Néhány gondolat
a tudás- és gazdasági klaszterek kialakulásáról és működéséről
Tamási Péter
tudományos munkatárs
MTA Szociológiai Kutatóintézet
ptamasi @ socio.mta.hu
A szakirodalom nagy része tényként kezeli, hogy a tudásgazdaság, a tudástársadalom felé haladunk, de kevés munka foglalkozik azzal, hogy tulajdonképpen mit is fed e két fogalom, s hogy a tudásgazdaság és a tudástársadalom hogyan alakul ki. Philip Cooke-nak, a cardiffi University of Wales regionális kérdésekkel foglalkozó professzorának Knowledge Economies – Clusters, Learning and Cooperative Advantage című könyve (Cooke, 2001) azért érdekes ebből a szempontból, mert – többek között – azt vizsgálja, hogy miért és hogyan jöttek létre a 20. század utolsó harmadában a tudás- és gazdasági klaszterek, a hálózatok e speciális formái, amelyek a tudásgazdaság alapjaiként szolgálhatnak.
Adam Smith-ig és David Ricardóig visszanyúlva elemzi központi témájához – a regionális különbségekhez – kapcsolódó növekedéssel, változással és gazdasági fejlődéssel foglalkozó elméleteket, többek között Max Weber, Joseph Alois Schumpeter, Gunnar Myrdal, Albert Hirschman munkásságát, és arra a következtetésre jut, hogy az egyensúlyi elméletek, a neoklasszikus növekedési elméletek nem állják meg a helyüket. Bár teljesítik azt a követelményt, hogy általánosíthatóak és univerzálisak, de nem tudják megmagyarázni a valóságban megtalálható nagy különbségeket, például hogy miért mutatkoznak óriási eltérések olyan régiók között, amelyek nagyjából hasonló történelmi körülmények között voltak. Cooke szerint ez azért van így, mert a neoklasszikus elméletek nem képesek figyelembe venni például a társadalmi tőke, az abszorpciós képesség, a politikai szabályozás vagy az innováció szerepét a fejlődésben. Azt vallja, hogy a gazdaságok természetes állapota az egyensúlytalanság.
Nézzük most meg, mi vezethet a tudásgazdaság kialakulásához. A 20. század utolsó harmadában a fejlett gazdaságokban egyre fontosabb szerepet kezdett betölteni az információ, egyre inkább erőforrássá kezdett válni. A hatalmas információáradatban nehéz eligazodni, s igen időigényes megtalálni a megfelelő információt, ezért fokozatosan növekedni kezdett az olyan szervezetek szerepe, amelyek lehetővé tették a szelektív, a célnak megfelelő, hasznos információkhoz való gyors hozzáférést. Ez a folyamat, Cooke szerint, elsősorban a következő területeket érintette: pénzügyi szolgáltatások, információtechnológia, biotechnológia és a kultúra. E területeken az innovációhoz magas fokú specializált tudásra van szükség. De hogyan szerezhető be ez a tudás? A Microsoft például ezt úgy oldotta meg, hogy egy egyetemi campushoz hasonló szervezetet hozott létre, ahol állandóan változó összetételben kis csoportok képződtek, majd alakultak át. E kis csoportokban mérnökök, tervezők, szerkesztők egyaránt részt vettek. Teljesen szabadon álmodhattak meg mindent, improvizálhattak, majd egy idő után produkálniuk kellett valamit. Első pillanatra úgy tűnik, hogy ezekben a kis csoportokban káosz uralkodik. De megismerve a cég terveit és termelési folyamatát, kiderül, hogy ez a folyamatba „beépített” káosz nagyon is funkcionális, azt célozza, hogy felszabadítsa a gondolkodást, a kreativitást. Persze egy ilyenfajta hálózat sem mentes konfliktusoktól: az „álmodozók” és a projektért felelős személyek között gyakoriak az összeütközések. Ezt a fajta hálózati együttműködést ezért a kooperáció és a konfliktus, az együttműködés és a verseny egyszerre jellemzi. Az innovatív egyéneknek és cégeknek szükségük van olyan hálózatokra, amelyekben lebonyolódhat a rejtett tudások cseréje. Az ilyen egyének és cégek társadalmilag és gazdaságilag is interaktívak. Az effajta interaktivitás tehát meghatározó tényezője a tanulási folyamatnak, amely nélkülözhetetlen eleme az innovációnak, amely nélkül pedig elképzelhetetlen a tudásgazdaság fejlődése. A társadalmi és gazdasági interakciók megléte vagy hiánya, továbbá a tanulási folyamatban való részvétel, illetve az abból történő kimaradás részben magyarázatot ad az egyes régiók fejlődőképességére vagy lemaradására.
Minden hálózati együttműködésben alapvető szerepe van a bizalomnak. Egy nyitottban, mint például egy beszállítói hálózatban, talán még fontosabb. A bizalom gazdasági szempontból is kifizetődő, mert csökkenti a tranzakciós (szerződési, biztosítási stb.) költségeket, és ugyanakkor elősegíti az információk gyorsabb beszerzését, a rejtett tudások cseréjét. A bizalom lassú tanulási folyamat eredményeképpen jön létre, s a társadalmi tőke részét képezi, csakúgy, mint a tanulás és a tudás. A tanulást és a tudást azért lehet tőkének nevezni, mert hozzáadott értéket képesek termelni. És azért társadalmi tőke, mert a tanulási folyamat, a tudás elsajátítása társadalmi interakciók keretében valósul meg.
Versenyképesség szempontjából – mint ahogyan azt Michael Porter (1998) kifejtette – a klaszter típusú szerveződések hatékonyabbak (termelékenyebbek, innovatívabbak, rugalmasabbak), mint a hierarchikusan szervezett cégformációk, s az információk könnyebben áramolnak közöttük. E tulajdonságok a nyitottságukra vezethetők vissza.
A gazdasági klaszterek, amelyek a hálózatok egy sajátos formáját testesítik meg, különböznek a hagyományos hálózatoktól. Cooke szerint egyrészt azért, mert a hálózatok többnyire egy meghatározott cél elérése érdekében jönnek létre (például egy támogatott program vagy egy közös projekt megvalósítása), s ezért a benne részt vevők száma viszonylag kicsi, míg egy klaszterben – mint például a Szilikon-völgyben – akár több ezer cég is részt vehet. De néhány egyéb jellemző alapján is megkülönböztethetjük őket (lásd erről az alábbi táblázatot).
Ha egy mondatban szeretnénk meghatározni a gazdasági klasztert, az – Cooke elemzése alapján – valahogy így hangzana: földrajzi közelségben található, egymással vertikális és horizontális viszonyban lévő cégek kapcsolategyüttese, mely helyi cégtámogatási infrastruktúrával és hasonló üzleti fejlesztési vízióval rendelkezik, s amelyre a piac egy speciális területén a verseny és a kooperáció egyaránt jellemző. Mivel a klaszterek megalakulásában a támogatások fontos szerepet játszanak, létrejöttük nagyobb mértékben függ a közintézményektől, mint attól az iparágtól, amelyben életre hívták őket. Ugyanakkor a mesterségesen (nem önkéntes választás alapján), az ipar igényei és helyi hálózatok – vagyis beágyazottság – nélkül létrehozott nem funkcionális klaszterek legfeljebb csak látens klasztereknek vagy agglomerációknak tekinthetők, amelyek általában kudarcra vannak ítélve. Számos országban sok ilyen jellegű kísérlet történt az elmúlt évtizedben. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy egy jó időben és jó helyen kormányzati támogatással létrehozott klaszter nem lehet sikeres. De a sikeres új klaszterek tudatos létrehozása csak akkor lehetséges – mint ahogyan ezt a finn példa mutatja –, ha kapcsolatot tudnak teremteni az akadémiai és/vagy egyetemi kutatás, a nagy cégek K+F-egységei, azok beszállítói és a kutatási területből kinövő új, kis cégek között, továbbá ha sikerül megoldani a kisvállalkozások finanszírozási problémáit (akár hitelek révén, akár közpénzekből történő kiegészítő finanszírozással). Az észak-európai országokban az egyetemek is besegítenek ebbe a folyamatba: vállalkozással kapcsolatos képzést nyújtanak mérnököknek és kutatóknak. De kormányzati kezdeményezések is voltak e tekintetben mind az Egyesült Államokban, mind az Egyesült Királyságban és Németországban. Ezek a lépések gyakorlatilag a tudomány kommercializálását célozzák. A klaszterek csak úgy tudnak sikeresen működni, ha a benne részt vevők nyitottak, hajlandóak másokkal megosztani az információkat, tudásukat, megbeszélni elképzeléseiket. Ez egyfajta kollektív tanulási folyamat, ami természetesen csak bizalmi alapon következhet be. A sikeres modern klaszterek a tudomány eredményeire épülnek, de legalább ilyen fontos bennük a tudományos eredmények alkalmazása, felhasználása, ami végül termékekben testesül meg.
Az új gazdaság klasztereinek többsége egyetemi városokban vagy azok környékén jött létre. Ez alátámasztja a Cooke által vallott regionális egyenlőtlenség-felfogást, továbbá Manuel Castells (1996, 1998) azon nézeteit is, amelyek szerint a társadalmi kirekesztés gyakran nyer térbeli kifejezést, ugyanis az „értéküket vesztett funkciók és emberek a hálózaton kívül rekednek, s így marginalizálódnak”. És ez vonatkozik minden városra, régióra, országra, valamint az egész globalizált gazdaságra. Ezek a nézetek természetesen ellentmondanak azoknak az elképzeléseknek, amelyek szerint az információs korszak szinte egyforma fejlődési lehetőséget fog biztosítani minden településnek a távolság megszüntetése által (lásd például erről Cairncross, 2001). Ugyanakkor a közelség fontos tényező, mert az új gazdaságban olyan tudásformák dominálnak, amelyek csak helyileg szerezhetők be. A kodifikált tudás esetében nincs szükség helyi jelenlétre, az távtanulás formájában is elsajátítható. A rejtett tudást azonban csak a tudásképzés helyszínén lehet birtokba venni, s ez a fajta tudás az innovációkban fontos szerepet tölt be. Az innováció pedig az új gazdaság alapvető értékforrása. Az értékek, a tudás átadásához a hálózatok nélkülözhetetlenek. Ahhoz, hogy egy innovatív klaszter kialakulhasson, több olyan tényezőnek kell együtt meglennie, ami nem szokta jellemezni a régi gazdaságot. Ilyenek például: a kockázatvállalás, az érdemek szerinti értékelés, az együttműködés (ami a verseny egy rejtett dimenziója, amelyen keresztül új, elsősorban nem kodifikált tudáshoz lehet jutni szinte ingyen), újabb és újabb beruházások, nyitottság új tagok belépése és régiek önállósodása tekintetében, a kudarcok és a dolgozók hűtlenségének tolerálása. E klaszterekben kutatók, mérnökök, üzletemberek és vállalkozó szellemű tőkések működnek együtt, és fontos szerepet játszik bennük a közfinanszírozás is. Bár a klaszterek hírnevét az ott működő jól ismert cégek adják, az egész rendszer nem tudna működni a többnyire meg sem említett kis- és középvállalkozások nélkül, amelyek a nagy cégek beszállítói. Többnyire olyan formális és informális hálózati együttműködésről van szó az ilyen klaszterek keretében, amelyben gyártó cégek, kutató intézmények és szolgáltató szervezetek egyaránt megtalálhatóak.
A tudásgazdaság alapját tehát a helyi, regionális, klaszterszerű, kollektív tanulórendszerek képezik, amelyek bizalmi és viszonossági alapon működnek. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a tudásgazdaság alapját a helyi társadalmi tőkék képezik. És ezek működésének minősége, illetve hiányuk adhat magyarázatot arra, hogy egyes régiók miért fejlettebbek másoknál, noha történelmileg hasonló helyzetben voltak. Ha ezt elfogadjuk, akkor ebből az is következik, hogy az új, tudásalapú gazdaság nem egyenlősíteni fogja a társadalmat, hanem még az eddiginél is nagyobb különbségeket fog létrehozni, hiszen a tudás eloszlása még egyenlőtlenebb, mint a gazdasági fejlettségé.
De mi mutat egyáltalán arra, hogy valóban a tudásgazdaság felé haladunk? Négy adatot említünk itt meg ezzel kapcsolatban John H. Dunning (2000) alapján: (1) Míg 1950-ben az Egyesült Államokban a feldolgozóiparban megtermelt többletérték 80 %-át a nyersanyagok és élelmiszerek feldolgozása tette ki, s a tudás csupán 20 %-át, addig 1995-re ez az arány 30 : 70-re fordult meg (Stewart, 1997). (2) Folyamatosan nő az egyetemet és főiskolát végzők aránya (a 15-24 éves korosztályban az 1980-as 35 %-ról 1993-ra 56 %-ra emelkedett) (World Bank, 1997). (3) Két évtized alatt (1975-1995) az OECD-országokban a kutatásra-fejlesztésre fordított összegek háromszor olyan gyorsan növekedtek, mint a feldolgozóipari termelés (OECD, 1997); és végül (4) az USA-ban ugyanez idő alatt 48 %-kal emelkedett a szabadalmi bejegyzések száma, ezen belül a tudásintenzív szektorokba tartozóké 182 %-kal (US Patent, 1997). Dunning (2000) szerint a „tudáskapitalizmus” kifejlődésének tudható be a cégek közötti szövetségek rohamos szaporodása, és erre vezeti vissza az 1990-es évek megnövekedett számú cégfelvásárlásait és cégegyesüléseit is, amelyek legnagyobb mértékben a tudásintenzív szektorokban következtek be (UNCTAD, 1998). Ezek ugyan nem egyértelmű bizonyítékok, de mindenesetre elgondolkodtatóak.
Ahhoz, hogy a tudásgazdaság alapját képező klaszterek – amelyeket a 20. század utolsó harmadában a fokozottabb termelékenység- és innovációigény hívott életre – sikeresek legyenek, elengedhetetlen a közpénzekből finanszírozott kutatástámogatás, mert ebbe a vállalkozói tőke csak ritkán fektet be a nagymértékű kockázat miatt. Ugyanakkor egy, a vállalkozói tőke bevonását elősegítő rendszer is kívánatos. Szükség van olyan innovációs ügynökségre is, amely átfogó képpel rendelkezik, és menedzseli a kutatási és innovációs pénzforrásokat, hogy azok hatékonyan jussanak el a megfelelő kutatóhelyekre és cégekhez, elősegítve ezáltal együttműködésüket. Mivel a tudásgazdaságban az innováció igen fontos szerepet játszik, az irányításnak az innovációra való fogékonyságot kellene fejlesztenie. Ez vonatkozik mind a helyi, a regionális, mind pedig az országos és országokat átfogó (például EU) fejlesztésekre. A régiók szintjén alapvető, hogy magas fokú közigazgatási kompetenciával és regionális beágyazottsággal kell rendelkezni ahhoz, hogy sikeres innovációs politikát folytathassanak. Az innovációfejlesztés sem nélkülözheti a központi támogatásokat, amelyekre nem mindig pénz formájában van szükség, hanem gyakran – elsősorban a kis- és középvállalkozások esetében – irányítási/menedzsment-tudás formájában. Végül, a jól működő új cégeket támogató rendszerre is szükség van, mert ezek jelentősen hozzájárulnak a rendszer rugalmasságához.
Korunkban, amikor úgy tűnik, hogy a tanulási és innovációs képesség nélkülözhetetlen gazdaságfejlődési eszköz, fontos megértenünk azokat a hálózatokat és együttműködési formációkat, amelyek keretében az új tudás formálódik.
Kulcsszavak: tudásgazdaság, tudástársadalom, tudásklaszterek, gazdasági klaszterek, hálózatok, regionális különbségek
Klaszterek Hálózatok sok résztvevő, lazább együttműködés kevés résztvevő, szorosabb együttműködés nyitott az új belépők számára limitált a résztvevők száma informális interakciók formális partnerség input–output kapcsolatok kölcsönös függőség elsősorban cserekapcsolatok együttműködés egyeztetett célok érdekében nagymértékű a rejtett tudások felhasználása túlnyomórészt kodifikálttudás-felhasználás földrajzilag koncentrált lehet földrajzilag szétszórt is
1. táblázat • Forrás: Cooke (2001, 120.)
IRODALOM
Cairncross, Frances (2001): The Death of Distance 2.0. How the Communications Revolution Will Change Our Lives. TEXERE Publishing Ltd., London
Castells, Manuel (1996): The Rise of the Network Society. The Information Age: Economy, Society and Culture. Vol. I. Blackwell Publishers Inc., Malden, Mass.
Castells, Manuel (1998): End of Millennium. The Information Age: Economy, Society and Culture, Vol. III. Malden, Mass., Blackwell Publishers Inc.
Cooke, Philip (2001): Knowledge Economies – Clusters, Learning and Cooperative Advantage. Routledge, London
Dunning, John H. (ed.) (2000): Regions, Globalization, and the Knowledge-based Economy. Oxford University Press, Oxford
OECD (1997): Internationalisation of Industrial R&D: Patterns and Trends. OECD, Paris
Porter, Michael (1998): On Competition. Harvard Business School Press, Boston
Stewart, Thomas A. (1997): Intellectual Capital. Nicholas Bradley, London
UNCTAD (1998): World Investment Report 1998: Trends and Determinants. UN, New York–Geneva
US Patent (1997): Patenting Trends 1997. US Patent and Trademark Office, Washington World Bank (1997): World Development Report. Oxford University Press, Oxford
<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]