Magyar Tudomány, 2006/1 116. o.

Könyvszemle


Neurocognitive Development and Impairments

Az Akadémiai Kiadó gondozásában útjára bocsátott Neurocognitive Development and Impairments címet viselő új sorozat célja figyelemre méltó: lehetőséget kíván nyújtani elsősorban kelet-európai szerzőknek a megismerési funkciók fejlődésével és zavaraival kapcsolatos munkáik közzétételére. A kezdeményezés a Budapesti Műszaki Egyetemen működő első hazai megismeréstudományi tanszéken született Pléh Csaba vezetésével, aki számos hasonló indíttatású könyvvel és monográfiával gazdagította a hazai szakirodalmat. A szerkesztők neves hazai és külföldi szakemberek, akik garanciát jelentenek a tudományos színvonalra. A könyvek angol nyelven íródtak, aminek előnye, hogy a munkák a nemzetközi közönség számára is elérhetővé válnak, hátránya viszont, hogy nem segíti elő a megismeréstudományok magyar terminológiájának kiforrását, fejlődését.

A sorozat első két darabja szemléletformáló jelentőségű. A Kovács Ilona szerkesztésében megjelent Visual Integration: Development and Impairments című tanulmánykötet két alapvető, de ma már túlhaladott tételt cáfol meg rendkívül pontos kísérletes pszichológiai módszerekkel. Az első szerint az alacsony szintű látási folyamatok a születést követő első évben lényegében kifejlődnek. A második szerint az idegrendszer magasabb szintű tevékenységeit érintő neuropszichiátriai kórképekben az alapvető észlelési folyamatok megkíméltek. Az ismertetett vizsgálatok alapvető paradigmája a kontúrintegrációs teszt, melynek alapjait a szerkesztő Julesz Bélával közösen fejlesztett ki az Egyesült Államokban. Ez a munka és a kapcsolódó elméleti háttér az elmúlt évtizedekben új alapokra helyezte az alaklélektant. Az eljárás lényege, hogy a vizsgálati személyeknek apró kávészemekre emlékeztető elemekből (Gábor-foltok) felépülő kört kell észrevenni véletlenszerűen elhelyezkedő elemek között. A kontúr kirajzolódásához nem elég az egyes elemek kontrasztjának és irányának érzékelése, hanem szükség van a közöttük lévő kapcsolat kialakulására is. Így lesz a részekből egész (Gestalt), így halad a látás lokálistól az integratív felé. Számos bizonyíték utal arra, hogy az integratív folyamatok biológiai alapját az elsődleges látókéreg sejtjei közötti oldalirányú kapcsolatok szolgáltatják. A könyv első részében részletes mérések eredményeivel ismerkedhetünk meg, amelyek alátámasztják, hogy az oldalirányú kapcsolatok három-négy hónapos korban még éretlenek, viszont öt és tizennégy éves kor között jelentős fejlődésen mennek keresztül. Amennyiben a külvilág ingerei a látórendszert nem megfelelően érik el, mint például szemtengelyferdülésben és ambliópiában, az oldalirányú kapcsolatok fejlődése zavart szenved. A kontúrintegráció késői kialakulása rendkívül érdekes jelenség, de talán még meglepőbb, hogy ez a funkció a gondolkodást, az ítéletalkotást és a társas alkalmazkodást érintő skizofréniában és Williams-szindrómában is érintett. A kapcsolat e látszólag eltérő betegségek között a fejlődés: mindkét kórkép kialakulásával kapcsolatban az idegrendszer genetikai és környezeti tényezők által vezérelt fejlődésének zavarával kell számolni, melynek érzékeny jelzője lehet a látókéreg oldalirányú kapcsolatainak eltérő fejlődése. Különösen izgalmasak a könyv végén olvasható felvetések, kapcsolatot keresve a kísérletes pszichológiai eszközökkel mért károsodás, valamint a modern agyi képalkotással és molekuláris biológiai módszerekkel kimutatható kórélettani háttér között.

A Williams-szindróma kérdésköre képezi a sorozat második darabjának témáját is. Lukács Ágnes Language Abilities in Williams Syndrome című könyve egyedülálló vállalkozás: a nyelvi funkciók teljes spektrumát vizsgálja ebben a ritka és némileg rendhagyó kórképben. A Williams-szindróma a mentális retardációk közé tartozik. A 7-es kromoszóma abnormalitása miatt a betegek átlagos IQ-ja mindössze 60 körül van, a térbeli viszonyok érzékelése különösen károsodott. Ennek ellenére első pillantásra rendkívül jó kommunikatív készségekkel rendelkeznek, érzelmileg nyitottak és érzékenyek, társas kapcsolataik szintje meghaladja a többi mentális retardációban tapasztaltat. Ezért a kézikönyvek a Down-kór és az autizmus ellentétpárjaként ismertetik a Williams-szindrómát. Bár nyelvi készségeik valóban jók, Lukács Ágnes gondos és átfogó vizsgálatai igazolják, hogy közel sem teljesen megkíméltek. A szerző a mentális lexikon és a szemantikus szerveződés vizsgálatával kezdi munkáját. Kimutatja, hogy a Williams-szindrómával élő gyermekek beszédprodukciója mennyiségileg valóban kiváló, viszont számos szabálytalanságot mutat. Ez a szemantikus reprezentáció ontológiai kategóriáinak atípusos szerveződésére utal. A betegek a nyelvtani szabályok megértésében és alkalmazásában is rosszabbul teljesítenek, bár ez minőségileg nem tér el a normális fejlődés során tapasztalható mintázattól. A szabályos és kivételes ragok alkalmazása egyforma mértékben érintett. Nincs tehát olyan nyelvi egység, amelynek szelektív zavara kimutatható lenne, beleértve a térbeli viszonyokat kifejező formulákat vagy az anaforákat. Különösen érdekes, hogy Williams-szindrómában a nyelv pragmatikai aspektusai viszonylag intaktnak bizonyultak. Egy rendkívül szellemes vizsgálat keretei közt új szavak jelentését kellett megtanulni. Az eredmények szerint a betegek megfelelően használták a szociális jelzéseket (például a vizsgálatban részt vevő másik személy tekintetét), ami összhangban van a klinikai megfigyelésekkel. Mondatok értelmezésekor viszont a pragmatikai szintű eltérésekre kevésbé érzékenyek, amely az összetett grammatikai struktúrák feldolgozásának zavarával magyarázható. A szociális jelzések felhasználása ennél automatikusabb, intuitívabb és kevesebb háttértudást igénylő folyamat. Az olvasóban felmerül a kérdés: vajon létezik-e a sokrétű eltérések mögött valamilyen egységes mechanizmus? Az ismertetett eredmények gondolatébresztők és további vizsgálatokra ösztönöznek, beleértve a neuropszichológiai deficit és a nyelvi funkciók összefüggéseinek feltérképezését. Itt is érvényesek a Kovács Ilona könyvénél leírtak: a kísérletes pszichológiai károsodás és a neurobiológiai háttér összevetéséből rendkívül értékes eredmények várhatók.

A Neurocognitive Development and Impairments című sorozat első két kötete magas szintű tudományos eredményeket ismertet. A könyvek mondanivalója a téma iránt érdeklődő, de más területen dolgozó olvasó számára is fontos, különös tekintettel az alapkutatások és a gyakorlati gyógyító munka határmezsgyéjén mozgó pszichológusokra és pszichiáterekre, bár a szerzők célja láthatóan nem az áttekintő jellegű ismeretterjesztés, hanem a pontos tudományos adatközlés és elméletalkotás. Külön kiemelendő a kötetek esztétikai értéke, a gondos kivitelezés és szöveggondozás. Kíváncsian várjuk a folytatást. (Kovács Ilona szerk.: Visual Integration: Development and Impairments. Bp., Akadémiai, 2004; Lukács Ágnes: Language Abilities in Williams Syndrome. Bp., Akadémiai, 2005)

Kéri Szabolcs

pszichiáter


Különleges fejlemény a magyar Nietzsche-irodalomban

A 2005. évi könyvnapra jelent meg Kiss Endre Friedrich Nietzsche evilági filozófiája - életreform és kriticizmus között című műve, a Gondolat Kiadó gondozásában. Brandenstein Béla Nietzsche-könyve óta nem jelent meg ekkora méretű munka a magyar Nietzsche-irodalomban: a terjedelme 435 oldal, de ez - a könyv nagy alakja és eléggé apró betűi miatt - kisebb könyvméretű és szellősebb kiadásban akár a duplája is lehetne.

A könyv öt, római számmal jelölt részből áll, amelyek közül a II. Történeti fejezetek és a III. Szisztematikus fejezetek a könyvnek jóval több, mint a felét adják. Utánuk a IV. A Nietzsche-recepció története című rész következik, amely a könyv terjedelmének kb. a nyolcada. Ez a három rész együtt a könyv törzse, amelyet az I. Bevezetés című, igen lényeges, felvezetést és az V. Felvilágosodás és felelősség című, szintén igen lényeges kicsengést nyújtó része fogja közre.

A Történeti fejezetek című rész belső arányait nézve az a legmeglepőbb, hogy az Emberi - túlságosan is emberi, a nietzschei kritikai pozitivizmus megalapozása című fejezet terjedelme nagyobb, mint A késői Nietzsche című fejezeté, amelyben Kiss Endre "a nyolcvanas évek nietzschei gondolkodása útjával" foglalkozik. Vagyis itt egyetlen nietzschei mű (az Emberi - túlságosan is emberi) nagyobb figyelmet kap, mint a nyolcvanas évek nietzschei termése, amely az egész életmű óriási - és a legtöbbet vitatott-méltatott - része. Ez a meghökkentő aránytalanság egyrészt abból adódik, hogy Kiss Endre az Emberi - túlságosan is emberi "kritikai pozitivizmusát" tartja a nietzschei életmű legértékesebb és legidőtállóbb (ma is hallatlanul aktuális) részének, másrészt abból, hogy szerinte "a nietzschei filozófia nyolcvanas évekbeli útját a személyiség felbomlása és az egyes filozófiai perspektívák-koncepciók továbbfejlődésének kettőssége egyképpen határozza meg" (166.). Kiss Endre jól látja ugyan, hogy "a személyiség felbomlásának" a művekkel való korrekt dokumentálása rendkívüli nehézségekbe ütközik, de azért - különösen a Túl jón és rosszon-tól kezdve - a késői Nietzsche-termést könyvével gyakorlatilag mégis diszkvalifikálja. Itt az újabb magyar Nietzsche-irodalomból szembeszökően ütközik például Tatár Györggyel, aki épp a Túl jón és rosszon című művet elemezte az érettségizőknek szerkesztett sorozatban, szintén a nyolcvanas évek Nietzschéjével foglalkozott Az öröklét gyűrűje - Nietzsche és az örök visszatérés gondolata című könyvével (Gondolat, 1989), de szembekerül Kiss Endre Heller Ágnessel is, aki Nietzsche és a Parsifal című előadássorozatával (Századvég-Gondolat, 1994) nemkülönben a késői Nietzschét tartotta érdemesnek a feldolgozásra.

A Szisztematikus fejezetek című rész a következő fejezetekre bomlik: Tudományfilozófia; Politikai filozófia; Etika; Esztétika; Szerelemfilozófia. Ezekben a fejezetekben tetőzik a szerző teljesítménye. A Történeti fejezetek - elsősorban az Emberi - túlságosan is emberi mondanivalóját részletező - elemzéseire támaszkodva itt tesz kísérletet az "érett Nietzsche" teljes filozófiai rendszerének rekonstruálására, amit Nietzsche maga is megtehetett volna, ha "érett gondolkodásának" ilyenfajta, szisztematikus feldolgozását valaha is ambicionálta volna. Alkotói élete utolsó szakaszában maga Nietzsche is tervezte ugyan gondolkodása átfogó rendbe épített feldolgozását, hogy úgy mondjuk: egy "filozófiai főmű" szerkesztését-megírását, s - amint ismeretes - hagyatékában számos vázlat található arra, hogy miként képzelte e főmű felépítését. E vázlatoknak nem kizárólagosan, de nagyon gyakran A hatalom akarása címet adta, s a nővére - Peter Gast segítségével - ennek alapján állította össze nagyszámú, a hagyatékban található kézirat felhasználásával A hatalom akarása című hírhedtté vált kompilációt. Az azonban alkotói élete végén sem jutott eszébe Nietzschének, hogy "főművét" a hagyományos filozófiai diszciplínák (etika, esztétika stb.) rendjében építse fel; ez az ötlet egyes-egyedül Kiss Endrében merült fel, azzal együtt, hogy ebbe a - hagyományosnak mondható - rendbe ne építse bele a késői Nietzschét, hanem döntően csak a pozitivistának minősíthető periódus termékeit. (Safranski Nietzsche-könyvéből látszik ugyan, hogy Safranski is annak örült volna, ha Nietzsche középső alkotói periódusának filozófiáját fejleszti tovább, és nem lép rá az egészen megőrülésig vivő útra; ezt a felfogást illetően azonban Kiss Endrének dokumentálhatóan elsőbbsége van Safranskival szemben, nem is beszélve arról, hogy a középső periódus továbbfejlesztése Safranskinál csak jámbor óhaj maradt, Kiss Endre viszont megpróbálta meg is csinálni, amit Safranski Nietzschétől elvárt volna.) Az ilyen módon Kiss Endre által felépített rendszer persze még az Elizabeth Förster és Peter Gast által kompilált A hatalom akarása címűnél is kevésbé autentikus ugyan, de érdekfeszítően izgalmas, óriási kutatómunkára épül, és semmiképp sem hozható kapcsolatba a nácizmus ideológiájával, ellentétben a Förster-Gast-félével. Erről a Nietzschéről - elsősorban az Emberi - túlságosan is emberi-ből vett - igen hosszú idézetek alapján meggyőzően állítható, hogy eminensen "a modern demokrácia teoretikusa", s a szocializmuskritikája is elfogadható, mi több: történelmileg igazolt.

Ezekben a fejezetekben a filozófiai rekonstrukció bravúros teljesítményeivel is találkozhatunk. A Tudományfilozófia című fejezetben például egy geometrikus ábrával illusztrált relációelméleti modellel, amely a filozófiai tudományok nietzschei újrarendezését mutatja be, ezt is az Emberi - túlságosan is emberi alapján. Az Esztétika című fejezetben Kiss Endre Nietzsche esztétikáját és művészetelméletét hét elv megadásával rekonstruálja, ami megint csak bravúros. Más példákat is hozhatnánk.

A Nietzsche-recepció története című rész teljességre nem tarthat igényt, mert a francia és az amerikai recepcióval nem foglalkozik, pedig azokat ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kiss Endre itt csak a régebbi német recepcióval foglalkozik, ebbe Lukács Györgyöt is beleértve. Roppant informatív fejezetekben elemzi Jaspers, Heidegger és Lukács Nietzsche-képét, de a német recepcióból ezeken kívül is roppant érdekes korábbi változatokat mutat be.

A mai magyar filozófiai élet szempontjából különösen fontosak Kiss Endre elemzései Lukács György Az ész trónfosztása vezérmotívumaként előadott Nietzsche-képéről, amellyel Lukács a hitlerizmus előkészítői ellen indított sztálini koncepciós per begyakorlott módszereit alkalmazva kriminalizálja Nietzschét, nem riadva vissza a nácik többségének Nietzsche-ellenszenvét mutató dokumentumok elhallgatásától, s a náci érdekeket szolgáló Nietzsche-ferdítések kritikátlan átvételétől sem.

Kiss Endre könyvének törzsét értékelve feltétlenül meg kell még említeni a késői Nietzschével foglalkozó és egyébként rövidre fogott részben található húszoldalas elemzést, amely Spinoza affektuselméletének késői recepciója címmel Kiss Endre Nietzsche-kutatásainak igazi gyöngyszemét mutatja be.

A Bevezetés Párbeszéd Nietzschével című fejezete a harmadik évezred elején appercipiálható filozófia világhelyzetét kívánja bemutatni, amelyet Kiss Endre szerint a "neoliberális-neopozitivista komplexum" és a "posztmodern komplexum" átvilágítatlan kettős jelenléte jellemez; úgy véli, hogy ebben a helyzetben Nietzsche kritikai pozitivizmusának lendületes előtérbe helyezése a kibontakozás kiváltója lehet. A fejezet vége a két komplexummal folytatandó párbeszéd hat elemére tesz javaslatot.

A jelen filozófiai világhelyzet a befejező, V. Felvilágosodás és felelősség című részben is megjelenik, több nagyon érdekes motívummal. Ezek közül az egyik az, hogy mennyiben volt Nietzsche a felvilágosodás korszakalkotó folytatója, a másik a mítosztalanítás, racionalizmus, irracionalizmus és az emancipáció összefüggése, a harmadik pedig a mai filozófia sokak által emlegetett válságának és felelősségének problémája a globalizáció és a zöldmozgalmak kontextusában.

A késői Nietzschét "személyiségének felbomlása" miatt mintegy elhanyagolhatónak vevő Kiss Endre jelen átfogó munkájában nem foglalkozik a lassan másfél évszázada vitatott Nietzsche-kérdés olyan kiemelkedő momentumaival, mint Nietzsche antikrisztianizmusa, a zsidó nép történelmi szerepére vonatkozó felfogása és az európai nihilizmus problémájának centrumba állítása. Ezt Kiss Endre nem valamiféle vallási tapintatból teszi, hiszen könyve egészében látható módon azonosítja magát a vallás pozitivista diszkvalifikálásával, de épp a vallás túlhaladottságát hűvösen kiindulópontnak vevő pozitivista álláspontnak megfelelően idegenkedik a késői Nietzsche vallásellenességének szélsőségesen szenvedélyes karakterétől, amelynek nagyon is vallásos jellege és szerepe van. Heidegger Mit jelent gondolkodni? című művének Nietzsche-elemzése visz talán a legközelebb Nietzsche antikrisztianizmusának teljes megértéséhez. Ezt a heideggeri Nietzsche-értelmezést Heidegger Nietzsche nihilizmusfelfogásáról című tanulmányomban mutattam be, amelyet először az Ex Symposion 1994. évi Nietzsche-különszámában tettem közzé. Még Heideggerén is túltevően biztos kezű zsenialitással ragadta meg Nietzschét Fülep Lajos, nevezetesen Nietzsche a mindenféle ellentéttől megváltott "Szent Igent Mondást"-t (a nyolcvanas évek végén) felragyogtató Jézus-vízióját (lásd a Comitatus Kiadó által 1996-ban megjelentetett Nietzsche-tár megfelelő részeit és Nietzsche Der Antichrist című műve 31-39. pontjait). Ezekre a heideggeri-fülepi felismerésekre támaszkodva még azt a kijelentést is meg lehet kockáztatni, hogy Nietzsche megőrülésének elsőrendű lélektani funkciója volt a megszabadulás azoktól a béklyóktól, amelyekbe gyerek- és ifjúkora Jézustól való elbűvöltségét annak pozitivista elfojtása kötözte.

Zárásként azt a véleményemet szeretném kifejezni, hogy Kiss Endre új Nietzsche-könyve a nemzetközi Nietzsche-recepció szintjén is igen jelentős, nagyszabású saját kutatómunkára építő alkotás, amelynek alapos hazai megvitatása nagymértékben hozzájárulhat aktuális filozófiai életünk elmélyítéséhez. Emellett azonban biztosan igaza van Kiss Endrének, hogy a nemzetközi Nietzsche-recepció méltatlanul elhanyagolta Nietzsche középső (joggal vagy jogtalanul pozitivistának nevezett) periódusa adekvát méltatását, pedig az demokráciacentrikus korunkban nagymértékben eligazító és igen inspiratív hatású lehet.

Kunszt György

egyetemi tanár


Parlament és parlamenti élet Magyarországon, 1608-1918

A szerzők célja, hogy bemutassák a magyar parlamentarizmus történetének három évszázadát. Noha közvetlenül csupán a francia olvasót óhajtják bevezetni a magyar történelembe, minthogy még nem létezett összefoglaló munka az általuk földolgozott témáról, így munkájukkal voltaképpen a magyar történelmi irodalom régi hiányát is fölszámolják. Monográfiájuk természetesen hasznosítja a magyar történeti irodalom eddigi eredményeit: biográfiákat, monográfiákat és nagy összefoglaló műveket. A szerzők - hogy elhatárolódjanak az értékítéletektől - mégis hangsúlyozottan eredeti forrásokra kívánnak támaszkodni: levéltári dokumentumokra, magyar és külföldi kéziratokra, országgyűlési publikációkra, szövegkiadásokra. A földolgozott jelentős anyag három csoportba sorolható: törvényekre és rendeletekre, a diplomáciai levélváltásra és a közigazgatási jellegű magánlevelezésre.

A források e három csoportjának köszönhetően pontos képet alkothatunk arról, hogyan zajlottak le a diéták, milyen eredményeik voltak, és mekkora volt a történelmi jelentőségük. Még ha magukról a parlamenti vitákról nem készültek is hivatalos jegyzőkönyvek, rendelkezésünkre állnak a "diáriumok", amelyeket a diéta tagjai készítettek. A II. Lipót uralmát megelőző korszakot tekintve ugyanakkor, a magyar rendi országgyűlésnek eddig csak a 16. századra vonatkozó aktáit publikálták. Ez a dokumentáció szerencsére kiegészül a külföldi diplomaták leveleivel: a császár mellé akkreditált képviselőknek - akár a velencei, angol, holland vagy francia követeknek, akár a bécsi nunciusoknak - a munkájához tartozott a vitákon való részvétel, és ennek nagy érdeklődéssel tettek eleget. A Serenissima képviselőinek (ezek a koraújkori Európájának a legjobban informált ügynökei voltak) beszámolói a 17. századi rendi gyűlésekről hitelesebb képet adnak, mint a töredékes diáriumok. A rendi sérelmek (gravámenek, latinul gravamina) pedig - amiket egy, az ülés kezdetén megválasztott bizottság állított össze a mágnások és a vármegyei követek panaszai alapján - tájékoztatnak a politikai osztály és a nemzet elégedetlenségéről. Akkoriban ez volt az alattvalók egyetlen törvényes eszköze arra, hogy kritizálják a királyi hatalmat és annak túlkapásait. A bécsi udvar azonban mesterien tért ki ezek elől a kérések elől, ezért a kötetben ismételten olvashatjuk az üléseken megfogalmazott panaszok végeláthatatlan litániáját, az erre adott pozitív udvari választ, majd az ünnepélyes ígéretek be nem tartását. A diéta minden ülése végül egy törvénycikkekből álló törvény megalkotásával fejeződött be, amit a király szentesített, és amit aztán beiktattak a Corpus Juris Hungarici-be. A rendi sérelmek a későbbiekben ezeknek a törvényeknek a be nem tartására hivatkozva követeltek jogorvoslatot az udvari hatóságoktól. A törvénycikkeknek és a sérelmeknek a könyvön végigfutó összehasonlításából kiderül, hogy a két fél elbeszélt egymás mellett: a császári tanácsosok a halovány ígéreteiket sem akarták betartani. A panaszokban éppen ezért ismételten ugyanazokkal a kérdésekkel találkozunk, például a konstantinápolyi magyar képviselettel, a magyar tanácsosok bécsi és a császáriak magyarországi jelenlétével. A Corpus Juris mellett feltétlenül megemlítendő jogi forrás az Opus Tripartitum Inclyti Regni Hungarici: ez a kettő együtt képezte a magyar nemesség jogi és politikai kultúrájának alapját. A kötetben tekintélyes dokumentációs anyagot képvisel végül a mágnások a magánlevelezésétől el nem választható adminisztratív jellegű levelezése.

A szerzők munkájuk első részében a struktúrákat elemzik. A Történelmi alkotmány címet viselő fejezet végigveszi a magyar parlamenti rendszer különféle alkotóelemeit: a királyság adminisztratív és politikai struktúráit (választói monarchia rendszere, rendek, városok és vármegyék szervezete, Szent István koronájának összetétele), illetve a rendi diéta szervezetét (kompetenciák, ülések, a viták lefolyása). A szerzők ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy nem intézménytörténeti kézikönyvet akartak írni. Szakterületüknek megfelelően, a kronológiát követve osztották meg egymás között a könyv megírását. Úgy döntöttek, hogy munkájukat az 1608-as diéta bemutatásával kezdik, amikor a kétkamarás rendszer végleg kiépült Magyarországon, és amikor - a Bocskai-felkelést követően - a Habsburgok megbékélésre törekedtek. Jean Bérenger-ra hárult - aki disszertációját a rendi sérelmekről írta (Les Gravamina. Remontrances des Dičtes de Hongrie de 1655 ŕ 1681. Recherches sur les fondements du droit d'Etat [A Gravamina. Magyarországi országgyűlési sérelmek], Publications de la Sorbonne. Paris, PUF, 1973), a 17. és 18. század földolgozása. Charles Kecskeméti - akinek doktori disszertációja a 19. század első felével foglalkozik (La Hongrie et le réformisme libéral. Problčmes politiques et sociaux, 1790-1848 [Magyarország és a liberális reformizmus. Politikai és társadalmi problémák], Rome: Il Centro de Ricerca, 1989) - folytatta az események bemutatását, és írta meg a hosszú 19. század történetét, amelynek során a magyar parlament olyannyira kiteljesedett, hogy az ország politikai életének központjává vált.

A történelmi kronológia tiszteletben tartása lehetővé teszi a képviseleti rendszer fejlődésének és a parlamenti élet sajátosságainak ábrázolását II. Rudolf uralkodásától kezdve egészen az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as széteséséig. A kronológiai elemzés segítséget nyújt nemcsak a rendszer változásainak, de az állandóságainak megvilágításához is, és ezt jól használták ki a könyv szerzői, akik a 17. századi rendi gyűléseket általában meghatározó politikai válságok bemutatására koncentráltak. A Habsburgok, mivel féltek ezektől a gyűlésektől, csak akkor hívták össze a rendeket, amikor üresen maradt posztok betöltéséről volt szó (királyválasztás vagy nádorválasztás), vagy amikor egy válsághelyzet után kompromisszumot kellett találni. Így tehát a háromévenkénti ülés követelménye sokáig vágyálom maradt csupán: azt a bécsi udvar csak 1790 után tartotta többé-kevésbé tiszteletben. A folyamat jelzi, milyen a tartósnak bizonyult a kormányt támogatók és az azt ellenzők nagyjából egyenlő erejű csoportja között húzódó szembenállás. Mindennek következtében általánosságban elmondható, hogy a parlamenti viták jobbára kompromisszumos megoldással végződtek. A bécsi udvar egy olyan párt közvetítésével próbálta meg védelmezni az érdekeit, amely a tagjait elsősorban a felsőházból és néhány, az átlagosnál engedékenyebb vármegyéből toborozta. Bécs igyekezett a csábítás és a korrupció eszközét is fölhasználni. Mégis, a magyar politikai osztály - leszámítva az udvar feltétlen híveit - végig megoszlott az elszánt elszakadáspártiak között, akik a szuverén Magyarország visszaállítását követelték, és azok között a patrióta magyarok között, akik kiegyezésre törekedtek Béccsel, feltéve, ha az tiszteletben tartja a magyar különállást az osztrák monarchián belül. A szerzők ezzel azt akarják kiemelni, hogy az 1867-es kiegyezés nem valami váratlan találmány volt. Az osztrák-magyar kiegyezés az osztrák monarchia politikai életének visszatérő jelensége. Ahányszor csak a Habsburgok be akarták olvasztani a magyarokat a monarchiába, beleütköztek a parlament által képviselt magyar politikai osztályba, amelyik adott esetben kész volt akár a nemesi felkelés eszközéhez is nyúlni. Az 1867-es kiegyezés egy ponton azonban teljesen újat hozott: paritáson alapuló dualista rendszert alakított ki két állam, az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között.

Jean Bérenger és Charles Kecskémeti könyve bemutatja, hogy a rendi gyűlés történelmi jelentősége a magyar történelem szinte minden területén éreztette a hatását: egyszerre képezte az uralkodó hatalmának ellensúlyát, volt köz- és magánjogi forrás, rendi méltóságok és főrendek találkozóhelye, illetve a jövendő politikusainak (nevezetesen a 19. századénak) iskolája is. Az 1847-ben összehívott országgyűlés - amelyik egy évvel később véget vetett a feudális rendszernek Magyarországon - tehát évszázados alapokon nyugvó, ugyanakkor jelentős fejlődésen átment intézmény, amelyik a 19. századi liberalizmus egyik kiindulópontja lesz. Ennek ellenére, 1867 után, bár a parlament irányította az ország modernizációját és biztosította a pluralizmust, nem valósult meg a kétpárti parlamenti váltógazdaság, nem szélesedett a cenzusos választójog, és a rendszer nem segítette elő a magyar területen élő kisebbségek arányos képviseletét sem. Ezek a fékek pedig nagyban hozzájárultak az 1918-as kataklizmához és a Monarchia széteséséhez. (Jean Bérenger - Charles Kecskeméti: Parlement et vie parlementaire en Hongrie 1608-1918. Paris: Editions Honoré Champion, 2005. 570 p.)

Marie-Françoise Vajda

PhD-hallgató, CEU


Ormos Mária:

A történelem vonatán.

Európa és Magyarország a 20. században.

Ormos Mária életművének gerincét a 20. század első felének európai történelmével foglalkozó művek alkotják. Első nagy monográfiája, amely 1969-ben jelent meg, Franciaország 1931 és 1936 közötti kelet-európai politikájával foglalkozott. Az egyik legutóbbinak (1998) pedig a nemzetközi kapcsolatok 1914 és 1945 közötti története a tárgya. Közben számos más munkát is publikált. Ezek közül a két világháború közötti politikai rendszerekkel foglalkozó monográfiák, valamint a Hitlerről és Mussoliniről írott, több kiadást megért biográfiák a legismertebbek és a legfontosabbak.

Ormos Mária érdeklődésének másik célterülete a Horthy-korszak. Első könyve, amely 1964-ben látott napvilágot, az 1924. évi magyar államkölcsön megszerzésének történetét tárta fel. A legutolsó pedig, amely 2004-ben került a könyvesboltokba, az 1929-33-as gazdasági világválság magyarországi hatásával foglalkozik. A két dátum közötti negyven évben jelent meg a Padovától Trianonig (1983), amely a trianoni békeszerződés diplomáciai hátterét világította meg döntően francia levéltári források alapján; a két háború közötti magyar történelemről készített tankönyve (1998); s végül a kor egyik kulcsfigurájáról, Kozma Miklósról írott kétkötetes életrajza (2000).

A módszertani és történelemelméleti kérdések iránti érdeklődésének Ormos sokáig semmi jelét sem adta. Az utóbbi években azonban e tárgyban is hallatta hangját. Legismertebb megszólalása a Mindentudás Egyetemén 2003-ban elhangzott előadása: a Van-e történelem?

Most megjelent kötete egész eddigi életművének summázata. Tizenhat olyan tanulmányból, esszéből és lejegyzett előadásból áll, amelyek - mintegy csepp(ek)ben a tenger - tükrözik érdeklődési területeit és legfontosabb kutatói eredményeit. Ha nem tudnánk, hogy szerzőjük tarsolyában még további ötletek és könyvtervek lapulnak, akár szellemi végrendeletként, illetve az utókornak szánt figyelmeztető üzenetként is olvashatnánk őket.

A kötet első három írása a történelmi megismerés természetével és a történetírás mint tudományos diszciplína jellegével foglalkozik. Körülbelül tíz-tizenöt éve ezek iránt a kérdések iránt nemcsak a filozófusok és az irodalomtörténészek, hanem a magyar történészek körében nagyobb figyelem mutatkozik. Érthető hát, hogy ebbe a diskurzusba Ormos is bekapcsolódott. A magyar és a nem magyar történészek túlnyomó többségéhez hasonlóan ő sem hiszi, hogy a múlt vagy annak bármely szelete teljes tökéletességgel rekonstruálható lenne. Ennek a források esetlegessége és szubjektivizmusa, a történész kor- és személyiségfüggő értelmezése, s végül az olvasó mint befogadó meghatározottságai egyaránt gátját képezik. Ugyanakkor azt sem gondolja, hogy a tőlünk független múlt ne létezne, s hogy ebből semmi sem lenne felmutatható. Vagyis tagadja, hogy a történetírás lényegét tekintve ugyanolyan esztétikai jellegű tevékenység lenne, mint a különböző művészetek. Ezzel szemben úgy véli, hogy a történetírásnak vannak olyan szabályai, amelyeknek a betartása megalapozott tudáshoz juttathatja el annak művelőjét. Ezzel összefüggésben bírálja azokat a "kontárokat" vagy céltudatos manipulátorokat, akik időről időre fellépnek valami meglepő és sokaknak tetsző, ám szakmailag igazolhatatlan állítással.

A magyar történeti tárgyú írások közül bizonyára sokan kezdik majd a kötet olvasását a Trianon okairól című esszével. Ez egyike azon témáknak, amelyek mind a mai napig vonzzák a jóindulatú dilettánsokat és a kiszámított hatásokra törekvő manipulátorokat. Az ilyen szerzők magyarázatainak tipikus eleme a bűnbakkeresés és -képzés. Vagyis az esemény sokoldalú és racionális, tehát szakmai értelmezése helyett a leegyszerűsítés és a felelősségáthárítás. Az Ausztria-Magyarország felbomlásához és ezen belül Trianonhoz vezető "bonyolult okozati láncolatból" Ormos kettőt tart alapvetőnek: "egy hosszú, évszázadokra visszatekintő folyamatot", és az I. világháború végére kialakult "összetett helyzetet". Az első alatt a magyarországi népesség soknemzetiségűvé válását, és e helyzet olyan kezelését érti, amellyel szemben a nemzetiségi elitek a 19. század közepétől egyre fokozódó mértékben mutatták ki elégedetlenségüket. Az "összetett helyzet" komponensei pedig a szomszédos irredenták, a győztesek stratégiai érdekei és a Magyarországon kialakult kaotikus helyzet voltak. Ormos egyáltalán nem mentegeti Károlyi Mihályt. Sem róla, sem minisztereiről nem állítja, hogy a helyzet magaslatán álltak volna. Véleménye inkább lesújtó róluk. Egyik néhány évvel ezelőtti előadásában, melyet ez a kötet nem tartalmaz, talán még "dilettánsoknak" is nevezte őket. A történtek kizárólagos felelőseivé - számos mai dilettánstól és manipulátortól eltérően - azonban nem teszi - mert történészként, a szakma általa is vallott szabályainak a figyelembe vételével nem is teheti - őket.

Az elméleti és a magyar történeti tárgyú írások mellett egy-egy tanulmány, esszé vagy előadás szól a nemzetiszocializmusról, a konzervativizmusról, az antiszemitizmusról, a közép-európai eszméről, az európai diktatúrákról és a hadviselés 20. századi kérdéseiről. Az egész kötetet a Mérlegen a 20. század című írás zárja, amely a Múltunk című folyóirat 1999-es körkérdéseire adott válaszok füzére. Ormos ebben elveti azt az Eric Hobsbawm által javasolt periodizációt, mely szerint az elmúlt század 1914-ben vagy 1918-ban kezdődött, s 1990 körül fejeződött volna be ("rövid huszadik század"). Ugyanilyen joggal - írja - az is állítható, hogy a "20. század valójában a 19. [század] utolsó harmadában kezdődött". (254.) Álláspontjával teljes mértékben egyetértünk. Nemcsak azért, mert az ipari termelést új alapokra helyező és mindennapi életünket is felforgató technikai újítások sorát a 19. század végén, illetve a századforduló éveiben vezették be, hanem azért is, mert az I. világháború lényegében csak Eurázsiában fontos politikatörténeti cezúra. A világ más részein, például az Egyesült Államokban egyáltalán nem az. Lehet érvelni amellett is, hogy a század belső szakaszhatárai az 1930-as és az 1970-es évek gazdasági válságához köthetők. Ennek helyessége különösen akkor nyilvánvaló, ha a gazdasági és a jóléti szempontokat tartjuk alapvetőnek. Politikatörténeti szempontból viszont nyilvánvalóan nagyon fontos az 1940-es évek második fele, amikor az 1990-es évekig érvényes bipoláris világrend alapjai kialakultak, és a gyarmati világ összeomlása is megkezdődött. Ezek tartós és globális jelentőségű változások voltak, szemben az I. világháború utániakkal, amelyek egyrészt nem terjedtek ki az egész világra, másrészt tíz-tizenöt év alatt érvényüket veszítették.

Ugyanebben a szövegben a nacionalizmusról is érdekes fejtegetések olvashatók. A 20. századi európai totalitariánus diktatúrák - a német, az olasz és az orosz - ideológiáit Ormos nem nacionalizmusokként, hanem olyan "birodalomalapító kísérletekként" értelmezi, melyeket nem a nemzeti elv, hanem a fajelmélet, illetve az "internacionalizmus" támasztott alá. A nacionalizmus Ormos szemében nem valami leküzdendő, sőt a "fejlettebb" népek által már le is küzdött rossz, hanem a modern kori történelem lehető legtermészetesebb jelensége. "Minden nép >>nacionalista<<, ha élni akar és meg akarja őrizni önmagát" - írja. (267.) Ebben az értelemben a nacionalizmusok korántsem hanyatlottak le, sőt a belátható jövőben nem is fognak. Ez az Európai Unión belül sincs és lesz másként. "Az európai közös vámterület és pénzügyi zóna ugyanis mindennapi harcot jelent új kulisszák között és új módszerekkel a nemzeti érdekek védelméért." (268.)

A szakmonográfiáktól eltérően Ormos Máriának ez a kötete nemcsak a 20. századdal foglalkozó történészek, hanem a legkülönbözőbb rendű és rangú értelmiségiek és közéleti emberek érdeklődésére is joggal számíthat. Az írások mindegyike könnyen olvasható és érthető, többségükhöz jegyzetek sem társulnak. Mindenkinek ajánljuk, aki az európai és a magyar történelem közelmúltja iránt érdeklődik. (Ormos Mária: A történelem vonatán. Európa és Magyarország a 20. században. Bp.: Múlt és Jövő, 2005, 277 p.)

Romsics Ignác

Történész


Fehér Márta - Békés Vera (szerk.):

Tudásszociológia szöveggyűjtemény

Fehér Márta és Békés Vera szerkesztésében az utóbbi évtizedek egyik fontos és sok vitát kiváltó irányzatának, a tudományos tudás szociológiai elemzésének legfontosabb szövegei kerülnek összegyűjtve az olvasóhoz. A kötet a tudásszociológia forrásvidékéről származó tanulmányokon kívül a David Bloor nevéhez fűződő Edinburgh-i iskola ún. "erős programjának" legfontosabb szövegeit és néhány értelmező tanulmányt tartalmaz.

Az erős program a tudományos tudást vizsgáló megközelítések közül talán a legtöbb kritikát kiváltó program, hiszen oksági magyarázatokat kíván adni arról, hogy vélekedéseink miképpen keletkeztek, ráadásul ezeknek a szociológiai magyarázatoknak "pártatlannak" kell lenniük, sőt, "szimmetrikusan", ugyanolyan típusú okokkal kell magyarázniuk az igaznak és hamisnak tartott vélekedéseket. Ez a program (amelynek szintén alappillére a reflexivitás, vagyis hogy maga a program is magyarázható ily módon) részben azért keltett olyan nagy visszhangot, mert a klasszikus tudásszociológiára épülve a nyugati társadalmak egyik leginkább féltve őrzött tabujához nyúlt hozzá - a tudományos tudáshoz.

Már a marxista hagyomány foglalkozott azzal, hogy a lét milyen mértékben határozza meg a tudatot, egy-egy uralkodó osztály gondolatai hogyan hatnak egész korszakokra (17.). De a tudásszociológia programjának kidolgozása Mannheim Károly nevéhez fűződik, és "egyfelől a gondolkodás léthezkötöttségének elméleteként, másfelől a léthezkötöttséget vizsgáló történeti-szociológiai kutatási módszereként adódik számunkra" (55.). Majdnem minden gondolatunk "léthez kötött" - de Mannheim még kivételt tesz néhány diszciplínával: "Míg a >>2x2=4<< kijelentésből [...] nem látható ki, mikor és hol fogalmazta meg, egy szellemtudományi-történeti műről mindenkor megállapítható hogy a >>történeti iskola<<, a >>pozitivizmus<< vagy a >>marxizmus<< nézetszerkezetében, annak is melyik fokán alkották. Az utóbbi jellegű kijelentések esetében a szemlélő >>álláspontjának<< a megismerés eredményébe való >>behatolásáról<<, a megismerési eredmény >>létrelativitásáról<< beszélünk, [...] szemben ama kijelentésekkel (mint az épp az imént említett >>2x2=4<<) nem hatol bele - legalábbis nem a számunkra látható módon - az ítéletet alkotó szubjektum álláspontja." (60.) Az eszményi megismerés paradigmájává váló egzakt természettudományok esetében tehát úgy látszik, "a genezis nem játszik bele a gondolati eredménybe". (77.)

Ezt a status quo-t rúgta fel az erős program azzal, hogy a szociológiai magyarázat létjogosultsága mellett érvelt még a matematikai és logikai tudásunk esetén is. A matematika megalapozását vizsgáló wittgensteini megjegyzések kapcsán Bloor "matematika-szociológiai" tanulmánya (Wittgeinstein és Mannheim a matematika szociológiájáról). Mivel a hagyományos "platonista" vagy "realista" matematikafelfogás csak körbenforgó érvekkel bizonyítható, Bloor célja egy alternatíva kidolgozása, amely a matematikát konzisztens szociológiai keretbe helyezi. Sokan rettegnek az ilyen jellegű relativizálástól, de nem nyilvánvaló, hogy pontosan mi is olyan rémisztő ebben a lépésben, hiszen - a wittgensteini mottót kifordítva - mi kérlelhetetlenek vagyunk, ha a logika törvényei nem is.

Hasonló problémákat feszeget egy későbbi, Bloor, Barry Barnes és John Henry által írt könyv (A tudományos tudás szociológiai elemzése. Budapest, Osiris, 2002) egyik újranyomott fejezete is, amely a matematikai tudást finitista szemantikába ágyazva értelmezi. Mivel az önevidencia egy (lokális) kulturális tradíció természetesnek vett eleme, és a konvenciók nincsenek "előre beprogamozva az agyunkba" (277.), így a konvenció és az önevidencia szociológiai kategóriává és így szociológiailag elemezhetővé válik.

Bár a szöveggyűjtemény egyik főhőse az orwelli 1984-ből is ismert és elhíresült 2+2=4, illetve a 2x2=4 kifejezések (ha a Párt mondja, lehet 5), a kötet nem csak a matematikával foglalkozik marxista alapokon. Durkheim és Mauss immár klasszikusnak tekinthető, az osztályozás elemi formáit vizsgáló tanulmányát (113-132.), valamint Bloor "újraolvasását" is tartalmazza a kötet. Durkheimék - magyarul a hetvenes években már megjelent - tanulmánya az ausztrál bennszülött törzsek osztályozási szokásait vizsgálja. A nagyhatású munkát számos kritika érte (például felhasználhatók-e az egyszerű törzsi osztályozások, ha kérdésünk az osztályozás történeti kialakulásának és fejlődésének megértése). Megállapításaik, miszerint a dolgok osztályozása az emberek (törzsön belüli) osztályozását tükrözi vissza (120.) arra inspriálta Bloort, hogy megvizsgálja a problémát az erős program szempontjából is, és a 17. századi Anglia természetfilozófusait is hasonló szemmel vizsgálja a Durkheim és Mauss újraolvasása: az osztályozás és a tudásszociológia című tanulmányában. A párhuzamok meglepőek: a kor vitáiban résztvevők "a politikai kontextust különböző fizikai világképek megalkotására használták fel, és a törvény-háló erőforrásait kihasználva fenntartották azt az új tényekkel és új feladatokkal szemben. És amint láttuk, az eredmény minden esetben az volt, hogy a dolgok osztályozása reprodukálta az emberek osztályozását" (214.).

Bloor e fontos tanulmányán kívül szintén először olvasható magyarul a Kollektív reprezentációk. A cikk a tudásszociológia kapcsolatát hazánkkal még szorosabbra fűzi, hiszen Bloor előadása 1996-ban Miskolcon, a Forrai Gábor szervezésében megrendezett konferencián hangzott el. A tanulmány Durkheim és Barnes gondolataiból kiindulva arra keresi a választ, hogy a tudásszociológiát mennyiben segítheti egy önreferenciális intézménymodell, amely az intézményeket "mint az önmagukra való utalás eljárása által jellemzett rendszereket" tekinti (229.), illetve azt, hogyan indítható be egy ilyen struktúra kialakulása.

A kötet gerincét alkotó írásokon kívül fontos értelmező tanulmányok is megjelentek a kötetben. Bence György 1972-es disszertációjának egy fejezete, amelynek különösen utolsó oldalai megvilágító erejűek; Némedi Dénes Durkheimet és az erős programot összevető filológiailag is érdekes tanulmánya a bloori programot is kritikusan (de nem elitélően) vizsgálja. A két szerkesztő és Martin Kusch cambridge-i professzor egy-egy tanulmánya került a kötet végére. Békés Vera inkább a durkheimi és antropológiai hagyományhoz illeszkedően vizsgálja a tudomány oktatásának rituális elemeit, míg Fehér Márta újra kiadott cikkében az erős program kritikáit és a félreértések forrásait vizsgálja. Végül Kusch magyarra fordított történeti áttekintése és manifesztója megpróbálja újra összekötni a tudásszociológiai hagyományt az azt nem kellő mértékű kihívásnak tekintő filozófiai (és főleg analitikus filozófiai) diskurzussal.

A kötet cikkei jól mutatják a tudásszociológia beágyazottságát a filozófiába, szociológiába, antropológiába és számos kapcsolatát a pszichológiához, a tudománytörténet-íráshoz - és nem utolsósorban a magyar tudományos közösséghez.

Sajnálatos, hogy a kiadó nem biztosított forrásokat olyan új fordításokra, mint például Barnes fontos tanulmánya, a Social Life as Bootstrapped Induction. A szerkesztők is megjegyzik az előszóban, hogy Ludwik Fleck munkáinak bemutatására nem nyílt lehetőség. Ez a hiány hazánkban egyre szégyenletesebb és mielőbb orvosolandó (Fleck lassan külön kötetet is megérdemelne). Ezenkívül a nagyrészt más kötetekből átvett tanulmányok nyomdai előkészítése bőven hagy kivetnivalót maga után: sorkezdő záró-zárójelek, egybeírt szavak, a központozás hiánya mind zavarják az olvasót, és minősítik a kiadót. A 2002-ben megjelent Bizonyítás és önevidencia az Osiris (ma még kapható) kiadásában sem volt hibátlan - az egyetlen hosszabb, 12 tételes formális levezetésben (230-231.) az eredetihez képest két hibát tartalmazott. Az átvett tanulmány a Typotex - matematikai munkákat is gyakran kiadó - szerkesztőségében még hét (!) hibával gazdagodott. Egy kétharmad oldalas levezetésben kilenc nyomdahiba egy gyakorlott és nagy kiadó nemtörődömségét mutatja. Kevés pluszmunkával (bár talán ez lenne a minimum) nagyon szép kötetet kaphatna kezébe az olvasó - így fontos szövegek gyűjteményét kapja az előállítási költség sokszorosáért. De talán ez is segít eloszlatni a hazánkban még ma is gyakori félreértéseket a tudásszociológiával kapcsolatban. (Fehér Márta - Békés Vera szerk.: Tudásszociológia szöveggyűjtemény. Bp.: Typotex, 2005, 376 p.)

Zemplén Gábor

tudományfilozófus


<-- Vissza a 2006/1 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]