Hálózati technológiák fejlődése
|
Cinkler Tibor |
Vida Rolland |
|
PhD, egyetemi docens |
PhD, egyetemi docens |
|
BME Távközlési és Médiainformatikai Tanszék |
BME Távközlési és Médiainformatikai Tanszék |
|
cinkler
|
vida
|
Napjaink infokommunikációs hálózatait egyre inkább a sokszínűség, a heterogenitás jellemzi. A felhasználók adatátviteli szükségleteinek kiszolgálására ma már számos különböző technológia és átviteli közeg (például réz érpár, koaxiális kábel, fényvezető szál, szabad tér) áll rendelkezésre. Cikkünk első részében ennek megfelelően igyekszünk egy rövid áttekintést adni a hozzáférési és gerinchálózatokban használt hálózati technológiák fejlődési mérföldköveiről. Mindazonáltal egyre erőteljesebbé válik az a törekvés, hogy a hálózati struktúra heterogenitását a szolgáltatások szempontjából elrejtsük a felhasználók elől. Ennek a feladatnak egyik feltétele a hálózatvezérlés egységesítése, melynek nehézségeit a cikk utolsó részében ismertetjük.
Az infokommunikációs hálózatok elektronikus tartalmak elérésére és elérhetővé tételére szolgálnak. Példaként említhetjük a különböző adatok (dokumentumok, levelek stb.) és multimédiatartalmak (beszéd, zene, mozgókép stb.) le- és feltöltését, illetve ezek interaktív cserélését. Habár úgy a hálózati technológiák (átviteli közegek, kommunikációs technikák), mint a felettük megvalósított szolgáltatások (specifikus erőforrásigények és minőségi követelmények szempontjából) alapvetően inhomogének (lásd 1. ábra), egyre erőteljesebbé válik az a törekvés, hogy bármilyen szolgáltatást képesek legyünk bármilyen hálózati környezetben biztosítani, a felhasználó számára transzparens módon.
Ehhez szükséges definiálni az alapvető hálózati funkciókat. Például nem elég két pont közt kialakítani egy „vezetéket” vagy rádiós összeköttetést, melynek elég kicsi a csillapítása és egyéb zavaró tényezői, hogy át tudjuk vinni rajta a jelünket. A hálózat ennél több. Egymással nem közvetlenül összekötött (nem szomszédos) pontok közt is biztosítani kell a kommunikációt. El kell választani azon jeleket melyek az adott csomópontban végződnek azoktól, amelyeket különböző irányokba továbbítunk. Tehát valamilyen útvonalválasztási, adategység-továbbítási, kapcsolási, erőforrás-foglalási funkciókra is szükség van.
Mielőtt e heterogén hálózatok egységes üzemeltetésének nehézségeit ismertetnénk, lássuk, hogyan is épül fel egy infokommunikációs hálózat. A hálózatokat elsősorban területi kiterjedésük alapján és az ezzel összefüggő funkcióik szerint szokták felosztani:
• A hozzáférési hálózat az a jellemzően rosszul kihasznált része a hálózatnak, mely a felhasználókat csatlakoztatja a közvetlen (internet, távbeszélő és műsorszétosztó) szolgáltatójukhoz. Régebben elsősorban távbeszélőhálózatoknál a hálózat ezen részét előfizetői huroknak vagy vonalnak nevezték.
• A nagyvárosi vagy „metro”-hálózat a hálózat középső része, ahol a hozzáférési hálózatok forgalmát a jobb hálózatkihasználtság érdekében összefogják (aggregálják), rendszerezik, rendezik és kapcsolják. Ezáltal a forgalom egy részét a különböző hozzáférési szegmensek között, a többit pedig további metrohálózatok felé irányítják (a gerinchálózaton keresztül).
• A gerinchálózat biztosítja az egymástól gyakran igen távol eső metrohálózatok és az azokra csatlakoztatott felhasználók közti kommunikációt.
A fenti rendszerezésnek megfelelően cikkünkben előbb bemutatjuk a különböző hozzáférési és aggregációs technológiákat, majd kitérünk a gerinchálózatok fejlődésének fontosabb lépéseire. Végül röviden ismertetjük a jelenlegi heterogén hálózati struktúra menedzselésének és vezérlésének nehézségeit, és egy, a szolgáltatások szempontjából technológiafüggetlen és homogenizált, konvergens hálózati architektúra kialakítására irányuló törekvéseket.
2. A hozzáférési hálózatok fejlődése
Évtizedekig a lakossági (otthoni) előfizetők előfizetői vonalukat csak távbeszélésre (telefonálásra) használták. Mindemellett a ’90-es évek elejére tehető az internet robbanása; a kezdeti tudományos ARPANET hálózatot, mely nagyrészt egyetemi kutatóközpontok összekötését valósította meg, felváltotta az otthoni előfizetők tízmillióit kiszolgáló kereskedelmi célú internet. Egyre több olyan szolgáltatás (kezdetben az e-mail, a web, majd az internetes (video)telefonia, a fájlcserélés, és a „triple play” alkalmazások – hang, internet és TV-átvitel) jelent meg, mely vonzóvá tette a technológiát nemcsak a kutatók, hanem az átlagember számára is. Ráadásul az emberek nem elégedtek meg az internet munkahelyi használatával, saját otthonukban is szerettek volna hasonló szolgáltatásokat. Ezzel elkezdődött a hozzáférési technológiák versenye.
Egy hozzáférési hálózat kiépítésének legnagyobb költségét nem maguk a kábelek vagy a különböző intelligens eszközök (modemek, kapcsolók stb.) jelentik, hanem a befektetett munka (árkok ásása, falak fúrása, kábelek vezetése). Kézenfekvő ötlet tehát, hogy a már meglévő, az előfizetők otthonáig terjedő, különféle célokra kialakított hálózatokat próbáljuk meg felhasználni az internethez való hozzáférésre is, elkerülendő az új kábelek lefektetésével járó kiadásokat. Ilyen meglévő hálózatok például a telefon-, az elektromos, vagy a kábeltévé-hálózatok, de gázvezetékeken belül is próbálkoznak már szélessávú vezeték nélküli adatátvitellel.
A vezetékes hozzáférési telefonhálózatok két fontos építőeleme a „helyi hurok”, mely egy csavart réz érpáron keresztül a végfelhasználókat köti össze a legközelebbi helyi kapcsolóközponttal, és a törzshálózat, mely a kapcsolóközpontokat összekötő – jellemzően optikai – trönkökből tevődik össze. Kezdetben a hálózat teljesen analóg volt, ma viszont fokozatos az áttérés a digitális átvitelre, főleg a törzshálózatban. A beszédátvitelre egy 4 kHz-es beszédcsatornát használunk, a telefonközpontban elhelyezett szűrő pedig csak az ebben a frekvenciasávban kapott adatokat engedi át. Ennek megfelelően a kezdeti „betárcsázós” (dial-up) internetszolgáltatáshoz is csak ezt a korlátozott sávszélességet lehetett biztosítani. A szolgáltatáshoz szükség volt egy „modemre” (mozaikszó a „modulator” és „demodulator” kifejezésekből), mely a számítógép digitális adatait moduláció segítségével analóg jellé alakította, illetve a telefonvezetéken érkező analóg jelet visszirányba demodulálta, és digitális tartalomként továbbította a PC felé. Az első modemet az ’50-es években az amerikai légvédelem használta katonai adatok küldésére a telefonhálózaton keresztül. Az első kereskedelmi forgalomban kapható modem 300 bit/s (bit per secundum) sebességű átvitelre volt képes (1962), a modemek fejlődésével azonban a sebesség jelentősen megnövekedett, egészen 56,6 kbit/s-ig (1990).
Az újabb szolgáltatások egyre nagyobb sávszélességigényét azonban a dial-up kapcsolatok nem tudták kielégíteni, ezért a 90-es évek végén megjelennek a DSL (Digital Subsciber Line) megoldások. (Golden et al., 2004) A DSL szintén a hagyományos telefonvezetékeket használja, kétoldali szűrők segítségével azonban szét tudják választani a beszédsávot és az ADSL forgalmat. Így lehetővé válik az előfizetői hurok teljes kapacitásának kihasználása, és megoldható a párhuzamos telefonálás és internetezés. A legnépszerűbb DSL megoldás ma az ADSL (Aszimmetrikus DSL), melyben az adatok letöltésére elkülönített sávszélesség jóval nagyobb a feltöltésekre szánt sávszélességnél. Gyakorlatilag ez a kezdeti ADSL szabványban (1999) lefele irányban max. 8 Mbit/s, felfelé max. 1 Mbit/s sebességet jelentett, 3 km-es hatótávolságon. Az ADSL2+ szabvány (2003) max. 16–24 Mbit/s-os lefelé irányuló sebességet tesz lehetővé, 1,5 km-es hatótávolságon, a VDSL (Very-high-data-rate DSL) szabvány (2004) pedig 52 Mbit/s lefele és 16 Mbit/s felfele irányuló sebességet biztosít, mindezt azonban csak néhány száz méteres távolságon. Éppen ezért a VDSL technológiát leginkább optikai hálózatok forgalmának épületeken belüli kiterjesztésére javasolják, mivel a szükséges számos hajlítás miatt a fényvezető szál ilyen környezetben előnytelen. Az aszimmetrikus jellegű webforgalomra optimalizált hozzáférési technológiák mellett azonban fokozatosan megjelentek a szimmetrikus megoldások is, melyek jobban alkalmazkodnak a videotelefónia vagy a fájlcserélő alkalmazások (például Kazaa, BitTorrent) forgalmi jellegzetességeihez. A szimmetrikus SHDSL (Symmetric High-speed DSL) szabvány (2001) mindkét irányban 2,3 Mbit/s sebességet biztosít 3 km-es körzeten belül, a legújabb VDSL2 szabvány (2005) pedig akár 100 Mbit/s-os szimmetrikus sebesség biztosítására is képes, mindezt azonban csak pár száz méteres távolságon.
A DSL technológiák jelenlegi legnagyobb vetélytársa a vezetékes hozzáférés terén a kábeltévé-hálózatra épülő szélessávú internet szolgáltatás. A DSL-lel ellentétben, ahol minden felhasználónak elkülönített sávszélességet tudunk biztosítani a saját csavart réz érpárján, a kábeles internet esetén a felhasználók közösen osztoznak egy koaxiális kábelen, amely azonban jóval nagyobb sávszélességet biztosít. Míg a DSL-nél lényegében egyéni választás kérdése, hogy aszimmetrikus vagy szimmetrikus hozzáférést akarunk-e biztosítani, a kábeles internetezést technológiai megkötések (a tévécsatornák spektrumkiosztása, a le- és felirányú erősítők elhelyezése) teszik aszimmetrikussá. A kezdeti szabványok a DSL-hez hasonló sebességeket tettek lehetőve, a legújabb DOCSIS 3.0 szabvány (2006) viszont már 160 Mbit/s lefelé és 120 Mbit/s felfelé irányuló sebességet biztosít. Világviszonylatban jelenleg a szélessávú előfizetők kb. 60 %-a csatlakozik különböző DSL megoldásokon keresztül, míg a kábeles internetezést az előfizetők kb. 30 %-a választja.
Jóval kisebb jelentőséggel bír az elektromos vezetékeken keresztül nyújtott BPL szolgáltatás (Broadband over Power Line). Az eredetileg csak a középfeszültségű vezetékeket használó technológiát, speciális modulációs és hatékony zajszűrő megoldások segítségével, ma már kiterjesztették az alacsony feszültségű vezetékekre is. A technológia előnye a szinte mindenütt jelen lévő elektromos hálózat kihasználása.
Az egyre nagyobb sávszélességet igénylő új alkalmazások (például: nagy felbontású digitális televíziózás – HDTV) azonban csak nagyon korlátozottan biztosíthatóak a már meglévő telefon-, elektromos vagy kábeltévé-hálózatokon. Felmerült tehát az igény a gerinchálózatban jelen levő optikai kapcsolatok kiterjesztésére a hozzáférési részre is. Új épületek, új területek lefedésénél ez ráadásul nem is jelent pluszmunkálatokat, hiszen eleve optikai kábeleket lehet telepíteni. Az FTTH (Fiber to the Home) és a VDSL végződéssel kiterjesztett FTTC (Fiber to the Curb) megoldások egyelőre Délkelet-Ázsiában és különösen Japánban népszerűek, több mint hatmillió felhasználóval (2006. október). Az átviteli sebességet itt tulajdonképpen csak az optikai/elektromos átalakítók sebessége határozza meg, nem maga az átviteli közeg. A jelenlegi FTTH megoldások általában 100 Mbit/s szimmetrikus sávszélességet biztosítanak, de üzleti előfizetőknek lehetséges 1 Gbit/s-os hozzáférés nyújtása is.
Manapság mindinkább elterjednek a vezeték nélküli kommunikációs eszközök (laptopok, PDA-k, intelligens mobiltelefonok), fontossá vált tehát az ezen eszközök kiszolgálását biztosító vezeték nélküli hozzáférési technológiák kidolgozása (Stallings, 2004). Vezeték nélküli helyi hálózatok (Wireless Local Area Networks – WLAN) működtetésére több megoldást is javasoltak (például HiperLAN, HomeRF), de a versenyt egyértelműen az IEEE 802.11 szabvány nyerte. Ma már a szabvány és a szolgáltatás neve teljesen egybeforrt, és egyenértékűen használják őket. Az eredeti 802.11 szabvány (1997) viszonylag kis átviteli sebességet (1 vagy 2 Mbit/s) biztosított, az újabb verziók azonban már lényegesen gyorsabb hozzáférést tettek lehetővé. A 2,4 GHz-es szabad frekvenciasávban működő 802.11b változat (1999) 11 Mbit/s-os sebességet biztosít a hozzáférési pont kb. százméteres körzetében, míg az 5 GHz-es sávban működő 802.11a szabvány (1999) akár 54 Mbit/s-os sebesség elérését is lehetővé teszi, igaz, kisebb hatótávolságon. A 2001-ben szabványosított 802.11g változat a két elődje előnyeit próbálja ötvözni, szintén 54 Mbit/s-os maximális átviteli sebességet biztosítva a nagyobb hatótávolságot lehetővé tevő 2,4 GHz-es sávban. A WLAN-alapú hozzáférési hálózatok egyre jobban elterjednek a világ minden táján; jelenleg több mint 250 ezer nyilvános vezeték nélküli hozzáférést biztosító WLAN „hotspot” működik reptereken, szállodákban, éttermekben, mindemellett pedig lakások millióiban internetezhetnek a felhasználók különböző WLAN megoldások révén.
Míg az IEEE 802.11-et kifejezetten a felhasználók nomadikus mozgását (ugyanaz a felhasználó különböző időpontokban más és más területen lévő hozzáférési pontokhoz jelentkezik be) szem előtt tartva fejlesztették ki, a 802.16 szabványnál (WiMax) a vezeték nélküli fix hozzáférés („fixed-wireless”) biztosítása volt a cél, egy a WLAN-hoz képest jóval nagyobb területen. A 2003-ban elfogadott 802.16a szabvány ennek megfelelően elméletileg akár 70 Mbit/s-os sebességet is képes biztosítani, egy 50 kilométeres körzetben. A gyakorlati megvalósítások azonban egyelőre jóval szerényebb eredményeket mutatnak (10 Mbit/s 2 km-es körzetben).
Az eredeti WiMax szabvány nem támogatta a mobilitást (a 2005-ben elfogadott 802.16e változat már igen), a WLAN pedig nagyon kis átmérőjű cellákat használ, melyek között elméletileg megoldható a cellaváltás,1 gyakorlatilag azonban ezek a cellák csak ritkán fedik át egymást, és leginkább a forgalmas belvárosi helyekre koncentrálódnak. Természetessé vált azonban az igény egy olyan hozzáférési hálózatra is, mely globális lefedettséget biztosít, és melyen keresztül a mozgó felhasználók megszakítás nélkül tudnak az internethez csatlakozni vezeték nélküli eszközeiken. Erre a célra dolgozták ki a mobiltelefon-hálózatokra épülő különböző vezeték nélküli hozzáférési technológiákat. Míg a 2,5G-nek nevezett GPRS (General Packet Radio System) technológia viszonylag alacsony, tipikusan 30–80 Kbit/s-os átviteli sebességet biztosított, a hatékonyabb modulációt használó EDGE (Enhanced Data rates for GSM Evolution) rendszer már elméletileg 384 Kbit/s-os sebességet támogat. Ezek a sebességek azonban még távol állnak a WLAN vagy a vezetékes hozzáférési hálózatokon megszokott sebességektől. A harmadik generációs (3G) megoldásnak számító UMTS (Universal Mobile Telecommunication System) technológiát már 2 Mbit/s-os sebesség biztosítására tervezték, azonban a szolgáltatók közötti spektrumkiosztást szabályozó hatalmas koncessziós költségek ellenére sem terjedt el eddig a várt mértékben. Ennek ellenére újabb és újabb megoldások jelennek meg: a 3,5G-nek nevezett HSDPA (High Speed Downlink Packet Access, 14,4 Mbit/s lefele) és HSUPA (High Speed Uplink Packet Access, 5,76 Mbit/s felfele) technológia után már a 100 Mbit/s-os lefele és 50 Mbit/s-os felfele irányuló sebességet biztosító HSOPA (High Speed OFDM Packet Access) szabványon dolgoznak.
Mint a bevezetőben említettük, a hozzáférési hálózatok aggregálására és gerinchálózathoz való csatolására használják a nagyvárosi, metrohálózatokat. Bármilyen vezetékes vagy vezeték nélküli hozzáférési technológiát is használnánk az „utolsó mérföldön” (az előfizetők közvetlen bekötésére), a szolgáltatói aggre-gációs hálózatban levő, a felhasználók kapcsolatát végződtető hálózati eszközöket az internethez való csatlakoztatás céljából általában optikai gyűrűk segítségével kötik össze. Ezen optikai kapcsolatokon a forgalom kezelése általában az Ethernet technológia segítségével történik, ezt takarja az egyre gyakrabban használt Metro-Ethernet kifejezés (Minoli et al., 2002). Az Ethernetet azonban nem csak az aggregációs hálózatokban lehet használni; a hagyományos csavart réz érpár vagy fényvezető szálak felett megvalósított Ethernet-alapú hozzáférés végfelhasználókig való kiterjesztése is napirenden van, az EFM (Ethernet in the First Mile) szabvány elterjedését azonban biztonsági megfontolások akadályozzák.
3. A gerinchálózatok fejlődése
Jelenleg valamennyi olyan infokommunikációs hálózat, ahol már több tíz kilométert szeretnénk áthidalni – vagy akár kisebb távot is, de nagy sávszélességgel –, fényvezetős jelátvitelen alapszik. Ez a technológia biztosítja a legkisebb jelcsillapítást, hatalmas a rendelkezésre álló sávszélesség, és az átvitel gyakorlatilag külső zavaró hatásoktól és áthallástól is mentes. Ezért ha metrohálózatról vagy gerinchálózatról beszélünk, szinte kizárólag fényvezetős hálózatot értünk alatta, noha emellett még mikrohullámú (műholdas és földfelszíni), szabadtéri fényátvitel és koaxiális kábelszakaszok is előfordulnak, de ritkábban.
A jelenleg használt fénykábelek tipikusan 40–1000 fényvezető szálat tartalmaznak, mindegyiken jellemzően 40–160 különböző hullámhosszon szállítják a jelet, hullámhoszszanként 2,5, 10 vagy 40 Gbit/s bitsebességgel. Fényszálanként tehát akár 6,4 Tbit/s (1012 bit/s) sávszélességet is megvalósíthatunk, ami fénykábelenként akár 6,4 Pbit/s (1015 bit/s) is lehet. Ez a sebesség közel százezer (94 118) teljes kétoldalas DVD (3–4 órás DVD-minőségű film: 8,5 Gbyte adat) átvitelének felel meg másodpercenként!
Az első optikai hálózatok a szó szoros értelmében nem is hálózatok, csak pont-pont szakaszok voltak. A kezdeti fázisban telepített kábelek még kevés fényszálat tartalmaztak. A későbbiekben kapacitásuk költséghatékony növelésére, új kábel telepítése helyett hullámhosszosztást alkalmaztak, ami az átviteli közeg jobb (többszörös) kihasználtságát eredményezte. A hullámhosszosztás (WDM – Wavelength Division Multiplexing) ötlete arra az elvre épül, hogy egy fényszálon belül egy helyett annyi különböző hullámhosszú jeladó és -vevő által meghatározott párhuzamos csatornát alakítunk ki, ahányszor a korábbi szakasz-kapacitást növelni kívánjuk.
A következő lépés a gyűrű volt, majd a különböző módon összekötött gyűrűk, végül az általános szövevényes topológiájú hálózatok következtek. Ezek továbbra is statikusak voltak, azaz nem lehetett a távbeszélő- (telefon) hálózatokhoz hasonlóan igény szerint összeköttetéseket létrehozni és bontani. A gerinchálózatok további elemzéséhez említést kell tennünk az infokommunikációs hálózatok egy másik rendszerezési elvéről, nem a térbeli elhelyezés és kiterjedés, hanem egy hálózat működtetéséhez szükséges funkciók alapján. E három sík: az adat sík (DP – Data [User] Plane), a menedzsment sík (MP – Management Plane) és a vezérlő sík (CP – Control Plane). Az „adat síkban” továbbítjuk a felhasználói hasznos adatokat a kívánt végpontok közt, a „menedzsment síkot” pedig a hálózat üzemeltetéséhez szükséges forgalom és funkciók képezik. Egy kezdeti statikus optikai gerinchálózat esetén a menedzsment sík tette lehetővé a bérelt vonal jellegű statikus összeköttetések kialakítását, bontását, a hálózat felügyeletét, fenntartását. Ez a menedzsment sík biztosította azt, hogy a hálózat üzemeltetője (jellemzően egy központból) követni tudja a hálózat pillanatnyi állapotát, és egyszerűbb változtatásokat, átszervezéseket is tudjon kezdeményezni anélkül, hogy oda kellett volna mennie minden egyes eszközhöz, és a helyszínen megoldani ezeket.
A hálózatok fejlődésével viszont nyilvánvalóvá vált, hogy nem elegendő a statikusan konfigurált, több évre bérelt összeköttetések lassú (jellemzően több hétig tartó) kialakítása; felmerült az igény egy dinamikus hálózatra, amelyben a felhasználó kezdeményezésére lehet másodpercek alatt teljes hullámhossz-utakat kialakítani és bontani. Ennek viszont magas az ára: a teljes hálózatot ki kell egészíteni egy vezérlő síkkal, mely jól definiált interfészeken keresztül jelzés-üzenetekkel valósítja meg a fent kitűzött célokat. Így érkeztünk el az ASON (Automatically Switched Optical Network) típusú hálózatokhoz.
Hamarosan felismerték azonban, hogy ezen ASON hálózatok a gyakorlatban nem fognak egyhamar elterjedni, hiszen a felhasználóknak rendkívül ritkán van szükségük egy teljes hullámhosszútra, melynek kapacitása jellemzően 2,5 vagy 10 Gbit/s. Ennél finomabb „szemcsézettséget” (granularitást) lehet elérni elektronikus időosztásos nyalábolással (TDM – Time Division Multiplexing), mindehhez viszont a hullámhosszkapcsoló eszközöket ki kell egészíteni digitális idő-kapcsolásra képes eszközökkel. Így a három előbb említett sík mellett megjelenik a hálózat függőleges tagolódása is. Így alakulnak ki a többrétegű hálózatok, azaz olyan architektúrák, ahol már két, jellemzően különböző hálózati technikát használunk egymásra építve, azért hogy a felsőbb rétegek finom granularitást biztosítsanak (Cinkler, 2003). Erre az ASTN (Automatically Switched Transport Network: önműködően kapcsolt szállítóhálózat) és a GMPLS (Generalised MultiProtocol Label Switching: általánosított többprotokollos címkekapcsolás) architektúrákat hozhatjuk fel példának, ahol lehet fényszál, hullámsáv, hullámhossz, időosztásos keretek vagy csomagok szintjén végezni a kapcsolást (azaz a kommunikáló felek összekötését), és mindezen rétegek akár egymásra is épülhetnek.
A hagyományosnak tekinthető elektronikus kapcsolásnál előbb az ún. „áramkörkapcsolást” (dedikált csatorna létrehozása a két kommunikáló fél között) használták, majd áttértek a bonyolultabb, ám jobb erőforrás-kihasználtságot biztosító „csomagkapcsolásra” (az adategységek csomagokban való továbbítása egy közös csatornán). Ehhez hasonlóan az optikai hálózatok is elindultak az áramkörkapcsolástól a csomagkapcsolt hálózatokhoz vezető hosszú út mentén, melynek egy ígéretes állomása az optikai börszt kapcsolás (OBS – Optical Burst Switching). Itt nem az egyes csomagokat kapcsoljuk egyenként, hanem egy-egy, a hálózat peremén felgyülemlett csomagcsoportot továbbítunk egyszerre. E megoldás különösen a kisebb kiterjedésű hálózatokban, elsősorban rövid ideig, kis válaszidővel nagy sávszélességet igénylő (például GRID) alkalmazásokra előnyös.
Az optikai csomagkapcsoláshoz (OPS – Optical Packet Switching) vezető út azért hosszú, mert csomagkapcsolás nincs puffer nélkül, hiszen a puffer teszi hatékonnyá az erőforrás-kihasználást. Optikai puffer viszont jelenleg csak igen korlátozott formában áll rendelkezésre: elsősorban kapcsolt fényszálas késleltetővonalakat használnak ilyen célra, ahol a kívánt késleltetésnek megfelelő hosszúságú fényszálat alkalmaznak. E megoldás a csillapítás és a fényszál nagy mérete miatt nem előnyös. Egy érdekes kutatási irány viszont az, hogy a fényt speciális fotonikus kristályokban vagy gőzökben „lelassítják” (Slow Light), lehetővé téve állítható késleltetés elérését viszonylag kis méretű eszközök segítségével. A másik akadály a tisztán optikai csomagkapcsolás előtt az, hogy az optikai (fotonikus) jelfeldolgozás még „gyerekcipőben jár”. A fejrészfelismerés, fejrészlecserelés már megoldott ugyan, de bonyolultabb műveleteket ellátó optikai hardver még nem áll rendelkezésre. Az optikai csomagkapcsolásnak egy optikai megvalósítás szempontjából egyszerűbb és ezáltal ígéretesebb iránya az optikai címkekapcsolás (Optical Label Switching), és annak egy válfaja – az optikai „felülcímkézés” (Optical Label Striping): a hálózat peremén adategységünket több címkével látjuk el, a hálózati csomópontok pedig egy-egy címkét értelmezve továbbítják a csomagot, miután eltávolították az értelmezett címkét.
Noha a szolgáltatóknak az az álmuk, hogy végponttól végpontig egy vezérlő síkkal, egy egynemű (homogén) hálózaton keresztül alakíthassák ki összeköttetéseiket vagy küldjék csomagjaikat, jelenleg a hálózatok mégis minden szempontból többneműek, heterogének. Egy hálózat felett számos különböző szolgáltatást valósítanak meg, melyek forgalmi és minőségi követelményei jelentősen eltérnek. A hálózatok több rétegből (függőleges tagolódás, hálózati technológia és ezáltal granularitás és funkcionalitás szerint) és több tartományból (vízszintes tagolódás, adminisztratív egységek [különböző szolgáltató] és fizikai elhelyezkedés szerint) állnak. Mindemellett, számos szolgáltató és gyártó van jelen, melyek eszközei közt valamennyi hálózati protokollnak mindenféle körülmények közt zavartalanul kell működnie. Ezen heterogenitás ellenére manapság egyre nagyobb hangsúlyt helyeznek a hálózatok konvergenciájára, azaz a heterogén hálózatok minél homogénebbé tételére. A hálózati konvergencia egyik legjobb példája a vezetékes és vezeték nélküli hálózatok közeledése (FMC – Fixed-Mobile Convergence), ahol az a cél, hogy például haza- vagy munkahelyünkre érve a mobil végberendezésünk ugyanúgy működjön (viselkedjen) a vezetékes hálózatra csatlakozva, mint tette azt a vezeték nélküli hozzáférésen, a gerinchálózatban is biztosítva az ehhez szükséges átjárást a különböző hozzáférési hálózatok között.
A heterogén hálózatok tervezése és üzemeltetése lényegesen bonyolultabb a hagyományos egyrétegű célhálózatokénál. A hálózati erőforrás-menedzsment (NRM – Network Resource Management) lényege, hogy az újonnan felmerülő igényeknek minél hatékonyabban eleget tegyünk az adott hálózaton belül a hálózati erőforrások újraoptimalizálásával és újrakonfigurálásával. Példa egy-egy bérelt vonal vagy virtuális magán- vagy átfedő hálózat (VPN/VON – Virtual Private/Overlay Network) kialakítása, konfigurálása.
Amennyiben finomabb időskálán figyeljük hálózatunkat, ahol a vezérlő sík révén a felhasználói jelzés által állandóan érkeznek új, és szűnnek meg meglévő összeköttetések, már útvonalválasztásról (routing) és a hozzá tartozó forgalomterelésről (TE – Traffic Engineering) beszélünk. A forgalomterelés legegyszerűbb definíciója az, hogy szemben az erőforrás-menedzsmenttel, ahol az erőforrásokat tettük oda, ahol a forgalomnak kellett, itt a forgalmakat tereljük (tesszük) mindig oda, ahol van elegendő erőforrás (Vigoureux et al., 2005). Mindemellett igen fontos szempont egy hálózat üzemeltetésénél a rendelkezésre állás biztosítása. E tekintetben a gyakran emlegetett ún. „ötkilences” kritérium azt jelenti, hogy éves átlagban az idő 99,999 %-ában a hálózat rendelkezésre áll, vagyis legfeljebb alig több mint öt percet lehet üzemen kívül. Ennek elérésére kifinomult „védelmi technikák” szükségesek, melyek gyorsan (jellemzően kevesebb mint 50 ms alatt) áthelyezik a forgalmat a sérült hálózati erőforrásokról tartalékokra (Vasseur et al., 2004; Grover, 2003).
Mindezen funkciók egyszerűsítése érdekében cél egy olyan egységes vezérlő sík kialakítása mely révén a hálózat különböző részei között, tetszőleges rétegben, tetszőleges granularitással hozhatunk létre összeköttetéseket. Erre jelenleg az IETF által javasolt GMPLS (Generalised MultiProtocol Label Switching) protokollcsalád tűnik a legígéretesebbnek (Bernstein et al., 2004).
Cikkünk legfőbb célja a különböző hozzáférési és gerinchálózati kommunikációs technológiák áttekintése volt. Egy ilyen technológiai elemzés során azonban nem kerülhetjük el a bemutatott hálózati architektúrák és a felettük megvalósítható szolgáltatások heterogenitásának kérdését. Miért is jelenthet ez problémát, és hogyan hat ez ki a hálózatok tervezésére és üzemeltetésére? Egyrészt a szolgáltatók mindig a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldást szeretnék kiválasztani: alacsony tőkeráfordítás (CAPEX – Capital Expenditure) és alacsony üzemeltetési kölség (OPEX – Operational Expenditure) mellett egy homogén hálózatot, a heterogén hálózatok funkcionalitásával. Másrészt a végfelhasználók is olcsó, de jó minőségű, a hozzáférési technológiától független szolgáltatásokat szeretnének. Egyre nagyobb súlyt kapnak tehát az ezen igényeket szem előtt tartó, a hálózatok és szolgáltatások konvergenciáját figyelembe vevő hálózattervezési és üzemeltetési megoldások.
Kulcsszavak: infokommunikációs hálózat, vezetékes és vezeték nélküli hozzáférés, gerinchálózat-fejlődés
Irodalom
Bernstein, Greg – Rajagopalan, B. – Saha, D. (2004): Optical Network Control: Architecture, Protocols and Standards. Addison-Wesley
Cinkler Tibor (2003): Traffic- and -Grooming. IEEE Network Magazine. March/April .
Golden, Philip – Dedieu, H. – Jacobsen, K. (2004): Fundamentals of DSL Technology. Auerbach Publications. July
Grover, Wayne D. (2003): Mesh-based Survivable Networks: Options for Optical, MPLS, SONET and ATM Networking. Prentice Hall, Aug.
Minoli, Daniel et al. (2002): Ethernet-based Metro Area Networks. McGraw-Hill, Jan.
Stallings, William (2004): Wireless Communications and Networks. 2nd Ed., Prentice Hall, Nov.
Vasseur, Jean-Philippe – Pickavet, M. – Demeester, P. (2004): Network Recovery, Protection and Restoration of Optical, SONET-SDH, IP and MPLS. Elsevier, Sept.
Vigoureux, Martin et al. (2005): Multilayer Traffic Engineering for GMPLS-enabled Networks. IEEE Communications Magazine. July
1 A cellaváltás kérdéskörével Pap László és Imre Sándor cikke foglalkozik.
1. ábra •
Heterogén hálózatok és szolgáltatások
2. ábra • Az optikai hálózatok funkcionalitásának fejlődése
tmit.bme.hu