LEVEGŐISTENEK: EMBER ÉS IDŐJÁRÁS
A VALLÁSI HIEDELMEK KORÁBAN
Mészáros Ernő
az MTA rendes tagja, Veszprémi Akadémiai Bizottság
meszaroserno @ almos.uni-pannon.hu
„Megszemélyesítették hát a láthatatlan erőket, istenekké formálták őket…
Az emberek így próbálták felfogni
a láthatatlant és a környező világot.”
Karel Armstrong: Isten története
Az ember ősi vágya, hogy megmagyarázza és megértse a körülötte lévő világot. A történelem hajnalán, a tudományok kialakulása előtt, környezetét úgy értelmezte, hogy azt kisebb-nagyobb hatalommal rendelkező, sokszor szeszélyes földöntúli lényekkel, istenekkel népesítette be. Ezek az istenek „irányítottak” egy-egy természeti jelenséget, így a hiedelmek szerint, közvetlenül vagy közvetve befolyásolták az emberek, népek életét. Az emberek áldozatokkal, imádsággal próbálták kegyeiket keresni, hogy adott esetben a földöntúli lény számukra kedvező döntést hozzon. Különösen jelentős volt az istenek kiengesztelése olyan vallásokban, mint a sumer, amely azt tartotta, hogy az istenek nem a túlvilágon, hanem a földi létben büntetik vagy részesítik kegyeikben az embereket (Storm, 2003). Az emberek az isteneket sokszor ember- vagy állatformában képzelték el, de képzeletükben előfordult ember és állat, esetleg különböző állatok keveréke is. A külső megjelenés a felsőbbrendű lény tulajdonságait fejezte ki.
Az ember életét, élelmének megszerzését az időjárás, a levegő állapota alapvetően befolyásolta és befolyásolja ma is. Nem csoda, hogy számos nép vallási hiedelmeiben az egyes időjárási folyamatokat meghatározott istenek szabályozták, sőt az is előfordult, hogy az egész levegőt isteni lények testesítették meg. Nyilvánvaló, hogy e levegőistenek szerepe annál jelentősebb volt, minél jobban függött az emberi tevékenység az időjárási elemektől, így elsősorban a lehullott csapadék mennyiségétől. Mindez a monoteizmus kialakulásáig tartott, amikor minden „irányítást” egyetlen isten vett át. Ez a mindenható Isten azonban részben vagy egészben a levegőistenek szerepét is pótolta, amiről a Bibliából is több helyen meggyőződhetünk.
Ebben a tanulmányban az eső- és levegőistenekkel kapcsolatos elképzeléseket igyekszünk csokorba kötni. Arra keressük a választ, milyen volt az ember és a levegőkörnyezet viszonya az egzakt természettudományok megjelenése előtt. Tekintve a témakör hatalmas voltát, vizsgálódásunkat a Közel-Keletre, illetve a Kolumbusz előtti Mezoamerikára korlátozzuk. Megjegyezzük, hogy a mezoamerikai vallásokat az európai ember nemcsak mítoszokból, legendákból ismeri. A megszálló spanyolok a XVI. században közvetlenül is kapcsolatba kerültek velük.
I. Közel-Kelet
Mezopotámia: sumerok, babilóniaiak, asszírok
A mezopotámiai civilizáció, mint köztudomású, a Tigris és az Eufrátesz folyók között alakult ki. A terület déli részén először a sumerek tűntek föl, akiknek az eredete meglehetősen homályos, de nem kizárt, hogy dravida eredetűek voltak. A sumerek az i. e. harmadik évezredben fejlett városokat, pontosabban városállamokat hoztak létre, amelyek közül valószínűleg Ur a legismertebb (ahol egyébként a bibliai Ábrahám született). I. e. 2000 körül Sumert a tőlük északabbra élő sémi nomád nép, az akkádok foglalták el, majd, rövidebb önállóság után, a Bibliából is ismert amoriták érkeztek a területre, és létrehozták az első babiloni dinasztiát. Az i. e. 18. században Hammurápi egész Mezopotámia uralkodója lett, és Babilont tette meg fővárosává. Később a várost az akkád nyelvet beszélő asszírok (székhelyük Assur) többször elfoglalták. Anélkül, hogy az ismert történelmi bonyodalmakba belemélyednénk, megemlítjük, hogy az idők során a sumer nyelv egyre inkább háttérbe szorult, és csupán a vallási szövegek és rituálék nyelvévé vált. A sumer kultúrát és vallást viszont, némi módosításokkal, az asszírok tették magukévá. A birodalmat az első évezred közepén a perzsák döntötték meg, így i. e. 539-ben Kűrosz perzsa uralkodó Babilont is elfoglalta (ez vetett véget a zsidók babiloni fogságának).
Mezopotámia területe sztyeppés, félsivatagos terület. A mai Bagdadban (Babilon romjaitól 110 km-re északra) a középhőmérséklet közel 23 oC; a csapadék éves mennyisége kereken 150 mm – a tengerparthoz közelebb sem jelentősebb. Ezzel szemben Mezopotámia északi részén elterülő Moszulban, az ókori Ninivéhez közel, az évi közepes csapadék közel van a 400 mm-hez.1 Természetesen nincsenek közvetlen adataink arról, hogy a területen mintegy 5000 éve milyen éghajlat uralkodott. Az antarktiszi jég oxigén-izotópos vizsgálata azonban arra utal, hogy az utóbbi 10 ezer évben, az ún. holocén korban, a hőmérséklet a Földön többé-kevésbé állandó volt (Mészáros, 2001). A földrajzi környezetet tekintve az egyetlen lényeges különbséget az jelentette, hogy a tengerpart a mai vonalához képest északnyugatra húzódott (Saggs, 2001). A tengerpart elhelyezkedésének megváltozását nyilván a folyók miatti feltöltődés okozta. Az említett éghajlati viszonyokból következik az a közismert tény, hogy az ókori Mezopotámiában, elsősorban a déli vidékeken, öntözéses gazdálkodás folyt.2 Északabbra a lehullott csapadéknak sokkal nagyobb jelentősége volt. Az északi területek csapadékviszonyai közvetve természetesen a folyók déli vízhozamát is meghatározták.
A harmadik évezredben a sumerek főistene Enlil (akkád-babilóniai nyelven Ellil), a „Levegő Ura” volt (eredetileg Nippur város istene).3 Hatalmára jellemző, hogy egy-egy városállam királya csak akkor lehetett az egész Sumer uralkodója, ha Enlil kedvező égi jeleket küldött (Saggs, 2001). Társa An (akkádul Anu) az egek világát kormányozta. Mint a levegő és szelek urát, Enlilt a föld királyának is tekintették, így többek között neki tulajdonították a jó vagy rossz termést. Az emberiség boldogulására ő teremtette a világot és a növényeket, ő találta fel az ásót és az ekét. Minden év elején ő hagyta jóvá az évi teendőket, meghatározta Sumer népének jólétét. Ugyanakkor, az izraeli Jahvéhez hasonlóan, haragos isten volt. Az emberek bűnössége gyakran kiváltotta a haragját. Így Enlil bocsátotta a földre az özönvizet (lásd később), hogy az ellene vétkező embereket megbüntesse.
A sumer hitvilágban a hatalmas Enlil mellett az időjárást más, az isteni hierarchiában alacsonyabban elhelyezkedő istenek is irányították. Ezek jelentősége azonban érthető módon kisebb volt, mint Enlilé, elsősorban a sumereknél. A sumer és sémi nyelvet beszélők vallásának egyik különbségét jelzi, hogy az utóbbiaknál az időjárás istene, Adad, jelentős hatalommal rendelkezett. A felhőkön lovagolt (mint a Bibliában Jahve, lásd Ézsaiás 19:1), útját villámlás és dörgés kísérte (Saggs, 2001). Hangjával, a dörgéssel beleavatkozott az emberek cselekedeteibe, mint azt a Biblia Istene is több helyen megteszi (lásd például Sámuel I, 2:10; Jób 37:4 és 40:4).
A déli és az északabbi vidékeken élők vallásának különbsége abból a tényből fakad, hogy Szíriában és Asszíriában sokkal változatosabb az időjárás, mint a Mezopotámia déli részén fekvő Sumerben. Így a mezőgazdaság hozama is erősebben függ a csapadékot adó felhőktől. Következésképpen az időjárás istenének a sémi népek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, mint a sumerek.
Ezt igazolja a viharfelhők istenének, az asszír Ninurtának a története is. Ez az isten jelentős hatalommal rendelkezett, hisz tőle függött, hogy a hegyekben mennyi, a folyókat tápláló csapadék hullik. Ezzel szemben a sumereknél (kevesebb felhő, kevesebb csapadék) a viharfelhők szabályozásának nem is volt külön istene, csupán egy földöntúli lény (neve Anzu) töltötte be ezt a szerepet. Érdekes módon a madár formában repkedő Anzu az idők során gonosz, sasszárnyú és oroszlánfejű lénnyé változott (Storm, 2003), akit az akkád mitológia szerint Ninurta legyőzött és megsemmisített.
A mezopotámiai vallás egyik legérdekesebb része a vízözön legendája. A történet Gilgames eposzában található meg, amelyet a harmadik évezredig visszanyúló sumer szájhagyományok alapján ismeretlen akkád költő állított össze. Leghosszabb szövegét Ninivében Assur-ban-apli agyagtáblákra írott könyvtárában találtak meg, aki az i. e. 7. században, Asszíria virágzása idején élt. A mű részleteinek fordítását Palesztinában és a Hettita Birodalom területén (lásd később) is feltárták (Saggs, 2001). A történet a később íródott Bibliából közismert (Mózes I, 7:4). A különbség az, hogy az eposzban Enlil (és más istenek) sújtják vízözönnel a bűnös emberiséget, és a kiválasztott embert nem Noénak, hanem Utanapistimnek hívják. A történet részleteinél (lásd Storm, 2003) érdekesebb, hogy vajon megtörtént eseményen alapul-e. Ha igen, akkor két lehetőség van. Valamilyen okból megemelkedett a tenger szintje, vagy hatalmas esők zúdultak a földre, ami a folyók áradásához vezetett. A tenger szintje az utolsó jégkorszak befejeződése (kb. 13 ezer év) óta némi megszakításokkal emelkedett a jégtakaró megolvadása miatt. Tudományos becslések szerint 20 ezer éve az óceánok átlagos szintje 120 méterrel alacsonyabb volt, mint napjainkban (IPCC, 2001). Az utóbbi 6000, illetve 3000 évben a szintnövekedés 0,5 mm/év, illetve 0,1-0,2 mm/év nagyságú volt. Így csak az képzelhető el, hogy a tengerszint hirtelenebb emelkedése több mint tízezer éve következett be, ami túl korai időpontnak tűnik. Már csak azért is, mivel Sir Leonard Woolley, Ur városának híres feltárója (Saggs, 2001), a területen olyan 6. évezredi folyami üledékréteget talált, amelynek keletkezését a vízözönnel hozta kapcsolatba. Valószínűbb ezért, hogy az áradást (ha volt ilyen) olyan klímaváltozás idézte elő, amely a folyók vízgyűjtőjén csapadékos időjárási helyzetekkel járt. Erre azonban nincs semmi bizonyítékunk. A kérdést tovább bonyolítja, hogy a vízözön története számos, más területen élt nép emlékeiben is megtalálható. Így még a Peruban élt inkák hagyományaiban is (Davies, 2000).
Anatólia: a Hettita Birodalom
A hettiták birodalma kevésbé ismert, mint az Asszír Birodalom. Fővárosukat, Hattusát, csak 1907-ben tárták föl (Hattusa a mai Bogazköy vagy Bogazkale falu közelében fekszik, Ankarától 150 km-re keletre). A magukat Hatti ország fiainak nevező indoeurópai nép4 az i. e. 2. évezred elején érkezett Anatóliába, azaz Törökország ázsiai részébe. Birodalmuk fénykorában, az i. e. 2. évezred második felében (kb. 1400-1200) országuk magába foglalta Észak-Szíriát is. Hatalmukat bizonyítja, hogy i. e. 1595-ben Babilont is elfoglalták (megdöntve az ún. óbabiloni dinasztiát), majd az i. e. 13. században Egyiptomnak is komoly ellenfelei voltak (lásd később). Birodalmukat a kevéssé ismert, ún. tengeri népek5 döntötték meg, de az összeomlás idején Asszíriától is komoly vereséget szenvedtek.
Anatólia tengerszint feletti magassága jelentős. Fontos részét teszi ki az Anatóliai-magasföld (átlagos magasság mintegy 1000 m), amelynek éghajlata szubtrópusi és mérsékeltövi sztyepp. Az Örmény-felvidék felé haladva az éghajlat egyre inkább magashegyivé válik. A 900 m magas Ankarában az évi középhőmérséklet 11,5 oC, de az évi ingás meghaladja a 23 oC-t. A valamivel magasabb, Ankarától délre fekvő Konyában hasonló hőmérsékleti viszonyok uralkodnak. Ankarában, illetve Konyában az éves csapadékmennyiség rendre 348, illetve 229 mm. A hideg északi szelek meglehetősen gyakoriak, és télen a csapadék nagy része hó formájában érkezik a felszínre. Nyáron viszont égetően süt a nap. Tekintve, hogy a hettita nép elsősorban mezőgazdasággal foglalkozott (l. Gurney, 2001), érthető, hogy az időjárásnak, különösen a csapadéknak igen nagy jelentőséget tulajdonítottak.
Az elmondottak alapján nem meglepő, hogy a Hettita Birodalomban a jellemző isten az időjárás-isten volt (Gurney, 2001). A helyi istenségek között is az időjárás-isten játszotta a legfontosabb szerepet. A birodalom szívében a nagy vallási központban Arinnaban – egy napi járásra a fővárostól, Hattusától – az istenek hierarchiájának legfelső szintjét a napistennő (Wurusemu) és az időjárás-isten, Taru foglalta el. Az időjárás-isten bikák vontatta harci szekéren közlekedett, szent állata a bika volt. A bika a kultikus helyek oltárain sokszor magát az istenséget is megszemélyesítette. Tarut a hettiták az „Ég Királyának” is nevezték, és a napistennel együtt a csaták istene, a nép hadi szerencséjének hordozója is volt. Erre jellemző az a hatalmas csata, amelyet II. Mursili (ur. i. e. 1290-1265) hettita uralkodó II. Ramszesz (ur. i. e. 1279-1213) egyiptomi fáraó seregeivel vívott. Az ütközetben több tízezer gyalogos és több ezer harci szekér vett részt. Az eredmény eldöntetlen maradt. Számunkra ebből annyi érdekes, hogy a csata utáni békeszerződés az egyiptomi napisten és Hatti földjének időjárás-istene nevében köttetett (Gurney, 2001).
Egyiptom
Az afroázsiai (sémi-hámi) nyelvcsaládhoz tartozó egyiptomi nyelvet beszélő népek a harmadik évezred kezdetén alkottak először egységes államot, amikor Alsó- és Felső-Egyiptom egyesült. A létrejött egyiptomi birodalom, számos külföldi megszállás után (például asszírok, núbiaiak, perzsák) kisebb megszakításokkal i. e. 332-ig fennmaradt, amikor a perzsákat kiverő és felszabadítónak tekintett Nagy Sándor az országot elfoglalta. A „felszabadítás” eredményeként a görögök, a rómaiak, majd a bizánciak az arabok érkezéséig, 641-ig Egyiptom urai maradtak. Az egyiptomi kultúrát és civilizációt egyebek között a papiruszra írt szövegek, a csodálatos templomok, a királysírok és nem utolsósorban a piramisok tanúsítják (Gardiner, 2001).
A terület környezeti szempontból az utóbbi tízezer évben hatalmas változásokon ment keresztül. Nyolcezer évvel ezelőtt Észak-Afrika növényekkel borított, zöld terület volt. Az éghajlatváltozások miatt a sivatag azonban lassan birtokba vette a vidéket. A Szahara egykori lakói kénytelenek voltak elvándorolni, elsősorban Mezopotámia irányába. Ekkor jutottak el az egyiptomiak elődei a Nílus völgyébe, amelynek termékenységét a folyó áradásai biztosították és biztosítják ma is. A Nílus nemcsak a vizet szállította, hanem iszapjában mindazokat a tápanyagokat is, amelyekre a növényeknek szükségük van. Ezért Egyiptom jelentősen különbözött az öntözéses mezőgazdaságot folytató Mezopotámiától: a víz itt nem lúgozta ki a talajt.
Egyiptom keskeny tengerparti területén szubtrópusi sztyeppéghajlat uralkodik, maximálisan 200 mm-es évi csapadékmennyiséggel. Így Alexandriában a középhőmérséklet viszonylag kellemes, kereken 21 oC, míg az éves csapadékmennyiség 194 mm. Az ország egészére azonban a sivatagi éghajlat jellemző. Asszuánban az éves középhőmérséklet meghaladja a 26 oC-t, és egy év alatt átlagosan 1 mm csapadék hullik! A Nílus mentén észak felé haladva a csapadék mennyisége valamelyest növekszik, és Kairóban eléri az évi 22 mm értéket. Eső tehát az ország nagy területén gyakorlatilag nincs, ezért nem csoda, hogy a bonyolult egyiptomi mitológiában esőisteneket nem is nagyon találunk.6 Ezzel szemben a teremtésmítoszokban a levegőistenek fontos szerepet játszanak (Storm, 2001).
Ezek egyike a heliopoliszi mítosz (Heliopolisz: az egykori Janu, a Nílus-delta kezdeténél), amelyet a harmadik évezred közepéről származó piramisfeliratokból, illetve néhány száz évvel későbbi koporsófeliratokból ismerünk. A mítosz szerint kezdetben voltak a vég nélküli, kaotikus ősi vizek, amelyeket Nu, az istenek atyja személyesített meg. Mindenütt sötétség uralkodott, de a vizekben volt Atum, aki sem ülni, sem állni nem tudott, mivel a vizekben rajta kívül semmi sem volt. A vizek azonban visszahúzódtak, és mélyükből egy piramis alakú domb emelkedett ki. A dombra állt mindenek forrása Atum, a napisten, a későbbi Heliopolisz védelmezője. Onániával létrehozta Sut és nővérét Tefnutot, a napfénnyel átjárt levegő illetve a nedvesség és harmat isteneit. Átölelte őket, hogy saját lényege és az életerő átjárja őket. Su és Tefnut gyermeke volt Geb, a földisten és Nut, az égbolt istennője, akik a többi istent nemzették (Ízisz Oziriszt, Sétet és Neftiszt). Atum parancsára Su, a levegőisten elválasztotta Gebet és Nutot, és megtiltotta nekik további istenek nemzését. Azóta Nut teste ívet (égbolt) képez Geb teste fölött. Nappal a napisten utazik Nut teste alatt, míg este Nut lenyeli a napistent: ezért van éjjel sötétség.
Az egyiptomiak több teremtésmítosszal rendelkeztek. Ezek különböző városokban (Hermupolisz, Memfisz) alakultak ki. A hermupoliszi (egykor Kemnu, ma El-Asmunein) mítoszban is megtalálhatjuk Amaunetet, a levegő és a „dinamizmus” istennőjét, aki mint anyaisten a termékenység istennője is volt, s a fáraók oltalmazójuknak tekintették.
Láthatjuk tehát: annak ellenére, hogy az egyiptomiak kevésbé vagy közvetlenül egyáltalán nem függtek az időjárástól, valahogy megérezték, hogy a levegő a világban – ma úgy mondanánk, a bolygónkon – és annak kialakításában fontos szerepet játszott. Tették ezt annak ellenére, hogy a levegő lényegéről nyilván fogalmuk sem volt.
Perzsia
Az indoeurópai perzsák (és médek) az i. e. 2. évezred végén érkeztek Irán jelenlegi területére. A hatalmas Perzsa Birodalmat az akhaimenida uralkodóház első tagja, Nagy Kürosz hozta létre az i. e. 7. században (egyebek között legyőzve a médeket, lásd Cook, 2001). Fénykorában a birodalom mezopotámiai és egyiptomi területeket is magában foglalt. Mint ismeretes, Nagy Sándor vezetésével az óperzsa birodalmat a görögök döntötték meg. Az utolsó óperzsa király i. e. 330-ig uralkodott.
Perzsia (a mai Irán) területének túlnyomó részét a Elburz és Zagrosz alkotta háromszögben elhelyezkedő Perzsa-medence foglalja el, amelynek magassága sok helyen meghaladja az 1000 m-t. A hegyeket keresztirányú völgyek szabdalják. A medencevidék éghajlata nagyon szélsőséges. Így Teheránban (magasság közel 1200 m), ahol az évi középhőmérséklet 16,4 oC, az átlagos évi ingás megközelíti a 27 oC-t. Az évi közepes csapadékmennyiség 229 mm, ami az év folyamán nagyon egyenetlenül oszlik el. A csapadék többsége a téli hónapokban esik.
A völgyek mezőgazdasága érthetően erősen időjárásfüggő. Így érthető, hogy az ősi perzsa mitológiában, amelyet Zoroaszter rendszerezett és helyezett új megvilágításba, a szélnek és az esőnek külön istensége volt (Hinnels, 1992). Így Váju a szélisten, aki a felhőkkel az éltető vizet hozza, és Tistrja az esőisten, aki a szárazság démonával, Apaosával állandó kozmikus harcot vív. Váju a lovak sokasága vontatta kocsin száguldozik. Útját vörös fények (például pirkadat, naplemente) és villámok kísérik. Hatalmát a teremtő isten (Ahura Mazda) és a gonosz istene (Angra Mainhu) is elismeri.7 A gonosz legyőzéséhez segítségét még Ahura Mazda is kéri, és neki áldozatokat mutat be. Tistrja jóindulatú isten, hiszen eljövetele, a várt eső, mindig örömöt jelent. Ő az első, ragyogó csillag, a vizek magja és a termékenység forrása.
II. Mezoamerika
Aztékok
A mezoamerikai, ún. prekolumbián vallások kultusza időben jóval későbbre tehető, mint a közel-keleti vallásoké. Az azték birodalom csupán a 14. században alakult ki. Fővárosát Tenochtitlánt (a mai Mexikóváros) a Texcoco-tó szigetein 1325-ben alapították, amit a spanyol Cortéz 1521-ben foglalt el II. Montezuma (Moctezuma) uralkodása idején. Természetesen az aztékok számos más nép (pl. toltékok) mitológiáját is átvették. A nahua (vagy náhuatl) nyelvet beszélő aztékok erre a területre hosszú vándorlás után érkeztek, feltehetően az Aztlan-tó környékéről. Az azték elnevezés a tó nevéből származik, az aztékok azonban ezt a nevet sohasem használták és mexica-nak (mesika) nevezték magukat. Birodalmuk lassan csaknem az egész mai Mexikóra kiterjedt, és más népek adóiból jelentős gazdagságra tettek szert.
Mexikónak az a része, ahol az Azték Birodalom létezett, elsősorban hegyvidék és fennsík. A Nyugati- és Keleti-Sierra Madre közötti fennsík magassága sokfelé meghaladja a 1000 métert. Ennek megfelelően alakul az éghajlat is. Az északi területek elsősorban a száraz szavanna, a délebbiek a trópusi szavanna éghajlathoz tartoznak. Északról dél felé haladva a csapadék évi mennyisége 250-500 mm-ről 500-800 mm-re növekszik. A Mexikóvárostól északnyugatra, több mint 2000 m-es magasságban fekvő Guanajuatóban az átlagos hőmérséklet 18 oC, míg a csapadék mennyisége évente 683 mm. A legtöbb csapadék június-szeptember hónapokban hullik. Természetesen a keleti passzátszelek zónájában lévő keleti parton jóval több a csapadék. Így például Veracruzban a fenti érték mintegy háromszorosa. Varacruzból a főváros felé haladva azonban terméketlen területeket találunk, majd Orizaba után a vidék megváltozik, és elérkezünk Mexikóváros (Tenochtitlán) környékére, ahol igen kellemes környezetet találunk. Természetesen a vidék az utóbbi évszázadokban nagyot változott, hiszen a Texcoco-tó jelentős részét feltöltötték.
Az Azték Birodalomban a bab és a tök mellett a fő termesztett növény a kukorica volt (a legértékesebb a kakaó), amelyet eke híján speciális botok segítségével ültettek el. A kedvező termésnek két időjárási akadálya lehetett: a dér és a szárazság (Davies, 2002). Időnként, például 1454-ben a Mexikói-völgyben éheztek az emberek. Ezért az aztékok az időjárást nagyon fontosnak tartották. A fővárosukban lévő Nagy Templomot az ősi hadisten mellett (Huitzilopichtli) Tlalocnak, az esőistennek szentelték. Tlalocot sokszor darutollas fejdíszben, egyik kezében pajzzsal, a másikban villámmal ábrázolták. Egy másik főisten, a Tollas Kígyó (Quetzalcoatl), az embernek a mezőgazdaságot és az írás tudományát adományozta. A Tollas Kígyó ugyanakkor a szelek istene is volt.8
Az azték hagyomány szerint az emberek a földet és javaikat az istenektől kapták. Ezért állandóan fizetni kell nekik, ki kell őket engesztelni, hogy kegyeiket ne vonják meg. A kiengesztelés módja az emberáldozat, a vér, amely jelképesen termővé teszi földjeiket. Ebben különböztek a közel-keleti népektől. Közel-Keleten az istenek templomokban laktak, és elvárták az emberektől, hogy élelemmel, itallal lássák el őket, de általában nem követeltek emberi vért. Az emberáldozat azonban itt sem volt ismeretlen. Mezopotámiában és Egyiptomban például a szolgákat együtt temették el uraikkal. Ennek azonban nem az istenek kiengesztelése volt a célja. Másrészt az aztékok nem maguk találták ki az emberáldozatot. Így a mai Mexikóvároshoz 40 km-re északkeletre lévő Teotihuacánban, amelyet ismeretlen eredetű nép lakott időszámításunk kezdetekor, megtalálták az emberáldozatok nyomait, amelyeket feltehetően hatalmas piramisok tetején hajtottak végre. Mint Nigel Davies (2002) megjegyzi, az aztékok nem kitalálták, hanem megszállottan eltúlozták az emberáldozatokat (és az emberi hús fogyasztását).
A legtöbb emberi életet kezdetben a hadisten, Huitzilopichtli követelte, de a Nagy Templomban az áldozatokat egyre inkább az esőistennek, Tlalocnak szentelték. (Davies, 2002). Tlaloc különösen a gyermekek feláldozását „kedvelte”. Egyre inkább szokássá vált élő emberek szívének kitépése az esőisten dicsőségére. Az áldozatok összegyűjtése részben háborúkban történt. Sokszor a háborúkat ebből a célból indították. Ez a harcosok részéről az ember-ember elleni küzdelmet követelte meg. A dicsőség nem az ellenség megölése, hanem foglyul ejtése volt. Másrészt az áldozatokat egyszerűen a meghódított területeken szedték össze vagy szedették össze adók fejében. Ezért enyhénszólva nem kedvelték az aztékokat, ami megkönnyítette a kis számban érkező spanyolok dolgát. Így az időjárás istenének túlbecsülése a történelem menetébe is beleszólt.
Maják
A maják a mai Mexikó, Belize, Guatemala és Honduras területén már jóval időszámításunk előtt megjelentek. A leletek szerint a síkságokat már i. e. 2000-ben elfoglalták, míg a területen lévő felföldeken mintegy ezer évvel később telepedtek le (Hammond, 2003). A majákat alacsony termet jellemzi, amely viszonylag rövid lábszáruknak köszönhető. Kezdetben egy nyelvet beszéltek, a proto-maját, amely később nyelvjárásokra szakadt. Maja birodalom nem létezett a szó eredeti értelmében. A romjaikban is csodálatos városok (például Tikal, Palenque, Uxmal) azonban a környező falvaknak feltehetően nem csak vallási, hanem adminisztratív központjai is voltak. A maja klasszikus kor az időszámításunk előtti 300 és 600 évek közötti periódust öleli fel. Később e városi központok megszűntek, pontosan nem tudni, miért.
A maják területe lényegében két környezeti zónára osztható: a síkságok és a magasföldek zónájára. A két zóna közötti választóvonal 1000 m-es magasságra tehető. A hőmérséklet ennek megfelelően változik. Így a Yucatán-félszigeten 22 m-es magasságban fekvő Meridában a középhőmérséklet közel 26 oC, míg Guatemala városában 18 oC. A trópusok közelsége miatt az ingás mindkét helyen kicsi. A kedvező légáramlások miatt a Csendes-óceán és a Karib-tenger partjai csapadékosak. Így a Yucatán-félsziget keleti partjainál fekvő Cozumel szigetén az éves csapadékmennyiség 1553 mm. A félsziget északnyugati részén azonban kevesebb eső hullik (így Meridában 930 mm/év), és mennyisége lecsökkenhet akár 500 mm alá. A hegyek áramlásnak kitett része általában csapadékos, (így a Chiapas-hegységben (Chiapas állam, Mexikó) elérheti az évi 3000 mm értéket is. Ugyanakkor a szélárnyékos helyeken csapadékhiány is felléphet. A csapadék többsége június-október hónapokban hullik. Ennek megfelelően a fölégetett földeken (milpa) a tengerit március–május hónapokban ültették, az aztékokhoz hasonlóan ásóbotok segítségével.
A maja istenek panteonja lényegében hasonló volt, mint a toltékoké illetve az aztékoké. Különösen igaz ez a Yukatán-félsziget északi részén található Chichen Itzában, amelyet az archeológiai leletek szerint toltékok alapítottak (a Tollas Istent például itt Kukulkánnak hívták). A maja főisten Itzamna volt (Hammond, 2002), aki a nap, a föld és az eső istene volt (az itz szó könnycseppet, de esőcseppet is jelent). Általában nagy gyík, iguána formában képzelték el, de ábrázolták krokodil vagy kajmán alakjában is. Neki volt köszönhető az emberek jóléte. A panteonban Itzamna, a teremtőisten mellett számos más istent találhatunk, így a házaspár nap- és holdistent.9 A legfontosabb, és a manapság legismertebb maja isten azonban Chac (Chaac). Ő küldte az életet adó esőket, fenntartva az életet. Tulajdonképpen Chac a fő szélirányok (észak, dél, kelet, nyugat) szerint négy istent testesített meg. Általában hosszú orral, az orr fölött göndör hajfürttel ábrázolták.
Chac hatalmas isten volt. Nem tudjuk, hogy a rituális lefejezések vajon Chac tiszteletét jelzik-e. Bizonyos azonban, hogy az emberáldozat jóval szelídebb módozata, a véráldozat az esőistennek szólt. Sokszor a papok saját vérükkel mutatták be, miután nyelvüket, ajkukat vagy péniszüket (sokszor egyszerre mindhármat) tüskéből készített tűvel szúrták át. Így kérték a kedvező időjárást, a földet termékennyé tevő esőt.
Záró gondolatok
A vázlatos ismertetésből látható, hogy az ember az időjárás változásait a vallási hiedelmek korában istenek jó- vagy rosszindulatának tulajdonította. Az istenek vélt hatalma különösen ott volt jelentős, ahol nagy volt a hőmérsékleti ingás (például Anatólia) és/vagy az éves csapadékmennyiség kritikus volt, azaz mintegy 200-700 mm közé esett. Azokon a területeken, ahol az éves csapadékmennyiség igen kicsi, akár 50 mm alatt volt, az időjárás nem jelentett különösebb kockázatot, ha a növénytermesztéshez szükséges vizet a folyókból lehetett pótolni (Egyiptom és Mezopotámia déli része). Mint említettük, Egyiptom ebből a szempontból különösen kedvező helyzetben volt, mivel a folyók a növényi tápanyagokat is biztosították. Így az egyiptomiak elkerülték a talajok kilúgozásából adódó környezeti ártalmakat.
Az említett csapadékintervallum lényegében a sztyepp vegetációtípusának kedvez, amely állattenyésztésre kiválóan alkalmas. Ez azt jelenti, hogy a növénytermesztés hiányosságait az állattenyésztéssel részben ki lehet egyenlíteni. Eurázsiai értelemben vett állattenyésztés azonban a prekolumbián Mezoamerikában lényegében nem volt, hiszen a háziasított állatállományt főleg kutyák és pulykák alkották. Így csapadékszegény években élelmezési gondok adódhattak azokon a vidékeken is (egyes maja területek), ahol az átlagos csapadékmennyiség kielégítő volt. Sőt, időnként még a „gazdag” aztékok is éheztek. A problémát fokozhatta, ha a föld túlságos kihasználása csökkentette a talaj termőképességét és növelte az eróziót. Vannak olyan elképzelések is, amelyek szerint a klasszikus kor végén a maja városok elnéptelenedésében az is szerepet játszott, hogy a falusi környezetben végzett földművelés nem tudta a városi lakosságot (és a papokat) eltartani. A nagy időjárási függőség oda vezetett, hogy az időjárást alakító isteneket túlságosan vérszomjasnak képzelték el, aminek számos politikai következménye is volt.
Az időjárás szeszélyeitől, a szárazság vagy az áradások okozta katasztrófáktól ma sem vagyunk védettek. Ma sem tudjuk az időjárást elképzeléseinknek megfelelően alakítani annak ellenére, hogy történtek nem különösebben eredményes kísérletek a csapadék mennyiségének vagy jellegének módosítására. Hatalmas előnyünk azonban a történelem kezdetén elő emberekkel szemben, hogy lényegében tudjuk, hogy az időjárást és a légkört milyen fizikai és kémiai törvények irányítják. A légkör megértéséhez nincs szükségünk istenekre. Sőt tudásunk azt is lehetővé teszi, hogy az időjárás alakulását mintegy tíznapos időtartamra tudományos pontossággal előre jelezzük.10 Ily módon lehetővé válik az időjárási kockázatok mérséklése. A tudásunk azonban nem szabad, hogy elkápráztasson bennünket. Nem tehetünk akármit környezetünkkel, így nem változtathatjuk meg a légkör tulajdonságait sem. Ha nem is tekintjük istennek a levegőt, ugyanúgy tisztelnünk kell, mint azt elődeink tették.
Kulcsszavak: légkör és vallás, Közel-Kelet levegőistenei, Mezoamerika esőistenei
1 A cikkben közölt éghajlati adatok Péczely (1984) könyvéből származnak.
2 Nem zárható ki az a lehetőség, hogy az öntözött talajok kilúgozása hozzájárulhatott a mezopotámiai civilizáció hanyatlásához (Mannion, 1991).
3 A második évezredben Enlil szerepét Babilonban részben Marduk vette át (Akkádban a városnak is nevet adó Assur), aki a babilóniai teremtésmítoszban nagy szerepet játszik.
4 A birodalomban a másik elterjedt nyelv az ismeretlen rokonságú, de valószínűleg kelet-kaukázusi hurri volt, míg a diplomáciában a hettita uralkodók elsősorban az akkádot használták (Gurney, 2001).
5 Az i. e. 13. és 12. század fordulóján a Földközi-tenger keleti partjait feldúló népek, amelyek egyetlen történelmi néppel sem azonosíthatók.
6 Hasonló a helyzet Arábiában is, ahol az iszlám előtti időkben nem imádkoztak esőistenekhez, kivéve a csapadékosabb déli területeket. Itt Ahthar néven a zivatarok istenét tisztelték (Storm, 2001).
7 Zoroaszter dualista vallása szerint az evilági létet a jó és a gonosz közötti kozmikus harc határozza meg.
8 A Tollas Kígyó, Tlalochoz hasonlóan, eredetileg a toltékok istene volt. A tolték birodalom összeomlása után (fővárosukat, Tulát talán az aztékok dúlták fel) Quelzalcoatl keletre távozott, ahonnan a legenda szerint egyszer visszatér. Az aztékok egy része, így királyuk is azt hitte, hogy a spanyolok a Tollas Kígyó leszármazottai, illetve küldöttei.
9 A mítosz szerint Ix Chel a holdisten a sasok királyával megcsalta férjét, Kinich Ahut (Hammond, 2002). Ez talán arra utal, hogy hasonlók a mítoszokat szerző földi emberek között is előfordultak.
10 Megjegyezzük, hogy a madridi maja kódexben találhatunk olyan kalendáriumot, amely időjárás-előrejelzést tartalmaz (Hammond, 2002).
IRODALOM
Cook, J. M. (2001): The Persians. The Folio Society, London
Davies, Nigel (2000): The Incas. The Folio Society, London
Davies, Nigel (2002): The Aztecs. The Folio Society, London
Gardiner, Alan (2001): The Egyptians. An Introduction. The Folio Society, London
Gurney, O. R. (2001): The Hittites. The Folio Society, London
Hammond, Norman (2002): The Maya. The Folio Society, London
Hinnels, John. R. (1992): Perzsa mitológia. Corvina, BudapestIPCC (International Panel on Climate Change) (2001): Climate Change 2001 Cmbridge University Press, Cambridge
Mannion, Antoinette M. (1991): Global Environmental Change. A Natural and Cultural Environmental History. J. Wiley and Sons, New York
Mészáros Ernő (2001): A Föld rövid története. Vince Kiadó, Budapest
Péczely György (1984): A Föld éghajlata. Tankönyvkiadó, Budapest
Saggs, Henry W. F . (2001): The Babylonians. A Survey of Ancient Civilisation of the Tigris-Euphtates Valley. The Folio Society, London
Storm, Rachel (2003): Myths and Legends of the Ancient Near East. The Folio Society, London
<-- Vissza a 2006/10 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]