Magyar Tudomány, 2006/2 165. o.

A kutya mint az emberi viselkedés modellje: múlt, jelen, jövő

Pongrácz Péter

tudományos segédmunkatárs, ELTE Etológia Tanszék - uupeter @ ludens.elte.hu

Molnár Csaba

PhD-hallgató, ELTE Etológia Tanszék

Akusztikus kommunikáció kutya és ember között - milyen információt hordoz a kutyaugatás?


A kutyafélékhez tartozó fajok általában gazdag hangrepertoárral rendelkeznek. A korai összehasonlító etológiai vizsgálatok szerint (Cohen - Fox, 1976) a vadon élő fajok esetében minden hangtípus jól körülírható, jellemző a szociális helyzetekre, és ennek megfelelő kommunikációs szereppel bír. A kutya (Canis familiaris) vokális repertoárja leginkább abból a szempontból különbözik legközelebbi rokonaiétól, hogy a többi hangadási formához képest rendkívül megnőtt az ugatás szerepe. Még érdekesebb, hogy ezidáig a kutyaugatás esetében nem találtak olyan jól meghatározható funkciót, amellyel ez a hangadási forma a kutya-kutya kommunikációban rendelkezhetne. Míg a vadon élő kutyaféléknél az ugatás csak ritkán (például kölyökkorban, illetve területvédelemkor, [Schassburger, 1993]) jelenik meg, a kutyák felnőttkorban is rendkívül gyakran, ismétlődő szekvenciákban használják az ugatást. Sokan mind ez idáig a kutyaugatást kommunikációs funkcióval nem rendelkező hipertrofizált hangadási formának tartották. Kialakulására többféle magyarázat is született: felnőttkorban is megmaradó, neotén tulajdonság; relaxált szelekció miatt megjelenő, az általános izgatottsági szintet jelző viselkedésforma (Cohen - Fox, 1976).

Más etológiai vizsgálatokból tudjuk, hogy a kutya és az ember sok tekintetben eredményesen együtt élő és együttműködő fajnak tekinthető. A kutya könnyen és erősen kötődik az emberekhez, valamint hatékonyan képes kihasználni az ember vizuális (például Soproni et al., 2002) és az akusztikus jelzéseit (Pongrácz et al., 2001). A kutya viszonylag könnyen elsajátítja az embertől látott új viselkedési szokásokat, illetve problémamegoldó feladatokban is eredményesen tanul egy emberi demonstrátortól (például Pongrácz et al., 2003). A domesztikáció óta az ember számos speciális célra tenyésztett kutyatípusokat, illetve fajtákat, mely feladatok ellátása gyakran szükségessé tette a kutya-ember kommunikációt. Talán nem véletlen, hogy az utóbbi években felmerült annak is a lehetősége, legalábbis elméletben, hogy a kutyaugatásnak is lehet szerepe a két faj közötti kommunikációban (Feddersen-Petersen, 2000; Yin, 2002).

Legalább két, egymást nem kizáró lehetőség adódik arra, miként válhatnak egyes jelzések a fajok közötti kommunikáció elemeivé. Eugene S. Morton (1977) úgy találta, hogy a madarak és az emlősök esetében vannak olyan alapvető akusztikus "szabályok", amelyek meghatározzák a kiadott hang által közvetített emocionális állapotot. Eszerint a mély, érdes hangok a hangadó agresszivitását, dominanciáját jelzik, míg a magas, csengő hangokat kiadó egyed többnyire szubmisszív, illetve "barátságos". A másik lehetőség, hogy az egyik faj egyedei megtanulják egy másik faj egyes jelzéseinek "jelentését". Erre talán a legjobb példával a több faj által is felhasználható vészjelzések szolgálnak. Különböző kísérleti szituációkban az is előfordul, hogy emberi szavak szolgálnak kommunikációs jelként egyes állatok számára (pl. szürke papagáj [Pepperberg - McLaughlin, 1996]).

Jelen vizsgálatban arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon a kutyaugatás betöltheti-e egy kommunikációs viselkedési forma szerepét kutya és az ember között. Ennek egyik feltétele, hogy az egyes helyzetekben a kutyák akusztikailag jól elkülöníthetően ugassanak, amire vannak is kísérletes bizonyítékok (Yin, 2002). A másik feltétel teljesülésének vizsgálatára vállalkoztunk mi: vajon képesek-e az emberek felismerni az ugatást hallva a kutya által észlelt helyzetet, és/vagy legalábbis felmérni a kutya belső emocionális állapotát ("hangulatát")? Az itt bemutatásra kerülő kísérletsorozatban korábban felvett kutyaugatásokat játszottunk vissza felnőtteknek, és arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon képesek-e az emberek felismerni természetes környezetben felvett kutyaugatások esetében a szituációt, amelyben az ugatás elhangzott, illetve ezek mellett képesek-e a hallottak alapján megítélni a kutya lehetséges emocionális állapotát? Különböző embercsoportokat vizsgálva igyekeztünk kideríteni, hogy vajon a kísérletet megelőző, kutyákkal kapcsolatos tapasztalataik mennyisége és minősége befolyásolja-e azt, ahogyan felismerik, illetve jellemzik az ugatások emocionális tartalmát? Ennek a kérdésnek a keretében különösen érdekesnek tűnt, hogy vajon a vizuális tapasztalattal nem rendelkező, vak embertársaink milyen mértékben mutatnak hasonló képességeket. Végül megnéztük, hogy az emberek véleményének kialakításakor vajon milyen mértékben érvényesülnek az ún. Morton-szabályok.

Három kísérlet, hasonló módszertan

Kísérleti alanyainkat három csoportba osztottuk be, annak függvényében, mennyi tapasztalattal rendelkeztek kutyákkal, illetve az ugatásokat szolgáltató mudi kutyafajtával kapcsolatban. A muditulajdonosok a mudit tartó gazdák, illetve ezek családtagjai közül kerültek ki. A más kutya-tulajdonosok körébe olyanok kerültek, akiknek soha nem volt mudijuk, de más kutyafajtát tartottak vagy tartanak. Végül a nem kutyások csoportjába olyan személyeket soroltunk, akiknek, illetve családjuknak soha nem volt kutyájuk. A látási tapasztalat szükségességének elemzéséhez a kísérleti alanyokat a látási képességük szerint soroltuk csoportokba, illetve aszerint, hogy vakságuk veleszületett vagy időközben alakult-e ki.

Az ugatásokat harminc felnőtt mudi fajtájú egyedtől gyűjtöttük (1. ábra). A mudi középtermetű magyar terelőkutya-fajta, eredetileg nyájak, marhacsordák mellett, illetve házőrzésre is használták. E fajta esetében mindkét feladathoz hozzátartozik az ugatás.

A hangfelvételeket hat különböző helyzetben rögzítettük. A felvétel során a kísérletvezető (22 éves férfi) mellett a gazda is jelen volt. A felvételekre többnyire a gazda otthonában került sor, kivételt képez a kikötve helyzet, ahol a kutyát kivittük egy parkba vagy utcára. Az őrző-védő helyzetet pedig többnyire kutyaiskolában rögzítettük. Az egyes helyzetek leírása a következő:

Idegen: A kutya számára idegen KV (kísérletvezető) megérkezik a kutya lakhelyére. Ha kertes házról volt szó, a gazdával történt előzetes egyeztetés szerint a kutya ekkor a kertben tartózkodott, a kertkapu nem volt bezárva, és a gazda a házban várakozott. Lakás esetén a KV becsengetett a bejárati ajtónál. A KV megjelenésekor történő ugatást rögzítettük mintegy két-három percen át.

Őrző-védő: Ennél a helyzetnél egy segítőre is szükség van. A gazda pórázon tartja a kutyát, a segítő pedig a csibészt alakítja, aki megtámadja, fenyegeti a gazdát. A kutyának erre bátor fellépéssel, ugatással kell reagálnia. Ezt az ugatást rögzítettük egy-két percen át.

Séta: Megkértük a gazdát, hogy tegyen pontosan úgy, mintha sétához készülődne a kutyájával. Például vegye elő a pórázt, vegye fel a kabátját, és mondja a kutyának: most sétálni megyünk, jó? Ha a kutya ugatni kezdett, ezt az ugatást rögzítettük.

Kikötve: Az utcán vagy egy parkban a gazda kikötötte a kutyát egy fához vagy kerítéshez, majd otthagyta az állatot. A KV ottmaradt a kutyával. Amikor a gazda eltűnését követően a kutya ugatni kezdett, ezt az ugatást vettük fel.

Labda: A gazda egy labdát tartott a kutya elé-fölé, olyan magasra, hogy a kutya ne érje azt el. Amikor a kutya ugatva "kérni" kezdte a labdát, ezt az ugatást rögzítettük.

Játék: A gazdát megkértük, hogy játsszon úgy a kutyájával, hogy az közben lehetőleg ugasson (például birkózás, huzakodás, kergetőzés). A KV a játék során felhangzó ugatást rögzítette.

A hangfelvételeket digitális magnetofonnal és nagyérzékenységű mikrofonnal készítettük. Egy-egy kutyától lehetőleg minél több szituációban igyekeztünk ugatásokat gyűjteni. Végül minden szituációban 15-15, különböző kutyától származó ugatásfelvételünk volt a vizsgálatainkhoz. A felvett anyag további elemzése számítógépes programok segítségével történt. A felvett ugatások esetében elemeztük a vakkantások közötti időtartamok átlagát (intervallum), a vakkantások leghangosabb komponense frekvenciáinak átlagát (csúcsfrekvencia) és az egyes vakkantások alapharmonikus frekvenciáinak átlagát (fundamentális frekvencia). Kiszámoltuk továbbá az egyes ugatások tonalitását (harmonikus/zaj arány - HNR).

Az első és harmadik kísérletek résztvevői egyenként 18-18 ugatásmintát hallgattak végig. Ezekben szituációnként 3-3 különböző kutyától származó minta szerepelt. A minták összeválogatása olyan irányított véletlenszerű módszerrel történt, ahol egyetlen résztvevő sem kapta ugyanazt a három mintát ugyanabban a szituációban. A második kísérletben ezzel szemben mesterségesen összeállított "ugatások" szerepeltek. Ezeket az összes begyűjtött minta vakkantásaiból készítettük. Az egyes mesterséges mintákhoz az akusztikai paraméterek szerint válogattunk vakkantásokat: mély, közepes, magas fundamentális frekvencia; alacsony, közepes, magas tonalitás; rövid, közepes, hosszú intervallum a vakkantások közé. A három paraméter 3-3 fokozatának maximális kombinációszáma 27, ennyiféle mesterséges ugatásmintát készítettünk el és játszottunk vissza.

A CD-re másolt összeállítást a kísérletvezető játszotta le a résztvevőknek, akik egyesével vagy két-három fős csoportokban hajtották végre a kísérletet. Egy-egy mintát kétszer hallgattak meg a résztvevők, majd kitöltötték a számukra kiosztott kérdőív megfelelő helyét (nem látó alanyok esetén a kísérletvezető töltötte ki a kérdőívet az alany válaszai szerint). A résztvevőknek az első és a harmadik kísérletben két (szituációra és emocionalitásra vonatkozó), míg a második kísérletben csak egy (emocionalitásra vonatkozó) kérdőívet kellett kitölteniük. Az ugatások hangulatát öt, egyenként ötfokozatú skálán kellett jellemezni: (1) Agresszivitás; (2) Félelem; (3) Kétségbeesés; (4) Játékosság; (5) Vidámság. A második kérdőíven pedig minden ugatást be kellett sorolniuk a hat megadott szituáció valamelyikébe.

Eredmények

Első kísérlet: Hogyan kategorizálják kutyás tapasztalataik függvényében az emberek az ugatási helyzeteket, és milyen hangulatot tulajdonítanak a különféle helyzetben ugató kutyáknak?

A három kísérleti csoport összehasonlítása során kiderült, hogy bár az egyes résztvevők eltérő tapasztalattal rendelkeztek a kérdéses fajtára vonatkozóan, mindhárom csoportban ugyanolyan valószínűséggel ismerték fel az ugatási szituációkat, valamint a vélt emóciókat is igen hasonlóan ítélték meg.

Véletlenszerű válaszadás esetén a résztvevőktől 17 százalékos teljesítmény lett volna várható a helyzetek felismerése során. Ezzel szemben alanyaink mindhárom csoportban átlagosan mintegy 40 százalékos teljesítményt nyújtottak, amely nagyon jó "találati aránynak" számít. Ezt követően megvizsgáltuk, hogy van-e különbség az egyes szituációk felismerési valószínűsége között (2. ábra). A résztvevők leginkább az idegen, az őrző-védő és a kikötve helyzetekben felvett ugatásokat ismerték fel. A leggyengébb teljesítményt viszont a labda és a séta helyzetek során rögzített ugatások esetében mutatták.

A hangulati értékelés során az idegen és az őrző-védő helyzetben felvett ugatások kapták a legmagasabb agresszivitás-pontokat. A kikötve helyzet ugatásmintái szignifikánsan magasabb kétségbeesés- és félelem-pontokat kaptak, mint a vidámság esetében elért értékek. A többi szituációhoz viszonyítva a játék helyzetben felvett ugatások kapták a legmagasabb játékosság-pontokat a muditulajdonosoktól.

Második kísérlet: Függ-e az emberek emocionalitásra vonatkozó értékelése a kutyaugatás akusztikai paramétereitől?

Az első kísérlethez hasonlóan itt sem találtunk lényeges különbséget abban, ahogyan a különféle kutyás tapasztalatokkal rendelkező alanyok a (mesterséges) ugatásminták hangulati értékét pontozták. A 3. és 4. ábrán példaképpen szemléltetjük az agresszivitásra és a kétségbeesésre adott pontokat az akusztikus paraméterek, illetve a csoportok függvényében.

A hallott hang minőségének szignifikáns hatása volt mind az öt hangulati skálán. Az átlagos frekvencia mind az öt vizsgált emóció megítélésére erős hatással volt: minél magasabb hangot hallottak az alanyok, annál kevésbé agresszívnak és annál inkább félelemmel telinek, kétségbeesettebbnek, játékosnak és vidámnak ítélték. A tonalitás az agresszivitás, a félelem és a kétségbeesés megítélésére volt szignifikáns hatással. Az emberek általában az érdesebb hangzású hangokat tekintették agresszívebbnek, míg a csengőbb hangokat inkább félelemmel teltebbnek és kétségbeesettnek gondolták. Végül pedig, minél gyorsabban követték egymást a vakkantások, a hangot annál agresszívebbnek gondolták az emberek, illetve minél lassúbb volt a hallott ugatás ritmusa (azaz több idő telt el a vakkantások között), annál magasabb pontszámokat adtak a kétségbeesésre, a játékosságra és a vidámságra.

Harmadik kísérlet: Befolyásolják-e az emberek vizuális tapasztalatai a kutyaugatás értékelését?

A születetten vak és a később megvakult személyek nagyon hasonló teljesítményt nyújtanak a legtöbb helyzet esetében a látó alanyokhoz. A leginkább felismert szituációk mindhárom csoport esetében az idegen, az őrző-védő és a kikötve voltak.

A hangulati értékelés során is javarészt azonos eredményeket kaptunk a három kísérleti csoport esetében. A két agonisztikus interakciót tartalmazó szituációt (idegen, őrző-védő) magas agresszivitás pontszámokkal jellemezték, míg a játékos szituációt magas vidámság- és játékosság-pontokkal. A legérdekesebb különbség az volt a csoportok között, hogy a látó, valamint a látásukat életük későbbi szakaszában elvesztett személyek képesek voltak az ugatásokat olyan emóciók szerint is pontozni, mint a félelem vagy a kétségbeesés.

Értékelés

Eredményeink szerint nincs nagy jelentősége a kutyákról szóló tapasztalatoknak abban, hogy az emberek milyen pontossággal ismerik fel a helyzethez köthető ugatásokat, illetve hogy milyen hangulatúnak tartják azokat. A résztvevők által nyújtott hangulati értékelés megegyezik az általános elvárással, miszerint például egy idegent vagy támadót ugató kutya agresszív belső állapottal rendelkezik, míg egy kikötve magára hagyott egyed ugatása kétségbeesésről tanúskodik. Jelen adatok alapján úgy tűnik, hogy az ugatás hangmagassága és tonalitása hasonló emocionális értékelést tesz lehetővé az ember számára, mint ahogyan az emlősök vagy a madarak esetében történik. A születetten vak és a később megvakult emberek a látó személyekhez hasonló eredményességgel ismerték fel az ugatási helyzeteket, a hangulati elemzésnél a születetten vak személyek kevésbé árnyalt, ám a lényeges elemeket tekintve a többiekével megegyező eredményt értek el.

Eddig csak kevés olyan etológiai vizsgálatot végeztek, ahol különböző szituációkban hallatott kutyaugatásokat hasonlítottak volna össze. Nemrégiben Sophia Yin (2002) azt találta, hogy három helyzetet alapul véve (szokatlan zaj észlelése, egyedül bezárva egy szobába, játék) a kutyaugatás különböző akusztikai formát mutat, ami alapja lehet az emberrel való fajok közötti kommunikációnak. Dorit Feddersen-Petersen korábbi megfigyelései is (2000) azt sugallták, hogy az ugatás főképpen az embernek szóló kommunikációs forma. A mi vizsgálatunk különlegessége, hogy kellően nagy egyedszámmal és meglehetősen sok ugatásminta bevonásával első ízben használtunk embereket az ugatás értelmezésére. Eredményeink szerint a résztvevők képesek voltak meglehetősen pontosan kategorizálni az egyes ugatásokat, pusztán akusztikus információ alapján. Mivel ebben az emberek számára nem állt rendelkezésre vizuális információ a kutyáról, arra következtethetünk, hogy az ugatások egy része legalábbis elegendő információt hordoz a kategorizációhoz. Mindezt tovább erősítik a harmadik kísérlet eredményei, melynél a vizuális információ nemcsak a tesztek idején hiányzott egyes személyeknél, hanem a születetten vak emberek sohasem, míg az életük során később megvakultak már jó néhány éve nem láttak kutyát.

A várakozással ellentétben eredményeink azt mutatják, hogy gyakorlatilag ugyanolyan eredményesnek bizonyultak tesztjeinkben az ugatásokat szolgáltató mudi kutyafajtát jól ismerő, illetve kutyás tapasztalatokkal rendelkező emberek, mint a kutyát soha nem tartott társaik. Ez a megfigyelés, valamint a vak alanyokkal végzett kísérletek arra utalnak, hogy mindenkinek van egy "általános ismeretanyaga" a kutyák lehetséges viselkedéséről. Mivel az emberi kultúrában széles körben jelen vannak a kutyákról szóló ismeretek, történetek, nehezen eldönthető kérdés, hogy vajon ez a kutya-vonatkozású "ismeretanyag" mennyire tekinthető örökletesnek vagy tanultnak. Anélkül, hogy a tanulás befolyásoló hatását megkérdőjeleznénk, érdemes figyelembe venni a második kísérlet eredményeit is. A kutyaugatás erős hangulati/emocionális töltettel rendelkezik az alanyok értékelése szerint, és úgy találtuk, hogy ezeket éppen azok az akusztikus jellegzetességek hordozzák, amelyeket feltehetően az emlősök és madarak nagy része hasonló módon képes értelmezni. Eugene S. Morton (1977) szerint a mély, érdes hangok agresszivitást fejeznek ki, míg a magas, tonális hangokból hiányzik az agresszió, ezek inkább egy behódoló, barátságos és játékos belső állapotra utalnak, amely nélkülözi az agresszív tendenciákat. Mivel ezek a megfigyelések számos, egymással nem rokon faj esetében is igaznak bizonyultak, Morton szerint a szabályok legalábbis madarak és emlősök között "univerzálisnak" tekinthetőek. Eredményeink nemcsak hogy megfelelnek a "Morton-szabálynak", de sikerült még egy, legalábbis a kutyaugatás esetében fontos akusztikai paramétert találnunk, amely erősen befolyásolja az ugatás által közvetített érzelmeket: ez a vakkantások között eltelt idő volt. A gyorsan pulzáló ugatást az emberek agresszívnak, míg a lassabban lüktető ugatásokat agressziótól mentesnek (ezzel szemben kétségbeesettnek vagy vidámnak) értékelték a résztvevők.

Vizsgálatunk kimutatta, hogy az ember számára az ugatás erős emocionális töltettel bír, és ez a képesség feltehetően homológ emlős tulajdonság. Ha az ember képes alapvető érzelmeket tulajdonítani, illetve felismerni a kutyaugatásban, akkor ez lehetőséget kínálhat egy interspecifikus kommunikációs kapcsolat kialakításához. Mind a természetes, mind pedig a mesterséges szelekció során előnybe kerülhettek az "érthető ugatású" kutyák. Joe M. Macedonia és Chris S. Evans (1993) azt feltételezik, hogy az olyan emlősfajok esetében, melyeknek többféle ragadozóval szemben kell ragadozóspecifikus elkerülést mutatniuk, a vészjelzések funkcionális referencialitást mutatnak. Az olyan fajoknál viszont, melyeknek csak egyfajta menekülési módszerük van, nem alakultak ki ragadozóspecifikus vészjelzéseik. Ezt alapul véve, olyan szituációkban várható helyzetfüggő ugatásforma kialakulása, ahol lényeges, hogy az ember pontosan hogyan reagál ennek hallatán (például előnyös lehet, ha felismerjük egy agresszív, területvédő kutya ugatását, mielőtt átlépjük a territórium határát). Érdemes azonban azt is megjegyezni, hogy ugatásmintáinkat főképpen felfokozott izgalmi állapotot megkívánó helyzetekben gyűjtöttük. A résztvevők hangulati pontozása is azt jelzi, hogy a kutyaugatás, legalábbis ezekben a helyzetekben, elsősorban az érzelmek által vezérelt viselkedés, ami a referencialitást kevésbé teszi valószínűvé (Hauser, 2000).

További fontos szempont a kutya viselkedésének evolúciójával kapcsolatban, hogy az ugatás esetében megfigyelhető helyzetfüggő variabilitás megnövekedése kutyaspecifikus tulajdonságnak tekinthető. A farkasnál az ugatásnak jól körülírt "jelentése" van, és általában olyan helyzetekben hallható, amikor a vokalizáló egyed "tiltakozik", figyelmeztet vagy "veszélyt jelez" (Federsen-Pettersen, 2000; Schassburger 1993). Az akusztikus jellegzetességeket alapul véve a farkasugatás jellemzően az "agresszív" vokalizációk közé sorolható, hiszen mély frekvenciájú és érdes (atonális) hangról van szó. Ezzel szemben, mint láthattuk, a kutyaugatás széles terjedelemben változik mind a frekvencia, a tonalitás és számos más változó tekintetében. Mindez arra utal, hogy a kutya esetében az evolúciós változás lényege éppen abban állt, hogy a korábban korlátozott jelentésű farkasugatás a "Morton-szabályoknak" megfelelő változásokon ment át, és ugyanaz a hangtípus különféle belső állapotok kifejezésére szolgálhat. Bár ez a jelenség első ránézésre kézenfekvőnek tűnik, fontos kiemelni, hogy a természetben a kommunikációs jelek tekintetében általános a törekvés arra, hogy azokat ne lehessen összetéveszteni. Éppen ezért a farkas vagy más emlős esetében az "agresszív", illetve "barátságos" állapotot jelző vokalizációk minden tekintetben igencsak különböznek, tehát az általános tendencia épp ellentétes a kutya esetében tapasztaltaknál. Ugyanakkor az is felvethető, hogy az ugatás, éppen azért, mert széles spektrumban variálható, sokkal finomabban képes kifejezni az egyed belső állapotát. Így talán nem véletlen, hogy egy, egyébként más vonatkozásban is "muzikális" evolúciós partner (az ember) kellett ahhoz, hogy az ugatás a kutya esetében ilyen irányban fejlődhetett, hiszen felvethető, hogy csak megfelelő képességű "vevők" esetén nyílik mód egy ilyen evolúciós változásra. További kutatásainkban érdemesnek tűnik megvizsgálni, hogy vajon a kutyák maguk is rendelkeznek-e eme precíz megkülönböztetési képességgel.

Az itt bemutatott kísérleteket a Művelődésügyi Minisztérium FKFP 127/2001, az OTKA T047235 F01/031 és az EU NEST 012787 számú pályázatai támogatták.


Kulcsszavak: fajok közötti kommunikáció, kutya, ember, referencialitás, érzelmek közlése



1. ábra * A mudi közepes termetű magyar terelőkutya. Terelési munka közben gyakran hallat ugatást. (Pongrácz Péter felvételei)



2. ábra * A három kísérleti csoport egyesítése után a helyesen kategorizált ugatások megoszlása a helyzetek között. Az eltérő betűk a szignifikánsan különböző helyzeteket jelölik. A szaggatott vonal a véletlen szint (16,67 %).



3. és 4. ábra * Vakkantásokból mesterségesen összeállított ugatások hangulati pontozása. Az oszlopok feletti eltérő betűk a szignifikánsan különböző csoportokat jelölik a kategórián belül.



5. ábra * Ugatási szituációk felismerése látó valamint vak személyek esetében. A szaggatott, vízszintes vonal a véletlenszerű felismerés szintje (16,67 %).


Irodalom

Cohen, J. A. - Fox, M. W. (1976): Vocalizations in Wild Canids and Possible Effects of Domestication. Behavioural Processes. 1, 77-92.

Feddersen-Petersen, Dorit U. (2000): Vocalization of European Wolves (Canis Lupus Lupus L.) and Various Dog Breeds (Canis Lupus F. Fam.). Archiv Für Tierzüchtung (Dummerstorf). 43, 387-397.

Hauser, Marc D. (2000): A Primate Dictionary? Decoding the Function and Meaning of Another Species Vocalizations. Cognitive Science. 24, 445-475.

Macedonia, Joe M. - Evans, Chris S. (1993): Variation in Mammalian Alarm Call Systems and the Problem of Meaning in Animal Signals. Ethology. 73, 177-197.

McConnell, Patricia B. - Baylis, Jeffrey R. (1985): Interspecific Communication in Cooperative Herding: Acoustic and Visual Signals from Human Shepherds and Herding Dogs. Zeitschrift Für Tierpsychologie. 67, 302-382.

Morton, Eugene S. (1977): On the Occurrence and Significance of Motivation-Structural Rules in Some Bird and Mammal Sounds. American Naturalist. 111, 855-869.

Pepperberg, Irene M. - McLaughlin, M. A. (1996): Effect of Avian-Human Joint Attention on Allospecific Vocal Learning by Grey Parrots (Psittacus Erithacus). Journal of Comparative Psychology. 110, 286-297.

Pongrácz Péter - Miklósi Á. - Csányi V. (2001): Owners' Beliefs on the Ability of Their Pet Dogs to Understand Human Verbal Communication. A Case of Social Understanding. Cahiers De Psychologie Cognitive/ Current Psychology of Cognition. 20, 87-107.

Pongrácz Péter - Miklósi Á. - Timár-Geng K. - Csányi V. (2003): Preference for Copying Unambiguous Demonstrations in Dogs. Journal of Comparative Psychology. 117, 337-343.

Pongrácz Péter - Molnár Cs. - Miklósi Á. - Csányi V. (2005): Human Listeners Are Able to Classify Dog Barks Recorded in Different Situations. Journal of Comparative Psychology. 119, 136-144.

Schassburger, Ronald M. (1993): Vocal Communication in the Timber Wolf, Canis Lupus, Linnaeus. Advances in Ethology No. 30. Paul Parey Publ., Berlin

Soproni Krisztina - Miklósi Á. - Topál J. - Csányi V. (2002): Dogs Responsiveness to Human Pointing Gestures. Journal of Comparative Psychology, 116, 27-34.

Yin, Sophia (2002): A New Perspective on Barking in Dogs (Canis Familiaris). Journal of Comparative Psychology. 119, 189-193.


<-- Vissza a 2006/2 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]