AZ UTOLSÓ HAJÓ LISSZABONBÓL: BESZÉLGETÉS LAX PÉTERREL
az MTA rendes tagja, egyetemi tanár
BME Szervetlen és analitikai kémiai tanszék,
BME–MTA Anyagszerkezeti és modellezési kutatócsoport
Lax Péter (sz. 1926-ban, Budapesten) a New York University professor emeritusának legmagasabb kitüntetése a Norvég Tudományos Akadémia 2005-ös Abel-díja, amelyet a parciális differenciálegyenletek elméletének és alkalmazásának és számítógépes megoldásainak területén végzett úttörő munkásságáért kapott.
Középiskolai tanulmányait a Mintagimnáziumban kezdte. Tizenöt éves volt, amikor családjával együtt a zsidóüldözések elől Amerikába menekült. A New York-i Stuyvesant Középiskolában fejezte be tanulmányait, majd a New York Universityre került, ahol a Bachelor fokozatot 1947-ben, a PhD-fokozatot pedig 1949-ben szerezte meg. Ugyanezen az egyetemen (NYU) dolgozik 1951 óta, (1972–1980-ban a Courant Institute of Mathematical Sciences igazgatójaként). Kétszer is, 1945/1946-ban és 1950/1951-ben a Los Alamos National Laboratory, a híres amerikai fegyver-fejlesztési kutatóhely munkatársa volt.
Tagja, illetve külföldi vagy tiszteleti tagja számos tudományos akadémiának, többek között a következőknek: az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája, az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia, Francia Tudományos Akadémia, Orosz (korábban Szovjet) Tudományos Akadémia, Magyar Tudományos Akadémia, és a Kínai Tudományos Akadémia. Számos további kitüntetése között található az amerikai National Medal of Science (1986) és az izraeli Wolf-díj (1987).
Első felesége (Anneli, née Cahn) Richard Courant tanítványa volt. Doktori tanulmányaik során ismerkedtek össze, és haláláig ugyancsak az NYU matematika professzora volt. Idősebbik fiúk (Johnny), a Columbia University történész doktorandusza, egy ittas vezető által okozott autóbalesetben életét vesztette. Másik fiúk (Jimmy) New York-ban belgyógyász. Lax második felesége (Lori) zenész, brácsás, Richard Courant lánya.
Az elmúlt évek során három beszélgetést rögzítettünk, egyet Budapesten 2005 novemberében, kettőt pedig New Yorkban, 2007 májusában és júniusában. A jelen írás a beszélgetések rövidített és valamelyest szerkesztett, magyarra fordított változata. A cím arra utal, hogy a Lax család 1941. december 5-én az utolsó hajóval indult el Európából az Egyesült Államokba. Már a tengeren jártak, amikor december 7-én Japán megtámadta Pearl Harbort, és másnap az Egyesült Államok is hadviselő fél lett a világháborúban. Ezért mondja azt Lax Péter, hogy ha megírná visszaemlékezéseit (jelenleg nincs ilyen terve), akkor ezt a címet adná könyvének.
Lax Péter Courant Intézetbeli dolgozószobájában, 2007 tavaszán (Hargittai István felvétele)
Édesapám, Lax Henrik (1894–1990) és édesanyám, Kornfeld Klára (1895–1973) az orvosegyetemen ismerkedtek meg. Édesanyám volt az egyik első nő, aki Magyarországon orvosnak tanulhatott. Barátaik között többen is voltak orvosházaspárok, akik ugyanúgy az egyetemen kerültek össze.
A Lax név elég ritka.
Apai ágon osztrák volt a család. A nagyapám még nem beszélt magyarul. Nevüket II. József alatt kapták, amikor a Habsburg Birodalomban kötelezték a zsidókat a névviselésre.
Honnan származik az anyai ág?
Édesanyám anyai ágon Neményi volt, az apain Kornfeld. Eredetük homályba vész. Több nemzedék óta éltek Magyarországon.
Szüleid tanulmányainak megkezdése az I. világháború idejére esett. Amikor végeztek, nehéz idők következtek.
Jött a Tanácsköztársaság kommunista diktatúrája, majd a fehérterror. Szüleim nem vettek részt a Kommünben, de néhány barátjuk igen, és nekik menekülniük kellet. Voltak, akik a Szovjetunióba mentek. Eleinte leveleztek velük, de azután arra kérték a szüleimet, hogy többé ne írjanak. Idővel azután jöttek a hírek a letartóztatásokról és a kivégzésekről, és voltak, akik egyszerűen csak nyomtalanul eltűntek. A szüleim tehát tudtak arról, hogy mi folyik a Szovjetunióban. Magyarországon szüleimet személyesen nem érték sérelmek. Édesapám kezdetben egy szanatóriumban dolgozott, majd a Zsidókórházban. Tudok arról, hogy amikor egyszer édesapám Szegedre utazott vonattal, a következő napon ugyanazt a vonatot megállították, a zsidó utasokat leszállították a vonatról és agyonlőtték őket. Ez 1920-ban történt. Amikor bátyám 1925-ben megszületett, majd én, 1926-ban, a szüleink nem engedték meg a körülmetélést, mert féltek attól, hogy az azonosítható zsidóságunk bajt hozhat ránk. Az áttérés gondolatával azonban sohasem foglalkoztak.
Szüleid 1941-ben döntöttek úgy, hogy emigrálnak, ami nagy előrelátásról tanúskodik. Az én szüleim például nem voltak ennyire előrelátóak.
Nem volt könnyű emigrálni, és édesapámnak ez különösen nehezére esett, mert nagyon sikeres orvos volt Budapesten. Édesanyám azonban ragaszkodott ahhoz, hogy elmenjünk. Már korábban is mehettünk volna, és 1941-ben ez még éppen hogy sikerült.
1941-ben már munkaszolgálatra vitték a zsidó férfiakat.
Édesapámnak voltak befolyásos kapcsolatai a zsidóság vezetői között és a Honvédség felső vezetésében is. Még másokon is tudott segíteni. Ezek a kapcsolatok a jövőre vonatkozóan is megígérték a segítségüket, de megtartani nem tudták volna, mert idővel ők is eltűntek. Abban az időben a Vörösmarty téren laktunk, és a lakásunkkal szemben volt egy nagy reklám. Ez a Futura céget hírdette hatalmas villogó neonbetűkkel. Édesanyám úgy érezte, hogy ez figyelmeztetés számunkra. Az emigrálás nehézségét nem annyira Magyarország elhagyása jelentette, mint az Egyesült Államokba való bejutás. Édesapám egyik paciense azonban az amerikai konzul volt, és így könnyebben kaptunk vízumot. Magyar útlevelünk csak az ország elhagyására volt érvényes, visszatérésre már nem.
Vonattal utaztunk Németországon keresztül és német katonák is voltak a kupéban. Amikor a svájci határra értünk, a német határőrök ellenőrizték a papírjainkat. Amikor ezzel megvoltak, a vezetőjük azt mondta, hogy van itt még valami. Ettől megfagyott a levegő körülöttünk. De csak arról volt szó, hogy megkérdezte, hogy nem maradt-e beváltatlan élelmiszer-jegyünk. Amikor ugyanis átléptük a magyar–német határt, akkor kaptunk kenyér-, hús- és vaj-jegyet és a német határőrtiszt ezeket kérte el a legnagyobb udvariassággal, mondván, hogy nekünk már nem lesz szükségünk rájuk. Édesapám oda is adta neki a megmaradt jegyeket. Érdekes helyzet volt, mert ha az igazolványaink nem lettek volna rendben, akkor előbb-utóbb megöltek volna bennünket. ĺgy viszont, ők kértek tőlünk szívességet.
Hova jártál iskolába Budapesten?
Elemi iskolába a Dob utcába jártam. Akkoriban a Benczur utcában laktunk. Középiskolába a híres Mintagimnáziumba jártam. Nagyon jó iskola volt. Amikor pedig kiderült, hogy a matematika komolyan érdekel, akkor a szüleim Holló Ágnes matematikus barátjuktól kértek tanácsot. Ennek nyomán szervezték meg azt, hogy az iskolán kívül is tanítson még Péter Rózsa1 és König Dénes2 is. Amikor elhagytuk Magyarországot, mindketten írtak Neumann Jánosnak. Első tanárom, Péter Rózsa csodálatosan tanított. Abban az időben a Zsidó Gimnáziumban dolgozott, a háború után pedig egyetemi tanár lett. Hetente kétszer mentem hozzá. Az ő javaslatára vettem részt az Eötvös Tanulmányi Versenyen, amelyet érettségizettek számára hirdettek meg. Ezért nem is lehettem hivatalos versenyző, de azért jól szerepeltem.
Mennyire jól?
Nagyon jól.
???
Amint Péter Rózsa és König Dénes levele is tanúsítja, jobban, mint a hivatalos győztesek.
A „marslakók” Wigner kivételével, mind részt vettek ezeken a versenyeken, és jól is szerepeltek. Wigner ellenezte az ilyenfajta versengést.
Neumann János fontosnak tartotta ezeket a versenyeket a tehetségek kiválasztása szempontjából, amint arról Ortvay Rudolffal is levelezett.
Hogyan kerültél kapcsolatba König Dénessel?
Ő szervezte az Eötvös versenyeket.
A gimnáziumban valószínűleg mindent megtanultál, amire az amerikai középiskolában szükséged lehetett.
És még többet is annál.
Az amerikai megérkezéskor ott ellenséges ország állampolgárainak számítottatok, hiszen Magyarország éppen akkor, 1941. december 12.-én, hadat üzent az Egyesült Államoknak.
Ezen hamar túlestünk, mert a hatóságok megértették, hogy nem mi vagyunk az ellenség, és elengedtek bennünket Ellis Islandről.
Szüleid hogyan választottak iskolát számodra New York-ban?
Valaki azt tanácsolta nekik, hogy a Stuyvesant Középiskolába (High School) járassanak.
Híres iskola, legalábbis abban az időben az volt.
Sok, később híres tudós és matematikus járt oda, közöttük Jack Schwartz és Paul Cohen.
Összehasonlítanád a Mintát a Stuyvesanttal?
Nem is annyira ezt a két iskolát érdemes egymással összehasonlítani, mint inkább a magyar gimnázium és az amerikai középiskola légkörét. A gimnáziumban nagyon jó tanuló voltam, de a tanárok szinte paralizáltak. Kedvesek voltak, de mégis féltünk tőlük. Amerikában a tanárainkat a barátainknak tekintettük.
Ezt a különbséget a saját gyerekeimmel magam is tapasztaltam. Mégis, a magyar középiskolából is kiváló emberek kerülnek ki. Lehet, hogy ha ezek az iskolák nem is kellemesek, de azért hatékonyak?
[hosszú hallgatás után] Lehetséges. Egyik barátom, Otto Neugebauer, aki szintén Courant-tanítvány volt, félig viccesen hasonlította össze az amerikai és az európai oktatást. Azt mondta, hogy az amerikai oktatásra hagyományosan a pragmatizmus jellemző, ami azt van hivatva elérni, hogy az iskola az életre készítsen fel. Neugebauer szerint azonban az európai iskolák ezt sokkal jobban csinálják, mert egyértelművé teszik, hogy ki az ellenség – a tanárok –, és lehet, hogy ez az oka a hatékonyságuknak. A diáknak meg kellett harcolnia a túlélésért.
Matematikát nem tanultál a Stuyvesantban.
Azt nem, de tagja voltam az iskola matematika csapatának, amely részt vett a New York-i versenyen, és meg is nyerte abban az évben. A csapatnak öt tagja volt, és közülük három, magamat is beleszámítva, később tagja lett az USA Nemzeti Tudományos Akadémiájának.
Szüleid mire szakosodtak?
Édesapám belgyógyász volt, kardiológus és a gyomor- és bélrendszer specialistája. Édesanyám gyermekorvosként szakosodott, de Budapesten a gyerekek mire kórházba kerültek, már olyan rossz állapotban voltak, hogy érzelmileg nem tudta azt elviselni. Átképezte magát klinikai patológusnak, és attól kezdve ő vezette édesapám laboratóriumát. Abban az időben nem küldték ki a mintákat analízisre, hanem maguk csináltak mindent. Amerikában is megszerezte az MD-fokozatot, de ugyanúgy édesapám mellett folytatta a munkát, mint korábban.
Az amerikai beutazáshoz szükségetek volt ún. affidavitra, amelyben ismerősök vagy rokonok hivatalosan anyagi felelősséget vállalnak értetek?
Igen, és ketten is adtak ilyen nyilatkozatot. Az egyiket Molnár Ferenc adta, aki édesapámnak már Budapesten is betege volt, és azután New York-ban újra hozzá járt. A másik egy amerikaitól származott, akinek az életét a családi legenda szerint édesapám mentette meg egy budapesti látogatás során.
Szereted Molnár darabjait?
Szeretem őket, bár a Liliom egy kicsit szadista, de Molnár maga is egy kicsit szadista volt, szellemes, de nem kellemes.
Néhány éve láttam a Körhintát egy New York-i színházban, és egy kicsit porosnak éreztem.
Nagyon különböző időben és társadalomban játszódik.
A Pál utcai fiúk viszont időtálló.
A társadalom változik, de a gyerekek nem változnak.
Azt mondod, hogy Molnár nem volt kellemes, és Kösztler Arturról ugyanezt mondják, de Neumannról más a vélemény.
Kösztlerrel sohasem találkoztam. Neumann tökéletesen tudott viselkedni.
Ami nem ugyanaz, mint a kellemes.
Valóban nem. De segítőkész is volt. Nemrég halt meg Kanadában egy volt diákja – valaha is egyetlen diákja – 92 éves korában. Halperinnek hívták, és a McCarthy-korszakban azzal vádolták meg, hogy kommunista. Neumann, aki közismerten kommunistaellenes volt, a segítségére sietett. Hozzám is nagyon kedves volt. Azt nem lehet mondani, hogy melegszívű lett volna, talán, mert mindig a gondolataival volt elfoglalva. Amikor megérkeztünk Amerikába, és miután megkapta azt a két levelet, amelyet már említettem, azonnal meglátogatott bennünket. Elbeszélgetett velem. Ezt követően hamarosan levelet írt édesapámnak az iskoláztatásommal kapcsolatban. Neumann azt gondolta, hogy a Columbia Universityre kellene járnom, és Francis Murray-t kellene mentoromnak választanom. Édesapám Szegő Gáborral is konzultált, aki Richard Courantot3 ajánlotta, mert Courant nagyon jól tudta kezelni a fiatalokat. Ez jó tanácsnak bizonyult.
Hogyan alakultak tovább a tanulmányaid?
A Stuyvesantba 1942-ben kerültem, és 1943 februárjában fejeztem be. Ezután lettem a New York University hallgatója. Három szemeszter után behívtak katonának, mert tizennyolc éves lettem. Közben még egy nyarat a Stanfordon töltöttem. A behívás miatt akkor nem tudtam befejezni az egyetemi tanulmányaimat, de arra kaptam egy négyhetes halasztást, hogy a szemesztert befejezhessem.
A Stanfordon több tárgyat is hallgattam, köztük Victor Uspenskyét is. Uspensky Oroszországból vándorolt be, az orosz matematika cárjának, Vinogradovnak volt korábban a tanára. Uspensky tárgya abból állt, hogy egy meglehetősen haladó szintű könyvet olvastunk számelméletből, valamint Dirichlet előadásait. A Stanford University matematikai tanszékét Szegő modernizálta, amikor 1938-ban oda emigrált. Amikor megérkezett, csak két aktív matematikusuk volt, és az egyik éppen nyugállományba ment. Szegő azután felépített egy nagyszerű intézetet. Szegő felesége és édesanyám unokatestvérek voltak, és én náluk lakhattam. A közös reggelik és vacsorák alatt sok matematikát tanultam Szegőtől. Pólya György is ott volt a Stanfordon és egy későbbi stanfordi nyári iskolán az ő előadásait is hallgattam.
Mi történt a katonaságnál?
Az alapkiképzést Floridában kaptuk. Jól ment nekem az alapkiképzés, megtanultam lőni puskával, géppuskával és más fegyverekkel. Ennek a befejezése után a Texas A&M Universityre vezényeltek, ahol már speciálisabb kiképzést kaptunk. Lehetett műszaki ismereteket, nyelveket és más dolgokat tanulni. Elvégeztem egy félévnyi mérnöki képzést, ami nagyon jól sikerült.
Hogyan választottak ki erre a programra?
Minden bevonulót intelligenciatesztnek vetették alá, és ennek alapján jelölték ki a feladatainkat.
Mikor kerültél Los Alamosba?
1945 júniusában.
Akkor még a Bachelor fokozatod sem volt meg.
De már mögöttem volt három szemeszter az NYU-n.
Mennyit tudtál az atombomba programról, amikor megérkeztél Los Alamosba?
Csak amikor megérkeztünk ismertük meg a programot. Harmincan voltunk.
Mennyire döbbentett meg, amikor megtudtad, hogy miről van szó?
Nagyon. Elmondták nekünk, hogy plutóniumból építünk bombát, tehát egy olyan elemből, amely a Világegyetemben nem is létezett. Hanfordban, egy reaktorban állították elő.
Tudtál a magyar tudósok szerepéről a programban?
Nem tudtam, csak arról, hogy ott van Teller Ede.
Magyarnak tekintetted magadat abban az időben?
Igen. [majd valamennyi hallgatás után] De nem, mégsem. Amerikainak tekintettem magamat.
Mit gondoltál erről?
Arra világosan emlékszem, hogy amikor 1948-ban összeházasodtunk, feleségem, Anneli, aki szintén matematikus volt, meg akart tanulni magyarul. Úgy gondolta, hogy ez érdekes lenne. Én azonban azt mondtam, hogy nem. Nem akartam magyar családot. Amerikai családot akartam. Nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám bocsátani a magyaroknak, ami tettek, az 1944–1945-ös időszak borzalmait és rémségeit, amikről később szereztem tudomást.
Hogyan?
Emberektől, szemtanúktól, könyvekből, különösen a Zsidósors című könyvből, amely részletesen, időrendben leírta az eseményeket.
Milyen gyakran látogatsz Magyarországra?
Minden második évben. Még most is vannak unokatestvéreim Magyarországon, és vannak tudományos kapcsolataim is.
Hogyan éled meg azt, hogy Magyarország még nem nézett szembe a múltjával?
Ezt nagyon is jól tudom. Ezért érzem magamat jobban Németországban.
Azért tapasztalataim szerint a német társadalom szembesülése a múlttal nem volt túlságosan mély. Messzebb mentek el a szembenézéssel, de sok tekintetben a felszínen maradtak.
Volt egy német diákom, aki nálam doktorált, és barátok lettünk, és ma is barátok vagyunk. Szülei antifasiszták voltak. Apját még ma is komolyan foglalkoztatja a múlt, mindaz, ami történt, és előadásokat tart róla. Vannak barátaim, akik Németországból jöttek. Jürgen Moser ott töltötte a háborús éveket. Behívták mint fiatal gyereket, és puskával állították ki a frontra a tankok ellen. Majdnem mindegyikük elesett. Vannak más németek is, akiket mind Courant hozott ki Németországból a háború után, hogy itt tanuljanak.
Courant Göttingenben volt matematika professzor Hitler előtt.
Azután kirúgták, és 1934-ben Amerikába jött. Akkor negyvenhat éves volt. Én ötvennégy éves korában ismertem meg, 1942-ben. Amikor a háború véget ért, amilyen gyorsan csak lehetett visszament Németországba látogatóba. Találkozott azokkal a barátaival, akikről tudta, hogy a nácizmus ellen voltak. Azt akarta, hogy nácizmustól mentes emberek kerüljenek helyzetbe. Felkutatta a fiatal tehetségeket, és segített őket elindítani pályájukon. Édesapám ennek ellenkezője volt. Amikor a háború után visszament Budapestre, hogy kihozza az édesanyját, és meglátogassa a nővérét, egyszer sem lépett ki a szállodából, ott találkozott a családtagokkal. Sohasem bocsátott meg a magyaroknak. Amikor a nővére meghalt, attól kezdve soha többé nem ment vissza.
Ezek szerint benned nincs ekkora ellenérzés.
Bennem nincs. A jelen nemzedéket nem vádolhatom a múlt bűneiért.
A politikai változások előtt az antiszemitizmus sokkal kevésbé jelentkezett nyiltan. Azóta újra színre lépett, fontos politikai erők tolerálják, és ezáltal bátorítják.
Tudok erről, és ez nekem is kényelmetlen érzést okoz.
Térjünk vissza Los Alamoshoz. Mi volt ott a munkád, amikor 1945 júniusában odakerültél? Számítógépként alkalmaztak?
Matematikusként alkalmaztak. A robbanóanyagok tulajdonságait vizsgáltam, attól függően, hogy milyen formát alakítanak ki belőlük. Különösen az ellipszoid forma volt érdekes. Nem volt triviális feladat.
Az uránbombát két urán gömbfél ütköztetésével hozták létre.
Így alakult ki az ellipszoid alak. Arra gondoltak, hogy mivel a lövedék pályája sem gömbi, a két félből összeálló robbanótest is inkább valamelyest ellipszoid alakúra emlékeztessen.
Számomra a plutóniumbomba robbanótestének alakja különösen érdekes, mert emlékeztet a csonkolt ikozaéderre.
Neumann munkája nagyon fontos volt ebben a konstrukcióban.
Kapcsolatban voltatok ebben az időben?
Valamennyire, de sokkal inkább, amikor visszamentem Los Alamosba, miután megszereztem a PhD-fokozatot. Akkor már a differenciálegyenletek áramlástani alkalmazásai érdekeltek.
Óriási vita folyt 1949-ben arról, hogy az amerikaiak megalkossák-e a hidrogénbombát?
A hidrogénbomba projekthez azután nagyon sok új munkatársat kellett felvenni.
Truman elnök 1950. január 31-én jelentette be döntését arról, hogy megépítik a hidrogénbombát.
Akkorra már áttértünk az öt és félnapos munkahétre. Szombaton is dolgoztunk fél napot. A nyarat 1949-ben megint a Stanfordon töltöttem, majd ősszel Los Alamosba mentem, és háromnegyed évre ott is maradtam.
Tudom, hogy szerinted is Tellernek volt igaza abban, hogy az amerikaiaknak meg kell építeniük a hidrogénbombát, mert a szovjetek megcsinálták volna, akkor is, ha az amerikaiak megtartóztatják magukat. Ennek ellenére, ma is sokan bírálják Tellert ezért a kiállásáért.
Manapság már inkább az Oppenheimer-ügyben játszott szerepéért jelenik meg negatív fényben.
Attól távoltarthatta volna magát.
Neumann egyetértett Tellerrel a hidrogénbomba dolgában, és Oppenheimert is bírálta, de a tárgyaláson Oppenheimer mellett állt ki. Teller őszintén úgy gondolta, hogy Oppenheimer akadályozza a hidrogénbomba megalkotását.
Valóban akadályozta.
Ez így igaz. Teller azt akarta elérni, hogy Oppenheimert távolítsák el a döntéshozók közeléből. Neumann ugyanezt akarta, de nem azáltal, hogy Oppenheimert biztonsági szempontból kockázatosnak nyilvánítsák. Neumann sok olyan tanácsadói szerepet vállalt, amelyet korábban Oppenheimer töltött be.
Bizonyos szempontból átvette a szerepét.
Így is lehet mondani.
Nem csak ebben az ügyben ütköztek össze. Nézeteltéréseik voltak a princetoni Institute for Advanced Study intézményében is.
Oppenheimer nem nézte jó szemmel Neumann szerepvállalásait a különböző tanácsadó testületekben. Azt hangoztatta, hogy az intézet professzorainak nem kellene annyi külső megbízatást elvállalniuk. Szerinte a professzoroknak a tudomány elefántcsont-tornyába kellene visszahúzódniuk.
Ezt persze nem követte akkor, amikor még ő volt mindenütt tanácsadó.
Neumann ebben sem értett egyet Oppenheimerrel, és azt tervezte, hogy elhagyja az intézetet, amikor véget ér a tagsága az Atomenergia Bizottságban. Erről azért is tudok, mert az NYU is megpróbálta megnyerni magának. Erről hiteles dokumentumok szólnak, de azt is tudjuk, hogy Neumann inkább Kaliforniába akart menni.
Ugyancsak nyilatkoztál arról, hogy Teller a hátsó ajtón keresztül csempészte be a Fehér Házba a csillagháborús terveket.
Amennyire tudom, így történt.
A hidrogenbombával kapcsolatban azonban Tellernek keserű tapasztalatai lehettek arról, hogy tudóstársai túlságosan is hiszékenyek és jóindulatúak akkor, amikor a szovjet törekvésekről van szó. Ugyanakkor abban is reálisan ítélte meg a helyzetet, hogy többre becsülte a szovjet tudósok képességeit, mint nagyon sokan Amerikában. Mindezzel nem akarom védeni a csillagháborús elképzeléseit, csak megpróbállak provokálni.
Ez mind igaz lehet, de Tellernek mindig százával voltak ötletei. Te is tudod, hogy mit mondott róla Fermi.
Hogy Teller monomániákus, akinek rengeteg mániája van.
Sok ötlete lehetetlennek bizonyult, de korábban mindig készen állt arra, hogy vitatkozzék róluk kollégáival. Tragédiáját az okozta, hogy a hidrogénbomba hatalmas sikerének következményeként belekerült a legmagasabb washingtoni körökbe. Ott már nem a többi tudóssal került szembe, hanem olyan emberekkel, akik nem tudták megcáfolni a véleményét.
Az Oppenheimer-ügyben tett vallomása után már elvesztette sok fizikus barátságát.
Ez is része volt a tragédiájának.
Mit gondolsz, a csillagháborús terv valóban az ő ötlete volt, vagy Teller akkor már inkább csak a tervek szószólójának szerepét töltötte be?
Azt hiszem, hogy Teller volt az ötletgazda, de egy egész csapat munkálkodott a tervek kidolgozásán Livermore-ban.4
Még Los Alamosban tanúja lehettél a Teller és Ulam5 közötti ellentéteknek. Mi volt róluk a benyomásod?
Ismertem mindkettőt, de csak külön-külön találkoztam velük. Gyűlölték egymást, különösen afelől nincs kétségem, hogy Ulam ki nem állhatta Tellert.
Hogyan lehetett ezt érzékelni?
Nem rejtették véka alá egymás iránti érzéseiket. Ráadásul Teller a sok egyéb ötlete mellett a hidrogénbombával kapcsolatban különösen elszánt volt, ugyanúgy, mint korábban a magyar fizikusok az atombombával kapcsolatban. Az adott történelmi pillanatban ugyanolyan fontosnak tartotta a hidrogénbombát, mint Szilárdék az atombombát a II. világháborúban. És nem állt meg a nézetei kinyilvánításánál. Mindent elkövetett azért, hogy elképzelése megvalósuljon. Ulamnak volt egy technikai ötlete, amely szerint a hidrogénbombához használt lítiumdeuteridet lökéshullámokkal kellene összenyomni. A lökéshullámok ilyen alkalmazása azonban bonyolult feladat, mert a hatékonyság nagyon érzékenyen függ a lökéshullámok alakjától. Ekkor jött elő Teller azzal az ötlettel, hogy az anyagot sugárzással nyomják össze. Ezt kiszámítani is könnyebb volt, és Teller munkatársai azt találták, hogy sugárzással a kellő mértékben össze lehet nyomni az anyagot. Ulam ezzel szemben nem végezte el a szükséges számításokat a lökéshullámokkal kapcsolatban. Nem igazán fűlt a foga a számításokhoz.
De Ulam előbb javasolta az összenyomást, mint Teller.
Ez valóban így volt, de Teller utánament a dolognak, és nem nyugodott addig, amíg a végére nem jártak. Ezzel szemben Ulam feldobta az ötletét, de utána már vajmi kevesett törődött a megvalósíthatóságával.