Magyar Tudomány, 2006/1 12. o.

Tanulmányok

Hárdi István

pszichiáter, pszichológus, a pszichológiai tudomány kandidátusa - ihardi @ freemail.hu

AZ AGRESSZIÓ KÉPI KIFEJEZÉSE


A világban mértéktelenül terjed az agresszió. Nem véletlen tehát, hogy sok irányból, sokféle módszerrel közelítik meg ezt a tulajdonképpen nagyon összetett és bonyolult jelenséget.

Bevezetésül röviden foglalkozzunk az agresszió fogalmával. Az angolszász irodalomban azonos tartalommal alkalmazzák az "erőszak" (violence) kifejezést, ez azonban a magyar szóhasználatban az agressziónál szűkebb tartalmú, ezért az utóbbi előnyösebb. Általában agresszióról beszélünk, ha valaki a másik embert károsítani vagy bántani akarja (s a szándékot alkalmasint tett követi). Ezt az elterjedt meghatározást azonban a mai pszichológiai, pszichiátriai és pszichoanalitikus ismeretek birtokában célszerű tágabban megközelíteni. Ennél már többet mond a következő definíció (Hoffmann, 1992, 7.): "Az agresszió gyűjtőfogalom, amely bizonyos motivációkat, gondolattartalmakat, érzelmeket és viselkedést ír körül, mely meghatározott személyekre és dolgokra irányul, és legtöbbször ártó hatással jár."

A fentieket és a pszichoterápiás szempontokat figyelembe véve - áttekintő szándékkal - az agresszió fogalmát így foglaltam össze (Hárdi, 2000):

Agresszióról beszélünk támadó jellegű magatartás, ellenséges - legtöbbször feszültséggel járó - belső rezdületek, élmények jelentkezésekor, amelyek irányulhatnak a külvilágra, személyre vagy befelé az átélőre magára; lehetnek tudatosak vagy tudattalanok, megmutatkozhatnak közvetlenül vagy közvetve (például bosszúságot okozó ajándék küldése, valakinek intenzív elhanyagolása), akár átalakult formában is (például elfojtott agresszióból származó szorongásban, testi tünetekben).

E meghatározás tartalmazza az agresszió jelenlétét és hatékonyságát a pszichében vagy a magatartásban - akár közvetlenül, akár közvetve. A meghatározásban igyekeztem elkerülni a kizárólagosan objektív ("hiszem, ha látom"), és a mindenféle előítéletes, elméleti spekulatív hozzáállást. Így lehetővé válhat az agresszív elemek kihámozása az esetleg "ártatlannak" látszó dolgokból, másrészt feltárható az agresszió sokféle kapcsolata, összeszövődése, bonyolultsága. A magatartás mögötti lelki dinamika nem hanyagolható el, amelyre hétköznapi életünk számos példával szolgál. Így ha az ide tartozó "negatív érzelmekből" megvizsgáljuk a gyűlöletet (lásd a "gyűlöletbeszéd" vitát), tudjuk, hogy az nemegyszer átcsaphat szerelembe, vagy fordítva: a szerelem gyűlöletbe. Természetesen egy meghatározás nem tartalmazhat "mindent", inkább tájékoztató, irányadó jellegű, másfelől szeretném elkerülni azt, hogy a fogalom "parttalanná" váljon azon vitatható állítással, mely szerint minden pszichés energia = agresszió.

Hétköznapjaink fontos eseményei sokszor "szemünk előtt játszódnak le" - róluk jórészt látás útján értesülünk, s így is hatnak. A médiumoktól kezdve az utcai plakátokon át a falfirkáig töméntelen - többek között - agressziót is közvetítő vizuális benyomás ér bennünket. Másfelől a sok tudományos megállapítást, eredményt ezek a benyomások közelebb hozzák, megértésüket, gyakorlati alkalmazásukat elősegítik. A képi világ nem csupán az összefüggések, tények közvetítésével nyújt tájékoztatást, de számos - szavakból még nem megértett - konkretizáló, illusztratív elemmel az "egészben való megragadást" teszi lehetővé. Sőt, néha a mélyebb megértést, esetleg a hirtelen ráeszmélést, az úgynevezett "aha élményt" is szolgálhatja. A képekben rejlő érzelmi ösztönös, esetleg archaikus tényezők további informatív gazdagítást nyújtanak. Ezt a művészi alkotások magas szinten, az élménykeltéssel, az átlagos vagy gyengébb minőségű ábrák kifejező jellegükkel érik el. Hatásuk legtöbbször erőteljes, ezért is lehet beszélni a "képek hatalmáról" (Freedberg, 1989).

Az agresszió elsősorban a tartalomban jelenik meg: mit ábrázol a mű? Mi történik a képen? Az agresszió legtöbbször támadás, kínzás, gyilkolás stb. formájában tárul szemünk elé. Vannak visszatérő témák, például apokalipszis (Dürer metszetei), háborúk (Goya: A Háború borzalmai és más művei), csaták, állatküzdelmek, vadászat ábrázolása. Az ilyen tárgyú képek nem csupán ábrázolnak, de hatnak is: szorongást kelthetnek. A középkori gótikus katedrálisokban a vízköpő fejek a gonosz elriasztását szolgálták; a keleti művészetben, például a kiotói Szanzsuszangendó 1001 Buddha-templomában az őr-szobrok arckifejezése, megmintázása ijesztő, azaz elrettentést, védelmet szolgál. Martin Schuster (2005) utal a művészetben előforduló, az etológiából ismert, félelmet és agressziót kiváltó "fenyegető nézésre", "szúrós szemekre", miként Hermann (1943, 1984) a "vérben forgó szemek", a "tüzes szemek" szorongást keltő és mágikus szerepére (például szemmel verésre). Alátámasztja ezt a pszichiátriai betegek rajzaiban, festményeiben gyakran előforduló szem - nemegyszer önálló, kiemelt - ábrázolása (például paranoid kórképekben a "megfigyelés" jeleként). Schuster ugyancsak fontosságot tulajdonít a test megnagyításának, s az ezáltal a hatalmat árasztó fölénynek, például a katonai egyenruhák tömött vállainak, sisaknak, hatalmas dísszel (kakastollas csendőrkalap) stb. Kiemeli még a hím nemi szervvel való fenyegetést, mely például a középkori zsoldoskatonák egyenruhájában a falloszt fedő kapszula nagyságában is kifejeződött. A fallikus fenyegetés egyébként az etológiában is ismert: Csányi Vilmos írja (1999, 25.): "főemlősöknél, az agresszív hímek merev péniszükkel fenyegetik a rangsorban alattuk állókat". "A régi görög kultúrában keresztutakon, házak előtt vagy határokon helyeztek el fallikus figurákat. Nias és Bali szigetén a kísértetek elűzésére használnak hasonló szobrocskákat." Ugyancsak utal a horrorfilmekben a nézőket borzongató hatalmas szörnyek és óriás állatok szerepére, gondolhatunk King Kongra, Godzillára, valamint az ősállatok divatjára.

A tartalmiak mellett természetesen nem hanyagolhatók el a formai elemek sem. A művészetben a tehetségen kívül a technikai tudás, az egyéniség és a kor stílusa alakítja a formát. A kompozíció, a színek stb. ugyancsak részesei az alaki tényezőknek, és szolgálhatják az agresszió megjelenítését. A művek manifeszt, tartalmi tényezőit áthathatják a színek (például sötét vagy élénk), amelyek ugyancsak "színezik", érzelmileg befolyásolják a néző élményi folyamatait.

A képzőművészetben számos példát találunk az agresszió különféle formáira. Ralp W. Pickford (1967) szerint tudattalan fantáziák és motivációk megtalálják indirekt kifejezési útjukat a művek tudatos tartalmában és céljában. Szexuális és agresszív tendenciák az alkotómunkával átdolgozva, mintegy álarcban jelentkeznek. (Pickford, 1967, 104.) "A keresztény művészetben agresszív fantáziák számos témában széleskörű kifejezési lehetőséget kapnak, például a keresztre feszítésnek, a keresztről levételnek s a szentek kínzása és mártíromságuk ábrázolásában." (Az angol szerző szerint ez természetesen nem esztétikai vagy teológiai értékelés.)

Hieronymus Bosch (kb. 1450-1516) művei nem csupán csodálatra késztetnek, de témánk megértésében is segítenek. Alkotásaiban a Gyönyörök kertjé-ben, a Szénásszekér-ben, az Utolsó ítélet-ben különös világ tárul elénk: Egyrészt meztelenül ölelkező párok, másrészt csonkolt testek, végbélbe dugott tárgyak, torz szörnyek, törpék hemzsegő hada árasztja el a vásznat. Miután a művész életéről keveset tudunk, a képek háttere, értelmezése a mai napig nem eldöntött; sok vitát keltett, és a vélemények jelenleg is igen eltérőek. Például Wilhelm Fraenger (1977) vitába szállt Tolnai Károllyal, aki Freud pszichoanalitikus gondolataival magyarázta e különös világ képeit. Ugyanis szerinte (Fraenger, 1977, 14.) "... a tudattalanból mitikus dimenzióba felszálló rémálmokat a késő középkori eretnekség történelmi valóságából lehet levezetni". Ha pusztán a látottakra támaszkodunk, valószínűnek tűnik, hogy a szexualitás és az agresszió kapcsolódása is fontos meghatározó (miként erről Freud műveiben részletesen olvashatunk). Az akasztott, megkötözött, szerelmeskedő és ugyanakkor megkínzott, szörnyektől uralt vagy azokon lovagló meztelen testek szado-mazochista ábrázolásoknak tűnnek. Dominálnak a szadisztikus elemek a karddal átszúrt nyakon és testen, a kasztrációs jelenetekben - különösen a pokol ábrázolásában. Mint Fraenger (1977, 13.) írja: "Itt elszabadul a tudattalan teljes démonikus világa..." Gyakran torz alakok, szörnyek, visszataszító lények, vadállatok a szentéletű embereket ostromló kísértések kifejezői. Bosch Szent Antalt is ilyen helyzetben ábrázolja. Hasonló változatokat láthatunk Grünewald, Schongauer, Teniers, Mandijn, Huys, Deutsch stb. művein.

Kegyetlen képeket mutat be a 17. század nápolyi festészetéből W. Karl Lang (2001). Elsősorban vértanúk, mitológiai hősök tragikus sorsát ábrázoló festményekkel foglalkozik. A Bibliából ismert a fejlevágás Dávid és Góliát, Judit és Holofernesz, Salome és Keresztelő Szent János történetében. A megöltek fejének tálon történő bemutatása - például Rubens vagy Mattia Preti Heródes lakomája és - utóbbi művésznek - Absalon lakomája című művein - nem csupán ijesztő, de orális, kannibalisztikus jellegű is. Még jobban elborzaszt a vér látványa, ahogy ezt a fej nélküli törzs ábrázolásain látjuk Preti alkotásain, vagy Michelangelo Merisi da Caravaggio (1571-1610) Szt. János lefejezése (1608) című - egy máltai templomban lévő - képén, ahol a vértócsából indul el a művész aláírása. Ez még inkább hangsúlyozza a mű kegyetlenségét (lásd Lang, 101.). Utóbbi személyes élete és művészete egyaránt bővelkedik agresszív megnyilvánulásokban. Kortársa, Carel Van Mander szerint benne a bűnöző és a művész váltogatta egymást, és a művészet számára "Mars és Minerva sohasem voltak jó barátok..." A nyugtalan, izgága természetű, zseniális művész számtalanszor követett el kisebb-nagyobb bűntényeket, végül gyilkosságba keveredett, és börtönbe zárták. Műveiben a manifeszt és latens agresszió egyaránt megtalálható. Egyik fő témája a lefejezés: Judit és Holofernesz (1598), valamint Keresztelő Szent János lefejezése (1608), Dávid Góliát fejével (1606). Képeinek ez szinte horror-jelleget kölcsönöz. Hasonló légkörű a kígyóktól fojtogatott, fuldokló Medúza feje (1598) című alkotása.

Gustave Moreau Jelenés-én viszont Salome lelkiismeretének rémítő víziójában megjelenik a megölt próféta feje.

Az emberiség hitvilágában, mitológiájában nagy szerepet foglalt el a "gonosz" - a Sátán, Belzebub, Lucifer stb. néven nevezett - ördög. Legfőbb jellemzője az erkölcsi törvényekkel szemben álló gonosztevés, középpontjában az agresszióval. Ezért is adhatta Konrad Lorenz (1963, magyarul: 1995) könyvének Das sogenannte Böse. Zur Naturgeschichte der Aggression - Az úgynevezett gonosz. Az agresszió természetrajza - címet. A középkorban az eretnekséget felkutató és elítélő inkvizíció kegyetlenül harcolt a sátáni boszorkányság ellen. A legnagyobb eretnekségnek az ördög azon művét tartották, amikor embereket kerített hatalmába (obsessio), vagy "szállt meg", azaz "beléjük bújt" (possessio). Akik így boszorkánnyá váltak, mindenféle gonoszságot műveltek: embert, állatot megrontottak, betegséget okoztak, s másokat is a Sátán szolgájává tettek. A boszorkányhit, az ördöghit az irodalomban sokféle formában szerepel, elég ha Shakespeare darabjaira gondolunk, vagy a Faust-témára, amely Christopher Marlowe, Goethe, Heinrich Heine, Nikolaus Lenau és Thomas Mann művein keresztül széles körben ismert. Bosch, Hans Baldung Grien, Dürer, Albrecht Altdorfer, Breughel, ifj. David Teniers, Frans Francken, David Rykaert, Salvator Rosa, Goya és Ernst Barlach stb. alkotásaiban is találkozhatunk boszorkányokkal. Főként metszetek, rajzok, könyvillusztrációk elevenítik meg ezt a különös világot. Ez a "boszorkánygrafika" (Gloger - Zöllner, 1983) tükrözi a boszorkányhitet, s a motiváló szexualitás és agresszió összekapcsolódását.

A XX. század német festészetének egyik kiemelkedő művésze, Otto Dix (1891-1969) művészetében is igen fontos az agresszió szerepe. Műveiben az élet és halál, s a kettő együttese sokféleképpen jelentkezik. Ez az ellentétpár már az első képeitől - a koponya és a virág - (Virágzás és elmúlás, 1911) festményén, a későbbiekig, például A halál diadalá-ban (1954) - végigvonul. Sokféle stílusban tudott festeni; végül műveire az "expresszionista verizmus" jelzőt kapta, elsősorban a valóság nyers ábrázolása miatt. Karikaturisztikus és deformált figurái, portréi hihetetlen pszichológiai jellemzéssel mutatják az egyén és a társadalom fonákságait.

Az önmaga ellen fordított agresszióval az öngyilkosság ábrázolásában találkozhatunk. Kedvelt, történelmi alakok képein, például Guido Cagnacci Kleopátra (1659), Joos van Cleve Lukrécia (1525) című művein a depresszió is plasztikusan észlelhető.

Rubens Betlehemi gyermekgyilkosságok képe az ártatlanokkal történt kegyetlenséget mutatja be.1 Ugyancsak ilyen jellegű a Háború borzalmai és az Oroszlánvadászat című alkotása. Érdekessége, hogy Rubens békeközvetítő diplomataként is tevékenykedett, és gyűlölte a háborút (Jones, 2003)

A magyar művészetben Zichy festménye: A pusztulás géniusza - a címnek megfelelően - a malignus, destruktív agresszió romantikus-allegorikus ábrázolása. Madarász Viktor Dózsa népe a harc kegyetlenségét mutatja be. A csata agresszióját ábrázolja Johann Peter Krafft Zrinyi kirohanása című alkotása. Wagner Sándor Dugovics Titusz-a magával rántja a mélységbe a várat ostromló törököt - a hazáért vesztesként harcoló, halált is vállaló hős. Gyárfás Jenő Tetemrehívás-a az öngyilkosságot okozó nőnek az áldozattal történő szembesítésekor megjelenő és lelkiismeret-furdalásából származó rémületét tárja elénk. Ugyancsak az öngyilkosságot illusztrálja Zichy Mihály Arany János balladájához készített Hídavatás című műve.

Az agresszió képi megjelenítése, illetve kifejezése az esztétikai, a művészet által nyújtott öröm egyben valamilyen ventilt is lehetővé tesz. Miként Freud kifejtette, a viccnél a nevetés, itt a művészi-esztétikai öröm révén tiltott, elfojtott szexuális vagy agresszív impulzusok, ösztönök válnak - bizonyos fokban - tudatképessé, és jutnak levezetésre. A katartikus hatás teljesen egyéni, attól is függ, hogy kiben mit és mennyire mozgat meg. Sokat jelent a képhez fűződő viszony, annak az ismételt elmélyült nézése, az empátia, az alkotásba való beleélés. Tulajdonképpen a művész alkotásán, illetve a mű által előhívott fantázián keresztüli kiélés zajlik. A kegyetlen képek láttán a művész és néző azonosulhat az áldozattal vagy a kínzóval, ami az agresszió szublimálását teszi lehetővé (Lang, 2001). A látvány meghökkenthet, szorongást is kelthet, s ezáltal ugyancsak feszültség levezetését szolgálhatja. (Gondoljunk csak arra, hogy sok mai mozilátogató szívesen néz horrorfilmeket.)

A néző pozitív kapcsolata a "tetszésben", ha úgy tetszik, a "művészi élményben" fejeződik ki. Az ellenkezőnek, a "nemtetszésnek", a negatív kapcsolatnak ugyancsak széles a skálája. A mű elutasítása elmehet a mellőzéstől, a "megjegyzéseken", (például modern képeknél: "ilyet én is tudok csinálni"), haragos kifakadáson át egészen a képrongálásig.

Történetelemből is ismert agresszió a képrombolás (ikonoklazmus) (Freedberg, 1989; Gamboni, 1998). A reformáció korában sok templomból eltávolították, sőt néhol el is pusztították a műveket a "bálványimádás" gondolatával. A törökök magyarországi uralma alatt számos remekművet semmisítettek meg, mivel a mohamedán vallás tiltja az emberábrázolást. Így ment tönkre például Budán a Kolozsvári testvérek alkotta Sárkányölő Szent György szobra.

A mai képrombolóknál elsősorban hétköznapi vandalizmusról, antiszociális, border-line személyekről van szó. Szobrokat összefirkálnak, befestenek, bepiszkítanak, máskor bronz anyagú művek részeit letörik, elviszik, sőt - ha lehet - értékesítik, eladják. A Margitsziget Művészsétányát díszítő szobrokat nemegyszer éri csonkítás, az Erzsébet téren egy kiállítás műveit ugyancsak súlyosan megrongálták. Csak a művészek lelkesedése tette lehetővé, hogy gyors javítással a nagyközönség tovább élvezhesse az alkotásokat.

A néző és a műalkotások érzelmi, indulati (áttételi) kapcsolatában nem feledkezhetünk meg az animisztikus tényezőről. Az emberben ősidők óta él - sokakban nem is olyan mélyen tudattalanul -, hogy a kép vagy a szobor azonos - vagy legalábbis - helyettesítheti az ábrázolás alanyát. Ezen alapul az ókorból ismert Pygmalion-legenda, amely szerint az alkotó beleszeretett a művébe, egy női szoborba, akit az istenek kegyelemből élővé változtattak. A "megszólalásig hű" ábrázolás kifejezés is erre utal. Apellesz lovait olyan hűen ábrázoltnak tartották a görögök, hogy "hallották a nyerítésüket". Mint Freedberg is írja, a művek körül történt csodák (például könnyező Madonna) fokozták a beléjük vetett hitet, másfelől azt a meggyőződést is, hogy a művek "nem földi kéztől származnak".

Az utcákon szemlélhető plakátok erőteljesebben kívánják mozgósítani a járókelőket. A közlésre szánt tartalom mellett érzelmileg is hatnak. A képet kísérő szöveg még világosabbá teszi a célt, s a jó fogalmazás, a jelszavak, a verses mondások stb. fokozzák a hatást. A kulturális tartalmúak színház, mozi, és kiállítás látogatására, a kereskedelmi tárgyúak a vásárlásra ösztönöznek, a politikaiak a politikai szemléletet - különösen választások idején - a szavazást kívánják befolyásolni. Miként a média, a vizuális reklám is nagyhatalom. Befolyása, hatása - a tudatos tartalom mellett - tudattalanul is érvényesül. Ezt erősíti az ismétlés, a többszöri találkozás. A plakát nemcsak kifejezheti az agressziót, hanem keltheti is, mondhatni "képi uszítással". Fenyegethet, s kiválthat szorongást is. A nácik az antiszemitizmushoz - a verbális propaganda mellett - a karikatúra, a torzítás, sőt a hamisítás képi eszközeit is felhasználták az "ellenségkép" kialakításához: a plakátokkal is a zsidóság megsemmisítésére mozgósítottak.

A plakátok összefirkálása, torzítása - a férfiakra, nőkre bajusz, szakáll rárajzolása - közelebb visz az utcai erőszak grafikus megnyilvánulásához. Amíg az eddig tárgyalt képeken az agresszió elsősorban a tartalomban szembeötlő, addig a közterületen már többszörös a szerepe. Elsősorban a falfirkáké, amelyek beborítják a szép új, tiszta, fehér falfelületeket, de nem kímélik a régieket sem. Ormótlan hullám-, illetve kígyóvonalaikkal összevissza csúfítják a szabad felületeket. A formátlan, kaotikus firkák bepiszkítanak, bemocskolnak falakat, beszennyeznek, olvashatatlanná teszik a lakosságot tájékoztató, fontos táblákat, például a tömegközlekedés megállóhelyein. Bizonytalan szimbólumok, nevek, rövidítések, szövegek nem csupán a házakat, a vasúti kocsikat is "dekorálják". Alapvetően ugyanolyan antiszociális cselekmény ez, mint a telefon- és vasúti kocsirongálók tevékenysége. Az ilyen firkák formai szempontból a káoszon keresztül a közvetlen indulatot fejezik ki. Az újabb és újabb ráfestések nyomán az egymásra rétegzett firkák az irracionális-tudattalan ellenséges impulzusokat is tükrözik. A közelben nem ritkák esetleges törés-zúzás nyomai, az öncélú pusztítás jelei.

Az esztétikátlan, piszkoló firkáktól - bizonyos fokig - elkülöníthetők a graffitik. Ezek különféle színvonalúak. A gyermeki, primitív ábrák mellett jobban kidolgozott, stilizált - de olvashatatlan - betűkön kívül, differenciáltabb produktumokkal, sőt tehetségre utaló művekkel is találkozhatunk. "Falfestőkből" nemegyszer valódi művészek lettek. A graffitik alkalmasint egy-egy csoport szemléletét is megjelenítik. Az ábrázolásban erős a karikatúra-jelleg. A graffitikben megjelenő agresszió nem csupán a legtöbb szerző társadalmilag marginális - vagy így érző - helyzetéből, tehát bizonyos fokú aszocialitásából fakad. A graffiti az Egyesült Államokban egyes színesbőrű és más bandák territoriális harcaiból keletkezett: mint a természetben az állatok megjelölik életterüket, úgy jelezték az emberek a falakon "eddig a mienk ez a hely." A torzítás, a karikatúra-elemek, az irracionális firkatömeg stb. mellett a személyes élmények is mindezekre utalnak. A szerzők elmondják, hogy tudják: veszélyben dolgoznak, törvényt szegnek. Ha rajtacsípik, megbüntetik őket. Azonban az izgalom, s az azt követő "sikerélmény" megéri: sikerült, s készítettek valamit...

A graffitikben tehát az erőszak sokféle megnyilvánulása észlelhető. Gyakoriak bennük a karikaturisztikus elemek (1. kép).

Az agresszió egyik kedvelt képi formája a karikatúra. Művészi szinten nem a valóságot, hanem az igazságot mutatja be. Ez elsősorban a modell lényeges vonásainak megragadásából áll, mondhatni, jobban hasonlít rá, mint saját maga... Ehhez hozzájárulnak a túlzások, aránytalanságok, melyek még jobban kidomborítják az egyénre jellemző tulajdonságokat. Szellemesen írja erről Ernst Kris (1952, 197.): "... ha a karikatúrát folyamatként határoznánk meg, az agresszió hatására primitív struktúrákat használ az áldozat nevetségessé tételére". Innen a gyermeki, infantilis stílus, a játékos szabadság. A jó karikatúra ellenállhatatlan, azonnal "ráismerünk" a "kifigurázott" áldozatra. Alkalmazhat szimbolikát is, például állatformában - rókának, tigrisnek "álcázva" ábrázolja az illetőt, ami ugyancsak tovább jellemzi, és még nevetségesebbé teheti a célszemélyt. Munkácsy Mihály például egy önkarikatúrában saját magát oroszlántesttel ábrázolta.

A pszichológiai gyakorlatban alkalmazott rajzvizsgálatok is elsősorban a tartalmat nézik: mit ábrázol a vizsgálandó személy - a gyermek vagy a felnőtt. A gyermekpszichológiában a fejlődés követésére használják: mennyiben felel meg a rajz a gyermek életkorának, fejlődési szakaszának (megfelelő feltételek között ez az intelligencia mérésére is támpontot nyújthat). A személyiség jobb megértését, a klinikai gyakorlatot segíti a rendszerelméleti megközelítés (Sehringer, 1999).

Az úgynevezett projektív rajzvizsgálatoknál (Hammer, 1958; Machover, 1949) megadott témát rajzoltatnak - embert, családot, állatot, házat stb., vagy szabadon, tetszés szerint bármit. Egyszerűen kifejezve: a vizsgálat lényege, hogy miként "vetül a papírra a személyiség". A képek tartalmi és formai elemeiből következtetnek a mögöttük álló személyiségre, érzelmeire, indulataira és agressziójára. A gyermekrajzokból is ismertek ijesztő személyek, állatok, támadások, csatajelenetek, háborúk stb. ábrázolásai. Fenti szerzők az említetteken kívül emberalakoknál férfias jellegűnek találták (széles váll, izmok stb.) a "támadás szerveinek", kezeknek, lábaknak a hangsúlyozását, formailag inkább a nagyobb, erősebb vonallal készített ábrákat. Vass Zoltán (2005) áttekintve az irodalmat, megállapítja, hogy a legtöbb szerző egyes "jeleket" keres az agresszió megállapítására, s sokan ezt tradicionálisan átveszik. Ő nagy anyagon számítógépes kódolással, algoritmusokkal tünetegyütteseket, fenotípusokat dolgozott ki, mellyel a kérdés árnyaltabb megközelítése válik lehetővé.

A dinamikus rajzvizsgálat (Hárdi, 1958, 1983, 2002) ember-, állat- és szabad téma ábrázolásának sorozatos - összehasonlító vizsgálatával foglalkozik. Betegeinktől kezelésük előtt, közben és után kértem rajzokat. Nem egy ábra áll a vizsgálódás középpontjában, hanem a klinikai-pszichológiai, pszichopatológiai folyamatokkal párhuzamos grafikus változások. Az eljárás tehát kóros és terápiás dinamizmusokkal foglalkozik (innen is adtam az elnevezést). A kérdésfeltevés a következő: milyen klinikai történésnek felelnek meg a grafikus változások? Hogyan objektiválják a klinikumban észlelteket? Az eljárás elsősorban az intraindividuális - azaz az egy személyen belüli - követéssel az átlagember világába nyit betekintést, s nem igényel tőle semmilyen különös tehetséget. A követés ugyanakkor időbeliséget jelent, s lehetőség nyílik az aktuális, az "akut" állapot elkülönítésére az állandóbbtól, a maradandóbbtól. Ötvenöt éve gyűjtöm pszichiátriai betegek rajzait, s a 83 ezernél több rajz sokrétű bepillantást nyújt az agresszió megnyilvánulásaiba és változásaiba (Hárdi, 1983; 2002). Segít ebben az egyes betegektől nyert, nagyobb számú képanyag s az összehasonlítás lehetősége. Szemben a projektív módszer asszociatív-tartalmi túlsúlyával (s nemegyszer eltúlzott szimbolikus értelmezésével), nagyobb szerepet és előnyösebb megközelítési lehetőséget adnak a dinamikus formális és tartalmi tényezők. Az észlelt változások (vagy változatlanságok!) jobban kifejezik a személyiség affektív-irracionális tulajdonságait, így alkalmasak az agresszió megközelítésére is.

Egy 35 éves nőbeteget kötekedő, összeférhetetlen magatartása miatt küldtek hozzánk. Kitűnő munkaerő, de beilleszkedésre képtelen, agresszív személyiség. A beteg karatézott, "régebben" sok altatót szedett, s jelentkezése előtt két évvel "pszichopátia, narkománia" diagnózissal kezelték pszichiátriai osztályon. Ötévi házasság után elvált, családjával, testvéreivel nem tartja a kapcsolatot. Anyját is gyűlöli. Igen magányos. Első rajza (A) birkózó állásba helyezkedett, derűs arcú, jól kidolgozott férfialak. Trankvilláns kúrát kezdünk, és pszichoterápiásan foglalkozunk vele. Jelentkezéseikor embertársaival történő összeütközéseiről számol be. Rajzaiban vissza- visszatérő elem a karatézó férfialak. (B) ábrája is ilyen, sok vonalhibával s az úgynevezett transzparenciával (a jobb alkaron átlátszik az alatta lévő ruha és gombja). Utolsó rajza (C) némileg javult állapotából való: komolyabb, nagyobb női alak, profilból, kezében táskával, a lábfej lemaradt. Mint elmondja, "saját magát rajzolta meg, csak kissé öregebbre sikerült..."

Itt tehát a személyiség állandó tulajdonsága az agresszivitás, amely rajzán a "férfiasságban", karatetartásban mutatkozik: mondhatnánk, "a papíron is verekszik". Javulásával saját nemét ábrázolja, némileg önmagához hasonlóbb alakot készít, békésebb tartásban, női táskával a karján.

A művészet önmagában is gyógyít: ismeretek tágítása, én-erősítés, élménynyújtás, a személyes problémákkal indirekt úton való találkozás révén. A képi agresszió megértése sokat jelenthet a terápia és megelőzés szempontjából. A művészetben az "agresszió esztétizálása" kifejezés is utal a szublimálás lehetőségére. A korai felismerés, a megfelelő terápiás alkalmazás a művészetterápiában is hozhat eredményeket. Újabb megfigyelések szerint pszichiátriai betegek alkotásai, kiállítások - nem csupán a művészet fejlődésében játszottak szerepet (például Hans Prinzhorn, Walter Morgenthaler gyűjteményei), de sokat tehetnek a nagyközönség felvilágosításával - a lelki élet és az emberi szenvedés jobb megismerésével - az előítéletek legyőzéséért, a "destigmatizációért". A vizuális kultúra bemutatott lehetőségei is mozgósíthatnak az agresszió megelőzésére a lelki egészségvédelem (a mentálhigéné) területén.


Kulcsszavak: agresszió képi ábrázolása, agresszió a művészetben, karikatúra, graffiti, agresszió rajzvizsgálata, művészetterápia, képi világ és mentálhigiéne


1 A remekművek örök aktualitására emlékeztetve - önkéntelenül is a észak-oszétiai, beszlani iskolások elleni terrorcselekményre kell gondolnunk.



1. ábra * Nyelvöltögető, nagy szájú, nagy fogú, karikatúra-jellegű graffiti, orális agressziót fejez ki. Ezzel a "nyelvöltő tematikával" elég gyakran találkozunk.



2. ábra


Irodalom

Adams, Laurie Schneider (1994): Art and Psychoanalysis. Harper Collins, New York

Cinotti, Mia (1994): Bosch festői életműve. (Ford.: Szepesi Anna - Klukon Beatrix). Corvina, Budapest

Csányi Vilmos (1999): Az emberi természet. Vince, Budapest

Fraenger, Wilhelm (1977): Von Bosch bis Beckmann. Ausgewählte Schriften. Verlag der Kunst, Dresden

Freedberg, David (1989): The Power of Images. University of Chicago Press

Gamboni, Dario (1998): Zerstörte Kunst. (Ford.: Rochnow, Christian) DuMont, Köln

Gloger, Bruno - Zöllner, Walter (1983): Teufelsglaube und Hexenwahn. Koehler & Amelang, Leipzig

Hammer, Emanuel F. (1958): The Clinical Application of Projective Drawings. Thomas, Springfield

Hárdi István [1983] (2002): A dinamikus rajzvizsgálat. Medicina, Budapest

Hárdi István (2004): Pszichiátria, képi kifejezés és a dinamikus rajzvizsgálat. Magyar Tudomány. 4, 433-39

Hermann Imre [1943] (1984): Az ember ősi ösztönei. Magvető, Budapest

Hoffmann, S. Olaf (1992): Aggression In: Battegay, R. et al.: Handwörterbuch der Psychiatrie. Enke, 2. Aufl. Stuttgart. 7-11.

Jakab Irén (1998): Képi kifejezés a pszichiátriában. Akadémiai, Budapest

Kris, Ernst (1971): Psychoanalytic Explorations in Art. Shocken Books, New York

Lang, W. Karl (2001): Grausame Bilder. Reimer, Berlin

Lorenz, Konrad (1963): Das sogenannte Böse. Zur Naturgeschichte der Aggression. Borotha-Schoeler, Wien. Magyarul (1995): Az agresszió. Katalizátor Iroda, 2. kiad. Budapest

Machover, Karen [1949] (1980): Personality Projection in the Drawing of the Human Figure. 11th ed. Thomas, Springfield

Pickford, Ralp W. (1967): Studies in Psychiatric Art. Thomas, Springfield.

Puppi, Lionello (1991): Torment in art. Pain, Violence and Martyrdom. Rizzoli, New York

Robbins, Russel Hope (1984): The Encyclopedia of Witchcraft and Demonology. Newnes Books, Crown, New York

Schuster, Martin (2005): Művészetlélektan. (ford.: Balázs.István) Panem, Budapest

Sehringer, Wolfgang (1999): Zeichnen und Malen. Schindele, 2.Aufl. Heidelberg

Török Gyula (1992): Bildstürmer durch die Türken in Ungarn. In: Michalski, S.: L'Art et revolutions. Société Alsacienne pour le Développement de l'Histoire de l'Art. Strasbourg, 261-274.

Trixler Mátyás - Jádi F. - Gáti Á. - Tényi T. (1993): A művészet pszichoterápia jelentősége schizophrén pszichózisok komplex terápiájában. Psychiatria Hungarica. 8, 353-359.

Vass Zoltán (2005): Az agresszió kifejeződése projektív rajzokban: fenotípusok és konfigurációk. In: Sehringer, Wolfgang - Vass Zoltán: Lelki folyamatok dinamikája. Flaccus, Budapest, 183-213.

Wolfthal, Diane (1999): Images of Rape. Cambridge University Press, Cambridge


<-- Vissza a 2006/1 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]