Magyar Tudomány, 2007/11 1500. o.

Könyvszemle


A Magyar Tudomány Napja

a Délvidéken – 2006


A Magyar Tudomány Napjának 2006. őszi sikeres megünnepléséről konferenciabeszámolót is megérte volna írni, ám a kon­ferencia anyagának várható megjelenése inkább a kötet ismertetéséhez adott ösztökélést. A 2006. november 4-én, Újvidéken megtartott tudományos tanácskozást a Vajdasági Magyar Tudományos Társaság (Újvidék) rendezte, a tanácskozás anyagát tartalmazó kötetet pedig Prof. Dr. Szalma József, a magyar és a nemzet­közi szakirodalomban is jól ismert, magyar nyel­ven több monográfiát publikáló kiváló jogtudós, a társaság elnöke, a Vajdasági Tudo­mányos és Művészeti Akadémia levelező tagja szerkesztette. A kötet a Magyar Tudomá­nyos Akadémia és a Vajdaság Autonóm Tar­tomány Végrehajtó Tanácsa támogatásával jelent meg. A Vajdasági Magyar Tudományos Társaság mint a magyar tudományosság egyik jelentős határon túli műhelye immár hagyományosan megünnepli a Magyar Tudomány Napját, jellegét tekintve pedig – amint Szalma professzor az Előszóban kiemeli – a hazai és az anyaországi tudósok közötti kapcsolatok ápolását szolgálja, függetlenül attól, hogy természet- vagy társadalomtudományról van-e szó. A kötet tartalmaz három másik tanácskozáson elhangzott referátumot is.

A referátumok a társaság céljainak megfelelően a témák sokaságát fogták át, azonban a témaválasztás biztosította azt, hogy a természet- és a társadalomtudományokba tartozó referátumok mintegy belesimuljanak egymás gondolataiba, így a kötet bármely tudományág művelője számára hasznos olvasmány.

A tanácskozáson elhangzott referátumok élén Karácsony András (Budapest) referátuma áll, aki a jogi kultúra mint kutatási tárgy témáját helyezi vizsgálódásai középpontjába, és arra a következtetésre jut, hogy a jogi kultúra és a jogi hagyomány szervesen kapcsolódó fogalmak, a jogi hagyomány pedig az európai jogi fejlődésben meghatározó szerephez jut. Gondolatait mintegy tovább fűzi egy európai jogi problematikát felvázoló referátum: Vörös Imre (Budapest) fejtegetései a folyamatosan fejlődésben, alakulóban lévő európai jog és a magyar jogrendszer kapcsolatát, bonyolult viszonyát és kölcsönhatását elemzik, jelentős teret szánva az európai alkotmány körüli vitáknak

A kötet két fontos és anyaországi mércével mérve is létfontosságúnak tekintendő gondot vállal fel: Vajda Gábor (Szabadka) Jegelés az üvegházban című referátuma a délvidéki ma­gyarok irodalmának nyelvi kultúrájával fog­lalkozik. Az Aracs című folyóirat szerkesztőjeként – mint a beküldött kéziratok gondos olvasója – széles áttekintése van a délvidéki magyarság írásszintjéről, referátuma az ezzel kapcsolatos, gyakran általa aggasztónak minősített „nyelvi vétségekkel” foglalkozik, a dél­vidéki magyar irodalmi élet fejlődési lehetőségeinek kontextusába helyezve e gondokat. Tóth Lajos (Újvidék) referátuma a magyar nyelvű oktatás fejlesztési lehetőségeivel, a fő irányokkal foglalkozik a kisebbségi jogok nem­zetközi szavatolása és szabályozása kontex­tusában. A referátumból kitűnik, hogy a vaj­dasági magyarság számára a magyar nyelvű oktatás színvonalának garantálása a megmaradás egyik fontos feltétele, hiszen ez garantál­hatja, hogy már a szülők beiskolázási döntésekor vonzó alternatívává váljék, szemben az anyanyelvi oktatáshoz való jogról történő le­mondással. A referátum mindazonáltal a ma­gyar tannyelvű középiskolai hálózat utóbbi években bekövetkezett bővülését biztató jelnek tartja; ennek kapcsán kifejti a továbbfej­lesztés főbb irányaival és ennek hordozóival kapcsolatos álláspontját.

A társadalomtudományi témakörhöz sorolható Hegedűs Kovácsevics Katalinnak (Új­vidék) Todor Manojlovic – kultúrák között – kultúrák fölött címmel elhangzott referátuma, amely a Délvidék jellegzetes, sokszínű nyelvi és kulturális világát tárja elénk az Ady Endre és Juhász Gyula verseit szerb nyelvre fordító irodalmár (maga is ír – verset, drámavázlatot németül is) életpályájának és működésének lebilincselő bemutatásával. A tipikus vajdasá­gi (háromnyelvű) szellemiséget megtestesítő irodalmár egy letűnt multikulturális társadalom utolsó megtestesítője volt.

A hittudomány témakörben mozog Hege­düs Antal (Újvidék) mélyenszántó, gyakran kritikai-értékelő megjegyzéseket sem nélkülöző referátuma, amely a vajdasági hittudomány helyzetét vizsgálja. A szerző rámutat arra, hogy a paphiány a hittudománytól a lelkészképzés felé tolta el a vajdasági képzés súlypontját, ami a teológiai doktorok számának drasztikus csökkenéséhez vezetett, azonban 1989 óta a helyzet jelentősen javult.

A természettudomány témakörére áttérve a tanácskozás igen érdekes matematikai tárgyú referátumot tárt a résztvevők elé: a kötet Pap Endrétől (Újvidék) közöl tanulmányt a döntéshozatal elméletének matematikai alap­jairól. A szerző rámutat arra, hogy az „aggregáció-operatőr” elmélet a többi időszerű matematikai ágazattal és doktrínával a helyes döntés meghozatalának alapjául szolgálhat. A szerző kutatásait francia, luxemburgi és szlovákiai tudósokkal együtt folytatja, és az eredmények monografikus feldolgozására készülnek.

Mészáros Szécsényi Katalin (Újvidék) A termikus analízis lehetőségei és korlátai különböző összetett rendszerekben című kémiai referátuma a termikus analízis gyakorlati alkalma­zásait, a termikus módszereknek a koordinációs kémiában elfoglalt jelentőségét taglalja. A tanulmány bemutatja az egykristályok elő­állítására ismert módszereket, arra a következ­tetésre jutva, hogy a homogén közegből való leválasztásmódszerek alkalmazása sikeresen alkalmazható a szerves fémkomplexumok szintézisénél; a leváló kristályok minősége le­hetővé teszi a keletkező vegyületek kristályszer­kezetének meghatározását.

A természettudományos témakörbe tartozik Lemberger Jánosnak (Szabadka/Újvidék) a szabadkai izotóp-diagnosztika történetével kapcsolatos referátuma, amely napjainkig követi és mutatja be a diagnosztika szerepét a tudományos kutatásban.

A kötet további három tanulmánya – Szal­ma József, Ivánszky Veronika–Mosóczi Erika, valamint Berényi József írásai – az anyaországi intézményekkel való tudományos kapcsolattartásról számolnak be.

A kötet meggyőzően bizonyítja azt, hogy a magyar tudományosság egységet képez, a tudományosság megmaradása azonban ugyanúgy folyamatos és intenzív személyi, mint intézményes kapcsolattartáson is múlik azért, hogy a Vajda Gábor és Tóth Lajos refe­rátumai által felvetett problémák ne fokozódjanak, hanem lehetőség szerint csökkenjenek. Ehhez az anyaországi tudományosságnak is jelentős erőfeszítéseket kell tennie. (Szalma József szerkesztő: A Magyar Tudomány Napja a Délvidéken – 2006. Újvidék: Atlantis Kiadó, 2007, 157 p.)

Vörös Imre
az MTA doktora




Demeter M. Attila:

Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek


Demeter M. Attila új könyve a szerző korábbi politikafilozófiai munkásságának szerves folytatása. E munkásság tematikája már a szerző első tanulmánykötetében kialakult: a politikai közösség antik és modern fogalmának, valamint liberális és kommunitárius ér­telmezésének összevetése, folyamatos reflexió­val a kelet-közép-európai nemzeti, nemzetiségi, kisebbségi kérdésre, és ennek sajátos összefüggéseire a politikai közösség fogalmával. (Demeter M. Attila A jó államtól a demokrati­kus államig című kötetének ismertetését lásd a Magyar Tudomány 2002/11. számában.) Az első kötet politikafilozófiai esszéinek tematikája nem változott az évek során, a kifejtés módja azonban az időközben közölt tanulmányokban egyre szisztematikusabbá vált, mígnem a szerző e legfrissebb művében eljutott egymással is összefüggő témáinak egyöntetű, monografikus földolgozásáig.

A három fő fejezetre, bevezetőre és a konklúziók levonását szándékoló utószóra osztott monográfia már első oldalain fölveti a 19. századi kelet-európai nemzetiségi kérdés és a mai nyugati multikulturalizmus párhuzamainak és különbségeinek kérdését, amely a szerző munkásságának egyik fő jellemző, te­matikus vonása. Demeternek jó érzéke van ahhoz, hogy meglássa a mai angolszász politikafilozófia, a magyar politikai gondolkodás 19. századi öröksége és a mai magyar társadalomtudományok egyes közös toposzainak összefüggését, és ebből önálló következtetéseket vonjon le. A kortárs politikafilozófia irányzatainak puszta adaptációján, tankönyvszerű összefoglalásán messze túllépve, térségünk politikai közösségeinek a problémáit mindig szem előtt tartva fogalmaz ott is, ahol igénytelenebb szerző megelégedne a szóban forgó irányzat nézeteinek puszta ismertetésével is. A bevezetés főként Will Kymlicka és Charles Taylor alapján ismerteti a kommuni­tárius liberalizmus-kritikát a politika napjainkban megfigyelhető szerkezetváltásának, az identitáspolitikák és a globalizációs mozgalmak megjelenésének a kontextusában.

Demeter már e jelenségek előzetes áttekin­tésekor is a politikum és a magánélet határainak átértelmeződésére helyezi a hangsúlyt, és fölvillantja a modern republikánus hagyomány lehetséges szerepét a politikai közösség fogalmának újradefiniálásában. A republikánus hagyomány a kötet végén kerül elő ismét hangsúlyosan, a közszféra és a magánélet ha­tárainak megkérdőjeleződése viszont már az első, az európai nacionalizmusról szó­ló fejezet­ben fontos szerepet kap. A szerző a jelenség szü­letését a francia forradalom nacionalizmus­ba átnövő patriotizmusának történetén keresztül mutatja be, amely párhu­zamos az állam és a társadalom közötti különbség időleges megszűnésével a forradalom évei alatt. A fejezet egyik súlypontja annak a folyamatnak a bemutatása, mely során a közös nyelv­nek az állam demokratizmusából levezetett igé­nyéből adódóan a politikai közösség és a (francia) etnikum először válik eggyé az euró­pai történelemben. (Demeter főként Benjamin Constant nézetein alapuló kritikáját a francia forradalom tárgyában külön kötetben is kifejtette kevéssel jelen munkája megjelené­se előtt. Lásd: Demeter M. Attila: Írástudók for­radalma. Csíkszereda: Pro-Print Könyvkiadó, 2004.) Az első fő fejezet hátralévő részé­ben – A nemzeti eszme spiritualizálódása – Demeter a francia forrada­lomnak az európai, el­sősorban a német nem­zeti eszme kialakulásá­ra gyakorolt hatását elemzi, elsősorban német példák és klasszikus szerzők – Fichte, Renan és Meinecke – alapján. Végső következtetése szerint a demokratizmus, a népszuverenitás francia típusú intézményesítésének a következménye az erőszakos (nyelvi) asszimiláció, amelynek gátját csak az így értelmezett demokratikus rendszer liberalizálása képezheti.

A következő korszakok demokratizmust kiegészíteni hivatott liberalizmusának fő példáit a kötet, szokatlan módon, a magyar politikai eszmetörténet hagyományából meríti második, meglehetősen rövidre fogott fő fejezetében. (A kelet-európai kisállamok és a nyelvi nacionalizmus.) A 19. századi liberalizmus példájaként fölhozott Eötvös József és a kisebbségi kérdés 20. századi liberális megoldásának megfogalmazójaként idézett Balogh Artúr munkásságának vizsgálatakor szem­be­síti az olvasót Demeter azzal, hogy a nemzetiségi vagy a kisebbségi, például nyelvi jogok visszavezethetősége az egyéni jogokra mennyire problématerhelt gondolat. Szövegrekonstrukciója és elemzései szerint Eötvös egyértelműen a(z egyéni) jogoktól megkülönböztetett hatalmi kérdésként tekintett a nemzetiségi kérdésre, Balogh Artúr pedig mindvégig húzódozott a kollektív jogok gon­dolatától, minden ilyesmit az egyéni jogok kiegészítésének tekintve. Baloghot épp ez vezeti rá arra, hogy az általa is hirdetett önren­delkezést, és az ebből adódó autonómiakövetelést – Eötvös eredetileg más helyzetben ki­alakult véleményével megegyezően – hatalmi-kormányzati tényezőnek gondolja, az egyéni jogok kiegészítéseként, de azokból nem levezethetően. Demeternek az e fejezetben foglalt eszmetörténeti fejtegetései végül oda konkludálnak, hogy a kisebbségi kérdést nem, vagy nem kizárólag az egyéni jogok között lehet megoldani, hanem az a kezdettől fogva tárgyalt alapproblémának, a politikai közösség szerkezetének, mibenlétének újragondolását igényli.

A könyv utolsó, legrészletesebben kidolgo­zott fő fejezete éppen e ponton, a kollektív jogoknak az egyéni jogokra és a politikai közösség szerkezetére gyakorolt hatása tárgyalásán keresztül folytatja a gondolatmenetet. A két világháború közötti közép-európai kisebbségi problémáról szóló Balogh Artúr-szövegek és a mai, valójában körülbelül a het­venes évektől máig megjelent angolszász fejtegetések között ugyan érezhető bizonyos tematikai ugrás, amit a fejtegetés elvontabbá, konkrét példákkal kevésbé élővé válása is fölerősít, a tárgyalt problémák elméleti párhu­zama azonban meggyőző, és áthidalja e törést. Demeter itt tér vissza részletesebben az identitáspolitikáknak már a bevezetőben is említett problémájára, amelyet a jogok beláthatatlan szaporításában és a magánélet határainak folyamatos bizonytalanná tételében lát. A fejezet legnagyobb részét Vernon van Dyke 1977-ben megjelent, nagy visszhangot kiváltó írásának és az azóta arra született liberális választípusoknak ismertetése tölti ki. (Könyve megjelenése után Demeter kezdeményezésére került sor arra, hogy e vita napjainkban mintegy újra lefolytatódjék. Van Dyke tanulmányának magyar fordítását és az arra való mai reflexiókat lásd a Kellék című folyóirat Demeter szerkesztésében megjelent 26., Egyén, állam közösség című tematikus számában, 2005-ben.) Van Dyke Az egyén, az állam és az etnikai közösségek című tanulmányában az általa elismerendőnek tartott csoportjogok­nak olyan listájáról beszél, amely végső soron sohasem lehet teljes. A liberális válaszok majd mindegyike közvetlenül vagy közvetetten a jogok inflációjának veszélyével fenyegető sok­féle csoportjogot igyekszik korlátozni, ugyan­akkor részben az egyéni jogokkal megalapozni a csoportjogokat, részben az egyént védeni a hatalmi tényezővé vált saját csoporttal szemben. (A legkarakteresebb idézett szerző mindkét tekintetben Chandran Kukathas, aki csak az egyén jóléte érdekével indokolható csoportjogokat tartja helyesnek megadni, és azt is csupán a csoportból való emigráció azóta klasszikussá vált egyéni jogának mint kontrollmechanizmusnak a fönntartásával.) A csoportjogok melletti érvelésben Demeter láthatóan leginkább a Will Kymlicka által kifejtettekhez áll közel. Kymlicka argumentá­ciója az egyéni választás puszta lehetőségének kulturálisan kódolt voltán, végső soron az egyén kulturális beágyazottságának antropológiai előfeltevésén alapul, amelyből kulturális jogokat vezet le. (A saját kultúrában való szocializálódás jogát éppen a majdani egyéni választás érdekében kell biztosítani, ami csak a csoportjogokkal lehetséges.) A fejezet komoly terjedelmet szentel azoknak a feszültségeknek és lehetséges megoldásuknak is, amelyek a csoportjogok elfogadása esetén egyén és csoport, egyén és állam, csoport és állam között szükségképpen föllépnek.

Demeter konklúziója egybecseng azzal, amit Balogh Artúr szövegeinek elemzése ered­ményeként, más kontextusban egyszer már megfogalmazott: a kisebbségi kérdés megoldásában nem lényegtelen a szerepe ugyan az (egyéni) emberi jogok biztosításának, de ez önmagában végső soron elégtelen. A többségi népszuverenitás elvének csak a kisebbségi népszuverenitás elve szegezhető szembe sikerrel. Ebből kiindulva lehetnek a kisebbségek közjogi tényezők, mégpedig éppen a demokratikus politika megkívánta népnyelvi kívánalomnak a francia forradalomban kipróbálthoz képest ellenkező előjelű megoldásának alapján. (Kár, hogy az említett, köteten belü­li párhuzamok csak a kötet második átlapozásakor szembetűnők. Az olvasónak néha hasznára válna, ha a szerző némi redundanciát is vállalva figyelmeztetné: itt ugyanazok a meggondolások kerülnek elő újra, amelyeket a francia forradalom kapcsán, más kontextusban korábban már tárgyaltunk.)

A kötet e fejezet végén, majd az utószóban is az önkormányzati elv republikánus megala­pozása mellett teszi le a garast, némileg rezignáltan. Éppen azért ma­rad számunkra a modern republikanizmus által újra felfedezett politikai retorika hagyománya, mert beláttuk, hogy a politikafilozófia nem kumulatív tudo­mány, és a politika szférájában bizonytalanok vagyunk a dolgok megítélésében. Biztos fogó­dzó híján a politikát pedig nincs amire alapozzuk, csak magára a politikai közösségben egymással folytatott (örök) vitára. Demeter a republikánus retori­kai hagyomány melletti, egyébként tiszteletreméltó kiállását az olvasó számára kissé váratlanul, és – stílszerűen – több retorikával, mint érvvel alátámasztva teszi meg. E tárgyban, a republikanizmus megalapozása ügyé­ben várhatjuk és várjuk is Demeter M. Attila következő munkáját. (Demeter M. Attila:Republikanizmus, nacionalizmus, nemzeti kisebbségek. Műhely, XII. Kolozsvár: Pro Philosophia, 2005,)

Mester Béla

Filozófus




Új korszak kezdete?


A témával foglalkozó megszámlálhatatlan rövidebb-hosszabb írás a meghökkentő statisz­tikák és az olykor még meghökkentőbb vál­tozásokat vizionáló esszék ellenére nemigen hittem, hogy az információs technika napjainkban megmutatkozó viharos átalakulása a társadalmi, gazdasági lét valamennyi lényeges területét egyszerre átformáló folyamattá áll össze, fordulóponthoz, az információs társadalom kialakulásához vezethet. Most Szabó Ka­talin és Hámori Balázs könyvét elolvasva, ha még nem is vagyok teljesen meggyőződve, de mindenesetre kezdek hinni benne. A szerzőpáros terjedelmes monográfiája ennek a változásnak először a legszembetűnőbb jeleit, majd a lényegét és létünk minden lényeges dimenziójára kiterjedő voltát – saját szóhasználatukkal az „átfordulást” – igyekszik megragadni. Nem vállalkoznak az információs társadalom sajátjának tekinthető, merőben új paradigma feltalálás’ra, arra viszont igen, hogy bizonyítsák, valami merőben új van születőben. (A máig töretlen változás kez­detét a szerzők a XX. század 70-es, 80-as éveire te­szik. Innentől fogva az érett piacgazda­sá­gokat szintén átmeneti gazdaságoknak ne­ve­zik, persze más összefüggésben, mint aho­gyan ezt a jelzőt Kelet-Európára vonatkoztatják.)

Az átalakulás legkézzelfoghatóbb vonatko­zása, hogy most digitalizált információk moz­gatják a materiális folyamatokat (36.). Mon­dani sem kell, mindez nem pusztán egy ugrás a technikai színvonalban, hanem a tár­sadalmi viszonyokban, az emberi gazdálkodás jellemzőiben (mintakövetés, analitikus racionális mér­legelés szerepe), de változik a vállalatok fel­építése, kapcsolatrendszere is (lásd kiszerve­zés, cégekhez lazán kapcsolódó külső vállalko­zások hálózata, rugalmas foglal­koztatás, munkaerő-kölcsönzés stb.). Relativi­zálódik a stabilitás (gyorsabban módosulnak a társadal­mi preferenciák, rugalmasan változnak a vál­lalaton belüli és vállalatközi kapcsolatok, viszonyok, csökken a szilárd, időtálló irányítási hierarchiák szerepe, és ezzel együtt csökken a hierarchiák emeleteinek száma is). Ennélfog­va a járt utakon való haladást a gyakori kor­rek­ciók váltják fel, ezért egyre nagyobb a rend­szer adaptivitása (képessége, hogy kisebb késleltetettséggel ismerjen fel változásokat, és hogy testreszabottabb szolgáltatásokat nyújtson), de nő a bizonytalanság, a rendszer sérülékenysége is. A kockázat a gazdasági dön­tések kiküszöbölhetetlen részéve válik. Mint tudjuk, alapvető tevékenységgé válik a tanulás – munkaképes korunk egynegyedét-egyharmadát töltjük ma már új ismeretek elsajátításával (lásd a 81. oldal táblázatát) –, de mindez együtt jár a megszerzett ismeretek rövidülő idő alatti elértéktelenedésével. Változik a tér és idő szerepe. (Nem perdöntő többé a helyhez kötöttség, s a gazdasági tranzakciók mind nagyobb hányada a virtuális térben bonyoló­dik le, ennélfogva a személyes jelenlét szerepe egyre inkább és egyre több területen csökken.) Ami az időt illeti, a gyorsuló idő, ami persze eddig is jellemezte a technikai fejlődést, a tudás fel­halmozódását és főként terjedését életünket végigkísérő mindennapi élménnyé válik. A tranzakciók és az azokat kísérő pénzmozgások körében egyre több ponton jelennek meg va­lósidejű elszámolások, követve az információk mozgásának zéró közelébe süllyedő idő­igényét. A dematerializálódás és virtualizálódás már korántsem kivételes jelenségek (szol­gáltatások lépnek termékek helyébe, a tranzak­ciók lebonyolításához nem szükséges a felkínált javak „személyes” jelenléte) – stb.

Kínálkozó lehetőség – és a szerzőpáros él is vele – a hagyományos ipari kapitalizmus és a még kialakulóban lévő információs gaz­daság szembeállítása. Amott a gépek játsszák a mozgatórugó szerepét, köréjük összpontosul a termelékenység növekedése. Itt viszont a változásokat egységes rendszerbe foglaló, sőt vezérlő információs technika lép kulcspozíció­ba. Amott a szabványosítás volt a gazdaság elsődleges szervező elve, amely a fogyasztásban is megtestesült (uniformizált, nagyobbrészt materiális javakban és standardizált szolgálta­tásokban). A mostani új világban a testreszabás, a rugalmasság jelenik meg egyre szélesebb körben, bizonyos védelmet nyújtva ezzel a globalizáció melléktermékeként jelentkező homogenizálódással szemben. A konvencionális ipari társadalom a hierarchizálásra, a részfolyamatok aprólékos tervezésére és részletekbe menő ellenőrzésére törekszik (az író egyenesen falanszterről álmodik), míg a mos­tani változások igyekeznek mindezeket, ahol lehet, megkérdőjelezni. Fél évszázaddal ezelőtt a tanulás, ha nem is teljesen, de majdnem befejeződött az iskolából való kilépéssel. Ma nem. A hagyományos termelés térfelén, és különösen régebben az előállított jószágok folyó költségei igen jelentősek, miközben az információgazdaságban irdatlanok a befektetések (és ha egy-egy újítás nem sikerül, vagy ha az újdonság helyére még újabb megoldás lép, a hasznot nem hozó befektetések), de minimálisak a folyamatos ráfordítások. Ily módon zuhanásszerűen csökkennek a tőkeát­csoportosítás költségei és a tőkepiaci döntések­hez elengedhetetlen információk beszerzésének költségei is, nem is szólva a döntések ke­resztülvitelének időigényéről. Az eredmény a tőkepiac integráltságának elmélyülése, a nemzetközi tőkemozgások megsokszorozódása máig beláthatatlan következményekkel.

Az ilyen ellentétpárok sorát még a végtelenségig lehetne folytatni. A kiindulópont az lehet, ahol a szerzők is kezdik. Amíg a klasszi­kus közgazdaságtan kiindulópontja a javak, szolgáltatások szűkössége, ez szabja meg az allokációt, a keresleti és kínálati oldal döntéseit, allokációját és az árakat is. Tehát úgyszólván mindent, ami fontos. Ezzel szemben az információgazdaságban a szűkösség mint effektív korlát egyáltalán nem érvényesül. (Szűkös jószággá ezen a piacon – mint a rész­letek bemutatása során a szerző erre kitér – az információk között kalandozó figyelme válik. Ennélfogva a közgazdaságtan megszabott összefüggéseinek némelyike akár a visszájára is fordulhat. (Lásd például a hálózati externáliák példáját – vö. 296., illetve 337. oldal – amikor nem a javak ritkasága, hanem tömegessé válása válik értéknövelő hatásúvá.)

A tanulmány első részében felvillantja a ma még kamaszkorát élő Rendszer jellemzőit. Egy részük már létezik, más részük azonban éppen csak a kezdeteknél tart. (Ezekből a jellemzőkből próbáltam ízelítőt adni.) A továbbiakban részleteiben kibontják az előbb egészként tárgyalt új világot három metszetben, a termék, a tranzakciók és a (valós és virtuális pályán) szereplők jellemzéseivel. Erre a bemutatásra gyakorlati példák tömegén keresztül kerül sor. Ezek amellett, hogy életszerűvé teszik a már tárgyalt összefüggéseket, érdekesek, sokszor kifejezetten szórakoztató­ak, a tudományos művekre a nem angolszász világban úgyszólván kötelezően jellemző ne­hézkesség és unalmat súroló szárazság nélkül olvashatóak, akár el is felejthetjük, hogy szigorúan szakmai – a mikrogazdaságtan és az új intézményi közgazdaságtan alapjaira épülő, de a példák során a múltba időről időre visszapillantó, a történetiséget sem mellőző – könyvet olvasunk, de ezúttal emésztési zava­rok nélkül. (Ebben egyébként a stílus, a szer­zők íráskészsége is sokat segít.) A végére jutva elhisszük (én legalábbis elhiszem), hogy nem parciális változásokkal, hanem összefüggő rendszerrel ismerkedünk. Olyannal, amelyet legfeljebb részleteiben jellemez a normatív közgazdászok által annyira kedvelt tudatos op­timalizáció, mozgástörvényeit azonban in­kább az evolúció és a hálózatelmélet spontaneitástól nem idegenkedő, mégis a folyamatok határozott irányvonalához, valamiféle trendjéhez vezető útján visznek előre, van bennük logika.

A olvasó számára nem világos, hogy a bemutatott jelenségek melyike az, amely ép­pen csak keletkezőben van, melyikénél érzékelhető már most áttörés, esetleg melyik ma­rad a távoli jövőben is a szerény kiegészítő for­ma szintjén. Számomra nem egészen átlát­ható az sem, ebben a szüntelen adaptivitásra épülő világbank hol lesznek a stabilitásnak azok a kapaszkodói, kitaposott útjai, amelyek egy rendszer megszilárdulásához mégiscsak nélkülözhetetlenek. Kifejezetten örülök annak, hogy a Szabó – Hámori páros induktív alapon a jelenségek mozaikjaiból építi fel a maitól nagyon különböző világát, és szerényen tartózkodik az új rendszer paradigmájának makroszemléletű megfogalmazásától, tekintettel arra, hogy ez a rendszer még csak nagyon ifjúkorát éli, újdonságának foka legfeljebb csak a már kipróbált régihez viszonyítva mutatható ki. (Ezért tetszik a szigorúan mikromegközelítés is.)

A könyvet a kifejezések zárójelbe tett angol megfelelője és glosszárium egészíti ki; ez szin­tén javára válik. (Szabó Katalin – Hámori Balázs: Információgazdaság. Digitális kapitalizmus vagy új gazdasági rendszer? Budapest: Akadémiai Kiadó, 2006, 616 p.)

Antal László

közgazdász




Vadhajtások

Hell Judit: Van-e feminista filozófia?


Az út, amelyre Hell Judit invitál, sokszor ka­nyargós, döcögős, göröngyös, és néha zsákut­cába vezet, máskor kiszélesedik, egyenes, és a horizont magasztossága beszippantja a gondolkodót. Akinek feminis­ta meggyőződése van, legyen akár író, akár ol­vasó, akár nő, akár férfi, egy misszió részesé­vé válik. A misszió célja annak felfedése, hogy a pszicho-szocio-szexuális beágyazottságú ember, aki mindig eleve (always already) pozicionálva jön világra, hogyan válik a mindig eleve adott társadalom hatalmi vagy épp ha­talomból kiszorított, azaz látható vagy láthatatlan ágensévé.

A társadalmi nemek e hatalmi paradigmák manifesztálódásai. A szerző sorra veszi mindazon nyílt vagy többszörösen kódolt formáját a fizikai és szimbolikus erőszaknak, mellyel a hatalom megpróbálja kordában tar­tani a nemi szerepekbe fagyasztott szubjek­tumot, az ere­dettörténetek mitologizált nőtípusaitól a mai populáris magazinokból sugallt szex­istennő/házitündér modellig. Ez a tanulmány legerősebb oldala: feminista nézőpontokból feltérképezi és dekonstruálja társadalmiasult nemi szerepeinket, s rámu­tat, hogy végzetünknek nem kell biológiailag determináltnak lennie.

A feminista kritika művelői (nem mindig eleve nők) megpróbálják saját szakte­rületükön belül egy interdiszciplináris tudomány, a társadalmi nemek tanulmánya (Gen­der Stu­dies) elméleti kutatásait kivinni az egyetem falai közül, s a nők hátrányos megkülönböztetésének ezerféle mechanizmusát reflektorfénybe helyezni, és gyógyírt találni rájuk.

Hell Judit könyvének legfontosabb célja az, hogy rávilágítson: a hagyományos diszcip­línákat lehet és kell is feminista nézőpontból vizsgálni. Talán szerencsésebb lett volna azon­ban, ha más címet választ: hiszen valójában nem a létét kérdőjelezi meg a szerző a feminis­ta filozófiának, hanem inkább a milyenségét a feminista kritikai útnak. Sokkal többről szól ez a könyv, mint azt a cím sugallná, hiszen a szerző alapos betekintést nyújt a nőtörténelem­be, a nemzetközi nőmozgalmak történetébe és az egyes tudományok tradicionális és újke­letű nemi paradigmáiba. Nagy érdeme, hogy olyan eszközt ad a kezünkbe, ami a main­stream olvasótól eddig el volt zárva: magyarul foglalja össze az összes főbb teóriát és terminológiát, amelyeket eddig kevés kivétellel csak idegen nyelven olvashattak az érdeklődők.

Sajnálatos módon azonban a szerző mar­ginalizál, azaz nem tesz láthatóvá két, vélemé­nyem szerint igen fontos feminista erővonalat: egyfelől a szélsőséges feministákat, másfe­lől a magyar feministákat. Az első csoportot mintegy vadhajtásként említi, amelynek meg­nyilvánulásai szerinte „férfiellenességben, öncélú bezárkózásban, programszerű leszbia­nizmusban és hasonlókban [?] jelentek meg”. Pedig hát nincs annál megrázóbb és egyben felemelőbb, ha a mainstream kultúrában ne­velkedett olvasó előtt megnyílik a szubkultúra ezerarcúsága és merészsége, megkísérelve azt, hogy bemutassa a szubjektumnak a hata­lom általi elnyomás leküzdésének megkísérlésére használt eszköztárait. Különösen érdekfeszítő lett volna továbbá bemutatni az olvasóknak azon magyar kutatókat, akik a társadalmi nemek tanulmányozását évtizedek óta mű­velik, akik azonban fáradságos munkájuk ellenére még mindig nem érték el, hogy az egyetemeken önálló szak legyen a társadalmi nemek tanulmánya: még mindig csak a nem­zetközi Közép-európai Egyetemen szerezhető tudományos fokozat Gender Studies-ból. A magyar feminista mozgalmakról sem olvas­hatunk a kötetben, pedig – hogy néhányat említsek – a NaNE, a TAVAM, a tusarok.org és az ún. „háborítatlan szülés” mozgalma mind aktív és jelen lévő feminista frontok.

Hell Judit azonban végül is teljesíti miszszióját: használható és hiánypótló könyvet ad a feminista látásmóddal ismerkedő egyetemi hallgatók és az átlagolvasó kezé­be is. Tanulmánya remélhetőleg eléri célját a ma­gyar tu­dományos és közéletben; segít majd abban, hogy a társadalmi nemek kutatá­sa Magyaror­szágon is egyre nagyobb teret nyerhessen in­tézményes keretek között – és ne csak vadhajtásként kezeljék. (Hell Judit: Van-e feminista filozófia?, Budapest: Áron Kiadó, 2006)

Fogarassy Judit

PhD-hallgató, Pécsi Tudományegyetem



Demokratikus átmenet

és globalizáció


Az MTA Politikai Tudományok Intézete kollektív kötete angol nyelven tekinti át a demokratikus átmenetek és a globalizáció te­rületén a magyar tapasztalatokat tizenhét ta­nulmány keretében. A kötet szerzői az inté­zet munkatársai, illetve az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának, valamint a Corvinus Egyetem Társadalomtudományi Karának doktori iskoláiban tanuló két diák. Bayer Jó­zsef akadémikus, az intézet igazgatója, a bevezető tanulmányban szakít azzal a hagyománnyal, hogy minden, a kötetben szereplő tanulmányt „megszólítson”, bemutasson, hanem inkább a téma egészét igyekszik körbejárni a kötet írásai és saját kutatásai, valamint a nemzetközi összehasonlító tapasztala­tok alapján. Főleg az utóbbiak segítik hozzá ahhoz a meglátásához, amelyet később a Freedom House 2007. évi jelentése is visszaigazolt, mely szerint a magyar demokrácia fej­lődése az EU-csatlakozás után nem a kívána­tos irányba fordult. A csatlakozás felszínre hozta a gazdasági-társadalmi fejlődés ellentmondásait akkor, amikor szembeállította azt az EU intézményes és teljesítményi elvárásai­val, és megbomlott a politikai elit különböző csoportjai között az EU-csatlakozás kovácsolta konszenzus. Magyarországon és más, 2004-ben csatlakozott posztkommunista országokban egyaránt alkotmányos és kormányzati válságok, éles társadalmi és politikai konfliktu­sok jelentek meg a csatlakozást követően. „A demokrácia társadalmi és gazdasági stabilitásának tényezői különös figyelmet érdemelnek” (19.) – írja Bayer bevezetőjében. Diagnózisa elgondolkodtató, mind az elemzők, mind a politikai aktorok számára, még akkor is, ha a hozzá vezető elemzés elméleti-módszertani kiindulópontjai sok vitát válthatnak ki, akár a pártrendszer, akár a korporatizmus megítélésében (15.).

Hankiss Elemér írásában Viktor Turner A rituális folyamat című klasszikus antropoló­giai kötete nyomán a rendszerváltás kulturális-szimbolikus aspektusait elemzi a „liminali­tás” kategóriájának mentén. A „limes” szóból származó kategória az átmenetiség hatásait és fázisait mutatja fel, a különféle struktúrák közötti átmenetben azonosítja a káosz, a kez­deményezés, a prófécia, a kombinatorika és a rendfenntartás mozzanatait. Majd Hankiss Elemér a tőle megszokott játékosan kreatív fogalomalkotással keresi „a nagy magyar re­gresszió” magyarázatát (39–45.). Vitányi Iván az organikus és a nemorganikus fejlődési utak szembeállításával operál, provokálva a kérdést, hogy vajon nincsenek-e harmadik utak a különféle duális társadalomtudományi szembeállítások között? Szalai Erzsébet a társadalom­tudományok és a társadalomtudományi értelmiség helyét, szerepét, felelősségét keresi az átmenet folyamataiban. Azt a provokatív tézist fogalmazza meg, hogy „kelet-európai értelmiségiek ritkán konfrontálódnak az átmenet központi témáival, és többnyire mar­ginalizálják azokat, akik így tesznek”. (52.) Ha ez igaz, akkor a társadalomtudományi gondol­kodás alapos önvizsgálatára volna szükség a rendszerváltások nem szándékolt következmé­nyeivel kapcsolatosan, mint Magyarországon az 1990-es taxisblokád avagy a 2006. őszi zavargások. Laki László a rövid XX. század sok­szoros rendszerváltásainak traumáitól jut el a mostani gondokhoz.

Kulcsár Kálmán az új demokrácia egyik megalapozójaként összegzi az alkotmányos intézményrendszer működését. Leszögezi, az alaptörvény kezelni tudta a magyar politika ütközéseit. De szerinte például a közvetlen államfőválasztás és más módosítások javíthatnának az alkotmányos berendezkedés teljesít­ményén (101–103.). Szoboszlai György egy különösen aktuális téma, a népszavazás helyét mutatja be a közjogi szerkezetben. Bőhm Antal rögzíti, hogy a helyi hatalom mindjobban az országos nagypolitika viszonyait képe­zi le. A kezdetben még önálló helyi egyesületek egyre inkább a nagy pártok járszalagára kerültek. Csizmadia Ervin a pártok alkalmazkodóképességének eredményességével magya­rázza sikerességük mértékét. Kéri László a te­levíziós tömegdemokrácia térhódítását vizs­gálja Magyarországon. Tanulmányának talán a legérdekesebb része, amelyben a mediatizációnak a hazai politikatudományra tett hatásait mutatja be (148.). Fritz Tamás a német pártok legújabb gondjait és az új viszonyokhoz való alkalmazkodásukat kutatja magyar szemmel. Kiss Balázs és Mihályffy Zsuzsanna a Fidesz kampányainak posztmodern jellegét igazolja. Kovách Imre és Kristóf Luca egy egé­szen új terület, a nagy fejlesztési projektek bonyolítóinak befolyását és társadalmi státusát elemzi (201–203.).

Miszlivetz Ferenc és Jody Jensen egy-egy tanulmányban vizsgálják a globális és az euró­pai civil társadalom trendjeit, és az európaizálódás folyamatával való összefüggéseket. Miszlivetz szerint az Európai Konstrukció vál­ságából az európai civil társadalom és a nyil­vánosság az integráció eddigi folyamatai­ban háttérbe szorult aspektusainak felerősítése jelentheti a kiutat (206–225.). Jensen a globalizáció szerepét keresi a sokszereplős glo­­balizált rendszerben, ahol a globális játéko­sok között megjelennek a nemzetközi NGO-k (INGO), amelyek sokféle kapcsolatban áll­nak a globális szervezetek világával, mint a WTO, avagy az Ecosoc. A globális civil társadalom új biztonságfogalom kialakulásához járulhat hozzá a nemzetközi rendszerben, amelyben a társadalmi egyenlőség és a demokrácia új típusú etikája érvényesülhet, a dialógus, a dis­kurzus és a deliberáció-tanácskozó demokrácia folyamataiban, amelyek Miszlivetz sze­rint az EU alkotmányához vezető útnak is fontos állomásai. A két, máskor együtt is pub­likáló szerző megközelítésmódja újszerű és differenciált, ám felvetődik az a kérdés, hogy vajon a civil társadalom fejlődése az európai és a globális térben a 21. század elején valóban csak progresszív és demokratikus lehet-e, avagy a civil társadalom a nemzetközi téren is ugyanolyan konfliktusos és ellentmondásos terület-e, mint az államon belüli demokrácia vonatkozásában? Hiányzik a két tanulmányból a nemzetközi tanulmányoknak a globális és európai NGO-kkal kapcsolatos azon alap­vető kritikai érvelése, amely felveti az európai és a globális civil aktorok legitimációinak prob­lémáit, és főként azt a sajátosságot, hogy a magát globálisnak nevező civil társadalom a fejlett világ kultúrájában és gazdagságában gyökerezve kíván a nemjóléti, illiberális demok­ráciák, avagy a fennmaradó fejlesztési diktatúrák társadalmainak szószólójaként fellépni a nemzetközi fórumokon.

Böröcz József tanulmánya globális gazdaság és hatalom koordinátarendszerében kísérli meg értelmezni a kommunista rendszerből kiszakadó új demokráciák rendszerét. Ar­ra a következtetésre jut, hogy az olyan nem­de­mokratikus fejlesztési diktatúrák, mint Kína, Vietnam és bizonyos értelemben India, jócskán megelőzik a globális gazdaságban való ré­szesedésben a kelet-európai posztkommunis­ta országokat, ám azok éppen az EU paritásos és kooperatív döntéshozatali mecha­nizmusai révén tehetnek szert gazdasági-társa­dalmi je­lentőségüknél nagyobb hatalmi be­folyásra az Unió intézményeinek közvetítésé­vel. Böröcz eredeti értelmezési modellje a rend­szerváltást követő és az EU felé vezető fejlődés újszerű összehasonlító értelmezésére tesz kísérletet, amely nem tarthat igényt kizárólagosságra, mint Galló Béla tőle elméleti-módszertani síkon eltérő megközelítésmódja is mutatja.

A kötet igencsak különböző tárgyú munkáin vörös fonalként fut végig a felismerés: a nemrégen még sikeresnek gondolt „magyar modell” bajban van. Az átmenet után egy darabig még remélni lehetett, csak idő, néhány évtized kérdése a felzárkózás. Most viszont félő, ismét kudarcba fordul a hazai tör­ténelem. A hetvenes-nyolcvanas évek megoldásait folytató, sorsával évtizedekig többnyire elégedett magyar közvélemény a hirtelen kitágult világ mércéivel találkozva egyszerre Európa egyik legelégedetlenebb társadalmává változott. A tömeges frusztráció hamarjában rászabadult a roppant terhelésre felkészületlen politikai szférára, amely engesztelhetetlenségével és agressziójával csak fokozta a bajt. Ám a külvilág sem igazán kedvezett az átmenetnek. Nemcsak a második világháború utáni német és olasz új demokráciák megszilárdulása, hanem még a dél-európai tekintélyelvű rendszerekből való spanyol, portugál és görög átalakulás is előnyösebb feltételek között me­hetett végbe, mint a Köztes-Európa demokratikus és piacgazdasági fordulata. A térség egészében ezért is mindenhol megmutatkozik valamiféle állampolgári kiábrándulás.

A tanulmánykötet az átmenet és globalizá­ció összefüggéseit igyekszik nagyban taglalni, ellenben hiányzik belőle a köztes-európai, il­letve kelet-európai távlat. Pedig hazánk történései sokszor jobban megérthetők Ljubljana, Tallinn és Varsó, mi több, olykor Bukarest és Moszkva nézőpontjából, mint a nyugati világ felől közelítve.

A könyvben jól megfér a tizenkilenc, tu­dományos felfogását és világnézetét tekintve igencsak különböző szerző látlelete. A kötet egésze jól tükrözi azt az elméleti útkeresést, amelyre a magyar társadalomtudomány, de minden bizonnyal általában az európai társadalomtudomány kényszerült az EU-csatla­kozás után, amely a maga kétségbevonhatatlan eredményeivel mégis új problémagócokat, konfliktusvonalakat és intézményes kihívásokat jelent mind a tudósok, mind a döntéshozók számára. (Bayer József – Jensen, Jody (eds.): From Transition to Globalisation. New Challenges for Politics, the Media and Society. Budapest: MTA Politikai Tudományok Intézete, 2007, 275 p.)

Szabó Máté – Tölgyessy Péter

Politológusok




A „tömegkommunikáció

varázstalanítása” –

az értékszociológia eszközeivel


Mai társadalmunkra több, egymásnak ellentmondó, erőteljes kulturális hatás jellemző: egy­szerre van jelen a tradicionális, a poszt­ma­teriális és az angolszász típusú értékrend. A média ezekből válogat, mégpedig a piac meg­határozta erővonalak mentén. A mediatizáció: a médiának a mindennapi életet, életfelfogást messzemenően befolyásoló hatása a közönség gondolkodásmódjának, világhoz való hozzáállásának alakulásában figyelhető meg.

Magyarország lakossága több évtizeden át csakis a televíziósorozatok és a filmek út­ján érintkezett a nyugati típusú kultúrákkal – igaz­ságként megélve, hogy a televízió révén be­pil­lantást nyerhet a nyugati világ mindennap­jai­ba. A létező valóság megismerése helyett a hazai ideológiai-politikai-ízlésbeli szűrő által átengedett, „konstruált kvázivalóság” képét fogyasztottuk – írja Antalóczy Tímea Szomszé­dok közt című kötetében. A Szappanoperák az ezredforduló Magyarországán alcímmel megjelent könyv ismerteti a szappanoperák fejlődését, jellegzetességeit, kellékeit, majd elemzi az „amerikai szappanopera magyar módra” jellegzetességeit, a műfaj által közvetített értékeket. A karcsú kis kötet második részében egy felmérés módszereit és eredményeit ismer­hetjük meg. A szerző által kidolgo­zott értékteszt elemzése révén képet kaphatunk arról, milyen szerepet tölt be a mai ma­gyar társada­lomban a szappanopera (a szerző fiatal felnőttek körében vizsgálta ez utóbbi kérdést).

A szappanopera elnevezése a kereskedelmi rádiózásból ered. A 20-as évek végén marketingszakemberek jöttek rá arra, milyen óriási hatása van, ha a rádiójátékokban feldolgozott mindennapi élethelyzetekbe építenek be reklámokat. A – főként háziasszonyokból álló – közönség ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy ugyanazokat a termékeket vásárolja meg, amelyekről kedvenc hősei beszélnek a rádióban. Először egy fogkrémet, majd a Procter & Gamble cég egyik szappanát reklámozták – ez utóbbiról nevezték el magát a műfajt.

A televízió széleskörű elterjedése óta gyil­kos vetélkedés folyik a nézők kegyeiért. A né­zettségi adatokat a közkedvelt sorozatokkal igen magasra föl lehet vinni. Miután a sorozat-műfajok közül a televízió sajátosságainak leg­inkább a szappanopera felel meg, nem csoda, hogy Magyarországon is igyekeznek valamennyi csatornán a nézők ke­gyeinek legmegfelelőbb, népszerű sorozato­kat vetíteni. A műfaj hazai hőskorában, 1979–1989 között vetített sorozatok mindegyi­két hozzávetőleg 6 millió (!) néző látta. A fel­mérések szerint a műfaj egyik klasszikusának számító Dallas-t 1996. szeptember 12. és október 16. között 2,7 millió, a Szomszédok-at 1998 októberében már „csak” 920 ezer ember kísérte figyelemmel.

A szappanoperák egyik legfontosabb kel­léke az „idődimenzió” – a múló idő párhuza­mosan zajlik a való életben és a sorozatban, ahol a szereplők a nézőkkel azonos ritmusban élik az életüket. Így lehetett például a Szomszé­dok a mindenkori politikai rezsim „üzenőfüzete”, amelyben az életkörülményektől a tár­sadalmi konfliktusokon át az aktuális botrányokig hétről hétre ugyanazokról a témákról beszélhettek a nézők, mint a gazdagréti panel­ház „lakói”. A sorozatokban a „konfliktusdimen­zió” igen leegyszerűsítve jelenik meg: a társadalmi, politikai gondok helyett inkább a sze­mélyes boldogulással kapcsolatos kérdések kerülnek előtérbe. Az „elbeszélésdimenzió” az évszázadok óta ismert meseszövés techniká­ja szerint érvényesül: a történet szépen, lassan, minden részletre kiterjedően bontakozik ki, lehetőséget adva a nézőnek, hogy megértse az eseményeket és azonosuljon a szereplőkkel. Az egyik legfontosabb elem a „folytonosságdimenzió”: az egyes részek végén megjelenő „folyt. köv.” olyan feszültséget vált ki a nézőkben, amelyet csak azzal tudnak feloldani, ha megnézik a következő részt is.

A látványelemek szegényesek. Alig van szappanopera, amelyet ne szűk, mes­terséges térben vennének föl; ezzel is biz­tosít­va a nézőknek a legfontosabb elemet, az ott­ho­nosság érzetét. A műfaj képi sajátosságai közé tartozik a közeli felvételek gyakori alkalmazása, melynek következtében az arcjáték sokkal fontosabb szerepet kap, mint más, a fér­fiak szórakoztatására kidolgozott, a női test fetisizálására épülő műfajokban. A szappanope­rában a verbalitás a fő kifejező esz­köz, szemben az elsődlegesen a látványra épülő műfajokkal. Az unalom elkerülését a meseszövésbe tudato­san beépített, meglepő fordulatok biztosítják.

Komparatív kutatásai során Antalóczy Tí­mea a Rokeach-féle reflexív felmérési mód­szert alkalmazza. Milton Rokeach 1973-ban 18 cél- és 18 eszközértéket dol­­gozott ki, amelyeket a válaszolóknak asze­rint kellett rendezniük, melyiket tartják a legfontosabbnak, illetve a legkevésbé jelentős­nek. Az 1-től 18-ig terjedő skálán a célértékek között szerepel az anyagi jólét, a belső harmó­nia, a szabadság, az üdvözülés; az eszközértékek között pedig az alkotó szellemű, az engedelmes, az önálló, a törekvő és így tovább. Antalóczy azért válasz­totta ezt a módszert, mert ezt ítélte leghatékonyabbnak az egyéni válaszolók tipologizálására, ill. a kapott adatok klaszterelemzésére.

A kötetben a szerző által kidolgozott kuta­tási módszerre épülő pilot study eredményei is olvashatók. Antalóczy a kérdőíves felmérés­be három helyszínen főként 20–29 éves fiatalokat vont be, akiket 51 televíziós so­rozat is­mertségéről kérdezett meg. A buda­pesti fő­iskolásokból, debreceni egyetemistákból és sátoraljaújhelyi lakosokból álló megkérdezettek a sorozatok közül átlag huszonki­lencet is­mertek, s a csoportok között nem volt szigni­fikáns eltérés a leendő értelmi­ségiek, illetve a középfokú végzettségűek között. A kutatások eredménye bizonyítja, hogy a szappanoperák mindennapi kultúránk részévé váltak – nem utolsósorban a különböző társadalmi státusú nézői rétegeket kiegyenlítő hatásuk miatt. (Antalóczy Tímea: Szomszédok közt. Szappanope­rák az ezredforduló Magyarországán. Budapest: PrintX Budavár, Médiakutató Alapítvány, 2006, Antenna könyvek, ISSN 1788-5094)

Tószegi Zsuzsanna

PhD


<-- Vissza a 2007/11 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra


[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]