző alábbi munkáinak felhasználása alapján készült: Animal Communication: What Makes a Dog Able to Understand Its Master? Current Biology. 2003, 13, R347-348. és Animal Evolution: Foxy Friends. Current Biology. 2005, 15, R86-87.

2 Fordította: Kubinyi Enikő


Irodalom

Baron-Cohen, Simon (1994): How to Build a Body That Can Read Minds. Cognitive Mechanisms in Mindreading. Cahiers de Psychologie Cognitive. 13, 513-552.

Call, Josep - Tomasello, Michael (1996): The Effect of Humans on the Cognitive Development of Apes. In: Russon, Anne - Bard, K. - Parker, S. (eds.): Reaching into Tought: The Minds of the Great Apes. (Cambridge University Press.) 371-403.

Diamond, Jared (1997): Guns, Germs and Steel. A Short History of Nearly Everything for the Last 13,000 Years. Chatto & Windus

Gould, Stephen J. (1979): The Spandrels of San Marco and the Panglossian Paradigm: A Critique of the Adaptionist Programmed. Proceedings of the Royal Society London B. Biological Sciences. 205, 581-598.

Hare, Brian - Brown, M. - Williamson, C. - Tomasello, M. (2002): The Domestication of Social Cognition in Dogs. Science. 298, 1634-1636.

Hare, Brian. - Plysusnina, I. - Ignacio, N. - Schepina, O. - Stepika, A. - Wrangham, R. - Trut, L. (2005): Social Cognitive Evolution in Captive Foxes Is a Correlated By-Product of Experimental Domestication. Current Biology. 15, 226-230.

Lyons, John (1975): Deixis As a Source of Reference. In: Keenan, Edward L. (ed.): Formal Semantics of Natural Language. Cambridge University Press, Cambridge, 61-83.

Miklósi Ádám - Kubinyi E. - Topál J. - Gácsi M. - Virányi Zs. - Csányi V. (2003): A Simple Reason for a Big Difference: Wolves Do Not Look Back at Humans But Dogs Do. Current Biology, 13, 763-766.

Miklósi Ádám - Topál J. - Csányi V. (2004): Comparative Social Cognition: What Can Dogs Teach Us? Animal Behaviour. 67, 995-1004.

Trut, Lyudmila N. (1999): Early Canid Domestication: The Farm-Fox Experiment. American Scientist. 87, 160-169.

Waal, Frans de (2001): The Ape and the Sushi Master. Cultural Reflections by a Primatologist. Basic Books, New York


<-- Vissza a 2006/2 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]