Visszatérés Európába
II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvainak temetéséről
R. Várkonyi Ágnes
a történelemtudomány doktora, professzor emerita
ELTE BTK Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszék
h7621var @ ella.hu
„Nem temetés, hanem igazi diadalmenet volt, a minőben élő fejedelmek nem részesülhetnek, a holtak közül is csak azok, akiknek egykori dicsőségük már ’eszmeivé finomult’ – olvasható
a kortársi beszámolók közül az egyik leginkább objektív igényű összefoglalásban – a külföldi újságírók pedig csodálkoztak, néztek, de nem értették.”
(Szádeczky, 1906, 3.)
II. Rákóczi Ferenc fejedelem és bujdosótársai ünnepélyes újratemetése egy évszázaddal ezelőtt a historizmus idején, rendkívül összetett eseménysor. Összefonódik benne politika, tudomány, diplomácia, szervezés, látványosság, különböző egyházak és nemzetek együttműködése, társadalmi igény, tömeg-élmény, a századfordulón Európa-szerte a históriai menetekben tobzódó szellem és rejtett alternatíva. Az esemény asszociációs időhatárai tágasak. Középkori rituálé érvényesült a gyászmenetben, és a filmfelvevők a jövő emlékei. 1906. október végi napjaiban minden összesűrűsödött: az ismeretlen múlt, a bizonytalan jelen, a lehetséges jövő, az európai válság és a megújulását kereső ország létélményei.
Orsova, Budapest, Kassa, Késmárk szertartásait dokumentumok tömege örökítette meg. Percről percre tudósított a sajtó, rögzítették a fotográfiák, és lepergethető minőségben vették fel az első filmhíradók. Mindent tudhatunk: mennyiért adták ki a Kerepesi úti ablakokat a háziurak, mit fújtak a zenészek, milyen színekben pompáztak a vármegyei bandériumok, és miért sztrájkoltak a kassai csizmadiák. De semmit nem tudunk, ha nem ismerjük a hamvak temetési szertartásában kifejeződő kultusz jellegét, és nem értjük meg a katarzist vágyó ország szorongásait.
A végtisztesség
1906. október 27-én 9 órakor gördült át a magyar határon a különvonat a bujdosók hamvaival. Orsován kétszáz főnyi küldöttség fogadta. Az új kormány, Wekerle Sándor miniszterelnök, Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter, gróf Apponyi Albert kultuszminiszter, gróf Andrássy Gyula belügyminiszter, Josipovich Géza horvát miniszter, Jekelfalussy Lajos honvédelmi miniszter, gróf Zichy Aladár, a király személye körüli miniszter és Justh Gyula, a képviselőház elnöke. Az országot az egykori Rákóczi-birtokok vármegyéi, s Kolozsvár és Marosvásárhely városi küldöttsége és a környék népe képviselte. Kinyitották a termes vasúti kocsit: villanylámpák világították meg a fekete selyemmel bevont emelvényre helyezett, hermelinpalástokkal letakart koporsókat, az erdélyi fejedelmi uralkodói jelvényeket. A hamvakat a magyar kormánynak a különvonat kísérőbizottsága – Fraknói Vilmos püspök, báró Forster Gyula főrendiházi tag, Thallóczy Lajos közös pénzügyminisztériumi osztályfőnök és Török Aurél egyetemi tanár – nevében Thaly Kálmán, a Magyar Tudományos Akadémia II. Osztályának elnöke adta át. Rövid történelmi aktus, őszi köd, szitáló eső és kordon. Átlépni csak engedéllyel, díszöltözetben lehetett. Az orsovai járás főszolgabírája elrendelte, hogy a rendbontókat nyolcnapi elzárással büntetik. „Riadó lelkesedés”-ről lelkendezett a hivatalos sajtó: „az ünnepség csillogó tűzfolyama hatalmasan megáradt és tengerré szélesedett.” Thallóczy másként látta: „csak kevés ember verődött össze, nép alig volt; az a 140 csendőr nem rendet csinálni, csak fázni jött […] Fraknóinak szép imája nem tette meg azt a hatást, amit vártunk tőle.” (R. Várkonyi, 1961, 293-294.)
A Keleti pályaudvar üvegtetős csarnokában október 28-án 8 óra 34 perckor zendült fel a Szózat. Bárczy István fővárosi polgármester röviden beszélt. A gyászbóbitás hat fehér lóval vont üveges hintóra Rákóczi, az édesanya Zrínyi Ilona és a fejedelem fia, Rákóczi József, a másikra Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós rodostói főudvarmester, a fekete paripás gyászkocsira Thököly Imre koporsóját helyezték. Amint a Kerepesi úton elindult a menet, megkondultak a fővárosi harangok, és zúgtak mindvégig, amíg a Szent István-bazilikához értek.
Rendjét elvben I. Rákóczi György erdélyi fejedelem temetése mintájára alakították ki. Koreográfiájában a historizmusra mindenütt jellemző látványosságot érvényesítették, elvetve Thallóczy javaslatát, aki a ceremóniák mellőzését javasolta. Megszervezésére a miniszterelnök Szendrei Jánost, a honvédelmi minisztérium tanácsosát, az Országos Régészeti és Embertani Társulat főtitkárát, a históriai menetek tapasztalt rendezőjét kérte fel. (Kincses, 2003, 164-165.) A hamvak nyughelyéről hosszú viták után döntöttek a Gellérthegy és a Mátyás-templom helyett Kassáról, és Eperjes helyett Késmárkról. (Sinkó, 1993, 135-138.)
Csatlósokkal vezetett lovon, kezében Rákóczi-címeres fekete lobogóval gróf Hadik János nyitotta meg a gyászmenetet. Négy égszínkék ruhás, párducbőr kacagányos harsonás után az ország zászlójával gróf Vay Ádám, Rákóczi udvari főkapitányának leszármazottja következett. Majd a főváros és a vármegyék lovas bandériumai után a zenekar lépdelt: zöld süveg és dolmány, piros és kék nadrág, sárga csizma és tárogató. Utánuk jött a lovas vitéz a temetési kornétával és a páncélos lovag a buzogánnyal. Őket négy apród követte, külön-külön bársonypárnákon aranyozott sisakot, pallost, sarkantyúkat és az aranygyapjas rendjelet vitték. Csatlósok vezették az arannyal hímzett Rákóczi-címeres takaróval borított fekete mént. Utána a katolikus klérus, papi ornátusban, mintegy kétszázan. Ezután jelezték a lovas lámpavivők és lovasok, a szabadságharc tépett hadilobogóival, hogy a fejedelmi gyászhintó következik. Bíborszínű bársonytakarón aranyfonállal hímzett Rákóczi-címer. Kétoldalt a gyászhintó mellett korhű ruhában apródok és testőrök kísérete. Utána Rákóczi Julianna leszármazottai képviselték a családot.
A Bercsényi-, Esterházy- és Thököly-hamvak koporsóival a gyászkocsik ugyancsak históriai rituáléval kialakított menete után a bujdosók földi maradványait Konstantinápolyból meghozott öttagú bizottság élén Thaly Kálmán ballagott. Majd a kormány, a főrendiház, az alsóház, főméltóságok, a törvényhatóságok és más testületek küldöttei vonultak díszmagyarban. A Bazilika lépcsőjén nyolc bronzkandeláberben lobogott a láng. Kossuth Ferenc fogadta a hamvakat, és száz magyar hölgy, a 18. századi nagyasszonyok korhű ruhájában, koszorút helyezett Zrínyi Ilona koporsójára.
Bercsényi gyászhintója követte a fejedelemét a Bazilikába. A három méter magas Castrum dolorist Strobl Alajos tervezte. Díszőrségben a vármegyék és a városok képviselői álltak, kivont karddal. Felhangzott a Te Deum, utána gyászmise következett. A szertartást végző Samassa József egri bíboros érseknek Szmrecsányi Lajos egri püspökkel együtt segédkező Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök mondott ünnepi beszédet.
A Bazilikából a klérus, a kormány és az ünneplők átmentek Thököly Imre fejedelemnek a Deák téri templomban felállított ravatalához. A szabadságharc vallási toleranciatörvényét demonstrálva együtt hallgatták végig az evangélikus püspöki karral és a református papsággal Scholtz Gusztáv bányavidéki evangélikus püspöknek a protestánsok megpróbáltatásait idéző szavait. (Hivatalos sorrendje…, 2004, 179-183.)
A több tízezer főnyi közönség délután négyig róhatta le kegyeletét. A vonat este nyolc előtt indult tovább. Október 29-én Felső-Magyarország fővárosában, Kassán a gyászmenet a budapestihez hasonló históriai kosztümben és rendben vonult a dómba. A szemtanú szerint mégis „Budapesten inkább a modern Magyarország, Kassán a Rákóczi-kori Magyarország elevenedett meg. A külső keret is stylszerű volt, a diadalkapuk Rákóczi várai, bástyái és házai motívumaiból lettek összeállítva”. Ott volt az egész Felső-Magyarország; népes vármegyei bandériumok korhű öltözetben címerek, zászlók erdejével, a lakosság Máramarostól Trencsénig, és Erdély küldöttsége. Ötkor megkondultak a dóm harangjai, a klerikusok énekkara elkezdte a 129. zsoltárt, a pontifikáló főpap a Kryrie eleisont intonálta, s huszonnégy ágyúlövés tiszteletadásával II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hamvait végső nyugvóhelyükre helyezték a kassai dóm kriptájában. Testamentumához híven Thökölyt Imre földi maradványait a késmárki új evangélikus templomban tették örök nyugalomba.
„A három temetési ünnepély között a budapesti volt a legnagyobb, a kassai a legfényesebb, a késmárki a legközvetlenebb” – írta a szemtanú, Szádeczky Lajos. Összehasonlította a francia, az osztrák, a millenniumi, a cári, a szultáni történelmi ünnepségekkel, s megállapította, hogy külső fényben Napóleon hamvainak hazahozatala sem volt különb. A rendezők nehéz feladatokkal birkóztak meg. Különböző méltóságú, különböző vallású történelmi személyiségek temetési szertartásait három különböző helyen, látványosan, a kor historizmusának követelményei szerint bonyolították le. Sok száz hivatalos résztvevőt szállítottak, láttak el, több tízezer főnyi közönséget irányítottak, különböző véleményeket egyeztettek vagy szereltek le. Az országos helyzet több mint labilis, sztrájkok követik egymást. A kormányzó Függetlenségi Párt a belső elégedetlenség következményeit a látványossággal, a közvélemény tudatos irányításával védte ki, és ha igaz, a hamvakat szállító vonatok alapos biztonsági meggondolásból száguldtak éjszaka végig az országon. Percnyi pontos kiszámítottsággal zajlott minden. A villamosvasúti sztrájkbizottság közleményben tudatta: „Elmegyünk mindnyájan a nagy fejedelem temetésére.” Tömegek áramlottak az utcákon, és szorongtak a Monarchia jellegzetes állomásain. Mesterlegények szállták meg a háztetőket, és az út menti fákon fürtökben lógtak az iskolások. Idő előtt zárták be a Bazilika kapuit a túlbuzgó őrök, és a gyerekeikkel kint rekedt asszonyok felháborodása tumultuózus jelenetekbe torkollott, de szerencsétlenségről nem tudunk. A hatóságok a teljes rendőri és tűzoltói állományt mozgósították, Pesten a rendőrök kuruc vitéznek maszkírozva ügyeltek a rendre. Szegeden puskatussal szorították vissza a tömeget, a Bazilikánál pedig razziát tartottak. Mégis a korunkból visszatekintő, a tévé mindennapos közvetítésében a tüntetőket szétverők brutalitásán edzett néző számára ez szinte operett, mint a nagy sikerrel játszott Ocskay brigadéros.
A gyászmenet szimbólumait a kor historizmusára jellemzően a hazai előzmények és a külföldi példák alapján alakították ki. (Sinkó, 1993, 141-145.) A fekete lepellel letakart paripa, a mortuarium ló európaszerte a gyászmenet középkori rituáléja, az újabb kutatások szerint honfoglaláskori hagyomány. (Szabó, 1989, 68-69.) A páncélos vitéz az elhunyt alteregója, a fegyver, a sarkantyú, tollas sisak tulajdonságaira utal. Kámzsás barátok lámpával a dóm körül Báthory Zsófia fejedelemasszony az éppen kétszázötven évvel azelőtt zajlott kassai temetésére emlékeztettek: a tizenkét szegény, kezében mécsessel már akkor régi szokásrendet követett. Így vonult át halottaival Mohács évszázadába a középkori Magyarország. A vármegyék históriai kosztümjei, a címerek, zászlók, a párducbőr és farkasbőr kacagányok, s a 19. században kialakított tárogató, az akkoriban divatba jött elnevezéssel a „kuruc világot” hivatott megjeleníteni. Mindezt a kiegyezés kori polgári Magyarország vállalatai készítették, jó minőségben, kiváló technikával, a koszorúkat Garay Antónia virágüzlete, a korhű egyenruhákat Weiner és Grünbaum császári és királyi egyenruhaszabósága szállította. (Kincses, 2003, 165.)
Cilinder és páncélsisak, gázlámpák és tollas kucsmák együttese nem okozott zavart. Európa szerencsésebb országaiban is a polgári társadalmat történeti ünnepein históriai kosztümökbe öltözött látványosságok kísérték át a büszke és szörnyű huszadik századba. Az ellentmondás a félremagyarázott történelem, a félreértelmezett helyzet, az öncsalások abszurditásából következett. Ha olvasni tudunk a sorok között, a gyászbeszédek akaratlanul is érzékeltették a jelmezek mögötti világot, az ünnep ellentmondásait, a fortélyos félelmet a jövő miatt. A Pesti Hirlap október 31-i száma közölte a Késmárkon Thökölyt búcsúztató Prónay Dezső, országgyűlési képviselő, az evangélikus egyház egyetemes felügyelője beszédét és benne a 17. századi történeti ének sorait: „Nyugodjál, koporsód legyen békességes / Állapotunk most is nem gyönyörűséges”.
Rákóczi-kultuszok
Temetésén nem érvényesült egységes kultusz. Bizottságok, rendezők, szónokok minden igyekezete ellenére sem. A nevezetes személyiségek kultusza egyidős a történelemmel. A 18. század óta pedig minden ország társadalma látványosan ápolja nagyjai emlékezetét. Elzarándokol nyugvóhelyére, gyűjti ereklyéit, megrendezi ünnepeit, és kialakítja szertartásait. Fontos társadalmi igényt, lelki szükséget elégít ki. (Dávidházi, 1989) Értéket hordoz, és értéket teremt. De ha az emberek nem beszélhetik meg szabadon tegnapjaikat, ha tilalmakba ütköznek, ha nem tudhatják meg, hogy mi történt velük, akkor behúzódnak lelki katakombáikba, maguk teremtenek maguknak jól-rosszul történelmet, rítust, szertartást, emlékeket. Esetleg elfogadják a különböző hatalmak fals közléseit, vagy pótcselekvések vakvágányaira futnak, és hordozzák érthetetlen érzelmeik súlyos terheit.
Rákóczi nevét 1711 után tiltotta a hatalom, bujdosótársaival együtt hazaárulónak, a szabadság megrontójának nyilvánította a magyar országgyűlés 1715: 49. törvénycikke. Kultusza a törvényen kívüli világban alakult ki. Táplálta a megélt történelem, mert az ország minden lakosa átélte 1703-1711 eseményeit. Alakította, mint mindenütt Európában, a nemzeti kegyelet; gróf Esterházy József főudvarmester, császári tábornok, majd országbíró például bátyja, Esterházy Antal, bujdosó generális birtokára, Majkra kamalduliakat telepített, és felépült a magyar Grosbois. Hiába hárította el a honvágy gyötörte öreg Mikes kérését a királynői szó: „Rodostóból nincs visszatérés”, 1794-ben kijátszották a cenzúrát, és a Törökországi levelek-kel mégis hazatért író soraiból értesült Magyarország a fejedelem titokban történt temetéséről és bizonytalanul megjelölt nyughelyéről: Konstantinápolyban „a jezsuitákhoz küldvén… Sírt pedig azon a helyen ástak, ahová temették volt az urunk anyját”. A történettudomány belső öntörvényű fejlődése, a jezsuita historikusok, Kazinczy és mások forrásgyűjtő munkája és az élő hagyomány egyaránt hozzájárult, hogy Mikes műve a bujdosók hazatérésének eszmei előkészítője lett. (Hopp, 1973, 110-125.)
A reformkorban a polgári átalakulás, a szabadság, a nemzeti önrendelkezés, az európai felzárkózás megvalósításáért indított küzdelem hatotta át a Rákóczi-kultuszt. Innen elemi ereje, hitelessége és a határokat is áttörő jellege. Kölcsey, Vörösmarty, Arany, Petőfi verseiben, Jókai prózájában a kulcsszavak: a számkivetett, a hamvak, a bujdosók sírja, a néma hant, a zarándoklás, az árvaság, a könnyek, a temetés, a hazatérés látomása. Valamennyi a szimbólumok szintjén Rákóczi nevét idézte fel. Vörösmarty Mikes búja (1826) címét megváltoztatta a cenzúra miatt: Öreg rabszolga keserve Pompejus sírjánál: „Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé”. A rabszolga szava egyértelmű: „Elmondom néki: ’Itt nyugszik fejedelme hazádnak, / Számkivetett onnan, mert nem vala benne szabadság ’”. A száműzött fejedelem alakját a reformkor saját feladatai szempontjából értelmezte. Liszt zenéjét, Berlioz Rákóczi-induló-ját a külföldiek is felfokozott érzelmekkel méltányolták. A szabadságharc történetét csaknem kizárólag Rákóczi Emlékirataiból ismerték. A külföldön már 1739-ben megjelent Mémoires a cenzúra ellenére bejutott az országba, Laborfalvi Róza édesapja, Benke Sándor pedig le is fordította. A kiváltságokból kirekesztett néppel országos harcot indító, a vallásszabadságról törvényt hozó fejedelem képe beépült a jobbágyfelszabadítás, a törvény előtti egyenlőség, a polgári nemzet megteremtéséért küzdő társadalom tudatába. Megkésett történettudomány, elmaradt forrásfeltárás és az udvari történetírás szélsőséges hangja, a hatalom tilalma tág teret nyitott a mítoszoknak is. A lakosság nyelvi, vallási, nemzetiségi megosztottságban élt, Rákóczi neve közös értékeket fejezett ki a szlovák, ruszin, román néphagyományban is. Igaz, túl általános jellegű volt, sémákba foglalt, érzelmekkel és morális követelményekkel áthatott, és mesés, mint általában minden nép hagyománya. Látni vélték, nem hitték, hogy meghalt, úgy tudták, él, őrizték rejtett kincseit, és várták, hogy hazatér a 18. század végén is.
Rákóczi nyugvóhelyéről az elit körében bizonytalan képzetek éltek. 1839. június 23-án a konstantinápolyi Szent Benedek-templom renoválása közben a munkások felnyitották a kettős sírt, összesereglett a környék, a török katonaságnak kellett beavatkoznia, a francia és az ausztriai követség is foglalkozott az üggyel, titkolták, de Magyarországra is eljutott a hír. (Thaly, 1893, 126-27., 148-49.)
A forradalomba forduló reformkori Rákóczi-kultusz összetett jellegét jól kifejezi Petőfi két, hangulatában is nagyon különböző Rákóczi-verse. Az 1847-ben írt Szent sír kulcsszavai a feledés, a gyáva nemzet, a hazája szabadságát hiába váró száműzött. Az 1848 áprilisában keletkezett és sokat idézett Rákóczi című versben a költő beszédhelyzete teljesen más, Rákóczihoz szólva fogalmazza meg a kultusz programját, a katartikus beteljesülést: „Hamvaidnak elhozása végett / Elzarándokolnánk szívesen, / De hol tettek le a földbe téged, / Hol sírod? nem tudja senki sem! // Oh de lelked , lelked nem veszett el // Vedd a zászlót , vedd szellemkezedbe// Aki kezdte, az végezze be!”.
A szabadságharc leverése után Törökországba menekültek rendre elzarándokoltak a sírhoz. Orbán Balázs 1851-ben járt Isztambulban: „felkerestem a galatai Szent Benedek Kolostor templomában Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona emléktábláját s leborúlék azon szentélyben, amelynek kriptájában vannak a szent hamvak valahol elrejtve az utókor számára, midőn eljövend a hazába való visszaszállításnak alkalmas ideje”. Klapka György 1853 decemberében le is másolta a sírkövek feliratát, és elküldte az akkor még genfi emigrációban élő Horváth Mihály történetírónak, sőt gróf Teleki László is kapott másolatot. Lehet, hogy ez a másolat jutott el Thaly Kálmánhoz, bár csak az Emlékiratok 1868. évi kiadásában tette közzé. Ipolyi Arnold váradi püspök és történetíró a sírok előtti oltárnál misét mondott 1862 elején, amikor Törökországban járt küldöttséggel, a művészettörténész Henszlmann Imre és a régész Kubinyi Ferenc kíséretében. Eötvös Lóránd nemrégiben megtalált, 1862. február 9-én keltezett II. Rákóczi Ferenc keserve című verse a bizonyíték, hogy a kultusz az erősen természettudományos érdeklődésű tizennégy esztendős diákot is megérintette. (A Rákóczi szabadságharc 2004, 656.) A politikai légkör gyors változására viszont jellemző, hogy a Nemzeti Képes Újság 1863. április 5-i számát lefoglalta a rendőrség. Talán, mert Thaly Kálmán II. Rákóczi Ferenc című cikkében Széchenyi István példájára a fejedelmet az elmúlt század „legnagyobb magyarjá”-nak nevezte? Vagy mert nyughelyéről tudósított? „A nagy fejedelem hamvai a konstanczinápolyi Szent Benedek rendűek (!) templomában tétettek le az oltár elé, a hol most is nyugosznak, azon négyszögű, czímeres és feliratos kőlap alatt, mely képünkön látható. Nincs magyar, aki föl ne keresné e szent sírt, ki Sztambulban jár és hálakönnyeket ne sírna rá. A leghazaszeretőbb magyar hamvai nyugszanak ott.” Ilyen körülmények között a kultusz könnyen torzul. Reményi Károly korán jelezte a veszélyt, a Fővárosi Lapok 1867. júliusi számában írta: „Honi lapjainkban és évkönyvekben igen sokat összeírtak már a nagy fejedelem nyughelyéről, azonban az igazat bevallva: e leírások nagyobbrészt bonyolódottak, s nem ritkán tévesek voltak […] én is leírám röviden, amit II. Rákóczi Ferenc sírjáról magyar embernek tudni illik.” Majd összefoglalja a Rákóczi sírját az európai uralkodók nyughelyével, összehasonlító, valószínűleg első gondolatokat. „Kik megszoktuk az európai mauzóleumokban, hogy mily pompázó szarkofágokat emelnek nemcsak a jó, de sokszor a hitvány uralkodóknak is: mélyen elnémulva állunk itt a nagyfejedelem túl egyszerű sírkövénél. Hiányoznak ezen a magasztaló versek is, miket udvari költők szoktak nagyobbrészt hazudni, de annál szívre hatóbbak az igék, miket kortársak meggyőződéséből átkölcsönözve ide vésett a kegyelet.” (Reményi, 1867, 602.)
A kiegyezést követő években a Rákóczi nyughelyéhez fűződő kultusz kettős jellegű, egyrészt áthatotta a köznemesi romantika történetszemlélete, másrészt a pozitivista történetírás tárgyszerűbb felfogása érvényesült, és társadalmi mozgalommá lett. 1873-76 között, majd 1896-1903-ban magánszemélyek és az ország valamennyi vármegyéje, városa feliratban fordult a képviselőházhoz, hogy hasson a kormányra, kezdjék meg a hamvak hazahozatalának előkészítését. Érveik sokfélék. A kezdeményező Zemplén vármegye a nemzet jövőjének záloga a múlt iránti kegyelet, Magyarország új korszakát éli, és Rákóczi a legönzetlenebb politikus. Csanád vármegye Franciaországra is mutatott: Napóleont hazaszállította Szent Ilona szigetéről, és pompás sírba helyezte. Debrecen érvelése: Rákóczi „a polgári jog védelméért küzdött, azért, hogy szabad hazában szabad és független polgárok éljenek és azok szívben, lélekben, tettben, gondolatban egyek legyenek”. Természetesen sok a szóvirág, az üres pátosz, de sokszor elhangzik az is, hogy Rákóczi országrésznyi birtokát a haza javára áldozta, és vallásszabadságot akart.
A kormány halogatott, a királyi érzékenység elhárított, a bürokrácia manőverezett. A Monarchia konstantinápolyi követe például kijelentette, már nincsenek hamvak: az 1849-es emigránsok felbontották Rákóczi sírját, és üresnek találták. 1676-ban, születésének évfordulójára az ország minden részéről javasolták, kérték, követelték: vizsgálják meg a sírt, és hozzák haza a fejedelem hamvait. „Még nem érett meg rá az idő” – ismétlődött a válasz a millennium (1896), és a szabadságharc kirobbanásának kétszáz éves évfordulója (1903) alkalmával elhangzott követelésekre is. Titokzatosságok, krimi-históriák mindig is termékeny talajba hullnak a közvélemény körében. Aki csak tehette, meglátogatta Rodostót és a konstantinápolyi Szent Benedek-templomot. A század végére a Rákóczi-sír kultikus hely lett.
Közben éles tudománypolitikai harcban a társadalomtörténeti szemlélet háttérbe szorult a romantikus szemlélettel szemben. A magyar történelem egészének szempontjából is fontos kérdés lett, hogy a jobbágyok vagy a nemesek kezdeményezték és vitték-e végig a szabadságharcot. Mi is valójában Rákóczi öröksége?
Thaly Kálmán saját bevallása szerint is 1875 körül lett a Rákóczi-kultusz tudatos alakítója. Művei, tudománypolitikai kulcspozíciói, s a Függetlenségi Pártban vitt szerepe révén elért nagy népszerűségét azzal növelte, hogy a hamvak kérdését aktuális politikai üggyé formálta. A török-orosz háború idején, a Pesti Napló 1878. évi március 3. számában élesen támadta Tisza Kálmánt, hogy hagyta, az orosz hadak feldúlják majd a szent hamvakat. Sok sóhaj repül Rodostó felé – írta – az „elnyomott, elnemzetietlenített hazából. […] A Rákóczi névtől Bécsben még ma is irtóznak, és amitől Bécsben irtóznak, attól irtózik Tisza Kálmán is”. Érzelmei őszinteségében, ügybuzgalmában nincs mit kételkednünk, az akkori Magyar Tudományos Akadémiától kapott hatalmas anyagi támogatást nem herdálta el, több mint tíz kötet forrást adott ki, de az eredeti történeti énekek közé könnyedén kevert saját költeményeket, s a maga felfogását vetítette vissza Rákóczi korára. A sírok feltárása körül fáradhatatlanul tevékenykedett. Az országgyűlés ülésein a hamvak hazahozatala érdekében elhangzott beszédeit a naplók szerint a baloldal és a szélsőbal helyeslő közbekiáltásokkal kísérte. Ma elképzelhetetlen mértékben segítették a hivatalos tudománypolitikai fórumok. Szónoklataiban részletesen elmondta tetteit a hamvak érdekében, közben megfeledkezett Fraknói Vilmos diplomáciai munkájáról, Thallóczy Lajos teljesítményéről. Véleményét abszolutizálta, nem tűrte a kritikát, a Rákóczi-kort szinte hitbizományszerű tulajdonának tekintette, és durván útszélre szorította, aki az ő imádott vadászterületére merészkedett. Herczeg Ferenc szerint kisajátította, és a Függetlenségi Párt programjának keretei közé szorította a fejedelmet, és barátaival „megtették tiszteletbeli pártelnöknek”. Ady Endre véleményét tudományos elemzések erősítették meg: a Thaly-jelenség pszichológiai probléma. Levelei aláírását, a „Vén Kuruc” önmeghatározást olvasva úgy látjuk, hogy a szabadságharc romantikus tablójára, a köznemesi táborba önmagát is odafestette, s mi több, a kultusz tárgyává varázsolta. „Most már én, öreg szolgája a Rákóczi-kultusznak – végezte beszédét Orsován – befejeztem feladatomat.” Táviratok, levelek, beszédei közben a közbekiáltások tanúsítják, hogy talán nagyobb ünneplésben részesült, mint a hazatérő bujdosók.
A romantikus történetszemlélet sajátossá formálta a Rákóczi-szabadságharcot. Vég nélküli fegyveres harc, fényes külsőség, társadalmi tartalmát vesztett szabadságeszme, s az abszolutizált „kuruc” jelző határozta meg. Minden kultuszra jellemző a tárgyak fetisizálása. Thaly Kálmán már 1869-ben a Vasárnapi Újság lapjain megemlít „egy művészileg készült mente-gombot (ezüstből, philigran mű)”, amelyet a Rákóczit bujdosásba kísérő ifjú, Szathmári Király Ádám akkor kért volna el emlékül, „midőn a magyar ruhát letette, s mely gomb Boldván, Ádám unokájánál ma is megvan”. Mai ismereteink alapján nehéz elképzelnünk, hogy Ádám „elkérte a magyar fejedelem mentéjének egyik gombját”. (Kis, 2006.) Hasonló gombhistóriát ismertetett Thaly a Magyar Történelmi Társulat 1872. őszi ülésén. Felhozatta Ipolyságról Sági Balogh János híres cigányzenészt, aki „Rákóczi udvari zenekara egyenruhájáról is ereklyeként őriz néhány sajátszerű idomú fémgombot”. Bizonyságul felolvasott Thaly egy akkor kezéhez jutott állítólagos dokumentumot, „a Czinka Sándornak Rákóczi udvari zenészének Rodostóból, 1735. április 21-én kapott levelét, ebben a levélíró Laczi nevű öccsét a hazából Törökországba hívja, hogy őt a ’Rákóczi Ferenc keservire’ úgy, mint az édesapjuk a fejedelem halálos ágyánál fújta, megtanítsa”. Miközben Rákóczinak Rodostóban nem voltak cigány zenészei. (Sárosi, 1996, 44-46.) Beszámolt arról is a titoktartási idő betartása után, hogy 1889. október 7-én a sírhely felbontásakor a sírból három tárgyat ereklyeként magához vett, egyet Fraknóinak, egyet Kossuth Lajosnak ajándékozott. Az olvasó achátkő szemét aranyba foglaltatva óraláncán hordta. (Thaly, 1893, 232.) A gyászmenetben kucsmáján Bottyán János generális forgóját, oldalán Esterházy Antal kardját viselte. Ez már az intézményesült kultusz különleges megnyilvánulása volt.
Mégis 1906 a hivatalos kultusz pillanata. Mint a hamvak befogadásának feltétele jött létre. Az Osztrák-Magyar Monarchia ideológiai viszonyai között a hamvak repatriálása alig áthidalható nehézségbe ütközött, mert a Rákóczit és bujdosótársait árulónak nyilvánító törvény eltörlését kívánta meg. Az országgyűlési döntés, a király és császár jóváhagyása pedig bonyolult közjogi manővert és diplomáciai tapintatot követelt. Ezzel szemben egyfelől merev elzárkózás, másfelől jogi és történeti kínos magyarázatok, heves indulatos viták egyre inkább elmérgesítették a kérdést. Az 1715: 49. törvénycikket Kossuth „káromlásnak”, Thaly a bujdosók birtokai eladományozása érdekében hozott döntésnek és „szégyenfoltnak”, Eötvös Károly „nemzetkáromlásnak” nevezte. Az erős aktuális politikai töltettel a Vérmezőn 1903. október 11-én rendezett gyűlés jegyzőkönyvében „rágalmazásnak” és az alku be nem tartott pontjának nyilvánították. Megoldásra gróf Apponyi Albert házelnök talált módot. Kassán, az 1903. évi Rákóczi-kiállításon mondott pohárköszöntőjében a kiegyezés elvi alapján vázolva a trón és a nemzet jó viszonyát, az országgyűlésre hárította a törvénycikk feloldásának felelősségét: „a népképviseleti alapra fektetett országgyűlés tegye jóvá azt, amit a rendi országgyűlés vétett”. Ez azt jelentette, hogy az eddig kizárólag Habsburg-magyar ellentét lecsapódásaként felfogott kérdést önkritikusan az országgyűlés illetékességére utalta.
Az 1900-as évek közepén a Monarchiát is elérte az egész Európát sújtó válság. Magyarországot mélyreható, elhúzódó belpolitikai krízis rázta meg. Megbukott a harminc éve kormányzó szabadelvű párt, az uralkodó nem adott megbízást a győztes ellenzéknek, s az országtól a katonai újoncok létszámának felemelését követelte, a Függetlenségi Párt obstrukcióval tiltakozott, Tisza István miniszterelnök a házszabály módosítására készült. Ebben a feszült helyzetben 1904. március 10-én Thaly Kálmán a Függetlenségi Párt nevében látványosan békejobbot nyújtott Tisza Istvánnak. A tárgyalásokkal előzetesen előkészített jelenetért nem késett az uralkodói köszönet: április 18-i keltezéssel Ferenc József utasította Tisza Istvánt, hogy foglalkozzék „II. Rákóczi Ferenc hamvai hazaszállításának kérdésével”. Fenntartásokkal, de megtörtént az uralkodó részéről a lényeges lépés a Rákóczi-kultusz legitimálására. A kulisszák mögött zajló súlyos tárgyalásokról, s az 1905-ben újra kiéleződő ellentétekről Kossuth Ferenc részletes beszámolói tudósítanak. A legitimálás fontos állomásai már a Wekerle-kormány idején: az uralkodó rendeletének „II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai hazaszállításáról” törvénybe iktatása, az 1715: 49 tc. eltörlése, és ezek uralkodói szentesítése 1906. október 22-én.
Ez a hivatalos Rákóczi-kultusz lényegesen új értelmezést kívánt. Thaly a Rákóczi-kéziratról címmel lelkesen foglalja egységbe Rákóczi és Ferenc József nevét: Ilyen közeledés a Habsburg ház és a magyar nemzet között csak Mária Terézia idején volt. „… Háromszáz év óta parlagon hever a magyar királyszeretet mérhetetlen kincse.” Most Ferenc József részt kért magának a nemzet érzelmeiből, „velünk ünnepelvén nemzetünk hőseit felejthetetlen kapcsolatot fog teremteni a magyar nemzet és a Habsburg ház fiai között […] Eggyé lesz nemzet és király”. Kijelentését a temetési ünnepségeken sokszor megismétli. „Hála az uralkodónak! Éljen a király, éljen Rákóczi szelleme!” Az ünnepi retorikában sok a toposz, az általános séma, a „thalyzmus” mint a „kuruc érzések tárogatója” és hasonló megfogalmazás. Ha valaki behatóan elemzi ezeket a kötetet kitevő szövegeket, nyilván nagy százalékos arányban állapíthatja meg az uralkodóházat és Rákóczi történelmi személyiségét összekapcsoló megbékélés szellemét. Elmaradt azonban a válasz vagy gesztus Rákóczi történelmi jelentőségének legitimálására. A szertartáson a magyar király nem képviseltette magát, az osztrák parlament a Monarchián belül, mint eddig is, elhatárolódott Magyarország problémáitól, az osztrák és a magyar történészek formális jó viszonya nem fejlődött érdemi együttműködéssé. A Monarchia és Magyarország, miként a hivatalos Rákóczi-kultusz, nem élte túl az első világháborút. Lehetett ekkor még alternatíva a túlélésre?
Csapdák és katarzisok
Az ország két napon és két éjszakán át ünnepelt. A vasútvonalak mentén őrtüzeket raktak, és széles körzetből összegyűlve falvak, városok, mezővárosok lakossága állt sorfalat. Vallási, nyelvi, nemzetiségi elhatárolódást a lakosság körében nem tártak fel a kutatók. Thallóczy tájékoztatása szerint a román hatóságok rendkívül előzékenyen viselkedtek. Szegeden október 27-éről 28-ára virradó éjjel egy órára állt meg a vonat. Löw Emmanuel, a nemzetközi hírű tudós rabbi mondott beszédet. Azt hangsúlyozta, hogy a nemzet hű fiává nem a származás, nem a fajrokonság, hanem a rokon érzés, s a csatlakozó önfeláldozat avat. „Nem a szívnek vére, hanem a szívnek verése.” Mintha Babits 1939-ben élesen megfogalmazott kérdésére, a Ki a magyar?-ra előlegezte volna a választ. Kassára eljött a térség ruszin és szlovák lakossága, és szivárványos jövőről szónokoltak a rétorok.
Sokan bírálták a temetés módját, rendezését, körülményeit. „Ha megköveznek érte is, kimondom – írta Apáthy István a Pesti Napló október 28-i számában –, hogy nemzedék még nem volt méltatlanabb a mainál arra, hogy Rákóczi koporsója előtt leboruljon.” A hivatalos Rákóczi-kultusz visszáját Ady világította meg. „Még a hőseinket is kisajátítják, Rákóczi koporsóját ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. […] Álhazafiasságukkal agyonterrorizálnak ezek minket.” (Idézi: R.Várkonyi, 1961, 296.) A Le Temps kritikus cikkére a Budapesti Napló 1906. november 1. számában Ady hevesen válaszolt. „A Le Temps embere nem érthet minket, s nem tudhatja, ki nekünk Rákóczi. De a csúfolódó cikknek egy mondata majdnem megdöbbenti az embert. Azt írja a Temps, hogy kutya nehéz sorsuk lehet Magyarországon az európai gondolkozás és haladás embereinek, ha vannak ilyenek. És nem a Temps krónikása az első, aki ezt sejti és írja. Komolyabb hangon és komolyabb helyeken is írnak már erről Nyugaton […] Ez valami, amit Magyarországon meg kell tudnia mindenkinek.” A temetés nemzetközi visszhangja nagy és felületes. Több kritikából kitűnt, nem ismerik, amiről írnak. Néhány osztrák és cseh cikkben Rákóczi rebellis, lázadó, jobbágynyúzó főúr, sőt az is elhangzott, hogy ruszin volt, vagyis a régi udvari történetírás és az akkori ellenséges propaganda sztereotípiáit ismétlik. Miközben a hazai könyvtárakban több vaskos kötetben kiadva sorakoztak Rákóczi írásai.
Az 1900-as évtized a magyar kultúra szellemi megújulásának fontos ideje. Indult a Huszadik Század, a Nyugat, Bartók és Kodály népzenegyűjtése, s megjelennek Ady vitázó kuruc versei: „Rákóczi úr tudta, / Hogy és just is, és hogy mégis / Merre van a föld népének / Boldogságos útja” (Két kuruc beszélget).
Új igény tűnt fel a történettudományban is. Megjelent több jobbágykatonalevél, a marosszéki jobbágyok Rákóczi szabadságígéretére hivatkozó folyamodványa, a fejedelem szociális intézkedését tanúsító dokumentum. A sárospataki országgyűlés parasztkatonákat a földesúri függésből felszabadító törvényét 1906-ban bárki olvashatta. Ott van a történetírók asztalán a lelkiismereti szabadságot a kiváltságokkal nem rendelkezőknek is jogává avató dokumentum, együtt azzal, hogy a többségi vallásúaké legyen a templom, s a többség köteles a kisebbségnek templomot építeni. A méltán első kisebbségvédelminek nevezhető törvénnyel együtt Rákóczi kormányzókörével közösen kezdeményezett más reformjai sem nyernek e példátlan temetési nyilvánosságban hivatalos említést. Miért nem használták ki ezt a visszahozhatatlanul fontos történelmi pillanatot? Hihetetlen, de az 1906. esztendőben még hiányzott Rákóczi tudományos életrajza. Több meddő pályázat után Márki Sándor hatalmas munkával készült biográfiájának első kötete, miután Thaly igényeit érvényesítette a szerző, csak 1907-ben jelent meg. Ugyancsak az ünnepélyes temetés után látott napvilágot Marczali Henrik útkereső tanulmánya, a Rákóczi és a nép.
Eredeti történeti szövegekből alig néhány szónok idézett. Rákóczi 1703-ban kiadott államelméleti imájából csak Fraknói merte felolvasni az orsovai állomáson a következő sorokat: „Adj Uram azoknak, akiket vezéreinké akartál tenni rendeltetésükben bölcsességet, az ellenkező dolgokban erősséget, a szerencsés dolgokban tartózkodást…” Különben a beszédek többnyire a kor retorikai divatját követik: érzelmesek és felszínesen aktualizálnak. Sok beszéd hangneme bántó, dagályossága idézhetetlen, képzavarai mulatságosak: „hazajöttek a száműzött kuruc vezérek […] a koronás király s az ujjongó nemzet vállain”. És hitelüket vesztették legszebb szavaink. A rendelkezésünkre álló források szerint csak Orsován, a határon énekelték a Boldogasszony anyánk című éneket, talán mert hangsúlyos sora – a „nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk” – nem illett az álságos hivatalos boldogsághoz. Sebtében készült műdalok arattak a közönség körében sikert.
Messzeható következményekkel járt, hogy az egyoldalú romantikus felfogás érvényesült: II. Rákóczi Ferenc fejedelem alakja az akkor már jól dokumentált történeti valóságból kiemelt, a néptől elszakított, korfölötti eszmeiségbe emelt árnyalak lett. Talán észre sem vették gondtalan tömjénezői, hogy elveszett belőle, amit elődeinkből saját létünkben hordozunk. A sokat hangoztatott nemzeti függetlenség, polgári jogvédelem, az ifjúságnak feladatul adott megújulás gyökeresen más körülmények között kap majd szomorú aktualitást. Mert egy évtized se telik el, és Krúdy szavaival, a földből lángnyelvek csapnak ki, és a technika csodájaként ünnepelt filmfelvevők a véres lövészárkok körül pásztázzák a temetetlen holtakat.
Miért Kassa? Miért nem a Mátyás-templom? – tették fel a hamvak hazahozatala alkalmával többször is az éles kérdést. A választ, Thaly Kálmánnak a kriptába helyezés előtt elhangzott beszédét a Pesti Hírlap október 30-i száma hozta. Nagyanyját és édesapját is itt temették el, „Kassa kuruc város […] Most már, hogy hamvai ide jöttek, és nem valami modern múzeumban temettetnek el, hogy ebben a templomban, ahol ő annyira imádkozott […] az az ő kassai hívének, megőszült szolgájának gondolata volt, […] hogy ebbe a felséges székesegyházba jöjjenek az ő szent hamvai. Azt hiszem, nem cselekedtem hibásan, amikor ezt ajánlottam. Hála a felséges úrnak, hogy ezt az ajánlatomat is méltóztatott elfogadni. (Felkiáltások: Éljen a király! Éljen Thaly Kálmán!)”. A valóság prózaibb. Ferenc József rendeletére 1897-ben III. Béla hamvait Székesfehérvárról a koronázási templomba vitték, s a sajtó az Árpád-házi nagy uralkodó leszármazottjaként ünnepelte az öreg királyt. (Thaly, 1897, 568-570.) Rákócziról az uralkodó a régi sztereotípiákat ismerhette. Fejedelemnek egyetlen megnyilvánulásában sem nevezte. A hivatalos kultusz keretei között Rákóczi országszervező munkája nem kaphatott helyet. Miközben a magyar történelem négy alakja közül ő az egyik, akit Európa számon tartott és elfogadott.
A bujdosók temetésén kevés szó esett Európáról, Rákóczi békekoncepcióját talán meg sem említették. Annak ellenére, hogy a reformkorban indult történetírók munkái és a többkötetnyi francia, angol, német, holland dokumentum a huszadik század hajnalán is hitelesen tájékoztatott a szabadságáért küzdő Magyarország szerves európai jelenlétéről. Rákóczi politikájában a garanciális, megegyezéses béke igényéről, és arról, hogy az öreg kontinens egységét, jövőjét biztosító hatalmi egyensúly fontos feltétele térségünk stabilitása.
Voltak, akiket megrendített a temetés. Vajon sejtették, hogy most ünnepelnek utoljára együtt a történeti Magyarország távoli tájainak különböző rendű, rangú, vallású és nemzetiségű lakosai? A sír bezárult. A kérdések nyitva maradtak.
Kulcsszavak: kultuszkutatás, II. Rákóczi Ferenc és szabadságharca, Rákóczi-kultusz, Thaly Kálmán, historizmus, pozitivista magyar történészek, történelem és politika, Osztrák-Magyar Monarchia
IRODALOM:
Apáthy István (1906): Rákóczit újra temetjük. Pesti Napló. október 28.
Dávidházi Péter (1989): Isten másodszülötte. Gondolat, Budapest
Hivatalos sorrendje azoknak az ünnepségeknek, amelyek II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai, továbbá anyja, Zrínyi Ilona, valamint fia, József herceg, valamint Thököly Imre hamvainak hazahozatala alkalmából fognak tartani. (1906 október): In: Halász Hajnal – Katona Csaba – Ólmosi Zoltán (szerk.): Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetéséhez (1873-1906). Magyar Országos Levéltár, Budapest
Hopp Lajos (1972): A Mikes hagyomány és a XVIII. század végi nemzeti irodalmi mozgalom. In: Hopp Lajos: Mikes és világa. Kriterion, Bukarest
Kincses Katalin (2003): „Minden különös ceremónia nélkül” A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazaszállítása. In: Kultusz és hagyomány. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulójára. Argumentum, Budapest
A Rákóczi-szabadságharc (2004): Nemzet és emlékezet sorozat. Szerk: R.Várkonyi Ágnes – Kiss Domokos Dániel. Osiris, Budapest
Kis Domokos Dániel (2006): A fejedelem mentegombja. Kézirat. Várható megjelenése: In: Somorjai Olga (szerk.): Belitska – Schultz Hedvig Emlékkönyv. 2007.
R. Várkonyi Ágnes (1961): Thaly Kálmán és történetírása. Akadémiai, Budapest
Sárosi Bálint (1996): A hangszeres magyar zene. Püski, Budapest
Sinkó Katalin (1993): „A Historia a mi erős várunk” A millenniumi kiállítás mint Gesamtkunstwerk. In: Zádor Anna (szerk.): A Historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Budapest
Szabó Péter (1989): A végtisztesség. Magvető, Budapest
Szádeczky Lajos (1906): Az utolsó erdélyi fejedelmek diadalútja. Az Erdélyi Irodalmi Társaság, Kolozsvár
Thaly Kálmán (1893): Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczi Ferenc fejedelem hamvainak föltalálása. Második, bővített és számos képpel illusztrált kiadás. Az ’Athenaeum’ Társulat kiadása, Budapest
Thaly Kálmán (1897): III. Béla I. Ferenc József egyenes őse. Századok
<-- Vissza a 2006/10 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]