Magyar Tudomány, 2007/12 1637. o.

Bemutatkozás



A Magyar Tudományos Akadémia idén is új levelez tagokat köszönt. Sorozatunkban hónapról hónapra bemutatjuk néhányukat. A Magyar Tudomány hét kérdéssel kereste meg mindegyiküket, azt kérve, hogy közülük néhányra válaszoljanak:

1. Mi volt az a dönt mozzanat, amely erre a pályára vitte?

2. Volt-e mestere?

3. Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?

4. Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?

5. Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?

6. Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

7. Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?

Talán az is jellemz lehet új tagjainkra, hogy éppen mit tartottak fontosnak elmondani magukról. Ebben a hónapban Imre László, Nagy László és Zrínyi Miklós válaszait olvashatják.




Imre László


1944-ben, Csornán született. Szakterülete a XIX–XX. századi magyar irodalom. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság alelnöke, a Németh László Társaság vezetségi tagja.


Mi volt az a dönt mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?


Az s ok talán az, hogy az 1950-es években a kisgyerekek nem külföldi tengerparti nyaralásokon vettek részt, nem síparadicsomokban üdültek, hanem (tévé sem lévén még) rengeteget olvastak. A humán mveltségnek pedig rangja, vonzereje volt, tehát nyilván valami becsvágyféle is hajthatott, hogy A nyomorultak-at, a Háború és béké-t, a Vörös és feketé-t olvastam koraserdül koromban. Így aztán e remekmvek hatása alól nehéz lett volna kivonni magamat. Nyilván elször lélektani, erkölcsi, érzelmi hatások domináltak, késbb inkább utószavakból, mint tankönyvekbl olvasottak alapján annyira érdekesnek találtam a mvészeteket, a régmúlt korokat, hogy a világ legizgalmasabb, legnívósabb dolgának képzeltem, ha valaki ezekkel hivatásszeren foglalkozhat. Tudtam ugyan, hogy ezzel kirekesztem magam az anyagi és presztízsszempontból elit pályákról (akkor nem jogásznak, hanem orvosira ment a legjobb tanulók zöme), mégsem tudtam ellenállni ennek a kísértésnek. A hódmezvásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumnak (ahová jártam) több olyan tanára is volt, akik tudományos fórumokon publikáltak, Grezsa Ferenc például a Juhász Gyula kritikai kiadás munkatársa. (Tanulószobán úgy nézhettem munkálkodását, mint a siheder Toldi Miklós a vitézeket: Istenem, ha én ilyesmivel foglalkozhatnék!…) Így aztán négy év alatt három irodalmi pályamunkát is írtam, tudományos módszertant utánozva (szakirodalom, jegyzetelés stb.), amikor pedig a helyi könyvköt össze is ragasztotta, valahogyan be is kötötte a mintegy ötvenlapnyi szöveget (Bessenyei és Csokonai vígjátékairól szólt), kivételesen boldoggá tett kisded mvem. Lehet, hogy azóta se szabadultam meg ettl a szenvedélytl, mely aztán kiegészült sok másféle törekvéssel.

1963-ban a debreceni egyetemre kerülve igazán jó iskolát találtam, s a tudomány komolysága mellett az akkori irodalmi élet kurucos lendülete is megfogott. (Görömbei Andor barátommal elséves korunk óta csoporttársak és életre szóló barátok lettünk.) Amikor pedig Barta János a másodévesen írt tudományos diákköri dolgozatomat közölte az intézet évkönyvében, a Studia Litterariá-ban, ötödévesen meg szemináriumi csoportot bízott rám, mintegy belecsempészte a tarisznyámba a tudományos és a tanári marsallbotot.

Voltak tehát elhatározó mozzanatok, amelyeket meg lehetne jelölni, mint amelyek a pályára lendítettek. És persze akadtak kudarcok is bségesen. A Studia Litteraria-beli cikk a költi képek formalista rendszerezését egy akkor frissen megjelent verskötet alapján kísérelte meg. Ezt követen – talán egy csöpp sznobériával – az angol nyelv szakirodalmát kezdtem olvasni a kérdésnek: 1964-ben sokadik kiadásban jelent meg Cecil Day-Lewis könyve: The Poetic Image. Ennek esszéisztikus metódusa azonban nem adott ösztönzést, s másfelé fordult az érdekldésem. Mint ahogy a debreceni Alföld folyóirattól kapott kritikai megbízásokkal sem arattam nagy sikert: száraznak, okoskodónak tnhettek írásaim az akkor divatos esszémodorú tanulmányok, cikkek mellett. Sklovszkijt, Bahtyint 1970–71 táján követ dolgozataim sem keltettek valami nagy feltnést, Bahtyin néhány év múlva lett divat, s egy tlem viszonylag távol es mhelyben. Voltak tehát dönt, elreviv mozzanatok, s akadtak nehézségek is jócskán.


Volt-e mestere?


Hála Istennek, igen. Szakdolgozat (Arany János és Gyulai Pál esztétikája), diákköri tevékenység, s a témák egy része szerint Barta János tanítványa voltam. ekkor állt pályája deleljén, ekkor lett akadémikus. Imponáló tudós és eladó volt, s volt „legendája” is. A lexikonból tudható volt, hogy az 1930-as években kétszer is kapott Baumgarten-díjat Babitstól. (Úristen, ki mindenkivel találkozhatott!? – sóhajtoztunk magunkban.) De azt is hamar megtudtuk, hogy vitaellenfelei idealizmusban, antimarxizmusban marasztalják el, s ez az üldözöttség dicsfényével vonta körül. Megszerettük, holott a szó köznapi értelmében nem volt valami nyájas ember.

Nem pusztán szakmát lehetett tle tanulni, hanem komolyságot, etikát, a tehetségek támogatását és (furcsa, mert szerették türelmetlen, zsémbes öregúrnak beállítani) toleranciát. Amikor ifjúként én is kedvet kaptam az akkor divatos strukturalizmustól olyan regényelemzéshez, amely táblázatba foglalja az egyes szereplk találkozásait, a cselekmény hely és id vonatkozásait, egzaktságra törekedve a malkotás felépítését, bels törvényszerségeit véve célba – nem forrázott le. Csak annyit mondott: láthattál olyan tyúkot, amelyik alá kacsatojást tesznek, s a kiskacsákat ki is kelti, gondosan fel is neveli, de ha vízpartra érnek, aggódva néz utánuk, vízre nem száll velük. Így vagyok most veled! – A strukturalizmusból régen kigyógyultam, de ha ifjú munkatársaim némely dolgát „nem tudom követni”, igyekszem türelmes lenni. Mint késbb kiderült, ebben a tanári magatartásban a saját mesterét, Horváth Jánost követte, aki t a Napkelet-hez hívta dolgozótársnak. A huszonéves Barta János, a Nyugat lázas olvasója, régimódinak érezte ezt a fórumot, s mestere hívását megtagadta. De Horváth János nem bizonyult haragtartónak, mikor kellett, a „htlen” tanítvány segítségére sietett.

Persze nemcsak Bartától tanultam, sok mindenki mástól is. A varázslatos eladásmódú és lenygöz tudású Bán Imrétl, a hamar elfeledett, pedig karizmatikus Kovács Kálmántól, Julow Viktortól, akivel szoros baráti, személyes viszonyba is kerültünk. Szabolcsi Miklóstól távlatosságot, Fülöp Lászlótól, aki alig idsebb nálunk, olyan irodalomértést, amely a legmélyebb világ- és emberértés egyszerre, a nyelvészektl, Papp Istvántól, Kálmán Bélától, a russzistáktól, Karancsy Lászlótól, a vibrálóan, agresszíven okos Papp Ferenctl. Talán nem túlzás azt mondani: ilyen körben felnve nem sokat kellett azon töprengeni, mit és hogyan kell csinálni.


Mi volt az az eredménye munkája során, amelynek igazán örül?


Ha egy átfogó eredményre (több tanulmány, könyv során kibontakozó eredményláncra) gondolok, akkor ez a magyar epika sokáig kevés figyelemre méltatott vonulatának leírása, s beillesztése a magyar irodalom fejldéstörténetébe. Tudnivaló, hogy a Bach-korszaktól a hazafias, értékállító mvek alkották a kánont (Családi kör, A walesi bárdok), egyébként egyáltalán nem morális és mvészi indokoltság nélkül. Az is közismert, hogy 1948 után meg a forradalmi, osztályharcos (vagy akként magyarázott) versanyag (Petfi, Ady, József Attila). Ezzel szemben Arany Jánostól a Bolond Istók, Arany Lászlótól A délibábok hse (és még sok más m) a maga nagy mveltséget igényl olvasásmódjával (sok-sok irodalmi idézettel, önreflexióval) azért érdemelte meg figyelmünket a XX. század utolsó harmadában, mert a posztmodern hasonló szövegalakítási, narratológiai megoldásokat alkalmazott, s mert ha Arany és Arany László szkepszisének a XIX. század világboldogító eszméibl való kiábrándulás volt az alapja, akkor a XX. század demagógiái is józanságra, erkölcsi éberségre sarkallnak. Szó sincs arról, hogy ezzel le kívántam volna értékelni a többi vonulatot (Ignotus Pállal vallom ma is, hogy a legszebb magyar vers a Szondi két apródja), de nemcsak pátoszra, hanem értékkételyre is szükség van idnként. Ennek van egy világirodalmi trendje (Lawrence Sterne-tl, Byrontól, Puskintól a posztmodernig) és van egy magyar is (a Kisfaludy Károly-féle romantika-paródiától Esterházyig), s van egy nemzetpedagógiai hozadéka is (a magyar önismeret rászorul egy szerényebb és józanabb illúziótlanságra).

Gyulai Pál Romhányi-járól 1974-ben publikáltam elemzést, s 2006-ban írtam utoljára Esterházyról, de persze ez a hagyományfolyamat még messze nincs feltárva, hisz mindeközben oly sok mindenrl írtam, ami ezzel nem függ össze.




Nagy László


1966-ban, Debrecenben született. Szakterülete a molekuláris biológia, a genomika. A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézetének egyetemi tanára. Alapítója és elnökségi tagja a Magyar Bioinformatikai Társaságnak, elnöke a Sejt- és Fejldésbiológiai Bizottságnak.


Mi volt az a dönt mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?


Két ilyen volt. Orvosi tanulmányaim els évében hallottam eladásokat az emls sejtek differenciálódásáról, és azokon elhangzott, hogy a megtermékenyített petesejtbl származó két, négy majd nyolc teljesen egyforma sejtbl több mint száz különböz szövet lesz. Arról azonban nagyon keveset tudunk, hogy milyen mechanizmusok irányítják ezeket a folyamatokat, mely géneket kell ki-, illetve bekapcsolni ahhoz, hogy a különböz sejtek, szövetek kialakuljanak. Ráadásul minden sejt ugyanazt az információhalmazt (DNS-t) tartalmazza, és ebbl kell kiválasztania a megfelel utakat. Én ezt akkor és azóta is a biológia legizgalmasabb problémájának tartom, és a munkám is ennek a jelenségnek egy kis részletére irányul. A másik egy diákkörös élményem. Akkoriban egy fehérjéket keresztköt enzim mködését tanulmányoztuk Fésüs László laboratóriumában. Bár a projekt arra irányult, hogy a keresztkötés biológia szerepét tisztázzuk, engem sokkal jobban érdekelt, hogy az a folyamat, amelyet tanulmányoztunk, hogyan szabályozódik. Ekkor jelent meg két fontos és új távlatokat nyitó közlemény, amely azt mutatta meg, hogy az A vitamin anyagcsereterméke, a retinsav, az embrió fejldését receptorhoz kötdve szabályozza. Ez a receptorok a szteroid hormonok receptorainak családjába tartoznak, és géneket tudnak ki-, illetve bekapcsolni. Akkor már ismert volt, hogy az általunk tanulmányozott enzim szintjét is szabályozza a retinsav. Ez a kapcsolat elindított a génszabályozás tanulmányozásának irányába, és ezt az irányt azóta sem hagytam el. Érdekes, hogy ennek az 1987-ben, a Nature-ben megjelent két közleménynek a szenior szerzivel késbb lett munkakapcsolatom. Az egyik, Ron Evans, laboratóriumában dolgozhattam, és a másikkal, Pierre Chambonnal, is van közös közleményünk.


Volt-e mestere?


Szerencsesnek mondhatom magam, mert több mesterem is volt, szám szerint három. A pályám különböz fázisaiban játszottak meghatározó szerepet. Fésüs László akadémikus indított el a pályán, tle kaptam a pályámat meghatározó lehetségeket többször is, és tanultam meg, hogy merni kell bátran elre menni, akkor is, ha járatlan utakon találja magát valaki. Ahogy mondani szokta: „Keresni kell a kitörési pontot”. Tle kaptam meg a tudományért és a kutatás szeretetéért való rajongás „vírusát” is, és azt is, hogy a teljesítményt mindentl függetlenül el kell ismerni, és lehetséget kell biztosítani neki. Ez Magyarországon még ma sem magától értetd, sajnos. Második mentorom Peter Davies professzor a Texasi Egyetemrl, akitl megtanultam, hogy a legfontosabb a kutatásban a megfelel probléma kiválasztása és az alapos, megalkuvás nélküli, nagyon (ön)kritikus kísérleti munka. Emberi tisztessége és önzetlensége mindig példa marad számomra. Harmadik mentorom Ron Evans professzor a San Diegó-i Salk Intézetbl a kutatói pálya csúcsait mutatta meg nekem. Az laboratóriumában értem el legnagyobb sikereimet, és az hatására döntöttem el végleg, hogy kutatással fogok foglalkozni.


Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?


Több ilyen is volt, de talán a legmeglepbb felismerésünk az volt, amikor a gének ki- és bekapcsolásának egy teljesen új mechanizmusát tártuk fel kollégáimmal. Azt találtuk, hogy a DNS-t becsomagoló fehérjék enzimatikus módosítása játszik szerepet a gének aktivitásának meghatározásában. Egy másik pedig az érelmeszesedés kialakulása során egy fontos új mozzanat felismerése. Ebben a munkában egy zsírok által szabályozott, a gének bekapcsolásáért felels fehérjét azonosítottunk, ami a zsírokkal teli falósejtek kialakulását szabályozza. Mindkét felismerésnek van konkrét következménye emberi betegségek megértésében és terápiájában. Az egyik a leukémiák kialakulásának jobb megértését és terápiáját segíti, a másik pedig krónikus gyulladások és az érelmeszesedés megismerését és gyógyítását segítheti. Az ilyen típusú kapcsolatok engem mindig nagyon motiváltak a kutatásban. Ma is ilyen problémákon dolgozom.





Zrínyi Miklós


1949-ben, Jákón született. Szakterülete a fizikai kémia és az anyagtudomány. A Budapesti Mszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vegyészmérnöki Kar tanszékvezet egyetemi tanára. Tagja az International Polymer Network Groupnak, Affiliate Scientist a Artificial Research Institute-nál.


Mi volt az a dönt mozzanat,

amely erre a pályára vitte?


Már gyermekkoromban elköteleztem magam a kémia mellett, aminek a f oka az volt, hogy egy jó barátom szüleitl kapott egy „Kis kémikus”-felszerelést. Egy parányi kálium-permanganát kristályt feloldottuk nagy mennyiség vízben, az eredmény gyönyör, bíborszín oldat lett. Ez úgy lenygözött, hogy abban a pillanatban tudtam: vége a rádióamatr pályámnak, csakis kémikus lehetek, és ez így is lett. Rabul ejtett a kémiai átváltozások világa, s bár közben megismerkedtem a kísérleti munka árnyoldalaival is, kötdésem mindig ersebbnek bizonyult. Az sem tántorított el, hogy egy túlzottan jól sikerült brómfejlesztési kísérlet nyomán hetedikes koromban kórházba is kerültem. Általános iskolásként is sokat olvastam, és önszántamból írtam például egy dolgozatot a neutronról.


Volt-e mestere?


Szerencsém volt, hogy középiskolai tanulmányaim kezdetekor indult a Táncsics Mihály Gimnáziumban a kémia-biológia tagozat. A tagozat kiváló eredményeiben (1968-ban az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny kémia tárgyából az els tíz helyezettbl négy volt a Táncsics tanulója) és az én szellemi fejldésemben is meghatározó szerepe volt Kontra József tanár úrnak. Az munkájának nagyban köszönhet, hogy harmadikos gimnazista koromban kémiából megnyertem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, és ezzel megnyílt az út az egyetem felé. Tanulmányaimat az ELTE vegyész szakán kezdtem meg, diplomamunkámat a Kolloidkémiai és Kolloidtechnológiai Tanszékén Udvarhelyi Katalin tanárn irányítása mellet készítettem el. Lenygözött Kati néni tudása és anyagismerete. A diploma megszerzése után tudományos továbbképzési ösztöndíjasként kezdtem meg kutatói pályafutásomat az ELTE említett tanszékén. Itt kezdtem el gélekkel, a jelenlegi kutatási területemmel foglalkozni. Ezt a kezdeti idszakot pezsg egyetemi szakmai élet jellemezte. Tudásvágyó fizikusok és vegyészek által szervezett önképzkörök számtalan izgalmas szakmai programja tette ezt az idszakot emlékezetessé. Az akkori szervezk ma már a hazai tudományosság elitjét alkotják.

A Kolloid Tanszéken eltöltött idszak csaknem minden kutatási eredménye kétszemélyes csapatmunka következménye volt. Horkay Ferenc barátommal és akkori kollégámmal végzett közös kutatómunka nemzetközi elismertséget hozott.

Szakmai fejldésem egyik meghatározója volt az 1987-ben elnyert Humboldt-ösztöndíj. Az Ulmi Egyetem Kísérleti Fizika Tanszékén, Hanns-Georg Kilián professzor munkatársaként dolgozhattam több mint másfél évig. Ebben az idben fordult figyelmem a kolloid részecskék (a mai divat szerint nano-részecskék) és polimerek lágy rendszereinek kutatása felé. Jó szívvel gondolok vissza erre az idszakra, a napi háromszori kávézás ürügyén folytatott izgalmas szakmai vitákra. Az itt végzett kutatómunka folytatásaként kezdtem el – már a Budapesti Mszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Fizikai Kémia Tanszékén – mágneses kolloid részecskék és polimerek rendszereivel foglalkozni. Ez a téma, ami egy teljesen új, addig ismeretlen anyagrendszer elállításához vezetett, hozta meg számomra és a kutatócsoportom számára a legnagyobb szakmai elismerést.


Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?


A nemzetközi kapcsolatok kiépítése és ápolása minden kutató alapvet célja. Természetesen szerencse is kell ahhoz, hogy az ember megfelel tudományos együttmködésre tehessen szert. Nekem ez megadatott. Mentoraim és barátaim között említhetek francia, német, japán – és sorolhatnám tovább – kollégákat. Szinte kivételes számomra az az év, amikor „csak” kétszer látogatok Japánba. Ennek ellenére a legbüszkébb talán mégis arra vagyok, hogy tanítványaimnak, fiatal munkatársaimnak meg tudom adni a nemzetközi megmérettetés esélyét. Biztosítom a nemzetközi konferenciákon történ részvételt és megszervezem, hogy hosszabb-rövidebb idt tölthessenek el külföldi kutatóintézetekben. Vallom, hogy a kutatói hivatásom egyik legfontosabb eleme, hogy tanítványainkban felkeltve az érdekldést, elindítsam ket azon az úton, amely az „eld” túlszárnyalásához vezethet. Azt hiszem, ez a tanárember legnagyobb öröme.


<-- Vissza a 2007/12 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]