A nyelvtudomány ma
Kiefer Ferenc
az MTA rendes tagja, professor emeritus, MTA Nyelvtudományi Intézet
kiefer @ nytud.hu
1. A nyelvtudomány
a 20. század második felében
A 20. század második felében kevés tudományterület változott meg olyan mértékben, mint a nyelvtudomány. A század közepéig a nyelvtudományi kutatások többé-kevésbé a hagyományos mederben folytak és lényegében a történeti nyelvtudományra szorítkoztak. Leíró nyelvtanok ugyan születtek, amelyek különféle szempontok szerint osztályozott nyelvi adatokat közöltek, a nyelvi jelenségek közötti összefüggések magyarázatát azonban nem tekintették feladatuknak. Ezek a nyelvtanok többnyire preskriptív jellegű vonásokat is tartalmaztak, a helyesnek vélt nyelvhasználatot normának tekintették, amelyhez igazodni illett. A 60-as években már más képet látunk: a nyelvtudomány módszertanilag teljesen megújult, új nyelvészeti diszciplínák jöttek létre, a szinkrón kutatások a diakrón kutatásokat háttérbe szorították. A 70-es években már olyan nagyfokú a specializálódás, hogy az egyes tudományágak művelői már nem föltétlenül tudnak egymással szót érteni. Ennek csak egyik oka volt a különféle irányzatokra jellemző sajátos terminológia használata, lényegesebb szerepet játszottak a nagyfokú elméleti-módszertani különbségekből adódó megértési problémák. A szinkrón nyelvészet már nemcsak a nyelvi adatok rögzítését és osztályozását tekintette feladatának, hanem a közöttük lévő összefüggések feltárását és magyarázatát is, ami viszont elméletalkotás nélkül nem volt lehetséges. Ennek következtében viszonylag rövid idő alatt a nyelvtudomány különböző területein az elméleti kutatások kerültek előtérbe. Ehhez járult a nyelvtudomány határainak elmosódása, a nyelvtudománynak más tudományokkal való társulása. A már korábban is létező pszicholingvisztika mellett létrejött a számítógépes nyelvészet, a nyelv társadalmi változatait vizsgáló szociolingvisztika, a logikai módszereket alkalmazó formális szemantika, a nyelv és agyműködés összefüggéseit vizsgáló neurolingvisztika.
A fent vázolt fejlődés elindítója Ferdinand de Saussure genfi nyelvész volt, aki éppen száz évvel ezelőtt tartotta első előadásait a később genfi strukturalizmusként ismertté vált nyelvelméletről. Saussure az őt megelőző és vele egykorú nyelvtudomány eredményeinek és problémáinak ismeretében, kora színvonalának megfelelő filozófiai, szociológiai műveltséggel, természettudományi olvasottsággal, igen magas logikai igényességgel áttekintette a nyelvvel foglalkozó tudomány helyzetét, alapelveinek rendszerét, és úgy találta, hogy kora nyelvtudománya pontatlan terminusokkal, rosszul definiált vagy definiálatlan fogalmi rendszerrel, inadekvát belső felosztással dolgozik, s e tekintetben más tudományokhoz képest elmaradt.
Saussure megkísérelte olyan axiómák, definíciók, osztályozási eljárások kiépítését, amelyek segítségével a nyelvtudomány megtalálja helyét a tudományok rendszerében, és világosan megalapozott, pontos szabályokkal és terminusokkal dolgozó tudománnyá válik.1 Saussure gondolatai azon-ban csak az 1930-as években váltak általánosabban ismertté,2 és elindítói lettek a genfin kívül (Charles Bally, Albert Sechehaye) több más strukturalista iskolának, így a prágainak (Roman Jakobson, Vilém Mathesius, Nyikolaj S. Trubeckoj), a koppenhágainak (Louis Hjelmslev, Viggo Brřndal), a londoninak (John Rupert Firth) és nem utolsósorban az amerikainak (Leonard Bloomfield, majd Zelig S. Harris, Charles F. Hockett, Henry Allan Gleason).3 Ezek az irányzatok a második világháborút megelőző, majd azt követő években fontos szerepet játszottak a szinkrón nyelvtudomány fejlődésében, a strukturalista iskolák korszaka azonban a 60-as évekre lényegében lezárult.
Az új – a Saussure-inél forradalmibb – változást a nyelvtudományban Noam Chomsky munkássága jelentette.4 A Chomsky-féle, ún. generatív nyelvelmélet, amely szívesen használt logikai és matematikai módszereket, a 60-as évek végétől gyorsan terjedt, és hamarosan további nyelvészeti diszciplínák létrejöttét eredményezte. A hetvenes évek elejéig nem jött, és nem jöhetett létre nyelvészeti irányzat, amely ne foglalt volna állást Chomsky elméletével kapcsolatban, vagy amely figyelmen kívül hagyhatta volna Chomsky tanításait. Chomsky szerint a nyelvelmélet feladata az ideális beszélő és hallgató homogénnek feltételezett nyelvi állapotának a leírása, ami kiváltotta a nyelv társadalmi szerepét hangsúlyozó nyelvészet reakcióját, és a szociolingvisztikai kutatások megerősödéséhez, illetve a szociolingvisztika önálló nyelvészeti diszciplínává válásához vezetett. Chomsky a nyelvi kompetenciára helyezte a hangsúlyt, kritikusai ellenhatásként a nyelvhasználat és a beszélt nyelv beszédhelyzettől függő funkcióinak a vizsgálatát tartották alapvetőbbnek, ami a nyelvészeti pragmatika kialakulását segítette elő. Mivel Chomsky a kompetencia vizsgálatában alapvető szerepet szánt a gyermek nyelvelsajátítása vizsgálatának, a pszicholingvisztika is divatos kutatási területté vált.
A generatív grammatika ún. sztenderd elméletének (1960-as évek közepe) az a tétele, hogy a mondatok felszínen megjelenő szerkezete egy mélyebb szintű szerkezetre vezethető vissza, vezetett a generatív szemantika néven elhíresült elmélethez, amely a mondatok szemantikai értelmezése szempontjából összes lényeges információt a mondatok mélyszerkezetébe kívánta elhelyezni. Ennek következtében a mélyszerkezetben bizonyos pragmatikai, így a beszédaktusra vonatkozó információk is megjelentek, ami tovább erősítette a pragmatika szerepét a nyelvleírásban. Mivel a mélyszerkezet formalizált változatai egyre inkább hasonlítottak a logikai predikátumkalkulus formuláihoz, a generatív szemantika művelői úgy látták, hogy a formális logika formulái és a mélyszerkezeti reprezentációk között nincs lényegbevágó különbség. Az a törekvés, hogy a formális logikai eszközök alkalmasabbá váljanak a természetes nyelvi jelentések leírásához, a logikára is termékenyítőleg hatott, és a nyelvtudományban elindította a formális szemantikai (a nyelvi jelentés formális logikai eszközökkel történő) vizsgálatát. Chomskynak a matematikai módszerek iránti érdeklődése mindenekelőtt a számítógépes nyelvészet fejlődésén érhető tetten. A 60-as évekből ismert matematikai vagy algebrai nyelvészet létrejötte tehát szintén Chomskynak köszönhető. A nyelvtudomány ’matematizálása’ azonban sokakban ellenszenvet váltott ki, így – legalábbis részben – a formalista módszerek ellenhatásaként jött létre a kognitív nyelvészet, ami a nyelvpszichológia és a kulturális antropológia legújabb eredményeinek figyelembe vételével a nyelvhasználat kognitív magyarázatára törekszik.
A fejlődés azonban nem hagyta érintetlenül a nyelvtan klasszikus területeit sem. A fonetika (a hangtan) már a strukturalizmus korai szakaszában kettévált: a tulajdonképpeni fonetikára, amely mindinkább a műszaki tudományok felé orientálódott, és a fonológiára, amely a hangok nyelvi funkcióit vizsgálta. A jelentéstan kettéválása szemantikára (a beszédhelyzettől független jelentésre) és pragmatikára (a beszédhelyzetből adódó jelentés vizsgálatára) viszont már újabb fejlemény. A pragmatika, akárcsak a fonetika, határtudomány: érintkezik a szociológiával, pszichológiával és kulturális antropológiával.
A differenciálódás további állomását egy-egy nyelvészeti részdiszciplína egymástól sokszor független kutatási irányokra való szétesése jelentette. A szemantikában (a régi értelemben vett jelentéstanban) nem mindegy, hogy valaki a formális szemantika elkötelezettje-e vagy a kognitív szemantikáé, sőt strukturális szemantikaként továbbélnek a strukturalista szemantika legjobb hagyományai is. Ennek következtében a szemantikában három markáns, egymástól elkülönülő irányzattal kell számolnunk.
Az egyes irányzatok közötti alapvető elméleti-módszertani különbségek megértési problémákat is jelenthettek. Egy kognitív vagy strukturális szemantikával foglalkozó nyelvész megfelelő előképzettség nélkül aligha fogja megérteni a formális szemantikai fejtegetéseket. Ugyanez vonatkozik számos más nyelvészeti részdiszciplínára, így a mondattanra is. A funkcionális mondattan művelői alig tudnak szót érteni a generatív iskola követőivel, és magán a generatív iskolán belül a különböző irányzatok képviselői között sem mindig könnyű az értelmes kommunikáció.
A nagyfokú specializálódás következtében a kívülálló számára a mai nyelvtudomány helyzete kaotikusnak tűnhet, az általános nyelvtudomány művelője pedig már régen feladta a reményt, hogy a nyelvtudományi kutatások különféle irányairól áttekintő képet alkosson magának.5
2. A nyelvtudományi kutatások helyzete Magyarországon
Magyarország abban a szerencsés helyzetben volt, hogy már a 60-as években megkezdődhettek a modern nyelvészeti kutatások. Az Akadémia Számítástechnikai Központjában 1962-ben létrejött az első számítógépes nyelvészeti kutatócsoport, és Debrecenben megkezdődött az Értelmező Szótár számítógépes feldolgozása. A 60-as évek közepe táján Európában csak néhány országban folytak ilyen jellegű kutatások (Szovjetunió, NDK, Csehszlovákia, Magyarország, Franciaország). Ugyancsak 1962-ben hallhattunk először formális szemantikai és generatív nyelvelméleti előadásokat egy Tihanyban rendezett nemzetközi konferencián. A 60-as évek vége felé – elsőként Európában – megkezdődött az ELTE Általános Nyelvészeti Tanszékén a modern nyelvészeti elméletek és módszerek rendszeres oktatása is. Egyidejűleg az MTA Nyelvtudományi Intézetében megindultak a generatív nyelvészeti kutatások. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején a Nyelvtudományi Intézet vált a modern nyelvészeti kutatások magyarországi központjává. A 90-es évek elején az Intézetben az ELTE-vel való együttműködés keretében megalakult az Elméleti Nyelvészeti Szakcsoport, amely ma is kiemelkedő szerepet játszik a modern nyelvészeti diszciplínák magyarországi oktatásában. A magyar nyelvtudomány tehát nemcsak hogy felzárkózott a nemzetközi nyelvtudományhoz, de több területen nemzetközileg is kiemelkedő eredményeket tudott felmutatni.
(a) A magyar nyelv szerkezetének kutatása. A magyar nyelv sajátos földrajzi helyzete, rokoni kapcsolatai és a környező országok nyelvétől lényegesen különböző szerkezete számos érdekes, más európai nyelv esetében kevésbé releváns kutatási témát kínál. A magyar nyelv szerkezetének vizsgálata terén büszkélkedhetünk talán a legtöbb nemzetközi sikerrel. Vajon mi az, amit a magyar nyelv kutatása nyújthat a nemzetközi nyelvtudomány számára, mi teszi különösen érdekessé a magyar nyelv szerkezetének kutatását? A magyar nyelvnek több olyan tulajdonsága van, amely az európai nyelvekben ismeretlen. Íme néhány példa.
(1) A magyar szórendről gyakran halljuk, hogy szabad, nem kötik meg olyan szigorú szabályok, mint például az angolt vagy a németet. Ez természetesen így nem igaz: a magyar szórend is szigorú szabályoknak engedelmeskedik, csakhogy ezek a szabályok nem fejezhetők ki a megszokott nyelvtani (alany, állítmány) fogalmakkal. A vonatokon elszaporodtak a rablótámadások mondatban a következő állítás fogalmazódik meg: a vonatokról azt állítjuk, hogy rajtuk elszaporodtak a rablótámadások. Más szóval, nem a mondat alanyáról állítunk valamit, hanem egy helyhatározói bővítményről. A magyar mondatok szerkezetét tehát nem a grammatikai alany és állítmány, hanem a logikai alany (az, amiről valamit állítunk) és a logikai állítmány (az, amit állítunk) szabja meg. Ez a felismerés ugyan nem teljesen új, Brassai Sámuel ugyanis már a 19. században ezt a felfogást képviselte, de gondolatai a magyar nyelvtanírási hagyományt érintetlenül hagyták.6 A magyar szórend szabályainak részletesebb kidolgozására csak a 20. század utolsó harmadában került sor; az elért eredményeknek köszönhetően a magyar nyelvre vonatkozó kutatások előkelő helyet foglalnak el a nemzetközi nyelvelméleti kutatásokban.
(2) A magyar igekötők szintaktikai viselkedésük és funkcióik szempontjából különböznek mind a germán, mind pedig a szláv nyelvek igekötőrendszerétől. A német igekötők között vannak elválóak és nem elválóak, de az igekötők egyik esetben sem teszik egyértelműen befejezett szemléletűvé az igét (mint a magyarban a főz–megfőz), a szláv igekötők pedig igei prefixumok, és sohasem válnak el az igétől, és ezért nem fordulhatnak elő olyan szintaktikai szerkezetekben, mint a magyar igekötők. Noha a magyar igekötők funkcionális szempontból sok hasonlóságot mutatnak a szláv igekötőkkel, mozgékonyságuk miatt a szláv igekötőknél gazdagabb értelmezési lehetőséget kínálnak. Például a Hazajött az iskolából befejezett szemléletű mondat (az illető személy már otthon van), ezzel szemben a Jött haza az iskolából (amikor találkoztam vele) mondat főmondata a hazajövetel folyamatát írja le (’útban volt hazafelé’), ami persze nem föltétlenül jelenti azt, hogy haza is ért. Az említett folyamatos szerkezet olyan hangtani (hangsúlyozási), mondattani (szórendi) és (az igekötő jelentésével kapcsolatos) jelentéstani problémákat vet fel, amelyekkel a nyelvtudomány korábban nem foglalkozott.
(3) A magyar, mint tudjuk, agglutináló nyelv (a toldalékokat a szó után egymás mellé rakja, például ismer-tet-és-é-ért). Az agglutináló nyelvekre jellemző a gazdagabb, termékenyebb és szabályosabb szóképzés. Az egyik legtermékenyebb képzőnk az -ás, -és, amellyel igéből főnevet képzünk: írás, olvasás. A képzett szó bizonyos értelemben megtartja az alapszó igei természetét, ami egy sor elméletileg érdekes kérdést vet fel. Például a levélírás és újságolvasás esetében úgy tűnik, hogy az összetétel előtagja tárgya az alapszónak. Ha ez valóban így van, akkor az igéből képzett főnév megtartja az ige tárgyi vonzatra vonatkozó igényét. Az írás és olvasás ugyanakkor önállóan is megáll, nincs szüksége tárgyi vonzatra. Az igekötős megírás, elolvasás esetében ezzel szemben más a helyzet: vonzatuk nélkül ezek a képzett főnevek nem használhatók (a levél megírása, az újság elolvasása). Vajon mindkét esetben ugyanazzal a vonzatfogalommal van dolgunk? Figyeljük meg, hogy az utóbbi esetben a szerkezet tovább bővíthető (a levél megírása Péternek), az előbbiben nem (*levélírás Péternek). Ebben a tekintetben is fontos különbségeket figyelhetünk meg a germán nyelvek és a magyar között (vö. az angol writing, reading és a német das Schreiben, das Lesen alakokkal). Az angol és német alakok többértelműek, a magyarban az igekötős alakok egyértelműek (mindig van vonzatszerkezetük), az igekötő nélküli alakok viszont – éppúgy, mint a németben és az angolban – sokszor többértelműek. A többértelműség megállapítása és az egyes jelentések egymástól való pontos elkülönítése a sokat vitatott problémák közé tartozik.
A nyelvtudományi kutatások egy tekintélyes része tehát a magyar nyelv szerkezetének pontosabb és elméletileg is alátámasztott leírására vonatkozik. Az alábbiakban röviden megemlítjük azokat az új kutatásokat is, amelyek ugyan nem a magyar nyelv nyelvtani sajátosságaira vonatkoznak, de szintén nemzetközileg figyelemreméltó eredményeket produkáltak.7 A kutatások nemzetközi jelentősége ma már nem mindig választható el az Európai Unió elvárásaitól. Az Unió szemszögéből két témakörben folyó kutatásokat kell külön kiemelnünk. Az egyik a nemzeti identitás megőrzését, illetve erősítését szolgáló kutatások, a másik az elméleti alapkutatásokat öleli fel. A kettő természetesen nem választható el élesen egymástól. Az alább felsorolt kutatások közül a (b), (c), (d) és (e) alattiak inkább az első, míg a fenti (a) és az alábbi (f) pontban említett kutatások inkább a második területhez tartoznak.
(b) A magyar nyelv egy- vagy többközpontúságának kérdését a kisebbségben élő magyarok nyelvhasználatának vizsgálata veti fel. Az empirikus kutatásokból azt a következtetést kell levonni, hogy a magyar többközpontú nyelv, amelynek sztenderd változata országonként sajátos vonásokat mutat. Ennek a megközelítésnek nagy jelentősége van nemcsak a nyelvi kodifikációban (például szótárírás), hanem az anyanyelvi oktatásban is
(c) A szociolingvisztikai kutatások kimutatták, hogy a magyarországi nyelvközösségre jellemző egyfelől a stigmatizálás (helytelennek tartott alakok megbélyegzése), másfelől a túlhelyesbítés (hiperkorrekció, a helyesnek vélt helytelen alakok használata.) A vizsgálat fontos adatokat szolgáltat a folyamatban lévő nyelvi változások kutatásához és a magyar társadalom nyelvi világának jobb megismeréséhez.
(d) A korpusznyelvészeti kutatások elsődleges célja egy Magyar Nemzeti Szövegtár létrehozása, amely a mai magyar írott nyelvhasználat átfogó mintája lehet. A korpusz valamilyen egységes szempont szerint kiválasztott és számítógéppel feldolgozott szövegek állományát jelenti. A korpusznyelvészet gyakorlati haszna abban áll, hogy a tényleges nyelvhasználatból vett nagy tömegű adat szilárd empirikus alapot nyújt egyrészt a nyelvleírás, másrészt a különféle számítógépes alkalmazások (nyelvi technológiák) számára.
(e) A számítógépes nyelvészeti kutatások annyira szerteágazóak, hogy a legfontosabb eredményeket sem tudjuk mind felsorolni. A személyi számítógép igényeit hivatott kiszolgálni a szoftvereknek egész sora: helyesírás- és nyelvhelyesség-ellenőrzés, elválasztás, szinonimák megadása. A nyelvi adatok feldolgozásához elemző rendszerekre van szükség, amelyek az alapkutatáshoz kapcsolódó kérdéseket is felvetnek. A nyelvtechnológia fontos szerepet játszik a gépi beszédelőállításban és -felismerésben is.
(f) A nyelv és az agy összefüggéseinek a vizsgálata a neurolingvisztika tárgya. A neurolingvisztikai modellek konstruálásához és ellenőrzéséhez szükséges adatanyag jelentős része az agyi sérülések következtében beszédkárosodást szenvedett betegek teljesítményeinek megfigyeléséből származik. A kutatás eredményei azt a hipotézist támasztják alá, amely szerint a mondatprodukálás és -megértés az agyban két külön elérhetőségi útvonal egyidejű működtetésével történik. Az egyik a tartalmas szavak, a másik a nyelvtani összefüggések szótára felé vezet.
Ebből a rövid áttekintésből is kitűnhet, hogy a magyar nyelvtudomány kutatási területei az elmúlt évtizedekben mennyire nemzetközivé vált. A nyelvtudománynak ma már nincs olyan területe, amely a nemzetközi trendektől függetlenül művelhető lenne. És nincs olyan fontosabb nemzetközi kutatási irányzat sem, amelynek művelésébe a magyar nyelvtudomány ne kapcsolódott volna be.
Kulcsszavak: egy- vagy többközpontúság, diakrón kutatások, szociolingvisztika, pszicholingvisztika
1 Herman József Saussure-t értékelő tanulmánya alapján. Vö. Saussure, 1997
2 Érdemes megjegyeznünk, hogy nálunk Gombocz Zoltán már 1924-ben felismerte a saussure-i strukturalizmus jelentőségét. (Gombocz, 1924, 141–143.)
3 A prágai iskolát nálunk Laziczius Gyula (1896–1957) képviselte. Az amerikai strukturalizmus tanításait először Antal László (1930-1993) alkalmazta magyar nyelvi anyagra az 50-es évek végén, a 60-as évek elején. A strukturalizmus azonban a magyar nyelvtudomány egészére nem volt hatással.
4 1957-ben jelent meg nyelvtudományi paradigmaváltást elindító Syntactic Structures című műve.
5 A specializálódás mértékét jól mutatja a nemzetközi folyóiratok megnövekedett száma. A 60-as évekig 4-5 általános érdeklődésre számító nyelvtudományi folyóirat létezett, ma számuk meghaladja a kétszázat.
6 Vö. Brassainak a magyar mondatról írt és a Magyar Akadémiai Értesítőben (1860, 1863-65) megjelent munkáit.
7 A hagyományos témákban folyó kutatásokról (pl. nyelvtörténet, finnugor nyelvészet, fonetika) nem kívánunk most szólni, annak ellenére, hogy ezek a diszciplínák is gyökeres átalakuláson mentek át a legutóbbi évtizedekben.
Irodalom
Saussure, F. de (1997): Bevezetés az általános nyelvészetbe. (fordította: B. Lőrinczy Éva), Corvina, Bp.
Gombocz Zoltán (1924): Saussure ismertetése. Magyar Nyelv. 20, 141–143.
<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]