Magyar Tudomány, 2007/12 1534. o.

Társadalomtudományok a Magyar Tudományos Akadémián



Népesség – migráció – elöregedés


Tóth Pál Péter


tudományos főmunkatárs, KSH Népességtudományi Kutatóintézet

tothpal demografia . hu


Előzetes megjegyzések


1. A magyar nemzetiségűek Kárpát-medencei népesedési folyamatai a bekövetkezett széttagoltság és a közel kilencvenéves „szétfejlődés” ellenére – éljenek Magyarországon vagy a szomszédos országokban – csak látszólag függetlenek egymástól. A különböző „helyszíneken” zajló folyamatok ugyanis nemcsak feltételezik egymást, hanem kölcsönhatásukban felerősítik és kiteljesítik azokat a demográfiai eseményeket, amelyek a jövőbeli népesedési lehetőségeket meghatározzák. Éppen ezért szakítani kell azzal a gyakorlattal, hogy a saját szülőföldjén ma már nyolc országban zajló magyar népességfejlődést meghatározó folyamatokat nem egységes egészként vizsgáljuk. Abban az esetben ugyanis, ha az eddigi gyakorlatot folytatjuk, akkor a magyar népességfejlődést, mint ahogyan eddig, úgy a továbbiakban sem tudjuk a maga valóságában megismerni és megérteni. Ahhoz tehát, hogy a szomszédos országokban és Magyarországon élő magyar nemzetiségűek népesedési folyamatait, a bekövetkezett népesedési anomáliákat – az alacsony termékenységet, a szórványosodást és következményeit, a népesedéspolitikai gyakorlat által létrehozott mechanizmusokat, diszfunkciókat stb. – megértsük, a demográfiai folyamatokat területileg nem egymástól függetlenül, hanem egymásra vonatkoztatva, egymásra hatásában kell vizsgálnunk. Tudomásul kell tehát venni, hogy a hazai adatok alapján a magyar népességfejlődés egészére érvényes következtetést levonni nem lehet, mert mindaz, ami a népesedési folyamatokban Magyarországon zajlik, csak része a magyar népesedési folyamatoknak, de nem azonos azokkal.

2. A szakirodalom alapján megállapítható, de a mindennapi tapasztalat is azt támasztja alá, hogy a migránsokat fogadó ország a „küldő” országgal szemben – a nemzetközi vándormozgalommal együtt járó nemzetbiztonsági kockázatok és a bevándorlók beilleszkedési problémái ellenére – egyértelmű nyereséget „könyvel” el. Abban az esetben azonban, ha a hazánkat érintő nemzetközi vándormozgalom „eredményét” a magyar népességfejlődés jövőbeli lehetősége szempontjából vesszük górcső alá, akkor a fentiekkel ellentétes következtetésre jutunk. 1918 óta a hazánkba érkező migránsok zöme a határon túli magyar közösségekből kerül ki. Ez pedig már jelenleg is, de mindenekelőtt hosszabb távon azt a veszélyt rejti magában, hogy – a magyarok által lakott területek drasztikus összeszűkülése mellett – a határon túli magyar népesség egy része „eltűnik” (kivándorol, illetve a többségi néphez asszimilálódik), más része pedig tovább szórványosodik. Amennyiben pedig ez bekövetkezik, akkor az áttelepedésből származó előnyökhöz viszonyítva pénzben ki nem fejezhető veszteséggel kell számolni.

3. A harmadik megjegyzés – a fentiekhez szorosan kapcsolódva – a Kárpát-medencében élő magyar népesség lélekszámának megőrzéséhez kötődik. A rendelkezésünkre álló népesedési adatok alapján meg kell értenünk, és meg kell értetnünk, hogy a magyar népességnek ahhoz, hogy ne roskadjon önmagába – éljen Magyarországon vagy a szomszédos országokban –, „fiatalodnia” kell. Amennyiben ugyanis a termékenység területén jelentősebb javulás nem következik be, akkor már részben közép-, de mindenekelőtt hosszabb távon a magyar társadalom legszélesebb értelemben felfogott működőképességének fenntartását nehezen lehet majd biztosítani. Ahhoz, hogy ez ne következhessen be, olyan korstruktúrájú népesség szükséges, amely történelmi léptékben mérve nemcsak ideig-óráig őrzi meg még szülőföldjét, történelmét, nyelvét, identitását, s biztosítja ezeregyszáz éves Kárpát-medencei kultúrájának folytonosságát, hanem mindazt, amit örökül kapott, továbbfejlesztve hagyományozza utódaira.


Pillanatkép a múltból


A honfoglalás kori és az azt követő évszázadok magyar népességfejlődését modellszerűen egy kettős, egymásba kapcsolódó, egymást feltételező folyamat határozta meg. E folyamat egyik eleme a magyar nép termékenysége által determinált, s a halálozással módosított folyamatos, a magyarok lélekszámát, nem és kor szerinti összetételét alapvetően befolyásoló, meghatározó endogén népességfejlődés. A másik elem pedig a különböző formában megnyilvánuló ún. külső tényező, amely a saját termékenység és a halandóság együttes hatását a magyar néphez asszimilálódott idegen elemek, s utódaik számával módosította, egészítette ki.

A második elem, az ún. külső tényező három csoportból állt. Az elsőt a „hozott”, a honfoglalókkal együtt érkező nem magyar népekhez tartozó személyek alkották. A második csoport a Kárpát-medencében élő nem magyar népek tagjaiból rekrutálódott. A harmadikhoz pedig a későbbi századok során az országba hívott, befogadott, bevándorló idegen népek tagjai és utódaik közül azok tartoztak, akik az együttélés során magyarokká „váltak”, asszimilálódtak.

A magyarok termékenységét tehát a második elem három csoportjához tartozók közül a magyarokhoz asszimilálódók és azok utódainak termékenysége folyamatosan kiegészítette. A nem magyar népek magyar népességfejlődésben játszott, fentiekben röviden ismertetett, a magyarok lélekszámát pótló, kiegészítő szerepe a magyar népességfejlődés meghatározó jellegzetessége.

A népességfejlődés keretében lejátszódó folyamatok sosem statikusak. Ennek következtében a felvázolt népességfejlődési modell első csoportjának tagjai, azaz a honfoglalókkal együtt érkező nem magyar népekhez tartozók (és utódaik) döntő többsége az államalapítás idejére saját etnikai identitását már magyarra cserélte, s magyarrá vált. Ezért a XI., XII. századtól a magyar népességfejlődésben játszott szerepük már nem pótlólagos, kiegészítő jellegű, hanem belesimult a magyar népességfejlődésbe, eggyé vált azzal. S ezzel az ehhez a csoporthoz tartozók második, harmadik nemzedékének magyar népességfejlődésben játszott pótlólagos szerepe megszűnt, átalakult.

A Kárpát-medencében élő népek magyarokhoz még nem asszimilálódott tagjai, valamint a különböző időszakokban bevándorló idegenek, tehát a modell másik két csoportjának tagjai azonban továbbra is életben tartották, működtették azokat a mechanizmusokat, amelyek következtében a későbbi századok során is önmaguk és utódaik pótlólagos forrást jelentettek a magyar népesség létszámának növekedésében.

A pótlólagos szerep betöltéséhez, az asszimilációs folyamatok működéséhez, fenntartásához jó hátteret biztosított a Magyar Királyság népeinek területi elhelyezkedése. A honfoglaláskor, mint az ismeretes, a magyarok többsége a Kárpát-medence központi területét foglalta el, s ennek következtében a központi funkciókat ellátó politikai, gazdasági, katonai, kulturális és igazgatási intézmények is szükségszerűen ide koncentrálódtak. Ennek következtében pedig az itt élő, illetve belső vándormozgalom keretében az ország perifériáiról a központi területre vándorló nem magyar ajkú népesség és az e területekre érkező vendégek, külföldiek egy részének asszimilálódása, elmagyarosodása is itt, az ország közepén volt a legdinamikusabb. (E folyamat keretében a szélső területeken élő magyar nemzetiségűek központi területre való vándorlása is zajlott, ami e területek fentiekben leírt szerepét még egyértelműbbé tette.)

Összegzésképpen megállapítható: a fentiekben megfogalmazottaknak megfelelően az államalapítást követő századokban a magyar népesség lélekszámának növekedését a saját nép természetes szaporodása, az ugyanazon a területen élő más népek magyarokhoz asszimilálódott tagjainak és azok leszármazottainak, valamint a bevándorlók és leszármazottjaik magyarokhoz asszimilálódott tagjainak termékenysége együttesen biztosították.


Törés a magyar népességfejlődésben


A fenti folyamatok a magyar népességfejlődést 1918-ig határozták meg. Az 1. táblázat összefoglalóan mutatja a népességszám alakulását az első teljeskörű népszámlálástól 2006-ig.


Év

1880

13 749 603

1890

15 231 527

1900

16 838 255

1910

18 264 533


7 612 114

1920

7 986 879

1930

8 685 109

1941

14 668 496


9 316 074

1949

9 204 799

1960

9 961 044

1970

10 300 996

1980

10 709 463

1990

10 374 823

2001

10 195 513

2007

10 066 158


1. táblázat • Magyarország népességének száma 1880 és 2006 között. (Az első négy népszámlálás esetében a Magyar Birodalom lakosságának számát Horvátország nélkül közlöm. A fő összefüggések bemutatásához az 1910-re, és 1941-re vonatkozó, dőlt betűvel szedett népességszámok a mai országterületre vonatkoznak. Az első négy évtized adatai a Magyar Birodalomra, az azt követők pedig a megmaradt Magyarországra vonatkoznak.Forrás: Népszámlálás 2001 (2001) és a szerző számítása a KSH népmozgalmi adatok 2007. január 1. (Demográfiai lekérdező)


Az I. világháború polgári és katonai vesztesége, valamint a Magyar Királyság egységének megszüntetése a magyar népességfejlődésben is jelentős változást hozott. A szélső területek elcsatolásával megszűnt az az addig működő, fent ismertetett mozgás (belső vándorlás), melynek keretében az ott élő nem magyar nemzetiségűek a többségében magyarok lakta központi területekre vándorolva, az ott élőkhöz asszimilálódva, a magyarok számát növelték. Az új határok közé szorított magyar nemzetiségűek esetében ugyanis – különösen, ha Magyarországon élnek – már nem, vagy csak alig működik az a magyar népesség fejlődését 1918-ig meghatározó törvényszerűség, mely szerint az ország területén élő nem magyar népek pótlólagos forrásként szerepet játszanak a magyar népességfejlődés folyamataiban, a magyarok lélekszámának növelésében. A magyar népesség esetében, a megváltozott helyzetben a belső vándormozgalom döntően már csak a lakosság területi átrendeződését, a modernizációs folyamatok követelményeinek kielégítését szolgálja, amelynek következtében a belső vándorlás – a fejlettebb területeken élők termékenységi mintáit átvéve – hosszabb távon már nem a népesség növelésében, hanem csökkenésében játszik szerepet.

A megváltozott, radikálisan új helyzetben, mivel az új határok közé szorított ország migrációs vonzása is megváltozott nemcsak a belső vándormozgalom, hanem a nemzetközi vándorlás népességpótlásban játszott szerepe is átalakult. Ennek következtében Magyarország migrációs célországként döntően már csak a békedöntés következtében az új Magyarország határain kívül hagyott magyar nemzetiségűek számára jelentett – s meghatározó módon napjainkban is csak számukra jelent – vonzást. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a bevándorló külföldiek döntő többsége, azaz a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek Magyarországra vándorlása nem a magyar népesség lélekszámát, hanem csak az itt élő magyar nemzetiségűek létszámát, s egyben az összlakosság számát növeli. Természetesen ez a magyarság összlétszáma vonatkozásában még mindig jobb, mintha asszimilálódnának, vagy ha egy harmadik országba vándorolnának. A magyar nemzetiségűek Magyarországra történő áttelepedésével ugyanis a magyarság lélekszáma legalábbis rövid és középtávon nem csökken.

Mindezek következtében a nemzetközi vándormozgalom keretében 1918 óta a hazánkat érintő migrációs mozgás eredménye, nevezetesen az évenkénti vándorlási nyereségek már csak töredékes forrást jelentenek a magyar népesség lélekszámának alakulásában. A bevándorlók nemzetiség szerinti összetétele következtében felgyorsult az a napjainkban is tartó folyamat, amelyet némi leegyszerűsítéssel a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek anyaországba tömörülésével jellemezhetünk. Ennek szükségszerű következményeként (a halálozási többlettel és az asszimilációs veszteséggel „támogatva”) felgyorsult a kibocsátó magyar közösségek létszámának csökkenése, a szomszédos országokban „hagyott” magyar nemzetiségűek által lakott területek összeszűkülése, illetve ezek eredményeként a hazai lakosság etnikai „egyneműsödése”.1 Mindez hosszabb távon, a saját szülőföldjén nyolc országban élő magyarság (részeinek és egészének) népességnövekedési hátterének meggyengülését, majd felszámolódását eredményezheti.

A bekövetkezett változást, s a felvázolt népességfejlődési tendencia megvalósulását az adatok egyértelműen tükrözik. A szomszédos országokhoz került magyarok lélekszáma az elmúlt kilencven év alatt egymillió fővel lett kevesebb. Az 1910. évi népszámlálás szerint az elcsatolt területeken élő magyar nemzetiségűek száma 3 175 000 volt, amely 1991-re 2 667 000-re csökkent (Hoóz, 1996, 937.). A folyamat ezzel nem állt meg, hiszen tíz évvel később, 2001-ben a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek száma már csak 2 174 921 fő volt. A magyarok népesedési térvesztését a százalékos arányok még egyértelműbben tükrözik. A szomszédos országoknak adott területeken élő magyarok aránya ugyanis a Kárpát-medencében élő magyarokéhoz viszonyítva az 1910. évi 32,1 százalékról 1991-re 20,7 százalékra, 2001-re pedig 17,6 százalékra esett.2

A szomszédos országok magyar közösségei létszámának csökkenése, s mivel az áttelepülők fiatalok, a helyben maradottak termékenységének csökkenéséhez, s korstruktúrájuk felfelé tolódásához, az idősek arányának a növekedéséhez vezet. Ezek következtében a magyar nemzetiségűek szórványosodása, a többségi néphez történő asszimilálódása, illetve az általuk lakott területek öszszeszűkülésének folyamata még egyértelműbbé válik. Mindezek hatására előbb-utóbb népességcsere következik be, melynek következtében, ha nem is egyszerre, semmissé válnak azok az értékek, amelyeket az addig ott élő magyarok az évszázadok során létrehoztak. Nem lehet tehát nem felismerni, hogy az áttelepedés következményei rövid és középtávon a kibocsátó közösség, hosszú távon pedig az összmagyarság életlehetőségeinek összeszűkülését eredményezi.

Az 1918 után kisebbségbe került magyar nemzetiségűek és utódaik egy részének az egykori központi területre történő áttelepedése tehát – annak ellenére, hogy rövid távon és közvetlen formában a meghagyott Magyarország lakosainak számát növeli – hosszú távon a magyar népességfejlődés még megmaradt feltételrendszerét teszi egyre szűkösebbé. Az áttelepülők hiánya, mint ahogyan arra rámutattunk, nemcsak a kibocsátó közösség lélekszámát, tagjainak termékenységét csökkenti, s kor szerinti összetételét öregbíti, hanem tovább szűkíti azt a teret, amelyet jelenleg még magyarok „töltenek ki”, laknak be. Ezzel az áttelepülők szubjektív szándékaiktól függetlenül egyrészt elősegítik a még maradók szórványhelyzetbe kerülését, másrészt pedig felgyorsítják a már szórványhelyzetben élő magyarok többségi néphez történő asszimilálódását, s a népességcsökkenés ütemének felgyorsulását. Mindezek eredményeként 1918 óta a nemzetközi vándorlásból származó magyarországi vándorlási nyereség népességpótlásban játszott szerepe, amennyiben azt nem a Magyarországon élők, hanem a magyar népességfejlődés szempontjából vizsgáljuk, teljes mértékben ellentétes azzal a hatással, melyet a vándorlási folyamatok azt megelőzően a népességfejlődés területén eredményeztek. Ezt azonban ki kell még egészítenünk azzal, hogy a határon túli magyar közösségekhez tartozó személyek nem csekély részének áttelepedése (vándorlása) hosszú távon nem oldja meg a magyarországi népesedési problémákat. Az 1990 utáni bevándorlás eredményeként természetesen kitolódott a magyarországi lakosságszám 10 millió fő alá csökkenésének időpontja.2 Az alapproblémát, a hazai népesség lélekszámának csökkenését, s a népesség kor szerinti összetételének elöregedését azonban a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségűek áttelepedése, annak támogatása vagy csendes tudomásulvétele nem oldja meg, hanem diszfunkcionális következményei miatt valószínűleg visszafordíthatatlanná teszi a Kárpát-medencei magyar népesség lélekszámának fogyását s a népesség elöregedését.


A jövő lehetőségei


A népesedési folyamatokat meghatározó tényezők módosítása, befolyásolása rendkívül bonyolult feladat. E folyamatok jellegéből következően rövid távon, három-öt év alatt még a népességfogyás és elöregedés ütemének csökkenését sem lehet elérni. Középtávon, tizenöt-húsz év alatt viszont megfelelő népesedéspolitikai intézkedések eredményeként ennek még van esélye. Sikeresek azonban csak akkor lehetünk, ha a magyar népességfejlődés jövőjét alakító elképzeléseinket a továbbiakban nem szűkítjük le a Magyarországon élőkre, hanem a népességfejlődéssel kapcsolatos, hosszú távú feladatok megfogalmazásakor a magyarságot – szétdaraboltsága ellenére – egy egységnek tekintjük.

A fentiekben bemutattuk: egy esetleges, a magyar nemzetiségűek áttelepedését tudatosan segítő program nemcsak hogy nem oldja meg a hazai népességfogyás problémáját, hanem véglegesen ellehetetleníti a Kárpát-medencei magyar népességfejlődés távlati lehetőségeit. Említettük azt is, hogy az elmúlt másfél évtizedben az ország lakosainak száma azért nem csökkent tízmillió alá, mert a fogyást jelentős mértékben a bevándorlók ellensúlyozták. Ebből pedig logikusan az következik, hogy a migráció révén biztosított népességpótlás szervesen illeszkedhetne a jövőbeli népességfejlődési folyamatokba. Ez igaz is lenne akkor, ha az itt letelepedő migránsok zömét nem a Romániában, Szerbiában és Ukrajnában élő magyar közösségek adnák. Mivel ebben a vonatkozásban lényeges változásra az elkövetkező időben sem számíthatunk, ezért addig, amíg a bevándorlók nemzetiség szerinti összetétele nem változik meg, célszerűbb, ha a hiányzó népesség pótlásának nem ezt az útját választjuk.


Akkor hogyan?


A termékenység területén – a házasságkötések számának csökkenése, a válások gyakorisága, az élettársi kapcsolatok, a tudatos gyermektelenség terjedése, illetve más demográfiai tényezők hatására – radikális változás a következő években sem várható. A 2. táblázat adatai alapján 1960-tól kísérhetjük nyomon a természetes népmozgalom főbb területein bekövetkezett elmozdulásokat.

Abban az esetben azonban, ha megvan hozzá a közös akarat, ez a folyamat még lassítható. A nemzetközi tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy azokban az országokban sikerül a gyermekvállalási kedvet pozitívan befolyásolni, ahol aktív és komplex szemléletű – a pénzbeli támogatásokat, természetbeni szolgáltatásokat sokoldalú foglalkoztatási rendszerrel is kiegészítő – családpolitika valósul meg (Tárkányi, 2001). Figyelembe véve, hogy a gyermekvállalás a családok részéről hosszú távú befektetés, amelyre kedvezően csak a stabil feltételek hatnak, ezért hazánkban is a parlamenti pártok széles körű konszenzusán alapuló átfogó, kiszámítható, hosszabb távon, tehát választási ciklusokon átívelő stabil, a gyermekvállalást hatékonyan ösztönző s egyben a lakosság preferenciáit és megváltozott gazdasági körülményeit figyelembe vevő népesedéspolitikára és annak alárendelt családtámogatási gyakorlat megvalósítására van szükség.3

Kiindulópontnak a családot tekintjük, amely a társadalom legősibb önkéntes közössége, a társadalom alapegysége, melynek legfontosabb funkciója az utódok felnevelése. Mivel ma a háztartások többségében minden újszülött gyermek a szegénységbe kerülés esélyét növeli, a családok marginalizálódási folyamatát meg kell állítani (Spéder, 2002). Az anyagi javak igazságosabb elosztása révén elő kell segíteni, hogy mindenki egyforma mértékben részesüljön az utódok felnevelésére fordított, társadalmilag elismert költségekből. A fentiekkel összefüggésben a közgondolkodás olyan típusú átalakítására, megerősítésére van szükség, amelynek eredményeként az élet legfontosabb és legtermészetesebb ajándékaként jelenik meg a családban a gyermek, aki nem teher, nem a szülők, mindenekelőtt az anya karrierjét lehetetlenné tevő csapás. A pénzügyi egyensúlyt rövid távon érvényesíteni kívánó gyakorlattal szemben tehát a távlatos népesedéspolitika – a termékenység és a születésszám emelkedése, illetve a halandósági viszonyok területén történő javulás érdekében – a családot és a családi jellegű együttélési formákat részesíti támogatásban.

Addig is, amíg a népesedési folyamatokban a remélt változást megalapozó népesedéspolitikai koncepciót el nem fogadják, s az azt megvalósító gyakorlati intézkedések meg nem valósulnak (a népességhiány migráció segítségével történő pótlásának diszfunkcionális következményeit is figyelembe véve), döntően saját forrásainkra támaszkodva a megszületetteket, valamint a már közöttünk élőket „hozzuk” olyan helyzetbe, hogy valamennyien a társadalom aktív tagjaként a munkaerőpiac szereplőivé váljanak.

A népességfogyás ütemének lassítását elősegíthetjük azzal, ha az újszülöttek számára biztosítjuk, hogy felnövekedve azonos eséllyel kapcsolódhassanak be a magyar társadalom életébe. Ez esetben nem a csecsemő- és gyermekhalálozás további mérséklésére gondolunk, hanem arra, hogy minden újszülött felnövekedve, egészségesen és megfelelő ismeretekkel felvértezve kezdhesse felnőtt életét. Vizsgálatok hiányában nem lehet megmondani, hogy a rossz körülmények között élő családok lehetőségei miatt jelenleg az újszülöttek hány százalékának nincs esélye arra, hogy felnőve bekapcsolódhassanak az ország társadalmi, gazdasági stb. életébe. Arányuk feltételezhetően közel 20 százalékra tehető. Amennyiben az ehhez a csoporthoz tartozó gyermekek felnevelésének normális körülményei megteremtődnek, akkor már 2025-től évente mintegy 18–20 ezer fővel több jól felkészült magyar állampolgár kezdheti meg majd életpályáját.

Tartalékok azonban nemcsak ezen a területen, hanem a halandóság területén is vannak.4 Csak az elmúlt tizenöt évben több mint félmillióval többen haltak meg, mint amenynyien születtek. A meghaltak számának elmúlt években bekövetkezett mérséklődése ellenére az évenként meghaltak száma továbbra is magas, s ez a jövőben is tartós tendenciaként hat a hazai demográfiai folyamatokra. Ennek ellenére feltételezzük, hogy a fejlettségünkhöz viszonyítva jelenleg még indokolatlanul magas halandóság az elkövetkező évtizedekben mérséklődni fog. Ezzel összefüggésben biztatónak tartjuk, hogy az utóbbi években a halálozás „elhalasztása” elsősorban a férfiakat érintette. Ha ez általánossá válik, és végre halandósági „mintaváltásról” beszélhetünk, akkor 2020 után e folyamat pozitív eredményeit a népességcsökkenés ütemének mérséklődése területén már egyértelműen érzékelni lehet.

Jelenleg azonban még sokkal többen távoznak el közülünk az olyan korosztályokhoz tartozók, akik munkájára a társadalom még évtizedekig joggal számíthatna.5 Abban az esetben ugyanis, ha a halandóság területén meglévő tartalékainkat mobilizálva pl. a 60. év alattiak halandóságát 2025-ig évenként előbb „csupán” 10, majd 20 százalékkal csökkentjük, akkor a népességcsökkenés ütemének lassításában komoly előrelépést teszünk.

Abban az esetben tehát, ha minden újszülött egészségesen és megfelelő ismeretekkel felvértezve kezdheti meg majd felnőtt életét, illetve ha az idő előtti halálozás okainak felszámolásával a népességfogyás ütemét radikálisan mérsékeljük, akkor – még a jelenlegi szinten konzerválódó termékenység mellett is – anélkül érhetünk el haladást a lakosság számának megőrzésében, az elöregedés ütemének mérséklésében, hogy ebben fontosabb szerep jutna a szomszédos országokból áttelepülő magyar nemzetiségűeknek. Ezzel az első jelentősnek mondható lépést tesszük meg a magyarság lélekszámának megőrzésében.


Kulcsszavak: magyar népességfejlődés, termékenység, be- és kivándorlás, népességfogyás, öregedés, halandóság


Irodalom

Hoóz István (1996): A nemzetiségi struktúra átalakulása a Kárpát-medencében. Statisztikai Szemle. 74, 11, 930–939.

Népszámlálás 2001. (2001): Központi Statisztikai Hivatal, Budapest

Spéder Zsolt (2002): A szegénység változó arcai. Tények és értelmezések. Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég, Budapest, 68–84. o.

Tárkányi Ákos (2001): Népesedéspolitika Nyugat- és Észak-Európában. In: Cseh-Szombathy László – Tóth Pál Péter (szerk.): Népesedés és népességpolitika. Századvég, Budapest, 482–507. o.

Tóth Ágnes – Vékás János (2004): Határok és identitás. In: Kovács Nóra – Osvát A. – Szarka L. (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Akadémiai, Budapest, 135–190. o.



1 A 2001. évi magyarországi népszámláláskor kisebbségi nemzeti-etnikai kötődést kinyilvánított külföldön születettek demográfiai jellemzőit részletesen Tóth Ágnes és Vékás János dolgozta fel (Tóth–Vékás, 2004.).

2 A környező országokban élő magyarok száma az utolsó népszámlálás adatai alapján a tíz évvel korábbihoz viszonyítva csupán Ausztriában (2001) nőtt 21,2 %-kal. A többi országban csökkent. A csökkenés mértéke Horvátországban (2001) 26,2 %, Magyarországon (2001) 6,6 %, Romániában (2002) 11,7 %, Szlovákiában (2001) 8,2 %, Szlovéniában (2001) 27 %, Szerbiában (2001) 14,7 %, és Ukrajnában (2001) 4 % volt.

2 A magyar népesség száma – az országban élő, magukat valamilyen nemzetiséghez tartozóknak valló magyar állampolgárokkal együtt – 2003-ban még 26 474 fővel meghaladta a tízmilliót. 2004-ben számuk 9 986 633, 2005-ben pedig 9 963 775 lett. Annak következtében azonban, hogy az itt tartózkodó külföldi állampolgárok száma 2004-ben 130 109, illetve 2005-ben 142 153 volt, a lakosság száma továbbra is meghaladta a tízmilliót.

3 Az elmúlt évtized tapasztalatai ebbe az irányba mutatnak, hiszen a családpolitika bármely elemének negatív irányú megváltoztatása azonnali és tartósan kedvezőtlen hatással volt a gyermekvállalási kedvre. S az is megfigyelhető volt, hogy az elvett kedvezményeket hiába adták vissza, korábbi szerepüket már nem töltötték be.

4 Magyarországon évente másfélszer több férfi hal meg, mint átlagosan az Európai Unió országaiban.

5 2004-ben a meghaltak 8,4 %-a tartozott a 15–49 éves korosztályhoz, és 9,9 % a 60–65 évesekhez. Feltételezésünk megvalósulása esetén évente több mint 2400 honfitársunk maradhatna még közöttünk.



év

házasság-

kötés

élve-

születés

halálozás

term.

szaporodás,

fogyás (-)

házasság-

kötés

/1000 fő

élve-

születés

/1000 fő

halálozás

/1000 fő

term.

szaporodás

/1000 fő










1960

88 566

146 461

101 525

44 936

8, 9

14, 7

10, 2

4, 5

1970

96 612

151 819

120 197

31 622

9, 3

14, 7

11, 6

3, 1

1980

80 331

148 673

145 355

3 318

7, 5

13, 9

13, 6

0, 3

1990

66 405

125 679

145 660

-19 981

6, 4

12, 1

14, 0

-1, 9

2001

43 583

97 047

132 183

-35 136

4, 3

9, 5

13, 0

-3, 4

2002

46 008

96 804

132 833

-36 029

4, 5

9, 5

13, 1

-3, 5

2003

45 398

94 647

135 823

-41 176

4, 5

9, 3

13, 4

-4, 1

2004

43 791

95 137

132 492

-37 355

4, 3

9, 4

13, 1

-3, 7

2005

44 234

97 496

135 732

-38 236

4 ,4

9, 7

13, 5

-3, 8

2006

44 500

99 850

131 500

-31 650

4, 4

9, 9

13, 1

-3, 1


2. táblázat • A természetes népmozgalom főbb adatai, 1960–2006 • Megjegyzés: a születéskor várható átlagos élettartam 2004-ben férfiaknál 68,59 év, nőknél 76,91 év. A nettó reprodukciós együttható 2004-ben 0,618. (A 2004. évi halandósági tábla alapján számítva.) Forrás: Gyorstájékoztató. Népmozgalom 2005. január-december. Közzététel: 2006. február 27., illetve Gyorstájékoztató. Népmozgalom 2006. január-november. Közzététel: 2007. február 22. http://www.ksh.hu .


<-- Vissza a 2007/12 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]