t-online . huKlímaügy: 2007
Czelnai Rudolf
az MTA rendes tagja
cz32r t-online . hu
A Nemzetközi Földtudományi Unió (IUGS) és az UNESCO kezdeményezése nyomán az ENSZ Közgyűlése 2005. decemberi határozatával a 2008. évet A Föld Bolygó Nemzetközi Évévé nyilvánította.
Ezzel összefüggésben az MTA 2007. évi májusi közgyűlésén Klímaváltozás a Stern-jelentés, valamint a brüsszeli csúcs tükrében címmel tartottam előadást, melynek mondanivalóját négy kérdés köré csoportosítottam: Mi az, amit tudunk, és mi az, amit nem tudunk a klímaváltozással kapcsolatban? Mi történik a világon ma a klímapolitikában? Mi a helyzet a megfigyelések és adatok terén? És végül: Mire kell vigyáznunk?
Jelen cikk az említett előadás anyagát tartalmazza, ám lényeges változtatásokkal. Egyrészt, a Magyar Tudomány 2007/5 számában a Föld globális megfigyelésének kérdéseiről már szó esett, s ezért a fentebb felsorolt kérdések közül a harmadikat itt nem tárgyalom. Másrészt a klímapolitika terén a május óta eltelt hónapok folyamán sok minden történt, amit e cikk végleges formába öntésekor már nem hagyhattam figyelmen kívül. Különösen fontosnak érzem, hogy kitérjek a G8 államfőinek 2007. június 6–8. között tartott heiligendammi ülésére, melyről némi óvatossággal talán az is elmondható, hogy a nemzetközi klímapolitika terén új helyzetet teremtett.
Bevezető megjegyzések
A harmadik évezred kezdetén elérkeztünk az emberiség eddigi történetének legkritikusabb szakaszához, mely szakaszban a gondot okozó faktorok között az antropogén klímaváltozás problémája különleges helyet foglal el. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy az emberiségnek még sosem volt alkalma szembenézni olyan problémával, mely ehhez akár egy kicsit is hasonlítana.
Az év kezdetétől különféle magas szintű politikai értekezletek követték egymást, ahol a központi témát a klímaváltozás és energia-jövők kérdései adták. Ezek között fontosságban kiemelkedett az EU vezetőinek márciusi brüsszeli ülése, mely már a G8 júniusi csúcsértekezletére való felkészülés jegyében zajlott. A folyamatot élénk diplomáciai tevékenység kísérte, amiből itt csak pár elemet ragadnék ki.
A brit kormány a brüsszeli EU-csúcsértekezlettel majdnem egy időben hozta nyilvánosságra az ún. Stern-jelentést.1 Ez az impozáns anyag a klímaváltozás lehetséges gazdasági következményeiről, és e következmények elhárításáról szólt. A jelentés megvitatásából mi sem maradtunk ki. A budapesti brit nagykövetségen, 2007. március 28-án a témáról konferenciát rendeztek, melyet John Roland Nichols nagykövet úr nyitott meg. (A jelentésre még visszatérek.)
A továbbiakban a legfontosabb esemény a 2007. június 6–8. között Heiligendammban lezajlott G8-csúcsértekezlet volt. Az értekezleten elnöklő Angela Merkel részben személyes sikereként könyvelheti el, hogy ezúttal történelmi jelentőségű egyezségre jutottak a klímavédelem főbb vonalait illetően. Legfőképpen, sikerült az USA és az EU között egy nagyjából közös út követésében megegyezni.
Amikor arra vállalkoztam, hogy áttekintést adok arról, ami a nagyvilágban a klímapolitika terén történik, először is azt kellett számításba vennem, hogy erről a kérdésről nem lehet tárgyilagos véleményt alkotni a klímaprobléma természetének megértése, vagyis a tudományos alapkérdések megértése nélkül. Ezért az alábbiakban először is ezekről szeretnék (remélem) közérthető áttekintést adni. Csak ez után térek rá arra, hogy a klímapolitika mégiscsak politika, tehát nyers érdekekről szól, amelyeken fontos átlátnunk.
Az általam vállalt feladat természete miatt az előadásra való felkészülés során folyamatosan naprakész tájékozottságot szerettem volna nyerni arról, hogy mi történik a világban klíma- és energiaügyekben. Az események és nyilatkozatok forgatagát aligha lettem volna képes egyedül figyelemmel kísérni. Ebben Nagy Árpád Zoltán ny. tszv. egyetemi tanár barátom nyújtott felbecsülhetetlen segítséget. Ezért ezen a helyen is szeretnék neki köszönetet mondani.
Mi az, amit tudunk, és mi az, amit nem tudunk a klímaváltozással kapcsolatban?
A klímaváltozás problémájának természetéről, továbbá a döntő részfolyamatok fizikájáról már ötven éve szépen kialakult ismeretek állnak rendelkezésünkre. Ezek az ismeretek a 17. század közepétől lassacskán gyűltek össze, majd nagyjából teljessé éppen ötven évvel ezelőtt váltak.
A régóta ismert dolgok összegezését azzal kell kezdenem, hogy a geológiai feltárások már régen kimutatták, hogy az éghajlat többször is változott a múltban. Ebből már régen le lehetett vonni a következtetést, hogy az éghajlat változhat a jövőben is. (Itt, zárójelben, érintenem kell azt a polémiát, mely arról szól, hogy a klíma változása természetes okokból következik-e be, vagy antropogén okokból. Erre azt lehet mondani, hogy az ipari forradalom előtti időkben döntően a természetes hatások okozták a klíma változásait, de akkor is előfordulhattak már számításba vehető antropogén hatások. A lényeg az, hogy az antropogén hatások szerepe az ipari forradalom kezdete óta hatványozottan növekedett, és most is tovább nő. Ugyanakkor továbbra is fennáll, hogy a klíma alakulását természetes hatások is befolyásolják. Tehát meddő dolog arról vitázni, hogy az egyik vagy a másik okozza-e a változást. A valóság az, hogy mindkét hatás jelen van, sőt kölcsönhatásban is lehet egymással.)
A fizikusok és csillagászok már rég kiszámították, hogy ha nem volna üvegházhatás, akkor a felszínközeli globális átlaghőmérséklet a jelenlegi 15 °C helyett 33 fokkal alacsonyabb lenne, és a Föld számunkra lakhatatlan volna! Ugyanakkor már a 19. század végén tudott volt, hogy az ipari forradalom kezdete óta egyre több szén-dioxid került a légkörbe. Volt, aki már akkor feltette a kérdést, hogy miként hat ez a klímára? Ezt a vitát egy időre az oceanográfusok csendesítették le azzal, hogy a világóceán maradéktalanul képes elnyelni akkora szén-dioxid-többletet, amekkorát az emberi tevékenység képes a légkörbe juttatni. Ezzel a téma több mint fél évszázadra elaludt.
Ám 1955-ben egy napon a Scripps Oceanográfiai Intézet igazgatója elé tettek egy kutatási beszámolót, mely radioaktív izotópokra vonatkozó mérési adatokat tartalmazott. Az igazgató, Roger Revelle, észrevette, hogy valami nincs rendben. Pontosabban rájött, hogy vagy hibásak az adatok, vagy azt jelzik, hogy a légkörbe kerülő szén-dioxid jelentős része mégis benne marad a légkörben. Tehát nem igaz, amit az oceanográfusok hatvan éven át biztosra vettek! Azonnal átlátta a dolog jelentőségét, riadót fújt, és nekilátott, hogy megindítson egy különlegesen pontos, hosszú távú, légköri szén-dioxid-mérési programot. Erre a célra a Hawaii fősziget Mauna Loa vulkánjának tetején jelölték ki a megfelelő helyet. Egy David Keeling nevű fiatalember vállalkozott az obszervatórium vezetésére. Az építést és felszerelést rekordidő alatt végre is hajtották,1 és a mérések 1957-ben, a Nemzetközi Geofizikai Év programjának keretében meg is kezdődtek. Tíz évnek sem kellett eltelnie, s már kétségtelen volt, hogy Revelle jól gondolta: a légköri szén-dioxid-koncentráció folyamatosan emelkedett. Az amerikai mérnöki akadémia elnöke akkor jelentette ki, hogy „ez lett a 20. század legfontosabb geofizikai mérési sorozata”.
Tehát Roger Revelle-nek köszönhetően már ötven éve született egy erős hipotézisünk arra vonatkozóan, hogy az emberi tevékenység révén légkörbe kerülő, növekvő mennyiségű szén-dioxid a légkörben nagyrészt benne is marad, és így a légköri szén-dioxid-koncentráció folyamatos növekedését okozza. Ezt a hipotézist az 1960-as évek közepére már sikerült mérésekkel is igazolni.
Ha nő a légköri szén-dioxid-koncentráció (és egyéb tényezők nem változnak), akkor a sugárzásfizikai törvények értelmében nő az üvegházhatás, vagyis elvileg a légkör alsó pár kilométeres vastagságú rétegében hőbevétel történik. Ennek a számszerű mértékét azonban nagyon nehéz volt pontosan meghatározni, és ez sokéves fáradságos kutatást igényelt. E számításokat csillagászok és fizikusok végezték el, és a maguk részéről a feladatot ezzel megoldottnak tekintették.
Nem így a meteorológusok és oceanográfusok, akik jól tudták, hogy a dolog neheze még ezután következik, mert az igazi nagy kérdés az, hogy hogyan reagál az éghajlati rendszer az üvegházhatás növekedésére. Amint erősödik az üvegházhatás, a felszínközeli légrétegben hőtöbblet keletkezik, de az általános légkörzés és óceáni vízkörzés azonnal hozzákezd a hőtöbblet elosztásához. Vagyis ha tudni akarjuk, hogy a klímával mi történik, szükséges kvantitatív elemzésnek alávetni a légköri és óceáni áramlások, hőtranszportok és visszacsatolások összes lehetséges folyamatát és hatásaikat. Ez igen komplikált feladat. Rövidre fogva: a klímaprobléma legfőbb sajátossága a komplexitás. A gond alapvetően az, hogy hiába ismerjük a részfolyamatokat, hiába tudjuk a fizikai törvényeket, melyek a részfolyamatokat meghatározzák, a teljes rendszer működésének megértéséhez és előrejelzéséhez sokkal többre van szükség.
A légkör és óceán áramlási rendszereire vonatkozó elméletek fejlődésére a legnagyobb hatást a háború idején Amerikában dolgozó és tanító Carl Gustaf Rossby svéd meteorológus gyakorolta. 1957-ben bekövetkezett halála előtt sikerült egy teljesen kerek életművet asztalra tennie. Abból indult ki, hogy az általános légkörzés „Hadley-celláiban” a pólus felé áramló levegő megőrzi impulzusnyomatékát, s ennek következtében a szubtrópusi övben egy nagysebességű, csatornaszerű magaslégköri áramlás (jet) alakul ki. Ez dinamikus okokból hullámzásba jön, vagyis létrejön egy áramlási alakzat, melyet ma „Rossby-hullámnak” nevezünk. A Rossby-hullámokról örvények szakadnak le. Ezek az ún. „mérsékelt övi ciklonok”, melyek kulcsszerepet játszanak a magasabb szélességek felé irányuló hőtranszport lebonyolításában. Nagyon lényeges, hogy a Rossby-hullámok különféle pozíciókat és alakzatokat képesek felvenni, és ettől függően változnak a „ciklonpályák”. A klíma megváltozásának szinte minden fontos gyakorlati következménye (ha nem is kizárólagosan) összefügg azzal, hogy hol helyezkednek el a ciklonpályák.
Nálunk például döntően ettől függ, hogy szárazság van, vagy túl sok a csapadék, hogy hőség uralkodik, vagy hideg az időjárás. Laboratóriumi áramlástani kísérletekkel már régen kimutatták, hogy a légköri sugárzásforgalom változásai érintik a Rossby-hullámokat és rajtuk keresztül a ciklonpályákat, de azt, hogy pontosan hogyan érintik, ilyen kísérletekkel nem lehetett megállapítani. (Hozzá kell tennem, hogy nem ez a bonyodalmak egyetlen oka, de ez a legfontosabb.)
A kollégák emlékiratai szerint, amikor Neumann Jánosnak előadták a problémát, ő a következő mondattal reagált: Úgy látszik, olyan kérdéssel állunk szemben, amelynek esetében egyszerű kvalitatív okoskodással még egyszerű kvalitatív válaszokat sem kaphatunk.
Rögtön le is vonta a gyakorlati teendőkre vonatkozó tanulságot. Azonnal lépéseket tett az éghajlat modellezésének érdekében. Az általa kiválasztott Joe Smagorinsky vezetésével létrehoztak egy folyadékdinamikai laboratóriumot, amely aztán úttörő munkát végzett. Megjegyzem, hogy Joe Smagorinskyval már 1965-ben felvettük a kapcsolatot, s később többször is járt Magyarországon, sőt az MTA Képes Termében, 1974-ben egy nagysikerű előadást is tartott. Akkoriban az Országos Meteorológiai Szolgálat kutató osztályain már számos, elméletileg jól képzett fiatal munkatárs dolgozott, akik profitálni tudtak ebből az előadásból. Az a mag, melyet Neumann elvetett, azóta szépen kihajtott, de a klímaváltozás számítógépes modellezése terén egyre nagyobb erőkkel folyó nemzetközi munka fő iránya – a lényegét tekintve – ma is az, amit Neumann János ötven évvel ezelőtt kijelölt.
Arra vonatkozóan, hogy milyen konkrét kérdésekre lehet a klímát alakító teljes fizikai rendszer matematikai modellezésével válaszokat kapni, vázolnék egy példát. A problémát, melyről itt szó lesz, két grönlandi jégmagfúrás szolgáltatta, melyeket 1988 és 1993 között hajtottak végre. Az egyik jégmagot az amerikai Greenland Ice Sheet Project (GISP2) révén, a másikat az európai Greenland Ice Core Project (GRIP) keretében kapták. Mindkét fúrás kb. 3000 méter mély volt, egymástól 28 km-re történtek, és a két jégmag elemzése két egyező klímarekonstrukciót szolgáltatott a legutóbbi 110 ezer évre vonatkozóan. Ez a 110 ezer éves klímatörténet két különösen érdekes dologra hívta fel a figyelmet. Az egyik az, hogy százezer éven át a klíma drasztikusan (kb. 10 fokos amplitúdóval!) ingadozott, majd az utolsó kb. tízezer évben szinte eseménytelenné vált. Pontosabban az ingadozás amplitúdója kb. egy nagyságrenddel csökkent. Ez a rezsimváltozás azért rendkívül érdekes, mert a relatíve stabil klíma kezdetének időpontja nagyjából egybeesik a földművelés, vagyis az emberi kultúra kialakulásának kezdetével.
A másik érdekes sajátosság az első százezer év drasztikus ingadozásaival kapcsolatos. Úgy tűnik, hogy két kvázi egyensúlyi állapot között történtek a gyors átváltások. Az egyik állapot a maihoz hasonlóan meleg, a másik a maihoz képest lényegesen (kb. 10 fokkal) hidegebb volt. Az átváltások kötött ritmusa azt a sugallja, hogy a jelenséget valamilyen oszcillátor hatás hozhatta létre. (Több példát ismerünk arra, hogy a légkör és az óceán dinamikusan összekapcsolt együttese oszcillátorként tud működni. A legismertebb és legfontosabb példa az „El Niño Southern Oscillation”, mely a Csendes-óceán trópusi övezetében okoz olykor drámai változásokat.)
Visszatérve az említett klímarekonstrukcióra, az tehát a kérdés, hogy tudunk-e találni olyan oszcillátor hipotézist, mely magyarázata lehet az ábrán látható átváltásoknak. Az 1980-as években Wallace Broeker állt elő azzal, hogy az óceáni termohalin cirkuláció (THC) nagyon hihető magyarázatot kínál. Arról van szó, hogy a teljes világóceánon átívelő cirkulációs rendszert (a „nagy óceáni szállítószalagot”) az Atlanti-óceán északi csücske táján működő vízsüllyedési mechanizmus tartja mozgásban. Ennek működését az biztosítja, hogy a Golf-áram felszíni vize az észak felé tartó út során egyre jobban lehűl, és a párolgás folytán egyre sósabb. Így nehezebbé válhat az alatta lévő mélyvízhez képest, és le tud bukni a mélybe. Ha viszont az északi, jéggel borított térség melegszik, és nagyobb mennyiségű jég elolvad, a felszíni víz felhígul, sótartalma csökken, és többé nem tud lebukni. Ez lelassítja, sőt le is állíthatja a cirkulációs rendszert. Ezzel az észak felé irányuló hőszállítás lényegesen csökken, tehát az Atlanti-óceán északi térségében lehűlés veszi kezdetét. Innen kezdve zárul a ciklus.
Amikor e hipotézis közismertté vált, felbukkantak olyan spekulációk, melyek azt sugallták, hogy az üvegházhatás növekedése új jégkorszak bekövetkezését okozhatja. Ezt a kérdést csak a legújabb számítógépes klímamodellek segítségével lehetett rendbe tenni. E modellek egyrészt igazolták, hogy a THC gyengülése tényleg bekövetkezhet, és ennek az Atlanti-óceán északi térségében lényeges lehűlés lehet az eredménye. Másrészt kimutatták, hogy a THC gyengülése egymagában igazi jégkorszakot nehezen tudna okozni.
1992 óta a klímaváltozással kapcsolatos ismeretek állásáról a Kormányközi Éghajlatváltozási Panel (angolul: Intergovernmental Panel on Climate Change – IPCC) hatévenkénti jelentéseiből szokás tájékozódni. A Panelt 1988-ban hozta létre a Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az ENSZ Környezeti Programja (UNEP). Ekkor már folytak az előkészületek a Meteorológiai Világszervezet által 1990-re tervezett Második Éghajlati Világkonferenciára (az elsőt a WMO 1979-ben rendezte meg), és már tervezték a Rio de Janeiróban megrendezendő Környezet és fejlődés világkonferenciát. Mindehhez megfelelő munkagépezetet kellett létrehozni.
Az IPCC a hivatalos megfogalmazás szerint azt a szerepet kapta, hogy átfogó, objektív, nyitott és transzparens módon elemezze a témakörre vonatkozó tudományos és társadalmi-gazdasági információt. Mérje fel: 1.) az ember okozta klímaváltozás veszélyére utaló tudományos tényeket, megfigyeléseket és kutatási eredményeket, 2.) az ember okozta klímaváltozás lehetséges hatásait, és 3.) az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás lehetőségeit, valamint az antropogén klímaváltozás mérséklése érdekében tehető lépéseket.
Az IPCC „első jelentését” 1990-ben hozták nyilvánosságra, a Meteorológiai Világszervezet által akkor összehívott Második Éghajlati Világkonferencia számára. 1992-ben, közvetlenül a Riói Csúcsértekezlet előtt egy „kiegészítő jelentés” is készült. A „második jelentést” 1995-ben publikálták, a „harmadik jelentést” 2001-ben, a „negyedik jelentést” pedig 2007 elején. Mindegyik jelentés három teljesen különálló részből állt, és e részeket három egymástól független munkacsoport készítette. Az első rész tartalmazta a klímatudományi alapokkal foglalkozó összegező elemzéseket, a második rész az éghajlati hatástanulmányokat, a harmadik rész pedig a politikai válaszstratégiákkal foglalkozó munkákat.
A legújabb (negyedik) jelentés klímatudományi összefoglalóját 2007. február 2-án tették közzé, s a következőket emelték ki:
• Nyomatékosították az előző jelentés megállapítását, miszerint a globális éghajlat évtizedek óta egyértelműen melegszik.
• Megerősítették, hogy a globális átlaghőmérséklet 20. század közepe óta bekövetkezett emelkedése legnagyobbrészt, és nagy valószínűséggel annak a mérésekkel bizonyított ténynek a következménye, hogy az üvegházgáz-koncentrációk az emberi tevékenység következtében növekedtek.
• A klímamodellek számításai alapján kilátásba helyezték, hogy a globális hőmérsékletemelkedés a 21. század folyamán 1,1 °C és 6, 4 °C között bármekkora lehet (attól függően, hogy mennyire sikerül a jelenlegi üvegházgáz-emissziókat csökkenteni).
• Hangsúlyozták: nemcsak melegedésről van szó, hanem arról is, hogy a klíma egyes övezetekben szélsőségesebbé válhat.
• Kilátásba helyezték, hogy a klíma melegedése és a tengerszint-emelkedés, a rendszerben már benne lévő többlet-üvegház-gázok következtében még akkor is évszázadokig folytatódna, ha most azonnal meg tudnánk fékezni a kibocsátásokat.
Az antropogén okoknak tulajdonított tengerszint-emelkedés előrejelzései érzékeny kérdéseket érintenek, és az erre vonatkozó modellszámításokkal szemben nagy a bizalmatlanság. Ráadásul maguk a modellezők is gyakran hangsúlyozzák, hogy a becsléseiket több tényező is kérdésessé teszi.
A fő nehézség abból ered, hogy a tengerszint két alapvető okból is emelkedhet: egyrészt, ha a tengervíz melegszik, akkor kitágul, másrészt, ha olvadnak a gleccserek, ezek vize hozzáadódik az óceánok vizéhez. A két okból bekövetkező változás különválasztása nem könnyű feladat. A TOPEX/Poseidon és Jason műholdak altiméteres mérései már 1992 óta folyamatosan szolgáltattak globális tengerszintadatokat. Ilyen adatokból azonban nem lehetett kielemezni, hogy a változás mekkora hányada származik a vízhőmérséklet emelkedéséből, és mekkora a jég elolvadásából.
Ezért különösen jelentős egy újabb méréstechnikai frontáttörés. Az előbb említett műholdtípusokra kifejlesztettek egy új műholdas vízsűrűség-távmérő megoldást, mely a „Gravity Recovery and Climate Experiment” (GRACE) nevet kapta. Ez az új mérés az óceáni tömegváltozásokról ad képet. Az altiméteres mérés, valamint a gravitációs mérés együtt már betekintést enged a tengerszint-emelkedés mechanizmusaiba és okaiba.
E rövid kitérő után térjünk vissza arra a kérdésre, hogy mi az, amit tudunk, és mi az, amit nem? Nos, egészen biztosan tudjuk, hogy az emberi tevékenység már a Föld mai népességének és e népesség mai ipari tevékenységének szintjén is veszélyezteti az éghajlat egyensúlyát. Biztosan tudjuk, hogy a ráhatás jelentős része már „benne van a rendszerben”, de különféle okokból (pléldául a világóceán pufferhatása miatt) még nem tudott teljes mértékben megmutatkozni. Tudjuk, hogy akkor is történne további változás, ha valami csoda folytán a káros kibocsátásokat azonnal leállíthatnánk. Biztosan tudjuk, hogy a Föld népessége tovább növekszik, és minden klímapolitikai akció ellenére nagymértékben tovább növekednek a káros kibocsátások.
Arról, hogy mindez milyen mértékű (és természetű) klímaváltozást okozhat, seregnyi számszerű becslés készült, és e becslések bizonytalansága a megfigyelési módszerek és számítógépes klímamodellek fejlődésével egyre csökken, de még ma is elfogadhatatlanul nagy. Ez azonban nem adhat okot arra, hogy a probléma komolyságát kétségbe vonjuk. Nagyon fontos felfogni, hogy ez a bizonytalanság nem adhat felmentést a klímavédelmi lépések megtétele alól. Még azok a változások is, melyeket a legszerényebb becslések jeleznek előre, messzemenően indokolják a klímavédelmi intézkedéseket. A probléma nehezebbik oldala, hogy a klímavédelmen túl az elkerülhetetlen változásokra is fel kell készülni, és ehhez a felkészüléshez nagyon hasznos lenne, ha a mostaniakhoz képest lényegesen jobb előrejelzéseket tudnánk készíteni!
Mi történik ma a világon
a klímapolitikában?
Amint már a bevezetőben említettem, a klímapolitika kérdéseiről nem lehet tárgyilagos véleményt alkotni a klímával kapcsolatos tudományos alapkérdések megértése nélkül. Az előbbiekben e kérdéseket próbáltam vázolni. Most áttérhetünk arra, vajon tudhatjuk-e, hogy a világ vezető politikusai miféle terveket forgatnak a fejükben a klímaváltozással kapcsolatban.
Michael H. Glantz rendkívül hasznos könyvében azt találtam, hogy „a klímapolitika minden olyan klímával kapcsolatos törekvés és tevékenység együttese, melynek révén a különböző szereplők (politikusok, civil szervezetek) bizonyos politikai célokat kívánnak elérni egyes csoportok vagy nemzetek érdekében (gyakran más csoportok vagy nemzetek rovására)” (Glantz, 2003). Azt hiszem, szépen körülírta a lényeget: azt, hogy a politikában a kiindulási pont az érdek.
A klímapolitika esetében (is) többféle érdekről lehet szó. Egyik részről adva van egy közös globális érdek, mely a globális klíma állapotának védelmére irányul. Másik részről adva vannak a részérdekek, melyek lehetnek uniósak, nemzetiek, regionálisak vagy helyiek, és jobb, ha tudjuk, hogy ezek eltérnek egymástól. És ezzel a történetnek nincs vége, mert sajnos itt vannak még a kulcsszereplők partikuláris érdekei, amelyek az ügyeket ténylegesen mozgatják.
A politikai feladat (ideális esetet feltételezve) magában foglalja a részérdekek képviseletét, valamint különböző szinteken az egyeztetést a közös globális érdek érvényesítése érdekében. Ehhez elkerülhetetlen, hogy minden országnak és csoportnak tisztáznia kell(ene) saját érdekeit, ami sokirányú szakmai feladat.
1979-ben, amikor a Meteorológiai Világszervezet az Éghajlati Világprogramot létrehozta, megfelelő felkészültségű szakértő csoportok hosszasan vitatták a probléma megközelítésének lehetőségeit. Akkor dőlt el, hogy két cselekvési irányt kell kijelölni. Az egyik a klímavédelem, amit akkor mitigációnak3 neveztünk el, a másik pedig az immár elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás (adaptáció).
Ehhez a logikus kiindulási koncepcióhoz képest meglepetést okozott, hogy a Környezet és Fejlődés Világkonferencián, melyre 1992-ben, Rio de Janeiróban került sor, az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodást tabutémává nyilvánították (Pielke et al., 2007), vagyis félretolták. Ezzel a kisebb és/vagy szegényebb országok érdekeit látómezőn kívülre helyezték.
Az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás témájának mellőzése azzal a következménnyel járt, hogy az országok többségét szembeállították a nemzetközi klímapolitikával. India és más fejlődő országok ezt megelégelték, és 2002-ben, egy New Delhiben tartott konferencián kiadták a Delhi Deklarációt. Ebben követelték az adaptáció ügyének helyretételét, és kimondták, hogy nem lehet hitele olyan klímapolitikának, amelyik az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás kérdését mellőzi!
Az adaptáció kontra mitigáció vita nálunk is a levegőben lóg, mert egyes érdekcsoportok, valamilyen érthetetlen ok miatt, igyekeznek az adaptáció ügyét lesöpörni az asztalról, mintha nem is a hazai, hanem valamilyen külhoni érdekek mozgatnák őket. (Az is lehet, hogy az okozza a problémát, hogy az adaptáció ügyeinek megértéséhez szakértelem szükséges.) Úgy tűnik azonban, hogy az illetékesek a jó oldalon állnak. 2003-ban, az akkori környezetvédelmi miniszter, dr. Kóródi Mária, kutatási szerződést írt alá az MTA elnökével, melynek alapján létrejött a közismert VAHAVA projekt. A munka Láng István vezetésével és kb. ötszáz kutató részvételével 2006 végére be is fejeződött. Elkészült egy sokirányú szakmai szempontokon alapuló felmérés a klíma üggyel kapcsolatos teendőkről. Sőt készült egy javaslat egy országos éghajlati stratégia kialakítására. Ebben az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás nagy súlyt kapott. Azt hiszem, fontos kihangsúlyoznunk, hogy az eredeti javaslat szellemének megőrzése elsőrendű nemzeti érdek lenne!
Az EU irányvonala természetesen más, mert más szempontok determinálják. A világpolitika legmagasabb szintjein most az energiaprobléma van napirenden, s ez teljesen érthető. Azt hiszem, ha az EU vezetőinek gondolkodásáról akarunk képet kapni, akkor a Stern-jelentés tartalmával kell tárgyilagosan megismerkednünk. Ez a jelentés azért különösen értékes, mert nem egy konszenzus riport, tehát nem egy bizottság véleményét tükrözi, hanem egyetlen személy írta alá, és ezért sértetlen a belső logikája. Koherens módon le van írva benne, amit Sir Nicholas Stern gondol a kérdésről. Ráadásul neki nem kellett arra tekintettel lennie, hogy ahhoz, amit leír, mit szólnak a különböző pártok és civilszervezetek. Így ez az anyag kevéssé kontaminálódhatott a partikuláris érdekek által. Az a gyanúm, hogy Tony Blair épp ezért választotta ezt az utat arra, hogy megszellőztesse azt a közgazdasági koncepciót, amelynek irányába az EU vezető politikusai mostanában menni kívánnak.
Sir Nicholas adatai szerint, ha nem történik hatékony lépés az üvegházgázok emissziójának csökkentése érdekében, az olyan fokú klímaváltozást okozhat, melynek globális, évenkénti költsége (kára) minimálisan a globális GDP 5 %-át, maximálisan 20 %-át is elérheti. Számításai szerint, ha ezzel szemben a globális GDP 1 %-át a megfelelő védekező intézkedésekre fordítjuk, a legsúlyosabb következményeket el tudjuk kerülni.
Még érdekesebb, amit a fejlesztési irányokról mond. Azt állítja, hogy ha az elkövetkező tíz–húsz év során rossz irányba indulnak a fejlesztések (figyeljünk, mert ez érinti az adaptációt!), ez olyan mérvű globális gazdasági visszaesést vonhat maga után, mint amekkorát a két világháború és az 1930-as évek gazdasági világválsága együttesen okozott. Ezzel összefüggésben Sir Nicholas is hangsúlyozza, hogy az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodásra, a tűrőképesség fokozására, a katasztrófavédelemre és a kárenyhítésre nagy figyelmet kell fordítani. Az energiatermelés és -fogyasztás technológiáiban és a gazdaság szerkezetében véghezvitt fejlesztésekkel el kell érni, hogy a gazdasági fejlődés és üvegházgáz-kibocsátás folyamatai elváljanak egymástól.
Az emissziók csökkentése érdekében motivációt kell teremteni az energiahatékonyság növelésére, az igények megváltoztatására és a „tiszta” energia-, hő-, és közlekedési-szállítási technológiák bevezetésére. Mindehhez három dologra van – szerinte – szükség: Az első az adók, emisszió kereskedelem, és szabályozás együttes alkalmazása. A második az új technológiák fejlesztésének támogatása. A harmadik az energiahatékonyság fokozását akadályozó emberi tényezők eltávolítása. Rövidre fogva a dolgot: teljesen világos, hogy az egész elképzelés lényege az, hogy a klímabarát energiapolitikára való teljes átállás hatalmas feladatát Sir Nicholas döntően piaci eszközökkel tartja elérhetőnek.
Ugyanakkor mások úgy vélik, hogy valamiféle globális kormányzásra lenne szükség és a kiotói protokoll már egy lépés volt ilyen irányban. Egy esetleges klímakatasztrófa fenyegetésével szemben a világ országainak sokkal nagyobb szolidaritással kellene viszonyulniuk egymáshoz. Mivel világos, hogy minden ország döntései hatással vannak a többire, felmerülhet a kérdés, hogy valamiféle „világkormány” volna kívánatos. Valószínűleg az van annak a hátterében, hogy George W. Bush nem tartja jó gondolatnak, hogy a kulcskérdéseket az ENSZ kereteiben rendezzék el, ahol az egy ország egy szavazat rendszer eléggé bizarr helyzeteket tud létrehozni. Ezért javasolta, hogy a tizenöt legnagyobb szén-dioxid- kibocsátó országnak kellene összejönnie és megegyeznie a hosszú távú célokban. Azt mindenesetre meg kellene értenie a világnak, hogy az USA nem ratifikál olyan megállapodást, melyen Kína és India kívül marad.
Utószó
A politikusok komolyan foglalkoznak a klíma ügyével, és ez jó hír. Ezzel szemben rossz hír, hogy csak az halad előre, amihez partikuláris érdek fűződik. Ilyen elsősorban a nagy energiarendszerek átállítása, ami kolosszális üzlet. Ugyanakkor a nem kevésbé fontos vízellátási probléma nem kelt akkora érdeklődést, mint amekkorát megérdemelne.
A most következő években hatalmas kísérletezés kezdődik, melyből idővel új világ születik a régi helyébe, és – mint tapasztalatból tudjuk – ilyenkor nemcsak az változik meg, aminek meg kell változnia, hanem néha az is, aminek nem kellene. Egy ilyen hatalmas nekibuzdulás a világ gyökeres átalakítására tipikusan az a fajta helyzet, amelyben nagy baklövéseket lehet elkövetni. Ezért nagyon oda kell figyelni arra, hogy mi történik. Igen lényeges, hogy a különböző érdekcsoportok Európában is kezdjenek egy kicsit a közös ügyre is gondolni, nemcsak arra, hogy bizonyos jelszavakkal milyen politikai előnyöket tudnak kicsikarni a maguk számára. A mi feladatunk, a tudomány részéről az, hogy pontos multidiszciplináris felméréseket készítsünk, és megfelelő javaslatokat dolgozzunk ki, mint ahogyan a VAHAVA projekten dolgozó kutatók tették. A politikusoké pedig az, hogy bölcs döntéseket hozzanak.
Neumann János 1940. május 13-án a következőket írta Ortvay Rudolfnak: „Ha a fizikában egy folyamatról kimutatható, hogy azt a folyamatot minden ‘Störung’ sietteti, és pedig teljesen függetlenül a ‘Störung’ természetétől, és tisztára annál jobban minél nagyobb a ‘Störung’ – akkor fel szokás tételezni, hogy a folyamat egy egyensúlyi állapot felé vezet. Ez alighanem a politikában is így van. Ill. a politikában még azzal cifrázva, hogy ha egy ilyen folyamat egy adott politikai mozgalom mechanizmusán keresztül bonyolódik le, akkor az ezen mozgalom leküzdésére irányuló erőfeszítésekről hamarosan kiderül, hogy egy legalábbis ugyanolyan jó mechanizmust szolgáltatnak ugyanabba az irányba.” Miért is idéztem ezt? Nos, azért, mert miközben talán jobbul a világ, bizonyos folyamatok és törekvések sok olyasmit veszélyeztetnek, amiket ma jó dolgoknak tartunk. A klímaváltozás is ilyen fenyegetés, akár közvetlen hatásai révén, akár azzal, hogy alkalmat (ürügyet vagy okot) ad bizonyos veszélyes, voluntarista (netán üzleti vagy társadalomgépészeti) elgondolások felvezetésére. Végül számolnunk kell azzal is (nem képzelődés, hanem történelmi tapasztalat okán), hogy a klíma változásának fenyegetésével szemben felmerülő törekvések és elgondolások között olyanok is lehetnek, melyek esetleg éppen akkora zavart volnának képesek okozni, mint amit az okozna, amit el akarnak hárítani. Ezért az odafigyelés elsőrendű össztársadalmi ügy!
Kulcsszavak: klímaváltozás, klímapolitika, klímavédelem, alkalmazkodás, Stern-jelentés
Irodalom
Glantz, Michael H. (2003): Climate Affairs. A Primer. Island Press, Washington
Pielke, Roger et al. (2007): Lifting the Taboo on Adaptation. Nature. 8 February 2007. 445,
1 Stern Review on the Economics of Climate Change: 700 oldalas jelentés, melyet Sir Nicholas Stern 2006. október 30-án adott át a brit kormánynak. (Sir Nicholas Stern, a British Academy tagja. 2000 és 2003 között a Világbank első elnökhelyettese, egyben a fejlesztési stratégiáért, kutatásért felelős ún. vezető közgazdásza volt. Majd a brit Államkincstárhoz tartozó Government Economic Service vezetője. 2005-ben Tony Blair kérte fel a klímaváltozás gazdasági vonatkozásainak vizsgálatára.)
2 Ez azért volt lehetséges, mert akkor még Amerikában az intézetfinanszírozás rendszere volt általános, nem a sokkal nehézkesebb projektfinanszírozás, mint ma.
3 A mitigation szó angolul „mérséklést” jelent, esetünkben pedig az antropogén klímaváltozás mérséklését.
Roger Revelle, a Scripps Oceanográfiai Intézet igazgatója, aki az antropogén klímaváltozás konkrét veszélyét 1955-ben felismerte
1. ábra • A Mauna Loa Obszervatórium által végzett szén-dioxid-koncentráció mérések eredményét mutató híres „Keeling-diagram”
Neumann János közismert matematikusi tevékenysége mellett az első sikeres számítógépes időjárás-előrejelzés kulcsfontosságú résztvevője is volt. Ugyancsak ő hívta fel a figyelmet 1955-ben arra, hogy az antropogén klímaváltozás egyebek közt biztonságpolitikai kockázatot is jelent. Kezdeményezésére indult meg a számítógépes klímamodellezés terén a komoly munka az 1950-es évek második felében.
<-- Vissza a 2007/10 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra
[Információk] [Tartalom] [Akaprint Kft.]