Mi a baj a tényekkel?
Válasz Boda Miklósnak
Örömmel olvastam Boda Miklós reakcióját a Magyar Tudomány 2006. áprilisi számában megjelent cikkemre. Írásának kézhez vételekor először epés kritikára számítottam, hiszen az általam leírtakról úgy gondoltam, hogy több szempontból sem egyeznek az NKTH-nak, illetve elnökének véleményével. Ehhez képest több tekintetben is álláspontjaink hasonlóságát, illetve azonosságát tapasztaltam. Igaz, ezt Boda Miklós levelének egyes pontjaiban inkább csak sejteni lehet, mert az érvelés logikáját nem minden esetben értem teljes mértékben.
Itt van mindjárt az alap- és alkalmazott kutatások szétválasztása. Cikkem világosan kifejti, hogy a kettőt nem indokolt, sőt nem is szabad szembeállítani. Így nem értem, hogy mennyiben lehetne véleményemet szétválasztásuk melletti érvnek tekinteni. Ha pedig Boda Miklós szerint sem kell élesen szétválasztani őket, akkor miért hivatkozik a külön alapkutatások EU Bizottság által javasolt finanszírozási maximumértékére? Lehet, hogy ez szerinte Magyarországon ma túl magas, bár ennek oka az is lehet – amire én is utaltam saját írásomban – , hogy csekély a vállalatok K+F-érdekeltsége és -orientációja. A magyar állam korábbi, aránylag magas alapkutatási ráfordításai ugyanakkor semmilyen garanciát sem jelentenek arra, hogy ez a szint magas is marad. Boda Miklós viszont az eddigi alapkutatási támogatási szintet tekinti bizonyítékul arra, hogy „az állam nem az alapkutatások visszaszorítására törekszik”. Ez olyan, mintha a tegnapi napsütésből mai jó időre következtetnénk.
A Polányi Mihály és az Öveges József programok hangsúlyozott, kétszeri megemlítését örömmel olvastam, e programok hasznossága valóban vitán felül áll. A fiatal kutatók kiemelt támogatása azért is fontos, hogy elvándorlásukat el lehessen kerülni, s hogy a jövőben egyre kevésbé lehessen életkori szempontokra és megcsontosodott struktúrákra hivatkozva eleve elvetni, sőt felszámolásra javasolni a magyar K+F és tudomány teljes szervezeti-intézményi rendszerét.
Nincs kritikai megjegyzésem azzal kapcsolatban sem, ahogy Boda Miklós bemutatja az NKTH stratégiai alapelveit, hiszen ezek minden felzárkózó ország számára követendőek. A „stratégiánk alapelvei a fókuszálás, hasznosíthatóság és a regionalitás” állítás nemcsak egy K+F- és innovációs stratégia, hanem bármilyen hasznosan működő állami szervezet jelmondata lehetne.
A magyar vállalatok innovációs képességéről Boda Miklós által közölt adatok nem mutatnak jó képet. Hiába tény, hogy 2004-ben csaknem 50 százalékkal nőtt a K+F-et végző magyar vállalkozások száma, ha ez az adat még mindig nem éri el a – szerintem egyébként reálisabb – ezret. Azt pedig talán ne feledjük el, hogy a magyar gazdaságban ma több mint félmillió vállalkozás működik, és ezek közül több mint 20 ezer a legalább közepes méretű vállalat. Ehhez képest az említett valóban látványos növekedés még mindig csak arányaiban, nem pedig a szintet illetően jelent komolyan vehető előrelépést.
Boda Miklós írásának végén „téves felvetéseimet” említi. Ezek közül néhányban valójában egyezik a véleményünk, így nem tudom, nem inkább osztozunk-e a tévedésekben. Talán csak a K+F-et végző vállalkozások számának és szerepének megítélésében van közöttünk kisebb vita. Így tehát annak örültem volna a legjobban, ha megtudom Boda Miklós reakciójából, hogy valójában mit is tekint tévesnek cikkem állításai közül.
Török Ádám
<-- Vissza a 2006/7 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]