Hírem a világban –
Egy tudományos kutató
és szakirodalmi hírszerző alig kódolt üzenetei
Az elmúlt hetekben jól koordinált támadások kereszttüzébe került a tudományos alapkutatás és a Magyar Tudományos Akadémia helyzete. Amint ilyen esetekben az lenni szokott, kiderült, hogy a kritikát megfogalmazók közül nem mindenki van teljesen tisztában azzal, hogyan is működik a tudomány, illetve a tudományos kutatás. Ilyen körülmények között igazán szerencsés véletlennek tűnik, hogy az Akadémiai Kiadó A tudomány körül címmel elindított egy könyvsorozatot Braun Tibor professzor szerkesztésében. A sorozatból már négy könyv is elérhető az érdeklődők számára: Royston M. Roberts Serendipity – Véletlen felfedezések a tudományban, Marc Abrahams: Ig-Nobel – A tudomány citrom díja, Siegfried Bär A Céh – Az egyetemek lényege a professzorrá válásnak és a professzorok érzelmi életének tükrében, valamint a sorozat szerkesztőjének Hírem a világban – Egy tudományos kutató és szakirodalmi hírszerző alig kódolt üzenetei című műve.
A négy könyv alaposan körüljárja a tudomány berkeit, a felfedezések körülményeit, a félresikerült vagy éppenséggel őrült, de elgondolkodtató találmányokat, az egyetemek életének érdekességeit és visszásságait, valamint azt a szűnni nem akaró küzdelmet, amit tudományos kutatók folytatnak munkásságuk (többségében csupán erkölcsi) elismertetéséért, más szóval a hírnévért.
Alegutolsó kötet azokat az írásokat gyűjti csokorba, amelyek a szerző tudománymetriai munkásságának legérdekesebb mozzanataival kapcsolatosak. E könyvnek az ad különös aktualitást, hogy egyes részeiben a hazai tudományos kutatás értékelésével is foglalkozik, tudományos igénnyel, s nem leegyszerűsített, anyagias fiskális szempontok alapján. A könyvben található megfontolások ellenpontjaként szolgál egyes gazdasági szakembereknek a tévé nyilvánossága előtt tett kijelentése, miszerint nem mérhető a tudományos alapkutatás eredményessége!
Kezdetnek talán nem ártana tisztázni, mi is valójában a tudomány? Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Pungor Ernő akadémikust, az OMFB egykori elnökét, aki egy tudományértékeléssel foglalkozó mű előszavában a következőket írta: „A tudomány a legmagasabb szintű emberi tevékenység. Amíg a tudomány művelése kevesek dolga volt, addig el lehetett fogadni Eötvös Lorándnak azt a véleményét, hogy csak az menjen kutatónak, akinek megvan hozzá a gazdasági alapja is. A tudomány azonban időközben az emberiség közkincsévé vált, amelyre naponta újabb és újabb emberi tevékenységek épülnek. Az új műszaki eredmények egyre nagyobb mértékben támaszkodnak a természettudományra. A kutatás mind szélesebb csoportok tevékenységét igényli. Az eötvösi intelemmel szemben napjainkra a tudományos munka megélhetési forrássá vált…”
Hogy ne csak hazai szakemberre hivatkozzunk, nézzük, mit mond Derek de Solla Price, a tudománymetria egyik atyja: „A mai tudomány minden tekintetben messze meghaladja a korábbi mértéket. Új korszak köszöntött ránk, a régi tudománynak csak néhány alapvető hagyománya él tovább. A modern tudományos hardware monumentalitása az egyiptomi piramisokéhoz és a középkori Európa nagy katedrálisaiéhoz fogható, a munkaerő és a működési költségek nagyságrendjének ugrásszerű változásával a tudomány a nemzetgazdaság fontos szektorává lépett elő. Az új, a csillogó, az erőtől duzzadó modern tudománynak ez a monumentalitása sugallta a «Nagy Tudomány» kifejezést az új viszonyok jellemzésére…
A Kis Tudomány korának «tudósáról» a képzelet festette képen magányos, hosszú hajú zseni látható, aki műhellyé átalakított padlásszobában vagy pincehelyiségben senyved, a társadalom kivetettjeként, majdnem teljes szegénységben, s akit csak a benne élő szenvedély űz előre…
A Nagy Tudomány képviselőjét viszont a közvélemény olyan személynek látja, akit Washington kitüntetett, akit a «Bostoni körút» minden kutatóintézete igyekszik megkaparintani, és aki egy elit szellemi közösség tagjaként sorsdöntő politikai és műszaki kérdésekben hallatja szavát.”
Braun Tibornak a kötetben összegyűjtött írásai részletesen foglalkoznak azzal, amit ő „szakirodalmi hírszerzésnek” nevez, körüljárja a tudományelemzés problémakörét, foglalkozik a tudományos folyóiratok rangjával, a tudományos publikálás stratégiájával, de ami a legfontosabb, nem riad vissza attól sem, hogy a tudománymetria eszközeivel vizsgálja a „magyar tudományos alapkutatás egészségi állapotát”.
A tudománymetriai módszerek alkalmazása az értékelésben természetesen esetenként reakciót vált ki az érintettek körében is, ezért a cikkgyűjtemény e polémia egyes részleteiről is beszámol.
A könyv részletes ismertetése e rövid recenziónak nem lehet feladata, remélhetően azonban mindenki, aki kritikával él a hazai tudományos alapkutatással és annak intézményeivel kapcsolatban, előbb elolvassa ezt a művet, mielőtt a nyilvánosság elé lép gondolataival.
Néhány szemelvény azonban helyénvaló, csupán kedvcsinálónak. A magyar tudományos alapkutatás egészségi állapotával foglalkozó megfontolások konkrét kijelentéseket is megfogalmaznak az Akadémia szerepével kapcsolatban a Természettudományi publikációs tevékenység és kutatási költségek című részletes elemzésben: „1981-1987 között a hazai intézményekből közreadott tudományos publikációkat ugyanebben az évben (kerekítve) 35400-szor idézték. Az idézetek 35,2 %-át, szám szerint 12500-at akadémiai kutatóintézetekben dolgozó szerzők kapták. Ugyanebben a periódusban az akadémiai kutatóintézetek a hazai természettudományi és műszaki kutatási-fejlesztési ráfordítások 12,6 %-át használták fel. Így az egy idézetre eső ráfordítás az akadémiai kutatóintézetekben kb. egyharmada volt az országos átlagnak… A magyar természettudományi és műszaki kutatási tevékenységet jellemző publikációs és ráfordítási adatok összehasonlítása az OECD-országok adataival különleges magyarázatot nem igényel. A számok önmagukért beszélnek.”
Külön figyelmet érdemel a Magyarország helyzete a természettudományi alapkutatás világában – tudománymetriai tájkép a második évezred végén című fejezet, amelyben már 2002-ben jelentős aggodalom fogalmazódott meg: „Nyugodtan állíthatjuk, hogy nagy erőfeszítésekre lesz szükség ahhoz, hogy Magyarország megőrizze a második évezred utolsó évtizedében elért nemzetközi rangját. A feltétlenül szükséges anyagi támogatáson túl a tudományos közösség demográfiai és migrációs folyamatainak átfogóbb tanulmányozására és megértésére is szükség lenne”.
Braun Tibor könyve számos vonatkozásban érdekes ellenpontként szolgál azzal a szemlélettel kapcsolatban, miszerint a tudományos kutatás eredményeit gazdasági szempontok alapján, a megtermelt bevételek figyelembe vételével kell értékelni. A kétfajta nézőpont különbözősége talán azzal a kissé profán, hipotetikus kérdéssel illusztrálható, hogy egy társadalom mikor életképesebb, ha a prostituáltak vagy az ápolónők foglalkozása vonz több fiatalt?
Összegzésképpen, Braun Tibor cikkgyűjteménye mindenképpen ajánlható mindenkinek, akit komolyan foglalkoztat a hazai tudomány és a tudományos alapkutatás helyzete és jövője országunkban. Ezzel kapcsolatban érdemes elgondolkodni azon is, hogy vajon helyes-e, ha olyanok akarják „futtatni” a tudományos kutatókat, akik naponta számon kérik majd tőlük a bevételt, amint az az egyik legősibb foglalkozásnál bevett szokás? (Braun Tibor: Hírem a világban – Egy tudományos kutató és szakirodalmi hírszerző alig kódolt üzenetei. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2006)
Bencze Gyula
a fizikai tudomány doktora, tudományos tanácsadó
KFKI Részecske és Magfizikai Kutató Intézet
Hamza Gábor: Die Entwicklung des Privatrechts auf römischrechtlicher Grundlage unter besonderer Berücksichtigung der Rechtsentwicklung in Deutschland, Österreich, der Schweiz und Ungarn
A római jog oktatásának szempontjai közé szoktuk sorolni azon érvet, amely szerint a római jog nem csupán a Római Birodalom korában volt jóformán egész Európa területén hatályos jog, hanem mutatis mutandis a középkortól egészen a XIX. századig, amikor pedig az országonként különböző nemzeti jogrendszerek törvénykönyvbe foglalásának folyamata a római jogot nem eltörölte, hanem egyfelől dogmatikai rendszerében, másfelől mint jogászi gondolkodásmódot és mint terminológiájának lingua francá-ját integrálta. „…A római jogra így még nem elhanyagolható szerep várhat az egységesülő Európában; a felépítendő új ius commune Europaeum alapját, közös fundamentumát ugyanis elsősorban a római jogban találhatjuk meg.” Ennek szellemében fogant e mű is, miként a szerző már az előszóban hangsúlyozza, hogy e feladat csak az egyes országok magánjogi rendszereinek történeti feldolgozásával valósítható meg. A jogegységesítés követelményét és fontosságát számos helyen olvashatjuk; természetesen ennek a folyamatnak akadnak ellenzői is, és jelenkori viszonyaink között megismétlődni láthatjuk az Anton Friedrich Justus Thibaut és Friedrich Carl von Savigny által folytatott, a kodifikációról szóló vitát.
Azon módszer, amit új monográfiájában Hamza Gábor akadémikus – számos monográfia és tanulmány szerzője, és az egyetemi oktatásunkban a communis opinio doctorum által mérvadónak tekintett, immáron kilenc kiadását megért római jogi tankönyv társszerzője – kialakított, sajátos, komplexitásra törekvő ötvözete a nemzetközi szakirodalom által kialakított közelítésmódoknak. A magánjog külső történetének felvázolása mellett figyelmet szentel számos intézménytörténeti kérdésnek, ami alapvetően jogdogmatikai mechanizmusokra irányítja rá a figyelmet, ezenkívül pedig nem mulasztja el az igen beható tudománytörténeti elemzést sem. Ezáltal e kézikönyv mind didaktikai, mind pedig dogmatikai szempontból jóval többet nyújt, mint egy átlagos, a magánjogot illetve a magánjogtörténetet bemutató munka, hiszen e művek általában nem képesek a témát annak teljes komplexitásában megragadni. Paul Koschaker munkái ugyan igen részletesen mutatják be a magánjogi viszonyok fejlődését az egyes jogrendszerekben, arra azonban nincsenek tekintettel, hogy e jogrendszerek mely jogcsaládokhoz tartoznak. A legtöbb kutató megelégszik a magánjogtörténet esetében is a historia externa felvázolásával – hogy a jogtudományban is maradandót alkotó német polihisztor, Gottfried Wilhelm Leibniz által bevezetett distinkcióval éljünk –, a jogdogmatikai példákat pedig kizárólag mintegy illusztrációként hoznak; megint mások, mint például Franz Wieacker tudomány- és kutatástörténeti aspektusból rendezik a bemutatandó matériát. René David klasszikussá vált munkája ugyanakkor éppen a történeti fejlődésnek szentel a szükségesnél csekélyebb teret, ezt az egyes jogrendszereknek olykor túlságosan mesterkélten jogcsaládokba való besorolásával helyettesítve. Mindezidáig Helmut Coing műve volt az egyetlen olyan kísérlet, amely megpróbált a magánjog egyes jogintézményeinek történeti fejlődéséről átfogó képet adni. E szintetizáló módszer alkalmazásával Hamza Gábor elsősorban és méltán a római jog továbbélésének és hatástörténetének vizsgálatára teszi a vizsgálódás fő hangsúlyát, hisz a római jog – lévén a görög filozófiával és a zsidó-keresztény hagyományt jelentő Bibliával együtt az európai kultúra három fő tartópillérének egyike – jelenti a jogtudomány számára a téren és időn, az ókortól napjainkig átívelő kontinuitást. Ha e továbbhatást figyelmen kívül hagyjuk, amint erre a Leopold Wenger nevével fémjelezhető antike Rechtsgeschichte irányzata részéről történtek is kísérletek, úgy nem csupán korunk jogtudománya válik gyökértelen, identitását tekintve légüres térben lebegő diszciplínává, hanem a romaisztikát csupán önmagáért művelendő, korunk jogi problémáitól elzárt, hosszú távon legitimációjára nézve megkérdőjelezhető tudományággá tesszük.
E tartalmi és metodikai nóvumok mellett érdemes méltatni a kötet igényes tipográfiai kivitelét és áttekinthető szerkezetét: az egyszerű eligazodást a munka végén található rövidítések jegyzéke, kivételes gazdagságú szakirodalmi tájékoztató, név-, cím- és tárgymutató könnyíti meg. Itt meg kell említeni Buzády Csongor meritumát is, amivel a munka veretes nyelvi hagyományokat idéző németségéhez hozzájárult, valamint ki kell emelni Boóc Ádám kontribúcióját, aki a mutatók összeállításában vállalt oroszlánrészt. (Hamza Gábor: Die Entwicklung des Privatrechts auf römischrechtlicher Grundlage unter besonderer Berücksichtigung der Rechtsentwicklung in Deutschland, Österreich, der Schweiz und Ungarn. Band I. Budapest: Andrássy Schriftenreihe, 2002, 282 p.)
Nótári Tamás
egyetemi adjunktus, Károli Gáspár Református Egyetem Római Jogi Tanszék
A fizika százada
A Természet Világa különszáma
Alighogy véget ért a 2005. év, amelyre a tudományok iránt érdeklődők mint a fizika évére emlékeznek vissza, napvilágot látott a Természet Világa újabb, sorrendben a 22. különszáma, A fizika százada. Míg a fizika éve keretében – arra emlékezve, hogy Albert Einstein három nagy hatású közleménye éppen egy évszázaddal korábban jelent meg – a fizika művelői igyekeztek a nagyközönség számára is bemutatni, hogy az 1905-ös Einstein-cikkek miért és hogyan befolyásolták a fizika továbbfejlődését, A fizika százada a centenáriumról sem megfeledkezve cikkeivel tovább árnyalja a fizika 20. századi fejlődését és szerepét bemutató képet, közelebb hozva az olvasóhoz mind az eredményeket, mind a tudomány művelőit.
A különszámban 25 tanulmány kapott helyet, melyek szerzői között egyaránt találunk magyart és külföldit, akadémikust és középiskolai tanárt. Ami közös a közreműködőkben, az a tudomány népszerűsítése iránti elkötelezettségük, valamint az a képességük, hogy a legmagasabb szinten műveljék ezt. A tudományos kutatás ellen napjainkban felerősödő támadások egyik kiváltó oka kétségtelenül az lehet, hogy a kutatók jó része nem képes saját feladatának és eredményeinek, illetve azok hasznának, fontosságának közérthető bemutatására. A Magyar Örökség díjas Természet Világa szerencsére mindig meg tudja szólaltatni a legkiválóbb tudományos ismeretterjesztőket, akik között a tudományos kutatás nemzetközi hírű művelői is jelen vannak. Már csak ezért is elismerés illeti a különszám összeállítóit: Silberer Verát és Staar Gyulát. A szerzők között a már elhunyt Marx György és a Nobel-díjas Paul Dirac mellett szerepel Abonyi Iván, Bencze Gyula, Hargittai István, Jéki László, Kovács László, Meskó Attila, Nagy Károly, Patkós András, Radnai Gyula és Vicsek Tamás is, és ez már önmagában garancia az érdekes és színvonalas cikkekre.
A tematikus gazdagság mellett jól körvonalazódik néhány szerkesztői szándék: például a 20. század fizikájának árnyalt bemutatása Einstein tevékenységén keresztül, valamint néhány jeles magyar tudós fizikához kapcsolódó munkásságának ismertetése, hogy személyük közelebb kerüljön a mai olvasóhoz. Gábor Dénes, Gothard Jenő, Neumann János és Szilárd Leó emlékét egy-egy cikk idézi fel, míg Eötvös Lorándról három írás is megemlékezik – személyének nagysága és tevékenységének sokoldalúsága ezt a „kivételezést” egyaránt indokolja.
A visszatekintés mellett a fizikai kutatások jelenével is megismerkedhetünk, sőt előre is tekinthetünk a szilárdtestfizika, az elektronika, a biológiai rendszerek modellezése és a kozmológia közeljövőjére vonatkozóan.
Aki eddig idegenkedett a fizikai témájú cikkek olvasásától, annak a különszám három írása ajánlható: Marx György Szépség és fizika című esszéje, Victor Weisskopf Embertelen-e a fizika? című előadása és Toró Tibor gondolatai József Attila transznegatívum-elméletéről. Ezek mint cseppben a tenger egyaránt azt igazolják, hogy a fizika mindenütt jelen van. Lehetetlen fizika nélkül élni!
Szabados László
csillagász
<-- Vissza a 2006/9 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]