Magyar Tudomány, 2006/9 1045. o.

Quo vadis, Europa?

A Lisszaboni Program megvalósíthatósága

Palánkai Tibor

az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem

tibor.palankai @ uni-corvinus.hu

1. A Lisszaboni Stratégia és az EU globális pozíciói

A versenyképesség kérdése különösen az 1980-as évektől került az EU-politikák fókuszába. Nyilvánvalóvá vált, hogy az EU a globális piacokon teret veszít, főként a csúcstechnikák vonatkozásában. A válasz részben a piacok teljes integrációja volt, amit az egységes belső piac kialakításával igyekeztek elérni. Gazdaságpolitikai szempontból fontos lépés volt az Európai Egységes Okmány intézkedése, ami a kutatás és fejlesztési politikákat a közös politikák körébe vonta. Beindították a „keretprogramokat”, s mind a maastrichti, mind az amszterdami szerződések megerősítették, hogy az ipar versenyképessége érdekében megfelelő „akciókra” van szükség. A Bizottság 1993-ban tette közzé a Növekedés, termelékenység és foglalkoztatottság című Fehér Könyvét, amit 1994-ben a Bangemann-jelentés követett Európa és a globális információs társadalom címen. Meggyőződésünk szerint fordulópontról beszélhetünk a 2000. áprilisi lisszaboni döntések kapcsán, amelyek célul tűzik, hogy az EU 2010-ig a globális piacokon az ún. e-Europe program megvalósításával a legversenyképesebb gazdasággá váljon.

A Lisszaboni Program-ot fontosnak tekintjük az unió és a tagországok modernizációja és világgazdasági felzárkózása és versenyképessége szempontjából. Alapvető hosszú távú fejlesztési érdekeink kötődnek hozzá.

A 2000 márciusában elfogadott Lisszaboni Program több eltérő és sok szempontból egymásnak ellentmondó célt fogalmazott meg:

• a tudásalapú társadalom megteremtése,

• dinamikus gazdasági növekedés (a makro-teljesítmény javítása),

• a globális piacokon versenyképes gazdaság kialakítása,

• a gazdasági fejlődés fenntarthatósága (környezet),

• a szociális integráció (teljes foglalkoztatottság és a szociális gondoskodás) európai modelljének kialakítása.

A Lisszaboni Agenda jelentősége abban áll, hogy az EU megkísérel hosszú távú stratégiai modernizációs programot kidolgozni, amely komplexen vázolja fel a feladatokat, miközben igyekszik annak súlypontjait megragadni. A program olyan társadalmi-gazdasági jövőkép, amely Európa élen járó szerepét igyekszik helyreállítani, és biztosítani versenyképességét egy globalizálódó világban. Sokan egyúttal egyfajta európai társadalmi és gazdasági fejlődési modellnek is tekintik, amely az európai ún. ökoszociális piacgazdaság hagyományos koncepciójának európai uniós kivetítése.

A Lisszaboni Programot sokan vitatják, s széles körűek a szkeptikus vélemények különösen relevanciáját és megvalósíthatóságát illetően. Ezekkel nem értünk egyet, míg ugyanakkor szükség van a helyzetelemzések pontosítására, s a kitűzött célok konkretizálására, s a megvalósításhoz szükséges programok és eszközök biztosítására.

1. Nagyon fontos, hogy Európa világgazdasági helyzetét és versenyképességét pontosan határozzuk meg. Miben és milyen régiókkal van Európa globális lemaradásban, mik az európai versenyképesség gyenge pontjai, s mennyiben van értelme a programot az Egyesült Államokhoz való valamilyen felzárkózásként meghatározni (eredetileg nem is erről volt szó)?

Az áruk kereskedelmét (tradables) illetően, főként ipari termékek nagyobb részének vonatkozásában Európa fő versenytársai a távol-keleti országok, miközben nincsen érdemi versenyképességi hátrányban Amerikával szemben. Erre utal az EU tartós kereskedelmi mérlegtöbblete az Egyesült Államokkal szemben, ami az elmúlt években meghaladta az évi 40 milliárd dollárt. Európának különösen versenyképes vállalatai vannak a repülőgépgyártásban, a gépgyártásban és a mobiltelefonok vonatkozásában. A feldolgozóipar erőteljesen transznacionalizált, amit atlanti dimenziókban erőteljesen összefonódott és együttműködő vállalatok uralnak. A gyilkos verseny ellenére a repülőgépgyártásban az Airbus és a Lockheed beszállítói 40 %-ban ugyanazok, s hasonló a helyzet más területeken is. Ilyen vonatkozásban az „Európa” és „Amerika” közötti versenyképesség eltérése nehezen értelmezhető. A kereskedelmi versenyképességi problémák Ázsiával, főként Kínával és Japánnal adódnak. Az utóbbi évekre az EU kereskedelmi deficitje Kínával elérte a 100 milliárd dolláros nagyságrendet. A kereskedelmi mérleget ugyan nem tekintjük a versenyképesség megbízható mutatójának, de bizonyos összefüggésekben a helyzetet jól jellemzi. Kína vonatkozásában a versenyképesség javítása nyilván egészen sajátos kérdéseket (struktúraváltás, kereskedelempolitika stb.) vet fel.

Más a helyzet a makrogazdasági versenyképesség komplex mutatóit illetően. Európa hátrányai több vonatkozásban is azonosíthatóak. Még a legfejlettebb EU-tagországokban is lassúbb az innováció, alacsonyabbak a K&F kiadások, s ha kis mértékben is, de lemaradásban vannak a tudásalapú társadalom vonatkozásában. A termelékenységi hátrány növekszik, s főként a szolgáltató szektorokban érhető tetten.

Szükség van a strukturális reformok végrehajtására, az állami elosztás és reguláció csökkentésére, valamint a tényező piacok rugalmasabbá tételére. A 15 EU-ország gazdasági növekedése hosszabb távon lassúbb, s ugyan a foglalkoztatottság javult, de még mindig elmarad az amerikai szinttől.

2. Sokan vitatják a lisszaboni program belső konzisztenciáját főként a versenyképesség és a környezeti és szociális érzékenység vonatkozásában. A skandináv országok példája azt mutatja, hogy a széleskörű szkeptikus véleményekkel szemben a jó gazdasági teljesítmény és versenyképesség nem összeegyeztethetetlen a környezeti és szociális tudatossággal, valamint politikákkal. „Svédország és Finnország a magas növekedést és az alacsony munkanélküliséget tágas jóléti állammal kombinálták, ami az európai ideál megtestesülésének tekinthető”. (The Economist. 2004. november 6. Kommentár a Wim Kok-jelentéshez.) Láthatóan ehhez több feltétel teljesülése is szükséges. Az ilyen politikák alapját a termelékenység magas szintje és viszonylag gyors növelése képezi. Másrészt nem kerülhetőek el az érdemi strukturális reformok, s különösen a jóléti rendszerek hatékony, költségtakarékos és ésszerű működtetésére van szükség. S mindennek feltétele, hogy a társadalmi egyeztetés és konszenzus mechanizmusai jól működnek. A célok eléréséhez átgondolt és jól kimunkált stratégiákra és politikára van szükség. Ezek között nem lehetetlen a kompromisszumok elérése.

3. Az összehasonlítások egy része, s ennek alapján a lemaradást bizonyító adatok számos vonatkozásban félrevezetők. Miközben az európai átlagok mögött igen nagy a szóródás, az adatok szerint az európai fejlett mag nincsen az Egyesült Államok mögött érdemi lemaradásban. A lisszaboni célokat az Egyesült Államok sem teljesíti, miközben a skandináv országok (Finnország, Dánia és Svédország) a komplex összehasonlításban ugyanazon a szinten vannak. A három ország, miközben minimális hátrányban van az USA-val szemben (ami szintén csak 80 %-ban teljesít) az információs társadalom kiépítését illetően, különösen jól áll a liberalizálás, a hálózati iparágak, a pénzügyi szolgáltatások, a szociális integráció és a fenntartható fejlődés tekintetében. Jók a foglalkoztatottsági mutatóik, és gazdasági növekedésük sem marad el az amerikai szinttől. A legtöbb területen a brit vagy a holland szintek sincsenek érdemben hátrébb. A lisszaboni célok belső ellentmondásai tehát a valóságban feloldhatóak.

4. Mindezek alapján megkockáztatható, hogy a lisszaboni célok teljesítése nem kis mértékben az Európán belüli konvergencia függvénye, vagyis Dél- és Kelet-Közép-Európának kell felzárkózni Észak- és Nyugat-Európához. Hogy Európa felzárkózzon Amerikához (ami mint cél önmagában is több kérdést vet fel), az előbbi folyamat függvénye. Ez a máig nem tudatosodott kellő mértékben, s úgy gondoljunk, hogy épp nekünk kellene határozottabb erőfeszítéseket tenni, hogy tudatosuljon. A lisszaboni folyamatot a fejlett EU-országok kezdettől kisajátították, s csak később és nem túl nagy meggyőződéssel terjesztették ki a csatlakozókra.

A lisszaboni program félidei teljesítését 2005-ben az EU-ban több szinten (a Sapir- és a Wim Kok-jelentés, valamint az Európai Tanács) értékelték, s megállapították, hogy a célok nagyrészt nem teljesültek, s azokat különösen nem lehet az eredetileg kitűzött 2010-ig elérni. A célok nem teljesülésében számos tényező játszott szerepet.

• A programot a kormányok többsége nem tekintette fontosnak és sajátjának, ezért nem tett különösebb erőfeszítést végrehajtása érdekében.

• A legtöbb országban nem került sor konkrét programok kidolgozására.

• Megoldatlan továbbra is a program érdemi finanszírozása, mind a költségvetések, s főként a magántőke bevonása szempontjából.

• A Lisszaboni Program nem keltett különösebb érdeklődést a tudományos kutatók körében, a célok és a feladatok érdemi elemzése elmaradt.

• A programot nem sikerült közel vinni a társadalomhoz, az emberek, a különböző társadalmi csoportok nem érzik magukénak. Nem sikerült érdemben kommunikálni a civil társadalom irányába.

A felülvizsgálatok eredménye, hogy a Bizottság és a Tanács döntései alapján megkezdődött a nemzeti akcióprogramok kidolgozása és azok folyamatos ellenőrzése. Magyarország akcióprogramját 2005. októberében időben elkészítette és benyújtotta. A Lisszaboni Programot a II. Nemzeti fejlesztési Ttrv kidolgozásánál fokozottabban vették figyelembe. Az EU a következő három évre meghatározta a program prioritásait (munkahelyek és növekedés), s a „világ legversenyképesebb gazdasága” célját nem köti már konkrét 2010-es határidőhöz. Tény, hogy az eddigi hasonló javaslatok azért is vallottak kudarcot, mert nem tettek mögéjük közösségi forrásokat. A 2007-2013-as új költségvetési perspektívában ezért a versenyképességi támogatások fejezet beiktatása külön üdvözlendő. Akkor is, ha a tervezett források meglehetősen szerények.

Fontosnak tartjuk a program belső logikájának és konzisztenciájának a hangsúlyozását. Úgy gondoljuk, hogy a program alapját a tudásalapú társadalom és gazdaság kialakítása képezi. A globális versenyképesség csak ennek függvényében képzelhető el, s természetesen az így nyert források biztosítják a környezeti problémák kezelését és a szociális gondoskodás magas szintjének biztosítását. Még rövid távon is veszélyes, hogy a feszítő szociális konfliktusok miatt (választási megfontolásokból) egyesek a program „halasztását” javasolják. Ez később sokba kerülhet, a prioritások hierarchiáján csak nagy áron lehet túllépni. Ilyen veszélyek kísértenek a mostani rövid távú prioritások kapcsán is. A munkahelyteremtés csak a protekcionizmus fokozása mellett lehetséges a versenyképesség javítása nélkül. A bezárkózásra a globális feltételek korlátozottak.

2. A Lisszaboni Program és az új tagországok konvergenciája

A 2004-es kibővüléssel jelentősen megnőtt az EU belső divergenciája. A régi tagországok között az egy főre eső GDP tekintetében a két szélső érték alig több mint 50%-os. A kibővüléssel a szélső értékek különbségei négyszeresükre nőnek, s a legfejlettebb Szlovénia, illetve a sorrend másik végén található Bulgária között is közel háromszoros az eltérés.

Némiképp finomabb képet kapunk a különböző konvergenciaindexek valamint a lisszaboni teljesítmények elemzése alapján, amelyek komplexebb mutatórendszerekkel operálnak.

Széles egyetértés van abban, hogy a konvergencia komplex elemzése nem épülhet csupán a GDP nagyságrendjére vagy az egy főre jutó bruttó termelésre mint a fejlettség „kvázi mutatójára”. Mindenekelőtt az egyes országokra kimutatott GDP teljesen eltérő belső szerkezeteket takar. Ezt a gazdaságpolitikai megközelítéseknél figyelembe kell venni. Másrészt, a szorosan vett makrogazdasági mutatók összegyűjtése, majd elemzése mellett szükséges további területek vizsgálata is. Különösen fontosak a „gazdaságon túli” területekről a szociális, egészségügyi, az életminőségre vonatkozó adatok, valamint a XXI. század elején, a technikai-technológiai felzárkózás idején kiemelten fontosak az. ún. információs társadalom szintjének leírására alkalmas mutatók. A gazdaság mellett meghatározó a gazdaságon túli, a humán szféra, különösen az oktatás, a kutatás, a kultúra, a tudomány, az egészségügy, a környezetvédelem, az infrastruktúra felmérése. Ezért rendkívül nehéz lenne a konvergencia egyetlen aggregált, „kondenz”, egy számba sűrített mutatójának a megszerkesztése.

A Deutsche Bank Research konvergenciajelentésben konvergenciamutatókat számítottak valamennyi új és csatlakozó országra. A konvergenciahálót öt mutató csoportból kalkulálták, ami 16 változó összesítésén alapul. Ezek a mutatók átfogják a reálgazdaságot (egy főre eső GDP, foglalkoztatottság, a magángazdaság aránya a GDP-ben, a mezőgazdaság és az ipar súlya a GDP-ben), növekedési dinamikákat (GDP és termelékenységnövekedés), a jogi, intézményi és szabályozási elemeket (jogrendszer, liberalizációs index, bankrendszer, árfolyamok, politikák harmonizálása), a külső tényezőket (folyó fizetési mérleg, külföldi tőke beáramlás, EU kereskedelmi arányok), valamint a pénzügyi és költségvetési mutatókat (infláció, költségvetési mérleg és államadósság). Ha a korábbi 15 EU-tagországot 100-nak vesszük, az új tagok első csoportja – az elmúlt évekre vonatkozó számítások szerint – mintegy háromnegyedes szint (72-76 %) körül helyezkedik el (Szlovénia, Csehország, Magyarország és Észtország). A második csoport közel van a kétharmados (65-68 %) (Lettország, Szlovákia, Litvánia és Lengyelország), míg a tagjelölt két balkáni ország (Bulgária és Románia) valamivel 60 % alatt van.

A hasonló mutatók Spanyolországra (76 %) és Portugáliára (74 %) azt demonstrálják, hogy a kevésbé fejlett korábbi tagok és a legfejlettebb új tagok gyakorlatilag ugyanazon a szinten és kategóriában vannak. (Érdemes felhívni a figyelmet, hogy az egyes csoportokon belüli rangsorok majdnem hogy teljesen értelmetlenek, hiszen a különbségek mindössze 1-2 % körüliek, vagyis messze a hibahatáron belül vannak.)

Ezek a modellszámítások azt mutatják, hogy a régióban nagyjából három ország-csoport különböztethető meg. A négy ország (Csehország, Észtország, Magyarország és Szlovénia) áll a legelőbbre a felzárkózásban, miközben a köztük lévő különbségek elhanyagolhatóak (a 72-76-os pontjaik alapján a rangsorolásuk gyakorlatilag értelmetlen). Vagyis míg az egy főre eső reál-GDP-ben (vásárlóerő-paritáson is) Magyarország csak az EU (15-ök) átlag felénél tart, s lényegesen alatta van a portugál szintnek, a komplex konvergenciamutatók szerint Magyarország eléri az EU átlag 75 %-át, s azonos a szintje a portugállal. Hiba lenne, ha pozitív irányban próbálnánk túlbecsülni magunkat, de a lefelé torzítás sem kívánatos.

Az elmúlt tíz évben gyakorlatilag valamennyi ország figyelemre méltó módon csökkentette hátrányát, aminek alapján akár juthatunk olyan következtetésre is, hogy ezeknek az országoknak jó az esélyük, hogy tizenöt-húsz éven belül a kontinens fejlett nyugati részének átlagát elérjék. A következő évek bizonyíthatják, mi a kedvezőbb a felzárkózás szempontjából, a belülről történő alkalmazkodás vagy a kívülről történő felkészülés arra, hogy az ország ténylegesen alkalmassá váljon az egységes piac versenynyomásának kivédésére. A mediterrán országok esete azt sugallja, hogy a nagyobb verseny és a teljes jogú tagság terhei kisebbek, mint a tagsággal járó előnyök.

Hasonló következtetések adódnak az alábbi táblázat alapján, amely a „lisszaboni célok” teljesítését 2004-re már a kibővült unióra (Ciprus nélkül 24 országra) vonatkozóan elemzi. A teljesítést nyolc területen pontozza, mégpedig az előrehaladás hiányát nulla ponttal, míg a teljes mértékű teljesítést hét ponttal jutalmazza.

Az elemzés különösen preferálja a nyitott kis országokat (például: liberalizálás), ami magyarázza, hogy Észtország általános teljesítménye jobb lehet a spanyol vagy olasz szintnél. Figyelemre méltó, hogy Észtország az információs társadalom kiépítésében megelőz olyan fejlett országokat is, mint Franciaország, Ausztria vagy Belgium, s felette van nemcsak a 24-ek, hanem a 15-ök átlagának is. Magyarország az általános teljesítésben a huszadik helyen, egy kategóriában van gyakorlatilag Portugáliával, Csehországgal és Görögországgal, utóbbit meg is előzi. Különösen kedvezőtlen, hogy Magyarország éppen az információs társadalom vonatkozásában kullog hátul, miközben a pénzügyi szolgáltatások tekintetében egy szinten van Olaszországgal és Portugáliával.

Az elmúlt években a jelölt országok többsége 3,5-4,5 % gazdasági növekedést ért el. Ez mintegy 1,5-2 %-os növekedési többletet jelent az EU-országok gazdasági növekedéséhez képest. A 2 % körüli növekedési többlet minimálisan szükséges, ahhoz, hogy a közép- és kelet-európai „periféria” felzárkózása a fejlett európai „központhoz” történelmileg belátható időn belül (tíz-harminc év) megtörténjen. Ez nem jelenti a legfejlettebb országok szintjének az elérését, de legalábbis az átlaghoz való közelítést (a strukturális alapokra való igényjogosultság szintje 75-90 % között van az unió átlagához képest). Ez ideig néhány országról mondható el, hogy megkezdte a felzárkózást. Mint Erdős Tibor megállapítja: „Azzal a feltevéssel élünk – a sebezhetőség kritériumait is figyelembe véve –, hogy ha a világgazdasági konjunktúra nem alakul nagyon kedvezőtlenül, az eredményül kihozott 3,5-4 %-os fenntartható növekedés a külső és belső adottságokhoz jól alkalmazkodó és a versenyképességet szem előtt tartó gazdaságpolitika esetén, de csakis ekkor, megvalósítható. Ilyen átlagos ütem elérhető mintegy 10-15 éven át.” (Erdős, 2003, 486–487.)

Miközben a fejlettségi színvonalak közötti különbségek csökkentése tekintetében a kelet- és közép-európai országok felzárkózása éppen hogy elkezdődött, a szerkezeti modernizációban az elmúlt időszakban sokkal kedvezőbb fejlődésnek lehettünk tanúi. A válság ugyan a termelés nagyarányú visszaesésével járt együtt, de közben a gazdasági szerkezetek radikálisan átalakultak, s egyúttal közeledtek a fejlett EU-országok gazdasági struktúráinak jellemzőihez. A szerkezeti konvergencia magas szintjére utalnak az új tagországok EU-val folytatott kereskedelmi arányai, az export- és importszerkezetek erőteljes konvergenciája, a belső intraszektorális kereskedelem gyors bővülése, s a külföldi tőke részesedési arányai is. Az arányokat illetően érdemleges eltérést csak a később csatlakozó Bulgária és Románia adatai mutatnak. A „finom szerkezetek” konvergenciája hosszabb időt vesz igénybe.

Az elmúlt másfél évtizedben a magyar versenyképesség jelentős javulásának voltunk tanúi.

• A magyar versenyképesség alakulásában az 1980-as évek második felétől meghatározó szerep jutott a gazdaság kinyitásának a globális verseny irányába. A külgazdasági nyitás eredményeként Magyarország teljes mértékben beépült a globális versenypiacok rendszerébe. Magyarország szerkezeti nyitottsága is jelentősen növekedett.

• Magyarországra az elmúlt tizenöt évben mintegy 38 milliárd dollár külföldi tőke (reinvesztált profitokkal együtt) érkezett. A külföldi beruházásokkal szemben az egyik fő elvárás volt, hogy járuljanak hozzá az ország modernizációjához, szerkezeti átalakulásához és világgazdasági felzárkózásához, valamint versenyképességéhez. A külföldi befektetések gazdasági növekedést generáltak, a magyar gazdasági növekedés felgyorsulása az 1990-es évek második felétől egyértelműen külső tényezőkre épült. A köznapi hiedelmekkel ellentétben a külföldi beruházások pozitív hatással voltak a foglalkoztatás alakulására.

• A magyar gazdaság az elmúlt években erőteljesen transznacionalizálódott. Magyarországon a külföldi tőkeállomány aránya a GDP-hez 1990 és 2000 között 1,7 %-ról 43,3 %-ra nőtt. (Éltető, 2005, 56). Ez megfelel a kis fejlett országok arányainak. A magyar ipari termelés 70 %-a, az ipari export 89 %-a, a foglalkoztatottak 47 %-a és a beruházások 83 %-a a transznacionálisoktól származik. A 2000-es évek elejére megindult az „átnyitás” folyamata, a transznacionalizálódás szimmetrikussá válása. A fejlett gazdaságokat szoros tőke-összefonódás jellemzi, a jelentős mértékű külföldi tőkebefektetéssel szemben ugyancsak jelentős mennyiségű külföldi tőkebefektetést fogadnak gazdaságukban. A kölcsönös tőkebefektetések, a nemzetgazdaságok szempontjából a tőke ki- és beáramlás a globális világgazdasági struktúrák alapvető jellemzői. Közép-Európában ez a folyamat még csak elindulni látszik. 2002-ben a 28-29 milliárd euró magyarországi FDI-al szemben 2,8 milliárd euró magyar külföldi tőkebefektetés állt, s ez már elérte a 10 % körüli arányt. A fizetési mérlegre gyakorolt pozitív hatásukkal a külföldi tőkebefektetések hozzájárultak a monetáris stabilitáshoz.

• Magyarország elsők között 1991-től (az interim megállapodások 1992. február elsejével léptek életbe) társult az EU-országokkal. A társulások hozzájárultak a kke-i gazdaságok stabilizációjához és modernizációjához, s jó lehetőséget ígérnek a felzárkózásra, amit a teljes jogú tagság felgyorsíthat. A tagság a versenyképesség fontos tényezője.

A versenyképesség fenntartása továbbra is jelentős erőfeszítéseket igényel.

1. Magyarország (vonatkozik a közép-európai gazdaságokra is) versenyképességének fő forrása a termelékenység gyors javulása, valamint az emberi tőke magas minősége és alacsony költsége. A termelékenység gyors növekedéséből és a magyar munkaerő viszonylagos alulárazottságából jelentős komparatív bérköltségelőnyök származtak. A folyamatban lévő oktatási és képzési reformoknak jobban kell a versenyképesség javítása szempontjaira koncentrálni.

2. A munkaerő viszonylag jó minősége ellenére az új tagok még messze vannak a tudásalapú társadalom kialakításától. A legtöbb országban, így Magyarországon is a K+F kiadások voltak az átalakulási válság fő vesztesei, részesedésük a GDP-ben az 1990-es évek eleji 2 %-ról 0,5 %-ra csökkent. A felzárkózás ugyan ezen a területen is megkezdődött, de a magyar 1 % körüli szint még mindig elmarad az EU 1,8 %-os arányától. Közben az EU is lemaradásban van globális versenytársaihoz képest (az arány az USA-ban 2,8 %, Japánban pedig 2,9 %). Bátorító jel, hogy a transznacionális társaságok Közép-Európában az elmúlt években egyre inkább beruháztak a K+F szektorba, s ezeknek a kiadásoknak a növelése több esetben prioritást kapott. A következő években a K+F kiadások szisztematikus növelését tartjuk szükségesnek, miközben azok hatékony felhasználására és innovációs hasznosulására megfelelő figyelmet kell fordítani.

3. Versenyhátrányt jelent viszont a telekommunikációs költségek magas szintje. Az üzleti szektor telefonköltsége Magyarországon vásárlóerő-paritáson 30-40 %-kal magasabb, mint a fejlett országokban. Az Internet esetében a hozzáférési költség az EU-hoz képest két-háromszoros. Az ún. „információs társadalom” kiépítésében a 24 ország közül Magyarország mögött csak Lengyelország van. Ez olyan versenyképességi hátrány, ami a jövőben még inkább számít, s határozott lépéseket igényelne a jövőt illetően. Az Economic Intelligence Unit adatai szerint viszont az elektronikus érettség (internethasználat, e-kereskedelem stb.) rangsorában Magyarország a 28. helyet foglalja el (USA vezeti a listát), s a régióból valamelyest egyedül Csehország előzi meg. Ez kedvező folyamatokra utal. Úgy tűnik ugyanakkor, hogy elsősorban a kínálati politikára koncentrálunk (például a számítógépekhez való olcsó és minél szélesebb körű hozzáférés), miközben eltérően több sikeres országtól (Korea vagy Svédország) az átfogó keresletteremtő politikára (a társadalom tudatosítása és megtanítása például az internethasználat előnyeire) kevesebb figyelmet fordítunk.

4. Rontja a régió versenyképességét a társadalmi újraelosztás viszonylag magas szintje. Magyarország GDP százalékában kifejezett 39 %-os adózási szintje ugyan valamelyest alatta van az EU 42 %-os átlagának (ez a szám az USA-ban 30 %, Japánban pedig 27 % volt), de viszonylagos fejlettsége alapján inkább olyan országokkal indokolt az összehasonlítása, mint Portugália (34 %) vagy Írország (31 %). 2000-ben a megfelelő adatok Csehországra szintén 39 %, Szlovákiára 36 % és Lengyelországra 34 % voltak. Magasak Magyarországon a társadalombiztosítási hozzájárulások. Szakértői vélemények szerint Magyarországnak ahhoz, hogy az Unió kiterjedt piacán várható erősebb versenyben meg tudja állni a helyét, csökkenteni kell (mintegy 5 %-kal) az adóterhelési szintjét. Miután ezek rossz hatékonysággal hasznosulnak, jóléti szempontból sem hozzák a szándékolt eredményt. „Magyarországnak tehát ahhoz, hogy az unió kiterjedt piacán várható erősebb versenyben meg tudja állni a helyét, már a csatlakozás előtt, egyszeri lépésként legalább 4-5 százalékponttal csökkenteni kellett volna az adóterhelési szintjét, amit aztán – a többi velünk egy csoportba tartozó ország jövőbeni lépésétől függően – esetenként további kiigazításoknak kell követnie.” (Szabó, 2004, 39)

5. A versenyképesség szempontjából jobban figyelembe kell venni a magyar gazdaság duális szerkezetét. Egyrészt, az új körülményeknek megfelelően a transznacionális vállalatok befektetéseiért fokozott versenyt kell folytatni, különösen az új tagországokkal, s várhatóan néhány szomszédos jelölt országgal. A transznacionális vállalatok befektetéseit ösztönző politikák kidolgozásához szükség van részben a nemzetközi tapasztalatok felmérésére, részben pedig az itt működő vállalatok problémáinak és elvárásainak a megismerésére. Másrészt, a versenyképesség és az integrációs előnyök kihasználása szempontjából fontos a kis- és középvállalatok integrálása, részben a csatlakozással kitágult az EU-piacokba, részben pedig a transznacionális vállalati struktúrákba. Az ilyen irányú finanszírozási programok tapasztalatait fel kell dolgozni és azokat továbbfejleszteni.

3. Átfogó magyar gazdaságfejlesztési stratégia szükségessége

Az EU-integráció modernizációs hatásai, a konvergencia folyamatai nem érvényesülnek automatikusan. Ezt jól mutatják az egyes időszakokban és az egyes országok vonatkozásában eltérő konvergencia- és divergenciafolyamatok. Kiemelt feladat ezért a konvergencia belső tényezőinek pontos azonosítása és felmérése. Ez jelenti a gazdaság és társadalom konvergenciakapacitásait (a tőke és a munkaerő állapota, innovációs képesség, versenyképesség stb.), valamint a működőképesség és hatékonyság különböző vonatkozásait. A gazdaság- és társadalompolitika valamennyi eleme hatással lehet a konvergencia alakulására, ezért ezek kidolgozásánál a konvergencia szempontjaira mindig figyelemmel kell lenni.

A Lisszaboni Program-ot nemcsak teljesíthetőnek ítéljük, hanem a magyar globális felzárkózás és versenyképesség szempontjából ahhoz alapvető stratégiai érdekeink fűződnek. Ehhez azonban átfogó és átgondolt modernizációs és struktúrakorszerűsítő politika kidolgozására és végrehajtására van szükség. A lisszaboni folyamat (például a közigazgatás, az egészségügy elektronizálása, az internethasználat, az infrastruktúra fejlesztése) érdekében a jó tervek után további tudatos lépésekre van szükség. A gazdaság dinamikus egyensúlyi struktúrája nem biztosítható megfelelő politika és gazdaságpolitikák (policy mix) nélkül. Meggyőződésünk: új típusú gazdaságpolitizálásra van szükség, olyanra, amely átértékeli a „mixtúra” egyes elemeit és azok egymáshoz való viszonyát is. A dolgok lényege ez, s úgy gondoljuk, hogy ennek útjait kell keresnünk.

A jövő tekintetében ezért a termelékenység gyors növekedése továbbra is kulcsfontosságú, és sok múlik azon, hogy ezek az országok milyen gyorsan és sikeresen tudnak belépni a tudásalapú társadalomba. Bátorító jel, hogy a transznacionális társaságok Közép-Európában az elmúlt években egyre inkább beruháztak a K+F szektorba, s ezeknek a kiadásoknak a növelése több esetben prioritást kapott. Az OECD számításai szerint Magyarországon a feldolgozóipar és a szolgáltatások kibocsátásának egynegyede a tudásalapú szektorokból származik, és ez magasabb, mint számos vezető országban (Németország, Franciaország, és Ausztria.) Ilyen szempontból Csehország és Lengyelország megelőzi Portugáliát. (Financial Times, 2001. október 28.)

Magyarország 1997-et követően fenntartható növekedési pályára lépett. 2001 után a növekedés lassulása ellenére növekedési többletünk nem csökkent (sőt nőtt), egyszerűen mert a főbb európai partnereink még nagyobb mértékű lassulást produkáltak. A növekedés hosszabb távú fenntarthatósága megkérdőjeleződött, de a „felzárkózás” folytatódott. Hosszabb távon ez aligha lesz érvényes. Ezért a stabilizáció érdekében tett korrekciók kulcsfontosságúak.

Stratégiai érdekünk az eurózónához való minél gyorsabb csatlakozásunk. Gyakran felvetődik, hogy ehhez el kell érnünk bizonyos fejlettséget, a reálkonvergencia bizonyos szintjét. Csak az a bökkenő, hogy nem rendelkezünk semmilyen útmutatással arról, vajon mi a reálkonvergenciának az a szintje, ami nélkül nem szabad monetáris unióra lépni. Sokak szerint, főként a korábbi tizenötök közül, mivel az új tagországok messze a jelenleg a tagállamok fejlettségi szintje alatt vannak, velük szemben esetleg szigorúbb feltételeket kell szabni, hiszen velük kapcsolatban a maastrichti kritériumok teljesítése önmagában nem biztosítja az európai valuta stabilitását.

Ha megnézzük a világ országait, s bennük a nagyszámú föderációt, látjuk, hogy azokra a nagyfokú regionális különbségek a jellemzőek. Még az USA-ban is kimutathatók a huszonöt ország tekintetében érvényesülő eltérések. Görögország és Portugália fejlettsége alig különbözik Szlovéniáétól és Csehországétól, de Magyarország sincs minőségi lemaradásban. Nincsen arra közgazdasági érv vagy bizonyíték, hogy legalább el kellene érnünk a görögök vagy a portugálok szintjét. Az a meggyőződésünk, hogy Magyarország érett a monetáris unióra, s az „optimális valuta”-övezet strukturális érettségi kritériumait is nagyrészt teljesítjük. Javítani kell ugyanakkor a munkaerőmobilitás feltételeit (elsősorban oktatási és képzési politikával, vagy a lakásépítés feltételeinek a javításával), valamint a pénz- és tőkepiacok fejlesztésével és szabályozásának javításával a monetáris transzmisszió hatékonyságát. Sürgető az elmúlt években nagyra nőtt (2000 és 2006 között 3 %-ról 8,5 %-ra emelkedett) költségvetési deficit radikális csökkentése.

Sokak szerint az eurózónához való gyors csatlakozás és a felzárkózás nem összeegyeztethetőek egymással. A fenntartható és felzárkózó növekedés, a strukturális modernizáció, valamint a fiskális-monetáris stabilitás vagy stabilizáció nincsenek ellentétben egymással. Ellenkezőleg, az elmúlt évek tapasztalatai egyértelműen bizonyítják – a magyar gazdaságra is –, hogy fenntartható növekedés nem biztosítható az ily módon értelmezett stabilizáció nélkül. A monetáris unió korántsem zárja ki azokat az egyensúlyi konstellációkat, amelyek mellett a fenntarthatóság és a felzárkózás elérhető. A fiskális restrikciókat ellensúlyozza az alacsony kamatok növekedést ösztönző hatása, a felértékelődést, ami fékezi az inflációt, a versenyképesség szempontjából kiegyenlítheti a termelékenység növekedése, ez utóbbi viszont alapul szolgálhat a reálbérek emelkedéséhez. Ha pedig a reálbéreket a piaci realitások alapján növelik, akkor nem kell versenyképességromlással sem számolni.

A csatlakozással az új tagországok átveszik az EU közös külkereskedelem-politikáját. A magyar gazdaság még inkább kinyílik a globális piacok és kapcsolatok irányába. A közös kereskedelempolitika erősíti a közösség alkuerejét, s különösen a kis országok húznak hasznot belőle, hiszen javítja a pozícióikat a globális piacokon az amerikai vagy a japán versenytársakkal szemben. A közös külkereskedelem-politika átvételével nő az új tagországok globális versenynek való kitettsége. Csökkennek a külső vámjaink, amivel számos területen lényegesen erősebb és intenzívebb versennyel kell számolni a hazai piacokon. Új lehetőségeket nyit számunkra olyan régiókban, ahova eddig nem tudtunk eljutni. Nem lenne célszerű, miközben hozzájárulunk az EU külső támogatási és fejlesztési politikáihoz, ha az abból adódó lehetőségeket nem használnánk ki.

A magyar modernizáció és felzárkózó növekedés az elmúlt időszakban alapvetően külső tényezőkre épült. A források tekintetében (a beruházások jelentős része a külföldi tőke befektetéseiből és külső hitelekből származott) és a piacok szempontjából egyaránt. Erősíteni kell a külföldi befektetők bizalmát, s a transznacionális tőke szerepét a gazdasági-fejlesztési folyamatokban. Remélhető, hogy a fejlesztésekben nő a hazai megtakarítások és a külső transzferek szerepe. Ez különösen vonatkozik az EU költségvetési forrásaira, ennek a felvevőképességünk és a következő költségvetési periódusra vonatkozó döntések alapján csak mértéke kérdéses.

A fontos lenne, hogy az EU elismerje a globális versenyképessége és pozícióinak a javításában az új tagországok felzárkózásának a jelentőségét. Kedvezőek a Wim Kok-jelentés megállapításai, valamint törekvések „Lisszabon” fokozottabb figyelembe vételére az új költségvetésben. Ugyanakkor a javaslatok arra utalnak, hogy a kohézióval szemben versenyképesség címén próbálnának nagyobb forrásokat a legfejlettebbek javára visszaforgatni. A törekvést tehát, különös tekintettel a program késlekedésére, melegen kell támogatnunk, de egyúttal határozottan fel kell lépnünk, hogy a „versenyképességi” támogatások is ugyanúgy és olyan mértékben illetnek meg bennünket. Ily módon több jogcímen a több forráshoz való hozzájutásunk lehetősége javítható. A Lisszabonban kitűzött felzárkózás tehát nem is annyira Európa és más globális versenytársak közötti „szakadék” áthidalását, mint sokkal inkább az Európán belül nagy különbségek fokozatos csökkentését kellene, hogy jelentse. Egyetértünk azzal is, hogy a kohézió önmagában javítja a versenyképességet.

Magyarország ugyan közvetlenül az EU fejlett magjához igyekszik felzárkózni, de a konvergenciának szélesek a globális összefüggései. A strukturális modernizáció szempontjából az EU mint 450 milliós fejlett gazdasági övezet természetes gravitációs központ vagy modernizációs horgony a közép-kelet-európai országoknak, amelyek az integrációtól az évszázados periferikus helyzetből való kitörést várják. Az EU tagjai többségükben magasan fejlett országok, melyeket modern ipari szerkezet, fejlett pénzügyi piacok, bank  és szolgáltatószféra és kontinentális infrastrukturális hálózat jellemez.

A modernizáció négy fontos tényezője:

• A fejlett technológiák átvétele és alkalmazása, bekapcsolódás a globális innovációs folyamatokba;

• fejlesztési források rendelkezésre állása, fejlett tőkepiacok;

• dinamikus felvevőpiacok;

• képzett és motivált munkaerő.

Magyarország csak az utóbbival rendelkezik, míg a technológiák és a tőke tekintetében külső forrásokra szorul. Mint többnyire a kis országok számára, amelyek a külgazdasági kapcsolatoktól nagymértékben függnek, a külső piacok létfontosságúak.

Európa – és mindenekelőtt az EU – rendelkezik a közép- és kelet európai gazdaságok modernizációjához szükséges technológiával. Az európai vállalatok ugyanakkor integráns részei a globális gazdaságnak, miközben az új tagországok modernizációjában az EU-országokban működő, Európán kívüli transznacionális vállalatoknak is fontos szerepük van. Hasonló a helyzet a tőkeforrásokkal. Aligha kétséges, hogy Közép- és Kelet-Európa modernizációja túlnyomórészt piaci alapokon és magán-tőkebefektetéseken alapulhat. Ezek egyrészt, potenciálisan kellő mértékben rendelkezésre állnak, s felhasználásuk az adott országok fogadó- és felvevőképességének függvénye. Másrészt, a források mind a tőke, mind a technológia vonatkozásában globálisak, míg a fejlesztéshez szükséges EU költségvetési transzferek meglehetősen korlátozottak.

Az EU csak korlátozottan elégíti ki a modernizáció szempontjából fontos dinamikus piacok követelményét. Az EU-országok gazdasága az 1970-es évek után lelassult, és úgy tűnik, hogy hosszabb távon is csak legfeljebb 2,5-3 %-os növekedési ütemet képes produkálni. Ez fele az 1960-as években elért növekedésnek, s elmarad számos világgazdasági régió, így az Egyesült Államok és különösen Kína vagy más fejlődő országok növekedésétől. Más vonatkozásokban is romlott az EU viszonylagos makrógazdasági teljesítménye. Az európai integrációs kapcsolatok prioritása mellett ez arra hívja fel a figyelmet, hogy távlatilag az EU-n kívüli piacok jelentőségét sem szabad figyelmen kívül hagyni. A felzárkózásunk tehát ugyan európai program, s „Lisszabon” vonatkozásában is így fogalmazódik meg, mégis a magyar modernizáció globális összefüggéseit nem lehet elhanyagolni. Szélesebb értelemben Magyarország részévé vált egy globális hatalmi központnak, érdekeit és érdekérvényesítési lehetőségeit ennek összefüggésében kell felmérni.

Szükség lenne átfogó agrárfejlesztési stratégia kidolgozására. Ebben az elmúlt években a különböző érdekcsoportok részéről nem sikerült egyetértésre jutni. A csatlakozó országok mezőgazdasága jelenleg ugyan számos versenyelőnnyel rendelkezik, mégsem kellően versenyképes, és valójában számos olyan hátránnyal és problémával küzd, amelyek az 1960-as években érvekkel szolgáltak a KAP bevezetése mellett. Az új tagországok mezőgazdasága ezért komoly kihívásokkal kerül szembe, s ezek hátrányosan érinthetik helyzetét és versenyképességét. Az EU-szabályoknak való megfelelés a költségek növekedését eredményezi (állat és növény-egészségügyi előírások, környezeti szabályok, élelmiszerbiztonsági normák stb. átvétele). A csatlakozó országok mezőgazdaságának legkritikusabb gondja az alultőkésítettség, és rövid távon ezen a területen nem várható áttörés. A nemzeti költségvetési támogatások eddig kevésnek bizonyultak, s a jövőben sem lesznek képesek masszív forrástranszferek végrehajtására. A külföldi befektetéseket a termőföldre vonatkozó elírások korlátozzák, a hazai farmerek nem rendelkeznek kellő felhalmozási és kölcsönzési kapacitásokkal. A régió bankrendszerének egyik hiányossága, hogy az agrárhitelezés megfelelő és jól működő konstrukciói fejletlenek vagy hiányoznak. Reálisan ezért a kelet-európai agrármodernizáció sokkal inkább csak piaci körülmények és megfontolások alapján történhet, amiben az adófizetők pénze mellett (függetlenül attól, hogy az agráralapból vagy a nemzeti költségvetésekből származik) a fő szerepet inkább a piaci alapú finanszírozás játssza majd. A törvényi korlátozások és a politikai ellenállás keretei között kell keresni a lehetőséget, amivel nagyobb arányokban lehetne a magyar mezőgazdaság fejlesztésébe a külföldi magántőkét bevonni. A mezőgazdaságban nagyszámú alacsony jövedelmű réteg van. A szociálpolitikának külön figyelmet kell fordítani ezek problémáinak a kezelésére.

Magasfokú gazdasági stabilitás és konvergencia csak fejlett gazdasági szerkezetű és erős szociális kohéziójú országokban érvényesül egyidejűleg. Ahol e két feltétel egyike is hiányzik, ott nem valósul meg a stabilitási és konvergenciakritériumok összhangja. Ha ez igaz, az EU-hoz csatlakozó országok számára átfogó strukturális reformok nélkül megoldhatatlan lesz a magas gazdasági stabilitás és a konvergencia egyidejű teljesülése.

Kulcsszavak: A Lisszaboni Program mint globális modernizációs stratégia, felzárkózás – konvergencia, fenntartható és felzárkózó növekedés, információs és tudásalapú társadalom, európai társadalmi és gazdasági fejlődési modell, versenyképesség meghatározó tényezői, fenntarthatóság és szociális integráció, az eurózónához való csatlakozás feltételei, átfogó fejlesztési stratégiák kidolgozásának szükségessége, strukturális reformok, új típusú gazdaságpolitizálás (policy mix) szükségessége.

* Ciprus nélkül

táblázat • Lisszaboni teljesítménytábla (2004) (Forrás: Blanke – Lopez-Claros, 2004)

1: Rangsor EU-24 (ciprus nélkül); 2: Pontszám; 3: Információs társadalom; 4: Innovációk K+F; 5: Liberalizáció; 6: Hálózati iparágak; 7: Pénzügyi szolgáltatás; 8: Vállalkozás; 9: Szociális integráció; 10: Fenntartható fejlődés

IRODALOM

Blanke, Jennifer – Lopez-Claros, Augusto (2004): The Lisbon Review 2004. An Assessment of Policies and Reforms in Europe. World Economic Forum, Geneva

Éltető Andrea (2003): Az EU-csatlakozás hatása a külföldi működőtőke beáramlására. Európa 2002, IV, 3, szeptember.

Erdős Tibor (2003): Fenntartható gazdasági növekedés. Akadémiai, Budapest

Palánkai Tibor (2004): Az európai integráció gazdaságtana. Aula, Budapest

Szabó László (2004): Adórendszer, versenyképesség és államháztartás. Bővülő Európa, Ecostat. I. negyedév, március

<-- Vissza a 2006/9 szám tartalomjegyzékére

<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra

[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]