Magyar Tudomány, 2007/11 1428. o.

Tanulmány

Árpád fejedelem

– történet és emlékezet –

Szabados György

PhD, tudományos főmunkatárs

MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport

dr . szabados . gyorgy gmail . com

„Árpád fejedelem az Úr megtestesülésének 907. esztendejében elköltözött e világról. Tisztességgel temették el egy folyócska forrása felett, ahonnan az kőmederben folyik Attila király városába. A magyarok megtérése után azon a helyen egy Fehérnek nevezett templomot emeltek Szűz Mária tiszteletére.” (AKS., 2004, 45.) Az egyetlen írott adat, amely Árpád fejedelem végidejéről tudósít, Béla király jegyzőjének Gesta Hungarorumában olvasható. Árpádról feltétlenül tudni illik, hogy az ő uralkodása alatt költöztek eleink Etelközből a Kárpát-medencébe; tudni illik még, hogy a honfoglalás vezéregyénisége a tőle származó, első magyar uralkodóház névadó őse lett, de az ő nevét őrzi államcímerünk hasított pajzsán jobbról (mivel a heraldika fordítva számítja az oldalakat) vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező. Ezt ma már mind tudni illik, de valójában mit tudunk, mit tudhatunk róla? Amennyiben hitelesnek fogadjuk el Anonymus dátumát, úgy 2007-ben Árpád halálának 1100. évfordulójához érkeztünk. Az ilyen kerek szám jelölte történelmi mérföldkő pedig visszatekintésre int.

Mit árulnak el Árpád fejedelem életéről és tetteiről az írásos emlékek, közülük melyek tarthatóak hitelesnek vagy legalább életszerűnek? Mikor és milyen árnyalatokkal színesítette alakját az utókor emlékezete, amíg eljutott a Vörösmarty Mihály eposzába foglalt, Feszty Árpád körképén és Munkácsy Mihály festményén látható, a köztéri szobrokba öntött-faragott diadalmas honszerző hadvezérig? E két nagy kérdéskörbe rendeződnek a megismerést firtató gondolatok, a valóság és a hagyomány köré. Ám ezek a gondolatok, főleg az első kérdéskörre vonatkozóak jórészt kérdések, avagy le nem zárt (le nem zárható) történészi viták maradnak, amelyek a tudományos értelemben veendő kritikai magyar történetírást kialakulása óta, vagyis negyed évezrede foglalkoztatják. Ki volt a magyarok első fejedelme? Mikor született Árpád? Szakrális uralkodó volt, vagy hadvezér? Milyen irányból jöttek eleink a Kárpát-medencébe? Mivel a 907. esztendő egy másik jeles eseménnyel is büszkélkedhetik: július 4-én és 5-én zajlott le a keleti frankok elleni pozsonyi csata, korai hadtörténetünk legfényesebb helytállása, önkéntelenül felötlik e két esemény – a pozsonyi csata és Árpád halála – közötti összefüggés lehetősége. Részt vett-e Árpád a harcban? Előre kell bocsátanom: a hagyományról és a vitás kérdésekről bővebben és bátrabban szólhatok, mint Árpád homályba burkolózó, csak egy-egy villanás erejéig szemünkbe ötlő életéről.

A magyarok – egyértelműen elkülöníthető politikai szervezetként – a IX. század első felében jelentek meg a történelem írott lapjain. Bár a rovásemlékek ismeretében bizonyosan rendelkeztek saját írásbeliséggel, nem maradt ránk hazai, anyanyelvű feljegyzés a régmúltról. A IX–X. század sorsdöntő eseményeiről ilyenformán kizárólag külső – muszlim, bizánci, szláv, majd nyugat-európai – kútfők szólnak, s amikor a magyarországi historiográfia megszületik a XI. század közepén, tárgyához képest idegen nyelven és idegen szellemiségtől áthatva szól az előidőkről. A hazai emlékezetből merítő írástudók a keresztény szemlélet szűrőjén keresztül láttatták a pogány kort, s ők döntöttek afelől, mely események méltóak felvétetni a túlélést jelentő latin nyelvű írásbeliségbe. Fontos ezt a forrástani körülményt itt hangsúlyozni, hiszen ez határozza meg, milyen szemszögből készült és milyen lehetséges elfogultságoktól terhelt híradásokra hagyatkozhatunk.

Miközben a külső szemlélők változatos módon azonosították a magyarokat, értékes adatokat közöltek. A Dzsajháni földrajzi munkáját hasznosító Ibn Ruszta például ezt jegyezte fel a IX. század utolsó negyedének politikai viszonyairól. „A magyar pedig a turkok egyik fajtája. Főnökük húszezer lovassal vonul ki. Főnökük neve K.nd.h (kündü). Ez azonban csak névleges címe királyuknak, mivel azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, G.l.h-nak (gyula) hívják.” (HKÍF., 1995, 32.) Ugyanerről másként fogalmazott VI. (Bölcs) Leó bizánci császár (886–912), aki uralkodási idejénél fogva a szállást váltó magyarok kortársa volt. 904 után befejezett hadtudományi írása, a Taktika szerint „a skytha népeknek mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van. Sok fő alatt állnak, és a közügyekben nemtörődömök; általában nomád életet élnek. Csak a bolgárok és kívülük még a türkök (magyarok) népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre. Így a többi skytha népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak.” (HKÍF., 1995, 104.) Értelmezés kérdése, hogy a másutt is hangsúlyozott egyeduralmi forma csak a hadbavonultakra igaz-e, avagy, amint azt a Taktika alább állítja, a nép áll egy fő alatt.(HKÍF., 1995, 105.) Az mindenesetre tény, hogy bár e munka jórészt a VII. század elején készült, Maurikios-féle Strategikon szövegén alapul (a Strategikon megfelelő részében a türkökről és az avarokról esik szó), de a bolgár és a magyar monarchikus rendszer kidomborítása a Taktika többlete, ami a IX. század valóságát tükrözi. (Moravcsik, 1951, 340.) VI. Leó fia, VII. (Bíborbanszületett) Konstantin császár (913–959) szerkesztette az utókor által De Administrando Imperio (DAI.) címmel ellátott politikai kézikönyvet. Igaz, jellegénél fogva nem erőssége az idősíkok elválasztására ügyelő történelmi oknyomozás, mégis régi múltunk alapvető ismerettára; például az uralmi forma és a népnév tekintetében. „A türkök (magyarok) népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, amelyet első vajdájuk nevéről Levédiának neveznek… de abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból sabartoi asphaloi-nak (rendíthetetlen szabir) nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük…” (HKÍF., 1995, 121–122.) A minőségi előrelépésről, vagyis a törzsek szövetségét felváltó fejedelemség létrejöttéről ugyancsak VII. Konstantin ír. A DAI. 38. fejezetében lép színre Árpád, méghozzá egy igen érdekes történetben. Eszerint a kazár kagán a gyermektelen Levedi vajdát magához hívatta, hogy nemes származása és személyes kiválósága miatt a magyarok fejedelmévé emelje. Levedi ezt a megtiszteltetést azzal hárította el, hogy nincs elég ereje e méltósághoz, de ajánlotta maga helyett Álmos vajdát, akinek fia is volt, Árpád. A kagánnak tetszett Levedi válasza, és a magyarokra bízta a döntést: „a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért, valamint vitézségéért, s rátermett volt erre a tisztségre. Így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig az ő nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.” (HKÍF., 1995, 123–125.) Szerencsére a fejedelemválasztásról hazai história is szól, de Anonymus másfajta történetet mond. „A hét fejedelmi személy, akiket a mai napig hétmagyarnak hívnak, nem tűrve tovább a hely szűkét, tanácsot tartott, hogy szülőföldjüket elhagyva olyan területet foglaljanak el, amelyet benépesíthetnek, s ehhez a fegyveres harctól se riadnak vissza. Választásuk Pannónia földjére esett, amelyről az a hír járta, hogy annak az Attila királynak a földje, akitől Álmos fejedelem, Árpád apja származott. Akkor a hét fejedelmi személy közös és végérvényes döntésre jutott, miszerint a megkezdett utat csak úgy tudják véghezvinni, ha fejedelmet és parancsolót választanak… Akkor egyhangúan így szóltak Álmos fejedelemhez: »A mai naptól fogva téged választunk meg fejedelmünkké és parancsolónkká. Ahová a sors elvezet téged, oda mi is követünk.« Akkor az említett férfiúk megerősítették Álmos fejedelemnek tett esküjüket: pogány módra vérüket egy edénybe csorgatták. Bár pogányok voltak, közösen tett hűségesküjüket halálukig megtartották a következők szerint. Az eskü első pontja úgy hangzott, hogy maguk és utódaik fejedelme mindenkor Álmos nemzetségéből származzék.” (AKS., 2004, 13.) A kétféle előadás nagyjából egy időben, az 1700-as évek közepén vált ismertté, így az első magyar fejedelem személye idestova negyed évezrede tudományos vita tárgya.

Álmos vagy Árpád? Az apától vagy a fiútól számítandó a magyar állami élet kezdete? Tanulságos lenne, de tárgyunktól messzire vezetne nyomon követni az e negyed évezred alatt gyarapodó és finomodó érveket, amelyeket a Névtelen Jegyző és a Bíborbanszületett Császár ellentétes véleménye nevelt és táplált. Az 1990-es évekre mindkét nézetet rendszerbe foglalta a kutatás. Kristó Gyula hat érvet sorakoztatott fel Álmos első fejedelemsége mellett. Az első, egyben legfontosabb érv a krónikákba és Anonymus gestájába egyaránt felvett turulmonda, az Álmos uralkodói nagyra hivatottságát hirdető jövendölés. Másodjára említendő a Zágrábi Krónika archaikus tudósítása, miszerint Álmost választották fővezérré, s ebben a méltóságban Árpád követte apját. Harmadik érv Anonymus vérszerződés-mondája. Béla jegyzőjének nem állt érdekében Árpád háttérbe szorítása, hiszen a gesta főszereplője nem az apa, hanem a fiú, így tehát Anonymusnak Álmos fejedelemsége dolgában önálló forrásértéke van. A negyedik adat egy XIII. századi francia ciszterci krónikás, Albericus bejegyzése „Alinus” első magyar fejedelemről, ahol az AlmusAlinus alakromlás egyértelműen írásbeli tévesztés eredménye. Az Albericus előtt fekvő írás régi magyar kútfő lehetett, amelynek ezen híradását megőrizte Anonymus és a Zágrábi Krónika. Kristó okfejtésének ötödik pontja a név dinasztián belüli ismétlődése. I. Géza király (1074–1077) adta egyik fiának az Álmos nevet, ami az őstisztelet látványos kifejezése, hogy egy kiemelkedő ősatya nevét kapja kései leszármazottja, így a név mellett a jeles tulajdonságok reménybeli örökösévé is válhat. Végül Álmos 895-ben történt erdélyi megöletését idézi fel; a XIV. századi krónikaszerkesztmény (némi leegyszerűsítéssel: a Képes Krónika) utalása szakrális uralkodó rituális feláldozására vall. (Kristó, 1993, 16–23.) Vele szemben Tóth Sándor László négy kútfő öt adatát állította csatasorba Árpád elsősége érdekében. Főleg a DAI. 38. fejezetének fent idézett részletére hagyatkozik; emellett a 40. fejezet egy szöveghelyének sajátos értelmezését nyújtja. Szerinte az Árpád méltóságát leíró „megas arkhon” kifejezés nem a bevett „nagyfejedelem”, hanem „időben első fejedelem” jelentésben fordítandó. (Tóth, 1990, 228–231.) Ezt a DAI. teljes szövegére tekintő filológiai elemzés révén meggyőző erővel cáfolta meg Makk Ferenc. (Makk, 1998. 67–80.) VII. Konstantin munkáján kívül György barát krónikájának folytatását idézi Tóth, eszerint Niketas Skleros császári követ 894 körül találkozott Árpáddal és Kusánnal, a magyarok fejeivel. Történeti irodalmunkból Kézai Simon és a XIV. századi krónikaszerkesztmény azon kitételeit hozza, amelyek Árpádot első kapitányként említik. (Tóth, 1996, 31–42.) Ámde a görög krónikafolytatás pusztán annyit képes bizonyítani, hogy Árpád a IX. század végén a magyarok között vezető szerepet töltött be; még azt sem lehet megtudni belőle, milyen minőségű hatalmat birtokolt Árpád ez idő tájt, azt meg végképp nem, hogy hányadikként. A hazai krónikák hét választott kapitánya megint csak nem zárja ki Álmos uralkodását. Egyedül a DAI. 38. fejezetének határozott álláspontja marad, csakhogy ezt a szövegrészt két súlyos képtelenség terheli. Eleve életszerűtlen Levedi hatalomátadásának meséje, hiszen egy steppei uralkodónak sem volt joga lemondani a (csak kilátásba helyezett) legfőbb uralomról, mert az nem az egyént, hanem az egész nemzetséget illette (volna). Ezért is jogos azt feltételezni, hogy Levedi jóval korábban élhetett, és csak a DAI. kapcsolta Álmos idejéhez. (Deér, 1945–1946, 7–9.) Ennél is súlyosabb hiba egy hagyománytisztelő közösség fejeiről azt vélelmezni, hogy a fiú tekintélyesebb apjánál, mivel egy kevéssé jeles apa saját fia tekintélyét is aláásta volna! E torzítás mögött vélhetőleg az áll, hogy a VII. Konstantin udvarában járt Termacsu, Árpád dédunokája Álmosnak nem Árpádtól származott utódait akarta ily módon a lehetséges trónörökösök körén kívül tudni. (Kristó, 1993, 28–31.) Az Árpád elsőségét állító egyetlen pozitív forrásadat tehát nem állja ki a történeti kritika próbáját, az Álmos első fejedelemsége mellett felsorakozó változatos érvrendszer így a magyar gesta igazát hirdeti.

Árpád életidejével kapcsolatban Anonymus és Bíborbanszületett Konstantin előadásai már nem támadják, mint az előbb, hanem kiegészítik, megerősítik egymást. A kiindulópont itt is Álmos életkora, innen jutunk el Árpádéhoz. A Gesta Hungarorum 3. fejezete szerint Álmos 819-ben született. (AKS., 2004, 12.) A DAI. terjedelmes 40. fejezete a 894-ben indított, magyar győzelmet hozó bolgár hadjárat idején Árpád fia Levente seregvezérségét említi. (HKÍF., 1995, 128.) Ez a közlés – legalább nagyságrendileg – igazolja Anonymus évszámát, hiszen ha Árpádnak ekkorra fegyverbíró felnőtt fia volt, akkor ő már meglett férfi, atyja pedig hetven életévet is túlhaladott öregember lehetett. Árpád születési ideje ez alapján 840–850 közé tehető. „Amikor Álmos fejedelem érett ifjúvá serdült, nőül vette egy kiváló, ugyanazon földről való vezér leányát, akitől Árpád nevű fia született” – tartja Anonymus, de nem szól többet erről. (AKS., 2004, 13.) Újabban felmerült, hogy Árpád 900 körül távozott az élők sorából. E nézet többek között azon alapul, hogy Levente „arkhon” méltóságot töltött be. (Kristó, 2002, 100.) Ám a DAI. akkor említi Leventét, amikor még nagyapja uralkodott; ezt az elméletet továbbszőve előbbre kellene hozni Álmos halálát a valós 895-ről, sőt Levente elől ki kellene iktatni Árpádot a magyar fejedelmek sorából! Egyértelmű, hogy az „arkhon” szó ebben a szövegkörnyezetben hadvezért jelent. (Makk, 1985, 8.) Nincsen tehát olyan forrásadatunk, amely elvitathatná a nagy vonalakban mindenképpen helytálló 907-es halálozási évszám létjogosultságát.

Árpád fejedelemsége a fent elősoroltak alapján 895 és 907 között számítható. Tizenkét esztendő igazán nem sok egy nemzet életében, ám ez a tizenkét esztendő máig ható érvényű sorsforduló tanúja: kezdődik a magyarok tömeges Kárpát-medencébe költözésével, közbülső évei a magyar fennhatóság kiterjesztésével telnek, diadalmas végpontját a pozsonyi csata jelenti. Már a bejövetel útiránya felől sem egyezik a hazai íráshagyomány. A régi gesták szövegét őrző XIV. századi krónikaszerkesztmény Erdélyen, míg Anonymus a Vereckei-hágón keresztül vezeti be a magyarokat. (HKÍF., 1995, 358.; AKS., 2004, 18.) Árpádot természetesen mindkét változat a maga útvonalához köti, emiatt ki-ki a maga legjobb belátása szerint kénytelen dönteni, melyiket fogadja el. Én úgy vélem, hogy mivel a krónikák tükrözik az archaikusabb, a dinasztiához közel álló történelmi hagyatékot, ezért Árpád erdélyi bevonulása valószínűbb. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy eleink kizárólag egy irányból juthattak új hazájukba: a délkeleti (erdélyi) és az északkeleti (vereckei) útvonalra emlékező mondák a valóság külön-külön érvényes, egymást kiegészítő részleteit tartották fenn. Sőt, minthogy a honfoglalást megelőző sűrű katonai események az Al-Duna–Száva vonaltól délre zajlottak, szintén elképzelhető, hogy a magyarok egy harmadik irányból, délről is érkezhettek; annál inkább, mivel a Kárpát-medence egyedül arról nyitott. Amint az ismeretes, 894-ben Levente hadai Bölcs Leó szövetségében a bolgárokra rontottak, görög–magyar harapófogóba szorítva azokat. Ők erre sietve békét kötöttek a császárral, majd a besenyőkhöz fordultak, és Bizánc be nem avatkozását kihasználva 895-ben bolgár–besenyő szorításba fogták az etelközi magyarokat. A DAI. egyenesen úgy tartja, hogy családjaikat megsemmisítették, a földjük őrzésére hátrahagyott utóvédet elűzték a besenyők. Egy korábbi szerző, a 900-as évek elején alkotó – és a magyarokra gyűlölettel tekintő – Regino apát szerint is a besenyők kergették ki eleinket szálláshelyükről. A harcokkal egykorú híreket hasznosító Fuldai Évkönyvek írója a változatosság kedvéért a bolgároknak tulajdonítja a magyarok vereségét. E három forrás egybehangzó állítását súlyosbítja a hazai krónikák azon regeszerű elmondása, miszerint a Havasokon átkelt magyarokra megszámlálhatatlan sas zúdult, és felfalta nyájaikat, lovaikat. (HKÍF., 1995, 128–129., 190–191., 197., 358. ) Olybá tűnik mindezekből, mintha a honfoglalás egy megtépázott, emberveszteség és állathiány gyötörte nép fejvesztett menekülése lett volna. Azonban más forráscsoportok, karöltve az események tág összefüggéseivel, sőt az idézett szövegek belső következetlenségei fényében ez a komor tabló nem tekinthető valósághű ábrázolásnak. Az embertan eredményei egyértelműen cáfolják a besenyő támadás miatt előállt nőhiány elméletét: a IX. század végén beköltözött népesség sírleleteiből kiderül, hogy a férfiak és a nők testi jegyei, antropológiai méretértékei között (leszámítva a nemi eltérés sajátosságait) nincs különbség. Vagyis nincs arra utaló nyom, hogy megözvegyült harcosok helyben talált, másfajta etnikai közösségekhez tartozó asszonyokat kényszerültek új társukul választani. (Éry, 1994, 221.) A cselekményláncolat hadtörténeti szempontú áttekintéséből sem egy kivérzett népcsoport kétségbeesett menekülését lehet látni. A magyarok 862-ben kerültek a nyugati kútfők látókörébe, amikor a Keleti Frank Királyságot dúlták; 881-ben Bécs alatt harcoltak; 892–894 között Arnulf keleti frank uralkodó (887–899) és Szvatopluk morva fejedelem (870–894) viszályába avatkoztak be, míg végül felszámolták a DAI-ban „Megale Moravia” néven nevezett politikai alakulatot. (HKÍF., 1995, 114., 133–134., 184., 189., 209., 213.) Szvatopluk területéről ma már bizton állítható, hogy nem a Duna–Morva tájékán, hanem az Al-Duna–Száva vidékén feküdt (Boba, 1996), s a „Megale Moravia” kitétel valójában „Ómorávia” jelentésben fordítandó, nem pedig holmi soha nem létezett „Nagymorva Birodalom” értendő rajta. Mindebből világosan látszik, hogy a bizánci–bolgár háború idején a magyarok már több évtizede alapos ismeretekkel rendelkeztek a Kárpátokon belüli földrajzi és hatalmi viszonyokról. Tisztába jöttek azzal, hogy alkalmas a nagyállattartó pásztorkodásra, jól védhető, és – lévén különböző (frank-bajor, morva, bolgár) hatalmi képződmények végvidéke – bejövetelüket nem hiúsíthatja meg hatékony katonai ellenállás. Olyannyira biztonságban érezték magukat, hogy 899–900 között nagyszabású hadjáratot vezettek Észak-Itáliába. 899. szeptember 24-én a Brenta folyó mellett ötezer fős haduk fényes győzelmet aratott I. Berengár itáliai uralkodó (888–924) tizenötezer katonája felett. (Gombos, 1927, 429–519.) A Fuldai Évkönyvek írója egyik túlzásból a másikba esett, amikor a 895-ben seregük nagy részét elvesztett magyarokkal 900-ban (899-ben) egy nap alatt húszezer itáliait gyilkoltat le. (HKÍF., 1995, 190–192.) 900 folyamán az Alföld felől induló erők az Észak-Itáliából hazatérőkkel együtt kettős, keleti–délnyugati irányú támadással foglalták el Pannóniát. Lendületüket nem akasztja meg a Liutpold bajor hercegtől elszenvedett vereség sem, mert 901-ben a karantán végekre rontanak, 902-ben az északi Morávia felett aratnak győzelmet. 902-ben a bajorok lakomára hívják, és ott orvul meggyilkolják Kusál (Kusán, Anonymusnál Kurszán) vezért, de a következő évben újabb háborúra kényszerülnek a magyarokkal, akik 904–905 között immár Berengár király zsoldjában pusztítják Észak-Itáliát, majd 906-ban a szláv dalamancok kérésére Szászországot dúlják. (Bóna, 2000, 9–35.) A pozsonyi csata előestéjéig követett harcok sikerét két fontos tényező biztosította. Egyfelől a Kárpát-medencében éppen megtelepedő nép saját védelmi szükségletein felül több ezer, akár két évig (899–900) is nélkülözhető katonát tudott kiállítani, másfelől ezek a nomád taktika szerint küzdő emberek kellően nagy létszámú, megfelelően betanított lóállománnyal rendelkeztek. Márpedig 895 és 899 között nem volt elég idő az, úgymond, tömegesen elvesztett ménesek újratenyésztésére, mivel békés körülmények között is hat-hét év szükséges az állat születésétől számítva a kiképzéséig. (Nagy, 1998, 134–135.) Különös tekintettel arra, hogy a magyarok vezetéklovakkal vonultak csatába, s ezek a hátas elhullása esetén alakzatok végrehajtására képes harci lóvá kellett, hogy előlépjenek. Mindebből látszik, hogy a szállásváltás nagyszabású háborúk idején ment végbe; véleményem szerint – a korábban említett okoknál fogva – tudatosan előkészített műveletként értékelendő, amelyet csak siettetett a 895-ben elszenvedett kudarc. Ezt a vereséget persze nem lehet eltagadni, de a szállásváltás kiváltó okát sem érdemes látni benne, és igen kevéssé szerencsés egy 1526 tragédiájából kölcsönvett hangzatos kifejezéssel élve az „etelközi vész” vízióját gerjeszteni belőle. (Tóth, 1998, 188.)

Bizonyára feltűnő, hogy Árpád tizenkét uralkodói esztendejének egykorú, illetve közel egykorú híradásait áttekintve szó sem esik Árpád tetteiről. Apja fejedelmi örökébe lépve eltűnik a külhoni írók szeme elől, egyedül Bíborbanszületett Konstantin emlékezik meg róla, de ő sem nyilvánosan ténykedő uralkodót, hanem a nemzetségalapító nagyfejedelem-ősatyát ábrázolja, akitől népes uralkodóház ered; mindezt magyar hírforrás, Árpád dédunokájának elmondása alapján. „Tudni való, hogy Árpád, Turkia nagyfejedelme négy fiat nemzett: elsőnek Tarkacsut, másodiknak Jeleget, harmadiknak Jutocsát, negyediknek Zoltánt.” (HKÍF., 1995, 131.) A DAI. 40. fejezetében elősorolt leszármazásrend ráadásul mindjárt a fiak nemzedéke láttán kelt jogos hiányérzetet, hiszen Levente kimaradt a sorból. Ugyancsak kérdéses, hogy Tar Szerind és fia, Koppány merről csatlakozik a vérvonalhoz. Történettudományunk Katona István felvetése, 1778 óta számol azzal, hogy egyes személyeket több név jelölhet, így Levente és Tar Szerind egyaránt ott rejtezhet a családfán. (Katona, 1778, 160., 710–711.) Árpád szoborszerű alakjával szemben a nyugati évkönyvek Kusálja a honfoglalást követően cselekvő személyként kerül elő, hogy egy csalárd béketárgyalás alatt lelje méltatlan halálát. Ez az Árpádot övező mély hallgatás azonban mindennél beszédesebben vall arról, hogy ő volt a külvilág számára megközelíthetetlen szakrális fejedelem, Kusál pedig a katonai főparancsnok, és ezt historiográfiánk Pray Györgynek köszönhetően már 1761-re tisztán látta. (Pray, 1761, 343.) Hosszú idő múltán Györffy György mégis ezzel ellenkezőleg a Kurszán kende, Árpád gyula kettősség elméletével állt elő. (Györffy, 1959, 142.) Téves nézete széles körben hatott, amíg végre Kristó Gyula be nem bizonyította (újra) Árpád „kündü” és Kusál gyula mivoltát. (Kristó, 1993, 7–93.)

Árpád főfejedelemségének ténye egyszersmind azt is eldönti, hogy személyesen részt vett-e a pozsonyi csatában. 907-ben hunyt el Árpád, és 907-ben győztek a magyarok a keleti frankok felett. Kézenfekvő az egyidejűségből ok-okozati összefüggésre gondolni, s a Pozsony alatti harcmezőre képzelni az uralkodó hősi halálát. Tetszetős gondolatszülemény: Árpád saját kiontott vérével pecsételi meg az országfoglalást. Azonban erre nemhogy bizonyíték nincsen, de maga a feltételezés is idegen a X. század magyarjainak szellemiségétől: az istenemberként tisztelt nagyfejedelem személye túl értékes volt ahhoz, hogy kézitusába bocsátkozzék, a vitézi helytállás a névről nem ismert vezérek és harcosok múlhatatlan érdeme. Mert a küzdelem nem akármiért folyt. Az Avar Kaganátus bukása után mintegy kilencven évvel újra egy steppei eredetű hatalom kezén egyesült a Kárpát-medence, s ez a fejlemény alaposan átrajzolta Közép-Európa politikai térképét. A helyben talált túlélő avarság nem fejtett ki ellenállást az újonnan érkezett néppel szemben, sőt a magyar etnogenezis részesévé vált; (Szádeczky-Kardoss, 1996, 29.) a politikai kereteiktől megfosztott morvák elmenekültek vagy beolvadtak; a dél-erdélyi bolgárok sem szólhattak bele az új rend kialakulásába: világos, hogy egyedül a Keleti Frank Királyság rendelkezett olyan katonai erő felett, amely létében fenyegette a Magyar Nagyfejedelemséget. A határ menti villongásokat 907 nyarán követte a birodalmi nagyságrendű támadás, amelynek bevallott célja a magyarok megsemmisítése volt. (CFHH., 1937, I. 347.) Két hadoszlop haladt keletre a Duna két partján, a folyón hajók hozták a hadtápot. A magyarok Pozsonyig engedték előrenyomulni a támadókat, ott a steppei taktika elemeinek (színlelt futamodás, bénító hatású nyílzápor) mintaszerű alkalmazásával július 4-én Dietmar salzburgi érsek déli parton vonuló hadoszlopát, a Dunán átúsztatva 5-én Liutpold bajor herceg északi seregét verték meg. (Négyesi, 2003, 20–22.) A két fővezérrel együtt számtalan keleti frank harcos esett el. Ez a győzelem jelentőségét tekintve a mégoly tiszteletre méltó és nagyhírű nándorfehérvári diadalt is felülmúlja, hiszen amíg 1456-ban egy szilárd állami keretek között élő nemzedéknek kellett helytállnia, addig 907-ben az volt a tét, hogy ezek a szilárd állami keretek egyáltalán kialakulhatnak-e. Pozsony hősei erre a történelmi sorskérdésre igennel feleltek, méghozzá oly nyomatékkal, hogy német földről kiinduló birodalmi léptékű hadjárat legközelebb csak 123 év múltán érte hazánkat.

Nem tudjuk, Árpád megérte-e 907 nyarát, értesült-e a győzelemről. Megismerhetetlen körülmények között távozott e világról, ahogy érkezett. Sírját, földi maradványait sem lehet azonosítani, mint ahogy az összes többi magyar nagyfejedelemét sem. Személyiségjegyeiről sincs semmi biztos tudomásunk. A hagyomány szempontjából ez így van rendjén: a szakrális uralkodó élete és halála nem a nyilvánosság elé tartozik. Ám a más vallás és más világkép szerint élő utódok ebbe nem nyugodtak bele, és ki-ki a maga korszellemeitől befolyásolva alkotott képet a régiekről. Az alábbi áttekintés – e dolgozat utolsó tárgyköre – Árpád emlékezetét kíséri nyomon, a történetírásból a történettudományba vezető évszázadokon át, figyelve az irodalmi műveltséget megihlető hatásra.

Historiográfiánk eleinte monarchikus irányultságú volt, de az archaikus feljegyzések legbővebb változata több átfogalmazástól, szemléleti váltástól érintett szövegekben maradt csak fenn. Krónikáink egyedül a fehér ló mondájában elevenítik meg igazán Árpádot és népét. A Képes Krónika 28. fejezetébe foglalt történetben népregeszerű tagozódás fedezhető fel, amennyiben a háromszori követjárás jelöli ki a honszerzés három állomását, amikor is fehér lovon, féken, nyergen veszik meg az országot Szvatopluktól (!), aki meggondolatlanul annyi földet, vizet és füvet enged át a furfangos magyaroknak, amennyit azok kérnek. (HKÍF., 1995, 359–362.) Páratlan szerencsénk, hogy e mondának létezik egy kései lejegyzésű, de magyarul szóló változata is, az Ének Pannónia megvételéről. Anonymus XIII. század elején (?) írt, monarchikus-arisztokratikus szemléletű Gesta Hungaroruma ugyanis néhány valóságelemet leszámítva költött hőstörténet. Szereplői hús-vér emberek: ha kellett, bátor harcosok voltak, de ha kellett, szemfüles fürkészőkké váltak. Vitézi tetteik sora akármelyik mai film forgatókönyvével felvenné a versenyt, hát még a krónikák egyetlen fehér ló-történetével! Mivel azonban a gesta hamar kikerült a történetírás véráramából, és jó félezer évig lappangott, ilyenformán a bejövetel koráról szerezhető tudás sokáig az írott hagyomány krónikás gerincén nyugodott. Hanem az előidő-szemlélet első nagy hangsúlyváltása miatt Árpád alakja hosszú időre háttérbe szorult. Az 1285 előtt alkotó Kézai Simontól származik a – még ha kivonatos formában is, de – legkorábbi önállóan fennmaradt összegzés, amelynek név szerint ismerjük szerzőjét. Az ő Gesta Hungarorum-a a legendás hun uralkodót, Attilát tette meg az ősi múlt megszemélyesített példázatává; Árpád a kezdetektől egy közbülső, súlypontját vesztett helyre szorult vissza. Kézai újítását a követők nagy becsben tartották: a hun–magyar kettős honfoglalás szerkezetének érintetlenül hagyásában az ő tekintélye ismerszik meg. Thuróczy János elődeit messze felülmúló igyekezettel fáradozott Attila megkedveltetésén: I. (Hunyadi) Mátyás király (1458–1490) előképéül állítva szinte megelevenítette a világ pörölyét. (Szabados, 2006, 7–47.) A XVI–XVII. század egyre kevesebb figyelmet fordított Árpád személyére és korára. Ennek két oka van. Az egyik, hogy a hunok és a magyarok közötti időárkot az avar história beemelése hidalta át az immár hármas hun–avar–magyar őstörténeti gondolat jegyében. A másik ok az, hogy a folyamatosan bővülő tudást kizárólag a külhoni kútfők felkutatása táplálta, márpedig azok általánosságban szóltak eleinkről, ennélfogva a személyek története helyébe a népek története lépett. E korból egyedül Csernátoni Márton 1660 körül írt műve, A hun és magyar vezérek verses históriája állít méltó költői emléket Árpádnak:

Jsmérd-meg uradat, ismérd meg-atyadot,

Egész Magyar ország szerelmes dajkadot,

Tiszellyed, böcsüllyed fel-magasztalódot,

Kiben hired neved isment fel-támadot.

(RMKT. XVII., 1981, 10. 117.)

Az 1700-as évek derekáig Attila volt és maradt a magyar régmúlt egyetlen érdekes embere. Ám Anonymus gestájának felfedezése és első kiadása (1746) az előidő-szemlélet újabb nagy hangsúlyeltolódását hozta azzal, hogy az érdeklődést elemi erővel fordította a IX–X. század felé: Álmos és Árpád népszerűsége ekkorra utolérte Attiláét. Ez a váratlan hatás mély nyomot hagyott a következő évtizedek műveltségén. A formálódó kritikai történettudomány jeles képviselői a gestát bevezették az ismert kútfők közé, ahol – amint azt láttuk – esetenként máig ható vitákat gyújtva módszeresen elemezték, és bírálták adatait. Az Álmostól vagy Árpádtól eredő fejedelmi méltóság feletti vita ekkor éledt fel a két legnagyobb jezsuita történettudós, Pray György és Katona István képviseletében. Pray VII. Konstantin, míg Katona (amint láttuk, helyesen) Anonymus pártját fogta. Ennek fényében érdekes igazán, hogy éppen Katona István volt, aki az „Árpád-ház” és az Árpád-kor” fogalmát terjesztette el történeti gondolkodásunkban, Árpád nagyobb és híresebb hatalma mellett érvelve. (Katona, 1779, 1.; Szabados, 2006, 215–221.) Eljárása csak első pillantásra meglepő, hiszen döntése a gesta mély megértését tükrözi. Felismerte, hogy Anonymus sem tudott választani: Álmost a turul-monda és a vérszerződés nemzeti históriánk mitikus kezdőalakjává emelte, ezért helyénvaló őt első fejedelemként tisztelni; ám a honfoglalás nagy művét mégis Árpád teljesítette be, aki a megszakítatlan Kárpát-medencei uralom kezdetének méltó jelképévé vált. A közkeletű „Árpád-ház” fogalom tehát nem középkori hagyaték, nem eredeti önelnevezés, hanem egy XVI. században gyökerező, de csak Katona Istvánnál szárba szökkenő gondolat. Ebből a praktikus szakkifejezésből sarjadt később például az első uralkodóház vörös-ezüst családi címerének „Árpád-sáv” neve is.

Honfoglalási epikánk Anonymustól ihletett fordulata nyomán a kialakuló irodalmi közélet fontos törekvésévé vált a bejövetel eposzi méltóságú megörökítése. 1746 után tollat ragadó költőink páratlan egyetértésre jutottak abban, hogy mindannyian Árpádot dicsőítették. A be nem teljesült ígéretek közül kiemelkedik Csokonai Vitéz Mihály elgondolása, aki kettős életcélt, egy történetírói-költői programot szentelt neki, ám korai halála miatt csak leveleiből, eposzának fennmaradt töredékéből sejlik fel az ő Árpád-képmása.

Mint a’ tserje között a’ Tölgy, mint a’ ki-derűlt Éjj

Apró tsillagi közt ’a Hóld, úgy fénylik ezek közt

Nagy születésével ’s felséges tettei méltó

Fényivel a’ szörnyű Árpád – az az Isteni Férjfi,

A’ kinek áldja porát, még a’ késő maradék is!

(CSVMÖM. 5., 2002, 241.)

Árpád sikeres költője végül is Vörösmarty Mihály lett. 1823–1824 között írta 6683 hexameter terjedelmű eposzát. A Zalán futása azt a mítoszt teremtette meg Árpádnak, amelyre a nemzeti ébredés kora oly nagyon szomjúhozott. Az új romantikus mítosz egy hadakozó hős vezért dicsőített, aki menekülő ellenségéhez szólva hirdette a magyar jövő reményét.

Bajnokaim, ’s az erős fiak’ anyjai, díszleni termett

Hajnal ölű hölgyek fognak telepedni meződön:

Rajta tenyészend e’ nemzet, s országokat állít.

(VMÖM 4., 1963, 230.)

Katona István és Vörösmarty a tudomány és költészet erejével szolgáltatott történelmi igazságot a sokáig Attila és Szent István árnyékába kényszerített Árpád emlékének. Az országszerzést levezénylő, múlhatatlan érdemű nagyfejedelem az ő tollukon kelt új életre; az ő gondolataik tükröződnek a mai köztudatban. Ez az Árpád-képmás azonban még Anonymus lovagi világához képest is messzebb távolodott a meg nem értett régi pogány hagyománytól. A megközelíthetetlen istenkirály helyét a diadalmas ember eleven személye foglalta el: Árpád fejedelem helyébe Árpád vezér lépett.

Kulcsszavak: Árpád fejedelem halálának 1100. évfordulója

Irodalom

AKS. (2004): Anonymus: A magyarok cselekedetei – Kézai Simon: A magyarok cselekedetei. Osiris, Bp.

Boba Imre (1996): Morávia története új megvilágításban. METEM. Budapest

Bóna István (2000): A magyarok és Európa a 9–10. században. História Könyvtár, Budapest

Deér József (1945–1946): A IX. századi magyar történet időrendjéhez. Századok 79–80., 7–9.

Éry Kinga (1994): A Kárpát-medence embertani képe a honfoglalás korában. In: Kovács László (szerk.): Honfoglalás és régészet. Balassi, Budapest, 217–224.

Gombos F. Albin (1927): A honfoglaló magyarok itáliai kalandozása. Hadtörténelmi Közl. 28. 429–519.

CFHH. (1937): Gombos Albinus Franciscus (Ferenc Albin) (ed.): Catalogus Fontium Historiae Hungaricae I. Budapestini

CSVMÖM. (2002): Szilágyi Ferenc (ed.): Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Költemények 5. 1800–1805. Akadémiai, Budapest

Györffy György (1959): Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Akadémiai, Budapest

Katona Stephanus (István) (1778): Historia Critica Primorum Hungariae Ducum. Pestini

Katona Stephanus (István) (1779): Historia Critica Regum Hungariae. Stirpis Arpadianae. I. Pestini

Kristó Gyula (1993): Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged

Kristó Gyula (2002): Árpád fejedelemutódai. In: Kristó Gyula: Árpád fejedelemtől Géza fejedelemig. Akadémiai, Budapest

HKÍF (1995): Kristó Gyula (szerk.): A honfoglalás korának írott forrásai. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged

Makk Ferenc (1985): Kiknek az élén állott Levente? Acta Historica. LXXXII, Szeged. 1–8.

Makk Ferenc (1998): Megas arkhon. In: Makk Ferenc: A turulmadártól a kettőskeresztig. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged

Moravcsik Gyula (1951): Bölcs Leó Taktikája, mint magyar történeti forrás. Századok. 85, 334–353.

Nagy Kálmán (1998): A honfoglalás hadtörténete. Szabad Tér, Budapest

Négyesi Lajos (2003): A pozsonyi csata. (907. júl. 4.) In: Hermann Róbert (szerk.): Fegyvert s vitézt… A magyar hadtörténet nagy csatái. Corvina, Bp., 11–25.

Pray Georgius (György) (1761): Annales Veteres Hunnorum, Avarum et Hungarorum. Vindobonae

RMKT. XVII/10. (1981): Varga Imre (ed.): Régi Magyar Költők Tára. XVII. század. 10. Az 1660-as évek költészete (1661–1671). Akadémiai, Budapest.

Szabados György (2006): A magyar történelem kezdeteiről. Az előidő-szemlélet hangsúlyváltásai a XV–XVIII. században. Balassi, Budapest

Szádeczky-Kardoss Samu (1996): Az avarok története Európában. In: Kristó Gyula – Makk Ferenc (szerk.): Árpád előtt és után. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged, 21–30.

Tóth Sándor László (1990): Árpád megasz arkhón címéhez. Magyar Nyelv. LXXXVI. 228–231.

Tóth Sándor László (1996): Az első fejedelem: Árpád vagy Álmos? Acta Historica. CIII, Szeged, 31–42.

Tóth Sándor László (1998): Levédiától a Kárpát-medencéig. Szegedi Középkorász Műhely, Szeged

VMÖM (1963): Horváth Károly – Martinkó András (ed.): Vörösmarty Mihály összes művei 4. Nagyobb epikai művek I. Akadémiai Kiadó, Budapest
<-- Vissza a 2007/11 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]