Magyar Tudomány, 2007/08 1016. o.

Tanulmány


A PSZICHIÁTRIA

ÉS A MŰVÉSZET HATÁRÁN

megemlékezés Leo Navratilról (1921–2006) –


Hárdi István

pszichiáter, pszichológus, a pszichológiai tudomány kandidátusa

ihardi freemail.hu


Amikor megjelentek Leo Navratil első cikkei a pszichiátriai betegek rajzvizsgálatáról (Navratil, 1958, 1998), még senki sem sejthette, hogy „első fecskéi” a későbbi művészetterápiás műhelyéhez, a guggingi pszichiátriai intézetben megalapítandó Művészek házához, és az onnan kikerülő művészek és műveik nemzetközi kiállításához vezetnek. Bár ő mindenkitől függetlenül, önállóan alakította ki tevékenységét, az előzményekre, a pszichiátria képi világának történetére érdemes egy rövid pillantást vetni.


A pszichiátria tematikája a képi világban két síkon jelenik meg. Egyfelől a képzőművészetben a betegségek, a beteg személyiségének ábrázolásában és sorsának, korabeli ellátásának bemutatásában (például: Théodore Géricault, Peter Paul Rubens, valamint Tony Robert-Fleury, Francisco Goya alkotásain), másfelől betegek művein – köztük művésszé vált betegekén (például: Adolf Wölfli, Friedrich Schröder-Sonnenstern) és beteggé vált művészekén (például: Carl Frederik Hill, Ernst Josephson).

Kövessük a második vonalat, amelyben úttörőként Philipe Pinelt (1745–1826) kell említeni, aki a párizsi Salpétrière-ben az addig raboskodó betegeket 1793-ban láncaiktól megszabadította, orvosként szemlélte, gyógyította őket és rajzaikkal is foglalkozott. Ambroise Tardieu (1818–1874) igazságügyi szakértőként elmebetegségük bizonyítására elsőként használta betegeinek – gondosan dokumentált – rajzait. Cesare Lombroso (1835–1909) a – közismert és ma már túlhaladott – lángész és őrület összefüggésének leírója, 1864-ben megjelent könyvének negyedik kiadásában külön fejezetet szentelt elmebetegek rajzainak és azok tulajdonságainak részletes elemzésére. Az első jelentősebb monográfiát Paul Gaston Meunier francia pszichiáter Marcel Rèja álnéven írta. A további számos francia, német és angol szerzőkön kívül mérföldkövet jelentett 1921-ben a svájci Walter Morgenthaler (1882–1965) Egy elmebeteg mint művész című könyve, amelyben Adolf Wölfli nevű betegének művészetét mutatta be, és bocsátotta a világhír útjára. Ugyancsak alapvető Hans Prinzhorn (1886–1933) heidelbergi gyűjteménye, valamint az arról 1922-ben kiadott könyve, Bildnerei der Geisteskranken, melynek nem csupán a szakterületre, hanem a képzőművészetre is nagy hatása volt: Freud lélekelemzése mellett jelentős szerepe volt a szürrealizmus kialakulásában. Az irányzatot alapító művészekre, André Bretonra, Hans Bellmerre, Max Ernstre, Paul Kleere, Salvador Dalira és másokra erősen hatottak a képek, és bőven merítettek a heidelbergi anyagból.

Jellemző az előítéletek hatalmára, hogy Meunier csak álnéven mert írni a kérdésről, kezdetben Morgenthaler könyvét sem méltatták figyelemre, és Prinzhornra is csak később figyelt fel a világ.1 Ezt a sorsot Navratil sem kerülte el, eleinte őt is megmosolyogták.

Leo Navratil 1946-tól 1986-ig dolgozott, illetve vezetett pszichiátriai osztályt a Bécs melletti Klosterneuburg Maria Gugging nevű elmegyógyintézetében. Mint gyakorló klinikus betegeinek nem csupán klinikai tüneteivel, hanem vizuális és verbális megnyilvánulásaival, majd később alkotásaival is foglalkozott. Pszichotikus és alkoholista betegeivel kezdetben végzett tesztszerű rajzvizsgálatán túljutva, a rajzok sorozatos ábrázolását2 követve alakította ki művészeti körét. Betegeivel egyénileg foglalkozott. Szemben a régi zárt osztályok semmittevésre ítélt lakóival, a gondjaira bízottakat tevékenységre ösztönözte. Együtt dolgozott velük, s rajzolási vagy más feladatokat adott nekik. Művészetterápiájának lényege az egyéniség kibontakoztatásából és vizuális kifejezésre történő ösztönzéséből állt. Állandó aktivitásra késztette őket. Nem tekintette véglegesnek a hosszú éveket intézetben töltött betegek krónikus állapotát. Módszerével velük is jelentős eredményeket ért el. Természetesen a modern gyógyszerelést is alkalmazta, azok hatékonyságát a képi anyaggal még jobban megítélhette. Tehetséges festők és költők fejlődtek ki nevelő és képző munkája nyomán. A guggingi elmegyógyintézetben 1981-ben megalapította „A művészek házát”, ahol szinte együtt élt betegeivel. Az általuk alkotott képeket számos kiállításon mutatták be, s később nem csupán Navratil gazdag szakirodalmi munkásságát és könyveinek számát gazdagították, de betegeinek önálló verseskönyvei és művei születtek. Így tizenöt művész, festő és költő vált nevessé, számos kiállításon vettek részt a Bécsi Galériában, Münchenben, vagy váltak műveik a linzi vagy a Lausanne-i „Art Brut Múzeum” állandó műtárgyává. Később Londontól, Los Angelestől kezdve New Yorkon, Tokión keresztül a világ számos múzeumába jutottak el a képek, melyeket ma már drága pénzen vásárolnak.

Navratil betegeinek kórfolyamatait követte, s figyelte, hogy állapotuk változását képeikben milyen változás követi. Így jutott az állapottól függő művészet (zustandgebundene Kunst) gondolatához, amely szerint a művek szerzőjük állapotától függ. Így például egyik betege felhangoltan többet és mást alkotott, mint lehangoltan, s az előbbi munkáit szinte idegenként szemlélte (Navratil, 1965, 1995). Navratil a szakirodalommal egybehangozóan munkásságukat egyben öngyógyító tevékenységnek is tekintette (Navratil, 1998).

Navratil tehát – az addig – elmegyógyintézetekben évekig tartott krónikus betegekkel ért el eredményt. 1998-ban közleményben fordult a svájci pszichiáterekhez (id. Navratil, 1999), hogy ne mondjanak le ezekről a betegekről, és ne szorítkozzanak pusztán gyógyszerekre, mert megfelelő foglalkoztatással, művészetterápiával, pszichoterápiával náluk is jó eredményt lehet elérni, ahogy ő ezt Guggingban mintaszerűen példázta.1

A szkizofréniás alkotásokat a manierista stílushoz hasonlónak vélte, amit sokan vitattak.

Navratilt gazdag tevékenysége vezette alkotáslélektani meggondolásaihoz (Navratil, 1965, 1979, 1999/a-b). A képi kreativitás szerinte három tényezőn alapul: a formalizáción, a fiziognomizáláson és a szimbolizáláson. Fejlődéstani alapokról kiindulva formalizációnak nevezi azt a mechanizmust, amidőn a beteg személy az én és külvilág – esetleg kórosan elmosódó – határait érzi és ábrázolja, s meghúzza a tárgyak körvonalait, ahogyan a gyermek fejlődése folyamán a firkából valóságot megközelítő alakot készít. Tehát a terek elhatárolódnak, kontúrt, választóvonalat kapnak. Fiziognomizációnak vélte azt a mechanizmust, ahogyan a rajzoló belevetíti a képbe testi-lelki sajátságait. Így például a napban emberi arc jelenik meg, vagy egy ház arcra emlékeztet. A harmadik alapfunkció a szimbolizálás, amikor a rajzoló általános szimbólumokat alkalmaz, például a jóságra angyalt ábrázol, a gonoszságra ördögöt, vagy kígyót csábításra, esetleg szexuális tartalomra (fallusz, férfiasság stb.). A fenti mechanizmusokat nem csupán betegei alkotásaival kapcsolatban használja, hanem általában a kreativitás alapfunkcióinak véli.

Természetesen Navratil egyes állításait meg lehet kérdőjelezni, hogy a fentiek valóban a kreativitás alapjai-e, vagy lehet vitatni a nem túl szerencsés megjelöléseket, mint például a „fiziognomizálás” vagy „formalizálás”. Kétségtelen, hogy a betegek állapotuktól függően másképpen festenek és rajzolnak, bár az „állapotkötötség” mint „művészet” kifejezés problematikusnak tűnik. Mindez nem változtat a mögötte álló kitűnő empírián, a jó megfigyelésekkel alátámasztott nagy anyagán és főként jó terápiás eredményein. Krónikus betegei jelentősen rehabilitálódtak, aktiválódtak, a társadalom értékes tagjaivá váltak, önmagukat el tudták tartani, noha évek, évtizedek alatt kialakult személyiségváltozásaik, s egyes maradványtüneteik megmaradtak.

Navratil értéke nemcsak kiállítási sikereiben, könyveinek és közleményeinek számában rejlik, hanem művészettel való kapcsolatában is. A 60-as évektől osztrák művészek (Arnulf Rainer, Peter Pongratz) lelkesen látogatták az intézetet, s a látottak későbbi munkásságukat alapvetően befolyásolták. Jean Dubuffet az Art brut (vagy outsider art) irányzatának, a tanulatlan, képzetlen emberek művészetének megalapítója is meglátogatta a „Művészek házát”, és az ott látottakról nagy elismeréssel nyilatkozott. A Guggingban készült képek alkotói sem voltak művészileg iskolázottak, és mindenfajta irányzattól, példaképtől, piaci igényektől, divattól mentesen festettek, írtak. Képzetlenségük értéke abban állt, hogy függetlenül, önállóan dolgoztak. Dubuffet úgy vélte, hogy a guggingi művek irányzatának reprezentatív képviselői.

Navratil halálával egy nagy humanista pszichiáter, a pszichiátriai rehabilitáció új utakon járó úttörője távozott el. Munkásságát tanítványa, Johann Feilacher (Feilacher, 2006) folytatja: új művészház alakult, tág műtermek, valamint galéria és múzeum.

Kulcsszavak: pszichiátria és képi világ, pszichiátria és képzőművészet, alkotáslélektan, Leo Navratil munkássága, művészetterápia, művészetterápia és rehabilitáció


IRODALOM

Bader, Alfred – Navratil, Leo (1976): Zwischen Wahn und Wirklichkeit. Kunst-Psychose-Kreativitat. Bucher, Luzern

Bader, Alfred – Navratil, Leo (1979): Psychiatrie und Kunst. In: Kisker, Karl Peter – Meyer, J. E. – Müller, C. (Hrsg.): Psychiatrie der Gegenwart. Vol. I/1. 2. Aufl. Springer, Berlin

Feilacher, Johann (Hrsg.) (2006): Gugging – ein Ort der Kunst. Brandstätter. Wien

Hárdi István (1956): Elektroshock hatása a kézírásra. Ideggyógyászati Szemle Suppl. 247–248.

Hárdi István (1983, 2002). Dinamikus rajzvizsgálat. Medicina, Budapest

Navratil, Leo (1958). Der Figur-Zeichen-Test beim chronischen Alkoholismus. Zeitschrift für Psycho-somatische Medizin. 4, 97–193.

Navratil, Leo (1958). The Figure Drawing Test. Triangel. 3, 317–325.

Navratil, Leo (1965, 1996). Schizophrenie und Kunst. Deutscher Taschenbuch Verlag, München

Navratil, Leo (1978). Johann Hauser. Kunst aus Manie und Depression. Rogner & Bernhard, München

Navratil, Leo (1979): Die Kreativität der Psychose. 1055. In: Die Psychologie des 20. Jahrhunderts. Bd. XV. Kindler, Zürich

Navratil, Leo (1983): Die Künstler aus Gugging. Medusa, Wien

Navratil, Leo (1995): Die Überlegenheit des Bären. Theorie der Kreativität. Arcis, München

Navratil, Leo (1997): Art Brut und Psychiatrie. I–II. Brandstätter, Wien

Navratil, Leo (1998): Die Gugginger Methode. Fischer, Stuttgart

Navratil, Leo (1999a): Manisch-depressiv. Zur Psychodynamik des Künstlers. Brandstätter, Wien

Navratil, Leo (1999b): Schizophrene sind Künstler. In: Thomashoff, Hans-Otto – Naber, Dieter (Hrsg.):

Psyche & Kunst. Schattauer, Stuttgart, 22–27.


1 Hitler és a nácik a heidelbergi gyűjteményt, egyes modern és faji alapon elkülönített művekhez hasonlóan „elfajzott művészetnek” nevezték, s tették gyűlölet és kirekesztés tárgyává. Csoda, hogy a gyűjtemény nagy részét sikerült megmenteni és restaurálni.

2 Navratiltól függetlenül és előbb kezdtem sorozatos-összehasonlító rajzvizsgálataimat (lásd: Hárdi, 1956, részletes bibliográfia 1983, 2002), melyet dinamikus rajzvizsgálatnak neveztem el. Navratil értékelte a hozzá hasonló megfigyeléseimet, és bécsi találkozásunkkor, 1983-ban a Hetedik Világ Pszichiátriai (WPA) Kongresszus alkalmával kifejtette, hogy ő terápiás, én diagnosztikus irányban dolgozom.

3 Javaslatát a Világ Pszichiátriai Társaság (WPA) is támogatta.



Navratil a betegeivel a „Művészház” előtt


A „Művészház” a betegek dekorációival


<-- Vissza a 2007/08 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]