Javaslat az MTA tudományos kutatóintézeti hálózatának átalakítására
Vinkler Péter
az
MTA doktora, MTA Kémiai Kutatóközpont
pvinkler @ chemres.hu
Mostanában sok szó esik reformokról, változásokról, új struktúrákról, sőt egy új Magyarországról is. A következőkben igyekszem néhány gondolattal hozzájárulni egy megújult tudományos kutatóintézeti hálózat létrehozatalához.
Vázlatos, tudománypolitikai bevezetés
A tudományos kutatás terméke új információ. A tudományos kutatónak eredményeit publikálnia kell, így a létrehozott új tudományos információ az emberiség közös szellemi tulajdona (Merton, 1968). Az innovációk alapjául szolgáló tudományos felfedezések információi szabadon felhasználhatók bármely országban, ezért indokolatlan a feltételezés, hogy kizárólag azok az országok fejlődhetnek gazdaságilag, amelyeknek erős tudományos potenciáljuk van. Ugyanakkor viszont az igaz, hogy a „profitgyanús” felfedezéseket előbb szabadalmaztatják, majd csak utána publikálják az eredményeket. Így azok az országok, ahol létrehozták a tudományos felfedezést és azt piaci áruvá is tudják konvertálni, óriási előnyre tehetnek szert a többiekhez képest. Furcsák azonban azok a tudományt védő érvek, amelyek szerint például Michael Faraday sem tudta, alkalmazható lesz-e és mire az általa feltalált elektromos indukción alapuló villanymotor, így hát azok az alapkutatások is, amelyeknek gyakorlati lehetőségeit nem látjuk, támogatandók. Kérdés: mely területeken folyik ma Faraday szintjéhez mérhető kutatás Magyarországon? Nem igaz az az állítás, hogy mindenféle jellegű (feltáró, szélesítő), illetve bármilyen tematikájú alapkutatás majd egyszer a jövőben hasznot hoz. Az ismeretek különböző szintűek és jelentőségűek az általános kultúra, a szellemi igények, az oktatás, a társadalom, a gazdaság stb. szempontjából. Fontos tényező az ismeretek időszerűsége. Csak a nagyon gazdag országok engedhetik meg maguknak, hogy olyan kutatásokkal foglalkozzanak jelentősebb ráfordításokkal, amelyeknek hasznát a kultúrában, az oktatásban, illetve a gazdaságban nem élvezhetjük belátható időn belül. Még a tudományos kutatásokban sem lehetséges minden korban, minden országban, hogy egyedül a nemzetközi kiválóság ténye elég legyen a támogatás igényléséhez. Olyan területeken kell nemzetközi szintű tudományos eredményeket létrehozni, amelyeken az innovációt a hazai iparágak (Magyarországon például a gyógyszergyártás, a mezőgazdaság, műszergyártás, a számítógépes programozás) igénylik és alkalmazzák. Ettől eltérően viszont szerencsés helyzetben, egy új tudományos felfedezés akár egy új iparág hazai megteremtésének lehetne az alapja. Fontos szempont – például a pályázati pénzek szétosztásánál –, hogy a Magyarországon folytatott, a magyar állam által támogatott kutatások eredményeit itt hasznosítsák, mert nem más országokban működő vállalatok nyereségét kell növelnie a magyar adófizetőnek. Annak megállapítása, hogy adott országban, adott időszakban milyen mértékű feltáró jellegű tudományos kutatást, szélesítő kutatást, alkalmazott kutatást stb. kell végezni, a kutatók, a tudománypolitikusok és a gazdasági szereplők komoly tanulmányokon alapuló mérlegelését igényli.
Számos ország hosszabb, azonos, illetve egymásra következő időszakokra számolt átlagos GDP és tudományos publikációs adatainak elemzéséből a jelen cikk szerzője azt a következtetést vonta le, hogy a tudományos információk felhalmozása általában nem vezet közvetlenül gazdasági fejlődéshez. A tudományos információk egy része válhat csak egy viszonylag hosszú beépülési folyamat után új termékeket, szolgáltatásokat létrehozó tudássá. Ezzel szemben a gazdaság fejlődése igen gyorsan maga után vonja a tudomány fejlődését is.
Az adatok azonban azt is igazolják, hogy egy közepes szintre jutott gazdaság teljesítőképességének további fokozása – ha tetszik: extraprofit elérése – csak a tudományos kutatásból közvetlenül származó információk felhasználásának révén lehetséges. Igen jó példa az említettekre Japán, Dél-Korea, Tajvan, Írország, de Spanyolország is, mely országok korábban elsősorban oktatásra, képzésre, az alkalmazott kutatásokra fordítottak nagyobb összegeket gazdasági fejlődésüket elősegítendő, viszont egy magasabb szintre jutva, azonnal elkezdték a tudományos alapkutatások kiszélesítését. A K+F politika kialakításakor tekintettel voltak arra, hogy csak egy fejlettebb gazdasági környezet képes nagy mennyiségű tudományos eredmény fejlesztésbe, gyártásba való vitelére, piaci bevezetésére.
A gazdaság innováció iránti igényei sokrétűek. Vannak ipari tevékenységek, amelyek közvetlenül a tudományos eredményekre építve hozzák ki újabb termékeiket (például gyógyszeripar, biotechnológia, elektronika), és vannak olyanok, amelyeknek csak hosszabb időközönként vagy alig van igényük tudományos kutatásokra (Narin et al., 1997).
Magyarország egyik legnagyobb gondja, hogy már évtizedek óta nincsen használható tudományos kutatási és fejlesztési koncepciója, és nincsen az ennek végrehajtására kidolgozott intézkedési terve sem. Ennek egyik oka talán az, hogy míg az üzleti élet többféle irányító szakember(menedzser)-képzési rendszert (például MBA) tart fenn, illetve igényel, az országnak nincsen önálló, felsőfokú tudománypolitikusi és kutatási menedzser ismereteket nyújtó oktatási rendszere. E nélkül az éppen (akár felső, akár középszintű) döntési helyzetben lévők tapasztalatai, a hagyományok, a különböző érdekcsoportok ereje, az EU programjainak tematikai hatásai, a hazai és külföldi székhelyű vállalatok saját K+F-irányai stb. mind esetlegesen befolyásolják a különböző szervezetek K+F-tevékenységét. Az aktuálisan végzett illetve az aktuális K+F-szereplők által tervezett kutatások-fejlesztések egymás mellé tétele, egy valamilyen színű könyvben történő szerepeltetése nem koncepció, nem koordinált, koherens tudományos vagy fejlesztési terv, hanem csak egy kívánságlista, illetve a semmire nem használható, kötelező „terv” elkészítésének „letudása”. Pedig a tudománypolitika hivatott lenne arra, hogy meghatározza: egy adott társadalmi-gazdasági fejlődési szinten lévő, meghatározott társadalmi-gazdasági célokat kitűző országban milyen területeken, milyen mértékű tudományos kutatásokra van szükség, milyen szervezetek keretében és milyen támogatási formákkal.
Lényegesen egyszerűbb kérdés – az állam szempontjából – a fejlesztési irányok megszabása. Ez ugyanis elsősorban nem állami feladat. A gazdaság konkrét fejlesztési igényeinek tematikáját, a tevékenység mértékét a profitorientált piaci szereplők határozzák meg. Természetesen az innováció ösztönzése érdekében főként a kis és közepes vállalkozások esetében számos (elsősorban adópolitikai) eszközt szükséges az államnak használnia.
Hazánkban a kis és közepes vállalatoknak nincs pénzük kutatásra. A nagy külföldi, illetve multinacionális cégek, elsősorban nem a magyar egyetemek és MTA-intézetek K+F-munkájára támaszkodnak. Ez változik, de a folyamat nagyon lassú. Külföldi példák sem igazolják, hogy egyetemek, illetve tudományos kutatóintézetek teljes kiadásuknak több mint 15-20 %-át meg tudnák szerezni a piaci szereplőktől. Ezért a tudományos műhelyek és a felsőoktatás finanszírozásában az államnak döntő szerepe van. Van azonban a K+F-nek egy, a társadalom és a gazdaság fejlődésének szempontjából alapvető szelete, amit az államnak kell finanszíroznia. Ehhez tartozik például az élettudományok számos területe, a környezetvédelmi, élelmiszerbiztonsági, geológiai, geodéziai, ökológiai, történelmi, nyelvészeti, szociológiai, területfejlesztési és még sok más területen végzett kutatás, amit a nyereségmozgatott piaci szféra jórészt (teljesen) figyelmen kívül hagy.
Ahhoz, hogy reálisabban ítélhessük meg, milyen a hazai K+F helyzete, szükséges legalább néhány adatot ismernünk.
A 2003. évi EUROSTAT-adatok szerint hazánk bruttó nemzeti terméke egy főre vásárlóerő-paritáson az EU-15 átlagának 53 %-a volt. A leggyengébb, hozzánk legközelibb értéket Görögország mutatta 65 %-kal.
A teljes K+F létszám a foglalkoztatottak számához képest adatok sorában Magyarország adata (5,6) hozzávetőleg megegyezik az EU-15 országok átlagával (5,4).
A K+F-kiadások százalékos aránya a BNT-hez viszonyítva Magyarországon 1 % körüli érték. Svédország adata meghaladja a 4 %-ot, Finnországé csaknem 3,5 %. Ugyanakkor Írország és Olaszország K+F-ráfordításai alig nagyobbak 1 %-nál, Spanyolországé mintegy 0,9 %, míg Portugália és Görögország (mintegy 0,7 %) adata lényegesen kisebb, mint Magyarországé.
Sokan a GDP-ből K+F-re fordított hányadot tekintik szinte az egyedüli mérőszámnak ahhoz, hogy egy ország tudománytámogató képességét, illetve tudományos potenciálját megítéljék. Hazánkban a GDP-ből az állam által tudományra fordított összegek aránya (kb. 0,4-0,5 %) nagyobb mint a nemzetközi átlag. A vállalati K+F-hányad (0,3-0,4 %) viszont valóban kevés. Az ipar által finanszírozott K+F-kiadások viszonylag alacsonyak az ipar kibocsátásához képest Portugáliában és Görögországban (mintegy 0,3 %), az adat kisebb mint Magyarországé (ami hozzávetőleg 0,4 %). Az EU-15-ök átlaga mintegy 1,5 %. Egyébiránt hosszú évekig a BNT-ből K+F-re fordított összesen 0,7-1,2 %-os arányával Írország, Görögország, Portugália, Spanyolország és Olaszország lényegesen nagyobb (BNT/fő) adatot tudott produkálni, mint Magyarország és a környező államok (kivéve Ausztriát).
Az innovációk iránti csekély ipari igények (fontos kivételektől eltekintve) és a K+F alulfinanszírozottsága lehet az oka annak, hogy az egymillió lakosra jutó szabadalmak számában (1996-ban, illetve 1999-ben) (az EU-ban illetve az USA-ban történt szabadalmaztatásoknál) hazánk az EU-15-ök közül csak Görögországot és Portugáliát előzte meg.
Az egymillió lakosra jutó tudományos publikációk számának átlaga: 800 az EU-15 országokra nézve; ebben a mezőnyben Magyarország az utolsó a mintegy 200 publikáció/millió lakos adatával (1999. évi adatok).
Az adatok, összefüggések és főképp a trendek feltárása komoly elemző munkát igényel. Nem (lenne) szabad néhány kiemelt szám alapján sem támogató, sem elmarasztaló véleményeket mondani, pláne nem intézkedéseket hozni. Csak egy részletes, nemzetközi és hazai összehasonlító elemzéseket tartalmazó tudománypolitikai tanulmány lehet az alapja bármilyen tematikai, szerkezeti, kapacitást vagy finanszírozást, adózást, befizetéseket, pályázatokat stb. érintő intézkedéssorozatnak. A döntésekben csak azoknak a szempontoknak lenne szabad érvényesülniük, amelyek az ország társadalmi-gazdasági állapotának és a lakosság (de nem egyesek, illetve érdekcsoportok) életminőségének kedvező irányú befolyásolására vonatkoznak.
Néhány tapasztalati megállapítás az Akadémia jelenlegi szervezetével kapcsolatosan
1. Az MTA kutatóintézeti hálózata mint szervezet és mint szellemi potenciál nemzeti érték, fenntartása mind tudományos és kulturális, mind gazdasági, valamint nemzetközi szempontokat is tekintve esszenciális az ország szempontjából.
2. Az MTA mint intézmény jelenleg testületi, hivatali és kutatóhálózati részekből áll.
A testületi részeknek – közgyűlés, osztályok, bizottságok stb. – közvetlen hatása a kutatóintézetek, az egyetemek és a gazdasági szervezetek kutatási koncepcióinak, terveinek kialakítására, illetve magára a kutatási tevékenységre gyakorlatilag nincs, de a közvetett hatás – a kutatóintézetek és az egyetemek esetében – jelentős.
3. Az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa (AKT) elvileg „Az akadémiai kutatóhelyek működését irányító testület.” (Tv. 20. & (1)). Ezt a feladatot azonban az AKT soha nem látta el, és nem is tud e követelménynek megfelelni. Érdemi tudománypolitikai, kutatásirányítási feladatokat nem végez.
4. Az AKT három kuratóriumának elvileg (Tv. 21. & (4)) döntenie kellene a tudomány-területükhöz tartozó kutatóhelyek költségvetéséről és beruházásainak keretösszegeiről. Ezt a feladatot azonban a kuratóriumok nem tudják teljesíteni. Hasonlóképp értékelési tevékenységük formális, következmények nélküli maradt.
5. Az Akadémiai Kutatóhelyek Vezetőinek Tanácsa (AKVT) fórum jellegű intézmény; csupán véleménycserére alkalmas.
6. Az AKVT, AKT, kuratóriumok, osztályok, közgyűlés, bizottságok, munkabizottságok, köztestület, kutatói fórumok és az elnök, főtitkár, elnökség, hivatal (főosztályok) rendkívül szövevényes kapcsolatrendszere, a (látszat)döntési, ill. véleményezési szintek túl nagy száma, nem teszi lehetővé gyors, tematikailag és pénzügyileg racionális, koordinált döntések meghozatalát, túl nagy teret enged a szubjektív szempontok alapján történő döntéshozatalnak, illetve gátja az érdemi változásoknak.
7. Az MTA előbb felsorolt szervezetének néhány része (AKT, kuratóriumok, AKVT) korszerűtlen, alkalmatlan egy modern kutatóhálózat koordinált, racionális és költséghatékony működtetésére.
8. Az MTA az országnak a lakosság által legnagyobb tekintélyűnek és hitelesnek tartott intézménye.
9. Az MTA lejáratására 2005. évtől hol gyengébb, hol erősebb országos kampány folyik. A kampány résztvevőinek kevés és nagy részben hibás ismereteik vannak az MTA-ról, a kutatóhálózatról, a tudományos minősítésről, az akadémiai intézetek eredményeiről, az ország életében betöltött fontos szerepéről. Tendenciózusan összekeverik az akadémikusi testületet, az Akadémia osztályait, az egyetemeket és az MTA kutatóintézeti hálózatát.
10. A politika az MTA, de ezen belül is elsősorban az MTA-hoz tartozó kutatóhálózat teljes megújítását igényli.
11. A Magyar Tudományos Akadémia intézethálózatának működését, éppen az 1. pontban említett okokból, de sürgetően a 9. és a 10. pontban lévő megállapítások miatt, a korszerű tudomány- és technológiapolitikai trendeknek, az ország XXI. századi igényeinek és az európai folyamatokhoz való felzárkózás követelményeinek megfelelően – új alapokra kell helyezni.
A következőkben javaslatot teszek az Akadémia tudományos kutatóintézeti hálózata szervezetének és irányításának megújítására.
Az MTA tudományos kutatóintézeti hálózata
Bármely szervezet felépítésének és működésének kialakításakor az elvégzendő feladatokból kell kiindulni.
Egy megújuló Akadémiai Tudományos Kutatóhálózat (a továbbiakban: Kutatóhálózat) lehetséges feladatai a következők (az össztevékenység százalékában):
• Stratégiai tudományos kutatások végzése – min.: 30 %; max.: 70 %
• Alkalmazott kutatások és fejlesztések végzése – min.: 20 %; max.: 60 %
• Részvétel a felsőoktatásban – min.: 10 %; max.: 30 %
• Hatósági (állami) feladatok végzése – min.: 0 %; max.: 30 %
A Kutatóhálózat alapvető feladata: stratégiai jellegű tudományos kutatások végzése. A stratégiai kutatások olyan alap- és alkalmazott tudományos kutatások, amelyeket középtávú vagy távlati gazdasági-társadalmi célok érdekében folytatnak. A célok elérésének reális időhatára kell hogy legyen. A Kutatóhálózatban működő kutatóközpontokban és kutatóintézetekben elsősorban olyan kutatásokat kell végezni, amelyek kutatási programok keretében jelentős nagyságú erőforrások (kutatók, műszerek, pénzügyi háttér) nagymértékű koncentrációját igénylik, és ezért művelésük több szakterület koordinált munkáját követeli meg.
A jelenlegi és a várható pénzügyi, gazdasági környezetben a kutatóintézeti szervezet rugalmasabb, számára az erőforrások koncentrálása könnyebb lehet, mint lenne például az egyetemek keretében. A kutatások részben külföldi (EU), részben hazai programokhoz kapcsolódnak, illetve saját kezdeményezésből folynak. Fontos fenntartani a saját kezdeményezésű kutatásokat, hiszen ezek adják a hátterét a jövőbeni kutatási programoknak.
A Kutatóhálózat szervezeti felépítésének alapvető elvei
• Az MTA kutatóintézeteinek tevékenységét kutatóközpontokba, illetve ennél lazább szervezeti, gazdasági kapcsolatokat feltételező: intézetcsoportokba lenne szükséges szervezni ahhoz, hogy tematikailag koordinált, gazdaságilag racionálisan működő szerkezetet alakíthassunk ki. Az intézetcsoportokhoz tartozó intézetek igazgatói egy koordináló feladatkörrel megbízott vezetőt választanak.
• A szervezetnek minél kevesebb irányítási, döntési szintje legyen, mert így lehet munkája eredményesebb a jelenleginél.
• A Kutatóhálózatnak egységes pénzügyi-gazdasági stb. szabályozók szerint, tematikailag is koordináltan kell működnie.
• A Kutatóhálózatnak kifelé mint egységes szervezetnek kell megjelennie.
• A Kutatóhálózat legyen alkalmas arra, hogy az európai kutatási térség magyarországi bázisának tekintsék.
A Kutatóhálózat státusa
Önkormányzati elven alapuló, nem jogi személyként működő olyan közhasznú szervezet (közintézet), ami tudományos kutatást és szolgáltatást, továbbá fejlesztést végez, felsőoktatási és továbbképzési, valamint állami megbízásos feladatokat lát el.
A Kutatóhálózat működése:
• A Kutatóhálózat alapellátását az állami költségvetésnek kell biztosítania. Ez a teljes kiadás mintegy 70 %-át fedezheti.
• A Kutatóhálózat infrastruktúrájának működtetése egy koordináló iroda létesítését igényli.
• A Kutatóhálózat (KH) legfőbb, stratégiai döntéseket hozó szervezete: a Kutatóhálózati Tanács (Tanács).
A Tanács összetétele
Elnök: az MTA elnöke,
titkár: a KH Igazgatóságának elnöke,
tagok: a kutatóközpontok és az intézetcsoportok vezetői, továbbá a kormány által delegált tagok. Állandó meghívott, tanácskozási jogú tag: a Kutatóhálózati Iroda igazgatója.
A kormány által delegált tagok (a Tanács létszámának egyharmada) hazai és külföldi tudománypolitikusok, gazdasági-pénzügyi vezetők és tudósok lehetnek. A Tanács tagjainak megbízása négy évre szól.
A Tanács feladatai és jogai különösen:
• jóváhagyja a Kutatóhálózat és a Kutatóhálózati Iroda éves szakmai, valamint pénzügyi terveit, beszámolóit;
• dönt a költségvetési támogatás felosztására, illetve felhasználására tett igazgatósági javaslatról;
• jóváhagyja az intézetek minősítésének (később) következményeként hosszú távra javasolt szervezeti, ill. finanszírozási változtatásokat;
• jóváhagyja a KH egységek alapító okiratát;
• dönt a kutatóintézetek igazgatóinak, főigazgatóinak kinevezéséről;
• dönt új kutatóhelyek alapításáról, illetve régiek megszüntetéséről, összevonásáról és a KH szervezetének ügyében;
• munkájáról évente beszámol az MTA Közgyűlésének.
A Kutatóhálózat (KH) legfőbb, operatív döntéseket hozó szervezete: az Igazgatóság (IG), amely végrehajtja a Tanács által hozott stratégiai döntéseket.
Az IG elnöke: az MTA főtitkára,
titkára: a Kutatóhálózati Iroda igazgatója,
tagjai a kutatóközpontok és az intézetcsoportok vezetői, illetve az általuk megbízott állandó képviselő.
Az IG feladatai különösen:
• a Tanács döntéseinek előkészítése, kiemelten a költségvetési támogatások felhasználására és az intézetek vezetőinek megbízására vonatkozóan,
• a halaszthatatlan, azonnali döntést igénylő kérdések elintézése (a Tanácsnak történő utólagos tájékoztatási kötelezettséggel),
• évente történő beszámolás a Tanácsnak.
Önállóan dönt:
• a beruházások (kivéve az egyedi nagyberuházásokat, amelyekben a döntés joga a Tanácsot illeti) és felújítások kérdésében;
• intézetek SZMSZ-ának jóváhagyásáról;
• a KH intézetei tevékenységének minősítéséről (lásd alább);
• a KH egészét, illetve jelentős részét érintő bármely egyéb, a Tanácsnak fenntartott ügyeken kívül eső (például közös, akár hazai, akár külföldi pályázatok, kutatási programok, együttműködési szerződések, kommunikációs feladatok stb.) kérdésében.
A kutatóközpontok és a kutatóintézeti csoportok tevékenységét a KH Tanácsa által felkért bizottságok négyévenként teljeskörűen felülvizsgálják, és szöveges, valamint számszerűsített mutatókkal minősítik. Az intézetek tevékenységének négyévenkénti kötelezően elvégzendő minősítési eljárásába be kell vonni az MTA tudományos osztályait is. Az értékelés alapján az IG a Tanácsnak javaslatot tesz:
• a tevékenység változatlan folytatására,
• átalakítására,
• fokozott támogatására,
• csökkentésére stb.
A Kutatóhálózat adminisztrációs és koordinációs ügyeinek intézését a Kutatóhálózati Iroda (KI) látja el. Vezetője: a Kutatóhálózati Iroda igazgatója, akit az IG elnöke nevez ki meghatározott időre, pályázat alapján. A Kutatóhálózati Iroda igazgatója kizárólag a Kutatóhálózat ügyeivel foglalkozó kutatási menedzser, akinek nem lehet más feladata, mint a hálózat ügyeinek intézése. Tagja a Kutatóhálózat igazgatóságának és tanácskozási jogú tagja a Tanácsnak.
A KI feladatai:
• a Tanács és az Igazgatóság döntéseinek végrehajtása;
• a Kutatóhálózat tevékenységének koordinálása;
• részvétel az IG-re háruló feladatok megoldásában.
Az MTA intézethálózata átalakításának indoklása
1. Jelenleg kizárólag a Kutatóhálózat és az Akadémia összekapcsolása tudja biztosítani a Kutatóhálózat tevékenységének közvetlen politikai befolyástól való mentességét. Stratégiai jellegű tudományos kutatásokat nem szabad a viszonylag gyorsan változó politikai, pénzügyi, szervezeti, esetleg egyéni szempontok, lehetőségek és ambíciók terepévé tenni. Ezért célszerű, ha a Kutatóhálózat továbbra is az MTA-hoz tartozik. Természetesen nem zárható ki, hogy a jelenlegi intézethálózatból a teljes K+F – beleértve az egyetemeket és a Bay Zoltán intézeteket is – országos rendezésével párhuzamosan, hat-nyolc nagy, önálló, nemzeti kutatóközpontot hozzanak létre. (Ezt persze akkor lett volna ésszerű megtenni, amikor még az ún. ipari (minisztériumokhoz tartozó) kutatóintézetek hálózata is élt a 90-es évek elején.)
2. Köztestületi vagy testületi formában történő irányítás stratégiai (programjellegű) kutatások esetében nem lehet eredményes. Ezért az intézethálózat irányítására új irányítási rendszert szükséges kialakítani, ami képes a tematikai, pénzügyi, szervezeti stb. ügyek racionális, a célok érdekében történő összehangolására.
Be kell látnunk, hogy az „MTA mint köztestület” elképzelés a kutatóhálózati szervezet szempontjából felesleges. A köztestület tagjainak, illetve a tagok képviselőinek érdemi hatása a lényeget érintő kérdésekben (kutatási területek kijelölése, tevékenységük arányainak és mértékének megszabása, az anyagi források felosztása, intézmények létesítése, átszervezése stb.) nincsen. (A köztestület ugyanis önkéntes alapon szerveződik. Hivatalból tagja minden akadémikus és jelentkezés alapján bárki, aki PhD-fokozatot szerzett hazai egyetemeken. A köztestület választott képviselői részt vesznek az Akadémia közgyűlésén is.)
3. A Kutatóhálózat költségvetése – az állami támogatás mértékével együtt – az ország adott évi költségvetési törvényében önálló fejezetként szerepel. Az állami támogatást kizárólag törvénnyel szabadna megváltoztatni. Az évközi elvonások, befagyasztások stb. lehetőségét ki kell zárni.
4. Az MTA 1998-1999-ben végrehajtott konszolidációs folyamata annak ellenére, hogy számos kérdésben nem optimális kompromisszummal valósult meg, illetve később több esetben visszarendeződések történtek, példamutató. Megmutatta: lehetséges, hogy egy szervezet megújítsa önmagát, átformálja szerkezetét és szervezetét, alapvetően módosítsa a költségvetési támogatások felosztásának módját, korlátozza létszámának indokolatlanul történő növekedését, megszüntessen vezetői állásokat. Ezt a konszolidációs folyamatot kell most továbbvinni, és a korszerű követelményeknek megfelelően új típusú kutatóhálózatot kell létrehozni. Ha ezt nem teszi meg az Akadémia, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy egy kívülről jövő, a tudományos kutatás sajátos szempontjait javarészt elhanyagoló koncepció szerint történik meg az MTA, illetve a kutatóhálózat átszervezése. Ugyanakkor számolni kell azzal is, egyre erősebb az MTA-n belülről induló, a jelenlegi szervezet és működés kereteit feszítő mozgás is.
5. Természetes, hogy a Kutatóhálózat több intézetének (illetve bizonyos egyéneknek) az érdekei inkább a jelenlegi állapotok konzerválása mellett szólnak. A jelenlegi helyzet azonban sem tudománypolitikai, sem gazdasági, sem gyakorlati társadalompolitikai okokból nem tartható – már ha az ország érdekeit nézzük. Az Akadémia kutatóintézeti hálózatától a jelenlegieknél átütőbb gazdasági-társadalmi kihatású eredményességet csak a Kutatóhálózatot mint egységes tudományos potenciált kezelő szemlélettől és szervezettől várhatunk. A szakmai feladatok tudománypolitikai szempontból történő súlyozása alapvetően szükséges, annak ellenére, hogy e gyakorlatnak nyilvánvalóan nemcsak nyertesei, de vesztesei is lesznek.
A hazai és a külföldi pályázatokon történt szereplés (pl. NKTH-pályázatok és EU-keretprogramok), ill. az EU-7-re történő felkészülés megmutatták, hogy nemcsak lehetséges, de szükséges és eredményes is az MTA-intézetek, kutatócsoportok, illetve az MTA és az egyetemek közötti együttműködés erősítése.
A vázolt radikális reform eredményeként az Akadémia a jelenlegieknél sokkal jelentősebb mértékben járulhatna hozzá az ország jövőjéhez, társadalmi-gazdasági megerősödéséhez, ezért az intézethálózat várhatóan a jelenleginél nagyobb arányú támogatásra számíthatna.
Irodalom
Inzelt Annamária – Csonka László (2005): Magyarországi kutatás-fejlesztés az Európai Unió mércéjéhez mérten. Európai Tükör. X. 2, 39–71.
Merton, Robert K. (1968): Social Theory and Social Structure. The Free Press, New York
Narin, Francis – Hamilton, K. S. – Olivastro, D. (1997): The Increasing Linkage Between U.S. Technology and Public Science. Research Policy. 26, 3, 317-30.
<-- Vissza a 2006/10 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]