Bevezető
Maróth Miklós
az MTA rendes tagja,
az Irodalom- és Nyelvtudományi Osztály elnöke
Az MTA Első Osztályához tartozó tudományágak a következők: nyelvtudomány, irodalomtudomány, néprajz, zenetudomány, ókortudomány és orientalisztika. Az osztály tehát, amint a tudományok fölsorolása mutatja, nem az élet megkönnyítését (mint az élettelen természetre szakosodott osztályok) vagy meghosszabbítását (mint az élő természetet tanulmányozó osztályok) tűzte ki céljául, hanem az élet minőségének javítását. Célja szerint eredményeinek a társadalom széles rétegeihez való eljuttatása révén az emberek életét akarja boldogabbá tenni. Ahhoz akar hozzájárulni, hogy mindenki önmagát, múltját, társadalmi környezetét jobban megértve békében élhessen önmagával és embertársaival egyaránt.
Már pusztán a szakok fölsorolása is mutatja, hogy egymástól témájukban, jellegükben és társadalmi beágyazottságukban igen eltérő szakterületek tartoznak az osztály érdeklődési körébe. Ezeket igen nehéz egy, az osztály munkáját általánosságban bemutató rövid bevezetésben összefogni. Az azonban már az alább következő, egyes szakterületeknek szentelt összegzésekből is jól látható, hogy a különböző szakterületeknek számos közös jellemzője, közös nehézsége és jövőbeli reménysége van.
Mindenekelőtt: az egyes szakterületek, ha eltérő méretekben is, de mégis mindannyian egyre inkább a nemzetközi munkába akarnak bekapcsolódni. Ezt az irodalomtudomány és a néprajz részben a külföldi legújabb elméleti irányzatok tanulmányozása és a hazai anyagra való alkalmazása, részben idegen nyelvű munkák megjelentetése révén akarja elérni. Ezzel szemben a már jellegüknél és természetes közegüknél fogva is csak nemzetközi összefüggésekben életképes tudományok, mint az ókortudomány, az orientalisztika, vagy éppen a zenetudomány, a bölcsésztudományokban fölbukkanó legújabb elméleteket és módszereket a nemzetközi kutatással egy időben és azzal azonos módon tanulmányozzák és alkalmazzák.
Ez utóbbi tudományok esetében a szabályt az idegen nyelvű, a kivételt a magyar nyelvű publikáció jelenti.
Az idősebb generáció szerencséjére még azoktól tanulhatott, akiket Klebelsberg Kuno külföldi egyetemekre küldött ösztöndíjasként. Ettől, a mára már majdnem teljesen kihalt professzori gárdától szakmájukat nemzetközi színvonalon sajátíthatták el, de külföldi kapcsolatok hiányában idegen nyelvi tudásuk elődeikétől elmaradt.
A fiatalabb generáció, hála az időközben bekövetkezett változásoknak, már ismét eljutott külföldre. Számukra a nemzetközi tudományos közéletbe való bekapcsolódás mind tartalmi, mind formai szempontok szerint is jóval könnyebb és természetes folyamat.
Az ifjabb generáció tagjai éltek a történelem nyújtotta lehetőségekkel, minden szakterületen a legszebb reményekre jogosítanak föl bennünket.
Másodszor: minden szakterületet egyaránt sújt az egyetemi oktatásnak a bolognai megállapodás szerinti új rendszerre történő átállítása. Nem azért, mert a rendszer elvileg rossz, hanem azért, mert az annak elveit és gyakorlatát kidolgozó szakemberek nem a legjobbak közül kerültek ki. Bár a kidolgozás folyamata során az eredeti elképzeléseken sokat sikerült javítani, mégis, az eredményként létrejött rendszer számos tekintetben nem hasznosította más országok tapasztalatait, így az átállás könnyen az oktatás színvonalának, s ezáltal a tudományos utánpótlás színvonalának jelentős romlásához vezethet.
Harmadszor: minden bölcsész szakterületet egyaránt nyomaszt a könyvtárak rendkívül gyönge anyagi ellátottsága és az ebből fakadó könyvhiány. Mára a hosszan elnyúló pénzügyi válság miatt lassan immár a kutatás ellehetetlenülésének a rémével is szembe kell néznünk. A pénzhiány okozta károk ugyanakkor a folyóiratok helyzetének tarthatatlanná válásában is megnyilatkoznak. Ha a helyzet e téren a lehető leggyorsabban nem változik meg, akkor az egyre nehezebb körülmények közt elért kutatási eredmények publikálásának még a lehetősége is jelentősen megcsappanhat.
Remélhetőleg nemcsak az Oktatási Minisztérium csatlakozik az Európai Unióhoz a bolognai rendszerre átállva, hanem a Pénzügyminisztérium is, és az európai elvárásoknak megfelelő arányban fogja a nemzeti jövedelemből támogatni az oktatást és a kutatást. Folyamatos elvonásokból nem jöhet létre sem világszínvonalú egyetemi oktatás, sem világszínvonalú kutatás.
Az osztály érdeklődési körébe tartozó kutatások jelen korunkban számos, a társadalom életében égető fontosságúnak bizonyuló kérdést vizsgálnak. Elég itt talán csak a néprajzi és népzenei kutatásokra utalni. Szemünk előtt szűnt meg az a szokás, hogy a fiatalok tábortűznél és egyéb alkalmakkor népdalt énekeljenek, ezek szerepét az életben átvették a vitatható esztétikai értéket képviselő slágerek. A hagyományos népi kultúra eltűnőben van, maga alá temette az urbanizáció és a globalizáció.
De mindennél fontosabb korunk aktuális problémáinak sorában a nemzetközi együttműködés, elsősorban a velünk szomszédos, de tőlünk eltérő kultúrát képviselő népekkel. Ha el akarjuk kerülni mindazt, amire a „kultúrák konfliktusa” címen manapság egyre gyakrabban utalnak, akkor tanulmányoznunk kell e népeket, hogy megérthessük gondolkodásukat, tetteik indítékait, s hogy mindenekelőtt szükség esetén értelmes párbeszédet folytathassunk velük. Az orientalisztikai kutatások ennek értelmében, jóllehet eleinte inkább nemzeti múltunk tanulmányozása szempontjából élveztek kiemelkedő jelentőséget, mára már a világ általános stabilitásának megőrzése szempontjából váltak nélkülözhetetlenné.
Magyarország ezen a téren kiemelkedő tudományos eredményeket mondhat magáénak. Goldziher Ignác neve ma is a világ minden pontján egyet jelent az iszlám kutatásával, Kmosskó Mihály a szír egyházatyák műveinek kiadása révén vált közismertté. Németh Gyula és Fekete Lajos a török kutatók számára is nélkülözhetetlen életművet hagytak maguk után. Czeglédy Károly a bölcsésztudományok legnehezebb területén – a sztyeppetörténet kutatásában ért el jelentős eredményeket. Kutatási eredményeinek idegen nyelvű közzététele sajnos nem volt számára olyan fontos, mint kellett volna.
Az orientalisztikai kutatásokban azonban újabb szempontok is fölmerültek. Immár nemcsak a közel-keleti muszlim népek kutatása fontos, sajnos nemcsak a magyar őstörténet, hanem az aktuális világpolitikai feszültségek miatt is, hanem gazdasági súlyuknál fogva egyre fontosabbá válnak a távol-keleti kultúrák is. Így mindenekelőtt a japán és kínai nyelven hozzáférhető kultúrák tanulmányozását kellene erősítenünk.
Minden bölcsésztudomány esetében, de különösképp az orientalisztika esetében, fontos kérdés az, hogy a kutatások hogyan hasznosulnak a társadalom életében. Fejlettebb társadalmak, mint például az angol vagy a francia, megteremtették a termelés és a gazdasági élet szférájában azokat a munkahelyeket, ahol bölcsész végzettséggel igen hasznos munkát lehet végezni. Ottani arab, perzsa, török és egyéb szakokon végzett hallgatók nagy számban találnak maguknak helyet a gazdasági életben, mert szükség van szaktudásukra. Magyarországon a bölcsészek képzése hivatalos fórumokon még mindig majdnem csak a tanárképzést jelenti. A viszonylagosan fejletlen gazdasági szféra eközben hangosan a bölcsészeti képzést adó intézményeken kéri számon a gyakorlati életben való alkalmazhatóságot, a bölcsészkarokra áthárítva az ezen a téren mutatkozó hiányosságokért a teljes felelősséget. Az orientalisztikát vagy az ókortudományt oktató szakokat ennek jegyében szívesen illetik a negyven évvel ezelőtt Németországban lefolytatott vitákban sűrűn alkalmazott „orchidea szakok” elnevezéssel, sulykolva fölösleges voltukat, bezárással fenyegetve őket.
Németországban azonban a vita lezárult, mégpedig azzal a fölismeréssel, hogy ezek a szakok is mind hasznosak, de közéletbeli használhatóságuk föltételeinek megteremtéséért nem ők, hanem a társadalom felelős.
Röviden: a humán tudományok helyzete Magyarországon válaszút elé érkezett. Mindenütt rendelkezésünkre áll egy tehetséges fiatal kutatói gárda, ha megkapják a szükséges lehetőségeket, akkor föllendülés elé nézünk; ha nem, akkor eltűnhetnek, számos területen megszakadhat az eddig folyamatosan nehézségekkel küzdő, de mégis szép eredményekkel büszkélkedhető kutatások hagyománya.
A további föllendülés előföltétele azonban az is, hogy a társadalom fejlődjön. A társadalomnak kell előbb elérni azt a fejlettségi színvonalat, amelyen bölcsészeinek tudását hasznosítani tudja. Ha ez meglesz, akkor a társadalom előteremti majd a tudomány műveléséhez elengedhetetlenül szükséges anyagi eszközöket is.
<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]