Bócsa Iván
1926–2007
Nagy veszteség érte a hazai növénynemesítő társadalmat. 2007. május 4-én meghalt Bócsa Iván, Széchenyi-díjas akadémikus, kutatóprofeszszor, az MTA Növénynemesítési Bizottságának korábbi, majd tiszteletbeli elnöke, az MTA Miskolci Akadémiai Bizottságának korábbi alelnöke, szakmája legjelentősebb magyar nyelvű tudományos lapja, a Növénytermelés főszerkesztője, az MTA Magyarország Kultúrflórája sorozat szerkesztőbizottságának elnöke, a hazai klasszikus növénynemesítők nagy és eredményes generációjának egyik utolsó képviselője, aki nemzetközileg is kiemelkedőt alkotott a kender, a lucerna és a koronafürt nemesítésében.
Bócsa professzor 1926-ban, Aradon született. A középiskolát Bukarestben kezdte, de 1941-ben átjött Magyarországra, és itt érettségizett 1944-ben. Annak az évnek az őszén beiratkozott a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Mezőgazdasági Karára, ahol 1948-ban kapott diplomát. Egyetemi évei alatt, saját bevallása szerint: „nem annyira a termelés érdekelt, mint inkább a növénygenetika és növénynemesítés.” Így került közeli kapcsolatba Mándy György professzorral, az ő révén ismerkedett meg Fleischmann Rudolffal, a kiváló, határainkon túl is ismert növénynemesítővel. Nála töltötte Kompolton 1948 nyarát mint gyakornok, majd 1949 februárjában Fleischmann közvetlen munkatársaként végleg Kompoltra került.
Bócsa professzor hűségét az intézethez bizonyítja, hogy haláláig – végeredményben ötvenkilenc éven keresztül – Kompolton dolgozott, ami megdönt minden hazai „rekordot” az egy helyen eltöltött aktív szolgálati idő terén. Az ő esetében tehát teljes mértékben érvényesült a sikeres növénynemesítői tevékenység egyik legfontosabb feltétele, a munkahelyhez és témához való hűség. Fleischmann Rudolf az utolsó – sok növénnyel foglalkozó – nemesítők közé tartozott, ezért a Rudi bácsi mellett töltött két év alatt a fiatal Bócsa Iván csaknem minden kompolti növényfaj nemesítésével megismerkedett. Fleischmann halála után Iván – az akkor még kezdő nemesítő – a „maradékot”, a kender- és a lucernanemesítés feladatát kapta. Tehetségét bizonyítja, hogy ezekből a kis és nemesítési szempontból nehéz növényekben is nemzetközileg figyelemre méltó eredményeket tudott elérni.
A kendernemesítésben először rekonstruálta az F-kendert, majd – Bredemann rostdúsító módszerét alkalmazva – állította elő a Kompolti fajtát, mely 1955-ben kapott állami elismerést. Ez a fajta tekinthető jelenleg a leghosszabb ideje (ötvenkét éve) köztermesztésben lévő magyar fajtának az összes hazai kultúrnövény közül. Az egylaki kendert Európában harmadikként sikerült előállítania. Ez a változat azonban csak egy közbeeső sikeres lépés volt a végső célhoz, amit a 95 %-ban nő egyedből álló kenderfajta előállítása jelentett. Ez volt az UNIKO-kender, amelynek F1 állománya hatalmas magtermésével tűnt ki, és F2 nemzedékét használták fel rostipari célra. Ezt az addig nem létező kenderformát uniszexuális kendernek nevezte el. Természetesen a heterózishatás kihasználása sem kerülte el figyelmét, és az első államilag elismert heterózis hibrid kenderfajta is (B-7) az ő nevéhez fűződik. Mindig is szerette a különleges feladatokat és célokat. Ebbe sorolható az általa nemesített sárgaszárú kender is, amely egy klorofill-lebontó enzimhez kapcsolt gén mutáns változata volt, és amelyből szintén államilag elismert fajtát állított elő.
A lucernanemesítés során hamar felismerte, hogy a lucerna autotetraploid jellegéből adódóan a kiváló magyar tájfajták termőképességében a hagyományos nemesítéssel különösebb előrehaladást nem lehet elérni. Nemzetközi együttműködés keretein belül kezdeményezte a rezisztencianemesítést, aminek eredményeképpen előbb Verticillium-, majd Fusarium-rezisztens fajtákat állított elő. A kenderhez hasonló speciális kihívást jelentett számára – az egygyomrúaknál – a szójafehérje pótlását lucernafehérjével lehetővé tevő fajta előállítása. Munkatársaival sikerült előállítania világon napjainkig is egyedülálló szaponinmentes lucernafajtát, a Szapkót (1987).
A tarka koronafürt említése nélkül nem lenne teljes a kép munkásságáról. A 70-es években egy új kultúrnövényfajt, a tarka koronafürtöt vezette be a magyar mezőgazdaságba. A honosítás mellett kidolgozta az új növényfaj termesztéstechnológiáját is, mely a lucerna után a legnagyobb terméspotenciálú és beltartalmú évelő pillangós takarmánynövényünk.
Eredményes növénynemesítő munkásságát három növényfajból tizennyolc államilag elismert fajtája bizonyítja. Emellett tudományosan is jelentőset alkotott. Szakmai publikációinak száma közelíti a háromszázat, melyből nyolcvanöt német, angol, olasz és francia nyelven írt tudományos dolgozat. Továbbá tizenkét könyv és könyvrészlet szerzője, melyből kiemelkednek a Kultúrflóra kötetei a kenderről, a lucernáról és a koronafürtről, valamint a Fleischmann-monográfia. Az elmúlt években a kenderről írt kézikönyve Európában és Amerikában is megjelent. Széleskörű nemzetközi munkásságot fejtett ki, főleg Európában az Európai Növénynemesítők Nemzetközi Szervezetén, az EUCARPIA-n belül.
2006-ban múlt harmincöt éve, hogy átvette szakterületünk egyetlen magyar nyelvű tudományos lapja, a Növénytermelés szerkesztését. Az elmúlt évtizedekben a korábban gyenge-közepes lapból egy nemzetközileg ismert és elismert lapot fejlesztett, az egyetlen olyan magyar nyelvű tudományos folyóiratot, melynek impakt faktora van.
A biológiai tudományok kandidátusa fokozatot 1957-ben, a tudományok (MTA) doktora fokozatot 1974-ben szerezte meg. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben levelező tagjává, majd 1995-ben rendes tagjává választotta. Így vall erről: „Életem legboldogabb napja volt, amikor a postás kézbesítette az elnök táviratát: beválasztottak a Széchenyi alapította testületbe. Életem legnagyobb kitüntetését, munkám legmélyebb elismerését, megbecsülését jelentette számomra.”
Három évis volt az MTA Növénynemesítő Bizottságának elnöke, azt követően haláláig tiszteletbeli elnöke. Fél évszázados eredményes kutatómunkáját 1973-ban Fleischmann-emlékplakettel, 1977-ben Akadémiai Díjjal, 1991-ben az Eötvös-díjjal és 1997-ben Széchenyi-díjjal ismerték el. A Nyugat-magyarországi Egyetem és a Szent István Egyetem címzetes tanára, a Szent István Egyetem tiszteletbeli doktora volt.
Áttekintve egy sikeres életpálya fontosabb állomásait, nézzük, ő hogyan vélekedik minderről: „visszapillantva kutatói múltamra, úgy érzem, sikerült mindenből, amihez nyúltam, valami módon értékest vagy többé-kevésbé maradandót alkotnom, hiszen a 13 államilag elismert fajtámból 10 ma is köztermesztésben van.” Hozzátehetjük: igen, ez így igaz, maradandót alkottál, mert fajtáidon kívül szellemed is tovább él munkatársaidban és tanítványaidban, valamint a magyar és európai növénynemesítőkben, növénygenetikusokban és növénytermesztőkben.
Heszky László
az MTA rendes tagja
Kiss Elemér
1929–2006
Ha Csíkszeredából délkeleti irányba a főúton elindulunk, az Olt völgyében haladva eljutunk Csíkszentmártonba, és ha ott az északkeleti irányú mellékútvonalon haladunk tovább, akkor Csíkbánfalva és Csíkszentgyörgy után eljutunk Csíkménaságba. A település nevét röviden Ménaságnak vagy az ékezetet elhagyva, Menaságnak is mondják. A név egyesek szerint a málnás, mások szerint a ménes szóból ered. Orbán Balázs lelkesen ír a Taploca völgyében, havasok közé rejtett, magányos székely faluról, mely freskókkal díszített műemlék templomáról nevezetes. További nevezetessége az, hogy idevalósi a kiváló matematikus Kiss Elemér, a Bolyai-kutatás klasszikusa, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Brassóban született, 1929. augusztus 25-én, ám a család csak rövid ideig élt a nagyvárosban, magukat ménaságiaknak tartották, ott éltek az anyai felmenők, ott volt tanító az édesapa hosszú időn át. Elemér egész életében rajongva szerette a természetet, gyerekkorában sokat barangolt a környező hegyekben. Egyébként is sportos ember volt, életének utolsó éveiben is rendszeresen gyalogtúrázott, sízett a marosvásárhelyi Somostetőn és máshol, a hegyekben. Négy évvel ezelőtt együtt végigjártuk az erdélyi Bolyai-emlékhelyeket, pillanatok alatt felkúszott Domáldon Bolyai János édesanyjának, Árkosi Benkő Zsuzsannának egy magas dombtetőn lévő sírjához. A 2006 tavaszán elvégzett súlyos gyomorműtét után, amikor mások már tudták, hogy nincs remény életének megmentésére, feleségével hosszú gyalogtúrát tett Csíksomlyón. Ilyen állhatatos volt a tudományos munkában is. Halála előtt néhány nappal, ágyban diktálta utolsó, Bolyai János számelméleti eredményeinek utóélete című dolgozatát, melyet a szintén matematikus felesége vetett papírra. A dolgozat keltezése 2007. augusztus 18., az eredeti terv szerint másnap, 19-én kellett volna az abban foglaltakról előadást tartania egy tudományos konferencián, Marosvásárhelyen. A kézirat alapján az előadást másvalaki megtartotta, Kiss Elemér már nem tudott felkelni az ágyból. Augusztus 23-án halt meg, 25-én, 77. születésnapján temettük el Marosvásárhelyen, nem messze a Bolyaiak sírjától, akik közül elsősorban János oly sokat foglalkoztatta.
Életének főbb állomásai a következők. 1936–1940 között a ménasági elemi iskolába járt, majd 1940–1948 között a Csíkszeredai Katolikus Főgimnázium tanulója volt, ott is érettségizett. Ezt követte a kolozsvári Bolyai Egyetemen eltöltött három év, 1948–1951 között, melynek végén matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett. Az egyetem elvégzése után tíz éven át tanított matematikát a négyszáz éves, hírneves, marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, egy év megszakítással, amikor Szászrégenben tanított. 1961–1978 között adjunktus volt a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán, mely 1978-ban Üzemmérnöki Intézetté alakult, ahol azután docensként működött 1990-ig. Az intézmény 1990-ben Petru Maior néven egyetemmé alakult, ettől kezdve Kiss Elemér ennek volt egyetemi tanára, 1999-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig; 1976–1985 között tanszékvezető volt. Utána is tanított még az egyetemen, három évig. Közben megalakult az erdélyi magyar nyelvű Sapientia Egyetem, melynek Kiss Elemér 2001-ben professzora lett. Itt tanított haláláig.
1974-ben a kolozsvári, akkor már Babeş-Bolyai néven működő egyetemen matematikai doktorátust szerzett. 1962–1965 között tagja volt a Romániai Matematikai Tudományos Társaság vezetőségének. Húsz éven át tagja volt a kolozsvári székhelyű Matematikai Lapok szerkesztőbizottságának, a lapnak alapító tagja is volt. 2001 májusában az MTA külső taggá választotta, 2006 tavaszán Marosvásárhely díszpolgára lett.
Kutatómunkájának első szakaszában algebrával foglalkozott, ebből írta doktori disszertációját is. Eredményei nemzetközi viszonylatban is jelentősek. Általánosította a gyűrű centrumának a fogalmát, majd ennek segítségével megszerkesztette a nemkommutatív gyűrűk egy fontos osztályát, melyben a kommutatív gyűrűk több fontos tulajdonsága érvényes. Szükséges és elégséges feltételt adott algebrai egyenletek közös gyökeinek létezésére, és általánosította Hurwitz egy fontos tételét. Bevezette a félmodulusok koideáljának fogalmát, melyet mások is eredményesen használtak. Ennek segítségével sikerült a félmodulusok kategóriájában az egzakt sorok létezését biztosítani és tanulmányozni. Több mint száz publikációja közül az első harmincban számolt be algebrai eredményeiről.
Legjelentősebb tudományos eredményei a Bolyai-kutatással kapcsolatosak. Bolyai János a nemeuklideszi geometria felfedezésével forradalmasította a matematikát, hatással volt az egyetemes emberi gondolkodásra az axiomatikus módszer széleskörű elterjedése révén és más módon is. Felfedezését értetlenség, ledorongolás fogadta, ezért az 1831-ben megjelent Appendix-en kívül mást nem publikált, ám hátrahagyott tizennégyezer oldal kéziratot. Ebből mintegy háromezernyi tartalmaz matematikát. Mint ismeretes, évekkel Bolyai János 1860-ban bekövetkezett halála után az Akadémia a kéziratokat Marosvásárhelyről Pestre hozatta, ahol azokat egy bizottság negyedszázadon át vizsgálta csekély eredménnyel. Néhány, viszonylag könnyen olvasható kéziratot németre fordítottak; ezek elemzését azután a német Paul Stäckel végezte el, és tette közzé cikkekben és egy 1913-ban németül, majd egy év múlva magyarul is megjelent, a két Bolyairól szóló monográfiában. A Teleki Tékában elhelyezett kéziratok rendezésére és a nem matematikai jellegűek feldolgozására a második világháború után került sor, a matematikai jellegűek túlnyomó részének azonban még az elolvasása sem történt meg a huszadik század végéig. Az elszántság és a szakértelem Kiss Elemér személyében találkozott. A kéziratok több mint tízéves, aprólékos és szakszerű tanulmányozása révén kimutatta, hogy azokban olyan „matematikai kincsek” találhatók, melyek újak voltak a maguk korában, és melyekkel Bolyai évtizedekkel megelőzte azokat, akiknek az eredményeket később tulajdonították. Ilyen például az a közismert számelméleti tétel, melyet Jeans harmincnégy évvel Bolyai halála után közölt, és ma tankönyvanyag. Ezzel megdőlt az a nézet, hogy Bolyai az Appendix-ben foglalt eredményein kívül érdemlegeset a matematikában nem alkotott, leszámítva a komplex számok elméletének megalapozását, melyről szóló írása régóta ismeretes volt.
A Bolyai-kéziratoknak már az elolvasása is rendkívül nehéz. Bolyai feljegyzéseit gyakran nem tiszta papírra írta, hanem olyanra, ami épp rendelkezésére állt, kisfia már teleírt iskolai füzetébe, színlapokra, boríték hátlapjára, és sajátos, nehezen követhető jelöléseket, terminológiát használt. Ezekből ízelítőt kaphatunk, ha fellapozzuk Kiss Elemér kutatási eredményeit tartalmazó, 1999-ben megjelent Matematikai kincsek Bolyai János hagyatékából című könyvét, amely maga is matematikatörténeti gyöngyszem. A könyv angolul is megjelent, a világ minden jelentős könyvtárába eljutott, és fontos szerepet tölt be a magyar kulturális értékek nemzetközi megismertetése terén. A könyvön kívül több tucat, részben nemzetközi fórumokon publikált cikkben is beszámolt eredményeiről. A nem matematikai tartalmú kéziratokat is tanulmányozta, és olyan, addig nem ismert Bolyai-leveleket talált, melyek az apa és fiú személyes kapcsolatát helyezik új megvilágításba. Elmondhatjuk: Kiss Elemér lényegesen gazdagította Bolyai Jánossal kapcsolatos ismereteinket. Bolyai új, emberi arcát évtizedekkel ezelőtt Benkő Samu rajzolta meg. Kiss Elemér munkássága teljessé tette a képet a magyar tudomány legnagyobb alakja matematikusi arculatának teljeskörű feltárása révén, miközben felfedezései Bolyai János emberi arculatának jobb megismeréséhez is hozzásegítettek. 2002-ben, amikor Bolyai János születésének 200. évfordulóját ünnepeltük Budapesten nemzetközi tudományos konferenciával, Kiss Elemér volt az egyik főelőadó, és akkoriban Európát és Amerikát is bejárta meghívott előadóként, hogy kutatási eredményeiről beszámoljon. Tudománytörténeti felfedezései alapvető fontossággal bírnak, és joggal nemzetközi hírnevet szereztek számára. Felesége, Ági, hű társa volt nemcsak az élet viszontagságai között. Matematikusként hozzáértő módon segítette férje Bolyaiakkal kapcsolatos kutatásait.
Ezen a ponton érdemes megjegyezni: a Bolyaiakról, főleg a régebbi szépirodalomban kialakított kép, elsősorban Benkő Samu és Kiss Elemér munkásságának betudhatóan, szinte teljesen elavult. Apa és fia indulatos emberek lévén, gyakran civakodott, ám kapcsolatukat elsősorban az egymás iránti nagyrabecsülés és a gyöngéd érzelmek jellemezték. Jóllehet János élete utolsó szakaszában ugyanabban a városban lakott, mint apja, nevezetesen Marosvásárhelyen, mégis gyakran inkább leveleztek megromlott egészségük miatt, mintsem vállalkoztak volna a hosszú gyalogútra, hogy személyesen találkozzanak. Ezek a levelek is előkerültek a fáradhatatlan kutatómunka közben, és tanúskodnak a két zseni egymáshoz való viszonyáról.
Kiss Elemér dolgozatai között az említetteken kívül számos más, érdekes mű található, egy részük alkalmazási jellegű. Apja, a ménasági tanító, méhészkedett, s Elemér kedvenc olvasmányai közé tartozott apjának egy méhészeti szakkönyve. Ennek hatására kezdett foglalkozni a méhek építkezésének geometriai problémáival. Két dolgozata is megjelent e témakörből, egy fiatalkori és egy tizenhat évvel ezelőtti. Alkalmazási szempontból igen érdekes az a dolgozata is, amelyet Szentpéteri József orvosprofesszorral közösen írt a fogak csúcsainak mozgásáról rágás közben.
Kiss Elemérnek nemcsak a tudománya, embersége is példamutató volt. Önzetlen volt a tanítványok nevelésében, az ismeretek átadásában, és habitusát páratlan szerénység jellemezte. Igaz, Fejér Lipót szavaival élve, neki volt mire szerénynek lennie. Egy alkalommal Levente fiánál, családja körében töltöttem vele egy estét, s egy szóval sem említette, hogy néhány nappal azelőtt Marosvásárhely díszpolgárává fogadta. Halála súlyos veszteség a nemzetközi Bolyai- és matematikatörténeti kutatás számára. Személye és munkássága generációk számára lesz világító fáklya.
Prékopa András
akadémikus
Bodánszky Miklós
1915–2007
Február 7-én, 92. születésnapjához közel, Princetonban elhunyt Bodánszky Miklós, a világszerte ismert peptidkémikus, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Vele tudományterületének olyan nagy egyénisége távozott körünkből, aki bár életének nagyobbik felét az Egyesült Államokban töltötte, magyarságát megőrizte, s az itthoni peptidkémikusokkal mindvégig szoros barátságban maradt.
Bodánszky Miklós 1915-ben Budapesten született, s a Műszaki Egyetemen szerzett doktorátust. A gyógyszerkémiának kötelezte el magát, ilyen témakörökben tartott előadásokat a Műszaki Egyetemen, s néhány gyári állás után ugyanezzel a területtel foglalkozva lett munkatársa a Gyógyszerkutató Intézetnek. Az országot az 1956. évi forradalom leverése nyomán hagyta el, s 1957 elején feleségével és ötéves kislányával érkezett New Yorkba. Itt, a Cornell University Medical College Biokémiai Intézetében a Nobel-díjas Vincent DuVigneaud mellett kezdte meg amerikai pályafutását, az oxitocin és vazopresszin polipeptidhormonok szintézisének témakörében, egy olyan területen, ahol már korábbi budapesti kutatásai során is bőséges tapasztalatokat szerzett. A Cornell után a Squibb Institute for Medical Research laboratóriumaiban hozott létre peptid-kutatócsoportot, majd 1966-tól ismét az egyetemi légkör csábította el az ipari kutatástól, s 1983-ig, nyugállományba vonulásáig tanított és kutatott Clevelandben, a Case Western Reserve University Charles Frederic Mabery name-chair professzoraként. Felesége, Bodánszky Ágnes a clevelandi évek során végig kutatótársa, s számos dolgozatának társszerzője volt, őt 1989-ben veszítette el. A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben választotta külső tagjai sorába. Nyugdíjas éveit Bodánszky Miklós Princetonban töltötte, s amíg ereje engedte, továbbra is írta peptidkémiai dolgozatait, s látogatta az amerikai és európai peptidszimpoziumokat. Utoljára 1998 augusztusában találkoztunk vele Budapesten, a 25. Európai Peptidszimpozium ünnepelt vendégeként. Szüleit leányuk, Bodánszky Éva gyászolja.
Bodánszky Miklós nevét elsősorban egy még Budapesten elért, túlzás nélkül világraszólónak nevezhető felfedezés tette ismertté. A fehérjéket is alkotó aminosavak peptidekké való összekapcsolására dolgozott ki olyan új módszert, az úgynevezett aktív észteres technikát, melynek segítségével a természetes polipeptidek, például az oxitocin nevű hipofízis-hormon laboratóriumban történő teljes szintézise volt megvalósítható. A tudományos kutatások fejlődése gyakran azzal jár, hogy a kulcsfontosságú felismerések világszerte egy időben vezetnek átütő eredményekhez. Nem volt ez másképpen Bodánszky esetében sem, s a nemzetközi prioritás megszerzése most is csak néhány hónapon múlott. Első rövid közleménye 1955-ben a Nature hasábjain jelent meg (Synthesis of Peptides by Aminolysis of Nitrophenyl Esters. Nature. 1955. 175, 685.), de már ugyanabban az évben követte ezt George W. Kenner hasonló témájú dolgozata (Chemistry and Industry. 1955. 601,), majd Bodánszky második publikációja (Chemistry and Industry. 1955. 1517.). A részletes beszámolók a magyar Acta Chimica hasábjain 1957-ben, már Bodánszky távozása után jelentek meg.
DuVigneaud nagy örömmel fogadta be laboratóriumába a magyar kutatót, az aktív észteres technika kiváló ajánlólevélnek bizonyult. Együttműködésük eredménye volt többek közt az a publikáció, mely a peptidek felépítésének egy új, s később nagyon gyümölcsözőnek bizonyult módszerét, a lépésenkénti szintézis elvét vezette be. (Bodanszky, M. – DuVigneaud V.: A Method of Synthesis of Long Peptide Chains Using a Synthesis of Oxytocin as an Example. Journal of the American Chemical Society. 1959. 5688.). A dolgozat 1980-ig 615 hivatkozással Citation Classic lett, s maradandó érdemeit mutatja, hogy az utalások azóta is gyarapodnak, 2003-ban számuk már meghaladta a kilencszázat.
Módszerének alkalmasságát, s annak előnyeit igazolta azzal is, hogy 1967-ben a bikarbonát-termelést szabályozó, 27 aminosavból álló szekretin polipeptidhormont állította elő a lépésenkénti technikával. Az emberi hiúságtól persze ő sem volt teljesen mentes, a hormon térszerkezetét vizsgálva e polipeptidet „miniatűr proteinnek” tartotta, de hát végül is DuVigneaud az oxitocint is „baby proteinnek” nevezte.
Messze vezetne, s csak a szűkebb szakterület érdeklődésére tarthatna számot, ha hosszú aktív életének tudományos eredményeit nagyobb részletességgel tárgyalnánk. Szinte mindennel foglalkozott, ami a szintetikus peptidkémikust érdekelheti. Így hamar rájött arra, s erre évekkel Bruce Merrifield előtt felhívta a figyelmet, hogy lépésenkénti módszere utat nyit a mechanikus és automatizálható peptidszintézis felé (1960). Sokat foglalkozott a szintézis során bekövetkező racemizáció kérdésével, s javaslatot tett annak elkerülésére; nagyon sok mellékreakciót figyelt meg, s magyarázta meg azok mechanizmusát; vizsgálta a szerkezet-hatás összefüggéseket például a vérnyomáscsökkentő bradikinin polipeptidhormon esetében; a hormonokon kívül foglalkozott más biológiailag hatásos peptidek szintézisével is (stendomicin, vernamicin antibiotikumok, malformin stb.). Nem csoda, hogy Bodánszky Miklóst a nemzetközi tudományos közélet a szintetikus peptidkémia úttörői közt tartja számon. Elsőként kapta meg 1977-ben az amerikai peptidkémikusok legnagyobb kitüntetését, a Pierce Chemical Co. által alapított és szponzorált Alan E. Pierce Award-ot, melyet aztán két év múlva másodikként a később Nobel-díjjal is kitüntetett Bruce Merrifield nyert el.
E rövid megemlékezés elején szó esett már arról, hogy Bodánszky mindvégig szoros kapcsolatot ápolt a szakmailag hozzá közel álló magyar kémikusokkal. Nemcsak azt jelenti ez, hogy otthonában mindig szívesen látott vendégek voltak az arra vetődő magyarok, de azt is, hogy munkája során rendszeresen alkalmazta, publikációiban pedig hűen hivatkozott a magyar eredményekre. Tudta, hogy a hazai kémikusoknak nem könnyű betörni a külföldi publikációs piacra, sokunknak volt már oka elkeseredni cikkeink olykor inkorrekt fogadtatásán. Bodánszky azonban kitüntető figyelemmel kísérte a hazai tudományos kutatást, cikkeiben, több kiadást megért peptidszintetikus monográfiájában, szimpóziumi előadásaiban gyakran idézte a magyar kutatócsoportok munkásságát, néha talán érdemeinken felül is, igaz barátságból és hazafiságból.
Köszönet érte.
Medzihradszky Kálmán
DSc, professzor emeritus
Giovan Battista Pellegrini
1921–2007
Nagy barátját vesztette el Magyarország a padovai egyetem nyelvészprofesszorában, a szeretve tisztelt Ninóban, aki mestere, Carlo Tagliavini örökébe lépve tudományos, oktatói és tudományszervező tevékenységével szakadatlanul és lelkesen ápolta a magyar–olasz nyelvészeti és művelődéstörténeti kapcsolatokat.
A Dolomitok hegycsúcsai között, a 773 méter magasan fekvő Cencenighe Agordinóban született, Itáliának azon a vidékén, ahol nem pálmafák virulnak, hanem olyan kemények a telek, hogy – mint Pellegrini mesélte gyermekkoráról – reggelre befagy a mosdótálban a víz.
A történelem viszontagságai is megedzették: egyetemi tanulmányait a második világháború éveiben kezdte a padovai egyetemen, és első közleményei is a fegyverek dörgése közben születtek meg.
Diplomája megszerzése után másfél évvel névrokona, Silvio Pellegrini tanársegédjeként már tanított a pisai egyetemen; előbb spanyol, majd később portugál, ófrancia és provanszál történeti nyelvtant. Másik nagy mestere, Carlo Tagliavini ösztönzésére az olasz tájnyelvek tanulmányozásával bővítette látókörét. 1951-ben már három egyetemi jegyzet és tizennyolc tanulmány birtokában nyerte el az egyetemi magántanári címet. A palermói és a trieszti egyetemen töltött idő után 1964-ben professzorként került vissza a padovai egyetem nyelvtudományi tanszékére, ahol addigra ismét működött a magyar szeminárium, melyet Tagliavini a negyvenes években attól a felismeréstől vezettetve alapított, hogy nem lehet igazi nyelvtudós, aki nem tanulmányozza az olasz határtól néhány száz kilométernyire beszélt különleges, nem indoeurópai nyelvet.
Amikor egyetemi pályafutásának negyvenedik évfordulóján, 1987-ben megjelentette műveinek bibliográfiáját, az 559 címet tartalmazott. A kiegészítésben, melyet 1995-ben egyik tanítványa, Enzo Croatto szerkesztett, a lista a 759-es számmal végződött, s a hosszabb-rövidebb közleményeken kívül mintegy negyven kötetet tartalmazott, köztük az olasz–magyar szókölcsönzés tanulmányozásához elengedhetetlenül fontos ASLEF, az első itáliai tájnyelvi atlasz anyagát.
Önmagában is csodálatos, hogy a fáradhatatlan tudós csupán nyolc év leforgása alatt újabb kétszáz tudományos munkát publikált, de még bámulatosabb ez az eredmény, ha meggondoljuk, milyen változatos tudományterületeken végezte kutatásait. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: dialektológia, etimológia, névtan és helynévtan, hangtan, szociolingvisztika, etnográfia, nyelvföldrajz, itáliai preromán nyelvek (különös tekintettel az ősvenétre), friuli–szláv, valamint olasz–német nyelvi kapcsolatok, balkáni nyelvi jelenségek (különös tekintettel az albánra és a románra), arabizmusok az újlatin nyelvekben és nem utolsósorban magyar–olasz szókölcsönzés és magyarságtudomány.
Magyar vonatkozású írásainak túlnyomó része az itáliai magyarságtudományi kongresszusok aktáiban vagy a Padovai Tudományegyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem közös filológiai évkönyveiben, a Giano Pannonio-ban jelent meg (Alcuni italianismi dell’ungherese e loro vie di diffusione, 1977; Appunti su alcuni italianismi dell’ungherese, 1978; Concordanze lessicali tra Italia nord-orientale e regioni balcanico-danubiane, 1981). De más fórumokon is szívesen foglalkozott az olasz–magyar szókölcsönzés kérdéseivel, többször visszatérve a labda, bagó, bagoly, pogácsa, kagyló és forint szavak származtatására. Lelkesen népszerűsítette Itáliában a magyar nyelvet, a magyar nyelvészet és a magyarországi olasz nyelvtanítás eredményeit (L’insegnamento dell’italiano in Ungheria, 1979; L’insegnamento dell’ungherese e la linguistica generale, 1981; La lingua ungherese, 1992). 1992-es tanulmányában ezt olvashatjuk: „A magyar nép szerencsésen sok szállal kötődik nemzetünkhöz. Többek között hihetetlen mértékben terjesztette, a lakosság arányszámához képest, az olasz nyelv és kultúra ismeretét, megelőzve minden bizonnyal a többi európai államot.”
Amikor Pellegrini magyarországi kongresszusok vendége volt (hogy kétszeresen is jogosan idézzük fel Balázs János remek szófejtését, miszerint vendég szavunk a venét tájnyelvi venedigo-ból származik), mindig szívesen szólalt meg magyarul, bár indokolatlan szerénységgel mindannyiszor megjegyezte: „ezt mesterem, Carlo Tagliavini jobban mondta volna”.
Giovan Battista Pellegrinit számos olasz és külföldi akadémia tagjai közé választotta. A humán tudományok terén elért sikereiért kitüntetést kapott az Olasz Köztársaság elnökétől, de a legbüszkébb – mint többször hangoztatta – az Eötvös Loránd Tudományegyetemtől 1989-ben elnyert díszdoktori címére és az MTA tiszteleti tagságára volt.
Feledhetetlenül kedves egyéniségéhez legendás szórakozottság társult. Ez okozta híres vonatbalesetét is, melyből csodával határos módon, talán a nagy nyelvészek őrangyalának segítségével, szinte sértetlenül került ki.
Utolsó éveiben már nem nagyon mozdult ki otthonról, a Rudena utcai történelmi atmoszférájú házból, ahol azelőtt olyan szívesen látta vendégül magyar barátait. A legutóbbi padovai olasz–magyar nyelvészkongresszus alkalmából ezért csak telefonon beszélhettünk vele. De nevével mindennap találkozunk a budapesti Olasz Tanszék tantermeiben is, ahol a falakon az általa szerkesztett Itáliai tájnyelvek térképe közvetíti örökségét.
Szabó Győző
a nyelvtudomány kandidátusa,
docens, ELTE BTK Olasz Tanszék
<-- Vissza a 2007/08 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]