Magyar Tudomány, 2007/11 1494. o.

Bemutatkozás

A Magyar Tudományos Akadémia idén is új levelező tagokat köszönt. Sorozatunkban hónapról hónapra bemutatjuk néhányukat. A Magyar Tudomány hét kérdéssel kereste meg mindegyiküket, azt kérve, hogy közülük néhányra válaszoljanak:

1. Mi volt az a döntő mozzanat, amely erre a pályára vitte?

2. Volt-e mestere?

3. Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?

4. Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?

5. Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?

6. Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

7. Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?

Talán az is jellemző lehet új tagjainkra, hogy éppen mit tartottak fontosnak elmondani magukról. Ebben a hónapban Csaba László, Lamm Vanda és Szathmáry Eörs válaszait olvashatják.

Csaba László

1954-ben, Budapesten született. Szakterülete a nemzetközi gazdasági kapcsolatok. A Közép-európai Egyetem egyetemi tanára. A Közgazdaságtudományi Bizottság elnöke, a Nemzetközi Tanulmányok Bizottsága alelnöke.

Mi volt az a döntő mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?

Mindig egyetemi pályára készültem. A döntő lökést az adta meg, hogy egyetem után nem sokkal egy multicégnél dolgozhattam. Mindent tudtak és csináltak, amit a korabeli élenjáró amerikai üzleti tudományokból megtanultam, és rájöttem, ez nem nekem való. A korabeli politikától és ideológiától védett sziget volt számomra az MTA, ahol 1987 végéig dolgozhattam. Kijózanító élményeim voltak az államigazgatásban, időről időre vállalt (és sosem fizetett) tanácsadói szerepem mellett arról, hogy a sok jó szándék miképp kövezi ki a pokolba vezető utat. Végül sok rossz tanárom volt, és úgy éreztem, nekem talán annál csak jobban sikerülhet.

Volt-e mestere?

Különféle időszakokban különféle szerzők hatottak rám, főleg a könyvek, a konferenciák és a cikkek révén. Tartós hatású volt, és sokat jelentett a 70-es években a Kádár Béla, Földi Tamás, illetve Antal László körül létrejött, egymással is vitázó informális szellemi műhelyek (nem az intézetek egészének) hatása.

Mi volt az az eredmény munkája során,

amelynek igazán örül?

Az, hogy a korábban leírtakat sosem kellett visszavonni, legföljebb ma érthetőbben és illúziómentesebben lehet megfogalmazni az akkori fölismeréseket.

Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?

Igen, gyakorta és nagy hatással volt rám mindegyik. Különösen az Alexander von Humboldt Alapítvány 1988/89. évi ösztöndíja, és az egykori ösztöndíjasokat sok évtizeden át követő, segítő, összefogó tevékenysége. Ebből aztán újabb kapcsolatok adódtak. Igen hasznos volt a londoni és brüsszeli kollégákkal való együttműködés, főleg a 90-es évek derekáig, amíg ők is kérdeztek néha. Akkortájt én is többet tanultam tőlük. De azóta is minden külföldi út felnyitja a szemem. Mind új ösztönzést ad, nemcsak a hivatalos programok és utak, amelyek sokszor bürokratikusak és formálisak.

Van-e, és ha igen,

milyen a legkedvesebb tanítványa?

Minden egykori és jelenlegi doktoranduszom fontos számomra, más-más módon, de értelemszerűen főleg a védettek. Közülük is kedves számomra, nyilván az első, Gulshan Sachdeva, aki ma a delhi egyetem Európa Intézetét vezeti, és 1994-ben védett. Örülök, hogy egyre többen igazi kollégákká, idézhető közlemények szerzőivé vagy más módon hasznos és sikeres emberekké váltak, akiknek a kritikai véleményére ma is adok. Sajnálom, hogy sokan elfecsérelik tehetségüket, mint mondják, egy tál lencséért. Nem az anyagi kényszer a perdöntő, se ma, se máskor.

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

Bizonyos témák munka-, pénz- és szervezésigénye csapatmunkát igényel, de valódi társszerzős cikket sosem tudtam írni. Az alkotás folyamat, szenvedés, ami egyfajta intimitást igényel. Célja, értelme –- mint a művészetben is – az eredeti, az új felvázolása, akkor is, ha ez az újdonság szintézis, a korábbiak rendszerezése és összegzése. Az eredetiség viszont a sokszerzős művekben gyakorta elvész. Azt sem tudni, ki a valós ötletgazda, és ki az, aki hivatali pozíciója vagy épp szervezőmunkája elismeréseként kihagyhatatlan. Ez bizony nagy baj (az utókorra nézve is). Főleg akkor, ha a módszertani individualizmust követve, az egyes emberek, nem pedig kommunák tudományos teljesítményét kívánjuk értékelni, akár magunknak, akár a tudós közösség számára. A pályázati gyakorlat, amely a csapatban publikálást elterjesztette, egészében a tudományra nézve inkább káros (mert kontrolling szempontokat követ, nem érdemi, tartalmi, a szellem szabadságához köthető értékeket).

Kivel cserélt volna pályát?

Senkivel sem. Ezt különösen a Friedrich Hayekről szóló, titkárnőjétől származó és 2005-ben megjelent életírás után állíthatom egész biztosan, bár nem onnan tudom. Inkább abból, hogy oktatóként, kutatóként, közéleti és magánemberként vélhetőleg túl sokunk igaz történetét ismerhetem részleteiben is. Nehézségeim ugyan voltak, mint mindnyájunknak, de kivételezettnek tudhatom magam, főleg a magánéletem (családom) miatt.

Mi az a nyitott kérdés,

amelyre választ szeretne kapni?

a) Hogy lehet a közgazdaságtan egzaktságát megőrizve társadalmilag relevánsabbá tenni? b) Mi kell ahhoz, hogy a fejlődéselmélet új és hasznos felismerései Magyarországon is tartósan hasznosuljanak?

Lamm Vanda

1945-ben, Budapesten született. Szakterülete a jogtudomány, a nemzetközi jog. A MTA Jogtudományi Intézetének igazgatója. Az Akadémiai Kutatóhelyek Vezetőinek Tanácsa társelnöke, az Állam- és Jogtudományi Bizottság alelnöke. Főtitkára a Nemzetközi Jogi Egyesület Magyar Tagozatának, tiszteletbeli elnöke az International Nuclear Law Associationnek, alelnöke az OECD–NEA Nuclear Law Committee-nek.

Mi volt az a döntő mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?

Gimnazista korom óta jogásznak készültem, ámbár a középiskolában reáltagozatba jártam, s inkább matematikából és ábrázoló geometriából jeleskedtem. Máig büszke vagyok arra, hogy iskolánkban hét érettségiző osztály diákjai közül – akkor nem volt demográfiai hullámvölgy – matematikából én lettem a legjobb. De a jogra jelentkeztem, elsőre felvettek, s utána miden ment a maga útján. Miért akartam jogász lenni, ma már nem tudom. Elhatároztam és voltam annyira makacs, hogy kitartottam elképzelésem mellett. Családi indíttatás mindössze annyi volt, hogy nagyszüleim között két jogász található, de apám kohómérnök volt. Máig őrzöm közjegyző nagyapám jeles indexét, amelyben megtalálható több nagy tudós (Vámbéry Rusztem, Grosschmid Béni, Szászy-Schwarz Gusztáv, Polner Ödön, Concha Győző), köztük az MTA tagjainak keze írása.

Az egyetem elvégzése után tanácstalan voltam, valójában kicsit elment a kedvem a gyakorlati jogászi munkától, és summa cum laude diplomával végül mégis egy ipari nagyvállalatnál helyezkedtem el. Néhány hónapi jogi előadói munka sem kedveltette meg velem a gyakorlati jogászi munkát, sőt… Ekkor jött a nagy pillanat, kaptam egy telefont a Jogtudományi Intézetből, hogy keresnek egy fiatal nemzetközi jogászt, s volt tanárom, Haraszti professzor engem ajánlott. Elmentem jelentkezni és felvettek, ennek lassan már négy évtizede. Az igazság az, hogy hallgatóként különösen a nemzetközi jog érdekelt, jártam diákkörre, OTDK n is valami díjat kaptam, de mikor végeztem, nem remélhettem, hogy nemzetközi jogászként állást találok. Az intézetben végigjártam a szamárlétrát, s 1991. július 1. óta az intézet igazgatója vagyok.

Volt-e mestere?

Attól függ, mit értünk „mesteren”. A mester helyett inkább azt mondanám, kinek volt meghatározó szerepe eddigi pályám alakulásában, s kiknek köszönhetek sokat. Itt három nevet kell megemlítenem. Az első Haraszti György professzor, akinek egyetemi órái felkeltették érdeklődésemet a nemzetközi jog iránt, s akinek szakmai munkáját máig zsinórmértéknek tekintem. Másodikként Szabó Imréről kell szólnom, aki több évtizeden át volt a Jogtudományi Intézet igazgatója. Neki köszönhetem, hogy kutató lehettem, ő vett fel az intézetbe, hálás vagyok neki, hogy bekerülhettem egy olyan szellemi közegbe, amelyet egy ipari nagyvállalatnál töltött nyolc hónap után sokkal jobban tudtam értékelni, mint az egyetemről közvetlenül odakerült kollégák. A harmadik név: Peschka Vilmos, a múlt évben elhunyt kiváló jogfilozófus. Peschka Vilmos szakmai érdeklődése nagyon távol állt az enyémtől, de emberi magatartást illetően nagyon sokat tanultam tőle, igazgatóként gyakran kértem ki tanácsát, persze sokat is vitatkoztunk. Ő javasolta először, hogy az MTA levelező tagja legyek. Nagyon fáj, hogy a 2007. évi tagválasztás eredményét már nem érhette meg.

E három tudós sajnos már nem él, ezért írtam le a nevüket. Sokat köszönhetek még több kortárs kollégának, de az ő nevüket szándékosan nem említem, elég, ha az érintettek tudják és érzik, nekik is hálás vagyok.

Van-e, és ha igen,
milyen a legkedvesebb tanítványa?

Több mint három évtizede oktatok egyetemen, és nagyon szeretem az oktatómunkát, élvezem a hallgatók társaságát, szeretek a diákjaimmal elbeszélgetni. Doktori iskolai hallgatóim közül több kiválót említhetek. Kicsit a tanítványaimnak tekintem a Jogtudományi Intézet fiatal kutatóit is, s igyekszem pályájukat minden lehetséges eszközzel segíteni. Kedvencem nincs – nem is szabad, hogy legyen, igazgatóként ezt nem engedhetem meg. Egyébként ha valakit kineveznek kedvencnek azt előbb-utóbb a többiek ellenszenve veszi körül.

Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

Ismét az a kérdés, mit tekintünk csapatjátéknak. Írni ugyanis csakis egyedül lehet. Ugyanakkor azonban természetesen a kollégákkal együttműködünk a feladatok kijelölésében, segítjük egymás munkáját, figyelünk a másik véleményére. Sőt, én mind a mai napig megkérek egy-egy kollégát, hogy az általam megírtakat olvassa el, s mondjon véleményt. Ha akarom, akkor ez csapatmunka.

Mi volt az az eredmény munkája során,

amelynek igazán örül?

Mind a nukleáris jogi, mind pedig a nemzetközi bíráskodással kapcsolatos kutatásaimra büszke vagyok. Mindkét terülten publikáltam olyan monográfiát, amely mind itthon, mind pedig külföldön újdonságnak számított. A legjobban talán annak örültem, amikor elsőre beválasztottak a világ legkiválóbb nemzetközi köz- és magánjogászait tömörítő százhúsz fős, 1873-ban alapított Institut de droit international tagjai közé.

Szathmáry Eörs

1959-ben, Budapesten született. Szakterülete az elméleti evolúcióbiológia. Az ELTE Természettudományi Kar Biológia Intézetének egyetemi tanára. Tagja az Academia Europaeának, tanácskozási jogú tagja a Biológiai Tudományok Osztályának.

Volt-e mestere?

Igen, szerencsére több is, és mind kiváló. Meg szeretném jegyezni, hogy mesteren most olyan valakit is értek, aki alapvetően hozzájárult a természetszemléletem és a gondolkodásom kialakításához. Már középiskolás koromban sikerült találkoznom a Bocskai úton, a TIT-Stúdióban Károlyházy Frigyes elméleti fizikussal és Gánti Tibor elméleti biológussal. Gánti Tiborral aztán együtt is dolgoztam több témán az élet keletkezésének modellezési kérdéseivel kapcsolatban. Róla azt is meg szeretném jegyezni, hogy tudományos sorsa egészen elképesztő: 1971-ben jelent meg hazánkban, ismeretterjesztő álarcban az élet alapjelenségeivel, modellezésével és keletkezésével kapcsolatos könyve. 2003-ban e könyv átdolgozott változatát néhány egyéb írásával együtt az Oxford University Press mint új tudományt adta ki. Meglátásai most terjednek el, a minimális sejtek modellezésére és kémiai szintézisére millió dollárokat és eurókat költenek – a legtöbb vonatkozó közleményben megtaláljuk a Gántira való hivatkozást. Szerény véleményem szerint lenne itt a magyar tudományos közéletnek – így az MTA-nak is – egy kis törleszteni való adóssága vele szemben. Vida Gábor lenyűgöző evolúciós tudásából ragadt rám valami, nemkülönben Juhász-Nagy Pál populációs és sztochasztikus szemléletéből. Végül marad az összehasonlíthatatlan, a legnagyobb: John Maynard Smith evolúcióbiológus, aki egyébként az MTA-nak is tiszteleti tagja volt; vele két könyvet is volt szerencsém írni, mindkettő magyarul is megjelent. Ő emberileg és tudományosan is messze kimagasló volt. Amikor 1991-92-ben Londonban a National Institute for Medical Research matematikai biológiai laboratóriumában dolgoztam, húsvétkor meglátogattam sussexi házában. Sokmindenről beszélgettünk, és akkor még nem tudtam, mire megy ki a játék. Utána egy kicsit hazalátogattam, majd amikor visszatértem az intézetbe, az asztalomon feküdt a The Major Transitions in Evolution című, leendő közös könyvünk terve, a javaslatával együtt, hogy legyek a társszerzője – nagy pillanat volt! Azóta is ez a levél életem legnagyobb kitüntetése.

Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?

Igen, és az ún. hungarikumok jelentőségének tudatában is azt kell mondjam, hogy erős gyanakvással figyelek – rangtól függetlenül – mindenkit, aki mellőzi az effajta tevékenységet. Sietek hozzátenni, hogy ennek azért sok formája lehetséges, az esetenkénti közös közleményektől a nemzetközi nagyprojektekig, közös gyűjtőutakig – én sok kategóriában versenyben vagyok. Csakhogy vigyázat! Az EU-szinten egyre jobban terjedő „együttműködősdi” sem veszélytelen: kedvez az üresfejű, briliáns hálózatépítőknek. Meg kell hagyni a színvonalas „kis tudomány” méltóságát, támogatását is. A nagy újítóknak kezdetben nincs sok társuk.

Mi az a nyitott kérdés,
amire választ szeretne kapni?

Az evolúció nagy lépései c. műben azt írtuk, hogy néha ér annyit egy új kérdés megfogalmazása, mint egy régi megválaszolása. Elmondhatom, hogy az összes nagy evolúciós átmenet többé-kevésbé nyitott kérdés. Jelenleg engem a genetikai kód és az emberi nyelvkészség eredete izgat leginkább. Ha sikerül ezekhez alapvető hozzájárulást tenni, nagyon boldog leszek. Mindkettő az információ tárolásának és átadásának radikális újítását jelentette. A nyelv eredetét sokan a mai tudomány legnehezebb problémájának tekintik – ezzel lehet vitatkozni, de szerintem is igaz, hogy egyike a legkeményebb dióknak. Három időskála szövődik itt egybe: az egyedi tanulás, a nyelv terjedése a populációban, és a tanulási mechanizmusok genetikai evolúciója nem függetlenek egymástól. A biológiai rátermettséget pedig itt az is befolyásolta, hogy a fajtársak éppen milyen nyelvet használtak – vagyis a szelekció gyakoriságfüggő volt, mint az evolúciós játékelméletben –, utóbbi Maynard Smith talán legfontosabb hozzájárulása volt a tudományhoz.