AZ ISMERETLEN BARTÓK
Wilheim András
egyetemi adjunktus
Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem
wilheim @ c3.hu
Születésének százhuszonötödik évfordulóján s halála után immár fél századdal nevezhetjük-e ismeretlennek azt a komponistát, akivel kapcsolatban, mondhatjuk: mára világméretű konszenzus alakult ki arról, hogy ő a XX. század első felének egyik legfontosabb alkotója? A kérdés – és persze a vele sugallt válasz – első pillanatban talán nem az ünnephez illő; pedig éppen ez lehetne az egyik legfontosabb, legérvényesebb kérdés, hozzátéve persze, hogy nem csupán Bartókról szólván, hanem alkalmasint bárkiről, a múlt nagyjai közül. S talán éppen a legnagyobbakról, akikről mintha mostanra kissé megkövesedett volna ítéletünk és ismeretanyagunk – s csak alig érzünk indíttatást arra, hogy revideáljuk nézeteinket, hogy valóban számot vessünk azzal, minek az ismeretén, sőt: milyen mélységű ismeretén alapszik az az interpretáció, amelyet a sajátunknak érzünk. Nem a szerzőkről, hanem kultúránkról mondunk ítéletet, ha bevalljuk: a klasszikusok életművének szerény szeletét ismerjük csak igazán, s mindazt, amit véleményként, ítéletként, értelmezésként elfogadunk, voltaképpen szóbeszédre, konszenzusra, tanult-mondott dolgokra alapozzuk inkább, semmint személyes tapasztalatra. A zenetörténet nagyjai közül említsük most először a régi mestereket: tudjuk-e valóban, átérezzük-e, megéltük-e egy Machaut, egy Dufay, egy Ockeghem, Binchois és a többiek újdonságát, nagyságát, jelentőségét? Vagy a hozzánk közelebb állónak érzett, és persze ismertnek tételezett szerzők közül: ismerjük-e valóban Bachot, ha nem ismerjük – mert nem ismerjük – valamennyi kantátáját, vagy mit ismerünk valóban Mozartból, Haydnból, Beethovenből? Ha valaki önvizsgálatot tart, bizonyára megtalálja azokat a valódi nagyságokat, akiknek művészetéről csak mások leírása, véleménye alapján alkotott képet – s hol vannak akkor még a jelentékeny kismesterek, akik valóban csak egy-egy apró szegmentumában, de meghatározzák azt a folyamatot, amit zenetörténetnek hívunk?
Bartók esetében sem más a helyzet. A Bartók-kutatás bizonyos tekintetben túlművelt tudomány; századunk nagyjai közül aligha van még egy alkotó, akinek szinte minden napjáról el tudunk számolni, akinek levelezése ilyen mértékben fel lenne tárva, akiről ennyi visszaemlékezés látott volna napvilágot. Előadóművészi, zeneszerzői és népzenetudósi munkássága számos tanulmány tárgya, s köteteket töltenének meg azok az írások is, amelyek művészetének helyével foglalkoznak, tágabb kultúrtörténeti összefüggéseiben. Annyi adatot ismerünk már, hogy olykor az embernek az az érzése, az újabb adalékok már nem is az egészhez tesznek hozzá, hanem csupán a részleteket árnyalják tovább, egyre szubtilisebb, a kívülállók számára egyre kevésbé érdekes vonásokkal. Korántsem azt akarom ezzel mondani, hogy a Bartók-kutatóknak nincs többé tennivalójuk; éppen ellenkezőleg: azért, mert ilyen gazdag dokumentáció áll rendelkezésünkre, lehetőségünk van arra, hogy olyan kérdéseket is megfogalmazzunk, amelyek más, hasonló jelentőségű életművek esetében a forráskutatás hiányosságai miatt föl sem vetődhetnének.
Nem az a célom, hogy felsoroljam itt a Bartók-kutatás hiánylistáját, s nem is feladatom, hogy kijelöljem az elkövetkező időszak tennivalóit. Mindössze néhány terület legfontosabb kérdéseit vázolom a következőkben, tudva természetesen, hogy mindez csak az én személyes igényem, kívánságlistám vagy hiánylajstromom.
A tudományos feldolgozás jelen állapotának felmérése előtt azonban essék szó arról, ami a nagyközönségnek, vagy mondjuk így: a világnak Bartókból a legfontosabb. Zeneszerzői életműve látszólag jó helyzetben van, bizonyos művei a legjátszottabbak közé tartoznak; nagyzenekar vagy jelentékenyebb karmester nem lehet meg anélkül, hogy ne tartaná repertoárján a Concerto-t, A csodálatos mandarin-t; vonósnégyesek rendszeresen műsorukra tűzik a hat kvartettet, zongoristák sok darabját már csak kötelességből is megtanulják. Mégis, felettébb szűkös ez az elismerés; sorolhatnók a soha nem játszott műveket – s főként, mintha nem volna átjárás az egyes műfajok között. Aki ismeri a zongoradarabokat, nem méri fel, hogy mennyi közös vonásuk van például a népdalfeldolgozásokkal, a dalok hányféleképp függenek össze a vonósnégyesekkel, vagy mennyivel többet ért meg a színpadi művekből az, aki a környező instrumentális műveket is ismeri. Illúzió lenne természetesen elvárni – különösen a szélesebb közönségtől –, hogy akár Bartóknak, akár más komponistának valóban teljes életművét ismerje, pedig valódi, érvényes képet csak az alkothat magának bármilyen műalkotásról, aki annak kontextusáról is eleget tud, aki számára nem ismeretlenek egy életmű arányai, belső összefüggései sem.
Bartók esetében ettől sajnos igen messze vagyunk. Külföldi hallgató számára kényszerűen keveset mondanak a szöveges művek – nem csupán a szövegértés okoz itt gondot, hanem sokkal inkább például a népdalfeldolgozások zenei háttere, stílusa; egyáltalán: a Bartók zenéjét oly sok mindenben meghatározó népzenei indíttatás. Őszintén hozzá kell tenni ehhez, hogy mára sajnos a magyar hallgató vagy előadó sincs igazán jó helyzetben; hiába épül a magyar zeneoktatás mindmáig népzenei alapokon, ennek az oktatásnak általános iskolai hatékonysága elenyésző, a hivatásszerűen zenét tanuló is inkább csak a tárgy kötelező volta miatt sajátít el egyet s mást a különböző népzenékből. A népzenén alapuló zenei anyanyelv – Kodály meghatározó gondolata volt ez – mára bizonyosan illúzió vagy még inkább kudarc. Vagy legyünk méltányosabbak: rossz történeti helyzetfelismerésből levont következtetés. Nagyon nehéz lenne persze megmondani, hogy milyen mértékben kell Bartók műveinek megértéséhez – vagy ami ezzel egyet jelent –, értő megszólaltatásához ismerni az általa felhasznált népzenéket. Nyilvánvaló, hogy nem kell hozzá népzenetudósnak lenni, ám azon a szinten mindenképpen ismerni kell a magyar, román, szlovák népzenét, hogy formai elveit, hangrendszerét, gesztusrendszerét, ékesítéseit értelmezni tudja az előadó, hiszen csak ezek birtokában jut el a kottaszöveg megfelelő olvasásához. Ez azonban azt jelenti, hogy nem elég néhány közismert népdalt tudni; sokkal fontosabb annak megismerése, hogy miként él, miként működik a népzene; mit jelent az, hogy csak változatok vannak, mérlegelni kell tudni, hogy mi az, ami mindegyik előadásban azonos, és mi az, amit alkalomról alkalomra ad hozzá a dalhoz az előadó. Manapság az érdeklődő ezt már csak felvételek tucatjainak gondos tanulmányozásával tudhatná meg. A népzene halott, abban a formájában legalábbis, amellyel Bartók találkozott, s amely számára életre szóló élményt jelentett. Szerencsére igen sok felvétel áll rendelkezésünkre, s valóban van lehetőség arra, hogy aki igazán elszánt, nekivágjon az efféle munkának. Más kérdés, hogy elvárható-e bárkitől is ez a kutatás. És azt sem szabad elfelejteni, hogy az anyagismeret megszerzése és az eredmények általánosítása még igen messze van attól, hogy valakinek ez a tudás valóban zsigeri élményévé is váljék, s hogy tudását hasznosítani is tudja akkor, ha Bartóknak akár népdalalapú, akár attól függetlenül komponált darabjait akarja megszólaltatni.
Ez a kérdés persze korántsem egyedi, s nem is csak Bartók zenéjére vonatkozik: szembesül vele mindenki, aki bármely korábbi korszak zenéjével foglalkozik. A kotta ugyanis vajmi keveset közöl a ténylegesen lejegyzett zenei anyagról; minden kottaírás csak egy adott tradíció ismeretében, annak szabályrendszerét elfogadva értelmezhető. Kis túlzással akár azt is mondhatjuk, hogy csak azt tudjuk valóban elolvasni, amit már tudunk; stílusismeret nélkül nincs kottaolvasás. Minél távolabb kerülünk egy komponista korától, minél áttételesebb a tradíció, annál több gondot okoz a leírt zenei anyag értelmezése – olykor már a legelemibb kérdéseken is fennakadunk. A Bartók halála óta eltelt idő is megtette a magáét; zenéjének számos eleme már nem magától értődő. Az ebből a felismerésből adódó konzekvenciák levonására azonban ez idáig kevés a meggyőző példa.
Ugyanígy komoly elméleti s gyakorlati kérdéseket vet fel a Bartók-játszotta felvételekből adódó tanulságok értelmezésének s felhasználásának kérdése. Sokak számára közhely, ám sokak számára elfogadhatatlan állítás, hogy Bartók Béla a XX. század egyik legnagyobb előadóművésze volt. Sajnos művészi rangjához képest csak igen kevés méltó körülmények között készült felvétele maradt fenn, azok is inkább véletlenszerűen. (Megmagyarázhatatlan, hogy a hangfelvétel-készítés hőskorában miért nem figyeltek fel rá jobban a hanglemezcégek; sokkal több felvétel készült nálánál jelentéktelenebb művészekkel; mintha a zenei ipar s az értékes művészet között mára oly élesen megnyilvánuló feszültség, sőt szakadék létrejöttére épp az ő előadóművészetének elsikkadása lenne az egyik legkorábbi s legmeggyőzőbb példa. Ha nem készültek volna amatőr felvételek, sejtelmünk is alig volna arról, hogy miként játszott ő Bachot, Beethovent, Lisztet…) A zenei ízlés visszafordíthatatlan változásának jelét kell látni abban, hogy még mindig helyet kaphatnak olyan nézetek, hogy Bartók nem játszotta jól, s főként: a legjobban saját műveit – ha rangos előadóművészek nem érzik kényszerítő erejét annak, hogy az ő kevés felvételéből kiindulva kíséreljék meg értelmezni mindazt, ami a kottában áll. (Az egyedüli példa Kocsis Zoltán páratlan vállalkozása, Bartók összes zongoraművének felvétele, amely valóban minden ízében átgondolt interpretációját, újjáértelmezését adja Bartók munkáinak – nem szolgaian követve, hanem valóban lényegileg megértve azt, amit a kotta és a hangfelvétel együttes szemlélete jelent.)
Ki kell mondani, elfogultság nélkül, hogy minden Bartók által leütött hang: reveláció. Nem csupán a saját műveinek felvételeiről szólván igaz ez, hanem valóban mindegyik felvételére érvényes. Ha Bartók játékáról szólunk, a kulcsmozzanat valószínűleg az, hogy kevesen értették olyan pontosan azt, hogy mi egy hangnak a zenei jelentősége, értelme, mint ő. Számtalanszor újrahallgatva felvételeit, a hallgatónak az az érzése, hogy egyetlenegyszer sem tévedett, hogy minden zenei kérdésben igaza volt –, s ha valaki meri kockáztatni, hogy ízlését egy pillanatra aláveti a hallgatásból megszerezhető tapasztalatnak, ámulva veheti észre, hogy Bartók valóban kényszerítő erővel diktálja számára, hogy mit hogyan halljon. Nem utánzásra csábít, hanem elmélyülésre, s ugyanakkor szinte kényszerít az önvizsgálatra, a korábban már bevált megoldások felülvizsgálatára. Ha beszélhetünk előadóművészeti produkció kapcsán etikai imperatívuszról, követelményekről, akkor éppen Bartók művészete ennek legszebb példája. Számára nem létezik más, csupán a mű – annak minden mozzanatával, esetlegességével, a róla tudható-érezhető legapróbb, valójában szinte közölhetetlen részletek szinte reflexszerű értelmezésével.
Azt hiszem, Bartók kapcsán éppen arról illik most szólni, hogy érzékileg legmegfoghatóbban éppen játéka az, ami művészetének, egész tevékenységének centrális kérdéseivel szembesít. Ahogyan a kotta szenvtelen-semleges jelzéseit érzéki valóságként fogalmazza meg, legyen az akár saját műve, akár másé, csak nagyon kevesek előadói teljesítményében figyelhető meg. Elképzelhető, hogy Bartókot hihetetlen mértékű népzenegyűjtői tapasztalat is segítette ebben, hiszen nap mint nap szembesítette a hangzó valóság és rögzített kottakép jószerivel feloldhatatlan ellentmondásosságával. Hogyan rögzíthető az, amit hallunk vagy elképzelünk oly módon, hogy mások számára egyértelmű jelzésként, követendő utasításként legyen érzékelhető? Valószínűleg kimondható, hogy népzenei lejegyzéseiben Bartók végső soron a mégoly pontos notáció kudarcával szembesült; amit hallott, még a maga végtelenül precíz lejegyzéseivel is csak hozzávetőlegesen közelíthette meg. Ám számára a notáció kérdésének igazi dilemmáját saját darabjainak lejegyzése jelentette: pontosan tudta, hogy amit partitúráiban lerögzített, olyképpen viszonyul a képzeletében élő ideális műalakhoz, mint a népdalok lejegyzése a fonográffal megörökített egyszeri előadáshoz. S nem volt oly naiv, hogy ugyanezt a szorító dilemmát ne érezte volna, ha mások műveit játszotta. A végső szót számára mindig a mű megszólaltatása mondotta ki.
Érdekes módon a Bartók életművének megértését célzó tudományos kutatás nem követte őt ezen a radikális úton. Hiába mondhatjuk, hogy szinte mindent tudunk róla, az ismeretek mégsem állnak össze egésszé – sőt, az utóbbi évtizedek Bartók-kutatása mintha éppen arról szólna, hogy óvakodni kell attól, hogy összekössük a szálakat. A következtetések levonásától húzódozik mindenki; mintha megkötné a kutatók kezét, s ami ennél sokkal rosszabb: megbénítaná a gondolkodását valami rosszul értelmezett tisztelet, félelem az illetéktelen kutakodástól, megmagyarázhatatlan szemérem akár a legevidensebb, s éppen ezért néha a legrelevánsabb igazságok kimondásától.
Igaz, a legutóbbi időkig, s talán mindmáig, olyasfajta kontroll alatt áll a bartóki életmű vizsgálata, amelyre alig találni példát a kultúra történetében. A hagyaték jogi helyzetéből fakadóan a kutató patikamérlegen kényszerült mérni minden törekvést, minden apró eredményt, amely a tények megismerését, feltárását célozta – ha módja volt egyáltalán e tények megismerésére. A dokumentumok megosztottsága, zárt letétként való kezelése, bizonyos dokumentumoknak mindmáig való zárolása olyan helyzetet teremtett, amely nem kedvezett az elfogulatlan kutatómunkának; a jogtulajdonosok kontrollja s nem egy esetben vétója olykor már nevetségességig menő eseményekhez vezetett – egészen a közelmúltig, amikor egy újonnan színre lépő örökös valósággal cenzúrázni kívánta s kívánja a maga nehezen elfogadható, sőt, inkább védhetetlen ízléskritériumainak megfelelően a bartóki életművel való foglalkozást. Érthető, ha valaki végrendeletében kiköti, hogy bizonyos személyes vonatkozású dokumentumok (például levelezés, naplók) csak bizonyos idő elteltével válhassanak ismertté a nagyobb nyilvánosság számára – akkor, amikor esetleg érintett személyek már nincsenek az élők sorában. Engedékenyebb szerzők huszonöt, mások ötven esztendőt engedélyeznek e zárolásra – így válhattak mára ismertté a szoborrá merevített Thomas Mann-képet jócskán átrajzoló naplók, vagy legújabban Elias Canetti nem kevésbé érzékeny témákat érintő feljegyzéseinek jó része. Ám a szerzői jogi védelem közelmúltbéli meghosszabbítása olyan jogosítványokat adott a szerzővel olykor akár már semminő kapcsolatban nem lévő örökösöknek, hogy irreálisan hosszú ideig (szerencsére csupán 70 évig…) élhetnek vissza egy nagy szellem közkincsnek minősülő örökségével – s ki tudja, néha talán az idők végtelenjéig is, hiszen semmi sem akadályozhatja meg akár a dokumentumok megsemmisítését, vagy akár újabb, immár akár feloldhatatlan zárolását. Bartók levelezése esetében ennek valószínűsége nem is csekély – még ha szerencsésebb széljárást remélve hallgat is róla mindenki, mint a sír.
A Bartók-kutatás története legjobban talán a tragikomédia műfajában lenne megírható. Sokszor a legjobb s legméltóbb erőfeszítések fulladtak kudarcba vagy értek felemás véget, s majd minden esetben kimutatható lenne az esendő irigység, hiúság, féltékenység. Sok mindent lehet persze a politikai helyzet rovására írni – azt azonban, hogy Bartók művészetét nem csupán zenészek asszisztálásával, hanem egyenesen szinte kezdeményezésére vágta évekre pozitív s negatív szeletre a politikai vezetés, nem lehet letagadni. Egyszerűbb volt így tenni, mint farkasszemet nézni azzal, amit műve jelentett a közvetlenül utána következő generáció számára… A bartóki életmű elméleti megközelítésére tett, hosszú ideig egyedüli kísérletnek, a Lendvai Ernőének sorsa is ezt példázza; egyszerűbbnek s biztonságosabbnak tűnt megpróbálni szakmailag és politikailag lehetetlenné tenni, sárba döngölni, mint megkísérelni megérteni, hogy miről beszél – vagy netán hasonló színvonalú másik elméletet szögezni vele szembe. S ezzel az eljárással immár fél évszázada sikerült egy olyan máig érinthetetlen pontot kijelölni a magyar zenetudomány-történet számára, amely valóban szinte lehetetlenné teszi ezen elméletnek tudományos megítélését.
Többnyire azonban mégis azt a kicsinyességet lehet észrevenni a dolgok mélyén, ami azoknak a reagálását jellemezte, akikre ez a hatalmas hagyaték rá volt bízva. A Bartók-életrajz elhivatott kutatójának, levelei első felkutatójának s publikálójának sorsáról mostanáig inkább csak szemérmes szemlesütéssel mer bárki szólni: Demény János kutatómunkájának értékelését nem végezte el senki, s (kiadatlan) szakmai önéletrajzát is könnyű valamiféle sértődöttség dokumentumának tartani, semmint felismerni a mögötte rejlő személyes tragédiát, a munkája akadályoztatásából fakadó kényszerű szakmai fiaskót. Máig hallgatás övezi azt is, és talán soha nem lesz elmondva az egész történet, hogy miért s hogyan történhetett, hogy egy igencsak közepes szakmai kvalitású tanárember válhatott a magyarországi Bartók-kutatás hivatalosan első emberévé, a Bartók Archívum „alapítójává” s vezetőjévé; magyar nyelvtudás nélkül érzékeny dokumentumok feldolgozójává s közlőjévé, zenei judíciumok hiányában máig gyalázatos állapotban lévő kottakiadványok közreadójává, tudományos színben feltűnő, ám olykor már-már a nevetségesség határáig félrevezető és megbízhatatlan könyveknek a lektorálhatatlanságig menően érinthetetlen szerzőjévé. Denijs Dille Bartók-kutatásának története megírásra vár – e sorok írója máig érzi jobb keze kézközépcsontján annak a vonalzóéllel történt erőteljes ütésnek a fájdalmát, amit a MTA Bartók Archívuma egykori vezetője mért rá egy általa sértőnek vélt, még kritikainak is alig minősíthető megjegyzés miatt…
Nem lehet véletlen, hogy a dokumentáció zároltsága, csak kevesek számára lehető, bizalmas hozzáférhetősége, a taktikai szempontok tiszteletben tartása miatt Bartók művészetének vizsgálatában a filológia kapta a főszerepet, legalábbis az utóbbi évtizedekben. (Ne feledjük: az utolsó, új szempontokat érvényesítő Bartók-pályakép negyedszázada készült – azóta mind a tudományos szemléletben és módszerekben, mind a minket körülvevő világban oly jelentős változások történtek, amelyek legalábbis szükségessé, ha nem elengedhetetlenné tennék egy új Bartók-pályarajz és értékelés kidolgozását.) A filológia természetesen égetően szükséges: a művek jobb megértését, hitelesebb kottaszöveg kialakítását, a munkamódszer feltárását teszi lehetővé. S valóban, a Bartók-filológia olyan csúcsteljesítményt mutathat fel, ami a század klasszikus alkotóinak munkásságát tekintve talán csak Schönbergnek jutott ki ezidáig; Somfai László könyvei s erőfeszítése egy kritikai Bartók-összkiadás létrehozására csak az egyetemes zenetudomány legjobb eredményeihez mérhetők. A Bartók-hagyaték jogi helyzete azonban máig lehetetlenné tette – s talán még tíz esztendeig, a művek jogi védettségének megszűntéig – nem is teszi lehetővé ezen összkiadás megindítását – megint csak kicsinyes szempontoknak rendelve alá a Bartók-életmű jobb megismerésének egyetemes szempontját. (Arról nem is szólva, hogy a forgalomban lévő régebbi kiadások sokszor pontatlanok és hibásak, a legújabb, Bartók Péter által javított kiadványok sorozata is inkább tetézi a problémákat, s prolongálja megoldásukat.)
A Bartók-kutatás voltaképpen Bartók halála óta a várakozás állapotában leledzik; hol ezért, hol amazért nem volt mód arra, hogy elfogulatlan vizsgálatok kezdődjenek s kerüljenek nyilvánosságra, hogy nézőpontok ütközzenek s vitákban csiszolódjanak egymástól talán nem is oly távol álló nézetek. Túlművelt tudomány – de eredményei csupán részeredmények, amelyek néha csak az értelmezés határáig jutottak el; nincs átfogó kézikönyv, katalógus, amely tájékoztatna a nyilvánosan hozzáférhető dokumentumok összefüggéseiről; nincsenek érvényes tudományos interpretációk, csupán egyes részterületek alapos dokumentálásánál – de nem értékelő feldolgozásánál – tartunk. S itt meg kell említeni egy látszólag mellékes körülményt. A Bartók-kutatás, minden tetszetős felszín ellenére, csupán illuzórikusan internacionális diszciplína. Még ha adatközlés szinten vagy szigorú zenefilológiai területeken mutathatnak is fel eredményeket külföldi kutatók, igazán jelentős felismerésekre a XX. századi magyar viszonyok mélyreható ismerete nélkül nem lehet jutni. Ha a Bartók-kutatásnak van valóban sürgető feladata az elkövetkező években, akkor az (a mégiscsak belátható végű filológiai munka folyamatos végzése mellett) a történeti kontextusban elhelyezett bartóki életmű vizsgálata és interpretálása. Ezt a magyar társadalomtörténet, folklórtörténet, kultúra alapos ismerete, feldolgozása, átélése nélkül aligha végezheti el bárki – egyelőre azonban a kezdeti lépések megtétele sem történt meg; a Bartók-kép voltaképp közhelyes motívumokból tevődik össze. Pedig Bartók nem elszigetelt jelensége korának, nem független a magyar szellemi áramlatoktól – csak éppen fel kellene tárni az összekötő szálakat, elfogultságoktól mentesen értékelni a fontosabb kapcsolódási pontokat, még ha azok néha nem erősítik is azokat a vonásokat, amelyekkel a köztudatban élő Bartók-portrét generációk óta rajzolják. (Itt lenne az ideje a magyar kultúra egyik legbizarrabb motívuma, az úgynevezett „Bartók-modell” történelmi lomtárba való száműzésének is.)
Természetesen a Bartók-életműről vallott nézetek revideálásához csaknem valamennyi tevékenységi körének újbóli megvizsgálása szükséges. Aligha lehet tovább halogatni a népzenetudós munkájának tudományos feldolgozását: valamennyi eredményét, elvét, nézetét s egész gyakorlatát azzal a szemmel nézni, ami olyan tudományos teljesítményt illet, amely mára teljességében a tudománytörténet része; fél évszázad múltával tudni lehet, hogy szinte valamennyi felismerése, következtetése korrekcióra szorul, lévén egy adott pillanatbéli állapot rajza, s bármily jelentős volt is mindez megfogalmazásának idején, ma csak alapos kritikával használható, szembesítve az azóta született eredményekkel. (Bármennyire kívánatos is, hogy végre megjelenjék magyar népdalrendszerezésének hatalmas korpusza, tudni kell, hogy az semmiféle hatással nem lehet, nem lesz a népzenetudomány mai fejlődésére – egy nagy elme működésének imponáló dokumentuma, amelyet legföljebb dallamgyűjteménynek szabad használni, példatárnak, de semmiképp sem ma is érvényes eredménynek vagy kiindulópontnak a további kutatásokhoz.)
S nem odázható el a zeneszerző munkásságának új szempontú vizsgálata sem. A Bartók-életmű tagolódásának, periódusainak, egymásra vonatkozásainak leírása legalább négy-öt évtizede görgetett örökség; de megkockáztatható, hogy nyomaiban Kodály 1921-es interpretációjáig vezethető vissza. Alig történt releváns kísérlet arra, hogy feltárja a művek esetleg éppily érvénnyel kimutatható, ám más hangsúlyokkal dolgozó összefüggésrendszerét; kevesen vállalkoztak csak arra, hogy Bartók munkásságát elhelyezzék a huszadik század zenetörténetében úgy, hogy ne csupán a fővonalhoz – a „kánonhoz” – igazodjék, hanem megmutatkozzanak rejtettebb kapcsolatai is; ideje lenne megvizsgálni azokat az interpretációkat is, amelyek a bartóki mű jelentőségéről és szerepéről szólnak, s amelyeknek oly kevés megértés jutott osztályrészül az elmúlt évtizedek debattáns vagy kritikátlan írásaiban. (Adorno zenetörténeti perspektíváit, Leibowitz elhíresült cikkét éppúgy fel kellene dolgoznia végre a Bartók-kutatásnak, mint azokat a művekben is testet öltött zenei ideákat, amelyek Bartók kapcsán fogalmazódtak meg az őt követő generáció nyugat-európai, később látványosan más utakat járó képviselőinek gondolkodásában.) Az elméleti megközelítéseknek is tág tere nyílik még; mindaddig, amíg az elméleti leírás a Lendvai-kérdéssel való küzdelmet érzi legfontosabb feladatának, aligha történik elmozdulás a mai holtpontról. Ha megjelenne végre az az évtizedek óta mitikus ködben tartott elemző munka, amelyre hallomásból sokan hivatkoznak ugyan, de csak kevesek tudják, hogy mi áll benne (s ők is csak a szerző, Simon Albert mára sajnos egyre halványuló emlékként élő elbeszéléséből), talán az ezirányú kutatás is elmozdulna végre a holtpontról.
Vannak tehát, nem is kis számban, ismeretlen területei annak az univerzumnak, amit Bartók életműve képvisel. S ha sok részről bizonyosodik be, hogy térképe megrajzolandó, vagy legalábbis átrajzolandó, akkor valamiképpen az egészről is új képet kell alkotni. Nem tehetünk méltányosabb, szerényebb és munkára jobban kötelező kijelentést, mint azt, hogy a feladat előttünk áll.
Kulcsszavak: Bartók, zenetudomány, kutatástörténet, Bartók-kutatás, Bartók-hagyaték, Bartók-recepció
<-- Vissza a 2006/5 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]