Magyar Tudomány, 2006/10 1281. o.

Könyvszemle

Életmű Metaszintről

Az antropológus Gregory Bateson ősparadoxonja, miszerint „a kommunikációban a szignált, hogy »ami következik, nem kell komolyan venni« – komolyan kell venni”, új paradigmát indított útjára a 20. század pszichológiai és társadalomtudományi gondolkodásában. Ez a „keretbe foglalás” (framing) illetve a tárgyi szint és metaszint közötti megkülönböztetés valóban annyira „ősi” jelenség, hogy már a magasabb rendű állatok (hódok, kutyák, ragadozók, emberszabású majmok) társas kapcsolataiban is megtaláljuk: ők is képesek kommunikálni, ha agresszív viselkedésük csak játék. E metakommunikatív szint az embernél éppúgy minősítheti a direkt közlés tartalmát, mint a közlő felek közötti viszonyt, illetve a közlési szituációt (vagy mindegyiket egyszerre). Általános jellemzője tehát: kommunikáció folyik benne magáról a kommunikációról.

Ilyen értelemben metakommunikatív mű ez a hatalmas könyv is. Buda Béla hatvankötetes (eddigi) oeuvre-jének monografikus szervesítésében nemcsak saját irányzatát jellemzi a pszichoterápia professzióján belül a kapcsolat és kommunikáció alcímmel, de egy metaszinttel magasabb áttekintéssel a szakterület egészét (tudományát és gyakorlatát) is fő vonulatában kommunikációként – egyre komplexebb és integráltabb kommunikációként – kommunikálja. A mű tizenkét nagyfejezete félszáz témakörének tárgyi szintjét a közéjük iktatott integráló-értelmező reflexióinak metaszintjéről kommentálva vezeti végig: a gyógyítás szociokulturális hátterétől a pszichoterápia modelljein és hatásmechanizmusain keresztül, majd a pszichoterápia eredményességi kritériumai, stratégikus szemlélete, irányzatainak integrációs lehetőségei felvezetése nyomán a core-témákig, mint az empátia, a nyelv és kommunikáció a stanfordi iskolában vagy a tudattalan szemantikai elmélete, és még jó néhány alkalmazási területen és határproblémán át a pszichoterápiás szemlélet védelmében írt filozófiai kitekintésig, melynek címe: „Test és lélek: egy (ál)probléma (kultúr- és tudomány)története és relevanciája a mai pszichiátria szempontjából”. E nagy summázati vállalkozásában valami hasonló történik ahhoz, amit egyik legfontosabb integrációs teljesítményében – a pszichoanalitikus terápia és a tudattalan szemantikai elmélete rendszerelméleti eredőjének felfedezésében – felmutat, hogy ti. mindkettő az integrálódást célozza. „A pszichoanalitikus terápia során a self, a tudatos, illetve tudatosítható és a viselkedés vezérlésében aktív én szemantikai rendszerének erősödése és integrációja történik… A tudattalan egy pszichológiai módszerhez kötött időszakos koncepció, mely arra szolgált, hogy elméletileg kifejezhetővé tegye a viselkedés és az élményszerveződés szemantikai tényezőit, és megvilágítsa a tényt, hogy a fogalmak hatókörének tágításával e szabályozás kiterjedése és pontossága fokozható, és ez gyógyító lehet.”

Buda Béla eme életmű-integrálásában tehát megjelenik egy olyan „önhasonlóság”, amit jól illusztrál az a fraktálelméleti szakirodalomban hangsúlyosan emlegetett látványazonosság, amit akkor nyerünk, ha egy letört ágat karnyújtásnyira tartva pár lépésnyi távolságból együtt tekintünk meg saját fájával, kőrist a kőrissel, fenyőt a fenyővel. Amit tehát a szerző a pszichoanalízis és a tudattalan szemantikai elmélete integrálásában kifejt, az érvényesül ebben az összegző opusában. „A tudattalan megismerése nem valamilyen abszolút új, addig nem tudott tisztázása (például úgy, ahogyan valaki előtt a tanulás révén megnyílik egy új ismerettartomány, nyelv, történelem, kultúra), hanem sokkal inkább már ismert dolgok új jelentéstartalmaira, összefüggéseire való rádöbbenés.” És az ismeret versus értés markánsabb szembeállítására idézi a témakör freudi tisztázottságával elégedetlen Adler élesebb fogalmazását: „A neurotikus sokkal többet tud önmagáról, mint amennyit megért.” Nos, Buda Béla azzal, hogy a tematikai terjedelemmel párhuzamosan befelé is folyvást gazdagodó-mélyülő alkotói pályája során immár negyedszer vállalkozik ilyen frissebb és fejlettebb integrálásra – éspedig újból és újból az egyszerű Pszichoterápia címszó alatt (amiről egyre inkább kiderül, hogy mennyire nem triviális egyfelől a biológiai pszichiátria, másfelől a mágikus gyógymódok elleni kétfrontos emancipációs küzdelmében) – e tárgyi szintű roppant tudásból ismétlődően metaszintű értést generál a maga és olvasótábora számára.

E sajátosan önfelülmúló vállalkozására reflektálva a tematika tárgyi szintjének meta-szintről való figyelemmel kísérését és fordulónkénti kommentálását maga „spirális szerkesztési módnak” nevezi. Ebben a spirális emelkedésben érvényesülnek „a megértést segítő – ha szabad így kifejezni – didaktikus szándékok” – vallja a szerző. Ez a kvázi elnézéskérés a didaktikus szóért rávilágít Buda Béla egyik vezérlő attitűdjére: maga sem vindikál magának olyan „ordináriusi” felülről látást, (ki)tanítást, aminek a létjogosultságát bármelyik pszichoterápiás iskola ambíciójában kétségbe vonja. Ettől persze az évtizedeken át a Buda-életműből orientálódó önkéntes tanítványok élhetnek ezzel az előnnyel: a lélekgyógyászat XX. századi evolúciója tér-idő dimenzióinak ilyen magasan tájékozott és mélyen értő (emellett széles közönségspektrumban „használóbarát”) bemutatásából leckéket vehetnek a korszerű pszichoterápia stratégikus és óvatosan – egyelőre még inkább csak reményben – integratív szemléletéből. Az archimédeszi pont sehol sem a tekintély, hanem az ellenőrzött hatás. Ezt a saját valósuló programját reflektálva így rögzíti: „A szerző ismételten visszatér a pszichoterápiás hatáskutatásokra, illetve eredményességi vizsgálatokra, mert azokban látja a pszichoterápia korszerű tudományos megalapozásának esélyeit, és ezektől reméli az irányzatok integrációjának igazi ösztönzését.”

De az is komolyan veendő a fent említettekből, hogy mindez egy kétfrontos önazonossági küzdelemben zajlott a gyakorló és kutató pszichiáter-pszichoterapeuta négy évtizedes praxisában, illetve kutatási eredményeiben, és nyer itt is egzakt-diszciplináris – ám hál’ istennek immár egyre oldottabb narratív-önéletrajzi – bemutatást is. Ahogy reálpolitikusan leszögezi: „Napjainkban a pszichoterápia láthatóan defenzívában, sokak szerint kiszorulóban van. Elsősorban a farmako-pszichiátria és a biológiai pszichiátria előrenyomulása okozza ezt. Bár a biológiai szemlélet szavakban mindig elismeri a pszichoterápia létjogosultságát és szerepét, gyakorlatilag megkérdőjelezi a pszichogén betegségek és tünetek létét, és ezeket biológiailag determinált entitások keretébe próbálja illeszteni. Az iskolákra széttöredezett pszichoterápiának kevés esélye van az ellenállásra e tendenciákkal szemben. Más oldalról a pszichoterápiák létét az alternatív medicina és a mágikus gyógymódok (természetgyógyászat, akupunktúra, kézrátétel stb.) terjedése fenyegeti. Az elméleti és módszertani integrációban rejlik a túlélés lehetősége.” Hogy pedig ez a téma-triász – a stratégiai szemléleti igény, az irányzatok valamiféle integrációjának keresése és a gyógyhatások érvényes azonosítása – szerves egységet alkot, ez a spirálisan visszatérő bizonygatás a gazdag tárgyi érvelés szakaszainak „pihenőiben” életrajzi hitelesítést nyer: a felfedezésből támadt meggyőződés élménye révén. „Abban a szerencsében volt részem, hogy az integratív stratégiai szemlélet kibontakozását pályámon (a Haley-féle Strategies of Psychotherapy [1963] megjelenésétől) szinte egyidejűleg követhettem, és e szemlélet lényegét írásaimban korán közreadhattam és képviselhettem. Először az új kommunikációelmélet perspektíváit ragadtam meg, amit előbb a pszichoanalízis korszerű értékelésére vonatkoztattam, azután, ami a módszerintegráció lehetőségét kézenfekvővé tette, Rogers kliensközpontú iskolájára, majd teljesen a stratégiai szemléletre, melynek központi koncepciója a pszichoterápia műveleti definíciója. Az egyforma vagy hasonló hatékonyságot mutató adatok felerősítették egyrészt az adott irányzatban hirdetett tényezők és hatásmechanizmust érintő magyarázatok kritikáját, másrészt a közös mögöttes tényezők keresését, amiket egyik irányzatnak sem sikerül jelentős mértékben jobban feldúsítania, mint a többinek. Általában tehát az eklektikus, integrációs törekvések fontosak a pszichoterápia jövője szempontjából. Kezd értékké válni a pszichoterápiás »többnyelvűség«, vagyis a több irányzat elmélete és módszertana szerinti gondolkodás és műveleti eljárás képessége.”

Az integrációs próbálkozásokról kiemeli: „A kliensből indulnak ki, annak önszervező munkáját vagy identitásfejlődését világítják meg elsősorban, és ahhoz rendelik jelentőségben a pszichoterápiás folyamat elemeit, melyek így leginkább nem-specifikusként tűnnek fel.” Itt releváns a betegszerep jövője, mely már Rogersnél is a páciensszerepből a szolgáltatást igénybe vevő kliens szerepévé alakult át, és amely az új szemléletben „az egészségével törődő, pszichoterápiás kulturáltsággal bíró autonóm ember” szerepkészletévé fejlődik. Az itt érvényesülő dekonstrukció viszont, mely az irányzatok kész „csomagjai” helyett a belőlük kiválogatott tényezőknek (érvényesen mérhető változóknak) szenteli a figyelmét, és ezek közül is kitüntetetten az egyén igényeinek, az utóbbinál megjelenő nyereséget szükségképp egy másik ponton megjelenő veszteséggel együtt kell hogy elszámolja. E veszteséges instancia pedig nem más, mint az előző korokban központi szerepet játszó, ritualizált ortodoxiák és tekintély. E súlypontváltást szintén egy önéletrajzi passzussal állítja elénk. A számára kedves telefonos terápiás munka ugyanis (melynek felvett anyagai hiteles elemzési bázisok) tudatosította benne a pszichoterápiás szemlélet és kutatás paradigmaváltását. „Még a hetvenes években magam is egyfajta strukturális modellben láttam a pszichoterápia lényegét – írja. Úgy véltem, hogy vagy fejlődési elakadás és torzulás, vagy regresszió, illetve kóros mechanizmusok kialakulása vezet el a krízisig, és ezt a létrejött struktúrát kell a terápiának megváltoztatnia. Így a névtelen segítő telefonos kontaktus terápiás lehetőségeit korlátozottabbnak véltem, mint a személyes találkozásét, mely a terápiás változást szerződéses viszonyban kísérelte meg. A pszichoterápiás kutatás azonban radikálisan megváltoztatta a terápia régi képét. A terapeuta nem elsősorban szabályozó, műveleteket irányító partner, sokkal inkább alkalmi segítség. A fontos változási mozzanatok a kliens rendszerében zajlanak. A hagyományos terápiák folyamatai inkább rítusok és intézményesült formák, melyek a vizsgálatok szerint már csekély hatásfokúak, korlátozzák a kliens autonómiáját, függőséget teremtenek. Ma úgy látjuk, hogy a kliensnek nem kell feltétlenül folyamatosan „dolgoznia” önmagán, bizonyos megakadások vagy krízisek során igényel csak segítséget, főleg akkor, ha saját kapcsolati rendszerén belül ehhez nem tud hozzájutni.”

Buda ilyen (részben) meghaladott fejlődési szintként történő önaposztrofálása alól nem mentesülhetnek legjelentősebbnek tartható kutatási eredményei sem. Így például a 70-es évek közepén kidolgozott elmélete a pszichoanalízis és a kognitív, illetve szemantikai irányzat izomorfizmusáról, és ezen belül a fogalomstruktúráknak a viselkedés szabályozásában beöltött szerepéről, illetve ennek az egyesített modellnek a gyógyítás paramétereire, jelesül időigényére kiható következményeiről tartott korábbi felfogása és gyakorlata szintén feláldozódott (vagy legalábbis rugalmas átértelmezést nyert) a korrektív emocionális élmény, illetve az alkalmi útbaigazítás dramaturgiai súlyának megnövekedése nyomán.

Az önéletrajzi életszerűsítés a XII., bekoronázó fejezet felvezetésénél sem marad el (amire itt azért is szükség van, mert meglehetősen formabontó: kilenc nagy számítógépes power point-os prezentációban [szövegtáblázatban] állítja össze, és ezek oldottabb előadói gondolatmeneteibe tömöríti vitapozícióját). A tanulmány születési körülményei, majd egy váratlanul felvenni kényszerült funkciója éles megvilágításba helyezik paradox mondanivalóját: a pszichoterápiát legjobban annak a „véteknek” a vádjától kell megvédeni, amit soha esze ágában sem volt elkövetni: a platóni (Szókratész búcsúszavai a Phaidonban), illetve descartes-i (res cogitans versus res extensa) dualizmustól, ami ellen a marxizmus évtizedeiben vallási konnotációi miatt folytattak (tévesen) vad inkvizíciót, de amely alaptalan vádat a „hard core” biológiai szemléletű pszichiáter kollégák mind a mai napig fenntartanak. Buda Béla „Szókratész-ellenes védőbeszédére” tehát a következőképp került sor: „2001-ben a Magyar Pszichiátriai Társaság nagygyűlésére plenáris előadást kértek tőlem, a témát szabadon választhattam” – számol be a szerző a témához méltó dramaturgiáról, ami azonban nem téveszti meg a hadállásokat illetően, mert így folytatja: „A biológiai pszichiátria nagymértékű és kiszorító dominanciája, a pszichoterápiák tudományos és mindenekelőtt egészségügyi alkalmazási háttérbe szorulása miatt úgy döntöttem, hogy még egyszer és valószínűleg utoljára megpróbálom megvédeni a pszichoterápiát a dualizmus vádjától… Ez a téma azért is kínálkozott, mert az előző év nagy felismerése volt, hogy a modern képalkotó eljárásokkal a pszichoterápia hatására hasonló változásokat lehetett kimutatni az agy különböző szerkezeti elemeiben, mint az adekvát pszicho-farmakológiai kezelések során… Talán érthető volt, bár különösebb visszhangot a »hardcore« biológiai szemléletű kollegák körében nem váltott ki. Részletes megírására nemcsak késztetést nem éreztem, fórumot sem találtam volna. Mivel azonban a hasonló szemléletűek, a pszichoterapeuták kérték, igényelték a szöveges változatot is, az »elmebajtársak« számára röviden, az utalásos szerkezetet megtartva kidolgoztam a szöveget. Erre az is alkalmat adott, hogy kényszerűségből abba kellett hagynom a Szenvedélybetegségek című lap kiadását és szerkesztését, amelyet magam hoztam létre. A kézirat egyfajta búcsú volt ettől a vállalkozástól.”

Ez az „előző év nagy felismeréseként beszúrt megjegyzés a pszichoterápiás ráhatásnak az agystruktúrában detektált változásáról párhuzamba hozható a nemrég elhunyt jezsuita filozófus Weissmahr Béla Keletkezhet-e szellem az anyagból? című, több nyelven megjelent tanulmányának tételével, mely ugyancsak „metaszintről” reflektál a Buda-közlésben felhozott empirikus evidenciára. „A pszichikai erő vagy dinamika, mely hatást gyakorolhat az anyagra, nem »kísértet a gépezetben«… Anyagi minden véges szellem, amely tud formálisan reflektálni önmagára, tehát az emberi lélek is, nem tér- és időfeletti, még ha térhez kötöttsége különbözik is a fizikailag észlelhető anyag térhez kötöttségétől.” A dualizmus elutasításában tehát egybevágó nézeteket vallanak a kulturális hátterükben és hivatásukban egymástól távoli szerzők.

Mivel a könyv a szakmán és a szakmába szocializálódó egyetemi ifjúságon túl széles olvasótáborra és így (változatlan vagy tovább bővített) újabb kiadásra számíthat, szólni kell a kiadás minőségéről. A tudatosan vállalt és többszörösen hangoztatott „használóbarát” jelleg megkívánna még egy tárgymutatót vagy legalább az áttekintő tartalomjegyzéknek egy analitikus tartalomjegyzékkel való kirészletezését. De mindkettőnél fontosabb volna egy névmutató a rendkívüli bőségben idézett szerzőkről, vagy legalább egy olyan fejlettebb szerkesztési gyakorlat, ahol a 24 oldalra (!) elnyúló irodalomjegyzék tételeinél fel lenne tüntetve, hogy a könyv melyik oldalán található rájuk hivatkozás. (Így az érdemben megidézett közel félszáz magyar szerző is könnyen megtalálhatná azokat a passzusokat, ahol az ő kutatási vagy gyógyító praxisbeli eredményeiket építi be a professzió hazai képébe a szerző.) A szerkesztés is gondosabb lehetne. Nemcsak a gépelési hibákat kellene kifésülni az új kiadás szövegéből, de néhány elmulasztott szerkesztői utánanézést is pótolni. Bosszantó például, hogy A tudattalan szemantikai elmélete c., jelentős fejezetnek mindjárt az első soraiban (267.) a tudattalan fogalma filozófiai előfutárainak említésében felcserélődik Eduard von Hartmann (1842-1906) neve, akit tényleg 25 éves korában írt Philosophie des Unbewussten című művével tart számon a filozófiatörténet, az ilyen témák iránt nem érdeklődő Nicolai Hartmannéval (1882-1950). De arra is akad példa, hogy a szerző által még nyilván helyesen írt dátumot egy neoklasszikus szerző, George Kelly könyve megjelenési évéről egy fontos fejezet (A terápiás kommunikáció nyelvi vonatkozásai: kogníció és szemantika) új bevezetőjében (245.) buzgó kezek az elírásnak vélt 1959-ről 1995-re „javították”. Ilyenekért empatikus együttérzésünk a szerzőnek, de az olvasók képviseletében legyen szabad rangjához méltó munkára kérni a kiadót. (Buda Béla: Pszichoterápia: Kapcsolat és kommunikáció. Bp., Akadémiai Kiadó, 2005. 524 p.)

Varga Károly

a szociológiatudomány doktora

Csaba László:

A felemelkedő Európa

A kötet a 2005-ben megjelent és az Akadémiai Kiadó nívódíjával kitüntetett The New Political Economy of Emerging Europe című könyv alapjaiban átdolgozott és kibővített, magyar nyelvű változata. Címében Mancur Olson (1982-1987) korszakalkotó munkájára utal, aki azt bizonyította, hogy az érdekcsoportok uralta közpolitika a nemzetek hanyatlásához vezet. A jelen könyv alapkérdése, hogy ez a tézis mennyiben érvényesül a valaha a szovjet birodalomhoz tartozó országok körében, és az elmúlt másfél évtizedben milyen tényezők vezettek egyes országok felemelkedéséhez és mások hanyatlásához. A kérdés sokrétűségéből adódóan a szerző az új politikai gazdaságtani megközelítést alkalmazza, melyben a közgazdaságtani főáramból adódó összefüggések az intézményi és politikai peremfeltételek tárgyalásával vannak kibővítve. A könyv tizenhárom fejezetének részletes ismertetése meghaladná e recenzió kereteit, ezért a továbbiakban elsősorban a gondolatmenet fő irányát igyekszem visszaadni.

Az elemzés kiindulópontja, hogy tizenhat évvel a rendszerváltás után a közép-kelet-európai régióban már nem a szocializmus öröksége határozza meg a különböző államok fejlődését, ezért problémáik vizsgálhatók a fejlődésgazdaságtan kategóriáinak tükrében. Ennek új paradigmája szerint a sikeres fejlődés kulcsa egy olyan intézményi környezet létrehozása, mely biztosítja az árstabilitást, az export bővülésén alapuló növekedést, és ahol az állam csak olyan beruházásokat hajt végre, melyet a magánszektor nem állít elő kellő mértékben. Ezek feltétele többek között a magántulajdon védelme, a független igazságszolgáltatás és egy erős, hatékony közigazgatás, mely korlátozza az érdekcsoportok dominanciáját a gazdaságpolitikai döntéshozatalban. Amennyiben ezek a feltételek hiányoznak, akkor az alulfejlettség ördögi köre alakul ki, melynek során a gyenge állam rossz szabályozási környezetet teremt, ahol az érdekcsoportok uralma miatt sem a külföldi tőkebeáramlás, sem a belső megtakarítás nem valósul meg, és így beruházások hiányában a tartósan lassú növekedés vagy stagnálás lesz a jellemző.

A rendszerváltás tapasztalatai jórészt igazolják a fenti megfontolásokat. A harmadik fejezet statisztikai elemzése szerint azok az országok bizonyultak sikeresnek, melyek exportvezérelt növekedési pályára álltak, és a külföldi működőtőke beáramlása biztosította a beruházáshoz szükséges forrásokat. Az empirikus tapasztalatok a stabil pénz szerepét is megerősítik: azok az országok, melyek társadalmi vagy politikai megfontolásból elodázták az infláció leszorítását, már középtávon is komoly növekedési és társadalmi áldozatokkal szembesültek. Az ismertnek vehető összefüggések mellett azonban a fejlődési láncreakciónak számos más eleme feltárásra vár. Hogyan jön létre a fejlődéshez szükséges intézményi környezet? Melyek azok az intézmények, melyek kritikusak a megtakarítások biztosításához? Ezek a kérdések a rendszerváltás tapasztalatai alapján a könyv hátralevő részében kerülnek megválaszolásra.

A szovjet birodalom felbomlása után az EU-tagság távlatára alapuló politikai közmegegyezés bizonyult döntőnek a felemelkedés vagy lemaradás viszonylatában. Az élenjáró országokban az Európai Unió jelentette elvárások iránytűként szolgáltak az intézményi reformokhoz, biztosították a változások hitelességét, és ezzel serkentették a külföldi működőtőke beáramlását. Mindez megalapozta a transznacionális folyamatokba való bekapcsolódást, mely a sikeres átalakulás alapfeltétele volt. Ahol az EU-tagság távlata hiányzott, és a politikai közmegegyezés nem jött létre, a formális intézmények nem alakultak ki. Az érdekcsoportok uralma a gazdaságpolitikai döntéshozatalban tartósult, mely az alulfejlettség ördögi köréhez vezetett.

A fejlődést elősegítő intézményi környezet kialakításának feladata azonban távolról sem ért véget az uniós csatlakozással, és a fejlett országokhoz való felzárkózás semmiképpen sem tekinthető adottnak az EU-n belül sem. Az átalakulás harmadik szakaszának kihívásai közé tartozik a fenntartható államháztartás megteremtése, a közigazgatás megújítása csakúgy, mint a jóléti szolgáltatások átszabása. Ezekben a feladatokban az uniós intézmények átvételére épülő politika már nem garantálja a sikert, hiszen az EU maga is komoly reformokra szorul ahhoz, hogy megfeleljen a transznacionalizáció és a kibővítés kettős kihívásának. Mindez a gazdaságpolitika szempontjából azt jelenti, hogy az új tagországokban a változások irányát semmiképpen sem szabad alárendelni az EU-ból származó közvetlen jövedelemátutalásoknak a hatékonyság és a versenyképesség megfontolásai helyett, hiszen az könnyen a lemaradás intézményesítéséhez vezethet.

A következőkben a szerző a Stabilitási és Növekedési Egyezmény eddigi tapasztalatait összegzi, amelyek részben választ adnak arra a kérdésre, hogy konkrétan melyek azok az intézmények, melyek a fenntartható fejlődéshez nélkülözhetetlenek. Közgazdasági szempontból az egyezmény a stabil pénz létéhez járul hozzá, ami alapvető a megtakarítások ösztönzéséhez. Az egyezmény eddigi története azonban rávilágít az intézményi szabályok létrejöttének és fennmaradásának nehézségeire: míg a közös pénz egyértelmű sikertörténetnek mondható, a szabályok folytonos támadásnak vannak kitéve, melyekről a szerző bebizonyítja, hogy elsősorban politikai eredetűek. 2005-ben, már a könyv angol nyelvű kiadásának megjelenése után ezek a támadások az egyezmény felpuhításához vezettek, ami a magyar változatban új fejezetként szerepel. Mivel az új tagállamoknak versenyképességük és felzárkózásuk biztosításához az eurózóna országainál szigorúbb államháztartási politikát kellene folytatniuk, a szabályok gyengülése egyben alátámasztja a korábbi érvet, hogy az Unió vezérelte átalakulás kora véget ért.

A 10-11. fejezet Oroszország és Kína esetét vizsgálja, melyek látszólag ellentmondanak az eddigiekben felvázolt modellnek. A magas növekedés mindkét esetben alulfejlett intézményi környezetben lehetségesnek bizonyult, és ezért felmerül a kérdés, hogy ezek az országok fejlődési alternatívát jelentenek-e a közép-kelet-európai régió számára. A szerző válasza határozottan nemleges. Míg Oroszországban a nyersanyag-vezérelte növekedés a Latin-Amerikában elterjedt duális gazdasági struktúrához vezetett, Kínában számos speciális, történeti sajátosság (például decentralizált adminisztráció, a kereskedelmi szellem fennmaradása, a kínai kultúrközösség tőkebehozatala) indokolja a magas növekedést. A szerző szerint hosszú távon a két példa sem nem másolható, sem nem fenntartható, és a formális intézmények gyengesége mindkét országban komoly problémákat vetít előre.

A két záró fejezetben a szerző elméleti összegzésre és a nyitott kérdések felvetésére vállalkozik. Felhívja a figyelmet a rendszerszemlélet fontosságára, hiszen a fejlődés egyes feltételei összefüggnek, és ezért egy-egy elem kiemelése nem várt következményekhez vezethet. A magántulajdon elterjedése szakszerű piacszabályozás híján önmagában nem eredményez nagyobb hatékonyságot, míg a jóléti rendszerek reformját nem lehet megvalósítani a pénzügyi közvetítőrendszer megerősítése nélkül, ami garantálja a megbízható megtérülést. A következő korszak nagy kihívása, hogy az információtechnológiai forradalom korában, mikor a köz- és magánszféra, a nemzeti és globális közötti határok elmosódottak lettek, hogyan lehet a piacok megtámadhatóságát és az egyenlő elbánás elvét biztosítani. Konkrét receptek híján ebben a folyamatban a visszacsatolásnak és az önkorrekciónak különösen nagy jelentősége van, mely az átláthatóság és elszámoltathatóság fontosságát támasztja alá. Mivel ezek a feltételek csak demokratikus körülmények között érvényesülhetnek, a piacgazdaság és a demokrácia egymást erősítő kört alkot. E vonatkozásban a könyvben többször tárgyalt populizmus és a társadalmi kohézió csökkenése jelenti a nagy kihívást, mely alapjaiban áshatja alá a demokratikus döntéshozatal menetét.

A könyvben tárgyalt kérdések az euró-csatlakozás kihívásaival szembesülő Magyarország számára különösen időszerűek. Bár mint minden igazán jelentős munka, ez a mű sem ad egyértelmű recepteket a sikerre, és inkább a problémák továbbgondolására ösztönöz, a megoldások irányának megtalálásához azonban mindenképpen fogódzót nyújt, és ezért komoly figyelmet érdemel. (Csaba László: A felemelkedő Európa. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2006, 482 p.)

Győrffy Dóra

PhD, egyetemi adjunktus

Debreceni Egyetem Közgazdaságtudományi Kar

Török Ádám: Competitiveness in Research and Development. Comparisons and Performance

A több évtizedes elzártságot követően mindig külön öröm az, ha a magyar társadalomtudomány képviselői – a természettudós kollégákhoz társulva – a természeténél fogva időtálló tudományos teljesítmények terepét jelentő monográfiával jelentkeznek a tudomány világpiacán. Külön időszerűséget is kölcsönöz a jelen kötetnek az akadémiai kutatások és különösen a K+F jó másfél évtizede tartó megkérdőjeleződése, ami a finanszírozás ismételt beszűkülésében vált kézzelfoghatóvá. Török Ádám elemzése egyszerre helyzetkép és terápia. Bemutatja azt, hogy a hazai kutatás ugyan már messze van attól, amit a közéletben még mindig honos „a szürkeállomány nagyhatalma” tévképzet sugallna, de azért arról nincs szó, főleg viszonylagos értelemben – vagyis az országmérethez és a ráfordításokhoz viszonyítva –, hogy Magyarország már el is tűnt volna a tudomány világtérképéről. Mint az 198. oldal ötletes ábrája szemlélteti, Magyarország jelenleg a közepes méretű és közepes teljesítményű országok közé sorolt be, egyebek mellett Csehország és Spanyolország társaságában.

A kötet öt fő részből áll. Az első fejezet a közgazdaságtanban élénken vitatott versenyképesség fogalmát és versengő megközelítéseit vizsgálja. Rámutat: e kategória a menedzsmenttudományokban gyökerezik, elméleti közgazdaságtani alapozása nemigen adható. A második nagy fejezet a versenyképesség mérőszámainak hasonlóképp erősen vitatott módszertani kérdéseit taglalja. Bemutatja a kínálati és a keresleti oldali mutatókat, a kereskedelmi szerkezet és a teljesítmény jellemzőit. Külön vizsgálja a nagy nemzetközi szervezetek által kidolgozott mutatószám-rendszereket, amelyek a potenciális és a tényleges teljesítmény egybevetésére épülnek (51-55.).

A következő rész a technológiaigényes termékek nemzetközi kereskedelmének „mérlegét” vizsgálja, a GDP arányában. Rámutat arra, hogy a technológiaimport tartósan jelentős marad, majd a K+F versenyképességi mutatóit veszi sorra. Az elemzés egyik fontos következtetése az, hogy miközben az eredményt e téren sem indokolt a ráfordítással mérni, arra azért egyetlen példa sincs, hogy egy ország az egyszer már elért bruttó K+F kiadás megharmadolásával tudott volna sikereket elérni, ahogy ez a magyar esetben már jó másfél évtizede megfigyelhetővé vált (98. s. k. o). A szerző külön elemzéssel igazolja, hogy az üzleti szféra nagy és növekvő – kétharmados arányt meghaladó – szerepvállalása a K+F és az általános versenyképesség (a fejlettség) egyik sikermutatója, méghozzá a skandináv és a kelet-ázsiai országokban egyaránt.

A tudománymetria alkalmazhatóságának jelentőségéről és korlátairól szólva a szerző kiemeli ennek érzéketlenségét a ráfordításokra. Ugyanakkor az idézettség alapján egyes, egészében periférikus országok egyes tudományterületeken már ma is a vezetők közé soroltak (például Vietnam, Costa Rica és Szenegambia). Kézenfekvő ugyanakkor, hogy a tudományágak közti egybevetésre ez a módszer nem alkalmas, és a sokszerzős cikkek elterjedése megsokszorozta a belterjes (önidézettségen alapuló) kimutatások veszélyét is, főleg egyes természettudományokban (107-116.).

A Borsi Balázs és Telcs András jegyezte 3. fő fejezet foglalkozik a K+F versenyképesség mérésével. E fejezetben érdekes fejtegetéseket olvashatunk a sorbarendezés nehézségeiről, a hatékonyságmérés dilemmáiról, a versenyképesség K+F arányos méréséről és kompozit mutatószámáról, végül a publikációs hatékonyságról. Utóbbiban a Bulgária – Hongkong – Izrael – Új Zéland – Magyarország sorrend rajzolódott ki (149.). Érdekes eredmény továbbá, hogy a teljes körű felmérésekben az abszolút és a relatív sikermutatók egy irányba mutatnak. A végső értékelésben a nagyság hatását kiszűrve is rendre az Egyesült Államok – Japán – Dél-Korea sorrendek adódtak.

A 4. fejezet – ismét Török Ádám munkája – a feltörekvő és az átalakuló országok tudománypolitikája számára fogalmaz meg ajánlásokat. A szerző kiemeli az akadémiai kutatás kivérzését az átalakuló országokban, amit az üzleti szféra K+F kiadásainak szűkmarkúsága csak súlyosbított (158-163.). A terület történeti és intézményi fejlődésének áttekintését követően a 4. fejezet a fejlődő országok gyakorlatát ismerteti, párhuzamba állítva az átalakuló országokban megfigyeltekkel. Bemutatja a jól teljesítők, a gyengék és a lenullázottak (non-performers) eltéréseit. Érdekes az egybevetés azon felismerése is, hogy míg a fejlett országokban meglehetősen közvetlen, az elmaradottaknál viszont igen laza a kapcsolat a K+F kiadások és a gazdasági fejlődés kölcsönviszonya (183-185.).

Az 5. fejezet az összkép fölvázolására vállalkozik, mégpedig az EU lisszaboni stratégiájának összefüggésében. Rámutat arra (192. s. k. o), hogy már az EU-15 nagyobbik fele sem tartozott a K+F élvonalába, az új tagok közül pedig egy se sorolható ide. A világ mai kutatási térképén az ENSZ 218 tagállamának alig a negyede (!) található meg. A világ „tudománytermelésének” kilenctizede (!) a G-7 országok és Dél-Korea teljesítménye (195.). Az egy főre számított mutatók szerint Svájc, Izrael és a skandináv államok alkotják az élbolyt, míg az abszolút értékek figyelembe vétele esetén Kína és India fölzárkózása rajzolódik ki markánsan. A magyar, spanyol és cseh közepes érték csak ezeket követi, fajlagos teljesítménye szerint is. A szerző végkövetkeztetése szerint az innovációs képesség erősítése a kormányzatok stratégiai feladata marad hosszú távon is, bár a K+F ráfordítás mérhető eredménnyé alakítását végső fokon csak az OECD-országokra jellemző piaci és intézményi rendszer kialakulása biztosíthatja. Ugyanakkor az EU egészének lemaradása arra utal, hogy nem egyszerűen a posztkommunista vonások, nem is pusztán a fejlettségi szint magyarázza az endogén növekedés erőtlenségét szerte Európában.

Török Ádám legújabb könyve értékes hozzájárulás a magyar tudomány reális önképének fölvázolásához és a kiút kulcspontjainak megleléséhez. Csak remélni lehet, hogy a második nemzeti fejlesztési terv végrehajtásában, továbbá az uniótól függetlenül is szükséges – ámde jelszavak hangoztatásában és a jó kívánságok sorolásában ki nem merülő – hosszú távú operatív fejlesztésstratégia és az ezzel összhangba hozott oktatáspolitika e felismeréseket hasznosítja majd. Ezt bizonyára nagyban elősegítené a magyar nyelvű kiadás megjelentetése. (Török Ádám [Borsi Balázs és Telcs András közreműködésével]: Competitiveness in Research and Development. Comparisons and Performance. Cheltenham, England – Northampton (Md), USA: Edward Elgar Publ. Co., 2005, 251 p.)

Csaba László

D.Sc , egyetemi tanár, DE, CEU, Corvinus

Tizenkét tudós tanúsága

Chikán Ágnes (szerk.) Levelek a tudás fájáról című könyvéről

A könyv alcíme: Beszélgetés hívő természetkutatókkal. Hozzátehetnénk: életükről, az elmúlt négy-öt évtizedről, tudományról és hitről. Szokatlan kis könyv. Vélemények, vallomások arról, amiről a magyar tudós világban nyilvánosan nem szokás beszélni. Talán nem is illik. Mert a hivatalosak véleménye szerint „a vallás magánügy”. Ezért aztán egyik-másik interjú meglepetést okoz. Hát ő is hívő? És nem meglepetés, hogy a természetkutatók mellett nincsenek társadalomtudósok. Abba az irányba hívő emberek évtizedeken át még nehezebben indulhattak.

Az interjúk a tudomány és a Magyar Tudományos Akadémia világában jól ismert Bárdossy Györggyel, Borhidi Attilával, Dudits Dénessel, Freund Tamással, Hámori Józseffel, Kertész Zoltánnal, Király Zoltánnal, Klement Zoltánnal, Kroó Norberttel, Roska Tamással és Vizi E. Szilveszterrel abc-rendben sorakoznak, csak a jezsuita Somfai Béla került, ki tudja miért, az MTA elnöke után, a sor végére. Tizenkét életút, amely a pártállamban másként gondolkodók szakmai útját, nehézségeit, sikereit, támogatóit is megmutatja. A családi hátterekben visszaköszön az emigráció, a kitelepítés és a börtön. A személyes sorsokban előfordul segédmunkás-lét, Szibéria, az egyetemre nem bejutás és az onnan eltávolítás, földalatti vallási kiscsoportos munka, illegalitásban végzett noviciátus és persze minduntalan a vallásosság titkolása. Ám a kötet olyan emberekről szól, akik kiállták a próbát, és végül befutottak. Szinte szükségszerű a következő fordulat: „Mindig egyengette utamat a szerencse.” „Szerencsém volt.” „Szerencsésnek tartom magamat.” „Segített a gondviselés.”

Akiknek nem volt „szerencséjük”, azok nincsenek a kötetben. Vajon tényleg csak szerencse dolga az egész? Az emlékezések két további fontos tényt is megmutatnak. Bármilyen „rossz lapokkal” – vallásossággal, ellenségnek minősített szülőkkel – kezdte valaki az életet, mindig akadtak, akik mellé álltak, védték, támogatták. Ez sok esetben el tudta hárítani az üldözés nagyját. De az elfogadottságért a hívő embernek másnál akkor is többet kellett dolgoznia.

Európa nyugatibb tájain a vallásosság a természetes állapot. Ott azt magyarázzák, hogy valaki miért nem vallásos. A volt szocialista tábor országaiban fordított a dolog. Itt azt kell kérdezni, hogy miképp lett valaki vallásossá. Amerikában az emberek negyven százaléka vált élete során legalább egyszer vallást, világnézetet. Ott gyakori a felnőttkori áttérés, megtérés. A nálunk megkérdezettek más világban élnek. Az ő első válaszuk szinte kivétel nélkül ugyanúgy hangzik. „Vallásos családból jöttem.” S gyakori a második indok, az egyházi iskola. A kötet egyik tudósa méltán büszkélkedik a budai ciszter gimnáziummal. Osztályából öten lettek akadémikusok, ketten pedig a miniszterségig vitték…

Évtizedekkel ezelőtt szamizdat könyvekben olvasgattam a tudománytörténet vallásos nagyjairól. Legtöbbjük fejében meg sem fordult, hogy a vallás és a tudomány között ellentét lenne. A hivatalos ideológia szintjére emelt materializmus évtizedei után mégis érdekel, hogy vallásos hitet és racionális tudást miképpen használják együtt tapasztalt, rangos magyar természettudósok. Erre a kulcskérdésre az interjúk készítője a teremtés és az evolúció kapcsán próbált megoldást találni. A kapott válaszok egybecsengenek, és rögtön tovább is vezetnek. „Azt elhinni, hogy véletlenszerűen jött létre a Világegyetem, nehezebb, mint azt, hogy emögött teremtő erő van.” „A teremtés egy folyamat, amely ma is tart.” „Hiszek a teremtésben és az evolúcióban.” „A fejlődés egyetemes törvényeit megalkotta az Isten, s a világ ezek szerint működik. Mi ezeket a törvényeket kutatjuk. Ránk bízta azt a feladatot, hogy ismerjük meg őket. Ezt hívják tudománynak. Aki kutatja saját területét, az Isten által írt törvénykönyvet tanulmányozza.” „A világ megismerése egyenlő a Teremtő megismerésével.” A megkérdezett tudósok nemcsak azt vallják, hogy a hit és a tudás jól összefér, hanem – Poppert és Ecclesst idézve – azt is, hogy „hit nélkül nem létezik tudományos teljesítmény”, vagy ahogy Polányi mondta, „a tudósnak szüksége van a hitre”. Akármilyen modellben értelmezzük ismereteinket, annak határai vannak. Gondolkodásunk és kultúránk legalapvetőbb természetéből következik, hogy mindig „van egy olyan pont, amelyen túl nem tudjuk, mi történik. Az ezen túli világot el kell képzelnünk, el kell hinnünk.”

„Gyakorló, hithű katolikus vagyok, vasárnap becsülettel elmegyek a misére, azonban a hit ennél több”, figyelmeztet az egyik tudós. A hit nem pusztán az ész, hanem a szív, az erkölcs, az emberi kapcsolatok, sőt a közélet világa is. „A tudás nagyon szép, hasznos dolog, de soha nem szabad elfelejteni: nem ez ad választ életünk értelmére, hanem a vallás. Az élet nagy, alapvető kérdéseit és konfliktusait nem a tudomány oldja meg, hanem a szeretet gyakorlása.” „A keresztény vallások közösségi élményt adnak.” „Az egymásért érzett felelősség tudata, embertársaink önzetlen szeretete részben eltereli figyelmünket saját gondjainkról, és maradandó örömérzetet okoz. Ezeket az érzéseket pedig elsősorban a hit táplálja.” „Téved, aki úgy gondolja: nincs vallás nélküli általános emberi erkölcs. Az viszont tény, hogy a valláserkölcs szilárd pilléreire erősebb fölépítményt lehet húzni.” „Isten világosan kinyilatkoztatta az erkölcsi feladatainkat is. […] Mivel a közélet ügyei minduntalan erkölcsi kérdéseket vetnek fel, nem lehetünk tétlenek. A hit és az erkölcs dolgaiban (akkor is) állást kell foglalnunk, ha azok közügyeket érintenek.” (Az olvasó itt meghökkenhet és észreveheti, hogy a vallásos ember nem tud mit kezdeni a „vallás magánügy” jelszavával, legfeljebb azt érzi, hogy megint mások próbálják megmondani, hogy neki milyennek kellene lennie.)

Gyermekeink számára már történelem az a korszak, amikor azt hirdették, hogy okos, művelt ember nem lehet vallásos. Csődöt mondott egy félresikerült, erőszakos álom. A pártállamnak azt is csak részlegesen sikerült elérnie, hogy hívő ember ne tanulhasson, és ne juthasson a társadalom szempontjából fontos szerepkörbe. A vallásos embert sújtó akkori diszkrimináció sokak útját elvágta, a legjobbakat megedzette, nagyobb teljesítményre serkentette. Ők ma azt hirdetik, hogy nem az az igazi tudós, aki megáll a részleteknél, hanem aki túl mer nézni azon, ami már tudott. A „túl”-ban pedig a természetfeletti és a vallás lehetősége is benne van.

Tizenkét természettudós amellett teszi le a voksot, hogy a vallás és az egyház érték, – az ő életükben is, a társadalom számára is. A kötet eközben kulturális viszonyainkról is sok minden elmond. Azt is jelzi, hogy hozzászoktunk a vallási fogalmak pontatlan alkalmazásához. Csak kicsit zavarja az olvasást, hogy a „hitközség” itt nem zsidó, hanem katolikus hívő közösségre, egyházközségre vonatkozik, vagy hogy a „tiszteletes” a kötetben római katolikus és nem protestáns lelkészt jelent. Az interjúk Chikán Ágnes beleérző munkáját dicsérik. (Chikán Ágnes: Levelek a tudás fájáról. Beszélgetések hívő természetkutatókkal. Agroinform Kiadó, 2005, 173 p.)

Tomka Miklós

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

A magyar szocialista pedagógia kialakulása és első évtizedei

A magyar művelődés- és az ahhoz szorosan tartozó neveléstörténet magyarázható, de kevésbé méltányolható okokkal távolságtartónak mutatkozott a kortárs, illetve közel kortárs időszakok kérdésköreivel. Az 1945 utáni magyar nevelésügy mindkét szakasza felé, mind a II. világháború és a neveléstudomány marxista ideológiai felügyelet alá vonása közé eső néhány esztendő plurális, mind az 1945-49 és az 1990 közti időszak monolitikusan szocialista pedagógiai alakzataihoz egyre többen fordultak az 1990-es évektől kezdődően. A közelmúltról, nyilván a különnemű kutatói világképek, az érintettség különböző mértéke, a problémák eltérő megközelítése, a források szűkössége és föltáratlansága, nemkülönben ismeretelméleti és történetírási megfontolások miatt egységes narratíva nem alakult ki. Kizárólag abban mutatkozott egyetértés, hogy a vizsgálatok a szocialista nevelésügy kiskorszakainak széleskörű forrásain alapuljanak, s ne merüljenek ki az egykori hatalmat legitimáló dokumentumok áttekintésében. A vizsgálatokhoz nem teremtett kedvező közeget az sem, hogy a magyar rendszerváltás politikai alternatíváihoz illeszkedő nevelési elképzelések többsége a szocialista nevelésüggyel szemben fogalmazta meg alapelveit, és a különböző emlékezetek megteremtette eltérő múltakra új ideológiák épültek, amelyek, minthogy a hatalom birtoklására irányultak, befolyásolták a történészek problémaérzékenységét.

Az 1950-es években, mely korszak nevelésügyének szeleteit tárgyalják a Szabolcs Éva szerkesztette tanulmánygyűjtemény szerzői, egy-egy időszeletben Magyarországon 1200000-1500000 oktatásban lévő tanuló volt, a tanárok száma pedig 55-60 000. Az időszak során egyeduralkodó volt a szovjet elképzeléseket követő, a marxista ideológiának megfeleltetett s a korszak aktuálpolitikáját mindenkor szem előtt tartó szocialista nevelés. Az oktatás célja az általános ismeretekkel rendelkező s az állami szempontokat megvalósító személyiség fejlesztése volt, s a közoktatás után egyre nagyobb erőkkel alakult át a vagy műveltséget, vagy szaktudást nyújtó középiskoláztatás is, s a népnevelésnek azon része, amely a felnőttek iskolán kívüli képzését érintette. Mindemellett egyre-másra létrejöttek azon iskolákba is beépülő szervezetek, amelyek a mozgalmi élet föllendítését, azaz a szocialista közösségi nevelést szorgalmazták. Az andragógia az ismeretterjesztés és az agitációs-propaganda egyéb, közösségi formáit alakította ki. Az állampárt által egyedül támogatott pedagógia ideológiai axiómája szerint a nevelés célja a szocialista embereszmény szerinti, a közösséget tudatosan szolgáló, ideológiailag elkötelezett személy megvalósítása. A nevelés célja a társadalmilag helyesnek ítélt célokat elérni képes ember kifejlesztése. Az állami, ágazati, művelődésügyi terület vezetői valamennyien hittek az ezen ideológia által meghatározott pedagógiában; hivatkozási alapként a szocialistának mondott, de leginkább szovjet pedagógia tudományának szövegei szolgáltak.

A Pedagógia és politika a XX. század második felében Magyarországon című kötet hosszabb-rövidebb tanulmányai egy államilag támogatott történeti kutatás során jöttek létre. Megtalálható a gyűjteményben az 1945-49 közti nevelésügy politika- és szakmatörténetét összefoglaló, a szocialista neveléstudomány önlegitimációjának eseménytörténetét áttekintő tanulmány, illetve egy 1915-ben alapított magániskola bezárásának körülményeit feltáró anyag. A többi pedig arra vállalkozott, hogy a magyar nevelés ötvenes évekkel kezdődő, monolit pedagógiája más-más szegmensét, a tanítóképzés 1951-es tantervét, a korszakból származó fényképeket, a gyermekvédelmet, illetve a minisztériumi apparátus meghatározó személyiségeinek életpályáját rajzolja körül. S a kötet vége tartalmaz egy tanulmányt, amely az 1956-os balatonfüredi pedagógustanácskozást értékeli gazdag forrásfeldolgozás eredményeként. A változatos tematika, módszer és forrás utal az Eötvös Loránd Tudományegyetemen dolgozó neveléstörténész-csoport vállalkozásának heroikus vonásaira: munkájuk abban mindenképpen úttörő jellegű, hogy közös, alkalmasint neveléstörténészi koncepcióval s konvergáló értelmezéssel kutatták az eddig még föltáratlan területeket. Elhanyagolt, a történésznek érdekfeszítő kérdések föltárására vállalkozott mindenki, s az eredményeket tekintve különösen hiánypótló feladatot leginkább ketten, Golnhoffer Erzsébet és Szabolcs Éva végezték el.

Golnhoffer nemrégiben megjelent kötete, a Hazai pedagógiai nézetek 1945-1949 (2004) már jelezte a téma iránti érzékenységét és elköteleződését. Ebben sikeresen és élénk szakmai visszhangot keltően mutatta be a négy év magyar eseménytörténetében, miként tűntek el a hagyománnyal rendelkező nevelési nézetek és intézmények a magyar nevelésügyből, miként tudta a kommunista párt az elmélet és a gyakorlat valamennyi szintjét befolyása alá vonni, miként tette a teljes népesség számára követelménnyé ideológiája célképzetét, s ehhez mi módon nyújtott segédkezet a nevelésügy. E kötetben megjelent tanulmánya akár függeléke is lehetne az Iskolakultúra pedagógiai-szakmai folyóirat könyvsorozatában megjelent Golnhoffer-tanulmánykötetnek. Amikor a neveléstudomány összetett s változékony legitimáló szerepét tekintette át, akkor a magyar neveléstörténetben egy kellően nem eléggé hangsúlyozott problémakört is megjelenített. A tudomány intézményeit, a kutató- és oktatóhelyeket, a pedagógia szakembereinek nyilvánosságát, a folyóiratokat, egyesületeket, egyleteket, műhelyeket, társaságokat, a szakmai képviseleteket hol elsorvadásuk, hol kialakulásuk elbeszélése mentén sikerült bemutatnia; azt az egyébként valóban az egész nemzetet érintő, ezért sokak támogatását élvező oktatási reformot tehát, amelynek talpon maradt résztvevői a politikai hatalmat kizárólagosan uraló kommunista párton belül tevékenykedhettek. A neveléstudomány intézményes keretei, amelyek a világháború után a régi keretek folytatásaként jelentkeztek, 1947-48-tól politikai és adminisztratív lépések sorozatában átalakultak: hogy az 1948-ban a kormány akarata szerint megalakult Magyar Tudományos Tanács végbevigye a személyi változtatásokat, előkészítette a tudományok ötéves terveit, s a Magyar Tudomány Akadémia átalakítását – lényegében államosítását – is elérte. A neveléstudományhoz kötődő tudósok ebben a folyamatban ideológiai és politikai szempontok alapján szelektálódtak és pozicionálódtak.

A kötet szerkesztője, Szabolcs Éva a magyar neveléstörténet mitikussá növesztett, de mindeddig körbe nem járt eseménye, az 1956-os balatonfüredi pedagóguskonferencia bemutatására vállalkozott. Nagyívű munkájában a szerző a találkozáshoz vezető események történetének levéltári dokumentumokon alapuló rekonstruálására s a tanácskozáson felvetett problémák közül két jelentősebbnek a bemutatására: a szovjet pedagógia kapcsán felvetődő kérdések föltérképezésére és a múlt pedagógiája megítélésének módjára tér ki. Elsőként beszél arról, hogy az 1956-os magyar forradalmat előkészítő eseményként számon tartott, az egykori elit pedagógia alkotóit egybekerítő szakmai tanácskozás bármennyire is fontos a 20. századi magyar pedagógia történetében, valójában sem a tematikája, sem az indulata nem váratlan. Kizárólag olyan problémák kerültek előtérbe s összegzésre, amelyek egy-két éve már közbeszéd tárgyát képezték. S az is kiviláglik e jeles munkából, hogy nem történt több, mint hogy a szocialista pedagógiának elkötelezett két tábor, az ortodox kommunisták és a reformot sürgetők csoportja egymás véleményének meghallgatására kényszerült.

Az összejövetel jegyzőkönyve már a forradalom leverése után, megszerkesztett változatban került egy szűk nyilvánosság elé. A hangadó intézmények vezetői, lényegében az ortodox szovjet nevelésügyet képviselő pedagógusok, erre a kivonatra reflektálva védték meg aztán 1958-ban, a Pedagógiai Tudományos Intézetben szerkesztett, az iskolaügy pedagógiai kérdéseit tudományos keretek között taglaló Pedagógiai Szemle folyóiratban az eszméiket. Miközben valójában már olyan nézeteket vallottak, amelyeket annak előtte a másik fél képviselt.

A tanulmány akár viták kereszttüzébe kerül, akár nem, várhatóan a magyar szocialista nevelésügy történetével foglalkozók megkerülhetetlen szakmunkájává válik.

A kötet, túl e két, figyelemreméltó munkán, még hat, az érdeklődők számára fontos tanulmányt is közread. Áment Erzsébet az első magyar reformpedagógiai törekvés irányadója, a Nagy László pedológiáját követő Domokos Lászlóné Löllbach Emma igazgatta ’Új iskola’ 1948-49-es felszámolásának eseménytörténetét követi nyomon. Mikonya György a korszak nevelésének ikonológiai vizsgálatába kezdett. Gombos Norbert a tanítóképzést, Hegedűs Judit a javítóintézeti közeget, Mann Miklós pedig a minisztériumi tisztségviselők világát térképezte fel. (Szabolcs Éva szerk.: Pedagógia és politika a XX. század második felében Magyarországon. Budapest: Eötvös József Könyvkiadó, 2006, 181 p.)

Géczi János

PhD, Veszprémi Egyetem

Antropológiai és Etikai Tanszék

<-- Vissza a 2006/10 szám tartalomjegyzékére

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra

[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]