Korszerűtlennek tűnhet a mai világban egy közel ezeroldalas kötetet az olvasók figyelmébe ajánlani. Most mégis jó szívvel teszem ezt, mert a Corvinus Egyetem könyvtárában 2005. november végén bemutatott írásmű egyszerre hézagpótló és fontos, szórakoztató és alapos, egyszóval izgalmas olvasmány.
A közgazdasági könyvkiadás első számú gazdájává vált - mert a Kerszöv közgazdasági, hagyományos könyvkiadói részlegét átvevő - Akadémiai Kiadó nemes küldetést vállalt magára akkor, amikor évtizedes adósságot törlesztett. Mivel a magyar közgazdászok nemzedékei csak szűrve és/vagy önszorgalomból ismerhették meg a világ közgazdaságtanát, annak is a fő áramát, így ismeretünk elkerülhetetlenül töredékes. Sovány vigasz, de tény, hogy a szakma első számú lapja, a Journal of Economic Literature negyedévente olyan szemléket közöl, amiben a részterület egy-egy vezető szakértője a többiek - a normális többség - számára is hozzáférhetővé teszi azt, amit egy-egy túlszakosodott és nemritkán túltechnicizált részterület művelőin kívül senki sem ért. A gyakorlat művelői számára pedig az Amerikai Közgazdasági Társaság külön lapot indított, a nem kevésbé nagy presztízsű Journal of Economic Perspectives-t, ahol nem ritkán a vezető elméleti lapokban megjelent elemzések főbb gazdaságpolitikai és kormányzati szinten hasznosítható következtetéseit ugyanazon szerzők írják meg, immár kevésbé technikai formában.
Ehhez hasonló küldetést tölt be a Bekker Zsuzsa szerkesztésében, igényes kivitelben és hozzáférhető áron megjelentetett referenciakötet. A harmincöt év ötvenöt Nobel-díjasának munkáját olyan szerzők mutatják be, akik maguk is az adott mester tanítványának, barátjának vagy követőjének tudhatják magukat. Ebből adódóan nincsenek kedvetlen, kötelező gyakorlatként megírt tanulmányok. De elkerülte a szerkesztő az efféle örömzenélés másik veszélyét is, ahol is egészen más zsánerű, tartalmú, felépítésű esszék sorakoznak egymás mellett. A korábbi - magyar és nemzetközi - elmélettörténeti gyűjteményei fölépítését követve húsz-harminc oldalas arcélek születtek. Ez sajátos műfaj, ami tartalmazza a Nobel-díjas életpályáját, főbb műveit, szakmai pályafutását, fontosabb eredményeit és azok értelmezését, népszerű formában. Értelemszerűen a Nobel-díjasok főbb műveinek bibliográfiája is szerepel a fejezet végén, megjelölve a magyar nyelvű elérhetőséget is. A kötetet ezért kétféleképp is olvashatjuk. Az egyik oldalról enciklopédiaszerűen, a főbb állítások ellenőrzésére. A másik oldalról ízelítőként ahhoz, hogy kedvvel vegyük kézbe az immár könnyen hozzáférhető eredeti műveket is.
Izgalmas kérdéseket vetnek föl a párhuzamos életrajzok, például Gunnar Myrdalé és Friedrich August von Hayeké. Míg az előbbi a svéd jóléti állam és a segélyezésen alapuló államközi fejlesztés apostola, az utóbbi a szabadpiac, köztük a központi bankot is nélkülöző szabad pénzkibocsátás feltétlen híve és hirdetője. Azonos háttér, azonos kiindulópontok - gyökeresen eltérő szakmai és közéleti következtetések. Az elemzésből kiderül, hogy a tapasztalatok és az értékrendek, a módszertan eltérő kezelése miképp hozta létre ezt az eltérő eredményt.
Kik írták e könyvet? Van köztük akadémikus - mint Kornai János és Török Ádám - és van köztük doktorandusz, mint Dankó Dávid és Madarász Kristóf. A kötetet dicséri egyebek mellett az a ritka vonása is, hogy a kifejtések egyenszilárdságúak, ugyanakkor az egyes szerzők sajátos hangsúlyai és stílusjegyei sem vesztek el. A kötet - értelemszerűen - a főáram köré szerveződik, ami a közgazdasági oktatás egészéről a legtöbb egyetemen és főiskolán még ma sem mondható el. A főáram - a szerkesztő bevezetője szerint - a homo oeconomicus, a vagyonmaximálás és az egyensúly hármasára építkező, egyre inkább a formalizált elemzés eszközeit kizárólagos módon alkalmazó közelítést jelenti.
Mint gondoljunk e fölfogásról? Bizonyára sokunkban maradnak kérdőjelek, például az, hogy miért is maradnak el az olyan iskolaformáló egyéniségek, mint Albert Hirschman, Mancur Olson, William Baumol, Walter Eucken, a nemzetközi pénzügyek pápája, Maurice Obstfeld, vagy a mikroöknómiából Edward Lazear? Biztos-e, hogy a közgazdasági Nobel-díj jobb iránytű, mint mondjuk az irodalmi vagy a béke Nobel-díj volt az elmúlt évtizedek során? Hol a határ a közgazdasági és nem közgazdasági között, hiszen 2005-ben a hadászati kihívások megoldására kifejlesztett játékelmélet képviselőit díjazták? És mit gondoljunk arról a Myrdal és Hayek által is említett különösségről, hogy egyidőben az egymás fő ellenfelének számító irányzatokat díjazták?
De ne legyünk telhetetlenek. A közgazdasági Nobel-díjasokról szóló gyűjtemény nem a teljes XX. századi elmélettörténet, nem is az utolsó szó. Inkább az első, de az igen jókor és jól kimondott ige. Élvezetes stílusban szól mindenkihez, akiben kételyek merülnek föl a tekintetben, mit is mondanak már megint azok a közgazdászok. És nem utolsósorban kedvet csinál ahhoz, hogy végre elolvassuk az eredeti műveket is.
Mindezek alapján jó szívvel állíthatom: nemcsak szakkönyvtáraknak, hanem a mai világra nyitott, művelt háztartásoknak is hasznos - és nem utolsósorban tartós - darabja lehet ez a kitűnő, szép és igényes kötet. (Közgazdasági Nobel-díjasok, 1969-2004. Szerkesztette: Bekker Zsuzsa. Budapest, KJK/Akadémiai, 2005. 927 p.)
Romlik-e a magyar nyelv? - teszi fel könyvében a kérdést É. Kiss Katalin. A válasz a nyelvész számára egyértelmű: a magyar nyelv, mint minden más élő nyelv, állandóan változik, és ez a változás legjobb esetben a mindenkori normától való eltérésként értelmezhető. A normától való eltérés és a nyelvromlás nyelvész számára nem szinonim fogalmak. Tudnunk kell, hogy maga a norma is állandóan változik, a mai művelt nyelvhasználat szempontjából már a Nyugat nagy nemzedékének nyelve sem tekinthető normának. A kodifikált norma sohasem tudja a nyelvi változásokat követni.
A könyv sorra veszi a legfeltűnőbb mondattani, alaktani, hangtani és szókészletbeli változásokat. A mondattani változások közül szóba kerül az -e kérdőszócska helye (Nem tudom, hogy nem-e csengettek), a természetesen, hogy... szerkezet terjedése, a szükségtelennek ítélt igekötők (például kiértékel, leszerződik, bebiztosít stb.) megjelenése, az állítmány szerepű határozói igenév használata (Zoltán el van utazva), a tárgyas és tárgyatlan igeragozásban megmutatkozó változás (Péternek kimosok egy ingét), a vonatkozó névmásnak a kodifikált normától eltérő használata (amely helyett ami; Láttam egy könyvet, amit meg akarok venni) és még néhány további probléma. Az alaktani változások közül talán a legfeltűnőbb - és a művelt nyelvhasználatban is fellelhető - változás az ikes ragozás eltűnése (például gondolkodok az ikes gondolkodom helyett vagy mellett). A nyelvjárásokban is elterjedt suksükölés és szukszükölés is az ismert alaktani eltérések közé tartozik. Sok beszélő az osszuk és fessük alakokat nem csak a felszólító, hanem a kijelentő módban is használja (a norma szerint helyes osztjuk, festjük helyett, például Most elosszuk magunk között a talált pénzt. É. Kiss minden egyes jelenség esetében rámutat arra, hogy nem a magyar nyelvtől idegen jelenségről van szó, ami vagy azzal bizonyítható, hogy a kodifikált norma szempontjából helytelennek ítélt alakzat megtalálható a magyar nyelv korábbi szakaszaiban, vagy azzal, hogy egyes nyelvjárásokban általánosan használt (tehát a nyelvjárási normának megfelelő) formáról van szó, vagy pedig azzal, hogy a változást a magyar nyelv rendszere is motiválja. Mindebből az következik, hogy egyik tárgyalt esetben sem beszélhetünk 'a magyar nyelv szellemétől' idegen szerkezetről. É. Kissnek ezek a fejtegetései nemcsak a laikus, hanem a kérdésben kevésbé járatos nyelvész számára is tanulságosak.
Természetesen nemcsak a mondattan és az alaktan változik, hanem a hangtan is. Tudjuk például, hogy az elmúlt évszázadban lényegesen felgyorsult a beszédtempó: míg 1889-ben negyvennégy szót ejtettek egy perc alatt, napjainkban a percenkénti hatvan szót is elérjük. Megszűnőben van (legalábbis a legtöbb nyelvváltozatban) az i/í, u/ú és ü/ű magánhangzók időtartam szerinti megkülönböztetése (gyüjt-öt, szintelen-t ejtünk gyűjt, színtelen helyett), de arra is van példa, hogy a korábbi rövid magánhangzót hosszan ejtjük (írigy irigy helyett). É. Kiss rámutat arra, hogy ezek a változások a magyar magánhangzó-rendszer sajátosságaiból következnek, és ezért egyáltalán nem meglepőek. Változik a hangsúly és a beszéddallam is. A kiegészítendő kérdéseket például ma általában emelkedő és nem a normának megfelelő ereszkedő szólamvéggel ejtjük. Mindez semmiképpen sem a 'romlás' jele, hanem inkább azt bizonyítja, hogy kezd egy új hangtani norma kialakulni.
A mondattani, alaktani és hangtani változások áttekintése azzal a tanulsággal jár, hogy e folyamatok egyike sem tekinthető romlásnak; ellenkezőleg, inkább a nyelv egészséges, életrevaló voltát bizonyítja. É. Kiss megállapítja, hogy "A változások gyakran valamely nyelvjárásból indulnak ki, s ilyenkor előfordul, hogy a köznyelvet beszélők hosszú ideig megbélyegzik az új alakulatokat, az iskolázatlanság képzetét kötik hozzájuk. Fontos hangsúlyozni, hogy az efféle értékítéletek szociológiai természetűek; tisztán nyelvészeti szempontból a régi és az új változatok között nem lehet értékbeli különbséget tenni".
A nyelvi változások a laikus számára legkönnyebben a szókincs változásában érhetőek tetten. A különféle szójegyzékekből véletlenszerűen kiválasztott minták alapján megállapítható, hogy új szavaink kb. 16 %-a idegen vagy idegen tőből képzett szó. Idegen szavak átvétele természetes folyamat, a magyarnak tekintett tőszavak jelentős része idegen (iráni, török, szláv, latin, német stb.) eredetű. Kölcsönszavaink azonban ma már teljes mértékben illeszkednek a magyar nyelv hangtani és alaktani rendszeréhez, ezért nem érezzük őket idegennek. Ugyanez történik majd a ma még idegennek érzett szavakkal is. Más a helyzet a szakszókincs esetében: a magyarítás elengedhetetlen feladat, ha nem akarjuk, hogy szakembereink szakmai kérdésekről csak idegen nyelven tudjanak társalogni. Újabb nyelvújításra tehát ezen a területen valóban szükség van.
A 2. fejezet áttekinti a magyar nyelv helyzetét idegen nyelvű környezetben. É. Kiss 2001-2002-ből származó statisztikai adatokra támaszkodva megállapítja, hogy a szomszédos országokban élő magyarok száma ma már nem több 2,5 milliónál, és a magyarok száma - különösen a szórványtelepüléseken - rohamosan fogy. A szerző röviden összefoglalja a határon túli magyar közösségek (Erdély, Moldva, Felvidék, Vajdaság és Szlovénia, Kárpátalja, Amerika) nyelvváltozatainak sajátosságait, különös tekintettel a bennük megfigyelhető kontaktusjelenségekre.
A 3. fejezet a magyar nyelv térvesztésének mozgatórugóit, mechanizmusát mutatja be. Szól a magyar nyelvű oktatás helyzetéről, vizsgálja a vegyes házasságok nyelvi következményeit, a vallás szerepét a nyelv megtartásában. Külön részt szentel a nyelvi jogok kérdésének, ami azért fontos, mert a nyelvhasználat kérdése jogi kérdés is, hiszen a korlátozások a szomszéd országok jogalkotó tevékenységének következményei.
Végül a 4. fejezet a teendőket foglalja össze, melyeket az alábbi címszavak jelzik: (a) szókincsbővítés, szókincsmagyarítás; (b) az egyéni kifejezőkészség gazdagítása az iskolában; (c) a szaknyelvek egységesítése a magyar nyelvterületen; (d) a kisebbségek nyelvi jogainak elismertetése; (e) a magyar nyelv presztízsének és gyakorlati hasznának növelése; (f) a magyar nyelvhasználat színtereinek bővítése; (g) kiállás az Európai Unió nyelveinek egyenjogúsága mellett.
É. Kiss Katalin munkája a legjobb pillanatban látott napvilágot. Egyrészt eloszlat számos, a magyar nyelv romlásával kapcsolatos babonát, másrészt fontos javaslatokat fogalmaz meg a magyar nyelv védelmében. A könyvet melegen ajánljuk laikusoknak és szakembereknek egyaránt. (É.Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról. Budapest, Osiris, 2004, 190 p.)
A tudományos közösség egyáltalán nem értékeli az egyenlősdit. Ez abból adódik, hogy a tudósoknak kijutó elismerés egymást követő fokai jól kivehető társadalmi rétegződésre vezetnek a tudományban. Ebben a megbecsülésért és tekintélyért folytatott versenyben a célt csak egy kis hányad képes elérni. Így létrejön egy tudományos elit, amelynek tagjai jelentős hatást gyakorolnak a nemzeti tudománypolitika alakulására, befolyásuk van az elismerésben részesítendő fiatalok kiválasztására, döntéseket hoznak, és rendszerint az ő véleményüket kérik a bírálatok, kiadványok, előléptetések és díjak ügyeiben. A kutatásra szánt források szétosztása is az ő joguk. Különféle intézmények és akadémiák a kiemelkedő tudósoknak eredményeik és személyes kiválóságuk elismeréseként megtisztelő címeket adományoznak. Bár ennek az elismerésnek politikától függetlennek és kizárólag az érdemeken alapulónak kellene lennie, totalitárius vagy autokratikus rendszerekben, ahol ellentétben a demokratikus rendszerekkel a politikai szempontok élveznek előnyt, ez nincs mindig így. Ez a könyv egy ilyen esetet vizsgál - a Kínai Tudományos Akadémia (KTA), Peking, Kínai Népköztársaság, esetét. A KTA a Kínai Népköztársaságban a tudományos hierarchia csúcsán helyezkedik el, és hasonlóan a Francia Tudományos Akadémiához valamint az egykori Szovjet Tudományos Akadémiához, de eltérően a londoni Királyi Társaságtól, valamint az USA Nemzeti Tudományos Akadémiájától (NAS), amelyek tisztán tekintélyápoló társaságok, kombinálja a kutatást a tekintélyápolással. A KTA 45 ezer főnyi kutatási személyzettel, szétszórva az egész országban, 84 kutatóintézetet foglal magába. Az a rendeltetése, hogy irányító szerepet játsszon a tudománypolitika megfogalmazásában és végrehajtásában, továbbá vezesse az országos szintű tudományos tevékenységeket. A KTA a célkitűzéseit öt akadémiai osztályán keresztül valósítja meg: matematika és fizika, kémia, biológiai tudományok, földtudományok és műszaki tudományok. A műszaki-tudományos reformokat megelőzően a tudósokat úgy tisztelték meg, hogy kiválasztották őket a tudományáguknak megfelelő osztály tagjának ( akadémiai osztálytag). Később e cím elnevezése "akadémikus" lett, és jelenleg ez Kína tudományos és műszaki életében a legmagasabb rang, amely nagy megtiszteltetést és tudományos tekintélyt jelent. 1955 és 2001 között mintegy 970 kínai tudós lett a KTA tagja, és 2003 márciusában 634 tag volt életben; ők alkották Kína tudományos elitjét. Ez a könyv a KTA mint tekintélyápoló intézmény funkcióira összpontosít, valamint a tudományos elitre, amely a nemzeti műszaki és tudománypolitika formálásának különböző területein a változásokat irányítja. A könyv, felhasználva a mertoni tudományszociológiát általában, valamint az univerzalizmus normáit és a tudományban végbemenő társadalmi rétegződés elméletét speciálisan, a kínai tudományos elit kialakulásának alapjait tanulmányozza. Megvizsgálja az olyan tényezők, mint szociális származás, mentorok befolyása a tanítványokra, politikai párthoz való csatlakozás, személyes kapcsolatok stb., szerepét abban, hogy a kínai tudós ezen tudományos elit részévé váljon. Ahol lehetséges, összehasonlítást tesz egyes fejlett országokkal, például az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királysággal és másokkal.
A könyv kilenc fejezetből áll (fordította Bognár János). A bevezető fejezet rámutat az összefüggésekre a szociológia, a társadalmi rétegződés meglevő irodalmával, valamint ennek a tudományos közösségre és a kínai tudománnyal foglalkozó tanulmányokra való alkalmazásaival. A szerzőnek az a véleménye, hogy mivel a mertoni tudományszociológia területén a korábbi kutatások a Nyugat tudományára összpontosítottak, egy eltérő társadalmi rendszerben történő tudományos elitképződés és tudományos fejlődés vizsgálata az univerzalizmus hipotézisét új megvilágításba fogja helyezni. Ami a történelmet illeti, 1949 előtt Kínában az értelmiségiek társadalmi állása magasabb volt, de Mao kommunista uralma idején státusuk erősen erodálódott, és "rothadt kilencedik kategóriának" tekintették őket. Mao halála, 1976 után az értelmiségiek visszanyerték magas társadalmi presztízsüket. Jelenleg a kínai értelmiségiek elégedettnek látszanak megemelkedett társadalmi státusukkal és tekintélyükkel, de érdekeltségük miatt vonakodnak független gondolatokat és nyílt ellenvéleményt képviselni. A KTA akadémikusai Kína legmagasabb tudományos fokozatának birtokosai, a kínai tudományos elit tagjai. Jelenleg a KTA-nak 634 akadémikusa van, és közülük 341 (több, mint a fele) pekingi, ami nagy földrajzi egyenlőtlenségre utal. Az akadémikusok közül 243-an a KTA intézeteiben, 227-en különböző egyetemeken dolgoznak. A második fejezet a kínai tudományipar történelmi fejődését, továbbá a kínai tudomány és annak politikai, gazdasági és társadalmi vonatkozásai közötti kölcsönhatásokat írja le a huszadik század elejétől kezdve. A szerző rámutat, hogy a modern nyugati tudományt azok a tengerentúli kínai tudósok honosították meg Kínában, akik Nyugaton matematikai, fizikai vagy egyéb tudományos, illetve műszaki doktorátust szereztek, és a huszadik század elején visszatértek Kínába. A hazatérő kínai tudósokat a nemzeti egyetemeken az oktatásba és a kutatásba is bevonták. Ezáltal a kínai egyetemek nemcsak a tudósképzésnek, hanem a kutatásnak is fontos bázisai lettek. Másrészt korábban azok a külföldi hittérítők, akik a tizenhatodik század elején érkeztek Kínába, fordítói tevékenység és Kína felsőoktatási rendszerének fejlesztése útján szintén elősegítették a nyugati tudomány, különösen a matematika és a csillagászat bevezetését Kínában. Továbbmenve, az első kínai intézmények, amelyek a modern tudomány kínai terjesztésével foglalkoztak, tudományos társaságok voltak. A legbefolyásosabb a Kínai Tudományos Társulat (KTT) volt, amelyet kínai diákok 1914-ben a Cornell Egyetemen alapítottak. A modern Kínában a legkorábbi tudományos kutatóintézet az 1916-ban alapított Geológiai Felmérő Intézet volt. 1922-ben a KTT megalapította a Nankingi Biológiai Felmérő Intézetet. 1928-ban Nankingban megalapították az Academia Sinicát, és 1929-ben Pekingben megalapítottak egy másik átfogó kutatási intézményt - a Peking Akadémiát. Ezen akadémiák megalapítása a kínai tudományos kutatás független rendszerének kezdetét jelezte. 1948-ra ezeknek az akadémiáknak tizenhét,illetve kilenc kutatóintézetük volt.
Ezeket 1949-ben Kínai Tudományos Akadémia néven egybeolvasztották. Becslések szerint 1949-ben hétszáz hazai tudós volt Kínában. A 205 egyetem közül harminc-negyven végzett aktív kutatást. Később, 1949 után a kínai kutatási rendszer, főleg a Kínai Tudományos Akadémia, fokozatosan a magas színvonalú kutatás központjává fejlődött azáltal, hogy kutatási intézményeket hozott létre szovjet minta szerint. A felszabadulás után az 1949 és 1957 közötti idő az oktatás és a kutatás szovjet modellt követő tudományos intézményeinek felállításával telt el, de később, az 1957-től 1976-ig, Mao haláláig tartó jobboldalellenes kampány idején súlyos ellentét volt a párt és az értelmiség között. A nemzeti tudománypolitika ezután az értelmiségnek a Kínai Kommunista Párt (KKP) által gyakorolt szigorú ellenőrzésétől az értelmiség irányában alkalmazott liberális politika felé tolódott el. Leginkább ezt a politikai beavatkozást tekintik a legfontosabb tényezőnek, amely hátráltatta a tudomány intézményesülését és professzionalizálódását Kínában. Az 1978-ban tartott és Teng Hsziao-ping által vezetett Nemzeti Tudományügyi Konferencia óta azonban a párt újra a legmagasabb prioritást adta a tudomány és a technika fejlesztésének, sőt célul tűzte ki az ország megfiatalítását a "tudomány, technika és oktatás" stratégiája útján. A párt visszavonult túlhatalmi pozíciójából, és nagyobb (bár még mindig korlátozott) szabadságot engedélyezett a tudósoknak szakmai kompetenciájuk területén. A következő fejezet azt vizsgálja, hogyan fejlődtek a KTA akadémiai osztályai akadémiai irányítást biztosító szervezetekből tekintélyápoló társaságokká, amit az is tükröz, hogy a tagsággal járó cím: akadémiai osztálytag helyett: akadémikus lett. Ez tükrözi a KKP tudomány és értelmiség irányában folytatott politikájának átalakulását, és arra mutat, hogy Kína a tudomány gyakorlatában apránként elfogadta a nemzetközi normákat és értékeket. De a párt bizonytalan volt a tekintetben, hogyan tartson egyensúlyt egyfelől az egyes tudósok és intézmények szabadsága és autonómiája, másfelől a tudományos közösség felett gyakorolt saját irányító és ellenőrző szerepe között, és ezt ma is nehezen megoldható feladatnak találja. Általában véve a Mao utáni korban, szemben a kulturális forradalom időszakával, az oktatásban végül is győzedelmeskedett a meritokrácia. A negyedik fejezet a családi háttér és az egyéni tanulmányi eredmény kölcsönhatását vizsgálja a KTA-tagok felnevelése során. Feltárja az oktatás állandó és univerzális szerepét, de ugyanakkor rámutat a családi háttér fontosságára is. Szemügyre véve a kínai tudományos elit szociális származását, megvilágítja azt a társadalmi és politikai hátteret, amelyben a tudósok működtek. Kiemeli, hogy a tudományos elit a születési helyet tekintve keleten koncentrálódott, mert ott magasabb szintű a gazdasági és oktatási fejlettség stb. Érdekes jelenség továbbá, hogy Kínában az elitek földrajzi csoportokat alkotnak. Például Mao Ce-tung alatt a politikai és katonai elit nagyrészt Közép-Kínából jött, főleg Hupejból és Hunanból, viszont a Teng Hsziao-ping alatt működők többnyire Kelet-Kínából származtak, így Santungból, Hopejból és Csiangszuból. Az elit személyek szüleinek tanulmányi eredménye szintén fontosabb tényező volt, mint a családnak az apa foglalkozásával mért gazdasági-szociális háttere. A tudományos elit legtöbb tagja az alsóbb évfolyamokat Kína vezető egyetemein, magasabb szintű tanulmányait pedig lehetőség szerint külföldön végezte. A következő fejezet a mentorok szerepét vizsgálja a fiatal tudósok Kína tudományos elitjévé válásában. Mivel Kínában hagyomány az idősek és tapasztaltak tisztelete, a tanítványok kétkedés nélkül hagyják, hogy mentoraik vezessék őket. De a kínai mentorok nemcsak a nemzetközi tudomány javának normáit adják át tanítványaiknak, hanem az olyan értékeket is, mint a a KKP által megkívánt értelemben vett hazafiság, bonyolítva ezzel a szocializáció folyamatát. Ráadásul, tekintve a személyes kapcsolatok térnyerését, a mentorokat az teszi befolyásossá, hogy tanítványaikat felveszik az elitbe. A szerző azt is megmutatja, hogy a mentor-tanítvány viszony, amely elsősorban a kínai tradíción alapul -- a diákok tisztelete a tanárok iránt, a tanároké az utolsó szó -, hogyan akadályozta meg a diákokat abban, hogy független és eredeti tudományos munkát végezzenek, és ez lehet az oka annak, hogy a Kínai Népköztársaságban dolgozó tudósok soha nem értek el a nemzetközi tudományos közösségben olyan magas státust, amilyet például a Nobel-díj elnyerése biztosított volna. A hatodik fejezet vezető kínai tudósok eredményeit vizsgálja, hogy kiderítse, teljesítményük milyen kapcsolatban állt elért státusukkal. Rámutat, hogy Kína vezető tudósait nagyobb valószínűséggel szokták az alaptudományok és a civil kutatás, mint az alkalmazott és katonai kutatás területéről megválasztani. Úgy tűnik, hogy a rangos intézményekben dolgozó tudósok nagyobb eséllyel kerülnek be az elitbe. A tudomány és az oktatás nemzetközi normáinak nemrég történt rendszeresítése óta a felsőfokú tanintézetek végzett hallgatói és a leendő munkaadók között fokozatosan egy semleges válogatási eljárás került bevezetésre. Az a politikai jellegű feltétel, hogy az értelmiségiek egyszerre legyenek "vörösök és szakemberek", eltűnőben van. A 7. fejezet, amely ezzel a vonatkozással foglalkozik, ismerteti a "vörös és szakember" fogalmának fejlődését, és hogy ez a fogalom hogyan befolyásolta a tudományos elit kialakulását Kínában. Tárgyalja továbbá a KTA-tagok kinevezését az Országos Népi Gyűlésbe és a Központi Népi Politikai Tanácskozó Testületbe, valamint felvételét a KKP-ba. A szerző rámutat arra, hogy a KKP, miközben a politikai lojalitásra nagy súlyt helyez, a vezető tudósok irányában mégis egy liberális politikára tért át, amely jobban tekintetbe veszi a tudományos eredményeket. Ennek eredményeként a tudományos elitnek számos politikai megtiszteltetés jutott, például képviselői hely az Országos Népi Gyűlésben, tagság a Központi Népi Politikai Tanácskozó Testületben és felvétel a KKP-ba. Ameddig a tudományos közösség nem vonja kétségbe vezető szerepét, a párt még azt is megengedné a tudománynak, hogy a nemzetközi tudományos normák és értékek alapján működjön. A szerző szerint az áttérés a "vörös és szakember" kritériumról a szakértelem egymagában való hangsúlyozására a kínai tudósok politikai véleményezésének megszűntére mutat. A következő fejezet azokkal a tényezőkkel foglalkozik, amelyek érintették a KTA újabb, 1991 óta kétévenként tartott tagválasztásait. Kifejti, hogy a KTA tagjai ellenálltak a párt nyomásának és beavatkozásának, fenntartva ezzel az elit integritását. Az évek során a KTA tagjai a tudományos kritériumokat - a kutatás és a közlemények mennyiségével és minőségével mért teljesítményt - a jelöltek ajánlóleveleinek kiértékelésekor komolyan mérlegelték. A politikai kritériumok és a kapcsolatok a legtöbbször mellékes szerepet játszottak. Mindazonáltal a kiválasztásos rendszernek is megvannak a hátulütői, ugyanis a tagok hajlamosak közeli kollégáikra szavazni. Így ugyan a megválasztottak kétségtelenül jók, tudományos eredetiség szempontjából viszont nem szükségképp ők a legkiválóbbak. Az utolsó fejezet összefoglalja a tudományos elit kialakulásának folyamatát Kínában, és vizsgálja azt a társadalmi szerepet, amelyet e tudóscsoport tagjai a szakmájukba vágó területeken és értelmiségiként játszottak. A szerző arra a következtetésre jut, hogy a KTA tagjainak kiválasztása ma olyan rendszerben történik, amely nyitott, tisztességes és nem részrehajló, és hogy a KTA jelenlegi tagjai a tudományos kutatás legmagasabb színvonalát képviselik Kínában. Megállapítja azonban, hogy a KTA tagjai egyes, magasabb szintű tanulmányok céljából külföldre távozott kínaiakkal összehasonlítva alulteljesítettek. Előfordul, hogy KTA-tagok még frissen doktorált külföldi kínai kutatókkal sem állják az összehasonlítást. Az egyik javasolt ellenszer a tagok teljesítményének ösztönzése, valamint kínai állampolgárságú, külföldön dolgozó tudósok befogadása a színvonal emelése céljából. Ezt a KTA 2001-ben megkezdte. A szerző feltárja, hogy Kínában a kulturális forradalom idején az alapvető tudományos tevékenység nem szűnt meg teljesen, hanem néhány tudós gondoskodott továbbviteléről, bár akkoriban üldözték őket. A szerző arra a következtetésre jut, hogy a kínai kultúra alapjában véve ellenálló volt az erőteljes intézményi változásokkal és a modernizációval szemben. Öt jellemzője, nevezetesen a formalizmus a megismerésben, a szűklátókörű empirizmus, a dogmatikus szcientizmus, a feudális bürokratizmus és a kényszeres ritualizmus voltak a legfőbb tényezők, amelyek miatt a kínai tudomány messze lemaradt a fejlett országok mögött. Ezen változtatni kell. Mindent egybevéve a könyv kiválóan megvilágítja a tudományos elit kialakulását és a nemzeti tudománypolitika megalkotásában játszott szerepét a Kínai Népköztársaságban, és fontos kézikönyvként szolgálhat, amely a témában részletes információt nyújt azoknak a tudósoknak, akik a kínai tudomány és technika politikai szemszögből történő tanulmányozásával foglalkoznak. (Cong Cao: Kína tudományos elitje. London: RoutledgeCurzon, 2004, 256 p. ISBN-415-32757-1, 60 GBP)
A magyar reformkori gazdasági szakirodalom egy sajátos, a köztudatban az utóbbi időkig igencsak háttérbe szorult gyöngyszemét vehette kézbe 2003-ban, reprint formában az érdeklődő olvasó: Iktári Gróf Bethlen Domokosnak (1810-1866) A' Nemzeti Jól-létről című művét, amely Bécsben jelent meg 1831-ben. Mivel az eredeti könyvön csupán monogram (I. gr. B. D.) utal a szerzőre, így európa-hírű közgazdánk és elmélettörténészünk Kautz Gyula (1829-1909) még mint anonimet említi, a művet "igen éles elméjű"-nek értékelő Heller Farkas (1877-1954) azonban már nevesíti Bethlent.
A szerző a korszak egyik legnagyobb erdélyi földbirtokosa, valamint császári és királyi kamarás volt, Bethlen Gábor (1580-1629) erdélyi fejedelem öccsének, Istvánnak (ki maga is fejedelem volt rövid ideig) egyenes ági leszármazottja. Műve egyrészt szervesen illeszkedik a Széchenyi István Hitel-e (1830) által megindított főúri reformirodalomba, másrészt sajátos hiánypótló szerepet is betölt abban, amennyiben a korszak kiemelkedő személyiségeinek döntően gazdaság- és társadalompolitikai eszmefuttatásai között ez az írás a gazdaságelméleti alapok megadásának igényével lép fel. "A két magyar hazának" - azaz Erdélynek és Magyarországnak - ajánlott könyv bevezetőjében a korszak főbb gazdaságpolitikai kérdéseit, melyek a pénz mennyiségére és forgalmára, a különböző ágazatok fejlesztésének egymáshoz képesti fontosságára, a luxus megítélésére stb. vonatkoznak, veszi sorra, és a "praxison épült theóriá"-t ajánlja a megoldás iránymutatójának, melyhez e művel ő - úgymond - oly fáklyát kíván átnyújtani, melyet nála sokkal bölcsebbek gyújtottak.
A főszöveg a boldogságról és az erkölcsről szóló filozófiai alapvetésekkel kezdődik, majd az alapfogalmak (gazdaság, ezen belül a status és a polgári gazdaság stb.) meghatározásaival folytatódik. Ezt egy a merkantilizmust, a fiziokratizmust és a smithianizmust kritikailag áttekintő elmélettörténeti rész követi, bibliográfiával kiegészítve. Ezután tér rá a szerző a nemzeti gazdaság rendszerére, mely szerinte a nemzeti vagyonnak a 1.) forrásairól, 2.) feltételeiről, 3.) elosztásáról és szaporításáról 4.) felhasználásáról és fogyasztásáról szóló tudomány, s így a kifejtésben ezt a tematikát követi. Az elméleti alap lényegében német gondolkodók által finomított és árnyalt smithianizmus, mely a skót tudós eredeti rendszerével szemben hangsúlyozza a szellemi munka termelő voltát, a termelésben a természet szerepét, az értékmeghatározódásban a keresleti oldal fontosságát. E német tudósok, kikre Bethlen is hivatkozik, főképp Johann Friedrich Eusebius Lotz (1771-1838), Karl Heinrich Rau (1792-1870), Heinrich Friedrich von Storch (1766-1835) és Georg Sartorius (1766-1828).
A modern olvasónak külön élmény Bethlen azon igyekezete, hogy a közgazdasági szakkifejezéseket magyarra átültesse. Sokszor ennek eredményei ma már nem használatos, de sajátos zamatú, és viszonylag jól érthető kifejezések (noha biztonság okáért gyakran a német megfelelőt is megadja) melyek szerző nyelvteremtő képességeit is dicsérik.
Látható tehát, hogy a mű érdemes volt arra, hogy teljes terjedelmében is olvashassa a nagyközönség a Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozat tagjaként, miután a köztudatba való visszaemelésének első lépése megtörtént azáltal, hogy a Gazdaságelméleti Olvasmányok 2. A magyar közgazdasági gondolkodás (szerk.: Bekker Zsuzsa, Bp., Aula, 2002) szemelvényeket közölt belőle. (Iktári Gróf Bethlen Domokos: A' Nemzeti Jól-létről. Bécs, Nemes Haykul Antal betűivel, 1831. Reprint, Bp., Aula, 2003. Magyar Közgazdasági Klasszikusok sorozat, szerkeszti: Bekker Zsuzsa)
Napjainkban kétségtelenül a csillagászat az egyik legnépszerűbb tudományág a nagyközönség körében. Ez a kitüntető figyelem részben annak köszönhető, hogy a kozmikus térség vizsgálata egzotikus tudományterület, és a hétköznapi világtól teljesen eltérő, már-már a fantasztikum határát súroló valóság mindig is érdekelte a kíváncsi természetű embert. E kíváncsiságban természetesen a kutatók járnak az élen, az ő tevékenységük pedig olyan hajtóerő, amellyel elérhető, hogy az ígéretes kutatásokhoz jelentős anyagi támogatás is rendelkezésre álljon. Az Univerzum titkainak feltárása ugyanis rendkívül költséges. Az égitesteket és kozmikus jelenségeket néhány kivételtől eltekintve csupán innen a Földről vagy annak környezetéből vizsgálhatjuk. Az óriástávcsövek és a nem optikai hullámhosszú sugárzás észlelésére szolgáló űrszondák elkészítése és üzemeltetése viszont igen sokba kerül. Az előbb említett kivételek közé a Naprendszer égitestjei - a bolygók és azok holdjai, a kisbolygók, az üstökösök és maga a Nap - tartoznak. Ezekhez már ember alkotta űreszközök is eljutottak, részletes vizsgálat alá vonva a néhány évtizede még elérhetetlennek tűnt, mégis közeli égitesteket. Persze ez is költséges módja a tudományos megismerésnek, de a Nap és a Naprendszer kutatásában elért eredmények is igazolták a ráfordítások jogosságát.
A tapasztalatok szerint a csillagászat iránt érdeklődőket két szélsőség foglalkoztatja a leginkább: egyrészt a közeli, tehát az imént felsorolt naprendszerbeli égitestekkel kapcsolatos felfedezések, másrészt a Világegyetem térben és időben legtávolabbi vidékei. A tér és idő elválaszthatatlansága folytán az utóbbi lényegében az Univerzum kialakulását és történetét, azaz a kozmológiát helyezi az érdeklődés középpontjába.
Mivel a Naprendszer kutatásával kapcsolatos eredmények a bolygókhoz, holdakhoz, üstökösökhöz stb. eljutott űrszondák kameráival készített képekkel gazdagon szemléltethetők, és a világnak ez a szomszédos része amúgy is "könnyen felfogható" a bolygólakó emberiség számára, e témának rendkívül gazdag az ismeretterjesztő irodalma. Nem úgy a kozmológiáé! Földhözragadt (vagy ha úgy tetszik, a Naprendszerhez kapcsolódó) szemléletünk teljességgel alkalmatlan az Univerzum leírására, ezért a nagyközönség inkább érdeklődik csak a kozmológia iránt, és szeretné megérteni azt. Ám mindeddig hiányzott e tudományterület részletekbe menő, magyar nyelvű áttekintése, az olvasók csupán alkalmanként megjelent ismeretterjesztő cikkekből tájékozódhattak.
Frei Zsolt és Patkós András Inflációs kozmológia című könyve ezt a hiányt pótolja, noha a szerzők tankönyvnek szánták művüket. Az alapfogalmak tisztázására azonban ez esetben is nyilvánvalóan szükség volt, s ezért tekinthető a könyv egyben bevezetőnek a kozmológiába. Legalábbis az első négy fejezet, amelyek összességükben a könyv terjedelmének negyven százalékát teszik ki. S hogy miért nem lehet ennél rövidebbre sűríteni a bevezetést? A kozmológia sajátosságai közé tartozik, hogy megértéséhez (és műveléséhez) számos szaktudományt kell ismerni: a csillagászat (azon belül is az asztrofizika) mellett a részecskefizika, a relativitáselmélet és a kvantumtérelmélet fogalmai és eszköztára egyaránt fontos szerepet töltenek be napjaink kozmológiájában. A könyv külön erénye, hogy ezekben - a forró Univerzumról, a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásról, az Ia típusú szupernóvák megfigyeléséről, valamint az Univerzum nagyléptékű szerkezetéről szóló - bevezető fejezetekben a lehető legkevesebb a megértéshez szükséges, de a pontos tárgyaláshoz elengedhetetlen matematikai apparátus.
Aki csak ismerkedni akar a kozmológia legújabb eredményeivel, az is nyugodtan olvassa tovább a könyvet. Igaz ugyan, hogy az 5. fejezettől kezdve megtapasztalhatjuk, hogy a fizikai diszciplínák mellett a matematika szintén nélkülözhetetlen a kozmológiában, de bízvást állíthatom, hogy az olvasó a levezetések közepette sem veszíti el a megértés fonalát. És ez a könyv másik nagy erénye. A gondolatmenet akkor is végig követhető, ha az olvasó a matematikai formulák közötti szövegre fordítja csupán a figyelmét. E tekintetben szerzők néhai mesterük, Marx György nyomdokain haladnak, vélhetőleg tudatosan, mégis e törekvésük deklarálása nélkül. A hétköznapi világtól egészen távoli tudományterület ismertetése így mindvégig élvezhető marad. A jó felépítést és a megértést elősegíti a szerzőpárosnak az a fogása, hogy a kozmológiai állandót a tömegsűrűség függvényében ábrázoló diagram vissza-visszatér a könyvben, ám az 1.8, 2.5, 3.4 és 4.5 ábrák minden esetben mást szemléltetnek.
A recenzens - és bizonyára a kozmológiával megismerkedni kívánó olvasó is - nagyon hiányolja a könyv végéről a glosszáriumot 20-25 fontos fogalom tömör magyarázatával, és hasonlóképpen jó lett volna a legfontosabb szakirodalmi utalások bibliográfiáját tartalmazó irodalomjegyzék. A joggal remélt újabb kiadásban ezek a hiányok könnyen kiküszöbölhetők lesznek. (Frei Zsolt - Patkós András: Inflációs kozmológia. Budapest, Typotex, 2005, 254 p.)