rkk . hu
A társadalomtudomány új ága:
a regionális tudomány
Rechnitzer János
az MTA doktora, egyetemi tanár, intézetigazgató, MTA Regionális Kutatások Központja,
Nyugat-magyarországi Tudományos Intézet, Győr, Széchenyi István Egyetem
rechnj rkk . hu
Az értő szakmai közönség számára nem kell újra és újra megfogalmazni a regionális tudomány tartalmát. Nem szükséges hangsúlyozni, hogy a társadalomtudományok rendszerébe sorolható új, nemzetközi vonatkozásban ötven-, hazai tekintetben több mint harminc-esztendős tudományterület fókuszában a térben zajló társadalmi és gazdasági folyamatok állnak, s azt vizsgálja, hogy maga a térbeliség miként hat ezekre, az összefüggésekre. Azt sem érdemes ismételgetni, hogy a földrajz- és a közgazdaságtudományból nőtt ki a hazai nevezéktanban regionális, de gyakran területi tudományként emlegetett diszciplína, s fejlődése során egyre több más társadalomtudományi szakterülettel, illetve élettelen, sőt esetenként élő tudománnyal került kapcsolatba, amelyektől szemléletmódokat, módszereket vett át.
Ma már hazánkban is természetes, hogy a regionális tudomány önálló diszciplína, hogy rendelkezik elméleti bázissal, önálló módszertani apparátussal, speciális elemzési irányokkal, s – egy tudománynál elengedhetetlen – saját intézményekkel, így kutatóhelyekkel, tanszékekkel, felsőoktatási képzési és doktori programmal, valamint szervezett tudományos szakmai közélettel, annak minősítési, publikációs és kommunikációs fórumaival.
A regionális tudomány meghonosodott tehát hazánkban, ma már elfogadott új tudományterület. E megállapítás mögött, az egyszerű kijelentő mondat mögött hosszú esztendők hangyaszorgalommal szervezett és folytatott munkája áll. Hosszú utat tettünk meg, hogy leszögezhessük, Magyarországon – talán Kelet-Közép-Európában, lengyel kollégáinkkal együtt elsők között – megteremtődtek a regionális tudomány tartós működési feltételei, ez sokak érdeme.
Hiszen a nagy hagyományú és mindig az európai szellemiséget képviselő hazai földrajztudomány, s azon belül a gazdaság- és társadalomföldrajz nélkül nem lehetett volna elindulni. Olyan értékes és gazdag, szellemében friss bázist nyújtott a hazai gazdaság- és társadalomföldrajz, hogy szinte kikövetelte a hatvanas, hetvenes években a felfutó regionális tudománnyal a kapcsolat felvételét, s a kölcsönös egymásra hatást. A földrajzhoz kapcsolódó műhelyek, tanszékek voltak ebben az időszakban a regionális tudomány bölcsői. Itt kaptak helyet azok a tudósok, akik érzékenyek lettek az új szemléletű területi elemzésekre, akik fogékonyabbak voltak az alkotó társdiszciplínák, a közgazdaságtan, a szociológia iránt, és nyitottabban reagáltak a szerkezetelemzést felváltó folyamatvizsgálatokban rejlő komplexitásra, egyben más, további tudományterületek eredményeinek feldolgozására.
Néhányan voltak csupán ebben a szemléletben tevékenykedő tudósok a hatvanas-hetvenes években. Közülük kiemelkedik Enyedi György. Nemzetközi rangú elméleti felkészültsége, kiegyensúlyozott társadalmi látásmódja, megújításra mindig képes és egyben inspirációkban gazdag problémaérzékenysége, s mindemellett kedves emberi, kollegiális mentalitása szinte vonzotta a regionális tudományt. Enyedi György lett – s még ma is – a fókusza, a szervező és gyújtópontja annak az egyre gyarapodó fiatal kutatógenerációnak, amely a hetvenes évek második felétől kezdett kacérkodni a területi folyamatokkal, majd eredményeik gyarapodásával a nyolcvanas évek végére már egyre látványosabban hitet tettek a regionális tudomány mellett.
Tekintsük át a regionális tudomány intézményesülésének történetét, ami egyben egy új szakterület tudományos elemzési irányaira is betekintést nyújt.
A hetvenes és a nyolcvanas évek:
az intézményrendszer kialakítása,
szakmai alapozás
Erdei Ferenc (1910–1971) irányításával az Akadémián Elnöki Bizottság alakult az ország területi szerkezetének áttekintésére és az ezzel kapcsolatos kutatások összefogására. A bizottság kezdeményezi, hogy jöjjön létre egy szervezett kutatási bázis a területi folyamatok elemzésére, a tudományos összefüggések feltárására. Az akkori periferikus, vegyes profilú Dunántúli Tudományos Intézet (DTI) vezetését 1972-ben vette Bihari Ottó (1921–1983) át, s új profilt határozott meg az intézet számára, éspedig a területfejlesztést. Nem sokan tudták ebben az időben, főleg Pécsett, hogy ez mit jelent, bár az intézet a földrajzi elemzésekben nagy hagyományokkal rendelkezett. Egy kiváló szervezőt talál Bihari professzor úr Sas Béla (1931–1991) személyében, aki fiatalokat hozott az intézetbe, és megkezdődtek a területi kutatások. Ezzel kezdetét vette az akkori DTI lassú, csendes megújítása, így a területi szemlélet mint komplex kutatási módszer erősítése, a teammunka megjelenése, új diszciplínák bevezetése (közgazdaságtan, szociológia, jogtudomány), a tudományos infrastruktúra kiépítése.
A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére már több számottevő kutatási eredmény született, a „sasfiókák” felmutatták oroszlánkörmeiket, elindult a fokozatszerzés, formálódott a műhely. 1983-ban meghalt Bihari professzor úr, akinek széles látóköre, nagyfokú toleranciája és kimért, de határozott tudományszervezési elképzelései jelentősen hatottak a regionális tudomány elemeinek megjelenésére. Rövid bizonytalanság után Enyedi György vette át a DTI irányítását (1983). Az intézet erőre kapott – új szellem, új gondolkodás, új szakmai kapcsolatok, új kutatási irányok. A regionális tudomány műhelyeit Enyedi György személye hozta egyre közelebb egymáshoz, így 1984-ben megalakult az MTA Regionális Kutatások Központja, a DTI-ből, a Földrajztudományi Kutatóintézet Békéscsabai Osztályából, annak kecskeméti filiáléjából, illetve a Budapesten működő Gazdaságföldrajzi Osztály néhány munkatársából.
Sorsdöntő időszak, hiszen ekkor már elkezdődött a korábbi politikai rendszer gyengülése, ám a pénzügyi források mérséklődnek, fokozódik a zűrzavar a fejekben és az intézményekben, de mégis alapítás történt, egy új tudományterület intézményének létrehozása. Már a névválasztás, a Regionális Kutatások Központja elnevezés is jelzi a különállást, a más szemléletű kutatások fogadását. Gyorsan megkezdődött a szervezetfejlesztés, az Alföldi Osztály (Kecskemét, 1983), Budapesti Osztály (Budapest, 1988), Észak-dunántúli Osztály (Győr, 1986), Észak-magyarországi Osztály (Miskolc, 1987) felállítása.
Az RKK nemcsak abban volt újszerű, hogy az egyetlen társadalomtudományi intézetként nem a fővárosban volt a székhelye, hanem vidéken, Pécsett, de abban is, hogy országos hálózatot épített ki (a területiség gyakorlati megvalósítása), továbbá abban, hogy ezen egységeinek többségét már nemcsak az MTA támogatta, hanem a területi szereplők (az akkori városi, megyei tanácsok), azaz korán megkezdődött az önfinanszírozás, a „piaci” szereplők bevonása a kutatások támogatásába.
Nem volt tudatos, de egy új tudományszervezési modell kialakítása kezdődött meg. Biztosan ennek is köszönhető, hogy a kilencvenes években már hálózati rendszerben, bejáratottan működő RKK képes volt a nehéz esztendőket átvészelni. Sőt, még ebben az időszakban is növelni tudta az intézet a kutatói állományát, illetve erősíteni a szervezeti rendszerét, hiszen a kisebb csoportok (Szombathely 1992–2000, Szolnok 1992, Debrecen 1992) kialakítása megkezdődött, majd az ezredfordulóra be is fejeződött (Székesfehérvár, 2000).
A nyolcvanas évtized eredménye a Tér és Társadalom folyóirat megindítása (1986) és az MTA Regionális Tudományos Bizottsága megszervezése (1988). Ezzel lényegében a regionális tudomány intézményrendszerének fundamentális alapjai kiépítésre kerültek. A Tér és Társadalom tavaly ünnepelte a 20. évfolyamát, s ebből az alkalomból feldolgoztuk a folyóirat eddigi füzeteit szerzők, azok szakmai hovatartozása, valamint a hivatkozások rendszere alapján. Kimutathatóak voltak a regionális tudomány meghatározó egyéniségei, illetve jelezhetővé váltak a legfontosabb kutatási irányok (Rechnitzer, 2006).
A nyolcvanas évek végén a tudományos témákban megkezdődött a nagy, folyamatosan ható alapkérdések elméleti feldolgozása:
• a régiók kialakulásának és funkcióinak rendszerezése,
• a regionalizmus és a regionalizáció elemeinek számbavétele,
• a különféle területi politikák értelmezése és értékelése,
• a térbeli szerkezetek sajátosságainak feltárása,
• a gazdasági szerkezet és annak szereplői köre területi elhelyezkedésének és viselkedésének tanulmányozása,
• az új jelenségek térbeli terjedésének regisztrálása,
• a megújítást szolgáló politikák tartalmának, eszközeinek, intézményeinek tanulmányozása.
A regionális tudomány más, kapcsolódó társadalomtudományokkal ellentétben nem játszott szerepet a rendszerváltozás előkészítésében. A területi kérdések nem kerülnek ekkor még az érdeklődés középpontjába, ezek viszonylag szűk szakmai körben hatottak, a politika, de az új politikai elit sem ért rá a területi összefüggésekkel foglalkozni. Egyedül az önkormányzati törvény volt az, ami nagyobb érdeklődést váltott ki, de annak alakításában a domináns politikai szereplők és személyek tetszelegtek, az új tudományterület kutatási eredményei csupán egy-egy momentumban jelentek meg.
A felkészülés időszakát jelentette a hazai regionális tudomány számára a nyolcadik évtized. Kialakult a tudományterület intézményrendszere, lendületesen túlélte az évtized végének történelmét, emberformáló változásait. Közben felnőtt egy új fiatal kutató generáció, amely már ismerte a tudományterület nemzetközi trendjeit, kutatási tapasztalattal rendelkezett, miközben intézményi kötődést és védelmet tudhatott maga mögött, s a jövőre vonatkozó elképzeléseket dédelgetett.
A kilencvenes évek: a regionális tudomány látványos előretörése, a policy évtizede
Míg a nyolcvanas évek tevékenységében az intézményépítés és működtetés jellemezte a regionális tudományt, s ezzel együtt egy-egy személyiség, így kimagaslóan Enyedi György egyéniségének közvetlen hatása, addig a kilencvenes években már határozottan formálódnak a tudományos műhelyek, s azok kutatási arculata válik a tudományterület dinamikáját megtestesítő elemmé.
A rendszerváltozásból nem vesztesen, nem is a „túlélés” letargiájával, hanem talán a győztesek bölcs biztonságával jött ki a regionális tudomány. Ennek okát az újdonságában kell keresnünk, s abban, hogy mögötte egy lendületes, korszerű intézményrendszer állt, amely nem kompromittálódott, sőt az egyik alaptörvény kidolgozásában segédkezett. Az új hatalomnak már az első években szembe kellett néznie a súlyos ágazati és területi válságokkal, így információkat igényelt, kereste a megbízható elemzéseket, azok forrásait.
A regionális tudomány gyorsan elkezdte a rendszerváltozás területi hatásainak és következményeinek elemzését. Megindulnak a területi szerkezet átalakulását követő kutatások, ezek egyre több publikációban jelennek meg, s fokozatosan sikerül a társadalom érdeklődését a területi problémák irányába terelni.
A rendszerváltozás után egy-két évvel már felmerült a területfejlesztés állami szintű szabályozásának igénye, s az ezzel kapcsolatos kutatások ismét csak erősítették a regionális tudományt. A területfejlesztési törvény (1996) előkészítése több évet vett igénybe, aminek kapcsán egyrészt egyre nagyobb lendületet vett az Európai Unió regionális politikájának tanulmányozása, annak rendszerének, működési elveinek, eszköz- és intézményrendszerének feldolgozása. Másrészt kezdeményezések indultak a területi folyamatok alapos elemzésére, döntően a gazdasági szerkezet átrendeződését jelentő elemek, elemcsoportok változásának regisztrálására. S végül az évtized első harmadában, részben az új területi egységek, a kistérségek, részben pedig a funkcióiktól megfosztott megyék egyik segítőtársra találtak a regionális tudományban szerepeik kitalálásában vagy újragondolásában.
A területi politika szolgálata jellemezte a regionális tudományt a kilencvenes évtizedben. Hiszen a területfejlesztési törvény előkészítése megkövetelte az Európai Unió regionális politikája alapelveinek és technikájának elsajátítását, a főbb döntéshozókkal való megismertetését. A területi folyamatok elemzése pedig az országos helyzet alapos, értékelő áttekintését nyújtotta, illetve az ehhez kapcsolódó kutatások feltételeit (anyagi, szellemi) biztosította. A törvény még nagyobb lendületet adott tehát a policy szemléletű és jellegű kutatásoknak. Megkezdődött a kistérségek, a megyék, a régiók területfejlesztési stratégiáinak, majd az évtized végére a programjainak a kidolgozása. Hatalmas munka indult meg az országban, nagy erőkkel feltárásra kerültek egy-egy térség fejlődését meghatározó tényezők, a szereplők egyre szélesebb köre találkozott a területfejlesztés gondolatával, formálódtak a működtetés és a megvalósítás intézményei. A kutatások ugyan feltáró és elemző jellegűek voltak, a kutatók új kihívások elé kerültek, hiszen a jövőt kellett felvázolniuk a közelmúlt sokszor zavaros, értékelésre számos esetben nem alkalmas folyamataiból. Gyarapodtak tehát a területi politika alkalmazásának, megvalósításának ismeretei, bővült a kommunikációs gyakorlat a szereplőkkel, tágultak az empirikus kutatások bázisai, de megjelentek a sablonok, a típusmegoldások, a jogszabályi megkötöttségek, az unos-untalan viták és meggyőzési kezdeményezések.
Közben országos szinten elkezdődött a regionális politika megalapozását szolgáló Országos Területfejlesztési Koncepció (OTK, 1998) kidolgozása. Érdekes országban élünk, elsőként született meg a törvény a területfejlesztésről, annak intézményrendszeréről, majd azt követően, két esztendő múlva kerültek az elvek és irányok meghatározásra, pontosabban elfogadásra. Az OTK lehetőséget adott több területi jelenség még alaposabb tanulmányozására, néhány, az átmenet területi folyamatait jellemző tényezőcsoport (külföldi tőke, munkanélküliség, válságtérségek, kistérségi szerkezet, intézmény- és eszközrendszer) sajátosságainak pontosabb elemzésére.
A regionális tudomány műhelyeiben szorgos munka folyt a kilencvenes évek utolsó harmadában. Viszonylag gyorsan ki kellett dolgozni a területfejlesztési stratégiák és programok összeállításának módszertanát. Ebben érvényesíteni az Európai Unió elvárásait, de a hazai adottságoknak, gondolkodás- és szemléletmódnak is helyet szorítani, miközben egy kidobott és számos negatív tartalommal ellátott intézményt, a területi tervezést kellett rehabilitálni. A regionális kutatóbázisok itt is közel kerültek a gyakorlathoz, a helyi, területi szereplőkhöz, az élő problémákhoz. Ebben a kommunikációban mindenki nyert, talán többet a területfejlesztés szereplői, mert policy-jellegű elemzések és kutatások sokszor elfedték a tudományos küldetést, csökkentették a törvényszerűségek felállításának igényét, a tudomány belső tartalmának gazdagítását.
E felismerések, vagy éppen a nyolcvanas évek csikónemzedéke egyre több tagjának versenylóvá érése, vagy a területi folyamatok rendszerezettebb feldolgozása járult hozzá az évtized végére egy sor nagyszerű monográfia megszületéséhez. Soha nem látott mértékben jelentek meg magyar nyelven a regionális tudomány, döntően a policy jellegű elemzések összefoglaló művei. Ezek között persze találunk számos tudományelméleti munkát is, vagy a monográfiák több fejezete mutatta be a regionális tudomány nemzetközi trendjeit, elméleti és módszertani eredményeit.
A regionális tudomány aranykorának hajnala volt-e a kilencvenes évek? Biztosan nagyon sikeres, gazdag, a tudományterület jövője szempontjából meghatározó dekádnak kell minősíteni ezt az időszakot. Stabilizálódott, s szervezeti rendszerében megújult az intézményrendszer, több új vagy régi-új, főleg egyetemi bázishoz kapcsolódó egység szerveződött, vagy szélesítette a tevékenységét a regionális szakma irányába.
A profitszférában is egyre több igényes elemzést végző szervezet bukkant fel. Miközben persze számos gyenge teljesítményű, de jó nemzetközi és hazai kapcsolatokkal rendelkező, korábban a regionális folyamatokkal nem foglalkozó intézmény is megjelent, nagyon-nagyon változó minőségű elemzésekkel, ám a jövőt bearanyozni szándékozó vélt vagy valós együttműködési lehetőségek felvillantásával.
Az évtized közepére beindultak a hazai felsőoktatásban a regionális tudományhoz kapcsolódó oktatási programok, azok már minden jelentősebb egyetemen, főiskolán a képzési rendszer részét képezték. Megkezdte működését az első, kimondottan a regionális tudományra szakosodott doktori program (Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara Regionális Politika és Gazdaságtan Doktori Iskola, Buday-Sántha Attila professzor vezetésével, 1997), ahol az első doktorrá avatás 2001 tavaszán történt. Több posztgraduális program szerveződött, látványosan emelkedett a tanfolyami képzések száma, tartalmuk sokszínűsége s egyenetlen minősége mellett. Nem akarunk megalapozatlan becslésekbe bocsátkozni, de az évtized végére a területfejlesztéssel foglalkozó szakemberek száma a kilencvenes évek elejéhez képest minimálisan megtízszereződött, vélhetően 1000–1200 főre tehető. Egyre nagyobb tehát a szakemberállomány, s ezzel együtt a tudásszint, de az információs igény is.
Nemcsak a társadalmi igények növekedését regisztrálhattuk, hanem a többi, döntően társadalomtudományhoz kötődő tudományterület érdeklődése szintén fokozódott a regionális tudomány iránt. Széleskörű kommunikáció kezdődött meg ezzel az új tudományterülettel. Ennek több oka van. A társadalomtudományi kutatásból nem lehet a területi dimenziót ma már kizárni, anélkül a problémák nem élők, nem értelmezhetők. Egyre több, új társadalomtudományi elmélet vizsgálja a céltudományokon belül a jelenségek térbeli összefüggéseit, új paradigmák elemeként bukkan fel a tér, a terület, a regionalitás. A kutatáshoz viszont információt a regionalista tud nyújtani, így az érdeklődés növekedése szükségszerűen természetes. S vannak igencsak gyakorlati, megélhetési szempontok is. Megnyíltak a regionális politikához tartozó Európai Uniós kutatási pályázatok, illetve a szakértői tevékenységek, amelyek felkeltették több hazai társadalomtudományi kutatóhely érdeklődését a téma, és persze a támogatási források iránt, így a regionális tudományt elfogadták, annak képviselőivel többé-kevésbé együttműködnek.
A kilencvenes évek tehát a hazai regionális tudomány sikeres évtizede volt. A korábbi, megkezdett felkészüléssel felelni tudott a szakma a nagy társadalmi, politikai kihívásokra, döntő szerepet vállalt az Európai Unió regionális politikája elvi és gyakorlati rendszerének a hazai intézményi hálózatba történő adaptálásának előkészítésében. Elindult a szakemberképzés, amihez, de egyben a kutatási eredmények összefoglalásaként is, számos elméleti igényű monográfia, illetve feldolgozás született (1998-ban kezdődött el a Dialóg Campus Kiadónál a Studia Regionum sorozat, amely napjainkra, 2007-re a 37. kötetig jutott). Kivívta a regionális tudomány a többi társadalomtudomány érdeklődését, s együttműködési szándékát.
Évtizedünk: átrendeződés,
új súlypontok, elméleti bázis
Nemes Nagy József dolgozatában két alapvető irányzatot különböztet meg a magyar regionális tudományban (Nemes Nagy, 2003). Az egyik, nevezzük térelméleti iskolának, amely az alapvető térbeli társadalmi egyenlőtlenségeket vizsgálja, annak dimenzióit elemzi a térelemek különféle megjelenési formáiban, és ezzel a térszerkezet összetételét, mozgásait kísérli meg leírni, esetleg modellezni. A másik, nevezzük a regionális társadalom- és intézményelméleti iskolának, a területi fejlődés mozgatóit kutatja. Elemzéseinek középpontjában a régiók és a kistérségek intézményrendszerei állnak. Egy kívánt jövőbeli állami modell, a decentralizáció szemüvegén keresztül értékeli a rendszer működését, s nemzetközi analógiák, hazai sajátosságok alapján javaslatokat ajánl egy nyitottabb, alulról építkező berendezkedésre.
Üdvös és ígéretes, hogy nálunk, Magyarországon éppen ez a két regionális-tudományi iskola működik, azok között a kapcsolat élő és termékeny, nem ellentétes és versengő. Nincsenek konfliktusok, egymás eredményeit felhasználják, hiszen az egyik a módszertanban erős, és ezzel a regionális folyamatok belső összefüggéseinek mélységeihez vezet el, addig a másik alaposabb empirikus bázissal rendelkezik, a fejlődés és a fejlesztés logikáit rendszerezi, megoldási módokat, recepteket tud adni a döntéshozóknak és a szereplőknek a beavatkozás mikéntjeire. Egymásra épülés, a kooperáció, a folyamatos kommunikáció tehát a szakmában jelen van. A regionális tudomány és társadalomföldrajz kapcsolatát a békés egymás mellett élés jellemzi, bár az utóbbi tudományterület megújítása során gyakran kiemelésre kerülnek az azonos jegyek, de óhatatlanul felmerül a versenyhelyzet, illetve a stratégiák különbözősége (Mészáros, 2006; Probáld, 2007).
Nem hisszük tehát, hogy az elkövetkező öt-nyolc évben alapvető paradigmaváltásra lenne szükség a magyar regionális tudományban. Viszont korrekciók szükségesek, ezeket részben a tudomány önfejlődése, részben a piac motiválja. Eddig nem említettük a regionális tudomány piacát, elegánsan elhallgattuk, holott legyünk őszinték, abból élünk, abból tudjuk az intézményeinket sikeresen működtetni, a szakembereket megtartani, valamiféle szakmai karriert kínálni a versenyszférával szemben. Ne legyünk álszentek, finomkodók, igenis fontos, meghatározó a regionális tudomány piacának alakulása, a felmérhető és alakítható igények rendszerezése, beépítése a jövőképbe.
Mit kíván a piac? Egyértelmű, hogy teret nyer a decentralizáció, a szereplők nagyobb mozgásszabadságot kapnak (lásd: Európai Unió, támogatások), így aztán alaposabb szerkezeti elemzésekre, mélyebb belső vizsgálatokra lesz szükség. Le kell írni a jövőt, a fejlődési pályákat, perspektívákat, lehetséges szcenáriókat, megoldási módokat szükséges felvázolni, s ehhez a területrendszer alaposabb szerkezeti összefüggéseit, külső kapcsolatai hálózatát célszerű analizálni. Nem lesz elég a terveket, a programokat, az intézményeket ismertetni, már kellenek a hogyanok, illetve a hatások és következmények, amikhez még alaposabb leírásra, sőt – uram bocsá’ – modellek felállítása, sőt azok működtetése igényeltetik.
Mit kíván a regionális tudomány? A mi olvasatunkban a regionális tudomány hiánypótlást kíván. Ez a hiánypótlás az eddigi kutatások alapján az elméleti rendszerek szakszerűbb összefoglalása, azok közérthető közreadása, a „monográfiák mellett kézikönyvek” program beindítása. Igényes szakmai kézikönyvek szükségesek, amelyekben végre rendszerezzük a felhalmozott ismereteket, ezek ne csupán adaptációját jelentsék a nevesebb külföldi klasszikus munkáknak, hanem azokban jelenjenek meg a kutatási eredmények, s ezek alapján a regionális tudomány törvényszerűségeinek új értelmezései, feldolgozásai. Tapasztalható a nemzetközi fórumokon, hogy már más az érdeklődés, mint a csodaváró rendszerváltozás idején. A múlt bemutatása, leírása helyett az elmozdulások, az európai rendszerekhez való igazodás és bekapcsolódás az izgalmas, a fanyalgó átmenetanalízis helyett a megújítási irányok és az integrációs törekvések mondhatnak újat, mást. A mélyebb elméleti munkák ösztönzése azért is fontos, mert a felsőoktatásban a kétszintű képzés keretében 2008-tól megkezdődhet a Regionális és Környezeti Gazdaságtan mesterszakon az oktatás. Hasonlóan, a doktori képzés új rendszerében erre és a vidékfejlesztéshez kötődő mesterszakra regionális tudományi doktori iskola alapítható. Jelentős fordulóponthoz érkezünk tehát 2008-ban – milyen véletlen az MTA Regionális Tudományos Bizottsága megalakításának 20. évfordulóján –, befejeződik az intézményesülés, hiszen helyet kapott a szakma a felsőoktatás új rendszerében, s önálló tudományos fokozatként jelenhet meg.
A jövőben a regionális tudomány az országot nem szemlélheti szigetként. Európában nagyrégiók szerveződnek, ezek országokat, azok nagytérségeit fogják át, hasonló, vagy azonos térfolyamatok alapján. Egyértelmű, hogy a Kárpát-medence,1 illetve Közép-Európa egészének területi szerkezete kínálhat új kutatási lehetőségeket, amihez döntően ebben a makrorégióban található kutatóhelyeknek, egyetemi bázisoknak az összefogására, szakmai együttműködésére van szükség. Szerepünk lehet abban, hogy résztvevői, esetleg egyes témákban szervezői lehetünk a közép-európai regionális tudományi kutatási programnak, s ezzel új dimenziókat nyitunk meg a hazai szakma számára is.
Miközben már érzékelhető a transznacionális dimenziók felé való orientáció, emellett növekvő a hazai érdeklődés a tudományterület iránt. Érvényes ez a fentebb jelzett felsőoktatásra, vagy éppen a működő doktori programra, de nem elhanyagolható a szakmai tömegbázis érzékelhető szélesedése sem.2 A társadalom igénye a regionális tudomány eredményei iránt akkor lesz töretlen, ha egyik oldalról minél alaposabban és érthetően tudjuk bemutatni a magyar és közép-európai térszerkezet sajátosságait, s más oldalról viszont képesek vagyunk az államreform területi dimenzióihoz intézményi megoldásokat kidolgozni.
Összeér tehát a fejezet bevezetőjében jelzett két iskola: egyedül nem megy. A lehetőségeket csak a kölcsönhatások érvényesítésével, s ennek következtében az alaposabb összefonódással tudjuk elérni, aminek viszont nélkülözhetetlen feltétele a folyamatos szakmai beszélgetés, vita, egymás munkájának értékelése, netalántán elismerése.
Ugyanakkor a regionális tudomány sokféle veszélynek van kitéve. Az első, mint minden társadalomtudománynál a politika csábítása. Most, hogy végre elkezdődik valami a regionalizáció ügyében, sokféle nagy kihívás, kérdés elé kerül a szakma.
Meddig és hogyan legyünk következetesek, meddig tarthat s hol a regionális kutató, oktató felelőssége a politikai döntésekben? Hol és milyen formában mondjuk el a véleményünket, a „nem lehet, nem szabad” mögött húzódó keserű igazságokat? Azt hisszük, ezt minden kutatónak, oktatónak és intézménynek magának kell eldöntenie.
A politika gyorsan akar lépni, következésképpen olyan igényekkel jelentkezik ebben a kritikus időben, ami gyorsított, rapid elemzéseket tesz szükségessé. Mindez felületességet teremt, expressz kutatásokat indít meg, persze sok esetben ezek mögött már alapos elemzések állnak, csak a döntéshozók nem ismerik az irodalmat, vagy nem érnek rá az általuk megrendelt kutatásokat elolvasni, illetve azok nem érhetők el a szakmai nyilvánosság számára. A mi szakmánk divatos lett, és újabb meg újabb regionális „eszkimók” jelennek meg a mi sarkkörünkön, akik változatlanul nagy és jó üzletet látnak a regionalitás tudományában, az európai uniós csatlakozás motiválta hatások vizsgálatában. Többségében csillogó név alatt, időnként „megzsírozott” kapcsolatokkal látványosan nyomulnak – sokszor a tudatlanság teljes biztonságával.
Mindezek az új fejlemények voltaképpen természetesek, hiszen mi teremtettük a jövőt, mi ösztönöztük a szakmai bázis szélesítését. Tehát nem szabad lebecsülni a szakma új szereplőit, hanem fel kell ismernünk a versenyhelyzetet. E versengés a jövőben igencsak élénkülhet, s a szereplők nemcsak itthonról, hanem külföldről is készülődnek, vagy már be is rendezték irodáikat. Más és más helyzetben vannak azok, akik a piaci szférában ténykednek, és eltérő a lehetősége az akadémiai, felsőoktatási vonalon működő szervezeteknek, azok kutatóinak, oktatóinak. Nem fogadható el az elegáns elzárkózás, meg fogjuk találni az okos kompromisszumokat a szakmai igényesség elfogadtatható mezsgyéjén.
Sokszor merül fel, hogy meddig követel alapos kutatást egy probléma megoldása – s mikor elegendő egy ad hoc tanácsadás. A szakmai irodalomban stigmaként jelenik meg az „alkalmazott kutatás” fogalma. Mintha az alkalmazott kutatás nem lehetne „tudományos” és fennkölt.
Restelkedés nélkül jelenthetjük ki: a regionális kutatások nálunk még többnyire alkalmazott, gyakorlatorientált tudománynak tekinthető. Tanulmányaink a térben jelentkező problémákat tárják fel, esetleg a generált problémák változtatását kínálva fel. E válaszok felhasználhatók fejlesztési döntések esetén, és jelenthetik azok kereteit, feltételeit, értelmezési tartományait. Figyelmen kívül is lehet hagyni ezeket a tanulmányokat – s nemritkán ezt teszik a politikai és gazdasági döntéshozók. Végtére is kutatóként magam úgy vélem: esetünkben nem az a lényeg, hogy gyakorlatban felhasználják, vagy nem használják fel a napi döntések során tanulmányainkat, hanem az, hogy a problémát szakmailag alaposan, módszertanában igényesen, a tudományos szintézis gondosságával dolgozzuk fel, s az eredményekkel hozzájáruljunk egy-egy regionális problémakör mélyebb megértéséhez. Ha így teszünk, akkor hasznot hajtunk, és ez esetben nyugodtan magunk mögött hagyhatjuk az alkalmazott és elméleti tudomány látszatvitáját.
Minden gyakorlati elemzés mögött meg lehet találni azt az elméleti és módszertani bázist, aminek kidolgozása, pontosítása vagy éppen tesztelése új eredményeket adhat. Nem mi fújjuk a passzátszelet! Nem nálunk fognak a regionális tudomány új, világot rengető felfedezései megszületni! Ám az igényes, gondos elemzések, megalapozott, kiérlelt vizsgálatok igenis nyújtanak egy-egy részkérdésben új összefüggéseket. A veszélyt abban látjuk, hogy még jellemző a befelé fordulás, a saját, itthoni közösségeinkben való – sokszor már unalmas – önismételgetés, holott nincs magyar regionális tudomány, hanem regionális tudomány van. Tehát az eredményeinket egyre inkább nemzetközi porondokon mérik, és mérhetjük meg.
Összefoglaló
A tanulmány célja, hogy bemutassa a magyar regionális tudomány kialakulását, annak intézményi kereteinek létrejöttét és fejlődésének szakaszait. A nyolcvanas években az önálló akadémiai kutatóintézeti bázis lehetővé tette, hogy ez az új társadalomtudományi terület megjelenjen. A kutatások az első időszakban policy jellegűek voltak. Feltárták a területi folyamatok sajátosságait, a térbeli egyenlőtlenségek okait, illetve megalapozták a területfejlesztésről szóló törvényt. A következő szakaszban a területi tervezés módszertani alapjait dolgozták ki, érvényesítve az Európai Unió regionális politikájának alapelveit. Napjainkra befejeződött a regionális tudomány intézményesülése, hiszen önálló mester- és doktori programként is elismerést nyert. A jövő irányai között kiemeli a tanulmány a közép-európai térfolyamatok elemzését, s ezzel a szakmai kapcsolatok kiszélesítését. Nagyobb hangsúlyt kívánnak helyezni a kutatók a jövőben az elméleti rendszerek bemutatására, az új elemzési módszerek alkalmazására.
Kulcsszavak: európai regionális politika; gazdaság- és társadalomföldrajz; decentralizáció; Országos Területfejlesztés Koncepció; térbeli szerkezetek; regio-policy; regionalizmus; Regionális Tudomány
Irodalom
Horváth Gyula (szerk.) (2003): Székelyföld. A Kárpát-medence régiói 1. MTA RKK– Dialóg Campus, Budapest–Pécs
Horváth Gyula (szerk.) (2004): Dél-Szlovákia. A Kárpát-medence régiói 2. MTA RKK– Dialóg Campus, Budapest–Pécs
Mészáros Rezső (2006): A társadalomföldrajz és a regionális tudomány Magyarországon. Magyar Tudomány. 1, 21–28.
Nemes Nagy József (2003): A regionális tudomány dualitása és paradigmái – hazai tükör. Tér és Társadalom. 1, 1–17.
Probáld Ferenc (2007): Társadalomföldrajz és regionális tudomány. Tér és Társadalom. 1, 21–33.
Rechnitzer János (2005): Tükör által nem elhomályosítva (a posztmodern, a mainstream és a csábítás ördöge a regionális tudományban). Tér és Társadalom. 3–4. 1–12.
Rechnitzer János (2006): A Tér és Társadalom első húsz éve. Tér és Társadalom. 4, 1–13.
1 Jó példája ennek a Kárpát-medence régióit bemutató kötetsorozat indítása (Horváth, 2003, 2004), ami napjainkra már a hetedik kötetnél tart, vagy a CADSES program által is támogatott kutatási együttműködések beindulása.
2 Mindezt a konferenciákon való részvételben, valamint a kiadványok terjesztésében lehet jól lemérni, s a doktori programokra való jelentkezés tartós emelkedése is jelzi a szakma iránti „tudás”-keresletet.
<-- Vissza a 2007/12 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]